Lk 9, 18-22 (vas.de.)
2025-02-02
Domahidi Béla
Lk 9, 18-22 (vas.de.)
18 Történt, hogy amikor egyszer magában imádkozott, és csak a tanítványok voltak vele, megkérdezte tőlük: Kinek mond engem a sokaság?
19 Ők így válaszoltak: Keresztelő Jánosnak, de némelyek Illésnek, némelyek pedig azt mondják, hogy valamelyik régi próféta támadt fel.
20 Ő megkérdezte tőlük: Hát ti kinek mondotok engem? Péter így felelt: Az Isten Krisztusának.
21 Jézus rájuk parancsolt, hogy ezt senkinek se mondják el.
22 Majd azt mondta, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, el kell vettetnie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, és meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia.
Máté és Márk is feljegyzi ezt a történetet, párbeszédet (ők ennek az evangéliumi eseménynek a helyszínét is megnevezik). Az ige Jézus és tanítványai életének egy bensőséges mozzanatába enged nekünk betekintést. Sok minden zajlik körülöttük: csodák, gyógyítások, nagy tömeg. Itt pedig arról olvastunk, hogy félrevonulnak egy csendes helyre, ahol Jézus magában imádkozott, és csak a tanítványok voltak vele. Alkalmas pillanat ez a meghitt, bizalmas, személyes beszélgetésre. Jó néha lelki értelemben is pihenőt tartani, számba venni dolgainkat, felmérni, hogy merre tartunk, rákérdezni kapcsolataink minőségére, tisztázni, hogy mi az elsődleges számunkra. Sokszor a nagy elfoglaltságban lényeges szempontok kerülik el a figyelmünket, jelentős erőforrások maradnak rejtve előttünk.
Jézus gyakran kérdez… Kérdései soha nem a külső körülményekre vonatkoznak: nem kérdi meg senkitől, hogy mennyi a pénze, hogy milyen rangot, tisztséget visel, milyen sikereket ért el. Ezek a szempontok csak számunkra fontosak. Isten azt nézi, ami a szívben van. (Valaki azt mondta: minden ember értékét az méri le – legyen szó bár a leghíresebb, a leggazdagabb személyről –, hogy mennyire tud igazságosan, önzetlenül, szeretettel viszonyulni másokhoz.)
Kinek mond engem a sokaság? Jézus nem népszerűségét akarja tesztelni (az evangéliumokban gyakran olvasunk arról, hogy Jézus elvonul a nyilvánosság elől, kéri a meggyógyultakat, hogy ne beszéljenek róla… Jézus nem hangos rajongókat, hanem csendes, hűséges követőket akar magának, akik felismerték, hogy ő az Úr, és őszinte szívvel ragaszkodnak hozzá). Jézus – aki minden bizonnyal tudja, hogy mit tartanak róla az emberek - valami fontos felismerésre akarja rávezetni a tanítványokat, tudatosítani akarja bennük vele való kapcsolatukat.
A kérdés arra is figyelmeztet: vigyáznunk kell, mert mások véleménye nagymértékben képes befolyásolni minket. Az éppen uralkodó divatnak, szokásnak (amit sokféle változó tényező alakít), a közhangulatnak óriási hatása van ránk. Manapság népegyházi körökben pl. nem menő, nem trendi dolog templomba járni. Itt Bergenyében sem. Nem az van, hogy életünk természetes ritmusához, rendjéhez, belső harmóniájához tartozik az, hogy vasárnap ünneplőbe öltözünk, istentiszteletre jövünk, mert fontosnak tartjuk a találkozást, a közös igehallgatást, mert hisszük, tapasztaljuk, hogy ez karban tart lelkileg, erősíti közösségünket is, hanem más irányba vivő tendenciák érvényesülnek közöttünk. Talán azt mondjuk: ha mások nem, akkor én miért jönnék. Ha mindenki másfele megy, akkor én miért ne tenném ugyanazt. Nyilván, nem tudjuk magunkat teljesen függetleníteni ezektől a hatásoktól, de nem mindig jó a tömeget követni. Gondoljunk Jézus tanítására a széles és a keskeny útról (ahogy egyik gyerek mondta: a vékony és a vastag út).
