Jn 11, 45 (böjtfő vasárnapja, vázlat)

   45 Ekkor sokan hittek benne azok közül a zsidók közül, akik elmentek Máriához és látták, amit Jézus tett. 

46 Némelyek pedig közülük elmentek a farizeusokhoz, és elmondták nekik, mit tett Jézus. 

47 Összehívták tehát a főpapok és a farizeusok a nagytanácsot, és így szóltak: Mit tegyünk? Ez az ember ugyanis sok jelt tesz. Mt 26,3; Mk 14,1; Lk 22,2 

48 Ha egyszerűen csak hagyjuk őt, mindenki hisz majd benne, aztán jönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk a helyet is, a népet is. 

49 Egyikük pedig, Kajafás, aki főpap volt abban az esztendőben, ezt mondta nekik: Ti nem értetek semmit. 

50 Azt sem veszitek fontolóra: jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen. 

51 Mindezt pedig nem magától mondta, hanem mivel főpap volt abban az esztendőben, megjövendölte, hogy Jézus meg fog halni a népért; 

52 és nem is csak a népért, hanem azért is, hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse. 

53 Attól a naptól fogva egyetértettek abban, hogy megölik őt. 

54 Jézus tehát nem járt többé nyilvánosan a zsidók között, hanem elment onnan a pusztához közeli vidékre, egy Efraim nevű városba, és ott maradt tanítványaival. 

55 Közeledett a zsidók páskaünnepe, és vidékről sokan felmentek Jeruzsálembe az ünnep előtt, hogy megtisztuljanak. 

56 Keresték Jézust, és a templomban megállva így tanakodtak egymás között: Mit gondoltok, lehet, hogy el sem jön az ünnepre? 

57 A főpapok és a farizeusok pedig már kiadták a parancsot, hogy ha valaki megtudja, hol van, jelentse be, hogy elfoghassák. 

    A Lázár feltámasztása után sokan hisznek Jézusban. Igen, a csodák meggyőzőek lehetnek. De tudjuk, hogy végső soron nem a csodákban kell hinni. Nem igazi szeretet, ha valakihez csak azért ragaszkodunk, mert mindig kapunk tőle valamit. Jézus nem akar őt hősként ünneplő embereket maga köré gyűjteni, hanem azokat hívja, akik hisznek isteni küldetésében. Aminek része a kereszt is.

  A jelenlevők közül néhányan elmondják a farizeusoknak, ami Betániában történt: hogy ti. Jézus feltámasztotta Lázárt. A farizeusokat azonban ez a rendkívüli hír sem gondolkoztatja el. Nem mondják azt megrendülve: most már belátjuk, hogy ő a Messiás. Nem indulnak el Jézushoz. A makacs hitetlenséget a kézzel fogható igazság és a nyilvánvaló tények sem képesek legyőzni. Akkor sem hiszem, ha látom. Akkor is tagadom, ha tudom, hogy igaz.  

  Összehívják a nagytanácsot, és azon a legnagyobb problémájukat tárgyalják, ami őket foglalkoztatja: ez az ember sok jelet tesz. Nem is említik a Jézus nevét, csak utalnak rá, mint egy kellemetlen személyre, aki iránt tele vannak féltékenységgel, irigyéggel. Pedig Jézus Isten Fiakánt azért jött, hogy őket is megváltsa. Micsoda ellentmondás! Tényleg igaz: az ember a legmegválthatatlanabb teremtény.  

   Mit tegyünk? – kérdezik. Mert a jeleket nem tudjuk lehazudni, és egyre többen hisznek benne. Jézus, aki gyógyít, tanít, aki semmi rosszat nem tesz, elsőszámú ellenségükké válik. Mert a visszautasítás lelkülete van bennük. (Régi történet. Egy családban az egyetlen a fiú megnősült, egy bájos, alázatos, meleg lelkű lányt vett el feleségül.  De nem azt, akit a szülők kinéztek neki. És ezért nekik egyáltalán nem tetszett a meny. Kedves, szolgálatkész volt, sokat segített, de ők csak egyet hajtogattak a fiúknak: takarítsd el ezt innen. Ők a fejükbe vették, hogy nekik nem kell, és más nem számított. Semmi nem tudta őket meggyőzni.) A böjt legnehezebb formája: előítéleteinknek, önfejűségünknek, hitetlenségünknek a feladása. (Az iszlám terroristák szigorúan betartják a böjtöt, de a gyűlölködést nem tudják feladni.) Legalább Istennek kell adnunk esélyt arra, hogy megváltoztassa gondolkodásunkat. 

