Jn 16, 23-33 (vas.de., márc.22.)

     Bizony, bizony, mondom nektek, hogy amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. 

24 Eddig nem kértetek semmit az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen. 

25 Ezeket példázatokban mondom nektek, de eljön az óra, amikor többé nem példázatokban szólok hozzátok, hanem nyíltan beszélek nektek az Atyáról. 

26 Azon a napon az én nevemben kértek, és nem mondom nektek, hogy én kérem majd az Atyát értetek, 

27 mert maga az Atya szeret titeket, mivel ti szerettek engem, és hiszitek, hogy én az Istentől jöttem. 

28 Én az Atyától jöttem, és eljöttem a világba, de most elhagyom a világot, és az Atyához megyek. 

29 Ekkor így szóltak hozzá tanítványai: Íme, most nyíltan beszélsz, és nem példázatot mondasz. 

30 Most már tudjuk, hogy mindent tudsz, és nincs szükséged arra, hogy valaki megkérdezzen téged: ezért hisszük, hogy Istentől jöttél. 

31 Jézus így válaszolt: Most hiszitek? 

32 Íme, eljön az óra, sőt már el is jött, amikor elszéledtek, mindenki a maga otthonába, és engem egyedül hagytok: de én mégsem vagyok egyedül, mert az Atya velem van. Zak 13,7; Mt 26,31 

33 Ezeket azért mondom nektek, hogy békességetek legyen énbennem. A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot. 1Jn 2,1

    Ünnepek sorozatában van részünk… Milyen jó találkozni, hálát adni, erőt meríteni, és készülni nemcsak a feltámadás ünnepére, hanem arra is, hogy minden nap a mi élő Urunkat kövessük! 

  Mai igénk egy drága ígérettel kezdődik: „amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja néktek”. Van egy befolyásos Közbenjárónk, egy hatalmas Pártfogónk Isten előtt, aki szent Fiáért mindent biztosít nekünk, ami javunkat és üdvösségünket szolgálja. Mi sokszor csak pillanatokban gondolkozunk (pl. akkor is, amikor gyermekeinknek megadunk ezt vagy azt), Isten az örökkévalóság távlatában cselekszik. Hangsúlyos a kiegészítés: „az én nevemben”, vagyis az én érdememért, ua. hozzám méltó módon. 

   Milyen egyéni és közösségi kérések fogalmazódnak meg a szívünkben? Mi a legfőbb egyéni vágyunk, és mit kíván magának a családunk, gyülekezetünk, nemzetünk?  (A napokban olvastam egy idézetet Pascaltól: nem kérek tőled, Uram, sem egészséget, sem betegséget, sem gazdagságot, sem szegénységet, sem életet, sem halált, hanem csak azt, hogy te uralkodjál bennem mindezek fölött, mert te tudod, mi szolgál a javamra.) Vajon legbensőbb óhajaink, törekvéseink egybeesnek-e az Isten akaratával, Krisztus szeretetével? Vagy tetten érthető azokban az önzés, az emberi nagyravágyás? 

   Egy szerényebb családból származó fiú az egyetemen (anélkül, hogy ezt tudta volna) a kormányzó fiával barátkozott össze, az meghívta magukhoz, akkor derült ki, hogy ki kicsoda. A kormányzó apuka így szólt ehhez a fiatalemberhez: „látom, a fiam nagyon kedvel és tisztel téged, mondd, miben segíthetek neked?”. Ez a fiatalember érezte, hogy nem állhat elő akármilyen kicsinyes kívánsággal, hanem olyasmit kell kérnie, ami méltó a barátjához. Egy akadémiai ösztöndíjat kért… hogy tanulhasson. 

  Eddig nem kértetek az én nevemben, de most megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen… Jézus azt akarja, hogy szerinte való kéréseink (amikből jó és áldás származik) meghallgatásra találjanak, és mi boldogok legyünk. Hogy ne csak pillanatnyi sikerekben, kicsinyes elégtételekben, hanem teljes örömben legyen részünk. Mi sokszor a földit, a kicsit, a mulandót választjuk. Pedig Isten „kimondhatatlan ajándékot” tartogat számunkra. Ami úgy tesz gazdaggá, hogy mi is másokat gazdagítani tudjunk. 

