Róm 3, 9-26 (vas.de.)

    9 Hogyan van tehát? Különbek vagyunk? Egyáltalán nem! Hiszen előbb már bebizonyítottuk, hogy zsidók is, görögök is mind bűn alatt vannak, 

10 amint meg van írva: „Nincsen igaz ember egy sem, Zsolt 14,1-3; 53,2-4 

11 nincsen, aki értse, nincsen, aki keresse Istent. 

12 Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlen egy sem. 

13 Nyitott sír a torkuk, nyelvükkel ámítanak, kígyóméreg az ajkukon; Zsolt 5,10; 140,4 

14 szájuk átokkal és keserűséggel van tele. Zsolt 10,7 

15 Lábuk gyors a vérontásra, Ézs 59,7-8 

16 romlás és nyomorúság jár a nyomukban, 

17 és a békesség útját nem ismerik: 

18 Isten félelmével nem törődnek.” Zsolt 36,2 

19 Tudjuk pedig, hogy amit a törvény mond, azt a törvény hatálya alatt élőknek mondja, hogy elnémuljon minden száj, és az egész világ vétkessé legyen Isten előtt. 

20 Mert a törvény cselekedeteiből senki sem fog megigazulni őelőtte. Hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik. Zsolt 143,2; Gal 2,16 

21 Most pedig törvény nélkül jelent meg Isten igazsága, amelyről bizonyságot is tesznek a törvény és a próféták, 

22 mégpedig Isten igazsága a Jézus Krisztusban való hit által minden hívőnek. Mert nincs különbség, 

23 mivel mindenki vétkezett, és nélkülözi Isten dicsőségét, 

24 Isten ingyen igazít meg az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban lett váltság által. 

25 Őt rendelte Isten engesztelő áldozatul az ő vére által azoknak, akik hisznek. Ebben mutatta meg igazságát. A korábban elkövetett bűnöket ugyanis elengedte 

26 türelmében, hogy e mostani időben megmutassa igazságát: mert ő igaz, és igazzá teszi azt is, aki Jézusban hisz.

   Érdekes, Pál arról ír az előző igeszakaszban (a fejezet első verseiben), hogy a zsidó mivolt, azaz a törvény és a szövetség népéhez tartozás lelki értelemben többletet és előnyt jelent. Itt pedig kijelenti: nem vagyunk különbek. Az a tény, hogy Isten törvényt adott egy népnek, szövetséget kötött vele, rendkívüli jelentőségű, de maga a nép – éppen engedetlensége miatt – nem lett jobbá, kiválóbbá ezáltal. Egy országnak lehet nagyon jó, mélyen humánus és igazságos alkotmánya, attól az állampolgárok – ha nem tartják be a törvényeket – nem fognak jobbak, erkölcsösebbek lenni. 

   Olyan ez, mint amikor mi, reformátusok büszkén hivatkozunk arra, hogy tanításunk talán a legbiblikusabb … közben sokan közülünk annyira sem veszik komolyan hitünk igazságait, mint akármelyik vallástalan ember. Éppen a tanítás, éppen az ige – amivel dicsekszünk – leplezi le, hogy mennyire elszakadtunk attól, hogy mennyire a bűn uralma alatt vagyunk.

  Súlyos a megállapítás: nincsen igaz ember egy sem. Ez alól pedig senki sem kivétel. Nehogy valaki többet tartson magáról, nehogy valaki többet tartson akárki másról! Gyakran esünk ebbe a hibába önmagunkkal, vagy éppen körülrajongott személyekkel kapcsolatban.  A Biblia maga dönti le az önmagában igaz ember mítoszát. 

   Az igazságtól elidegenedett ember magatartását bemutató, lehangoló felsorolásban első helyen az áll, hogy „nincs, aki értse, nincs, aki keresse az Istent”. Önmagunkat keressük, saját – nem mindig jól értelmezett - érdekeinket igyekszünk érvényesíteni, kiügyeskedni, saját szenvedélyeinket megélni. És lehet, hogy sokat beszélünk Istenről, az ő dolgairól, de nem értjük igazán őt (úgy, ahogy Krisztusban kijelentette magát: alázatban, tisztaságban, szeretetben). 

