Jn 15, 9-17 (vas. de., március 15.)

   9 Ahogyan engem szeretett az Atya, úgy szeretlek én is titeket: maradjatok meg az én szeretetemben! 

10 Ha parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok a szeretetemben, ahogyan én mindig megtartottam az én Atyám parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében. 1Jn 5,3 

11 Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök teljes legyen. 1Jn 1,4 

12 Az az én parancsolatom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket. 1Jn 3,11; 4,19

13 Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. 1Jn 3,16; Róm 5,6-8 

14 Ti barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit én parancsolok nektek. Róm 8,15; Gal 4,7 

15 Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket azonban barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit hallottam az én Atyámtól, tudtul adtam nektek. 

16 Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Jn 14,13-14; 16,23 

17 Ezeket azért parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást. 

   Ebben az igeszakaszban, amit ezen az Úrnapján hallottunk - ami egybeesik nemzeti ünnepünkkel - kilencszer fordul elő a szeretet szó (vagy annak valamilyen formája). Isten valamit nagyon a szívünkbe akar írni: legyen szó Krisztusban kapott testvéreinkkel, vagy nemzetünk tagjaival való kapcsolatunkról. 

  Úgy általában megállapíthatjuk, hogy bár sokat beszélünk a szeretetről, mégis híjával találtatik az világunkban, népünk között, egyházunkban. Hallom is a kifogásokat: „már sokszor visszaéltek a szeretetemmel, jóságommal”, „Jézusnak ezt a tanítását a mindennapokban nem lehet megvalósítani”, „a mai világban keménynek kell lenned ahhoz, hogy érvényesülj”. 

  Ez mind igaz, de a parancs attól parancs marad, ha mások nem is veszik komolyan azt, ha nem is követik a krisztusi szabályokat. Az ige most nem másoknak szól, hanem nekünk. Képzeljétek el, ha Krisztus tanításától megérintve, azt a szívünkbe fogadva, minden előítéletet, sérelmet, önérzeteskedést, lebecsülést félretéve valóban teljes jóindulattal, tisztelettel fordulnánk egymáshoz! Merthogy erre hív el minket a mi megváltó Urunk. Micsoda élet kezdődne közöttünk! Mennyivel több lenne a békesség, az öröm! És testvér lenne magyar a magyarral, keresztyén a keresztyénnel, ember az emberrel. 

   Tudjátok ki akadályoz meg ebben? Nem a Habsburgok, nem a muszkák, akikkel a 48-as honvédek harcoltak, nem a románok, vagy akárki más, hanem saját szívünk keménysége, közömbösségünk, nagyravágyásunk, önzésünk és bizalmatlanságunk. Az, hogy egyéni érvényesülési vágyunk a közösségi célok fölé kerekedik, és egymást nem szeretni, hanem félreállítani akarjuk. És ebben a harcban mindenki sebeket szerez, mindenkivel történnek igazságtalanságok, és mindnyájan áldozatok vagyunk. 

   Amikor nemzetünk életében egyetértés, egymás iránti felelősségvállalás, törődés, szeretet volt, azok a történelmi pillanatok voltak ezek, amikor valamilyen közös, szent ügy mellé „vállvetve” oda tudtak állni az emberek. A mindenkit érintő elnyomás elleni küzdelemben, vagy éppen a csatatéren, a teljes egymásrautaltságban, ahol tényleg önfeláldozó bajtársként segítette egymást gazdag és szegény, katolikus és református, nemesi származású és a köznép fiai közül való. Ott nem volt helye egyéni érdeknek, egymás elleni ármánykodásnak, versengésnek. 

  Jézus a szeretetről beszélve a legmagasabb szintről indul el: „ahogy az Atya szeretett engem, úgy szerettelek én is titeket”… Végtelen, feltétel nélküli isteni szeretet hordozói vagyunk. Az Atyának a Fiú iránti szeretete tökéletes, örökkévaló – nos, ebben van részünk. És ehhez méltóan kell viselnünk magunkat, kell viszonyulnunk egymáshoz. 

    Jézus hozzáteszi: „maradjatok meg ebben a szeretetemben!” Hogy lehet megmaradni? Ha megtartjuk az ő parancsolatait. A szeretet nem megy mindig magától. Az nemcsak egy meleg érzés, ami eltölt minket, hanem tudatos döntés is: nem teszek rosszat a másik ellen, nem mondok rosszat róla, hanem mindenben a javát igyekszem szolgálni. Türelemmel, megértéssel fordulok hozzá. És ezeket az elveket önmagam előtt sem adom fel. (Legtöbbször önmagunkkal alkuszunk meg.) 

