Róm 5, 1-11 (vas.de., vázlat)

   1 Mivel tehát megigazultunk hitből, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által. 

2 Őáltala járulhatunk hitben ahhoz a kegyelemhez, amelyben vagyunk, és dicsekszünk azzal a reménységgel is, hogy részesülünk Isten dicsőségében. 

3 Sőt, dicsekszünk a megpróbáltatásokkal is, mert tudjuk, hogy a megpróbáltatás szüli az állhatatosságot, 2Kor 12,9-10; 1Pt 4,13-14 

4 az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; 

5 a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által. 

6 Mert amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus az istentelenekért. 

7 Még az igazért is aligha halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált. 

8 Isten azonban a maga szeretetét mutatta meg irántunk, mert Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk. Jn 15,13; 1Jn 4,10.19 

9 Ha tehát már most megigazított minket az ő vére által, még inkább meg fog menteni minket a haragtól. 

10 Mert ha akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltettünk Istennel Fia halála által, akkor, miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog élete által. 

11 Sőt ezenkívül még dicsekszünk is Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki által most részesültünk a megbékélésben. 

   Nehéz lelki utat jár be az apostol a Római levél első fejezeteiben: a megállapítástól, hogy „mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlen egy sem”, hogy „a törvény csak Isten haragjához vezet”, egészen addig a boldog felismerésig, ami a mai igerészben hangzik el, hogy ti. „békességünk van Istennel”. Ábrahám példája szerint Isten az ő kegyelmét megragadó hitet számítja be nekünk igazságul, „mert hiszünk abban, aki feltámasztotta a halottak közül Jézust, a mi Urunkat, ki halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért”. (Róm 4, 24-25)

    Azaz: a bűn miatti nyugtalanságunk, minden vergődésünk, a büntetés miatti félelmünk személyesen Krisztusban oldódik fel. Talán nem is tudjuk felfogni, hogy mekkora örömhír ez, micsoda felszabadító üzenet! Valójában önfeledt hallelujázásba kellene kezdenünk: „hála legyen Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (Róm 7,25)

    Nem vagyunk már a bűn hatalma alatt, és hogy mégis annyit beszélünk róla („megvalljuk és megismerjük szent felséged előtt, hogy mi szegény bűnösök vagyunk”), az azért van, hogy soha el ne bízzuk magunkat (a függőségből felépült alkoholisták 10 év után is szenvedélybetegeknek nevezik magukat, akik egy új, önmegtartóztató életet folytatnak), másfelől azért, hogy hálátlanul el ne feledkezzünk arról, hogy ennek a bocsánatnak, szabadulásnak mekkora ára volt. Isten kegyelme a bűnt – ami jelenünket akarja tönkre tenni – visszatartja a múltban.

   Megigazultunk, jelenti ki az apostol (és ez Isten kegyelem alapján történt, amit hit által elfogadtunk), így tehát békességünk van Istennel. Újra jóban vagyunk vele. Képzeljük el, valami nagyon csúnya peres eljárás folyik ellenünk, közben összebarátkozunk a bíróval, akinek dönteni kell ebben az ügyben, és ő azt mondja nekünk: ne aggódj, én mindent elintézek helyetted. Ezután van-e amiért aggódnod, kell-e félned a tárgyalásra menni? 

   Az igében arról is hallunk, hogy mi, vagyis ki az egésznek az alapja, a háttere, a garanciája: „a mi Urunk Jézus Krisztus által”. Eszünkbe jut a HK egyik felelete: „aki előbb érettem Isten ítélőszéke elé állott…”.  Ha ez igaz, akkor sokkal nagyobb kellene legyen az örömünk. Akkor sokkal felszabadultabban, hálásabban kellene élnünk. A legnagyobb kérdés elintéződött, a többi részletkérdés. Egyik beteg hívő atyafi mondta: „az mellékes, hogy mikor halok meg, fő az, hogy üdvösségem van”. Jó lenne magunkévá tenni ezt a gondolkodást, hitet!

  Krisztus által járulhatunk ahhoz a kegyelemhez, amelyben vagyunk (úgy értem ezt: mindegyre erőt meríthetünk abból a kegyelemből, amelyben állunk). Sokszor nem tesszük. Úgy viselkedünk, mint az a koldus, akinek a király adott egy zsák aranyat, és egy múlva ugyanolyan szegénységben találta. Amikor megkérdezte tőle, hogy mi történt, azt válaszolta: nem mertem hozzányúlni az ajándékodhoz… Örülnénk-e, ha valakinek nagy áldozattal megszereznénk valamit, az pedig rá sem nézne arra?  

  Pál arról tesz bizonyságot, hogy ekkora kegyelem részeseiként nemcsak vegetálunk, hanem egyenesen dicsekszünk: a kapott kegyelemmel, a kegyelemből nyert reménységgel, hogy ti. részesülünk az Isten dicsőségében. Az emberek szeretnek ágálni eredményeikkel, diplomáikkal, munkájukkal, ügyességükkel, azzal, hogy mit értek el, mit végeztek el. Vajon dicsekszünk-e azzal, hogy milyen nagy dolgot tett az Úr értünk? Hogy mekkora dicsőségben részesített és részesít? 