A korszellem – amit bizonyos ideológiák alakítanak – kétségtelenül erős befolyást gyakorol a „kortársakra”, képes egészen átírni az emberek gondolkodását. Például a szabad élettársi kapcsolatokat ma egészen természetesnek vesszük, ezelőtt 30-40 évvel még kemény közösségi ítélet alá estek, vagy ami régebb természetes volt (pl. tekintélyelvűség), az ma heves ellenállást vált ki. Be kell azonban látnunk, hogy ezek a változások nem feltétlenül a fejlődést, az etikai előrelépést bizonyítják, mert minden demokratikus és liberális elv ellenére nem lett kevesebb az önzés, az igazságtalanság, ez erőszak. A háborúk létjogosultak maradtak, ilyen-olyan hatalmi, gazdasági érdekekből ezreket küldenek halálba… Persze, figyelnünk kell másokra is, de nem a mások szemlélete, magatartása kell döntésünk alapja legyen. Nem könnyű tisztán látni. Mély, elkötelezett, személyes hitre van szükség. Rendíthetetlen hűségre, erős kötödésre: „ha nincs is társam, követem mégis őt.” Jézus ide akarja elvezetni az apostolokat, minket is.
A tanítványok nem csukott szemmel, nem bedugott füllel járnak-kelnek. Mondják is Jézusnak, amit róla hallottak. Nekünk is tudnunk kell arról, amit mások mondanak róla, de az kell a döntő, a mérvadó legyen, amit tőle hallunk. Vajon annak hiszünk, amit róla mondnak, vagy amit ő mond nekünk? (Pl. alkalmi ismerősöd, akit egyáltalán nem érdekelsz, de vagánykodásával le akar hengerelni, lekezelően, gúnyosan nyilatkozik megváltó Uradról, aki életét adta érted, és te – mert kedvében akarsz járni ennek az öntelt embernek - igazat adsz neki. Igaz, milyen szomorú? Holland történet: egy hangos egyetemi társaság a főváros utcáin sétálva gúnyos, lekezelő megjegyzéseket tesz a látószögükbe kerülő vidéki személyekre, amikor egyik falusi viseletű asszonyban, akit szintén célba vesznek élcelődéseikkel, egyikük a saját édesanyját ismeri fel, aki keserves munkával igyekszik gyermeke továbbtanulását biztosítani, de a fiú félrefordul, és érzéketlenül továbbvonul a nyegle barátokkal. Igaz, milyen szomorú?)
Keresztelő János, Illés, vagy egy a próféták közül. Jézust a legnagyobbakkal hasonlítják össze. Keresztelő János közvetlen előd, útkészítő, az utolsó próféta, óriási tiszteletnek örvendett éppen kérlelhetetlen, a mártíriumig lemenő igazságszeretete, halált megvető bátorsága, megalkuvás nélküli kiállása miatt. Illés az Ószövetség egyik legnagyobb alakja, aki a legnagyobb méltóságban részesül: a mennybe ragadtatik. Vannak, akik Jézusról azt vallják, hogy benne egy régi próféta támadt fel. Ezek a meghatározások jó irányba mutatnak, de nem érik el a célt. Igen, neki isteni küldetése van, de nagyobb minden földi prófétánál. „Benne van a mi váltságunk az ő vére által, bűneink bocsánata.” (Ef 1,7).
Tudjuk, hogy manapság már nemcsak ilyen mégis tiszteletről szóló nyilatkozatok hangzanak el az Úr Jézusról, hanem egészen sértő, bántó, lekicsinylő, cinikus minősítések is, vagy éppen rosszhiszemű megjegyzések: hogy csak egy mitológiai figura, az egyház által a társadalom manipulálására kreált személy, egy zseniális csaló, aki megtévesztette kortársait, sőt a későbbi korok millióit is. Mások rögeszméjét nem tudod megváltoztatni, csak arra ügyelj, hogy semmiféle hamis és gonosz tanítás ne változtasson meg téged, ne rontsa meg megváltó Uraddal való kapcsolatodat.
Hát ti kinek mondotok engem? Kikerülhetetlen kérdés ez. Urunk ránk kérdez: kicsoda vagyok én számotokra? Kicsoda számodra Jézus? Nem egy kegyeskedő vallatás kell ez legyen, hanem egy nagyon őszinte önvizsgálat. Kinek tartod őt, hol van a helye az életedben, mennyire fontos számodra az ő személye, a vele való kapcsolatod? Ezen múlik a hited. A HK tanítja: az nemcsak ismeret, hanem szívbeli bizodalom. Nemcsak ismeret, hanem ismeretség. Kapcsolat. Az ismeretet kétségbe lehet vonni, de a személyes kapcsolatban legyőzhetetlen erő van. Akinek hiszel, akihez szívvel-lélekkel kötődsz, akiben bízol, akihez ragaszkodsz, attól nem tudnak elidegeníteni, elszakítani. Ebben a hitben, kötődésben, bizalomban, ragaszkodásban kell megerősödnünk. Te kinek tartasz? Ki vagyok számodra?
