ApCsel 27,27-44 (advent IV.)

27 Tizennegyedik napja sodródtunk az Adrián, amikor éjféltájban azt gyanították a hajósok, hogy valamilyen szárazföldhöz közelednek. 

28 Lebocsátották a mérőónt, és húsz öl mélységet mértek. Amikor pedig kissé továbbmentek, és ismét lebocsátották, tizenöt ölet mértek. 

29 De mivel féltek, hogy esetleg sziklás helyre vetődünk, a hajó farából négy horgonyt vetettek ki, alig várva a virradatot. 

30 Ekkor azonban a hajósok meg akartak szökni a hajóról. Le akarták ereszteni a mentőcsónakot a tengerre, azzal az ürüggyel, hogy a hajó orrából akarnak horgonyokat kifeszíteni. 

31 Pál így szólt a századoshoz és a katonákhoz: Ha ezek nem maradnak a hajón, akkor ti sem menekülhettek meg. 

32 A katonák ekkor elvágták a mentőcsónak köteleit, és hagyták, hogy elsodorja az ár. 

33 Addig pedig, amíg megvirradt, Pál mindnyájukat arra biztatta, hogy egyenek. Így szólt: Ma a tizennegyedik napja, hogy étlen várakoztok, és semmit sem ettetek. 

34 Ezért intelek titeket, hogy egyetek, mert az is megmeneküléseteket szolgálja. Mert közületek senkinek sem esik le egyetlen hajszál sem a fejéről. 

35 E szavak után vette a kenyeret, hálát adott Istennek mindnyájuk szeme láttára, megtörte, és enni kezdett. 

36 Erre mindnyájan nekibátorodtak, és ők is enni kezdtek. 

37 Összesen kétszázhetvenhatan voltunk a hajón. 

38 Miután jóllaktak, a gabonát a tengerbe szórva könnyítettek a hajón. 

39 Amikor megvirradt, nem tudták, milyen szárazföldhöz értek, de egy öblöt vettek észre, amelynek lapos volt a partja. Elhatározták, hogy ha tudják, erre futtatják rá a hajót. 

40 A horgonyokat eloldották, és a tengerben hagyták, egyúttal a kormányrúd tartóköteleit is megeresztették, és az orrvitorlát szélnek feszítve igyekeztek a part felé. 

41 Mikor azonban egy földnyelvhez értek, ráfuttatták a hajót, amelynek orra befúródva ott maradt mozdulatlanul, hátsó része pedig a hullámveréstől szakadozni kezdett. 

42 A katonáknak az volt a szándékuk, hogy megölik a foglyokat, nehogy valaki kiúszva elmeneküljön. 

43 De a százados meg akarta menteni Pált, ezért visszatartotta őket elhatározásuktól, és megparancsolta, hogy akik úszni tudnak, azok ugorjanak először a tengerbe, és meneküljenek a szárazföldre, 

44 azután pedig a többiek, ki deszkákon, ki a hajó egyéb darabjain. Így történt, hogy mindnyájan kimenekültek a szárazföldre. 

   Pattanásig feszült idegekkel követjük ezt a történetet. Pál és a vele levők a Róma fele tartó hajóúton iszonyatos vihart éltek túl: teljesen elveszítve a hajó kontrollt, 14 napig sodródtak, hánykódtak a tengeren, minden pillanatban az elsüllyedés veszélyének kitéve. Ez önmagában is embert próbáló. Mi talán már az izgalmakba belehaltunk volna. A legfélelmetesebb a félelem.

  „Ne félj!”, hangzik a karácsonyi üzenet (Mária, József, pásztorok). Pálnak is ezt mondja először az álmában megjelenő angyal. Ne félj, mert neked a császár elő kell állnod. Ha a cél biztos, akkor az út is azzá válik. Sőt Isten a vele levőket is megtartja értette. Ahogy minket is Krisztusért. A világot egyetlen igazért. Azért küldte az ő Fiát, hogy legyen egy igaz benne, akiért könyörülhet mindenkin. Az apostol, kap egy ígéretet, amibe meg lehet kapaszkodni. Egyelőre semmi nem változik, tombol a tenger, semmi más biztató jel nem mutatkozik, csak az Isten szava. Ahogy a sötétségben bolyongó népnek is felragyog a fény a Messiás érkezéséről szóló próféciában. 

    Éjféltájban (sok jeles esemény történik éjfélkor: Jézus születése, elárultatása, feltámadása…) a hajósoknak úgy rémlik, mintha szárazföldhöz közelednének. Kifinomult az érzékük. Talán növények illatát érzik, megtört hullámok távoli hangját hallják, vagy a szárazföld masszív tömbjét sejtik a sötétségen át. 

   Megmérik a mélységet, 20 öl  (36 m), majd 15 öl (27 m), egyértelmű, hogy szárazföld fele haladnak, ilyen vízmélységnél még tovább lehetett volna menni, de féltek az esetleges szikláktól, zátonyoktól, és kivetették a horgonyokat. Ebben a kiélezett helyzetben a hajósok elhatározták, hogy elszöknek. Valószínű, hogy bizonytalannak tartották a hajóval történő partra jutást, és sokkal nagyobb esélyt láttak abban, hogy a mentőcsónakkal elszökjenek. Ő a saját irhájukat akarták menteni, pedig az lett volna a feladatuk, hogy tőlük telhetőleg a hajót és a rajta levőket biztonságba vezessék. Ha áldozattal jár, akkor hajlamosak vagyunk a felelősséget feladni. Közösségeinkben is ezt látjuk: ha áldozatot követel, ha könnyebb megoldások kínálkoznak, akkor sokan elpártolnak. Jézus ennek az ellenkezőjét tette: jelképesen szólva beszállt a mi süllyedő hajónkba, hogy élete árán megmentsen minket.

