Jn 9, 13 – 34 (vas.de., vázlat) 

 13 Ezt az embert, aki nemrég még vak volt, a farizeusok elé vezették. 

14 Az a nap pedig szombat volt, amelyen Jézus a sarat csinálta, és megnyitotta annak az embernek a szemét. 

15 A farizeusok is megkérdezték tőle, hogyan jött meg a látása. Ő ezt mondta nekik: Sarat tett a szemeimre, aztán megmosakodtam, és most látok. 

16 Erre a farizeusok közül néhányan ezt mondták: Nem Istentől való ez az ember, mert nem tartja meg a szombatot. Mások így szóltak: Hogyan tehetne bűnös ember ilyen jeleket? És meghasonlás támadt köztük. 

17 Ezért ismét a vakhoz fordultak: Te mit mondasz róla? Hiszen a te szemedet nyitotta meg. Ő ezt felelte: Próféta. 

18 A zsidók azonban nem hitték el róla, hogy vak volt és megjött a látása, amíg oda nem hívták a szüleit, 

19 és meg nem kérdezték tőlük: A ti fiatok ez, akiről azt állítjátok, hogy vakon született? Akkor hogyan lehetséges, hogy most lát? 

20 Szülei pedig így válaszoltak: Azt tudjuk, hogy ez a mi fiunk, és vakon született, 

21 de hogy most mi módon lát, azt nem tudjuk, és hogy ki nyitotta meg a szemét, azt sem tudjuk. Tőle kérdezzétek meg, nagykorú már, majd ő beszél önmagáról. 

22 Ezt azért mondták a szülei, mert féltek a zsidóktól, mivel a zsidók már megegyeztek abban, hogy ha valaki Krisztusnak vallja őt, azt ki kell zárni a zsinagógából. 

23 Ezért mondták a szülei: Nagykorú már, tőle kérdezzétek meg! 

24 Odahívták tehát másodszor is azt az embert, aki nemrég még vak volt, és ezt mondták neki: Dicsőítsd az Istent: mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös. Józs 7,19 

25 Ő így válaszolt: Hogy bűnös-e, nem tudom. Egyet tudok: bár vak voltam, most látok. 

26 Ekkor megkérdezték tőle: Mit tett veled? Hogyan nyitotta meg a szemedet? 

27 Ő így válaszolt: Megmondtam már nektek, de nem hallgattatok rám. Miért akarjátok ismét hallani? Talán ti is a tanítványai akartok lenni? 

28 Megszidták, és ezt mondták: Te vagy az ő tanítványa, mi Mózes tanítványai vagyunk. 

29 Mi tudjuk, hogy Mózeshez szólt az Isten, de erről azt sem tudjuk, honnan való. 

30 Az ember így válaszolt nekik: Ebben az a csodálatos, hogy ti nem tudjátok, honnan való, mégis megnyitotta a szememet. 

31 Tudjuk, hogy Isten nem hallgat meg bűnösöket; de ha valaki istenfélő, és az ő akaratát cselekszi, azt meghallgatja. Ézs 1,15; Zsolt 66,18; ApCsel 10,35 

32 Örök idők óta nem hallott olyat senki, hogy valaki megnyitotta volna egy vakon született ember szemét. 

33 Ha ő nem volna Istentől való, semmit sem tudott volna tenni. 

34 Erre így feleltek neki: Te mindenestől bűnben születtél, és te tanítasz minket? És kiközösítették. Zsolt 51,7 

   Egy születése óta vak embert (minden bizonnyal egy fiatalabb férfiről van szó, hiszen még élnek a szülei) gyógyít meg Jézus. Nagy szenzáció lesz belőle. De a farizeusokat nem az együtt örvendezés, a hála érzése foglalkoztatja, nem gratulálni akarnak a látását visszanyerő felebarátjuknak, hanem kifogásokat fogalmaznak meg a gyógyulásával kapcsolatban. Amíg beteg volt, nemigen törődtek vele… most egyből elkezdenek érdeklődni iránta, azonban nem jószándékkal, hanem rosszindulattal, gyanakvó, kritikus lelkülettel. 

   Valójában saját pozíciójukat, tekintélyüket féltik, még ha a törvényre is hivatkoznak. Saját önérzetünk, büszkeségünk, érdekünk oltárán mi is képesek vagyunk akármit és akárkit feláldozni. Vallásosságunk sokszor csak saját elveink határáig terjed.  

   Amikor a meggyógyultat a farizeusok elé vezetik (ez nem a nemlátót megillető támogató vezetés, hanem bírósági előállítás… igaz, milyen szomorú, hogy ez a meggyógyult egyelőre még nem örülhet a számára is megnyíló színes világnak, hanem előbb kell tisztázza azt, hogy miként gyógyult meg), mindenki feszülten várja, hogy mi a törvénytudók véleménye. Jézus ui. szombaton gyógyította meg ezt az embert (akárcsak a bethesdai beteget). 

