Jn 4, 39-42  (vas.du.)

39 Abból a városból pedig a samáriaiak közül sokan hittek benne az asszony szava miatt, aki így tanúskodott: Megmondott nekem mindent, amit tettem. 

40 Amikor tehát a samáriaiak Jézushoz értek, kérték őt, hogy maradjon náluk. És ott maradt két napig. 

41 Az ő szavának sokkal többen hittek, 

42 az asszonynak pedig meg is mondták: Már nem a te beszédedért hiszünk, hanem mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy valóban ő a világ üdvözítője. 1Jn 4,14

     A történet végét hallottuk, ami tkp. egy új kezdetet jelent egy asszony, egy család, egy nagyobb közösség életében. Úgy gondolom, hogy attól kezdve, hogy Jézus megjelent köztük, megváltozott a város hangulata: kapcsolatok rendeződtek, a szívekben megbocsátások születtek, derűsebb, hálásabb, boldogabb lett az élet. Egyéni sorsokat tönkre tevő, családokat megterhelő bűnöktől szabadultak az emberek. Több lett a szeretet, a békesség. Mit jelente mást a megtérés? Igen, ez egy belső döntés, de látható, tapasztalható következményei vannak. (Egy megtérés története.)

   Hogy is mondjam: ilyen változást mi is el tudnánk képzelni, ránk férne. Annyi a harag, a békétlenség, a megnyomorodott élet! Annyi az elzárkózás, bizalmatlanság, neheztelés! Annyi a bűn, szenvedély, ami degradálja az életet, ami megakadályozza annak igazi kibontakozását! Igaz, úgy gondoljátok ti is: több lenne az öröm, a hála, a megértés, az összefogás, még a lelkesedés is, ha rendszeresen találkoznánk az Úr színe előtt, ha rendszeresen le tudnánk ülni egymás mellé Isten Igéjének hallgatására. Hiszem, hogy ez jótékonyan hatna közösségünkre. Istenre figyelve, egymást támogatva erőt kapnánk az egyéni kísértések legyőzésére is.   

    Hallottuk, hogy sokan hittek benne… ez a megjegyzés Jézusra vonatkozik. Az asszony nem magának gyűjt követőket. Ő csak az edény, nem ő a forrás.  Mindennek Krisztusról kell szólnia: az ő megváltó munkája a megújulás alapja, ereje… Nyilván, az asszony örül annak, hogy az emberek hisznek Krisztusban. Hálás, hogy Isten őt csodálatosan felhasználta. Arató tudott lenni Isten aratásában. Pedig a bizonyságtétele csak ennyi volt: megmondott nekem mindent, amit tettem… Pedig tettei, viselt dolgai nem voltak éppen dicsekvésre és dicséretre méltók. De ez az asszony amikor rádöbbent arra, hogy Jézus mindent tud róla, nem a tagadás, hanem a bűnbánat útját választotta. Beismerte bűneit, letette Jézus elé. Átadta neki. Elgondolkoztam: ha lenne egy ilyen lehetőség, hogy valakire csak úgy letehetnénk keserűségünket, csalódásunkat, önvádjainkat. De hát nincsen? Nem ezt hisszük? Nem ezt olvassuk: „ha megvalljuk bűneinket, ő hű és igaz, hogy megbocsássa azokat.” (1Jn 1,9) 

    Ez az asszony, úgy gondolom, a megbocsátás felszabadult örömét élte át. Azzal, hogy Jézus elmondott neki mindent, fel is mentette őt. (Csak feltételezhetjük, hogy nem volt gyereke, a férfjei rendre elhagyták, ő újakat keresett, törvénytelen kapcsolatokba is belement... És akkor találkozik valakivel, aki mindent tud róla, a legmélyebb vágyait is, legtitkosabb tetteit is ismeri, amiket talán önmaga előtt is szégyellt, és mégis elfogadja, mégis megbocsát neki.) A lelki gyógyulás, a kiengesztelődés, a szabaddá válás boldog tapasztalata ez számára. Ezzel nem tud hallgatni, ez az öröm kicsordul belőle. 

    A bizonyságtételben ott kell legyen ez a személyesség is. Ez teszi hitelessé, hatásossá. Az asszony nem az ő megváltozott szemléletével dicsekszik, hanem azzal, amit Krisztus tett. Hogy még neki is megbocsátott. Írva van: az Isten útján még a bolond/hitetlen sem téved el. (És 35,8).

   A samáriaiak, amikor Jézushoz értek, kérték, hogy maradjon velük. Elhitték, hogy az asszony a Messiással találkozott, de most ők is meg akarják ismerni, el akarnak jutni a személyes hitig. Jézus ott maradt kép napig. Nem hosszú idő. De elég ahhoz, hogy hit által megértsék: „ki benne bízik, és remél, az mindörökké véle él”. Hogy a Jézus ígérete számukra is élő reménység, valóság legyen: „tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig”. 

    Sokkal többen hittek neki (az ő beszédének, isteni jelenlétének), és azt mondták az asszonynak: nem is a te beszédednek hiszünk immár. Ez kissé mintha leminősítésnek hangzana. Mintha csökkentené az asszony szerepét. Elvégre ennek az az asszonynak a bizonyságtétele indította el őket Isten igéjének meghallására, a Krisztussal való találkozásra. Azt hiszem, éppen ez a gondolat jut itt kifejezésre: az eszköz áldott lehet, de nem tud megtartani. Már nem a te beszédedért hiszünk, hanem mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy valóban ő a világ üdvözítője. Egyedül benne van az üdvösség. 

   El tudom képzelni, hogy amikor később írásba foglalták az evangéliumot, és ha az asszony élt még, és felolvasták neki ezt a részt, akkor felkiáltott: milyen jó, hogy ezt így írták le. Mennyire igaz! Tényleg ezt mondták nekem akkor az emberek, és mennyire igaz az is, hogy nem az én beszédemre kell figyelni, hanem Isten egyszülött Fiának a szavára, mert egyedül ő a mi megváltó Urunk, egyedül benne van az üdvösség. Ámen.