Jn 14, 1-6 (vas.de., vázlat)
2026-03-11
Domahidi Béla
Jn 14, 1- 6 (7) (vas.de., vázlat)
1 Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem!
2 Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra?
3 És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. Zsid 6,19-20
4 Ahova pedig én megyek, oda tudjátok az utat.
5 Tamás erre így szólt hozzá: Uram, nem tudjuk, hova mégy: honnan tudnánk akkor az utat?
6 Jézus így válaszolt: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam. Zsid 10,19-20
7 Ha ismernétek engem, ismernétek az én Atyámat is: mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok őt.
Gyönyörű, biztató tanítás szólal meg ebben az igerészben. Hit által mi is személyes üzenetként hallhatjuk meg. „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek”. Ha lenne egy nyugtalanság-mérő készülékünk, akkor biztos vagyok benne, hogy sokunk esetében túl magas értékeket mutatna. Mennyi miatt nyugtalankodunk!
Vannak konkrét tényeken alapuló félelmeink, aggodalmaink: egy-egy jelentkező vagy elhúzódó, netán súlyosbodó betegség, megszűnő munkahely, anyagi gondok, bajok, konfliktusok a családban, a mindnyájunkat érintő, fenyegető háború. Vannak azonban ún. irreális szorongásaink is: az előbb felsoroltak feltételes módban (mi lesz, ha…). Amikor elképzeljük, hogy ez vagy az történik majd velünk, gyermekeinkkel, ilyen és olyan problémáink fognak adódni, ez és az rosszul fog elsülni. És rágódunk azon, ami nincs, a semmin, amiből rémeket gyárt az agyunk, a tudatunk. (Egyik lányunk mondta a testvérének, amikor az félt átmenni a sötét szobán: nincs ott semmi, „ejisze” félsz a semmitől.)
Jézus kereszthalála előtt mondja el mindezt, nem hatalma és sikerei csúcsán, nem egy döntő győzelmet aratva, nem akkor, amikor valamilyen jó pénzügyi befektetéssel bebiztosította a saját és tanítványai jövőjét. Nem, hanem akkor, amikor elkezdődött megaláztatása, meghurcoltatása, a rá váró nehéz megpróbáltatásokkal szembenézve.
Ne nyugtalankodják a szívetek, higgyetek Istenben, higgyetek énbennem… Nem a biztos anyagi háttér, nem a kicsattanó egészség, nem az emberileg ígéretes jövő garantálja a szív nyugalmát, hanem az Istenben való hit és bizalom, a személyes kapcsolat Krisztussal. A kisgyerek akkor nyugodt, akkor érzi magát jól, ha vele vannak a szülei. Hiába viszik aranypalotába, hiába kínálnak neki akármennyi pénzt, azzal nem tudják lecsendesíteni: neki azokra van szüksége, akik szeretik őt. (Valaki azt mondta: a hit azt jelenti, hogy ha egy viharos tengerszoroson kell átkelned, és ott van egy óceánjáró hajó mindennel felszerelve, és egy kis halászcsónak, amit Jézus vezet, akkor ebbe szállsz be, mert tudod, vele fogsz célba érni…)
A hit ez a ráhagyatkozás. A HK így fogalmaz: „azért úgy bízom őbenne, hogy semmit sem kételkedem afelől, hogy mind testi, mind lelki szükségeinkre gondot visel, sőt még mindazt a rosszat is, amit… reám bocsát (megenged az életemben), javamra fordítja…”. Pál nagyon hitelesen beszél ennek a hitnek, bizalomnak a személyes életünkben megmutatkozó következményeiről: kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe (2Kor 4,8). Adódnak nehézségeink, de nem vetjük el bizodalmunkat. Végső soron Isten kezébe tesszük le (olykor sok küzdelemben „leharcolt”) életünket.
A Jézus biztatása akkor hoz eredményt bennünk, ha a szívbeli nyugtalanság helyét átveszi a szívbeli bizodalom (amit a HK a hit egyik lényegi jellemzőjének nevez). Az üldözések idején mondta egyik keresztyén atyánkfia: mi nem azt hisszük, hogy ezeket a nehéz helyzeteket, hanem hogy a halált fogjuk túlélni. Tudatosítanunk kell, hogy jó „lelki genetikát” is örököltünk: „hitvalló őseink” a megpróbáltatásokban hűségesek maradtak, a bántalmazások közt is kitartottak.
Ennek a szívbeli bizalomnak nagyon mély gyökerei kell legyenek bennünk, nem ingathatja meg azt akármiféle vihar. Hisszük, hogy akik Isten szeretik, azoknak minden a javukra van… Azt is tudjuk (az igéből), hogy Isten kegyelmi ajándéka az örök élet. Persze, vannak földi reményeink, céljaink is (Isten megtartó kegyelmének a részei azok is), de belátjuk: ez az a biztos fundamentum, ami mindeneken túl megmarad.
Jézus itt erről beszél: az én Atyám házában sok hajlék (lakóhely) van. Vagyis: biztos, el nem évülő örökség vár ránk. Jó érzés tudni azt, hogy itt a földön is van otthonunk, van egy hely a nagyvilágban, ahol ismernek, megbecsülnek, számon tartanak, ahol szeretnek… Sokan szenvednek amiatt, hogy nem ezt tapasztalják, hanem ellenkezőleg azt, hogy kizárják, lenézik, nem fogadják be őket, idegennek tekintik, vagy éppen elüldözik. Keserves sors menekültnek, földönfutónak lenni. Népünk történelmében is voltak nehéz időszakok (v.ö. a „bújdosó székely” motívuma), de számtalan embertársunk napjainkban is át éli, végigszenvedi ezt. De zajlik egy lelki kiszorítósdi is, akár a gyülekezetben, az egyházban is, amikor valaki azzal az üzenettel szembesül: te nem ide tartozol, te nincs mit keress közöttünk.