  „Elhajlottak, megromlottak, nincsen, aki jót cselekedjék, nincsen csak egy sem...” Gyakran mondjuk – főként másokra célozva -, hogy ilyen az ember (gyarló, önző, rosszindulatú, hamisságra hajlamos), de a Biblia azt tanítja: Isten eredeti akarata és terve szerint nem ilyennek kellene lennie. Ez az állapot egy elhajlásnak, egy kijelölt útról történő letérésnek az eredménye… Annak a következménye, hogy engedetlenekké váltunk, célt tévesztettünk. Hogy van az, hogy tiszta tekintetű, kedves, őszinte gyermekekből sokszor olyan barátságtalan, gonosz szándékú felnőttek lesznek? Valami eltorzul a lelkükben, valami átalakul a szívükben.

  Az apostol szemléletes képekben, metaforákban, hasonlatokban (a zsoltárokat idézve) ábrázolja az Istennek hátat fordító, elvetemült emberek jellemét, aminek egyik legszembetűnőbb vonása a gonosz, ártalmas, másokat megsebző beszéd: nyitott sír a torkuk, stb. Szinte beleborzadunk ebbe a leírásba, de valóban pusztítani és rombolni tud az emberi szó: a rágalom, ítélkezés, bántás, sértés. És mindebben valójában a szív gonoszsága lepleződik le. Nagyon komoly a figyelmeztetés: a beszéd, aminek kiváltságát azért kaptuk Istentől, hogy kifejezzük gondolatainkat, szeretetünket egymás iránt, hogy biztassuk, bátorítsuk egymást, hogy dicsőítsük őt, a gyalázkodás és a káromlás eszközévé válhat.

  Aztán szó van a gonosz, az embertársak ellen irányuló cselekedetekről is: mások életére törnek, romlást, nyomorúságot, bánatot, keserűséget okoznak másoknak (és ezt álnok örömmel teszik, valósággal tetszelegve bűneikben…). Azt látjuk, hogy a rosszra sokkal könnyebben kaphatók az emberek… Sokkal könnyebb tömegeket toborozni egy háborúba, mint arra rávenni, hogy pl. valamilyen nagyszabású segélyakcióban vegyen részt. Szinte abszurdnak tűnik, de gondoljuk el, hogy 4 évvel ezelőtt Oroszország azt mondja: több százezer fiatal mozgósítunk, több százmilliárd eurót áldozunk, hogy a következő években a szomszédos országot, testvérnépet gazdaságilag támogassuk, segítsük a fejlődésben, iskolákat, kórházakat, utakat, gyárakat építsünk. Miért nem történik ilyesmi, és miért következik be olyan könnyen ennek az ellenkezője, nemcsak országok, hanem emberek, családtagok között is? Miért nem találjuk a békesség útját?

   Az említett felsorolás végén, mintegy magyarázatként, ez a kijelentés áll: Isten félelmével nem törődnek. Amikor az ember elszakad Istentől, amikor saját akarata kerül az első helyre, akkor önző, elvetemült indulatai fogják irányítani. Egy később megtért férfi mondta, aki fiatalkorában otthagyta szüleit, és az ún. éjszakai életbe vetette bele magát (ahol minden volt: drogok, erőszakos cselekedetek, lopás, csalás): „a sötétség elferdíti a lelket, ahogy a pincébe tett virágok is eldeformálódnak, megnyomorodnak”. Aki otthagyja Isten világosságát, az valójában önmagát, igazi küldetését adja fel. 

   Aztán hallottuk: Isten törvénye egyértelműen felfedi hibánkat, leleplezi bűneinket. Pontos diagnózist állít fel rólunk, amit nem tudunk megcáfolni. Tiltakozhatunk ellene, taghadhatjuk (ahogy sokan bizonygatják, miközben láthatólag nagy bajok vannak az életükben, hogy „minden rendben van”), de a tényen nem tudunk változtatni. 

   Azonban a bűneinket leleplező törvény nem tud megtartani. A diagnózis csak felfedi a betegséget, a problémákat, de nem gyógyít. Amiképpen az sem elég, ha valakinek a szemébe mondjuk a hibáit, tévedéseit. (Lehet, hogy elgondolkoztatjuk, de lehet, hogy még keményebb lesz a szíve.) A 20. vers nagyon világosan fogalmazza meg ezt. „Mert a törvény cselekedeteiből senki sem fog megigazulni őelőtte. Hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik.” 

