Jn 5, 17-24 (vas.de.) 

17 Jézus így szólt hozzájuk: Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom. 

18 Ezért azután a zsidók még inkább meg akarták ölni, mert nemcsak megtörte a szombatot, hanem saját Atyjának is nevezte Istent, és így egyenlővé tette magát az Istennel.

19 Megszólalt tehát Jézus, és ezeket mondta nekik: Bizony, bizony, mondom nektek: a Fiú önmagától semmit sem tehet, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya, mert amit ő tesz, azt teszi a Fiú is, hozzá hasonló módon. Mt 11,27 

20 Mert az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit ő tesz. És ezeknél nagyobb tetteket is mutat majd neki, hogy ti csodálkozzatok. 

21 Mert ahogy az Atya feltámasztja a halottakat, és életre kelti őket, úgy a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar. 5Móz 32,39 

22 Az Atya nem is ítél meg senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta át, 1Jn 2,23 

23 hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát tisztelik. Aki nem tiszteli a Fiút, az nem tiszteli az Atyát sem, aki őt elküldte. 

24 Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe. 1Jn 3,14 

    A bethesdai beteg meggyógyítását, ami szombaton történt, a törvény megrontását sérelmező zsidók részéről felháborodás követi. Nem hálaadás, nem az Isten dicsőítése. A törvény, ha azzal saját pozíciónkat akarjuk védeni, saját önfejűségünket akarjuk igazolni, ha ítélkezni akarunk, veszélyes fegyverré válik a kezünkben. 

    Jézus így szól hozzájuk: az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom. A mi Urunk az ő szolgálatát, küldetését munkának nevezi. Az egész igeszakaszon végighúzódó kiemelkedő gondolat ez…  Ilyeneket olvastunk: a Fiú önmagától semmit nem tehet, az Atya majd még ezeknél is nagyobb tetteket is mutat majd neki, arra is hatalmat kapott, hogy ítéletet tartson. Az utolsó versben pedig még egyszer megismétlődik: önmagamtól semmit nem tehetek. 

   Nekünk is fontos témánk a munka, a munkálkodás külső és lelki életünkben is. Gondoljunk kemény fáradozásunkra a mindennapi kenyérért, családunk fenntartásáért, anyagi céljaink megvalósításért. De gondoljunk a lelkiekre is: elszánt igyekezetünkre, hogy békességben, szeretetben éljünk, hogy Isten akaratát vigyük véghez, a hit harcára, amit saját magunkért, de másokért is vívunk. Vajon ez utóbbi mennyire jellemző ránk? Mit vállalunk másokért, mennyire fontos a mások lelki előmenetele, növekedése, mit teszünk a közösség javáért? 

   Az ige figyelmeztet: a harag, az emberi indulatok (amiket akár ún. vallásos érzések is felkavarhatnak) könnyen rossz irányba indíthatnak el, veszélyessé válhatnak. A vallásosság önmagában nem érték. Vallásos vakbuzgóságban talán senki sem tesz túl az iszlám szélsőséges irányzatainak követőin (lásd öngyilkos merényletek), de mégsem tartjuk dicséretes dolognak ezt. De keresztyén világunkból is hozhatunk példát: az olasz maffia tagjainak formális vallásossága, és az egyháztól kölcsönzött rituáléi, a vasgárdista ideológia fanatikus elkötelezettsége a keleti egyházi hagyományok iránt, vagy véres háborúkat kirobbantó államfők pöffeszkedése „szent” egyházi szertartásokon. A hírekben mostanság sokat emlegetett Venezuela nemcsak a világ egyik legkorruptabb, hanem ua. (szociológiai felmérések szerint) egyik legkeresztyénebb országának is számít. A vallásosság önmagában nem sokat ér. 

   Mi volt a két ok, amiért Jézusra támadtak? a. Megrontotta a nyugalomnapi törvényt. Ez Jézus kortársai számára látszólag csak egy „ceremoniális” előírás volt, a „megszentelni” kimerült a „semmit dolgot sem tenni” szigorú megtartásában, minden erkölcsi kötelezettség nélkül… A HK a 4. parancsolat magyarázatában a törvényhez hozzárendel egy lelki értelemet, ún. sensus spiritualis-t: „gonosz cselekedeteimmel felhagyjak”, értsd: semmi rossz dolgot ne tégy egyik napon se. b. Egyenlővé tette magát Istennel. Mert Atyjának nevezte őt. Úgy gondolom, hogy éppen ezek az igazi, lelki, evangéliumi vallásosság ismérvei: nem külső ceremóniákhoz ragaszkodni, azok miatt nem ítélni el senkit, és Istent Atyánknak, Krisztust életünk Urának tartani. Nemcsak beszélni róla, hanem igyekezni hozzá hasonlítani. Krisztus vonásait, lelkületét felölteni. Mennyire mutatkozik meg a Krisztus arca, igazságossága, jósága az életünkben?   

   Jézus azt mondja a hozzá gyilkos gondolatokkal, szándékkal közeledő zsidóknak: a Fiú semmit sem tehet, csak azt, amit az Atya bíz rá, mutat meg neki. Amit az Atya tesz, azt teszi a Fiú is. Isten legfontosabb, legjellemzőbb, legnagyobb cselekedetéről a Jn 3,16 beszél: úgy szerette Isten ezt a világot, hogy egyszülött Fiát adta. Ő mindent megtesz ezért a világért. A megváltás egész kozmikus terve erről szól. A Fiú is ebbe a nagy projektbe kapcsolódott be, ennek véghezvitelét vállalta engedelmes szeretetből, önmagát feláldozva. Amit ő tesz, az a mi javunkra történik.  