    Assisi Ferenc imádsága jut eszünkbe: „Ó, Uram, segíts meg, hogy törekedjem, nem arra, hogy megvigasztaljanak, hanem hogy én vigasztaljak, nem arra, hogy megértsenek, hanem arra, hogy én megértsek, nem arra, hogy szeressenek, hanem hogy én szeressek. Mert aki így ad, az kapni fog, aki elveszíti magát, az talál, aki megbocsát, annak megbocsátanak, aki meghal, az fölébred az örök életre.” Vele együtt kérhetjük mi is: Uram, add meg nekem (mert tőled kaphatok igazán értékes kincseket), hogy adhassak. Az elfogadás és ajándékozás nagy öröméről van itt szó.

   Kik az igazán boldogok? Bronnie Ware gyógyíthatatlan betegek közt végzett felmérést. A felmérés eredményei egyértelműen azt mutatták, hogy a boldogság és megelégedettség nem anyagi javakon vagy külső sikereken múlik, hanem földi útjuk végén azok látták szépnek és boldognak az életüket, akik hűségesek maradtak önmagukhoz, akik a szeretetre és a kapcsolatokra fókuszáltak, akik őszintén éltek és hálásak voltak a kis dolgokért is. "A halálos ágyon a fizikai részletek elhalványulnak. Ami marad, az a szeretet és a kapcsolatok". 

    Jézus megjegyzi, hogy eddig példázatokban, jelképes beszédben szólt a tanítványokhoz, de eljön az óta, amikor majd nyíltan szól nekik az Atyáról. Pál írja: most még tükör által, homályosan, de majd színről színre fogunk látni. Most még olyan bizonytalanok vagyunk a hitünkben, de majd teljes bizonyosságra jutunk (és talán a sok fájdalmat, vívódást okozó próbatételekben is a kegyelem munkáját ismerjük fel). Istennel kapcsolatos ismereteink is olyan homályosak, de egyszer mint szerető mennyei Atyánkat ismerjük meg őt. „Egy végtelen Isten képes arra, hogy teljesen odaadja Önmagát minden egyes gyermekének. Nem úgy osztja szét Önmagát, hogy mindenki csak egy részt kapjon, hanem mindegyiknek olyan tökéletesen adja oda Önmagát, mintha mások nem is léteznének.” (Wilson Tozer) 

   Jézus így folytatja: még azt sem mondom nektek, hogy én kérem az Atyát értetek, mert az Atya szeret titeket… Itt az Istennel való kapcsolatunknak nagyon közelivé, közvetlenné, személyessé válásáról van szó. Krisztus beavat minket Isten örök titkaiba, és felfedi előttünk az ő szeretete mélységét. Krisztus egy az Atyával, mi Krisztussal, így részünk van, részünk lesz az Istennel való feltétlen, maradéktalan közösségben.

    Szeret minket, mert szeretjük egyszülött Fiát. Jól értjük, igaz: Krisztusban, őt szeretve ismerjük fel, hogy szeret az Isten. Mert ha a szívünk zárva marad Krisztus előtt, akkor Isten szeretetét, irgalmát, jóságát sem tapasztalhatjuk meg. Honnan tudjuk, hogy szeret Isten? Onnan, hogy adta az ő egyetlen Fiát. Miből tudjuk, hogy mi is szeretjük őt? Abból, hogy szeretjük az Egyszülöttet. És elhisszük, hogy ő Istentől jött. Nemcsak az ő emberi jóságát látjuk meg, de isteni dicsőségét is. Krisztus szeretete köt minket az Atyához: Isten szeretete azért árad ki ránk, mert egyszülött Fia szeretett minket, az életét áldozta értünk, másrészt pedig ez a mi szeretetünket és hitünket is aktiválja.  

  Jézus ezután az ő megváltói küldetéséről beszél. „Az Atyától jöttem ebbe a világba, és most elhagyom e világot, és az Atyához megyek vissza”. Ennek az önmaga odaáldozásával járó, a keresztet is magába foglaló missziónak a vállalása a világért történt. A megváltás, a megváltó útja a mennyből indult, és oda érkezik vissza. 