   Az apostol azt írja – és ez talán meg is döbbent -: dicsekszünk a megpróbáltatásokkal is. Ezt nehéz megtenni: igen, az áldásokkal, a sikerekkel, a jóval, az előmenetellel, de a bajokkal, nehézségekkel is??? „Hálát adok, Uram, ezért a betegségért, megköszönöm ezt a csalódást, örömmel veszem, hogy ez és az nem sikerült, magasztallak a veszteségekért” - ki tudjuk ezt mondani? Amikor ezek megtörténnek velünk, akkor nem nagyon, utólag viszont gyakran megtesszük. Ezékiás királlyal együtt megvalljuk: „áldásul volt nekem a nagy nyomorúság”. Ha kegyelemben élünk, akkor a nehézségek is a javunkra vannak. 

  Pál a lelki élet egyik különös, ellentmondásosnak tűnő törvényét fogalmazza meg: a megpróbáltság vezet el az igazi reménységre. Mert a megpróbáltság állhatatosságot (kitartást) szül, az állhatatosság kipróbáltságot (megbízhatóságot), az pedig reménységet. A reménység nem csupán egy jámbor érzés, hanem kemény belső harc eredménye. Próbatételekben, kihívások során születik meg. 

  Ez a reménység pedig nem szégyenít meg: nem azért, mert mi olyan rendületlenül és következetesen kitartunk abban, hanem azért, mert „szívünkbe áradt az Isten szeretete a Szentlélek által”. Olyan szép ez a tanítás! Isten segítségünkre siet abban, hogy hinni tudjunk benne, reménykedni az ő ígéreteiben: szívünkbe árasztja szeretetét, engedi megéreznünk, átélnünk megtartó közelségét a Szentlélek által. Földi harcaink során besegít nekünk a menny is. Csak legyen nyitott a szívünk! Az is benne van ebben a tanításban: igazi örömünknek a forrása nem külső, hanem felülről való. (Általában kívülről várjuk a pozitív visszajelzéseket: mások elismerését, valamilyen kívánt esemény bekövetkezését, terveink megvalósulását, és el vagyunk keseredve, ha ezek nem valósulnak meg, pedig naponta meghallhatnánk a legjobb hírt: Isten szeret minket, és mindent a javunkra fordít.) Ó, ha meglenne bennünk ez a lelki nyitottság!

    Pál mindegyre visszatér annak a tisztázásához, hogy hogyan is történt mindez. Ha egy reménytelen helyzetben levő beteg meggyógyul, akkor számára ez az élmény kiindulópont, visszatérő téma, hivatkozási alap lesz: már lemondtak rólam, és akkor találkoztam egy orvossal… „Amikor még erőtlenek voltunk, Krisztus meghalt az istentelenekért”. Igaz, olyan könnyen kimondjuk, hogy Krisztus meghalt a bűnösökért, de ha emberi tapasztalatainkat vesszük, akkor ez nem magától értetődő, sőt nehezen követhető, egyenesen felfoghatatlan dolog. Kiért halnál meg önként? Szülőként a gyermekeidért. Esteleg egy jó barátért, aki megérdemli, aki jó volt hozzád. De egy idegenért? Hallod, hogy valaki beköltözött ide a Mezőségről, nem is ismered, kockára tennéd az életed miatta?  

   (1941-ben amikor egy fogoly megszökött az auschwitzi táborból, a nácik tíz embert választottak ki a 13-as blokkból, hogy – elrettentő példaként - halálra éheztessék őket. Az egyik kiválasztott fogoly, Franciszek Gajowniczek, aki népes családot hagyott otthon, zokogni kezdett. Egy katolikus pap, Maximillian Kolbe ekkor önként jelentkezett, hogy meghal helyette. Kolbe atya az éhhalálra ítélt társai között imádkozott, és tartotta bennük a lelket, végül egy mérgeinjekcióval végeztek vele 1941. augusztus 14-én.)

    De az ige nem egyszerűen idegenekről beszél, hanem istentelenekről, Isten ellenségeiről. Nos, valakiért, aki bántott, aki gúnyolt, aki lekezelt, aki gonosz volt hozzád, sok keserűséget, szenvedést okozott neked, feláldoznád önként magadat? Képtelenség! Ezt tette Jézus. Ezért olyan biztos a mi benne való bizodalmunk.

   Kész volt meghalni értünk, amikor ellenségek voltunk, mennyivel inkább megtart most, hogy – éppen áldozata által – megbékültünk vele. Isten az ő szeretetét már akkor megmutatta, amikor bűnösök voltunk, mennyivel inkább most, amikor Jézus vére által megigazultunk? Ha akkor könyörült rajtunk, amikor lázadtunk ellene, mennyivel inkább megment most, amikor immár a gyermekei vagyunk.. 

   „Mert ha akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltettünk Istennel Fia halála által, akkor, miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog élete által.” (10. vers.) Ha Isten az ő Fiát halálba küldte értünk, hogy minket kihozzon a bűnből, romlásból, mennyivel inkább megtart, sőt üdvözít az ő élete által… 

  Végső soron ezzel dicsekszünk, hogy ilyen Istenünk van, Krisztussal dicsekszünk, aki megváltott minket… Azzal dicsekszünk, amit (érdemtelenül) benne és általa kaptunk: békességet, reménységet és üdvösséget. Ámen.