Jn 12, 44-50 (vas.de., márc. 1. – 30 éves szolg. jubileum)

   44 Jézus pedig hangos szóval ezt mondta: Aki hisz énbennem, az nem énbennem hisz, hanem abban, aki elküldött engem; 

45 és aki engem lát, az azt látja, aki elküldött engem. 

46 Én világosságul jöttem a világba, hogy aki hisz énbennem, ne maradjon a sötétségben. 

47 Ha valaki hallja az én beszédeimet, de nem tartja meg azokat, én nem ítélem el azt; mert nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem azért, hogy megmentsem. 

48 Aki elvet engem, és nem fogadja el az én beszédeimet, annak van ítélő bírája: az az ige, amelyet szóltam, az ítéli el őt az utolsó napon. 5Móz 18,19 

49 Mert én nem magamtól szóltam, hanem aki elküldött engem, maga az Atya parancsolta meg nekem, hogy mit mondjak, és mit beszéljek. 

50 Én pedig tudom, hogy az ő parancsolata örök élet. Amit tehát én mondok, úgy hirdetem, ahogyan az Atya mondta nekem. 

    Ez a nap mindenekelőtt Jézus feltámadásra emlékeztet, és a legfontosabb eseménye az, hogy hit által találkozunk vele, meghalljuk az ő szavát. Ez a nap róla neveztetik, és az ő ünnepléséről szól. Az ő nevében, az ő szeretetében vagyunk együtt. Jó nekünk mindenekelőtt ezt átélnünk, és egymásnak is tiszta szívből örülnünk. 

    Az evangéliumokban Jézus négy alkalommal kiált hangos szóval, és valamennyiszer valami lényegeset, életbevágót akar elmondani. A Jn ev. 7. részében, ünnep utolsó nagy napján (Jn 7,37) azt kiáltja az Úr, hogy nála élő víz van, a mi lelkünk nem kell reménytelenül elepedjen a szomjúságtól, a Lázár sírjánál történő felkiáltása azt adja hírül, hogy ő képes a halált is legyőzni, a kereszten, kínszenvedései végén pedig nagy fennszóval azt közli az egész világgal, hogy ő elvégezte a megváltás nagy munkáját.  Mai igénkben pedig azt jelenti ki erőteljes hangsúllyal, hogy ő Isten örökkévaló, üdvözítő tervét jött végrehajtani. A legfontosabb igazságok ezek, nem? 

    A felolvasott igeversekben életbevágó, lényeges üzenet fogalmazódik meg, amit Urunk bele akar kiáltani mindnyájunk szívébe. Nem valamilyen indulat, valamiféle felindulás mondatja vele ezeket a szavakat, hanem a szeretet. Így kiáltunk rá gyermekeinkre, amikor valami közvetlen veszély fenyegeti őket: vigyázz, fiam, leányom! Meghalljuk-e Urunk szavát, engedjük-e, hogy az megérintsen, megállítson, felrázzon! 

  (A következő történet egy kis kikötőben játszódott le, ahol azon a viharos délutánon egy idős őr volt szolgálatban. Öt tizenéves fiúból álló hangos társaság érkezett oda, akik egyenesen az egyik motorcsónakhoz mentek. Az idős férfi közölte velük, hogy nem engedheti meg, hogy kimenjenek a tengerre, mert erős vihart jeleztek… A fiúk nevettek, és amikor megpróbálta visszatartani őket, lefogták, megkötözték, beültek a motorcsónakba, és elindultak. Az öregember torkaszakadtából kiáltozott utánuk: fiúk, ne menjetek, bajba kerültök… Nemsokára hatalmas vihar tört ki, és a magát üggyel-bajjal kiszabadító őr vészhívására elinduló vízimentők a háborgó tenger hullámai között már csak 2 fiút találtak életben. )   

   Úgy érzem, a tények azt mutatják (bár azokból sokszor nem ismerjük meg a teljes a valóságot), hogy nem sikerült hitelesen, meggyőzően, szívekig hatóan tovább adnom az Úr szavát, kiáltását. Nem tudom, mi lesz a mennyei szentencia. Lehet, hogy sokszor hallgattam, amikor Krisztus igazságát kellett volna ellentmondást nem tűrő módon szólni, és olyankor voltam hangos, amikor a magam emberi igaza mellett kardoskodtam. Felejtsétek el, hogy ki mondja: az Úr szavára figyeljetek! Jézus nem halálra rémíteni akar, hanem életre riasztani. Nem eltiltani, megfosztani valami jótól, hanem megőrizni a gonosztól, a széthullástól. Nem korlátozni a szabadságunkban, hanem igazi, az életet kiteljesítő szabadsággal megajándékozni. Azért kiált, hogy meghalljuk szavát, hogy hozzá térjünk, hogy megragadjuk kegyelmét, és így megtartassunk. 

