Jn 8, 1-11 (vas.de., vázlat) 

1 Jézus pedig kiment az Olajfák hegyére. 

2 De korán reggel ismét megjelent a templomban, és az egész nép hozzásereglett; ő pedig leült, és tanította őket. 

3 Ekkor odavezettek az írástudók és a farizeusok egy asszonyt, akit házasságtörésen értek, középre állították, 

4 és így szóltak Jézushoz: Mester, ezt az asszonyt házasságtörés közben tetten érték. 

5 Mózes azt parancsolta nekünk a törvényben, hogy kövezzük meg az ilyeneket. Hát te mit mondasz? 3Móz 20,10; 5Móz 22,22-24 

6 Ezt azért mondták, hogy próbára tegyék, és legyen mivel vádolniuk őt. Jézus pedig lehajolt, és ujjával írt a földre. 

7 Amikor továbbra is faggatták, felegyenesedett, és ezt mondta nekik: Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ. 5Móz 17,7; Róm 2,1 

8 És lehajolva tovább írt a földre. 

9 Azok pedig ezt hallva, egymás után kimentek, kezdve a véneken. Egyedül ő meg az asszony maradt ott a középen. 

10 Mikor pedig Jézus felegyenesedett, és senkit sem látott az asszonyon kívül, így szólt hozzá: Asszony, hol vannak a vádlóid? Senki sem ítélt el téged? 

11 Ő így felelt: Senki, Uram. Jézus pedig ezt mondta neki: Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz! 

  Ez a közismert történet azzal kezdődik, hogy Jézus kiment az Olajfák hegyére. Egy földi helyszín volt ez, ahova Jézus gyakran félrevonult, hogy a mennyei kapcsolatait ápolja. Ha szüksége erre volt neki, mennyivel inkább nekünk: földi helyszínekre, alkalmakra, amelyek lehetőséget teremtenek arra, hogy mennyei kapcsolatunkat felfrissítsük, elmélyítsük. Hogy tudatosítsuk: Isten gyermekei vagyunk. Baj, ha ez mellékessé válik, ha csak evilági ismeretségek, tervek, törekvések foglalkoztatnak. Ha megszakadnak a mennyei szálak.

  Ennek a mennyei kapcsolatnak, ráhangolódásnak köszönhetően tudott Jézus földi dolgokban is Isten irgalmas akaratának megfelelően dönteni. Fontos odafigyelnünk erre az előzményre ebben a történetben. Fontos, hogy mi is Isten igazsága és kegyelme szemszögéből lássuk, kezeljük a földi eseményeket, ennek alapján formáljunk véleményt egymásról.

  Azt is megértjük a Jézus példájából: az Istennel való közösség nemcsak egy belső, privát hitélmény, hanem annak lelkülete kisugárzik emberi kapcsolatainkra is. A hit nemcsak arról szól, hogy milyen viszonyban vagy Istennel, hanem feltétlenül arról is, hogy hogyan viszonyulsz embertársaimhoz. A kettő összetartozik. 

  Amikor Jézus korán reggel megjelenik a templomban, az egész nép hozzá sereglett… Jól esik olvasni ezt a mondatot. Vágy, éhség, szomjúság volt a szívekben. Manapság annyi minden kínálkozik arra, hogy jóllaktasson: anyagiak, izgalmas információk, egyebek. Egyre kevésbé érezzük szükségét a legszükségesebbnek. Pedig sok áldás, békesség származna abból, ha Krisztusra figyelnénk.

  Jézus leült… és tanította őket. Ebben a gesztusban a közösségvállalás jutott kifejezésre. Jézus az emberek közé ült. Bevegyült a társaságukba, közel került problémáikhoz. 

  A meghitt, családias tanítást váratlan esemény szakítja félbe. Az írástudók és farizeusok nagy lármával egy asszonyt vezetnek oda Jézushoz (el tudjuk képzelni, hogy az asszony mennyire rémült és zavart volt, mennyire megalázottnak érezte magát, és mennyire rettegett attól, ami következni fog). A középre állították, tuszkolták. A megszégyenítés, kipellengérezés gyakorlatához tartozott ez. Ott áll ez a rajtakapott, leleplezett asszony a középen, közutálatnak kitéve. Van azonban valami megtévesztő ebben a jelenetben: a mások bűnét szeretjük a középre állítani, de mi van mienkkel? 

