Ef 4,7 (imahét)

   A kegyelem pedig mindegyikünknek Krisztus ajándékának mértéke szerint adatott.

   Nagyon szép az idei imahetünk témája. Tkp. egy igevers (szeretem, ha az imahét alapgondolata, mottója egy bibliai idézet), az Ef 4, 4: „Egy a test, és egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is”. Gyönyörű kijelentés, meghatódva, talán könnyes szemmel mondjuk, ismételjük magunkban: mennyire igaz. Hát nem egy teremtő Atyánk van, egy megváltó Urunk, nem egy Lélek ajándékát kapjuk, hogy egymást támogatva ugyanazon cél fele haladjunk?! És mégis: ez az isteni igazság olyan nehezen tud emberi igazsággá lenni: a világban, bennünk. Ebből az egységből földi életünk bűnös körülményei között könnyen kétség lesz, meghasonlás… 

    Nem is kérdés, hogy az egyház (nevében is benne van) egy, és Istennek ugyanazon egy Lelke munkálkodik ott, ahol megnyílnak a szívek. És mégis mennyi felekezeti villongás, féltékenység, versengés, ítélkezés van, mennyi visszaélés a Krisztus nevével, a Lélek munkájával! Ugyanezt az igét idézi az keresztyén csoport is, amelyik mindenki mást a pokolba küld, és az is, amelyik valójában nem is hisz a megváltásban. A szavakat annyiszor kiforgattuk már, eljátszottuk az ige hitelét. Személyes garanciákra van szükségünk. Nem emberire, hanem krisztusira.

    Pál, aki – így írja önmagáról - fogoly az Úrért, kéri gyülekezet tagjait, hogy elhívatásukhoz méltón éljenek, amit ugyanattól az Úrtól kaptak, ugyanarra a célra nézve. Ha „egy csapatban játszunk”, ha egy Urat szolgálunk, akkor honnan ez az egymással szembeni rivalizálás, önmagunk különbnek tartása (amikor az ige ennek ellenkezőjét várja el tőlünk, v.ö. Fil 2,3), honnan ez az egymás kárára folytatott fejvadászat? (Emlékszem egy pásztorál-pszichológiai képzésen beiktatott játékra, ahol a szervezők a résztvevőket két csoportra osztották, és azt mondták, hogy ha a két csapat eléri az 100 pontot, akkor tagjai értékes ajándékot kapnak… És megindult a játék, az egymás ellen vívott verseny a pontokért. A végén kiderült: az adott pontszámot csak mindenkinek összefogva, együtt lehetett volna elérni. Az, hogy eleve két csoportba soroltak be tkp. egy félrevezető trükk volt. Értitek: a Sátán eleve megoszt minket, hogy mi, akik egymásért kellene, egymás ellen harcoljunk: zsidó a görög, férfi a nő, gazdag a szegény ellen.)   

   Az elhívatáshoz méltóan csak az elhívó példáját követve lehet élni. Teljes alázatossággal, szelídséggel, türelemmel, elviselve egymást szeretetben. Hallottátok a felsorolásban az ítélkezés, a lekicsinylés, az önteltség, nagyravágyás, vallásos arrogancia szót? Igaz, hogy nem?

    Elhívatásunkhoz méltóan, Krisztus példáját követve, lelkületét hordozva kell nekünk arra igyekeznünk, hogy megőrizzük (nem létrehoznunk kell, hanem megtartanunk azt, amit Isten kegyelméből adva van, azaz) a Lélek egységét. A Lélek által munkált, fenntartott egységet (gen. subi.). A Lélek vezetését követve (mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten gyermekei), Krisztusnak engedelmeskedve. 

  Ezt az egységet megélve értjük meg, hogy egy a test (itt elsősorban Krisztus földi egyházára gondolunk), egy a Lélek, egy reménységre kaptunk elhívást. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség (formái lehetnek különbözőek, de nehogy azon kezdjünk el vitatkozni, hogy nem egy a bűnbocsánat, és hogy nem Krisztus áldozatáért részesülünk abban!). Egy az Istene és Atyja mindenkinek, ő van mindenek felett, mindenek által és mindenekben. Az egytől eljutunk mindenkiig, önmagunkat is beleértve. Nem lehet Istent megkerülnünk, ua. nem lehet őt ún. privát igazságunkkal, érdemünkkel megkörnyékeznünk, lekenyereznünk, hamisságainkkal félrevezetnünk, egymást félrelökve előtte előnyt szereznünk… mert ő mindenkit fontosnak tart. (Amikor Jézus a kicsinyekről beszél, akkor ez a hitben kicsinyekre is vonatkozik.)