Valaki egyszer úgy mutatkozott be, hogy régi jó barátomra hivatkozott, egy tiszta lelkű emberre, azt állítva, hogy közeli kapcsolatban, barátságban van vele… Aztán ez az illető visszaélt a bizalmammal, és rögtön tudtam: hazudott nekem. Nem lehet szívbeli barátom igazi barátja. Nem mondhatod, hogy a Jézusé vagy, ha rosszindulat, harag, gonoszság, hamisság van benned. Ha nem Krisztus-szerű a viselkedésed, ha nem az ő indulata van benned. Kinek tartotok engem? Mennyire hiteles az, amit megvallasz: mind testestől mind lelkestől a Krisztus tulajdona vagy. Azaz ő rendelkezik veled. Őt és az ő értékrendjét követed.
Péter válasza nagyon rövid. Az Isten Krisztusa. Az Isten Felkentje. Aki Istentől jött, akit maga Isten rendelt Megváltónknak, Szabadítónknak, örökkévaló Királyunknak. Akiben Isten tökéletesen kijelentette üdvözítő akaratát. Akiben Isten mindent nekünk ajándékozott. Őt tette az anyaszentegyház fejévé (hallottuk a Kolossé levélből.) Nem is értjük, hogyan, de benne mindent megkaptunk.
Jézus rájuk parancsol, hogy ezt senkinek ne mondják el. Jézus a kereszthalálra készül. Az emberek számára összeegyeztethetetlen a Küldött, a Messiás kiváltságos személye és a megaláztatás, a szenvedés, a kereszt. Talán nem is képesek ekkora botrányt elviselni. Isten Krisztusa, mint megalázott, mint teljesen kiszolgáltatott. Aki Istentől jön, az az ő hatalmát képviseli, az ő dicsőségét hordozza! Azon nem lehet hatalma földi gonoszságnak! De nagypéntek titka mélyebb ennél. Csak azt megértve lehet teljes a Krisztus-képünk. Később, feltámadása után azt parancsolja az Úr az apostoloknak: tegyetek tanítványokká. Mondjátok el mindenkinek…
A Péter vallomása után így kezd el Jézus beszélni az ő messiási küldetéséről, a megváltás munkájáról, önmaga feláldozásáról. Az Emberfiának (aki Isten Krisztusa!) sokat kell szenvednie… Ki kívánja ezt magának? Mit vállal magára az Isten Krisztusa, aki a menny örök boldogságában élt, de Emberfiaként megalázza magát, és engedelmes lesz a kereszt gyötrelmes haláláig? A szenvedés a bűnnel együtt lépett be az ember életébe. Ezt a világot nem lehet szenvedés nélkül végigjárni, azt mindannyian tudjuk. Krisztus ezt vette magára. Ezt kellett elhordoznia értünk. Ez a „kell” a szeretet imperatívuszaként értendő. Semmi nem kényszeríthette rá, csak irántunk való irgalma. Az áldozathoz hozzá tartozik a megvettetés is, a visszautasítás, a vádaskodás eltűrése, és ezeknek lelki fájdalma. Aztán a szörnyű szó: meg kell öletnie, elviselni a kereszthalál kínját, rettenetét. HK: Isten igazságának semmi más módon a mi bűneinkért megfizetni nem lehetett volna… (Hegymászós történet… a vezető az életét adja társáért, mert csak így bizonyíthatja be, amit mindig vallott: neki kísérőinek élete fontosabb a sajátjánál.)
De harmadnapon fel kell támadnia. Imahéten hallottuk: lehetetlen volt attól fogva tartania (ApCsel 2)… Ez Isten hatalmának az imperatívusza. Nem hullhatott sírba az ő üdvözítő akarata. Nem szenvedhetett végleg vereséget az ő szeretete. Krisztus nemcsak bocsánatot szerzett nekünk (hogy ti. nyugodt szívvel hallhatunk meg), hanem megtartatást és üdvösséget is (boldog szívvel élhetünk tovább az ő országában.)
Így ismered-e Jézust, mint aki keresztre ment érted, de aki feltámadott, aki élő Urad, aki veled van minden napon a világ végezetéig? Aki azt tanítja: aki vallást tesz rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt (Mt 10,32). Ámen.