   Azt mondják Jézusnak: ezt az asszonyt házasságtörésen kaptuk… Már itt sántít valami. Hogyhogy csak az asszonyt? Ha házasságtörés, akkor az kétszemélyes ügy. Minden bűnt el lehet követni egyedül is, de a házasságtöréshez bűntársra van szükség. Látjuk, hogy a törvény a mi kezünkben hamis eszközzé válik. Az igaz ítélet helyett ítélkezésre használjuk. 

    Idézik, hogy Mózes mit parancsolt ilyen kihágásokra nézve. Az „ilyeneket” (van valami lebecsmérlő, személytelen ebben a mutató névmásban) meg kell kövezni. Súlyos szó, súlyos ítélet. Úgy kell elképzelnünk, hogy az elítéltet kivitték valahova, körülállták, és köveket dobtak rá, amíg meghalt… Kollektív ítéletvégrehajtás volt, a közösség fellépése a körében jelentkező kicsapongás ellen. Nem lehetett tudni, hogy melyik dobás volt a végzetes (akár a sorozattűz esetében). „Így tisztísd ki közüled a gonoszt.”  

   Elgondolkoztam azon: a törvény ilyen értelmű alkalmazása nyomán (más kultúrában más módszereket vetettek be) elméletileg az emberek java maradt életben. Vajon tényleg mi lennénk az emberiség színe-virága? Jobbak, becsületesebbek, mint elődeink? Sajnos a törvény érvényesítésében sok képmutatás kapott helyet. Sok hamisság, miközben az igazságról beszéltek! János apostol meghúzza a vonalat: a törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Krisztus által jött el. 

    „Hát te mit mondasz?” -  kérdik Jézustól. Megjegyzi az írás, hogy nem őszinte kérdés volt ez, hanem kísértették, próbára akarták tenni (már a szándék is sunyi és hamis volt). Azért teszik ezt, hogy legyen, mivel vádolniuk őt. Tudják, hogy Jézus az embereket megmenteni akarja, de vajon a törvényszegőket is? 

   Tényleg: mit mond Jézus? A farizeusok is érzik, hogy neki kell az utolsó szót kimondani. Vajon hatályon kívül helyezi a törvényt? Azt mondja, hogy az nem érvényes? Vajon szembemegy Jézus a törvénnyel? 

   Nem, Jézus nem teszi ezt. A törvény igaz, hasznos. A javunkat akarja. (Mert az a jó, ha tiszteled szüleidet, elöljáróidat, ha nem gyűlölöd, bántod embertársadat, ha tiszta, hűséges életet folytatsz, ha becsületes, megbízható vagy, ha nem mondasz rosszat másokról, nem irigykedsz.) A parancsolatokat komolyan kell vennünk. A törvény nemcsak gáncsolni akar a rossznak elkövetésében, hanem ösztönözni is a jóra.

   Jézus, miközben ül, lehajol, és ujjával ír a földre… Egy rejtélyes jelenete ez az Újszövetségnek. Vajon mit írt Jézus? Nem reménykedhetünk abban, hogy régészeti kutatások egykor feltárják ezt a szöveget. Mert az Úr szándékosan a porba írta. Hogy eltöröltessék.

    Feltételezhetjük, hogy Jézus az asszony bűneit írta a porba. „Homokba kell írni…”. És Isten kegyelmének szele elfújja, elsepri azokat. Milyen jó, hogy mindnyájunk vétke porba íródik! (Olvassuk az Ószövetségben, hogy Isten a tengerbe veti bűneinket, azokról soha meg nem emlékezik).

  A farizeusok nem értik, mit akar Jézus, azt hiszik, hogy itt most 100% - ban igazuk van… Ezt az asszonyt elkaptuk, a napnál világosabb a tényállás, egyértelműek a bizonyítékok. Tovább sürgetik Jézust. 