   És ebben a nagy szorultságban, dilemmában, amikor nemcsak mások, hanem saját életünkben is látjuk a bűn hatalmát, az Istentől való eltávolodásunk pusztító, végzetes következményeit, amikor átéljük a reménytelen küzdelem kudarcát (a Római levél tkp. egy elkeseredett lelki harcot ír le, ami a bennünk uralkodó bűn és az igazságra törekvés, az Istentől való elszakadás, és a vele való közösség, az üdvösség vágya között zajlik), akkor olyan felszabadítólag hat a jó hír: „most pedig törvény nélkül jelent meg Isten igazsága Jézus Krisztusban hit által  minden hívőnek”. 

   Olyan ez - hogy valamiképpen szemléltessük -, mint amikor egy hegymászó belezuhan egy mély szakadékba, és segítséget kér. A hegyimentők először azokat az alpinista technikákat ismertetik vele, amiket ilyenkor alkalmaznia kell a szabaduláshoz: verd be a szögeket a sziklába, kapaszkodj fel – de éppen ezt képtelen megtenni. Nos, ez a törvény. Végül azt mondják: látjuk, hogy saját erődből nem tudsz kijutni, hát a legjobb mentőhegymászónkat küldjük el hozzád. Ő biztosan kihoz. Értjük: Isten személyes segítségről gondoskodott. Ezt ígérte meg már a próféták által, és ezt teljesítette be egyszülött Fiában. 

    Megfigyeltük, hogy egyetlen feltétel van: hit által… Az, ha Krisztust elfogadjuk, ha megragadjuk az ő felénk nyújtott kezét. Sokan azt mondják: nincs szükségem rá, magamban is boldogulok. Biztosabbnak, jobbnak tűnik az a szememben, amit én választok magamnak, amit a világ kínál. (Egy érdekfeszítő történet arról szól, hogy egy város ostrománál az ellenséges frontvonal mögött rekedt tapasztalt katonát akar a csapata kimenteni, nincs más módszer, egy bátor, 10 éves forma fiúcskát tanítanak be - aki el tud vegyülni a romos városban kószáló gyerekek közt -, őt juttatják át az ellenséges területre, de amikor az megtalálja ezt a veterán harcost, az nem hisz neki. Nehogy egy zöldfülű gyermek mentsen meg engem!) 

   Hiszel-e teljes szívvel Jézus Krisztusban? A Gyermekben, aki érted született, a Messiásban, aki életét áldozta bűneidért a Golgotán, a dicsőséges Úrban, aki legyőzte a halált? Tudod-e azt, hogy – ahogy az ige tanítja – valóban nincs különbség. Lehetsz gazdag, egészséges, lehetsz tehetséges, akár becsületes, tisztességes ember is, Isten kegyelme nélkül elveszett ember vagy. Belátod-e, hogy szükséged van segítségre, bocsánatra, irgalomra?

  És vallod-e bizalommal, hogy „Isten ingyen igazít meg az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban lett váltság által”. Átérzed-e azt, hogy mekkora örömhír, hogy milyen boldog, erőt adó biztatás ez? Önmagadban menthetetlen vagy, de Krisztusban megszabadultál. Az ő jósága, áldozta, az általa szerzett váltság által. Ami neked ingyen van, az neki nagy áldozatba került. Ami a te szívedben lázadás és engedetlenség volt, az ő szívében bocsánattá, kegyelemmé lett. 

   Még mélyebbre megy az apostol, amikor leírja (magyarázni próbálva a megmagyarázhatalant): Isten őt rendelte engesztelő áldozatul az ő vére által (25. vers). Micsoda titkok ezek! Micsoda szédületes mélysége és magassága az Isten szeretetének! Luther Márton gondolata: Krisztusom, elvetted bűnömet, és nekem adtad igazságodat. Én lettem a te bűnöd, te lettél az én igazságom. Megbűnhődtél, hogy én megigazuljak. Eleget tettél, hogy én szabad legyek.

  „Mert ő igaz, és igazzá teszi azt, aki Krisztusban hisz”. Itt valóban nincs helye a dicsekvésnek (ahogy a következő veresekben ez szóba is kerül) , csak a hálás elfogadásnak, a neki szentelt életnek. Csak annak, hogy Krisztus - ő, aki megváltott, aki megtart, aki üdvösséget ad - legyen minden az életemben… Ámen.