Jn 4, 46 – 54 (bibliaóra, vázlat)

46 Azután ismét a galileai Kánába ment, ahol a vizet borrá változtatta. Kapernaumban pedig volt egy királyi tisztviselő, akinek betegen feküdt a fia. 

47 Amikor meghallotta, hogy Jézus megérkezett Júdeából Galileába, elment hozzá, és kérte, hogy jöjjön, és gyógyítsa meg a fiát, mert halálán van. 

48 Erre Jézus ezt mondta neki: Ha nem láttok jeleket és csodákat, nem hisztek. 1Kor 1,22 

49 A királyi tisztviselő kérte őt: Uram, jöjj, mielőtt meghal a gyermekem! 

50 Jézus így válaszolt: Menj el, a te fiad él! Hitt az ember a szónak, amelyet Jézus mondott neki, és elindult. 

51 Még hazafelé tartott, amikor szembejöttek vele a szolgái a hírrel, hogy a gyermeke él. 

52 Ekkor megkérdezte tőlük, hány órakor lett jobban. Ezt mondták neki: Tegnap délután egy órakor hagyta el a láz. 

53 Megértette tehát az apa, hogy abban az órában történt ez, amikor ezt mondta neki Jézus: A te fiad él. És hitt ő, valamint egész háza népe. 

54 Ezt pedig második jelként tette Jézus, miután megérkezett Júdeából Galileába. 

   Előző két versben arról olvasunk, hogy Jézus – Samáriát érintve - visszatér Galileába. Megjegyzi az evangélium: bár Jézus maga tett bizonyságot arról, hogy a prófétának nincs becsülete a saját hazájában. Tudjátok, miért? Az előítéletek miatt. Mert szeretjük beskatulyázni az embereket. De ezzel igazából magunkat skatulyázzuk be. Az, amit tudunk valakiről, az sokszor hamis elképzeléseink eredménye. Az ilyen „fejünkbe vett” tudás valójában korlátoz minket, és azt a személyt is, akiről kialakítjuk a véleményünket... (A tanár du.- ra egy feladatot hagyott a táblán, közben a takarítónő jött rendbe szedni az osztályt, amikor a diákok visszaérkeztek, azon kapták, hogy írt valamit a táblára, a diákok gúnyos, lekezelő megjegyzéseket tettek rá… megérkezett a tanár, és azt kérdezte: ki oldotta meg ezt a feladatot, nem hittem volna, hogy valaki közületek képes lesz rá.) Mégis befogadták Jézust, mert látták, hogy mit tett az ünnepen (a templom megtisztítására történik utalás).

  Galileában először Kánába megy Jézus, ahol a vizet borrá változtatta. Biztos, hogy a falubeliek sokáig emlegették ezt a csodát. Úgy gondolom, hogy a fiatal pár újból találkozott az Úrral, és hálával idézték fel az esküvőjük emlékezetes jelenetét. Jó a múltból erőt, motivációt meríteni, reményt a jövőre nézve. Két veszély fenyeget minket ezzel kapcsolatban: 1) ha a múltba ragadunk, állandóan a régi szép időkről beszélünk, azzal a hangsúllyal, hogy ez sajnos nem tér többé vissza, 2) ha elfeledkezünk a múlt tanulságairól (Ében-Háézer). 

   Kánától 26 km-re légvonalban, a hegyvidék fele feküdt Kapernaum. A nehezebb terepviszonyok miatt ez egy napi gyalogutat jelentett. Bár akkoriban nem volt telefon, internet, a királyi tisztviselő mégis tudomást szerzett arról, hogy Jézus visszaérkezett Galileába. Mennyiben vagyunk a jó hír továbbmondói? „Híreink” általában rólunk szólnak, arról, hogy mit valósítottunk meg. Beszélünk-e arról, hogy mit tett Jézus, hogy mit jelent a vele való kapcsolatom, benne való hitem? Az, hogy mit mondunk egymásnak, meghatározza mások hangulatát, befolyásolja még egészségüket is… „Élet és halál van a nyelv hatalmában.”  

    Egyik istenfélő irodalmár újságolta társainak: a tegnap délben egy társaságban voltam xy híres íróval, de ma reggel egy még híresebb valakivel volt alkalmam találkozni. Hitetlenkedve hallgatták. Erre azt mondta: részt vettem egy istentiszteleten. Micsoda kiváltság, hogy ismerhetjük Istent!

   Ez a királyi tisztviselő elment Jézushoz... Kapernaum jelentősebb település, egy határváros volt (Fülöp, Heródes Antipász), határőrség és vám (Máté) működött benne, Kána egy kisebb falunak számított. Általában faluról mennek városra bajokat intézni. A marosvásárhelyiek nem járnak Bergenyébe az orvoshoz. De ahol Jézus van, ott van – helyszíntől függetlenül - a gyógyulás, a békesség, az élet teljessége. Hiába laksz New Yorkban, ha Jézus nélkül élsz. 

