Ef 4, 2 (imahét)

Teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretettel.

   Idei imahetünk témáját, üzenetét az Ef 4 első verseiben találjuk. Ebből emelték ki az örményországi testvéreink központi gondolatként 4. verset: „egy a test, és egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is”. Egy, egység, egyetértés, együttmunkálkodás, egyház. Ezek a szavak, kifejezések lényegileg összetartoznak. De vajon a gyakorlatban is? Nagy veszély fenyeget, hogy keresztyénségünk – mivel azt belső, „lelki”, újabban privát ügynek tartjuk – csak elv, elmélet, tanítás marad. Csak életfilozófia lesz, aminek nincsen semmi konkrét, valós következménye. Ugye, amikor valaki nagyon bizonygatja és ecseteli, hogy milyen rendes ember, akkor gyanút fogunk. 

Mihez, kihez kell nekünk igazodni?

    A tegnapi igében elhangzott: éljetek ahhoz az elhívatáshoz méltón, amellyel elhívattatok. Valaki elhívott (minket, az alkalmatlanokat), valaki megbízott, így tehát az ő akarata kellene fontos, az első legyen. Csakhogy könnyen elfeledkezünk erről. Ezért van szükségünk arra, hogy emlékeztessen az ige. Az ember elhívása alapját és küldetése célját szívesen keresi és találja meg önmagában (divatos jelmondatok: te vagy a legfontosabb, valósítsd meg magad, kövesd a vágyaidat). Nem szeretünk mástól függeni, nem szívesen fogadjuk el, ha más irányít minket. Legyen szó akár Istenről is. 

  Persze, a hitvallásban szépen elmondjuk: „azért, hogy az ő nevét valljam, magamat neki élő hálaáldozatul adjam”…  Egyik fiatalt felkértem valamilyen gyülekezeti szolgálatra, azt mondta, nem tudja vállalni, mert aznapra valami buli van kilátásban. Ez így rendben is lenne (és teljesen becsületes, őszinte volt a hozzáállása), azonban: vesszük-e néha komolyan azt, hogy pl. a konfirmációban megígértük, hogy Krisztus követői, az egyház hűséges tagjai leszünk… Ez mi mást jelentene, mint azt, hogy a közösségért - ha kell - áldozatot is hozok. Értitek, az elhívás itt kezdődik vagy itt végződik. 

   Az elhíváshoz méltók kell legyünk, engedelmeskedve az elhívónak. (Az elhívás önmagában méltóság, kiváltság.) Fel kell nőjünk elhívónk akaratához gondolatban, beszédben, cselekedetben. Ez valójában harc önmagunkkal. A szolgálat – mert az elhívás arra tekint - nem hátra dőlés a fotelben, nem derűs szemlélődés (annak is megvan az ideje), hanem odaadás, erőfeszítés, gyakran lemondás, önmegtagadás. Egy bibliai példa: Jósiás király 8 éves korában került Júda trónjára, és ez azt is jelentette, hogy gyermekkorát nem önfeledt játszadozással, nem kedvtelései űzésével töltötte, hanem készült királyi szolgálatára, hogy népének a jólétét, felemelkedését munkálhassa. Ua. elhívásunk értékessé tesz minket, súlyt ad cselekedeteinknek, életünk kiteljesedését mozdítja elő. Az Istennek szolgáló élet gazdag, áldott és gyümölcsöző. 

   És ez – ahogy utaltunk is rá - nem magánügy. A közösségért történik, az egységért, Krisztus földi testéért, az egyházért, Isten országáért. Mindnyájunkért. Ha ez valóban a szívügyünk, akkor a szívünket kell odaszánjuk. Isten is a szívét adta nekünk egyszülött Fiában. Tényleg, mennyire érdekel minket az, hogy mi történik Krisztus egyházával?  (Egy turistalátványossággá lett településen egyre nagyobb lett a felháborodás amiatt, hogy idegenek vásárolják fel a területeket, házakat… Falugyűlés hívtak össze. Kiderült: a tiltakozók jó része adott el földeket idegeneknek.) Az én érdekem, a te érdeked, az ő érdeke, kényelme, haszna, előnye aláássa a közösség ügyét… Én félreállok, te félreállsz, ő félreáll, és panaszkodunk, hogy gyengül az egyház, a gyülekezet.   

   Az elhívás elválaszthatatlan az elhívótól. Krisztusban Isten arra rendelt minket, hogy akaratát cselekedjük.  De nemcsak az elhívás, hanem annak betöltése is kegyelem. Annak megvalósításában is az elhívóra kell figyeljünk, támaszkodjunk. Csak vele és általa. Csak az ő példáját követve. Krisztust csak krisztusi módon lehet szolgálni. 

  Erről beszél mai igénk. Mindjárt az első szó elgondolkoztat. Teljes… Szeresd az Urat teljes szívedből… amikor annyi hiányosságot, tökéletlenséget, meghasonlottságot látunk magunkban, annyi megosztottságot világunkban! Van teljesség, van 100% a hitben, reménységben, szeretetben? Nincsen. A görög szövegben egy olyan szó áll, ami az egészet, az összeset jelenti. Egész lényeddel, az összes figyelmedet arra összpontosítva. Talán így egy kicsit elfogadhatóbbnak hangzik. Nyilván, ez is túl nagy elvárás. Minden erőddel arra törekedni. Szíved minden vágyával. Az ige tehát arra biztat: egyre jobban oda kell szánjuk magunkat. „Több szeretet, több szív, Krisztus, neked.” 

