Róm 1, 1-7   (vas.de., vázlat)

1 Pál, Krisztus Jézus szolgája, elhívott apostol, akit Isten kiválasztott arra, hogy hirdesse evangéliumát, Gal 1,15 

2 amelyet prófétái által a szent iratokban előre megígért, 

3 az ő Fiáról, aki test szerint Dávid utódaitól származott, 

4 a szentség Lelke szerint pedig a halottak közül való feltámadásával Isten hatalmas Fiának bizonyult. Jézus Krisztus a mi Urunk, 

5 általa kegyelmet és apostolságot kaptunk arra, hogy az ő nevéért hitre és engedelmességre hívjunk fel minden népet, ApCsel 9,15 

6 akik közé tartoztok ti is, Jézus Krisztus elhívottai. 

7 Mindazoknak, akik Rómában vagytok, Isten szeretteinek, elhívott szentjeinek: Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól.

    A feltámadás nagy eseménye, csodája fényében (egy héttel ezelőtt ünnepeltük húsvét ünnepét, a keleti keresztyének pedig éppen a mai napon emlékeznek meg Urunk halál feletti győzelméről) másként hangzik Pál apostol bemutatkozásában az, hogy „Krisztus szolgája”, „elhívott apostol”. A szolgai tisztség állandó kapcsolatban lételt feltételez, figyelmet, engedelmességet. Szemléltető példaként említem: kálvinisták vagyunk, de nem vagyunk, nem is lehetünk a Kálvin szolgái. Élő Urunk van, aki megváltó szeretete és kegyelme által szüntelenül velünk van, Igéjével és Szentlelkével bátorít, vigasztal, tanácsol minket. Pál ilyen értelemben írja le: annak a Krisztusnak a szolgája vagyok, aki megjelent nekem (másként, mint a tizenegynek), aki elhívott, és állandóan megerősít ebben az elhívásban. 

  Nekünk is szükségünk van elhívásunk tudatosítására, az abban való megerősödésre. Könnyen elbizonytalanodunk vagy éppen eltunyulunk lelkileg. Az ige figyelmeztetése ellenére túlságosan beleelegyedünk az élet dolgaiba (2 Tim 2,4). Az élet küzdelmei, harcai, kísértései között elfeledkezünk egyáltalán arról, hogy nekünk megbízatásunk van, hogy tkp. annak a tetszését és akaratát kell követnünk, aki kiválasztott és felhatalmazott minket… Ki az közülünk, aki arra a kérdésre, hogy alkalmazásban van-e (vagy volt-e), azt mondaná: nem is tudom. Vagy arra a kérdésre, hogy mi a munkája, a feladata, azt felelné: amihez éppen kedvem van, ahogy éppen érzem magam. És itt arról beszélünk, hogy hogyan éljük meg keresztyéni küldetésünket mindennapi életükben, családban, a gyülekezetben.  

   Pál apostol különös megbízatást kapott: hogy hirdesse az evangéliumot. Erre tette rá az életét, ezért vállalt sok üldözést, szenvedést, bántalmazást, nélkülözést. Ehhez kapott erőt, ebben lelte örömét, ez volt szívének legfőbb vágya, passziója. Vannak-e ilyen szent céljaink? Vagy csak földiekért, anyagiakért törjük magunkat? Sokszor mintha meghazudtolnánk egyik énekünk szavait: „nem vagyunk mi magunkéi”. De igen, csak magunknak akarunk élni, a magunk elképzelése szerint… és semmiféle, Krisztushoz tartozásunkból adódó kötelesség nem mozdít ki megszokott gondolkodásunkból,  életformánkból. 

    (Vannak biztató jelek is: egyik bubikoni ismerősünk számolt be arról a napokban, hogy húsvét ünnepén olyan sokan voltak a templomban, mint soha még, amióta ő oda jár: családok, fiatal szülők gyerekekkel… Talán a gazdag Svájcban is felismerték az emberek azt, hogy a jólét nem tölti be a lelki szükségeket, vagy ebben a globálisan bizonytalan világban ott is kezd vágy ébredni a szívekben a keresztyén gyökerek, a krisztusi lelkiség után.)

   Valamiképpen az evangélium nekünk is szívügyünk kell legyen. Annak megélése, továbbadása, a bizonyságtétel… Az örömhír megosztása ebben a kiábrándult, szorongó világban: otthon a családban, a munkában, emberek között. A húsvéti történetekben mindegyre elhangzik a felhívás: menjetek, mondjátok el. Jézus mennybemenetelekor azt mondja tanítványainak: ti vagytok ennek tanúi. Vajon komolyan vesszük-e ezt a küldetést? Mi az, amit komolyan veszünk? (A Jeremiás 35. részében egy érdekes példát találunk. Isten azt üzeni a próféta által: a rékábiták generációkon át követték ősatyjuknak, Jónádábnak az utasításait, rendelkezéseit, „de ti nem hallgattok az én szavamra”…) 

   A megváltásunkról szóló evangéliumot már a próféták is hirdették (az benne volt Isten örök kegyelmi tervében, a HK is beszél annak előkészítéséről és „kivitelezéséről”: „végül pedig egyszülött Fia által beteljesítette”). Igen, Isten minden kijelentése végső soron szeretett Fiáról, Krisztusról szólt, rá vonatkozott, benne teljesedett ki. 