   Elérkeztünk mai igénkhez. Az alapszövegben ezt a szórendet találjuk: „közülünk mindenkinek egyenként adatott.” Érzitek a megfogalmazás finomságát, egyetemességét? A kegyelem szemszögéből nézve mindenki közülünk való. Mi ehhez képest saját emberi szempontjaink alapján nézünk egymásra: az ellenséget a harctéren, az ellenfelet a sportban, a velünk így és úgy viselkedő haragosainkat képtelenek vagyunk közülünk valónak tartani. És ha arról hallunk, hogy kinyírták őket, hogy kikaptak, hogy szerencsétlenül jártak, akkor azt mondjuk: hála Istennek, nem a mieink voltak. Távoli háborúk áldozatai nem az ismerőseink, nem a rokonaink, nem a barátaink. Más nép, más ország, nem hozzánk tartoznak, nincs közünk hozzájuk. 

    Pedig – krisztusi szemszögből nézve - mindenki közülünk van. Egy ószövetségi történet jutott eszembe (a Bírák könyve 8 fejezetéből). Gedeon kérdi az ellenség elfogott vezetőitől: milyenek voltak azok az emberek, akiket megöltetek a Tábór hegyén (18.vers). Azt válaszolják: hasonlítottak hozzád... Mindenki hasonlít hozzánk. A bűn választ el, a gyűlölködés, nagyravágyás, irigység, önzés, pénzsóvárgás, hatalmi vágy, valamilyen (nemzeti, vallási) ideológia, különben Krisztusban összetartozunk.

   És az is mélyen összeköt, hogy mindnyájunknak adatott a kegyelem: feltétel és kivétel nélkül. Testvéreim, azért vagyunk, akik vagyunk, mert Isten megkegyelmezett nekünk. Ha egy süllyedő hajó utasait kimentik, akkor senki sem dicsekedhet azzal, hogy „én jobban megérdemeltem”. Megmentettek vagyunk, ez mindnyájunk státusza. 

   Testvéreim, tudjuk az igéből, hogy a kegyelem hátterében Istennek örök, megváltó akarata áll, és az egyszülött Fiúnak az egész világ bűnét eltörlő golgotai halála. Értitek, a kegyelem nem egy könnyed gesztusa Istennek, hanem személyes, fájdalommal meghozott áldozata. A bocsánatba, a kegyelembe belevérzik az Isten szíve. Gondoljatok csak arra, hogy mekkora belső vívódással jár megbocsánati valakinek, aki megbántott minket. 

   Az isteni kegyelemre nincs más magyarázat, csak a kegyelem. Az, hogy „úgy szerette Isten e világot... A miértre nem tudunk válaszolni. Az biztos, hogy az okot, vagy az indokot nem magunkban kell keresnünk. János azt írja: őbenne (Krisztusban) kapunk kegyelmet kegyelemre. Ha benne kapjuk, akkor egyetlen döntő lépést kell megtennünk: őt hit által elfogadnunk, és ezután hálás szívvel őneki élnünk.

   Mégis olyan különös az, egyenesen fájó, hogy ezt a kegyelmet sokan visszautasítják. Az ember nem akar megkegyelmezett lenni. Ez sérti az önérzetét. Nem szeretnénk, ha így beszélnének rólunk: látjátok, ez az az ember, aki amnesztiát kapott. Pedig lelki értelemben nem így van?  Egyik ismerősöm mondta: én nem kértem Krisztustól, hogy meghaljon értem. Furcsa: nem a bűneink, hanem a kegyelem ellen tiltakozunk. Igaznak, jónak tarjuk magunkat. Ez a világ csupa jó és igaz emberből áll, és mégis mennyi gonoszság és igazságtalanság van benne! 

   Nagyon mély, személyes felemerésre van szükség ahhoz, hogy rádöbbenjünk: kegyelemre szorulunk. Péter térdre esése jut eszünkbe: menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok. Pál megrendítő (és belső megrendülésből fakadó) vallomása: a bűnösök között első vagyok én. Olvastam egy elgondolkoztató bizonyságtételt: sokat panaszkodtam a világ gonoszsága miatt, amíg rá nem jöttem, hogy a magamé még annál is súlyosabb probléma.         

    A görögül „khárisz” kifejezés a kegyelmen kívül megbocsátást, jóindulatot,  elfogadottságot, hálát és örömet is jelent. A „khárisz” alanya Isten. A „kháriszt” a szent gyakorolja a bűnössel szemben. A kegyelem egyik definíciója: valakitől merő könyörületből, irgalomból azt a megbocsátást kapod, amit nem érdemelsz, illetve nem kapod meg azt a büntetést, amit megérdemelsz. 

