Jn 4, 27-38 (vas.de., vázlat)

 27 Ekkor megérkeztek a tanítványai, és csodálkoztak azon, hogy asszonnyal beszél, mégsem mondta egyikük sem: Mit akarsz tőle? Miért beszélgetsz vele? 

28 Az asszony pedig otthagyta korsóját, elment a városba, és szólt az embereknek: 

29 Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem: vajon nem ő a Krisztus? 

30 Erre azok elindultak a városból, és kimentek hozzá. 

31 Közben kérték őt a tanítványai: Mester, egyél! 

32 Ő pedig azt mondta nekik: Nekem van mit ennem, amiről ti nem tudtok. 

33 A tanítványok egymást kérdezgették: Valaki talán hozott neki enni? 

34 Jézus ezt mondta nekik: Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját. Mt 4,4; Jn 19,30 

35 Vajon nem ti magatok mondjátok-e, hogy még négy hónap, és jön az aratás? Íme, mondom nektek: emeljétek fel a szemeteket, és lássátok meg, hogy a mezők már fehérek az aratásra. 

36 Az arató jutalmat kap, és begyűjti a termést az örök életre, hogy együtt örüljön a vető és az arató. 

37 Mert abban igaza van a mondásnak, hogy más a vető, és más az arató. 

38 Én elküldtelek titeket, hogy azt arassátok, amiért nem ti fáradtatok: mások fáradoztak érte, ti pedig az ő munkájukba álltatok be.

   A samáriai asszony történetéből hallottunk egy részletet az új esztendő első vasárnapján. Ismerjük az előzményeket. Jézus tanítványaival Samária tartományán halad át, Sikár városa határában megállnak pihenni a „Jákób kútjánál” (forrásánál). A tanítványok bemennek a városba élelmet szerezni, Jézus ott marad… Egy helybéli asszony jön a kúthoz vízért, Jézus vizet kér tőle, ui. a kút mély, és nincs mivel merítenie. Ebből a mindennapi helyzetből kiindulva egy beszélgetés kezdődik el közöttük. Az asszony csodálkozik, hogy Jézus zsidó létére szóba áll vele, és még inkább, amikor azt hallja tőle: ha ismernél engem, te kértél volna tőlem élő vizet. Az asszony tovább kérdez: talán nagyobb vagy a mi ősatyánknál, Ábrahámnál, aki ránk hagyta ezt a kutat? Jézus azt feleli: aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de ha abból a vízből iszik, amelyet én adok, soha meg nem szomjazik… Az asszony földi, praktikus oldalról közelíti meg Jézus szokatlan kijelentését, és azt mondja neki: akkor, Uram, adj nekem abból a vízből, hogy ne kelljen ide járjak.

   Amikor kiderül, hogy Jézus ismeri a családi helyzetét, akkor ez a nő meglepődik, és megjegyzi: látom, hogy próféta vagy. És elkezd hitbeli, lelki témáról beszélni, hivatkozva a zsidókat és samáriaiakat megosztó vallásos vitára. Itt vagy Jeruzsálemben? Jézus – ezen csodálkozunk is – nem azt mondja, hogy ez nézőpont kérdése, azt sem, hogy ez a kérdés mellékes, hanem kijelenti: az igazság a zsidók közül támad. Vannak tények, amiket nem lehet megkerülni, semmibe venni. Nem mondhatjuk pl. két ember közti konfliktussal kapcsolatban, ahol az egyik nyilvánvalóan durván, fölényével visszaélve, erőszakosan, megalázóan viselkedett a másikkal szemben, hogy „hát nem lehet tudni, hogy ki kit bántott, fontos a békesség”. Persze, a békesség a cél, de nem az igazság elhallgatása árán. Ha a járdán szabályosan közlekedő gyermekemet egy ittas sofőr elgázolja, egy életre megnyomorítja, akkor persze, jó, ha meg tudunk bocsátani, de nem azzal a megalkuvással, hogy „valójában nem is lehet tudni, hogy ki tévedett”. A tények elmismásolásából nem származhat igazi békesség.

   Jézus is azt tanítja: (a történelmi, teológiai igazság tisztázásán túl el akar juttatni ennek a belátására), hogy Istent lélekben és igazságban kell imádni, és az ő imádása nem helyszínekhez, nem vallási formához kötött… Az asszony tovább megy ezen a lelki úton, a legőszintébb, őt a leginkább foglalkoztató kérdésig eljutva: „tudom, hogy Messiás jön, akit Krisztusnak neveznek”. A lényeghez érkezik. Mert a lelke mélyén (ha megátalkodottan tagadja is) minden ember megváltásra vágyik… Azt válaszolja Jézus: én vagyok, aki veled beszélek. Ennek a személyes felismerése a hit megszületésének a pillanata. Péter vallomása jut eszünkbe: te vagy a Krisztus… 

    Ekkor érkeznek meg a tanítványok. És érdekes párhuzamokat fedezünk fel a tanítványok és az asszony kérdései, hozzáállása között. A tanítványok is csodálkoznak, hogy Jézus asszonnyal beszél. És bár tanakodnak ezen magukban, mégsem merik megkérdezni őt. Tudják, hogy Jézus minden dologban mennyei küldetését teljesíti.