   Felismerjük magunkban, hogy nem a szeretetre van hangolva a gondolkodásunk, az idegrendszerünk. A viszálykodás, harag, önzés az alaptermészetünkhöz tartozik. „Hajlandó vagyok Isten és felebarátom gyűlölésére” – tanítja a HK. Ennek tudatában kell lennünk, és harcolnunk kell szeretetlen indulataink ellen, és engedelmeskednünk kell a mi Urunknak. A kérdés az, hogy akarunk-e? Ezt kérdezi meg az ige: akarunk-e Krisztus példája szerint élni, egymásnak megengedni, nagylelkűek lenni, a másikat felemelni, teljes jószándékkal viszonyulni hozzá. És megbocsátani, ha kell 70x7-szer is.

  Akkor maradunk meg a Krisztus szeretetében, akkor leszünk ennek a lelki ajándéknak a hordozói, eszközei, ha engedelmeskedünk Krisztusnak. Ha – akármi is legyen a divat, akármilyen kísértések is érjenek – kitartunk az ő értékrendje mellett. A krisztusi szeretet légkörében lehet növekedni, épülni, szolgálni… Igaz, mennyi energiánk elmegy az egymás elleni harcra a családban, gyülekezetben, a közösségekben?! Nem beszélve a közéletről. Mert mi jobban ragaszkodunk a magunk érdekeihez, felfogásához, ellenvetéseihez, rögeszméihez, mint a Krisztus szeretetéhez. Ez a szeretet, amire törekednünk kell, nem a miénk tehát, hanem az övé, amit el kell kérnünk, az ő Lelkének az erejével meg kell mutatnunk egymás irányába. 

  Tudjátok, hogy miért tanítja ezt nekünk Jézus?  Nem azért, hogy mi húzzuk a rövidebbet, nem azért, hogy becsapottaknak, kárvallottnak érezzük magunkat, hanem azért, az ő öröme legyen bennünk. Hogy életünk teljessé váljon. (Azért zárják be az emberek a szívünket egymás előtt, mert mindenki fél, hogy veszít valamit, pedig mindenki nyerne!) Higgyétek el, békességben, egyetértésben élve mindenki boldogabb lenne. Mi azonban – úgy tűnik - egy kényszerpályán futunk. Kain és Ábel boldogan, jó testvérekként élhettek volna egymás mellett, sőt egymásért. (Vagy Oroszország és Ukrajna, Irán és Izrael.) De az ember sötét szándékait, akarnokságát, gyűlöletét követve akar előre jutni… és nem a Krisztus világosságában. Egymást letiporva, félreállítva, és nem egymást segítve, támogatva. Széthúzva, és nem összefogva. 

    (Teológiai tanárunk dolgozószobájának a falán volt egy karikatúra, ami két képkockából állt. Az elsőn két, pányvával összekötött, egymásnak hátat fordító csacsi volt látható, mindkettő előtt bizonyos távolságra egy-egy szénaboglya. A két igavonó egymás ellen feszülve, ettől a kötélhúzástól (és az éhségtől) teljesen kimerülve próbált eljutni a kívánatos táplálékforrásig, szemmel láthatóan sikertelenül. A második rajzon ugyanaz a két, egymással összekötött szamár boldogan, békésen falatozott – most már egymás mellett, együtt - az egyik szénaboglyából.) Értjük az iménti példa elvi üzenetét, csak a gyakorlatba ültetéssel van gondunk.     

  Figyeljük meg: Jézus nem egyszerűen szeretetre tanít, hanem azt mondja: „ahogy én szerettelek titeket”. Van egy szent példa előttünk, van egy nagy lelki tapasztalatunk. Azért vallunk sokszor kudarcot (még ha néha meg is próbáljuk a szeretet törvényét követni), mert saját szeretetünkre alapozunk. Az pedig nagyon bizonytalan, nagyon ingatag. Ha megkérdezzük az embereket, mindenki meg tudja magyarázni, hogy miért nem tud kijönni ezzel vagy azzal az emberrel. Mindenki jogosnak érzi haragját… A lelki sötétségben mindenkinek igaza lehet, mindenki a maga igazáért vagdalkozik. De a lelki világosságban Krisztusnak lesz igaza. 

  Ahogy én szerettelek… Ezt a mennyei mértéket kell nekünk követni – nehéz ezt még kimondani is – minden helyzetben, mindenkivel szemben, akinek szüksége van rá. Kevésbé ismert személyisége a 48-as forradalomnak Kossuth Zsuzsanna, a kormányzó lánytestvére. Egy történész a következőket írja róla. „Flór Ferenccel együtt 172 tábori ’kórodát’ indított be, ahova önkéntes ápolónők tömege jelentkezett, és ahol a legmodernebb eljárások mellett (pl. a magyar hadikórházakban rendszeresítik, a világon először, a kloroformos érzéstelenítést) a hagyományos népi gyógyászat tapasztalatait is felhasználják. A szabadságharcban megsebesültek halandósága 4% körüli, míg az öt év múlva zajló krími háborúban az angol és francia haderőben ez eléri 30-40%-ot is. 