   Hogyan kell nekünk megélni hitünket, betölteni küldetésünket? Egyre jobban hasonlítva Krisztushoz. Nem tudom, itt kinek ki az eszményképe (a fiúk közül sokaknak biztos, hogy Messi, Ronaldo, másoknak sztárok, híres, befutott emberek… akikhez szeretnénk egyre inkább hasonlítani, legalábbis elismertségben, gazdagságban), de nekünk, keresztyéneknek a lelki ideálunk Jézus Krisztus. Három fontos krisztusi tulajdonságot, viszonyulási módot, lelki erényt említ az ige.

    Az első az alázatosság… Előbb tisztázzuk a félreértéséket. Ez nem megalázkodás, vagy ránk kényszerített alázat, nem meghunyászkodás, nem félénk meglapulás, hanem önként vállalt magatartás. Amikor lehetőségem lenne visszavágni, felül kerekedni, fölényemet bizonyítani, de nem teszem, hanem alázatos maradok. Nem felülemelkedni akarok, hanem lehajolva szolgálni. Ahogy Jézus megmossa a tanítványok lábait. Jézus példájának értelmében az alázat a nagyobbnak a jóindulatú gesztusa a kisebb irányába, az a magatartás, amikor a nagyobb, a hatalmasabb feladja pozícióját, és alárendeli magát a kisebb szolgálatra. Az alázat megélése nem képmutatásból, színlelésből, vagy megkeseredett lélekkel történik, hanem odaadással, Istent dicsőítő hálával. Az alázatos ember tudja, hogy nem kell mindent kiharcolnia, mert a legfontosabb már az övé. 

    Hányszor történt meg az, hogy nem használtad ki előnyödet, azt, hogy erősebb, hogy gazdagabb vagy? Hogy másokat engedtél magad elé, amikor minden esélyed és eszközöd meglett volna arra, hogy te légy az első? Hogy inkább elszenvedted a kárt (pedig lehetőséged lett volna megmutatni az igazadat)? Az alázatos magatartásban ott van a másik ember messzemenő tisztelete és megbecsülése, a másik érdekeinek, lelki javának a szem előtt tartása… Lemondás előjogokról, privilégiumokról, hogy ne azokkal dicsekedjem, hanem szolgálatom legyen a bizonyságtétel. (Aquinói Tamás, 1225-1274, korának talán leghíresebb teológusa, tudósa volt.  Egy történet szerint a kolostorban, ahol ő is élt, zsinatot tartottak. Rendre érkeztek az egyházi főméltóságok, püspökök, érdekek, bíborosok…  Egyik hintóból két püspök szállt ki, éppen a csomagjaikat pakolták, amikor megláttak egy testesebb szerzetest az udvaron áthaladni. Rákiáltottak: „nem gondolod, hogy egy ilyen nagy szamár, mint te, segíthetne nekünk a málhánkat felcipelni a szobánkba”. A szerzetes szó nélkül engedelmeskedett. Másnap a két püspök megdöbbenve látta, szinte leesve a székről, hogy a leszamarozott szerzetes nyitja a zsinatot, mint annak a vezetője. „A dicsőséges Istent csak az alázatos ember fogadhatja be”.)   

   Tanuljátok meg tőlem, tanítja Krisztus Urunk, hogy szelíd és alázatos szívű vagyok. Az ő érthetetlen és mérhetetlen alázata szorongató ösztönzés számunkra. A Filippi levélben olvassuk: amikor olyan állapotban találtatott, mint ember, megalázta magát… Ehhez mérve mennyi jogunk van a gőgre, az önteltségre, önérzeteskedésre? Ígéretet is kapunk: aki magát megalázza, felmagasztaltatik. A világban nem divat, Isten országában alaptörvény. 

   A második krisztusi vonás a szelídség. Úgy gondoljuk, hogy erre születni kell. Ez részben igaz. Én is irigylem a szelíd embereket. Akik természetükből fakadóan nem erőszakosak, nem durvák, nem rámenősek. A szelídég a gyengeség ereje. (Történelmi példa egy Ghandi által szervezett tüntetés, ahol a fegyvertelen tömeg egy hídon kelt át, az angol katonák sortüze fogadta őket, jó páran a földre estek, de a sokaság tovább vonult, aztán eldördült a második sortűz is, megint sokan elbuktak, de még mindig nagyon sokan mentek tovább… és akkor a katonák letették a fegyvert. Nem volt lelki erejük még egyszer a védtelen emberekbe lőni.) Tapasztaltuk mi is, hogy szelíd szóval sokat több mindent meg lehet oldani. 