    Közben az asszony ott hagyja a korsóját (pedig vízért ment, de íme, fontosabb lesz az élő víz… ha valaki pl. elindul az üzletbe vásárolni, de útközbe találkozik rég nem látott jó barátjával, akkor a vásárlás másodrendű kérdés lesz), bemegy a városba, és elmondja az embereknek, hogy találkozott valakivel, aki mindent megmondott róla. Pedig feltételezhetjük, hogy ezelőtt nem nagyon kommunikált a város lakóival (vízért is délben megy, hogy lehetőleg senkivel ne találkozzék, az asszonyok általában estefelé szoktak járni), de most megnyílik a szíve, a szája. Van küldetése. A megbízatás tudata segít legyőzni a gátlásokat, a kételyeket, a megszégyenüléstől való félelmet. Pl. nem biztos, hogy elmennél a román parlamentbe, hogy ott – ha erre lehetőséged nyílna – csak úgy felszólalj. De ha egy nemes – mondjuk, a gyermekek, fiatalok biztonságos jövője mellett kardoskodó -  ügynek lennél a képviselője, akkor erőt tudnál venni magadon. Ez a felhatalmazás, ez a motiváció képessé tenne arra, hogy kiállj, és ország-világ elé tárd azt, amit rendkívül fontosnak tartasz.

   Jöjjetek, lássátok, vajon nem ő a Krisztus! Az asszony még nem jutott el a teljes bizonyosságig, a személyes meggyőződésig (András határozottan mondja Péternek: megtaláltuk a Messiást). Ez sokszor hosszabb folyamat. A város lakói pedig elindultak. A későbbiek mutatják. több van bennük puszta kíváncsiságnál... Nem tudom, mit kellene mondanom ahhoz, hogy elinduljanak azok, akik soha nem jönnek. Hogy hallani akarjanak Krisztusról. (A hit, a lelki elköteleződés egyre inkább háttérbe szorul. Pedig ha nincs belső tartásunk, a külső erősségeink nem fognak megtartani minket.)

  Közben kérik a tanítványok Jézust: Mester, egyél. Az imént a szomjúság, most az éhség témája körül alakul ki egy beszélgetés. Jézus azt feleli: van nekem eldelem. Ahogy az asszonynak is mondta: a földi vízen kívül van mennyei is. Jézus megpróbálja figyelmünket a lelkiekre irányítani. Életünkben azonban erősebb az anyagiak, a földiek vonzása. (Ha valaki megszerez egy nagy birtokot, vállalkozásában látványos sikereket ér el, arról azt tartjuk, hogy sokra vitte. De aki lelkiekben volt „sikeres”, győzött egy nagy, belső harcban, hordozott el egy-egy beteg családtagot, vigasztalt, segített embereket, stb., annak „teljesítményét” kevésbé értékeljük.)

    Ennek az évnek is ez lesz a nagy kihívása, nagy kérdése: mennyire vesszük komolyan a Jézus ajánlatát, mennyire szentelünk figyelmet neki, mennyire éhezzük és szomjazzuk a kegyelmet, az igazságot. Mennyire akarunk Krisztus közösségében élni. 

  A tanítványok, akár az asszony (vagy Nikodémus) csak az emberi kérdésig, reakcióig jutnak el: hozott valaki ennivalót neki? Be kell látnunk: nagyon földhözragadt a gondolkodásunk. 

   Jézus meglepő választ ad: az az én eledelem, hogy Isten akaratát cselekedjem. Az jutott eszembe, hogy ez a kijelentés ellentmond az energiamegmaradás törvényének. Ha egy rendszer (személy) munkát végez, akkor energiát használ. A szolgálat, így gondoljuk, energiát vesz, és nem ad. Mégis Jézus azt mondja: én ebből merítek erőt. Úgy is érthetjük: ha az Isten akaratát teszem, akkor tőle kapok erőt, kitartást, reménységet. Annyit, hogy abból én is táplálkozhatom. Ez a szeretet törvénye. Aki másokat felüdít, maga is felüdül. 

  Jézus emlékezteti a tanítványokat saját küldetésükre is. Az aratás az aratók dolga. Kár lenne ott hagyni az áldást a mezőkön. Van tennivaló. Lelki értelemben mindig betakarítás van („azt mondjátok, hogy még négy hónap” - Izraelben májusban arattak). Valaki megkérdezte egy lekésztől: 3 éves a gyerekem, elkezdhetem a vallásos nevelését. A válasz ez volt: asszonyom, 3 éves késésben van. A lelki aratás kötelességét jobban a szívünkre kell vegyük. Nemcsak magunkért vagyunk felelősek. Mit teszünk a gyülekezetünkért, a közösségért? Ha lenne egy nagy fa, ami gyülekezetünket jelenítené meg, aminek mi lennénk a levelei, gyümölcsei, vajon hogyan nézne ki ez a fa? Tudom, sokan azt mondják: engem egyáltalán nem érdekel ez a kérdés. Nem hatódom meg a lelkésznek ettől a hasonlatától sem. És ezt fájdalommal tudomásul kell vennünk. 

   Jézus azt is tisztázza: a szolgálatot alázattal kell végezni, nem versengve, nem a magunk érdemét hangsúlyozva. Isten rám, lp-ra bizonyára többet bízott, de nem hiszem, hogy egy fikarcnyival is értékesebb lennék akármelyik gyülekezeti tagnál. Értékelnünk kell a mások, az egymás szolgálatát, hálásnak kell lennünk az elődök munkájáért… És hűséggel kell végeznünk a magunkét.

  Tudván, hogy az örök életre gyűjtünk gyümölcsöt gyűjt… Munkánk nem hiábavaló, és nemcsak a mulandókra tekint. Fáradoznunk kell azért is, hogy végül mind a vető, mind az arató együtt örvendezzen. Isten áldását, szeretetét akarja kiárasztani ránk Krisztusban.    Amikor boldog új évet kívánunk egymásnak, akkor ezt úgy mondjuk, hogy ne feledkezzünk meg: ez rajtunk is múlik. Azon, hogy mennyiben tudunk eszközei lenni Isten békességének, Krisztus szeretetének a gyülekezetben, a családban. Az Úr segítsen minket ebben! Ámen.