Jn 7, 1-10 + Ef 4, 12-13 (vas.de., vázlat))

1 Jézus ezután Galileát járta. Nem akart ugyanis Júdeában maradni, mivel a zsidók meg akarták ölni. 

2 Közel volt a zsidók ünnepe, a lombsátrak ünnepe. 3Móz 23,33-43; 5Móz 16,13 

3 Testvérei ekkor ezt mondták neki: Menj el innen, és eredj Júdeába, hadd lássák a tanítványaid is a tetteidet, amelyeket cselekszel! 

4 Mert senki sem cselekszik titokban, ha ismertségre törekszik. Ha ilyeneket cselekszel, tedd ismertté magadat a világ előtt! 

5 Mert a testvérei sem hittek benne. 

6 Jézus pedig így szólt hozzájuk: Az én időm még nincs itt, nektek azonban minden idő alkalmas. 

7 Titeket nem gyűlölhet a világ, de engem gyűlöl, mert én arról tanúskodom, hogy a cselekedetei gonoszak. 

8 Ti menjetek fel az ünnepre, én erre az ünnepre még nem megyek fel, mert az én időm még nem jött el. 

9 Ezeket mondta nekik, és ott maradt Galileában. 

10 Miután azonban elindultak testvérei az ünnepre, akkor ő is felment, nem nyíltan, hanem titokban. 

„Hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, Krisztus testének építésére, 

míg eljutunk mindnyájan a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra.”

   Az idei imahét – ahogy ezt sok szép bizonyságtételben hallottuk is – különös hangsúllyal az Isten Lelke által munkált, Krisztusban megtalált egységre szólított fel. Ez az egység nem öncélú vagy mások elleni összefogás, hanem éppen egymás és mások javát előmozdító, a szolgálatra tekintő, szívvel-lélekkel vállalt „együttműködés”. Ebben a krisztusi összetartozásban mindenkinek helye, értéke és feladata van (ahogy a testben is minden tagra szükség van). Éppen megváltó Urunk mutatott nekünk példát a közösségvállalásra, arra, hogy - alázatos, odaadó lelkülettel – miként munkálhatjuk egymás javát. (Eszembe jutott: a tegnap este hetvenen voltunk istentiszteleten, ez nem egy szám, hanem egy névsor, benne voltak gyerekek, fiatalok, felnőttek, és – pótolhatatlanul – szükség volt mindenkinek az élő jelenlétére.) 

    Jézus ezután Galieát járta… Küldetése volt. Ha Júdeában halálra keresték, akkor máshol folytatta a szolgálatát. Az üldözés nem tántorította el megbízatása teljesítésétől. Vitte, képviselte a jó hírt akkor is, amikor rosszindulat vette körül. Felmerül bennünk a kérdés, hogy vajon Isten miért nem hárított el minden akadályt, miért engedte, hogy emberi fenyegetés befolyásolja szent Fia munkáját? Krisztus ebben is osztozott a mi sorsunkban. Neki is számolnia kellett a negatív tényezőkkel, alkalmatlan helyzetekkel, a földi „kemény” törvényekkel. És megtanította nekünk, hogy azok között és azok által is megvalósul az Isten akarata. A világosságnak éppen a sötétségben kell fénylenie.

   És amiképpen az imahét témáiban ez szépen megszólalt, elhívásunk, Krisztus példájának követése, az Isten kegyelme és Lelke által munkált egység mind-mind arra ösztönöznek minket, hogy mint kiválasztottak, szentek, készek legyünk „a szolgálat végzésére, Krisztus testének építésére”. Nagy kegyelem, hogy kapjuk a lelki ajándékokat, azonban még nagyobb az, ha tovább is tudunk adni azokból. Hitünk nemcsak passzív elfogadás, hanem aktív cselekvés is. Isten erre rendelt, erre hatalmazott fel minket. Az igében említett szentségünk ebben a szolgálatban van (silány fa is tud tápláló gyümölcsöt teremni). Hogy továbbadunk abból, amit kaptunk, hogy fáradozunk mások testi-lelki előmeneteléért – ez mutatja hitünk valódiságát. Krisztus mindent adott. Királyként szolgálni jött közénk. 

    Nem tudom, kiben ég ott valóban az a vágy, hogy „nekem tennem kell valamit”. Nem azért, hogy elismerést vívjak ki, nem azért, hogy saját fontosságomat bizonyítsam, hanem azért, hogy építsem a Krisztus testét. Ki az, aki úgy érzi, hogy annyi mindent kapott Istentől, hogy hálából neki is adni kell valamit (nem visszaszolgálni!). Azt hiszem, itt vannak a gondok. Nem ismerjük, nem értettük meg a kegyelem nagyságát. Nem rendített meg, nem szorongat a Krisztus szeretete. Ezért hiányzik belőlünk ez a lelkület, ez a készség. (Képzeljük el, valaki az élete árán kiment minket valamilyen halálos veszedelemből, és mi foghegyről azt mondjuk: én nem kértem, hogy feláldozza magát értem… De ember, te azért tudsz egyáltalán - ilyen érzéketlenül - megszólalni, mert megmentettek!)  