    Jézus azt kiáltja itt szent szenvedéllyel, hogy „aki hisz énbennem, nem énbennem hisz, hanem abban, aki elküldött engem”, és „aki engem lát, az azt látja, aki elküldött engem”. Nincs más hit, csak a Krisztushoz kötődő, nincs más lelki látás, csak a Krisztusra tekintő, nincs más ige, csak az, ami az ő szájából származik. Olyan sokszor elhangzott, elhangzik igehirdetésekben a Krisztus neve, de vajon ott van-e ő szívünkben? Az ő közösségében élünk-e, az ő lelkületét hordozzuk-e? Adunk-e neki helyet, szót, igazat gondolatainkban, cselekedeteinkben, a családunkban, a gyülekezetünkben. Isten népe vagyunk-e, krisztusi módon élünk, viselkedünk-e? Pál írja a korintusi gyülekezetnek: „eljegyeztelek titeket egy férfiúnak, hogy tiszta szűzként állítsalak benneteket Krisztus elé” (2 Kor 11,2). Ki akar a Krisztusé lenni, mellette hűségesen elköteleződni?

   Döbbenetes kijelentések hangzanak el, belerendül a lelkünk, beleremeg az egész teremtett világ: én világosságul jöttem, hogy aki hisz énbennem, ne maradjon a sötétségben. Krisztus maga a világosság. Ha befogadjuk őt, akkor világosodunk meg. Életünkben, családunkban, gyülekezetünkben Krisztus kell világítson. Kívül ragyoghat akármilyen tündöklő fény, ha bennünk homály, hitetlenség van.

  Ebből nyilvánvalóan következik: ami Krisztus szerinti, az a világosság cselekedete. Békesség, öröm, szeretet, igazság, jóság, hűség, mértékletesség. Ott vannak-e ezek a lelki ajándékok bennünk? Mekkora a világosság közöttünk? Látják-e Marosvásárhelyről? Látszik-e a mennyből? Nem hivalkodni kell nekünk, hanem szolgálni. És nyilván, magamtól is meg kell kérdezzem itt a gyülekezet előtt: szolgálatom évei alatt vajon a világosság cselekedeteivel jártam-e elől?

   Nem költő kérdés ez, hanem súlyos személyes dilemmám. Nemrégiben mondta valaki: „sajnos, a gyülekezetben vannak egyesek és kettesek”. Azt is többször hallottam szemrehányásként, hogy „nincsen igazság az egyházban sem”. Felelhetném fölényesen azt is: a küzdőtéren levőket könnyű megítélni, de ettől a megalapozott és a megalapozatlan vádak is még maradnak. 

   Azt mondtam egyszer egyik gyülekezeti tagunknak: remélem, hogy senki nem miattam ragaszkodik a hitéhez, egyházához, végső soron Krisztushoz, de azt is szeretném remélni, hogy miattam nem is távolodik el. Pedig – ezt el kell ismernem - bizonyára miattam is idegenedtek el, botránkoztak meg emberek, és személyemmel sokszor árnyékot vetettem az ige világosságára. A magam vigasztalására mondom: ócska, kopott lámpás is tud világítani, ha nem is annyira fényesen.       

    Jézus kijelenti, hogy ő nem ítéli meg azt, aki bár hallja, de nem tarja meg a beszédét, mert nem elítélni jött ezt a világot. Ez a gondolat többször elhangzik a János evangéliumában. Minket is elgondolkoztat. Nem az ítéletet kell hirdetnünk, hanem a kegyelmet, bocsánatot, megtartatást. Nem a bírálatot kell gyakorolnunk, hanem az egymás biztatását, felemelését. Ha kegyelmet nyertünk, a kegyelem emberei kell legyünk. Isten bocsánata felől nézve szinte mindenkit meg lehet érteni, szinte mindent meg lehet bocsátani.