  A főember arra kérte Jézust, hogy jöjjön el, és gyógyítsa meg a fiát, mert halálán van. Milyen rettenetes: szülőnek gyermeke halálos ágya mellett megállni. Szembenézni gyermeke elvesztésével (gondoljunk a háborúkra, tragédiákra). A királyi tanácsos úgy képzeli el, hogy Jézus majd elmegy vele. Jézus gyógyításai általában személyes találkozás révén történnek. Itt azonban Jézus nem megy el Kapernaumba, mégis eljut ebbe a városba az ő gyógyító ereje. Jel ez arra nézve, hogy isteni hatalma, felséges volta, kegyelme és Szentlelke szerint soha nincs távol tőlünk (HK). „Nem láthat bár e földi szem…” 

   Jézus szinte szemrehányóan, visszautasítóan szól: ha nem láttok jeleket és csodákat, nem hisztek. Pedig biztos, tudja, mi van az ember szívében. Ez az intés nemcsak neki, hanem hangsúlyosan (többesszám) a körülötte állóknak is szól. A kérdés nagyon súlyos: hiszünk-e akkor is, ha nincsenek jelek? Ha nincs gyógyulás. Jézus hatalma ugyanaz. Vajon csak a csodákat tevő Jézusban hiszünk? Nem az a legnagyobb tény, hogy megváltott? Nagy dilemma ez mind a mai napig. Ha gyógyulások lennének, megtelne a templomunk. Ha lelkészi áldás anyagi sikerességet biztosítana, tódulnának az emberek. De akkor a csodákban hinnénk, és nem Jézusban. Az ajándékokat szeretnénk, és nem az Ajándékozót. Szeretlek, mondja a fiatal a társának, de ha az beteg lesz, ha valami történi vele, akkor megváltozik ez a szeretet. Kiderül: nem is őt szerette, hanem szépségét, talpraesettségét, képességeit. 

  Az apa kitart a kérése mellett. Nem bizonytalanodik el. Ő tényleg hiszi azt, hogy Jézus meggyógyíthatja a fiát, ha akarja. Ezért kérleli őt: jöjj, Uram, mielőtt meghal. Amíg nem késő… Mintha azt mondaná (paradoxonként hangzik): „nem bánom, ha nem teszel csodát, csak gyógyítsd meg a fiamat!” 

   Jézus így válaszolt: menj el, a te fiad él. Egy egyszerű mondat. Mekkora hit kell ahhoz, hogy valaki erre elinduljon. Minden kételkedés, vagy újabb kérdés nélkül. Még azt sem kérdezi: biztos, Uram? Hitt az ember. Döbbenetes mondat. (Jerikói vak meggyógyításáról készült egy festmény. A művész azt a pillanatot örökíti meg, amikor Jézus hívja… és ő eldobja a botját. Tudja, már nem lesz rá szüksége.) 

   Tegyük próbára magunkat az igével, hogy hiszünk-e az Úr szavának: „akik Istent szeretik, minden javukra van”, „ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen”, „semmiért ne aggódjatok”, „senki el nem szakíthat minket Isten szeretetétől”. Hisszük-e, egyetlen szóra? 

   (Jézus megjegyzi, amikor meggyógyítja a kapernaumi százados szolgáját - párhuzamos elbeszélés -: „ekkora hitet egész Izraelben nem találtam”.) Hitt az ember a szónak, és elindult. Nem kérdezett többet, nem bizonytalankodott. „Ó, ha hinni mernél, ragyogna rád csoda!” Ó, ha ekkora hitünk lenne! 

    A történet folytatódik. Nemcsak azzal, hogy valóban meggyógyult a gyermek. hanem az evangélium elkíséri a hazatérő apát… Még úton volt, amikor szembejöttek a szolgák a jó hírrel: fiad él… Mekkora öröm! De ő most már tisztán akar látni, hitében bizonyosságra jutni. Most kérdez. 

   Megkérdezi: hány órakor lett jobban. Utána akar járni, összerakni a képet. Isten tetteit hajlamosak vagyunk magától értetődőnek tartani. Mennyi csoda történt velünk is, mennyi „felülről való” segítséget kaptunk! Vezethetnénk egy naplót, amelybe feljegyezzük a kis és nagy szabadulásokat, gyógyulásokat, imameghallgatásokat. Sokszor úgy átsiklunk fölöttük. Forrón könyörgünk: Uram, vezess át ezen és ezen a nehézségen, és átvezet az Úr, ad kiutat, megoldást, aztán nem is törődünk vele. () 

  Megértette az apa. Hangsúlyos mondat. Igen, érteni is kell. A hit áthatja érzelmeinket és értelmünket. Átformálja tudatunkat. Ráhangol Istenre titkaira. (Planck: a legnagyobb felismeréseinkben a legnagyobb titkok rejtőznek, amik Istenről szólnak.) Számolnunk kell vele. Számítunk kell rá. Ez az apa megértette, hogy akkor, amikor Jézus azt mondta, hogy a fiad él, akkor gyógyult meg a gyermeke. A Jézus szavára. Jézus szava gyógyító, átformáló, megújító erő.

  És hitt az ember… Ezelőtt is. De nem véletlenül írja le megint az evangélium. Valahogy személyesebb, átfogóbb ez a hit. Nemcsak a gyógyító Jézusban hisz, hanem az Isten Fiában, aki a testi gyógyításnál többet akar adni. Üdvösséget, örök életet. Aki mindig vele van, és vele marad. Életében, halálában. 

   Házanépével együtt. Milyen áldás, amikor a család közösségét a hit áldása, békessége koronázza meg!  Milyen öröm van az olyan házban, és milyen hála az odatartozók szívében! Az Úr munkája ezt a mi családjainkban is! Ámen.