    A bibliai személyek közül Ábelt képzeljük szelídnek, Jákóbról írva is van, hogy „szelíd ember volt, sátorban lakozó”. Mózest is szelídnek nevezi az ige, bár tudott nagyon határozott és szenvedélyes lenni (de nem volt haragtartó, nem volt bosszúálló).  A szelídséget, ami a Lélek egyik gyümölcse, úgy is körülírhatjuk: Istenre való ráhagyatkozás, felülemelkedés a világ gonoszságán. A bibliai értelemben vett szelíd ember nem földi dolgokban bízik, jussát nem kell erőszakkal, befolyással megszereznie, kiharcolnia. Tudja: ami lényeges, azt megkapja Istentől. 

    Jézus életében a templomi mozzanat, amikor kiűzi az árusokat, mintha cáfolná a szelídségét. Ám a szelídség nem gyámoltalanság. A szelíd ember teljes elszántsággal kiáll az igazság védelmére, és a hamisság visszaszorítására. Ahogy Jézus is a mohó, kapzsi, gátlástalan kereskedőkkel szemben. A szelíd ember nem tűri az erőszakot, sőt, mindent megtesz az ellen. Pártját fogja azoknak, akiket bántalmaznak. Ám a jó ügyért harcolva nem jár el önkényesen, diadalt aratva nem döngeti a mellét. Szavának mégis súlya van, mert nem a maga igazát bizonygatja. A szelíd ember lelkében békesség van. 

  Az ószövetségi szelíd (ánáv) szó eredetileg a "szorongatott", "szegény", "szolgai" állapotban lévő embert jelölte, aki nem rendelkezik birtokkal, de abban a hitben, bizalomban él, hogy az ő öröksége, jutalma Istennél van. Ezért tanítja Jézus: boldogok a szelídek, mert ők örökölik a földet.

   A harmadik krisztusi tulajdonság a türelem. Talán ezzel akad a legnagyobb gondunk. Még akkor is, ha gyakoroljuk a „számolj fel tízig!”, vagy az „aludjunk rá egyet!” szabályt (sok bajtól megmenthet ez is). A türelemnek azonban nem 10 másodpercig kell tartania, nem is csak egy napig, hanem sokáig, néha nagyon hosszú ideig (v.ö. hosszútűrés/ makrotümia): családban, munkaközösségben, a gyülekezetben is. A türelmes ember reménykedve kivár… Tudja, hogy majd elérkezik az ő ideje, az igazság órája. A földműves vár így türelemmel (Jak). Nem sürgeti termés beérését (erre nincs is módja). Tudja, hogy elvégezte a munkát, a többi már nem tőle függ. A többit rá kell bíznia Isten gondviselő jóságára. 

  A türelem nem beletörődés, nem passzivitás, nem semmit tevés. Hűséges elvégzése annak, ami a mi feladatunk, és hittel történő rábízása Istenre annak, ami nem áll a mi hatalmunkban.  

    Türelmetlen világban élünk. Most azonnal kell minden. Merthogy minden felgyorsult: utazás, kommunikáció, anyagi célok elérése. És ha nem kapjuk rögvest, ami kell, akkor elveszítjük a türelmünket. És idegesek leszünk, és könnyen megbántjuk egymást. Rengeteg baj származik ebből. (Gyermekkoromban, ameddig édesanyám levette a kotlót a fészkéről, a testvéremmel feltörtünk pár tojást, hogy hamarabb legyenek csirkék. Nem lettek.)    

   Istenről azt tanítja a Szentírás, hogy türelmes… Hosszan tűr érettünk (2 Pt 3,9). Jóságos szívvel eltűri, elviseli a tagadást, hitetlenséget, nem sújt le még, várja, hogy hátha megbánjuk bűneiket, és hozzá térünk… A türelem a kegyelem megnyilvánulása. Jézus ebben is példát adott: türelmes volt az engedelmességben, megváltásunk véghezvitelében. 

   Az utolsó sor a célt nevezi meg, ami fele az említett drága eszközök segítenek: „viseljétek, hordozzátok el egymást szeretetben”. Belátjuk: ehhez tudatosan alázatosnak, szelídnek, türelmesnek kell lennünk. Személyes hittel Krisztushoz kötődve az ő indulatát kell hordoznunk. Megmaradásunknak, küldetésünk betöltésének a kérdése ez. Vajon engedjük-e érvényesülni magunkban ezeket a krisztusi vonások, kérjük-e, akarjuk-e, hogy azok kiábrázolódjanak rajtunk? Azért, hogy mindenekfelett a szeretet jusson bennünk és közöttünk diadalra, amely tökéletesen összefog, egybeszerkeszt mindent. 

   Kifejező ez a kép: hordozni, támogatni egymást. Hiteles történet: két bergenyei katona került ugyanabba a fogolytáborba. Amikor hazaengedték őket, az egyikük már nagyon le volt gyengülve… A társa napokig, hetekig cipelte, vonszolta, és végül mindketten hazaértek. Így kell hordozzuk, bátorítsuk egymást a gyülekezetben is, egymás melletti elköteleződéssel, felelősséggel, törődéssel. Így lesz az egyház (a Krisztus teste) élő, igazi közösség, így mutatkozik meg abban Isten áldása, és megtartó, üdvözítő kegyelme. Ámen.