  Mégis ítélet alatt marad az – hallottuk –, aki visszautasítja azt, aki meg akarja őt menteni az ítélettől. „Aki elvet engem…” Egyik diktátor kivégeztette az orvosokat, akik kezelték, és belehalt a betegségébe. Egy elítélt megölte az ügyvédet, aki próbálta megmenteni, kegyelmet kieszközölni számára. Aki a Megváltót visszautasítja, az saját megváltását hiúsítja meg. Nem tudom, hogy eléggé komolyan vesszük-e ezt? Krisztus nélkül ítélet alatt vagyunk. A HK tanítja: Isten igazsága megköveteli, hogy az ő szent felsége ellen elkövetett bűnt méltó () büntetés sújtsa. 

   Mit tehet az igazságos Isten velünk, hamisságban leledző emberekkel? Érezzük, hogy bajban vagyunk, mint a gyermek, aki rossz fát tett a tűzre. Sok minden terheli a lelkünket. És napról-napra növeljük tartozásunkat. Ez nem tréfa. Az ítélet, a kárhozat ott lebeg a fejünk felett… Isten tulajdon kegyelmében találta meg a megoldást. Egyszülött Fiát küldte a világra. Jézus azért jött, hogy engesztelő áldozat legyen. 

   Az igében a mi Urunk azt is elmondja, hogy ő nem magától szólt, hanem az Atya parancsolta, hogy mit mondjon. Mennyei megbízatással, küldetéssel érkezett. Nekünk is van küldetésünk Istentől. Ez nemcsak kiváltság, hanem hatalmas felelősség is. 30 év távlatában nagyon nyomja a vállamat, a szívemet ez a felismerés. Ebben a küldetésben fontos szerep jut másoknak is: családunknak, gyülekezetünknek, akikért felelősek vagyunk. Olvastam egy idézetet: a mi felelősségünk az, hogy felelősek vagyunk-e!    

   Felülről kapott rendeltetésünket könnyűszerrel meg is tagadhatjuk, azt mondhatjuk, hogy mi a saját útjainkat akarjuk követni, saját karrierünket építeni, boldogságunkat keresni. Jellemző gondolkodás. Csakhogy a kettő összefügg, vagyis Isten akaratának cselekvése és helyünk megtalálása, a Krisztus iránti hűség és lelki békességünk, az evangéliumnak való engedelmesség és az örvendező, hálás élet. 

   Mélyértelmű kijelentés hangzik el a végén: tudom, hogy az ő parancsolata az örök élet. Jézus ezt hirdette, ezt képviselte, ezt osztotta meg másokkal, ezért adta az életét. Hogy ti. véghez vigye az Atya parancsát, ami nem más, mint az örök élet. Ez az Isten akarata velünk, ez az Egyszülött Fiú küldetésének a lényege. Ennek érdekében mennyei Atyánk mindent megmozgat: saját szívében és bennünk is. Ezért szól, ezért figyelmeztet, követel, parancsol. Amit sokszor nem szeretünk. (Túrázni mentünk: a velünk egykorú vezető sokszor adott olyan utasításokat, amik nem tetszettek nekünk, morgolódtunk is… Utólag rájöttünk: nem „főnökösdödni” akart, hanem valóban mindig a javunkat, a biztonságunkat tartotta szem előtt.) Isten a legjobb, a legnagyobb, a legértékesebb ajándékot akarja nekünk adni.

   Törődünk-e ekkora kegyelemmel, ekkora üdvösséggel? Közömbösségünknek végzetes következményei lehetnek. Nemcsak földi céljainkat tévesztjük el, hanem a mennyeit is. János írja: aki szereti az Istent (akit megragadott az ő szeretete), az megtartja az ő parancsolatait, amik nem nehezek. Békességről, megmaradásról, üdvösségről szólnak. Tartsátok meg ezeket, testvéreim, kövessétek Krisztust, és tartson meg titeket Isten az ő örökkévaló kegyelmében az idők végezetéig! Ámen.