   A világosi fegyverletétel a ’tábori dajkát’ Aradon érte. Haynau letartóztatja, mint Kossuth testvérét és veszélyes lázadót. Ám ekkor csoda történik. A sebesülten fogságba esett osztrák tisztek, katonák sokasága jelentkezik tanúskodni, hogy Kossuth Zsuzsannának köszönhetik életüket, mert ugyanolyan gondos, emberséges ápolásban részesültek, mint a magyarok. A magatehetetlen ellenség már nem ellenség, hanem szerencsétlen ember. A Kormányzó-elnök húgát szabadon engedik... Történt mindez a Nemzetközi Vöröskereszt megalakulása előtt tizenöt évvel.”

    Értitek, testvéreim? Mégha ellenségeskedés is lenne köztünk, azt felül kellene írja az, hogy ugyanazon, sokat próbált nemzethez tartozunk, és mindenekfelett Krisztus megváltott népéhez. Vajon ez a tudat tud-e diadalmaskodni sokszor kicsinyes indulataink és előítéleteink fölött?

   És elhangzik az az igevers, amelyik Krisztus Urunk egyik legszebb vallomása értünk vállalt megváltó halálával kapcsolatban, ugyanakkor örök intelem is számunkra: „nincs senkiben nagyobb szeretet annál…” Életünk mögött egy nagy áldozat áll. Ez tesz minket megváltottakká. És annak a drága ténynek a hátterében, hogy mi magyarul beszélünk, hogy van egy sajátos kultúránk, sokaknak szenvedését és önfeláldozását ismerjük fel. És ez minket is arra kell indítson, hogy legalább értékeljük azt, amit kaptunk, becsüljük meg, legyen fontos nekünk.  

  A mai ember különösen nem szívesen fogadja el, hogy akármilyen értelemben is lekötelezett legyen. A hitüket, nemzetüket, nyelvüket, identitásukat elhagyók egy vállrándítással elintézik a kérdést. Pedig valamikor életük virágzásában lévő fiatalok indultak a harcba, és haltak meg… Ennek a gondolatnak nem nyomasztania kell minket, hanem ez a felismerés értelmet, súlyt ad a mi szolgálatunknak, távlatot, célt a mi munkálkodásunknak. Ha Krisztus megváltott, akkor nem élhetek könnyelműen. Ha valakik annyit áldoztak nemzeti létünkért, akkor nekem sem lehet mindegy. 

    Érted, testvérem? Sok mindent elve ajándékba kaptál. Valakinek, valakiknek az életét kaptad kölcsön. Hát akkor nem élhetsz könnyelműen, csak a kedvteléseidnek, nemtörődöm módon. (Az amerikai függetlenségi háború után egy idős néni ment el a kormányzóhoz, kártérítést követelt, mert a harcok során a birtokán kár keletkezett… A kormányzó azt mondta: bár az országot nagyon megviselte ez a háború, valamilyen kárpótlást adhatunk, de az a kérdés, hogy mit adunk azoknak a szülőknek, akik a fiaikat, azoknak a gyermekeknek, akik az édesapjukat, feleségeknek, akik a férjeiket veszítették el. Nekik mit adunk???) 

   Krisztus nem kényszerből, önként adta önmagát, áldozta az életét. Mit adunk, mit vállalunk mi az ő nevéért? Abban a kiváltságban is részünk van, hogy a mi Urunk barátainak nevez minket. Isten országában nincs szolgaság.  Tudjuk, 1848-ban a szolgaság, a zsarnokság ellen lázadtak fel. (Vallásórán a gyermekeknek próbáltam elmagyarázni, hogy mit jelent az elnyomás,  nem nagyon sikerült. Elmondtam, hogy vannak országok, ahol nem lehet templomba járni, mert az büntetéssel jár. Egyik gyerek – milyen ártatlan logika ez! -  azt kérdezte: akkor miért építettek templomokat… Hála Istennek, hogy nincsenek ilyen tapasztalataik.) Pefőfi hitvallása az volt, hogy Isten minden embert szabadnak teremtett. Ez mindenkinek elemi joga. 

   Arra talán nem is gondolt nagy költőnk, hogy a szabadságban megállni sem könnyű. Mert az ember hajlamos saját magát megkötözi a szolgaság igájával: anyagiasság, közömbösség, gyűlölet, szenvedélyek béklyójával… Nagy kérdés, hogy ilyen értelemben szabad nép-e a magyar? 

  Urunk minket az életre választott ki, arra, hogy gyümölcsöt teremjünk, és a mi gyümölcsünk megmaradjon. A szeretet marad meg… (A gyűlölködésnek, a pártoskodásnak, haragnak a hozadéka nulla, semmiféle említésre méltó termése nem lesz.) Az marad meg, és az tart meg, ami szeretetből van! Ehhez kérhetjük Isten erejét, mennyei segítségét. Erre törekedjünk különféle kísértések, üldözések között, és a drága áron megszerzett, kegyelemből megadatott szabadságban is. Ámen.