    Egy politikai vád is felmerül Jézussal kapcsolatban (nem tudni, mekkora realitása volt, lehet, hogy csak ürügykereső fontoskodás volt). Ha mindenki benne hisz, oda lesz a „mandátumunk”, pedig mi vagyunk a nép hivatalos, a birodalmi hatóság által is elismert vezetői, és ha nem tudjuk kezelni a helyzetet, akkor jönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk ezt a helyet és a népet is. Nagy a felelősségünk.

   Kajafás felszólal, és kissé lekezelően (elvégre ő volt a főpap) azt mondja a többieknek: ti semmit nem értetek. Nem látjátok a megoldást, pedig az nagyon egyszerű: jobb nektek (nagyon diplomatikusan fogalmaz, utal arra, hogy itt mindenkinek az érdekéről beszél), hogy egy haljon meg a népért, minthogy az egész nép elvesszen. Egy prófétikus kijelentés, ua. egy sunyi, ravasz emberi javaslat. Bennünk is keveredik sokszor a kettő. Vannak jó meglátásaink, gondolataink, miközben kibújuk belőlünk az önző, saját javát akaró ember. 

   De még ebben a hátsó szándékkal megfogalmazott emberi okoskodásban is megszólal Isten kijelentése (Kajafás főpap, akaratán kívül Isten akaratát közvetíti, gyarló lelkész is hirdetheti az ige igazságát): Jézus meghal a népért, hogy az ne vesszen el. Ez az ő küldetése. És ezt önként vállalja, nem azért, mert tőrbe csalják. Az evangélium megerősíti ezt a gondolatot: valóban, az Úr azért jött, hogy meghaljon a népért, de nemcsak a népért, hanem azért, hogy egybegyűjtse Isten szétszóródott gyermekeit (ennek az üzenetnek különös hangsúlya van, ui. az evangéliumot az üldözések idején foglalták írásba). 

  Attól a naptól fogva egyetértettek abban, hogy Jézust megölik. A rosszban könnyebb egyetérteni, mint a jóban. Egy háborút könnyebb kirobbantani, mint befejezni. Könnyebb elítélni valakit, mint megérteni. Itt valójában egy közönséges gyilkossági tervről van szó. Persze, a farizeusok a nép megmentéséről szónokolnak (ahogy a nyilatkozatok szintjén minden diktátor a népet akarja boldogítani, naggyá tenni). Persze, azt mondjuk, hogy távol legyen tőlünk ez a gondolkozás, mi azért nem süllyedünk erre a szintre, de vajon egyetértünk-e abban, hogy Jézus legyen az Úr közöttünk? Ebben össze tudunk-e fogni? Hogy igen, mindnyájan azt akarjuk, hogy a Krisztus akarata érvényesüljön életünkben, családunkban, gyülekezetünkben. 

    Jézus félrevonul (még nem jött el még az ő ideje) egy Efraim nevű városba (erről csak János ír), közel a pusztához. Miért biztonságosabb a puszta, mint az emberek közössége? (Tavaly fegyveres konfliktusokban közel negyedmillió ember vesztette életét, ennek töredéke pl. az állatok okozta halálos támadások száma. Az ember a legveszélyesebb teremtmény. És még nem beszéltünk a lelki bántalmakról…) 

   Közben közeledik a páskaünnep, sokan felmennek azt ország különböző részéről még az ünnep előtt, hogy megtisztuljanak. Példaértékű a zsidók vallásossága. Nekünk nincsenek szigorú törvényeink, előírt szertartásaink, hanem a személyes hitre, lelkületre tesszük a hangsúlyt. De mi van, ha meghanyatlik a lelkület? Akkor semmi sem marad. (A törvénnyel nem lehet vitába szállni. Az ember a saját lelkiismeretével nagyon könnyen megalkuszik.) 

  Keresték Jézust. Nem elégítette ki őket az ünnep külső pompája, a sok ceremónia, a Jézus élő, vigasztaló tanítását akarták hallani Isten országáról… Keressük-e Jézust? Ott van-e ez a belső vágy bennünk? A lelki keresőket is ideszámítva, kit keres gyülekezetünk 80%-a? Vajon nem válik-e üres szavakká a hitünk, ha azt nem gyakoroljuk?

   Közben érkezett a hivatalos parancs a főpapok részéről az ünneplő sokasághoz: ha látja valaki, jelentse. (Besúgók kérdezték egy idős házaspártól: ketten laknak itt? Nem, válaszolták, Jézus is velünk lakik.) Nem elárulnunk kell őt, hanem befogadnunk a mi üdvösségünkre. Ámen.