   Mi azt nézzük, hogy milyen hasznunk van az engedelmességből, vagy – legfeljebb – hogy milyen érdemeket szerezhetünk azáltal. Pedig, ha komolyan vesszük megváltásunk tényét, akkor az feltétlen hálára kötelez. minket Odaszánt életre. Így fogalmaz az ige: Krisztus testének, a közösségnek az építésére. Az embereket nem ideráncigálni kell, a szívük kell hozza őket. Az a megrendülés, hogy „Uram, te felvállaltál engem bűneimben, akkor én is ki akarok tartani melletted”. Akkor én is szolgálni akarok neked. (Expedíciós történet: nagyon nehéz terepen kellett célba érni, a csoportban elégedetlenség, rivalizálás üti fel a fejét, külön válnak. Nagy vihar tör ki, a vezető – embereit hátrahagyva - elindul megkeresni a „lázadókat”… Amikor megtalálja őket, a végsőkig ki vannak merülve… A vezető ellenlábasa azt mondja neki: „győztél”. Az azt válaszolja: nem győzni jöttem, hanem megmenteni titeket.) 

   Az engedelmesség nekünk is javunkra szolgál. Az Ef 4, 13 igeversében ez áll: „míg eljutunk mindnyájan a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra.” Krisztus azért hív az követésére, hogy célba érkezzünk, azért gyűjt magához, hogy megvédjen, azért tanít, hogy hitben felnőttek legyünk. Igaz, milyen gyerekes viták zajlanak (sokszor) közöttünk?  A nagypolitikában is mennyi lelki éretlenség, infantilizmus van! 

  Olvastuk: közel volt a lombsátrak ünnepe. Ez az ünnep („szukkót”, v.ö. „sátoros ünnep”) a pusztai vándorlásra emlékeztette a zsidókat, ua. a törvényért (Tóra) való hálaadás alkalma is volt. Öröm, jókedv, dicsőítés, éneklés jellemezték. Pedig a pusztában töltött 40 esztendő volt egy bővelkedő időszak. Isten mégis megtartotta az ő népét. Ő a sátorban is meg tud őrizni, és a legbiztonságosabb épületben is el lehet veszni. Ua. a szükség összeköt Istennel, egymással. Akármi veszélyezteti az Istennel való közösségünket (jólét, civilizáció), az ellenünk dolgozik. Példaként említem: a régi rendszer „nehéz korszakában” sokkal többen voltunk, erősebb volt a közösségünk. 

   A testvérek valósággal küldik, sürgetik, tuszkolják Jézust... Menj fel Jeruzsálembe, hogy lássák, ki vagy! Tedd ismertté magad! Megjegyzi az ige: hitetlen szívvel teszik ezt. Nem értik Jézus alázatát, az Isten munkáját. Ha Isten Fiának tartod magad, ha tényleg isteni hatalmad van, akkor mutasd meg azt (ezt mondják az írástudók, farizeusok is a kereszten függő Jézusnak). Isten akarata bár emberek által, de nem emberi elképzelés szerint valósul meg. Nem lehet azt kikényszeríteni. Az elmúlt napokban hiába raktunk volna nagy tüzeket, a kemény hideget nem tudtuk volna enyhíteni. Aztán jött ez a meleg áramlat. 

   Azt mondják neki: aki ismertté akar lenni, az nem cselekszik titokban. Jézus azonban nem a maga népszerűségét kereste, Isten kegyelmének evangéliumát akarta eljuttatni mindenkihez. Mint az az orvos, aki feltalál egy életmentő gyógyszert… de nem kíván hírnevet magának, csak azt szeretné, hogy a gyógyszer eljusson minél több beteghez. Jézus nem azt akarta, hogy az emberek őt ünnepeljék, hanem hogy Istenhez térjenek.   

  Azt mondja: az én időm nincs itt. Nektek pedig mindig alkalmas az. Isten Fiának különös küldetése van, különös szolgálatot kell elvégeznie: ti. azt, hogy megváltsa a világot. 

   Meglepő a folytatás is: engem gyűlöl a világ, mert én arról tanúskodom, hogy cselekedetei gonoszak. Én az igazságot képviselem. De nem azért teszem ezt, hogy megítéljem az embereket, hanem hogy meggyógyítsam őket. Elvezessem az igazságra. Sajnos, mi sokszor szembeszegüléssel válaszolunk. Bajba kerül az, aki megmondja, hogy bajban vagyunk. Rátámadunk arra, aki meg akar menteni minket. Átkot szórunk arra, aki meg akar áldani. Ezt az ellenállást kell feladnunk, Krisztusban a Megváltónkat felismernünk. A kegyelmet elfogadnunk. És akkor egymás fele is megnyílik a szívünk. Mert ugyanaz a kegyelem adatik mindnyájunknak, ugyanaz a bocsánat, ugyanaz a megváltás, ugyanaz a békesség, ugyanaz az üdvösség. 

   És bár Jézus akkor nem, később mégis felmegy az ünnepre. Megbízatása van. Megvárja a mennyei parancsot. Nem emberekre figyel. A szolgálat egyik fontos feltétele ez: Isten akaratára hangolni a sajátunkat, neki engedelmeskedni. (Misszionárius története, aki a Lk 6, 30 fordításához érkezett: „adj mindenkinek, aki kér tőled”. Ki akarta hagyni, végül mégsem tett. Mindenét elvitték, később mégis visszahozták.) Ha mindnyájan ezt tesszük, akkor élő közösséggé leszünk, akkor be tudjuk tölteni feladatainkat egymás javára, Isten dicsőségére. Ámen.