   Ebben a világot átölelő, megváltani akaró szeretetben az Atya Fiú iránti örökkévaló, tökéletes szeretete mutatkozik meg. Az Atya és Fiú közt nincs hatalmi harc, nincs versengés… csak kiáradó szeretet. És ez a végtelen szeretet nagyobbnál nagyobb tettekre képes. Isten szeretete mindig lenyűgöz, minden csodálatra indít. Ő nemcsak megbocsát, hanem örökkévaló közösségébe fogad. (Olyan ez, mint amikor valaki elkapja, lefegyverzi a házába betörő rablókat, és azt mondja nekik: fiúk, felejtsük el, és ha már ilyen szorult helyzetben vagytok, én segíteni fogok rajtatok, ezután támogatlak titeket. Nincs ilyen emberi történet, csak isteni…) Jézus nemcsak tanít, gyógyít,  nemcsak ebben a földi életben őriz minket, hanem hatalma van  a halál felett is. 

  Ennek jele volt az, hogy halottakat támasztott… Ha Jézus csodáira gondolunk, akkor azokban a legnagyobb aggodalmaink, félelmeink legyőzését látjuk (5.000 ember megvendégelése - megélhetései, anyagi gondok/ a tenger lecsendesítése – a természet erőivel szembeni kiszolgáltatottságunk / a házasságtörő nő – bűneink nyomasztó kérdése / a vakon született ember meggyógyítása – betegségek miatti szorongás/ Lázár feltámasztása – legnagyobb ellenségünkkel, a halál való viaskodásunk). Mert az Atya - mindenhatóságából fakadóan - életre kelti a halottakat, így hatalmat adott a Fiúnak is erre. 

   És egy döbbenetes ua. vigasztaló kijelentés hangzik el: az Atya az ítéletet a Fiúnak adta át. Annak a Fiúnak, aki felvette testünket, viselte sorsunkat, ette a kenyerünket. Isten nemcsak szentsége, tökéletes tisztasága alapján, hanem velünk együttérző, azonosuló szeretete, irgalma alapján ítél minket… Nagy drogháború zajlik a világon (hogy mi van a háttérben, nem egészen tudjuk, sok minden csak ürügy), ezzel kapcsolatban jutott eszembe egy rég olvasott történetecske. Egy király, aki nagyon szigorú törvényeket hozott a kábítószer fogyasztás ellen, és mégsem sikerült azt visszaszorítani az országában, elküldte a fiát az emberek közé, hogy közelről lássa, mi áll a droghasználat hátterében: szegénység, céltalanság, rossz nevelés? A királyfi összebarátkozott egy vele egykorú scráccal, akit egy alkalommal nagy mennyiségű kábítószerrel kaptak el a rendőrök, a király fia magára vállalt mindent, a törvényszék elé került… A király – ismerve fia ártatlanságát - meg akart neki kegyelmezni. Ő azt mondta: azt is meg akarom tudni, hogy milyen a büntetés... A bűnös, az elítélt bőrében lenni - ezt vállalta a mi Urunk. Ezért írja a Zsid levél (4,15): meg tud indulni gyarlóságainkon. 

   Az ítéletet Isten neki adta át, annak a Krisztusnak, aki a keresztig ment el értünk. Aki élete árán is könyörülni akar rajtunk. Nem rajta múlik a mi megtartatásunk, a bocsánat, hanem rajtunk. Ő mindent vállalt, de vajon nekünk nem kell-e az áldozata? Elfogadjuk-e hívő szívvel, bűnbánattal. Értitek, ebben a Fiúban van a mi egyetlen esélyünk, reménységünk. Úgy kell tisztelni őt, mint az Atyát… 

   Egy nagyon fontos kijelentés hangzott el az utolsó versben: Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe. Kiknek mondja ezt Jézus? Azoknak a zsidóknak, akik meg akarják őt ölni. Nincs az a bűn (csak az, amit nem akarunk letenni), amit Isten kegyelme le ne győzhetne. Nincs az a helyzet, amelyből nem lehetne megtérni. 

    Mi a feltétel? Hallani az igét, Krisztus üzenetét. A hit hallásból van, mert tudomást kell szerezni a jó hírről, az evangéliumról, meg kell ismerni azt, aki megmenthet minket. És hinni abban, mondja Jézus, aki engem elküldött. Ha nem hiszünk a Küldöttben, akkor az Küldőben sem. Hinnünk kell abban, hogy Isten egyedül és kizárólag őt rendelte, kente fel a mi megváltásunkra. Isten a legmagasabb szinten képviselteti magát a mi megmentésünket célzó nagy üdveseményben. Egyszülött Fiát küldi. 

    Mi a következmény?  Annak örök élete van. Ez az ígéret, kijelentés jelen időben áll. Nemcsak távolba tekintő reménység, hanem ennek ereje már most áthat, meghatározza gondolkodásunkat, életvitelünket. Az örök élet bizonyosságát, biztos kilátását be kell építenünk ez esztendei terveinkbe is. És azt is hozzáteszi Jézus: még ítéletre sem megy. Az ítélet már megtörtént, az ítéletet valaki elhordozta. Fizetnie sem kell, hanem átment a halálból az életre. (HK: „előbb érettem Isten ítélőszéke elé állt, és rólam minden kárhoztatást elvett”.)

  Ennek az életnek a békessége, öröme kell betöltsön, meghatározza magatartásunkat, új fénybe, új távlatba helyezze szolgálatunkat, földi terveinket, fáradozásainkat, lelki törekvéseinket. Halljuk az igét, hiszünk Istenben, megváltó Urunkban, végezzük munkánkat az ő szeretetével, áldásával, és tudjuk, boldogan valljuk: örök életünk van. Ámen.