   Pál az, aki észreveszi a hajósok alattomos, sunyi tervét (milyen figyelmes!), és szól a kapitánynak. A katonák ekkor elvágták a mentőcsónak köteleit. Ezzel valójában lemondtak az egyik legfontosabb menekülési lehetőségről, mindent egy lapra téve fel.  Nagy kockázat, de az Isten lapja mindig nyerő.

  Pál biztatja a hajón levőket, hogy egyenek… Valósággal győzködi őket, és bátorításukra egy ismert, szemléletes kifejezést használ: senkinek egyetlen hajszál sem esik le a fejéről. Egy a szólásmondás arra utal: a legkiesebb baja sem történik senkinek. Milyen jó tudnunk: nagy veszélyeken, súlyos próbákon Isten – aggodalmaskodásunk ellenére, panaszkodásunkat megszégyenítve - a legkisebb (lelki) kár nélkül vezet át minket. Mennyire fontos az Istenben való bizalom, reménység! Ő a biztos alapja annak. Az emberi optimizmus egyik ismert szólama, mely szerint a remény hal meg utoljára, sajnos nem azt jelenti, hogy végig kitartunk a reménységben, hanem azt, hogy sokszor már az elején feladjuk, és ezzel már a végéhez is érkeztünk. (Pál le is írja: ne vessétek el bizodalmatokat, amelynek nagy jutalma van). 

    Pál az úrvacsora mozdulataival töri meg a kenyeret (ezzel Krisztus jelenlétét hangsúlyozza) , hálát ad, és mindenki láttára enni kezd. Valójában a halál szélén állva az életről téve bizonyságot. (Aki eszik, az jövőt tervez: minden étkezésünk valójában egy gesztus a halál ellen).

    A legértékesebb rakományt, a gabonát is tengerbe öntik. Nagy kérdés életünkben, hogy mi az igazán fontos, és mi az, amihez nem kell nekünk a végsőkig ragaszkodni, amit adott ponton el kell engedni. Mi az, amiért mindent odaadnál? Nos, arra összpontosíts, arra figyelj, az kerüljön az első helyre, azért légy hálás! Az adventi mérlegkészítéskor megállapíthatjuk: sokszor mellékes dolgok kapnak túl nagy hangsúlyt az életünkben, miközben a lényegeseket elhanyagoljuk. 

   Megvirrad, és a hajnali derengésben egy öböl körvonalai rajzolódnak ki előttük, de nem tudják, hogy hol vannak, hogy tkp. merre vetődtek.  Pál sem tudja, de azt igen, hogy Isten vezeti őket. Elég, ha ő ismeri az utunkat. Lassan mi is meg fogjuk ismerni.  (Amikor anyánk méhében voltunk, nem kellett aggódnunk, agyalnunk azon, hogy vajon minden rendben zajlik-e.) 

   Nagyon izgalmas, mozgalmas a leírás (40.vers.) Elvágják a horgonyokat, és a tengerben hagyják (érzik, hogy nem lesz többé szükségük rájuk).  Ráfuttatják a hajót egy benyúló földnyelvre, a hátsó része szakadozni kezd (csoda, hogy eddig kibírta).

  A katonák katonaként viselkednek (gondoljunk Heródes parancsára): le akarják ölni a foglyokat… félve, hogy valaki a partra érvén megszökik, és akkor ők bajba kerülnek. Ez lett volna az egyszerűbb, a számukra kisebb kockázattal járó megoldás. Mert ha valaki a foglyok közül meglóg, akkor kegyetlen büntetésre számíthatnak. Istennek is egyszerűbb lett volna egy öldöklő angyalt leküldeni a bűnös emberek közé. Lezárni a történetet. Tiszta helyzetet teremteni. De ő egyszülött Fiát küldte. Aki – megmentésünk érdekében – a nehezebbet választotta, végigjárta emberi utunkat, aki elment a Golgotáig. A legegyszerűbb megoldás (technikailag) a konfliktusok rendezésére azóta is a gyilkosság,  mások félreállítása. A halott tanú biztos hallgatni fog. Mennyi kegyetlenség történt ennek a gonosz filozófiának a mentén a múltban, és történik egészen napjainkig! Az agresszió mögött frusztráció, kicsinyes akarnokság, félelem, bizonytalan identitás áll. Tudjátok, hogy nemcsak tettekkel, szavakkal is halálosan meg tudjuk sebezni egymást.  

    Karácsony áldott, szép, az isteni szeretetről, mennyei fényességről szóló történetét is beárnyékolja a katonacsizmák dobogása, a fegyverek fémes zöreje. Gondoljunk a betlehemi gyermekgyilkosságra. Igaz, Heródes nem énekelhet együtt a mennyországban ezekkel az ártatlan gyermekekkel? Ezért biztos, hogy van pokol. Ua. gondolunk a mai háborúkra is. 

  A százados meg akarta menteni Pált (megkedvelte), és érte óriási kockázatot vállal. Ha csak egyvalaki is megszökik, büntetés vár rá. Mekkora rizikóba ment bele Isten, mekkorát kockáztatott karácsonykor! Elküldenéd a gyermekedet Észak-Koreába, hogy valakiket megpróbáljon megmenteni? Értjük, karácsony Isten számára a legdrágábbnak az odaadása, valójában áldozatra szánása. Tudatában kell legyünk annak, hogy mekkora ajándékot kaptunk. 

  276-an megmenekültek. Mindnyájan. Isten azt akarja, hogy mindnyájan üdvözüljünk. Mi, bergenyeiek is mind a 600-an. Csodálatos üzenet ez! Ámen.