Jn 12, 12-19 (virágvasárnap, konfirmáció)

  12 Másnap, amikor az ünnepre érkező nagy sokaság meghallotta, hogy Jézus Jeruzsálembe jön, 

13 pálmaágakat fogtak, kivonultak a fogadására, és így kiáltottak: Hozsánna! Áldott, aki jön az Úr nevében, Izráel Királya! Zsolt 118,26 

14 Jézus pedig egy szamárcsikóra találva, felült rá, ahogyan meg van írva: 

15 „Ne félj, Sion leánya, íme, királyod jön, szamárcsikón ülve.” Zak 9,9 

16 Tanítványai először nem értették mindezt, de miután Jézus megdicsőült, visszaemlékeztek arra, hogy az történt vele, ami meg volt írva róla. Jn 14,26 

17 Bizonyságot tett mellette a sokaság, amely vele volt, amikor Lázárt kihívta a sírból, és feltámasztotta a halálból. 

18 Ezért is vonult ki elé a sokaság, mert hallották, hogy ezt a jelt tette. 

19 A farizeusok pedig így szóltak egymáshoz: Látjátok, hogy semmit sem tudtok elérni: íme, a világ őt követi! 

   Azon a napon, amely az első virágvasárnappá lett, Jeruzsálemben nagy sokaság volt együtt, nemcsak helyiek, hanem máshonnan jött zarándokok is, akik részt kívántak venni a páska ünnepén. Külső ceremóniákra készültek, de azoknál többet kaptak, csodálatos lelki élményben volt részük: találkoztak Isten Fiával, akiben felismerték megváltó Urukat, és betöltötte őket a róla sugárzó mennyei öröm, békesség. Ünneplésük Krisztusban lett igazivá, teljessé, benne érte el a célját… Mi is ünneplünk, egyházunkban az egyik legfelemelőbb alkalom a konfirmációi istentisztelet, de Krisztus nélkül csak külsőség marad. Ahhoz, hogy áldás, igazi, minket egész életünkben elkísérő reménység származzon belőle, Krisztust kell befogadnunk. 

   Az ünnepre készülő emberek meghallották, hogy jön Jézus. A hit hallásból van. A hit Isten meghallott üzenetéből elsajátított biztos ismeret is. Sok mindent ismerünk Isten Igéjéből, az ő igazságából (kedves konfirmandusok, nektek is sok mindent igyekeztünk megtanítani), de annyi másféle hír, hívás is hangzik felénk. Vajon mit fogadunk a szívünkbe? Vajon ti készek lesztek-e mindig Isten szavára figyelni, azt komolyan venni? Meghalljátok-e a lényeget, azt, ami igazán fontos, amiből erő, vigasztalás származik? Hogy Isten szeret titeket, hogy Krisztusban megváltott, benne hit által megőriz, mindig veletek van, ti az övéi vagytok, és ez lehet elő bizodalmatok, bizonyosságotok, akármi is történjen. 

  Az emberek, akik meghallják, hogy közeledik Jézus, nem maradnak tétlenül: kivonulnak a fogadására. Találkozni akarnak vele. Bárcsak ez a vágy soha ne veszne ki a szívetekből! Semmiféle közömbösség, csábítás ne fojtaná, ne feledtetné el azt! Az édesanyja ölében ülő kisgyermeket egy szelet csokival talán magunkhoz tudunk csalogatni, de a gyereknek végső soron (hosszú távon) nem a csokira, hanem az édesanyjára van szüksége. A lelkünket megbénító közömbösség, a világ kísértései (gazdagság, hírnév, nagyravágyás) el tudnak távolítani Krisztustól, pedig egyedül benne van megtartatásunk, igazi békességünk. Elszorul a szívünk látva, hogy az emberek számára mennyi minden fontosabb lett, pedig kívánatosnak tűnő célokat hajszolva azt a belső örömet veszítik el, amit semmi más nem pótolhat. 

    A Jézus fogadására sietők (íme, nemcsak Jézus vonul be Jeruzsálembe, az emberek is kivonulnak elébe) nem mennek üres kézzel. Pálmaágakat fognak - ez mindenkinek rendelkezésére állt, könnyen elérhető, hozzáférhető volt. Isten – bár ő valami rendkívülit tett értünk, kimondhatatlan ajándékot adott nekünk - nem vár tőlünk erőnk felettit. Csak azt, amit megtehetünk: hogy keressük őt, csak azt, hogy nyissuk meg a szívünket előtte.

