1 Kor 8, 5-6 (vas.de, imahét ny.)
2025-01-28
Domahidi Béla
1 Kor 8, 5-6/Lk 6, 37-42 (imahét, vasárnap I.)
Mert ha vannak is úgynevezett istenek, akár az égben, akár a földön, mint ahogyan sok isten és sok úr van,
6 nekünk mégis egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is őérte, és egyetlen Urunk Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is őáltala.
Az idei imahét programját az észak-olaszországi Bose nevű város ökumenikus kolostori közössége állította össze, különös tekintettel egy jeles egyháztörténeti évfordulóra, ugyanis 1700 évvel ezelőtt tartották meg a keresztyén egyház első egyetemes zsinatát, amit Nagy Konstantin császár hívott össze Kr. u. 325-ben a kis-ázsiai Niceába (ma Iznik, Törökország). A keresztyének közel három évszázados üldöztetés után 313-tól kezdve végre szabadon gyakorolhatták hitüket, szervezhették meg közösségi életüket, és az akkori egyházi elöljárók, gyülekezeti vezetők fontosnak látták, hogy az evangélium tanítása alapján egyetértésre jussanak elsősorban a Krisztus személyét, megváltó munkáját illető legalapvetőbb kérdésekben, és megfogalmazzanak egy mindenki által elfogadott rövid hitvallást. (Kb. 300-an gyűltek össze, főként a keleti egyházrészek képviseltették magukat.) Valójában az Apostoli hitvallás leglényegesebb gondolatait, tételeit, igazságait foglalták egybe. Nyilván, voltak viták, véleménykülönbségek, de végül – hisszük, Isten Szentlelkének a munkája által – egy tiszta bizonyságtétel született meg. (Olyan ez, mint amikor a zenészek között nézeteltérések adódnak egy zenemű interpretálásával kapcsolatban, de végül megtalálják a közös hangot, és az a bizonyos darab gyönyörű harmóniában csendül fel hangszereiken.)
A világot kormányzó Isten atyai mivolta és gondviselése, ez a mai nap témája, címe, és az ehhez kijelölt újszövetségi igeverseket hallottuk az első korinthusi levél 8. részéből. Az előző fejezetekből kiderül, hogy a korinthusi gyülekezetben gondok voltak: széthúzás, pártoskodás, ítélkezés, erkölcstelenség. Pál igyekszik az ellentéteket kibékíteni, a Krisztusban adott egységre felhívni a figyelmet, és a hit valós megélésre buzdítani a híveket. Ezer okunk van arra, hogy vitatkozzunk, veszekedjünk, de van egy mindent felülhaladó okunk arra, hogy mégis egyet értsünk. Egy Istenünk van, egy teremtő mennyei Atyánk, és mindnyájan az ő alkotásai vagyunk. Mindannyian tőle kaptunk életet, elhívatást, ami biztosan nem arról szól, hogy egymás torkának essünk. A Sátán örül, ha követői gyilkolják egymást, Isten szeretetre tanít. Úgy, hogy a legnagyobb szeretetet mutatta meg irántunk egyszülött Fiában.
Mi nemcsak egy rejtélyes, absztrakt teremtő erőben hiszünk (és ezzel úgymond a kreacionisták táborához tartozók közé soroljuk magunkat), hanem abban a személyes teremtő Istenben, aki Atyaként, szeretettel, törődéssel viszonyul hozzánk, aki ua. felelősséggel ruház fel minket. Melyik szülő tanítja így a gyermekét: „te csak élvezd és használd azt, amit megszereztem, és ne csinálj semmit”? Minden, amit kapunk Istentől, a javunkra van, és hálásak kell lennünk érte, de közben nem feledkezhetünk el arról, hogy feladataink, megbízatásaink vannak.