Jézus nem kizárni, hanem befogadni akar. Az igében megerősíti: különben nem mondtam volna nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra. Ennek e helykészítésnek az első lépése a golgotai kereszthalál volt. Mert bűnös embernek nem lehet része Isten országában. Valaki meg kellett szerezze nekünk a jogot. Jézus értünk eleget tett befogadásunk feltételeinek, megnyerte számunkra az Atya bocsánatát, kegyelmét. Pál írja: most tehát örököstársai vagyunk Krisztusnak (Róm 8,17). Eljött Isten egyszülött szent Fia, hogy minket, tékozlókat meghívjon az Isten országába. Ő, akit a világ kirekesztett (istállóban született, a városon kívül, egy vesztőhelyen halt meg) szélesre tárja a szívét, ami az üdvösség kapujává lett számunkra.
„Ha pedig elmentem, ismét eljövök”… A kereszteléskor elhangzik: tiveletek vagyok minden napon. Jézus úgy ment el, hogy velünk maradt. Jézussal járva várjuk az ő eljövetelét. Igazából arról van szó: vele járok, vele élek, és így készülök a vele való örök közösségre.
„Ahol én vagyok, ti is ott legyetek”… A Jézus közelében találjuk meg igazi helyünket. „Nyugtalan a mi lelkünk, amíg tebenned nyugalmat nem talál.” (Augustinus) Nekünk őt, megváltó Urunkat kell igazán megismernünk, követnünk: gondolkodásban, lelkiségben, cselekedetekben. Minél inkább szerinte élünk, annál inkább igazi önmagunk tudunk lenni. Nem kinőnünk kell az Isten markából, hanem belesimulnunk. Akkor leszünk boldogok, áldottak.
Az emberek sokszor másban keresik a beteljesülést: földi sikerekben, pénzben, hatalomban. Megfigyelhetjük (magunkban is) ezt a kétségbeesett kompenzálási lázat. (Láttam egy szemléletes fotósorozatot arról, hogy egy szép, szív formájú, zöld szigetből hogyan lett - az ember telhetetlensége miatt – egy összeszorított ökölre emlékeztető ipari zóna).
Jézus, mint egy jó pedagógus, megismétli: ahova pedig én megyek, oda tudjátok az utat. Tamás azt feleli: nem tudjuk, hova mégy, hogyan tudnánk az utat. Földi, földhözragadt természetünk mindegyre kibújik belőlünk. Nehezen tudunk felzárkózni Jézus mennyei gondolataihoz. Mindegyre felső korrekcióra van szükségünk. Tamás ott volt Jézussal, éveken hallotta a tanítását, látta csodáit, és mégis értetlenkedik. Néha nagyon elbizonytalanodunk. Zavarba ejtenek a kihívások, kísértések, bajok… Azt kérdezzük: mit ér a hit, hát nem jobban boldogulnak azok, akik csak magukkal törődnek?
Jézus önmagát adja válaszként: én vagyok az út, az igazság és az élet. Benne kell felismerjük az Istennel való közösség, az üdvösség nagy lehetőségét. Ha Jézussal járunk, akkor a jó úton vagyunk, ha neki engedelmeskedünk, akkor az igazságot cselekedjük, és ha őt követjük, akkor az élet fele haladunk.
Belátható, hogy mennyire fontos megtalálni az utat az Úthoz! Azaz Krisztushoz, aki előbb keresett és talált meg minket. Vele járva haladunk rendeltetésünk nyomvonalán (vannak letéréseink, de – hála Istennek - van újratervezés), őt követve leszünk ott, ahol lennünk kell. Neki engedelmeskedve tudjuk az igazságot érvényre juttatni magunkban és világunkban. Nem a sajátunkat, nem az emberit, nem a kicsinyes érdekünk által diktáltat, hanem az Istenét. Az igazság a jónak a szolgálata (boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák azt). Nekünk nem megszereznünk kell, hanem cselekednünk.
Ennek a gyönyörű igeversnek a végkicsengése az élet: ami Krisztus küldetésének a célja, ami teljesen hozzá kötődik, amit benne lehet megnyerni. Extra Christum nulla vita. Az élet közösség, együttlét, odatartozás. Az élet kapcsolatot jelent, földi értelemben is: gondoljunk a családra, és a lelki családra is… A krisztusi élet minőségét kell belevinnünk emberi kapcsolatainkba is: az ő alázatát, jóságát. Higgyük el, ez szolgálja az élet kibontakozását, kirügyezését, örömtelivé válását!
És egyedül Krisztus által juthatunk el Istenhez… Hogy kerülhet be valaki egy királyi családba? Tanulhat akármennyit, elérhet akármilyen eredményeket, szerezhet akármekkora vagyont, nincs esélye. De ha beházasodik! Az örökkévaló Isten közösségében - ahol végtelen kegyelmet, szeretetet, jóságot, békességet és örömet találunk - csak ilyen személyesen úton lehet részünk. Krisztusban, aki mindent vállalt értünk, hogy mi az Atya dicsőségében mindig vele lehessünk. Ne mást keress, egyedül őt, ne másban higgy, egyedül őbenne! Mert tetszett Istennek, hogy mindent az ő egyszülött Fiában adjon minekünk. Ámen.