   Két fontos megjegyzést tesz az apostol Krisztussal, az ő kettős természetével kapcsolatban. 1) Test szerint Dávid utódaitól származott… A testet öltés származás is volt. Jézus az ő örökkévaló isteni létformájára felvette a mi emberi természetünket, genetikánkat, betagolódott az Ádámtól induló Dávidon átívelő emberi vonalba… Krisztus valósággal közösséget vállalt velünk testi mivoltunkban, egy lett közülünk. 

   2)A szentség Lelke szerint pedig Isten hatalmas Fiának bizonyult (úgy volt Isten, hogy emberré lett, úgy lett emberré, hogy Isten maradt), ennek végső beigazolódása a halálból való feltámadása volt. Húsvét Krisztus isteni természetének győzelme az emberi természete felett, nem annak eltörlése, hanem annak megdicsőülése által. Így lett ő számunkra (akik testben élünk) – ha hit által hozzá kapcsolódunk – üdvösségünk reménységévé. 

   Az apostol levonja a következtetést (nekünk is ezt kell tennünk): Jézus Krisztus a mi Urunk… Kihalljuk ebből a halál feletti győzelem diadalmas üzenetét: Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten (ApCsel 2,36). Ua. azt a felhívást is: ha ő Úr, akkor neki kell engedelmeskednünk, benne kell hinnünk és reménykednünk, akkor az ő akarata, békessége kell érvényesüljön bennünk. Akkor nem az a kérdés, hogy én mit szeretnék, mit tartok könnyebbnek, hanem az, hogy ő mit akar, mit vár el tőlem. (Milyen sokszor haragunk, önzésünk, indulatunk, vagy éppen kényelemszeretetünk uralkodik rajtunk!) 

   Krisztus úr mivolta nem azt jelenti, hogy ő zsarnokoskodik felettünk, hanem azt, hogy „védelmez és megtart”, és felruház minket a szolgálatra. Hatalmát arra használja, hogy felhatalmazzon, szeretetét arra, hogy szeressen, kegyelmét, hogy megkegyelmezzen, jóságát arra, hogy jóságában részeltessen, és minket is annak eszközeivé tegyen.

  Általa kegyelmet és apostolságot kaptunk… Könyörült rajtunk, és könyörülete bizonyságtevőivé, képviselőivé tett. Vajon elfogadjuk-e kegyelmét, és vállaljuk-e ezt a küldetést? Minek kellene történnie, hogy kilépjünk közömbösségünkből, feladjuk kényelmünket, megszokásainkat?! A közöny lelkünk érzéketlensége. Kivész belőle a hála, a felelősségtudat.  

   „Egy jószívű gazda szabadon engedte rabszolgáját, sőt házat, és földeket is adott neki… csupán az volt a kérése, hogy „cserébe” évente 3 napot dolgozzon neki… Az első években működött is a megállapodás, aztán a 3-ból 2 nap lett, majd egy, majd egy sem. Emberünk a gazda számonkérő felszólítására ingerülten válaszolt: megvan a magam élete, elég a magam baja: a földeket dolgoznom kell, a házat javítanom, családom van, néha ki kell mozduljak a barátaimmal is. Nincs időm arra, hogy neked is dolgozzam.” 

  Ennek az ellenkezőjéről beszél Pál: hogy az ő nevében munkálkodunk, megtérésre és engedelmességre hívjuk az embereket. A hálára, a szolgálatra nem Istennek van szüksége. Mégcsak nem is másoknak elsősorban, hanem nekünk magunknak. Nekünk lesz így szebb, tartalmasabb, igazabb, boldogabb az életünk.

   Az apostol a gyülekezet is emlékezteti: ti is Isten elhívott gyermekeihez tartoztok. Kiváltság ez (amink a háttérben egy nagy áldozat áll), ugyanakkor megbízatás… Miért neveztetel keresztyénnek? – kérdi a Káténk. Azért, hogy az ő nevét valljam, magamat neki élő hálaáldozatul adjam (odaszenteljem), harcoljak a bűn ellen, és majd Krisztussal részesüljek az örök életben.  

   Az apostol lokalizálja is levele címzettjeinek tartózkodási helyét: nektek, akik Rómában vagytok. Egy konkrét üzenet volt, egy valós levél… de a Lélek által közkinccsé lett, szól – majdnem 2000 év után - nekünk is Bergenyében. Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Érvényes a biztatás, az üdvösség reménysége. Érvényes a felhívás a szolgálatra… Vegyük szívünkre, lelkünkre, fogadjuk el Isten kegyelmét, békességét, az apostoli köszöntés váljon valóra életünkben, és legyünk feltámadott Urunknak hűséges bizonyságtevői! Ámen.