    Az evangéliumok beszámolói szerint Jézus hét alkalommal gyógyított szombaton. Valamit üzenni akart ezzel. Ráadásul Jézus ennek a vaknak a meggyógyításakor nemcsak szólt, hanem sarat gyúrt - ez egyértelműen munkának számít (Jézusnak ez a gesztusa az ember teremtésének a momentumát juttatja eszünkbe… a szombat egyébként a teremtésre emlékeztette a választott népet). A farizeusok leakadnak itt, hogy ti. Jézus vétett a törvény tételes előírásai ellen, és nem néznek tovább, hogy meggyógyult egy születése óta vak embert. Hogy ebben igazából a teremtés csodája mutatkozott meg, annak célja valósult meg ennek a vak embernek az életében, amikor számára is „lett világosság”. 

   Ahogy előbb az őt körülvevő, kíváncsiskodó emberek, úgy most a farizeusok is megkérdezik: hogyan jött meg a látásod. Tőmondatokban felel: sarat készített (a törvény betűjének értelmében nem lett volna szabad), én megmosakodtam (ezt is tiltás alá esett), és látok. Vajon ez nem kellett volna megtörténjen? Ha ez az ember vak marad, akkor mindenki nyugodt, elégedett és hálás lesz? Akkor úgymond megszentelődik a szombat, és tovább viseli a nemlátás súlyos terhét, nyomorúságát, kiszolgáltatottságát ez a lenézett pária?

    A nyugalomnap lényege a teremtő Isten dicsérete, hálás rácsodálkozás teremtő munkájára, aminek része a gyógyulás is (ki más vinné véghez azt, ha nem Isten?). Aminek része minden, ami Isten szeretetéről, jóságáról, gondviselő hatalmáról tanúskodik. A farizeusoknak az Isten parancsára hivatkozó törvényeskedése szembe megy ezzel a szándékkal. Mennyei Atyánk az ő megtartó, megújító kegyelmére akarja irányítani a figyelmünket, mi pedig korlátokat akarunk szabni annak. Uram, ünnep van, most ne munkálkodjál! 

    A farizeusok közt meghasonlás támad. Egyesek kimondják a dörgedelmes szentenciát: ez az ember nem Istentől van.  A többiek azt kérdik: hogy tehetne bűnös ember ilyet?  Vitájukba bevonják az embert is, aki nemrég még vak volt, és megkérdezik tőle: te mit tartasz róla, hiszen téged gyógyított meg. A kérdésben ott van a hátsó szándék: ha Jézust nem is tudják elítélni, de ezt megtehetik a meggyógyulttal.

   A válasz ez alkalommal is rövid és tömör: próféta. Vagyis valaki, akit Isten rendelt, küldött és hatalmazott fel. Talán lelkében a nagybetűs Prófétára, a Messiásra gondol. (Később tisztázódik ez a kérdés közte és Jézus között.) 

   A nép vezetői tényekben keresnek valamilyen magyarázatot. Hátha nem is volt teljesen vak ez az ember, hátha valami szemfényvesztésről van szó (pedig szemfény-visszanyerés történt). Odarendelték a szüleit, és megkérdezték: a ti fiatok ez, aki születése óta vak volt? Hogyan lát most? A szülők kurtán-furcsán válaszolnak: a mi fiúnk ő, vakon született, de nem tudjuk, hogy ki és hogyan gyógyította meg. Elég nagy, kérdezzétek meg tőle.

   Igaz, milyen szomorú, hogy a farizeusok ítélkező, gyanakvó hozzáállása elveszi a szülők örömét. Örömkönnyek között kellene mondják: igen, születésétől fogva vak volt a fiúnk, és elgondolhatjátok, hogy mennyit búsultunk, bánkódtunk miatta, de most bekövetkezett ez a hihetetlen, nem remélt, mennyei csoda, dicsőíttessék az Úr neve ezért. Áldott legyen a Mindenható! Világtalanul élt, és most lát minket, a körülötte levőket, az egész világot.

   Így azonban zavarodottság van bennük, félelem, hogy kizárják a zsinagógából, a közösségből (az pedig egzisztenciális fenyegetést jelentett volna számukra). Látjuk: az emberi hatalmi erődemonstrációban háttérbe szorul Isten gyógyító, rehabilitáló hatalma. A farizeusok egy dologtól rettegnek: ha valaki Krisztusnak nevezi azt, aki visszaadta ennek a vaknak a látását. Inkább lehazudják a napot az égről, ámításnak állítják be a csodáit, vagy egyenesen az ördögtől valóknak. Előre megegyeznek abban (vak elfogultsággal a szívükben), hogy ha valaki Krisztusnak mondja őt, azt kirekesztik. Vallási előítéleteik alapján Krisztus lesz számukra a fekete bárány (pedig nincs nála makulátlanabb, tisztább, szentebb), és mindent megtesznek ellene. (Az Úton nem akarok járni, az Igazságot nem akarom szolgálni, az Életet nem akarom elfogadni.)     