Mert ha vannak is úgynevezett istenek, írja az apostol, és itt talán a pogány bálványokra gondol, a következő megjegyzése azonban már a földi istenekre és urakra utal. Azokra, akik elfeledkezve teremtettségükről, mulandóságukról, valójában Istenről, azt hiszik, hogy mindent megengedhetnek maguknak. Talán nem is kell egy nagyhatalom nagyhatalmú vezetőjének lenni ahhoz, hogy istennek képzeljük magunkat a magunk körében… Amikor nem engedünk beleszólást Istennek döntéseinkbe, amikor pl. kijelentjük (ezt gyakran hallani): „életem az enyém, azt kezdek vele, amit akarok”. Aki nem bízza rá Istenre a saját életét, az hajlamos a másoké fölött is önkényesen rendelkezni, ha lehetősége adódik arra. Sok bajnak a gyökere ez a mentalitás. Sztálin (aki rövid ideig teológiai tanulmányokat folytatott, ún. szeminarista volt) miután ateistává lett, úgy gondolta, hogy senkinek nem kell elszámolnia tetteivel, és semmi nem tartotta vissza attól, hogy gátlástalan, beteges rögeszméjét - milliók életén átgázolva - véghez vigye.
Nekünk egyetlen Istenünk az Atya. Ebből a megközelítésből ez a kijelentés, ez a vallomás reménység és vigasztalás is. Persze, ki vagyunk téve a földi urak packázásainak, de igazi hatalma fölöttünk Istennek, a mi teremtő Atyánknak van. Mi az ő oltalma alatt élünk, semmi sem szakíthat el az ő szeretetétől.
Van egy adag dac is ebben a hitvallásban (adott helyzetben átélhetjük ezt akár a Hiszekegyet mondva): én – akárki akármit is mond – egy Istenben hiszek, az engem személyesen számon tartó mennyei Atyában, aki nevemen ismer, aki szívén hordoz, aki megváltott egyszülött Fiában. Ennyire becsül, ennyire fontos vagyok neki. Az ő közösségének, családjának tagja lettem (Krisztusban gyermekévé fogadott). Ezt nem lehet elfelejteni, és ezt senki sem vitathatja el tőlem.
Az Atya kifejezés a testvérekre is emlékeztet. Ezt a korinthusiaknak különösképpen meg kellett hallani. És nekünk is kifejezetten meg kell hallani. Annyi vita, széthúzás, elidegenedés, rosszindulat, bizalmatlanság, sérelem, közömbösség, van közöttünk szűkebb és tágabb körökben. Egy gyülekezeten belül is, de egyházak, felekezetek között. Talán itt kapcsolhatunk mai „kalauzos” újszövetségi igénkhez. Ne ítéljetek, ne kárhoztassatok, bocsássatok meg! Az egyetértés alapvető feltételei ezek. Milyen jó lenne így élni a családban, a közösségekben!
Adjatok, és adatik! Ha testvérek vagyunk, akkor javainkat meg kell osztanunk. A Hiszekegyben nincsenek erkölcsi, etikai intések, de a megvallott igazságok mégis erre köteleznek. „Hiszem… a szentek közösségét”. A HK azt tanítja ezzel kapcsolatban: a hívők mind tagok az Úr Krisztusban, és ebből az következik, hogy a többi tag javára és üdvösségére készséggel és örömmel szolgáljunk. Te laksz jól, ha enni adsz az éhezőnek, te leszel gazdagabb, ha megosztod javaidat. A teremtés, a megváltása hite lerombolja egoizmusunkat.
Mert amilyen mértékkel mértek… hiszen önmagatokkal teszitek, mint akik egy testhez tartoztok. Ha valaki kifúrja a hajó alját, amin utazik, akkor nem csak a többieket süllyeszti el. Ha a kegyelem erőterében, vonzásában élünk, akkor tudjuk, tapasztaljuk: a megosztott áldás tesz igazán gazdaggá minket is. Ennek negatív változata is igaz: nem lehet úgy bántani a közösséget, amihez tartozunk, hogy ugyanakkor magunknak is ne okoznánk kárt. Milyen mértéket használsz? Ugyanazt? Nem biztos, hogy előnyös lenne, ha annyi rosszat kapnánk, mint amennyit mi adunk, és az sem, ha csak annyi jót.
Ha Isten a mi Atyánk, aki bőségesen ad, nekünk is ezt kell tenni. Másik helyen olvassuk: ő felhozza a napját igazakra és hamisakra… Ez a Krisztusban adott lelki világosságra is vonatkozik. Kilépünk-e erre a világosságra? Engedjük-e, hogy leleplezzen, de utat is mutasson?