(A második világháború kitörése előtt, amikor Hitler Ausztria után az akkori Csehszlovákia egy részét is annektálta, és az emberek elkezdtek tömegesen menekülni, egy fiatal angol bankár – Nicolas Winton – kizárólag üzleti célból elutazott Prágába, ott azonban annyira megrendítette az, amit látott, hogy elhatározta: mindent megtesz azért, hogy segítsen a kilátástalan helyzetbe jutott gyerekeknek. 8 transzportban rendre 660 - többségében zsidó - gyereket vitt ki Angliába, nevelőszülőket keresett számukra. Ráment teljes vagyona. Ezeket a megmentett gyerekeket nem is ismerte, azok semmivel nem tudták meghálálni nagylelkűségét. Valami ilyesmi a kegyelem.) A Róm 11,6-ban olvassuk: „ha pedig kegyelemből van, akkor nem cselekedetekből, különben a kegyelem nem volna kegyelem.” A kegyelmet nem lehet „kifizetni”, „letudni”, az egy életre elkötelez. 

   A „khárisz” megbocsátás is… Istennek joga lenne haragudni, minket elítélni, lehetősége lenne minket bűneink miatt megbüntetni, de „mindnyájunk vétkét őreá vetette” (És 53). Az egyszülött Fiú magára veszi a tékozló fiak bűnét, és érette Isten elengedi minden tartozásunkat. „Nincsen semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak (Róm 8,1). A HK: így fogalmaz: mintha én tanúsítottam volna mindazt az engedelmességet, amit Krisztus érettem tanúsított. Őbenne van bűneink bocsánata (Ef 1,7). 

   Jóindulat… Az előzőhöz kapcsolódva: Isten nemcsak megbocsát, nemcsak hagy futni minket, hanem segíteni akar, felemelni, gyógyítani, bővelkedő, áldott élettel megajándékozni. Isten nemcsak megbékélt velünk, hanem meghív az ő örökkévaló dicsőségébe. Képzeld el: valaki merényletet tervez ellened, sikerül időben leleplezni, de te úgy meghatódsz az illető nyomorúságán, hogy nemcsakhogy nem jelented fel, hanem örökbe veszed, adoptálod. 

   Ebben már benne van az elfogadás, elfogadottság gondolata is. Nemcsakhogy megbocsát nekünk Isten, nemcsakhogy felkarol, hanem drágának, értékesnek is tekint, szeret. Isten saját keze munkáját, egyszülött Fia isteni arcát ismeri fel bennünk. (Nemcsak az embert formálta önmaga képére, hanem szent Fiában önmagát is a mi hasonlatosságunkra.)  

   Végül a kegyelem következménye: az öröm és hála. Istennek ez a mindent jóvá tevő irgalma, amit nagyon komolyan kell vennünk (nem lehetünk könnyelműek, mert nem aranyon, vagy ezüstön váltattunk meg) örömet fakaszt bennünk, felszabadulttá tesz, és megnyitja szívünket, szánkat a hálaadásra. Mert Isten is örül nekünk. Egy édesanya mondta, akinek a fia kimentette az égő házból a szomszéd gyerekeit, de ő belehalt sérüléseibe: boldog vagyok, hogy látom, ahogy ezek a gyerekek nőnek és önfeledten játszanak… Fiam örömét fedezem fel bennük.    

   Ezt a leírhatatlan gazdagságú kegyelmet kapjuk Krisztus ajándékának mértéke szerint. Egy kicsit elgondolkoztatott ez a kifejezés… A kegyelem végtelen, mégis mértékkel adatik? Igen, a lelki ajándékokban különbség van, de a kegyelemben is? Két irányba kereshetjük a magyarázatot. Gondoljunk arra, hogy fogva tartottakat közkegyelemben részesítenek…  Akiket érint ez a rendelkezés, azok egyformán szabadok lesznek, mégis nagyobb az elengedés azok esetében, akik hosszabb időre voltak elítélve (nem tudom, hogy nagyobbnak érzik is?). Talán még jobban megértjük: nagyobb mértékű megbocsátásban kell részesítened azt a szomszédot, aki a gyermekedet bántalmazta, mint azt, aki csak a kutyádba rúgott bele.

    A másik irány ennek a mértéknek minden mértéken felüliségére emlékeztet. Ez a mérték az Isten jóságának a határtalansága. Mi méricskéljük, hogy kinek mit lehet, mit nem lehet megbocsátani (szoktuk mondani: ezt már nem lehet eltűrni), de Krisztus ajándékának mértéke meghaladja, felülírja a mienket. Krisztus nem mérlegelt, hanem teljességgel megüresítette önmagát, és engedelmes volt a kereszthalálig.

  Ehhez a mértékhez kellene nekünk is igazodni, és akkor megértenénk, hogy milyen nagy irgalomban részesültünk, és másként néznénk, mérnénk egymást is: több megértéssel, több megbocsátással, elengedéssel, szeretettel. És közelebb kerülnénk egymáshoz, önmagunkhoz, és ami a legfontosabb, megváltó Urunkhoz. Ámen.