    (A náci kor elején egy zsidó orvos még titokban gyakorolta a szakmáját, meggyógyított egy gyereket, besúgók beárulták, az orvost elfogták, a szülők is bajba kerültek… és hazudozásra kényszerültek, mintha baj lett volna az, hogy gyermekük meggyógyult, azt mondták, hogy az orvos az ő tudtuk nélkül kezelte a gyermeküket… A rossz, vagy a rosszul értelmezett törvény mennyi bajt tud okozni!) 

    Odahívták másodszor is az embert, aki nemrég még vak volt (következetesen így nevezi őt az evangélista – a frissen látó ember, aki egyelőre nem tud felszabadultan gyönyörködni a színek, formák szépségében, mert mindenki problémázik körülötte). 

    Rafináltan, ravaszul, pszichikai nyomást gyakorolva rá azt szuggerálják neki, hogy egy tisztátalan személlyel került kapcsolatba: adj hálát, hogy ennyivel megúsztad, meggyógyultál, és nem kerültél valami ördögi megszállás alá. Ui. ez az ember bűnös.         Egy amerikai történet: egy kisgyerek kijött biciklijével a családi ház udvaráról a véletlenül nyitva hagyott kapun, és vaktába kihajtott a többsávos útra, egy bevándorló férfi kapta el utolsó pillanatban egy autó elől, saját testi épségét is kockáztatva, átadta őt a csemetéje után kétségbeesve rohanó anyukának (aki nem látta az életveszélyes jelentet). Miután beértek a házba, azt mondta az anyuka a gyermekének: jaj, angyalom, jó, hogy nem történt nagyobb baj, ez a csúnya bácsi még árthatott volna is neked… Testvéreim, az előítélet az nagyon mélyen bennünk van.

    Ilyen értelemben beszélhetünk lelki vakságról, vagy súlyos lelki látászavarról. Amikor nem látjuk tisztán magunkat, cselekedeteinket, magatartásunkat, nem vesszük észre hibáinkat, amikor torzított kép alakul ki bennünk másokról, mert gyanakodva, bizalmatlanul nézünk egymásra, és nem látjuk világosan Istent, az ő akaratát, disőségét… Értitek, szükségünk van a gyógyulásra. Ó, ha megnyílnának lelki szemeink, mennyire másként látnánk!

    A történetben a meggyógyultnak a lelki szemvilága is kezd megjönni, mert azt feleli a farizeusoknak: nem tudom, hogy bűnös-e ez a Jézus, ahogy ti állítjátok, egyet tudok (ez pedig tagadhatatlan): nem láttam, és most látok. Világosságot teremtett bennem.

   Újból megkérdik: hogyan, mit tett veled. Azt feleli (kis iróniával): elmondtam már, nem figyeltetek. De miért faggatóztok annyit, vajon ti is a tanítványai akartok lenni annak, aki ezt a csodát tette, aki meggyógyított engem? 

   Megszidják, leteremtik, és fennhéjázva, öntelten azt mondják: mi a Mózes tanítványai vagyunk. Mózeshez szólt az Isten, erről azt sem tudjuk, honnak való. Jött-ment. (Valóban: Jézus a mennyből jött, mennybe ment.) Saját büszkesége védelmében még Istent is képes megalázni az ember. Nehogy Jézus mondja meg nekem!

   A testi-lelki értelemben egyre világosabban látó embernek figyelemreméltó a válasza. Hasonló ahhoz, amit Jézus mondott Nikodémusnak: Izrael tanítói vagytok, hogy nem tudjátok, hogy kicsoda ő, pedig milyen nagy csodát tett. Örök időktől nem lehetett olyat hallani, hogy egy születésétől fogva vak visszanyeri látását. Ha nem Istentől volna, nem tudta volna megtenni. Én vagyok a bizonyíték. Hozzá teszi: tudjuk, hogy Isten nem hallgatja meg az ellene szegülőket, csak azt, aki akaratát cselekszi. 

   Egy hitvallás ez Krisztusról, az áldott orvosról. A farizeusok nem szívesen hallják. Ki szereti, ki fogadja el, ha ellent mondanak neki, ha nyilvánvaló tényekre emlékeztetik? Senki. Ki szereti, ha Isten Igéje személyesen rámutat hibáira, megalkuvására, igazságtalanságára? Senki. Pedig e nélkül nincsen változás, gyógyulás, megtisztulás, növekedés. Az igének csak zengését és a pengését akarjuk hallani, nem az üzenetét.   

   Így tesznek a farizeusok is: csak nem egy tanulatlan fogja őket kioktatni. Keményen szólnak rá: te mindenestől bűnös vagy (ó, hányszor hallotta már ezt betegségével kapcsolatban!), és most újból megmártják szívében bántás kését… Igen, mindenestől bűnös vagyok, de Krisztusban kegyelmet nyertem. Igen, világtalan voltam, de enyém lett a világ világossága. Áldott legyen ezért az én megtartó Uram! Ámen.