  A tanítványok felismerik, hogy Jézus itt már nyíltan szól. Éppen abban lesz ez nyilvánvaló számukra, hogy Jézus úgy beszél messiási pályafutásáról, hogy az kijelöli a mindig követendő utat, a mindig aktuális szolgálatot az övéi számára is. Ő az Atya szeretetét hozta el, és ez a szeretet fogja összekapcsolni az övéit az ő eltávozása után is ővele és egymással. Ebben benne van a tanítványok küldetése is. Nincsen fontosabb, lényegesebb, mint megmaradni ebben a szeretetben. Egy rövid mondat, de egy életre szóló, szent feladat fogalmazódik meg benne. A tanítványság (amire a keresztelés is tekint) valójában ezt jelenti: megmaradni Krisztus megváltó szeretetében. 

   Sok minden próbál kiszakítani, eltávolítani, elidegeníteni. Belső vágyak, külső kísértések. A világ másféle értékrendje… A Sátán legnagyobb ámítása az, hogy boldog lehetsz szeretet nélkül is. „A szeretet mindent elhagy azért, akit szeret, de aki azt hagyja el, aki szereti őt, ha mindent meg is nyer, végül a semmi lesz az övé.” Egy régi történet egy fiatalemberről szól, akit gyerekkorától özvegy édesanya nevelt, gondozott. Felnővén, tékozló életet kezdett folytatni, mindenki fontosabb volt, mint az anyja: barátok, szeretők, ivótársak. Aztán amikor súlyos baleset után rokkant maradt, mindenki cserben hagyta, egyetlen személy tartott ki mellette. Az, akit ő elhanyagolt.     

   Talányos mondat hangzik el a tanítványok részéről: most már tudjuk, hogy mindent tudsz. Tudod, kik vagyunk, és azt is, hogy – mégis - mennyire szeretsz minket (eszünkbe jut Péter válasza, miután Jézus háromszor megkérdezte. ), ua. azt is tudod, hogy a szereteted mivé formálhat bennünket. (Krisztus kiszeret minket a bűn halálos öleléséből). És senki nem kell megkérdezzen téged. Olyan világos a te kijelentésed, annyi erő van benne, nem úgy beszélsz, mint az írástudók, ezért hisszük, hogy Istentől jöttél.  

  Az jutott eszembe: ha látunk egy gyermeket, aki nagyon hasonlít az édesanyjához, édesapjához, akkor tudjuk, hogy kicsoda, nem is kell megkérdezzük.  Tudjuk, hogy Istentől jöttél: a benned lakozó végtelen szeretetből. Azt sem kell megkérdezzük, hogy mivel bizonyítod a te isteni könyörületességedet, mert önmagadat adtad, legfennebb azt kérdezzük, hogy miért vállaltad mindezt ilyen bűnösökért, amilyenek mi vagyunk? 

   Persze a mi hitünk mindig hiányos és ingatag marad. Jézus emlékezteti erre a tanítványokat. Nem a hitünkben bízunk, hanem Istenben, akiben hiszünk. „Most hiszitek?” – kérdezi Jézus. Azt mondjátok, hogy most világosan látjátok, hogy Isten küldött engem - aztán mégis el fogtok széledni. A kísértések, a félelem úgy próbára teszi hitünket, hűségünket! 

  Jézus nem szemrehányásként mondja ezt, hanem azért szól, hogy tanítványai előre tudják, hogy mivel kell szembenézzenek. Nemcsak a kísértésekkel, de saját gyengeségükkel is. Azonban azt is tudniuk kell – vigasztaló felismerés ez! -, hogy bár Mesterük ezt (is) tudja róluk, és mégis szereti őket. Hozzáteszi: „de az Atya velem van.” Isten mindig velünk van. Akkor a leginkább, amikor egyedül érezzük magunkat. 

   „Ezeket azért mondtam, hogy békességetek legyen”… Jönnek bajok, nyomorúságok, de bízzatok, legyőztem a világot… Ne essetek kétsége, ne veszítsétek el reménységeteket. Eljön a szabadulás órája… Cselekedje Isten az ő kegyelme által, hogy ennek az élő reménységnek, hitnek a békessége töltsön be minket is! Ámen.