A közösségi élet egyik súlyos betegsége az ítélkezés… Isten igazságához képest mit tudunk mi mondani? És mégis mennyi mindent mondunk! Valahogy jogot formálunk erre. Valaki így beszélt erről: „aki ítélkezik, az lehet, hogy jól ismeri a másikat, annak hibáit, de nem ismeri önmagát és saját bűneit”. És tegyük hozzá: nem ismeri az Isten kegyelmét.
Istentől van a mindenség, folytatja Pál apostol. Semmi nincs, ami kívül esne teremtői, és uralmat gyakorló hatalma körén. A „minden”- ségen kívül (ahogy maga a kifejezés is utal rá) semmi sincs, illetve a semmi van. Isten teremtő szándékában benne van a mi kis életünk, ami igazi nagyságát, értékét éppen abban nyeri el, hogy Isten nagy árat fizetett értünk, Krisztusban felvett az ő üdvözítő tervébe.
Egy rövid kijelentéssel toldja meg az apostol ez előbbi hitvallást, és éppen ezt a személyességet hangsúlyozza: mi is őérte. Testvérem, Istenért vagy! Vagy Istenért, vagy a semmiért. Ő önmagára nézve teremtett minket. Ha ezt nem vesszük komolyan, akkor elvétjük a célt. Azért vagyunk, hogy Istennel éljünk közösségben. Azért van annyi elégedetlenség bennünk, mert mi mást akarunk. Nem Benne keresünk, ezért sehol nem találunk igazi örömet. Olyan ez, mintha a hal a vízen kívül akarna boldogulni, sikeres lenni. Isten nélkül az ember belegabalyodik önmagába. Mi is őérte. Mennyire fontos ez!
És egyetlen Urunk van, Jézus Krisztus. Sokan akarnak uralkodni rajtunk, de ő az, akihez valójában tartozunk. Ő az, aki végtelen szeretetét megmutatva, saját életét áldozva megváltott minket. Ennél többet nem adhatott. Mi úgy tudunk Istenéi lenni (ezt a kérdést tisztázza a HK 1 kérdése), hogy Krisztus által leszünk az ő tulajdonai. Ha Krisztus a mi Urunk (az ő uralma, úrsága alatt élünk, és az ő úrságába, országába készülünk), akkor életünkben Isten akarata valósul meg.
Krisztus nagy árat fizetett. Mert mi más hatalmakhoz szegődtünk, a bűn uralma alá kerültünk. (Egy kutyás példám van… de emberekre is illik. Valaki elmondta: meglátott a szomszéd faluban egy elhanyagolt, kiéhezett, láncon tartott, sebhelyes kutyát, elkérte a tulajdonostól, állatorvoshoz vitte, felhizlalta, aztán egyszer csak eltűnt a kutyus. Sokáig kereste szomszédoknál, mindenütt, aztán nagy sokára eszébe jutott, hogy menjen vissza a régi gazdihoz, hátha… És ott volt: láncon, kiéheztetve, lerongyolódva. ) Krisztus úgy lett Urunk, hogy életét adta váltságul. Úgy lett Urunk, hogy szabaddá tett minket. Krisztus szabaddá lett emberek ura.
Általa van a mindenség… Mert az Atya mindent őreá nézve teremtett (benne lesz teljes a teremtésről szóló hitvallásunk). És ez a mindenség kibővül számunkra az Isten országával. Krisztusban miénk lesz a láthatatlan, a nem teremtett, az isteni is. Krisztusban minden a tietek, olvassuk. Nélküle csak a semmi marad. Vagy-vagy. Vagy üdvösség benne, vagy elveszettség nélküle, vagy világosság, vagy sötétség, vagy élet, vagy halál. (v.ö. Krisztus himnusz…)
Mi is őáltala. Istenért vagyunk, hallottuk, de Krisztus által. Krisztus nélkül nem tudjuk teljesíteni küldetésünket, nem lehetünk azok, akik vagyunk. Én bennetek, és ti énbennem, tanítja Jézus a tanítványainak. Ez az egység feltétele: Krisztusban lenni, hozzá tartozni, és akkor egymáshoz tartozásunk sem kétséges immár. És az sem, hogy bennünk eléri célját a teremtés, mert Krisztus által Isten örök közösségének leszünk a részesei. „Magadra nézve teremtettél, Uram, és nyugtalan a mi lelkünk, amíg tebenned nyugalmat nem talál.”
Mert az övéi vagyunk, és Krisztus érdeméért az övé maradunk örökre. Ámen.