   És akkor ő felegyenesedik. Leült tanítani az embereket, lehajolt írni a porba, és íme, felegyenesedik bírói végzését kijelenteni. Az pedig – meglepő módon - nem az asszonyról szól, hanem a vádolókról, nem másokról, hanem rólunk. „Aki közületek nem bűnös”. (A világ akkor menne előbb, ha kevesebbet foglalkoznánk mások hibáival, és többet a magunkéval. Ui. a másokén nem sokat tudunk javítani, míg a magunkén igen.) Nem tudom, kikkel szemben van bennünk ítélkezés, de Jézus nem a mások, hanem a mi bűneinkről beszél. Mi szívesen ítélkezünk mások felett, de Krisztus saját bűneinkkel szembesít. 

   Egy lelkész mondta: a gyülekezetben százak panaszkodtak nekem a mások bűneire, hibáira, de a kezemen meg tudom számolni, hogy hányan beszéltek őszintén a saját gonoszságaikról. Valami nincsen rendben. Valami nagyon eltorzult a látásmódunkban, ítéletünkben. Hányan vagyunk itt jelen? Mindenki 70-1 emberről tudna valami rosszat mondani (talán nem is keveset). Vajon önmagáról? Pedig nyilván, nemcsak másokban van hiba… 

  És Jézus lehajol, és tovább ír. Ez a második lehajlása… Itt – talán – a farizeusok bűnét jegyezte fel. A farizeusok, miközben az asszonyt vádolják, valójában saját bűneikről tanúskodnak. (Én mostanában úgy hallgatom azt, ha valaki kárhoztat másokat, hogy tkp. önmagáról beszél.) Nyilvánvalóan nekik is szükségük van bocsánatra. gyülekezeti tagunk mondta egy beszélgetés során: én soha nem kellett senkitől bocsánatot kérjek. Én ezt egy félelmetes, rettenetes kijelentésnek tartom. Nem makulátlanságról, nem a bűn, tévedés hiányáról, hanem annak konok be nem ismeréséről szól. A Nürnbergben elítélt náci fővezérek vezérek közül senki nem ismerte be bűnösségét, és nem tanúsított megbánást. 

   „Aki közületek nem bűnös”… Döbbenetes fordulatot hoz ez a mondat (bárcsak ma is ezt tenné!). A farizeusok rendre kivonultak. A legtekintélyesebb „vénekkel” bezárólag. Becsületes lépés volt. Mégis van ebben egyfajta belátás. Bűnbánat. Önismeret. Én ismerek olyan „kemény” embereket, akik nem tették volna meg. 

   Jézus maradt ott, és asszony a középen. Egy új helyzet: ez az odahurcolt nő nem a halálos ítélet, hanem a kegyelem közepében találja magát. Jézus ismét felegyenesedik (kivételesen Jézusnak sok mozdulatát követi ez a történet), és látja az asszonyt. Megkérdi tőle: senki nem ítélt el? Hol vannak a vádolóid? „Kicsoda vádolja Isten választottjait?”, teszi fel a kérdést Pál apostol. Ugyancsak ő írja: „nincsen semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak”. Tudatában kell lennünk annak, hogy a vád jogos, a felmentés kegyelemből van. 

  Az asszony egyetlen rövid mondatot, két szót mond az egész történetben: senki, Uram. Eddig nem is jutott szóhoz, nem kérdezték meg tőle, hogy ki vagy, ki az, akivel elkövetted a vétket, kitől akarsz elbúcsúzni. „Senki, Uram.” És kihalljuk a pozitív csengését is ennek a félve kimondott, rövid megjegyzésnek: senki nincs, Uram, akiben bízhatnék, aki könyörülhetne rajtam, egyedül csak Te.  Az ítéletben végső soron Jézus előtt kell megállnod. Senki más nem számít.  

   Azt feleli Jézus: én sem. Ő a legfelső instancia. Az egyszülött Fiú. Isten az ítéletet egészen neki adta át. Emberek bánthatnak, elítélhetnek, lebecsülhetnek, de az a lényeges, amit Krisztus mond neked. Ha Krisztus nem ítél el, akkor senki. Ha ő megbocsát, akkor teljes békességed lehet. 

  Jézus szabaddá teszi ezt az asszonyt. Nem a további vétkezésre, hanem az Isten szerinti hálás, tiszta életre. „Mostantól fogva”: ez egy új kezdés, új élet… Mostantól fogva ne vétkezzél, hanem élj annak tetszése szerint, aki kegyelembe fogadott, megváltott (Gal 2,20). Ámen.