   Az üdvözlésnek ez a formája valójában szimbolikus gesztus volt. A pálmafa a Bibliában a győzelem, az igazság, a feltámadás és az örök élet jelképe. Az Ószövetségben gyakran használták a szentély díszítésére is. A Jézust pálmaágakkal köszöntő emberek azt akarták kifejezni, hogy benne a győztes Urat látják, az igazság királyát. A szívük reménységét fogalmazták meg. Vajon hogyan tekintünk Jézusra? Ezzel a lelkesedéssel, hittel? Kicsoda ő számunkra? Számotokra, kedves konfirmandusok? Valóban Uratok ő, „aki nem aranyon vagy ezüstön váltott meg, hanem az ő drága vérén”,  „örökkévaló királyotok, aki igéjével és Szentlelkével kormányoz”? Minden róla kell szóljon! Éneklésünk, hitvallásunk, őt szolgáló életünk a mi pálmaágaink, amikkel őt dicsőítjük.    

   A sokaság kiált is: Hozsánna! Ez a zsidó/héber kifejezés a jáshá (megment, megvált) és az ánná (kér, könyörög) szavakból tevődik össze, és együtt azt jelenti: kérünk, ments meg minket. Egyébként a Jézus neve – Jéshua – az említett (első) igéből származik. Egészen személyes lesz így ez kérés: Jézus, válts meg minket!  Ebben az üdvözlő skandálásban derűs öröm, boldog hála is kifejeződik: megérkezett a Szabadító, a szabadulás! Szemeinkkel látjuk az Üdvözítőt. Áldott ő, aki az Úr nevében jön…  

  Jézus nem büszke hősként, gőgös hadvezérként vonul be, hanem alázatos Megváltóként, aki Isten megmentő szeretetét hozza. Szamárcsikón érkezik. Ez  a haszonállat abban az időben a juhászok, pásztorok, a legszegényebb emberek fuvarozó barma volt. Ha ma egy szamárháton ülő ember érkezne a falunkba, furcsán néznénk rá, kinevetnénk. A szeretet, az igazság sokszor nevetség tárgya lesz ebben a világban, de tudnunk kell: nem a hangoskodók, nem a pöffeszkedők képviselik a hiteles értékeket, hanem a tiszta szívűek, alázatosak. Isten országának másak a kritériumai. 

  Beteljesül a próféta szava (Zak 9,9): a legnagyobb Király, a világmindenség Ura, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, a legegyszerűbb módon érkezik övéi közé: mindenki számára elérhetően. A világ vezetőit, hatalmasait nem lehet megközelíteni, biztonsági személyzet veszi körül őket, ezer kamerával védett, ellenőrzött rezidenciákban laknak. Jézus jelen van a legelesettebbek között is…  

   A tanítványok nem éretették, hogy mi történik, csak Jézus megdicsőülése után világosodott meg előttük: igen, Mesterük ezt önként, tudatosan vállalta együtt a kereszthalállal, hogy megmutassa szeretetét, együttérzését, alázatát, és éppen ezekben az ő mindenkire kiterjedő, senkit ki nem záró, megmentő hatalmát. Jézus az ő erejét, szeretetét abban tette nyilvánvalóvá, hogy megalázta magát, hogy aztán felmagasztaltassék. Hogy végül diadalmat vegyen minden gonoszság fölött, és a halált is legyőzze. Utal rá az evangélista, hogy sokan azért jöttek, mert Lázárt is kihívta a sírból. 

  A farizeusok keserűen, irigységgel jegyzik meg: az egész világ őt követi. Ma talán megelégedéssel dörzsölnék a markukat: milyen sokan eltávolodtak tőle, milyen sokan nem törődnek vele! Mi ne másokra figyeljünk, hanem álljunk oda a Krisztust várók, az őt dicsőítők, a benne a Megváltót felismerők közé, és őt befogadva legyen örömünk, békességünk. Krisztus végső soron hozzánk akar megérkezni… hogy bűnt eltörlő irgalma, szeretete által megtartassunk. Ámen.