Róm 8, 18-30 (vas. de.)

   18 Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk. 2Kor 4,17; 1Jn 3,2 

19 Mert a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését. 

20 A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önként, hanem annak akaratából, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, 1Móz 3,17-19 

21 hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. 

22 Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig. 

23 De nemcsak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek zsengéjét kapták: mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására. 2Kor 5,2-4 

24 Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység, hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie? 

25 Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk. 

26 Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. 

27 Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek szándéka, mert Isten szerint jár közben a szentekért. 

28 Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket örök elhatározása szerint elhívott. 

29 Mert akiket eleve kiválasztott, azokat eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő sok testvér között legyen elsőszülött. Kol 1,18 

30 Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette. 

   Talán első hallásra nem úgy tűnik, de ennek az igeszakasznak egyik kulcsszava a dicsőség. Erről hallunk mindjárt az első mondatban, és ezzel zárul ez a felolvasott rész: akiket elhívott, azokat megigazította, kiket megigazított, azokat meg is dicsőítette. Keresztyén életünk valódi, igazi, tényleges céljáról van szó, amit – a mindennapi bajok, bajlódások között – sokszor szem elől tévesztünk. Olyan ez, mint amikor az a gyermek, aki hegedülni tanul, miközben nekikeseredve gyakorol, elfeledkezik arról, hogy az egész nem arról szól, hogy neki ezt a sok kellemetlenséget valahogy ki kell bírni, hanem arról, hogy majd képes lesz tisztán megszólaltatni a hangszert és csodálatos zenedarabokat lejátszani a maga és mások gyönyörűségére.

  Az apostol ebbe perspektívába állítja bele a jelen minden küzdelmét, sóvárgását, megpróbáltatását, szenvedését (gondoljunk az első keresztyének helyzetére), és azt akarja, hogy olvasói (köztük mi is!) elsajátítsák ezt a hitbeli szemléletet. Ha biztos a cél, akkor az út nehézségei nem szegik a kedvünket. 

   Persze, ezzel nem tagadjuk azt, és az apostol sem teszi ezt, hogy a jelenben bizony vannak nehézségek, kísértések, sőt szenvedések is. A szenved szavunk a nyelvészek szerint a senyved szóból származik, ami azt jelenti, hogy hervad, lankad, sorvad, betegeskedik. Ahogy egy virág, amit (Petőfi szép költő kifejezését idézve) „titkos féreg foga rág”, fonnyadni, kókadozni kezd, úgy a szenvedő ember is csak sínylődik, nem tud igazán virulni. De tud reménykedni, de tud erőt meríteni! Nem derül ki, hogy milyen szenvedésekről beszél itt az apostol. Gondolhatunk az üldözésekre, bántalmazásokra, de az emberi lét általános nyomorúságaira is: testi betegségekre, lelki bajokra. Ismerjük ezeket mindannyian.

    Az apostol kijelenti: a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, ami láthatóvá lesz – és nagyon hangsúlyos ez – rajtunk. Nemcsak Isten országa megjelenését várjuk, hanem azt, hogy mi is részesülünk annak kimondhatatlan örömében, békességében, dicsőségében. Ebben a kijelentésben benne van 1) először az a vigasztalás, hogy ami körülvesz, amivel annyit küzdünk, az nem végleges állapot. 2) Másodszor azt a bölcs tanácsot is kihalljuk belőle, hogy ne a bajokra összpontosítsunk, hanem lássunk túl azokon. Exupéry az Ember földje című regényében a kopár hegyek között kényszerleszállást végrehajtó, bajba jutott pilótának, akinek teljesen reménytelen, kilátástalan volt a helyzete, egyetlen motivációja maradt: a családja. Rájuk gondolt, miközben halálos kimerültségben napokon át lépésről-lépésre tovább vonszolta magát, míg végül megtalálták. 

   3)A harmadik üzenet a következő: mi, akik tudunk Isten országának dicsőségről, a reménység követei kell legyünk. A teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését. Mert a hiábavalóság állapotában van. Oda vettetett, magyarázza az apostol. Vajon hogyan kell értenünk ezt? Arra gondolhatunk, hogy Isten az ő igéjében, Krisztus személyében világossá teszi azt, hogy nincsen más megoldás, csak az, amit ő kínál. Minden más próbálkozás, nekiveselkedés tévútnak, hiábavaló erőlködésnek fog bizonyulni. Aki visszautasítja Isten szavát, annak küzdelme – Isten szavát beigazolva – értelmetlen lesz. Ha azt mondom gyermekemnek, hogy ez és az a jó, de ő épp az ellenkezőjét teszi, akkor intésem ítéletként fog beteljesedni rajta. 

  De Isten igazsága nem végleg rekesztette hiábavalóság alá azokat, akik nélküle próbálnak boldogulni, egyáltalán meglenni, hanem azzal a reménységgel, hogy ők is eljutnak Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. (Történet a régi időkből: egy férfi, aki szerencsétlenül alakuló körülményei ua. hagyagsága miatt elszegényedett, és földjeit rendre eladogatta, elment a legjobb barátjához, és arra kérte, hogy egy évre adjon neki kölcsön egy darab szántóterületet, hogy családja számára meg tudja termelni a betevő falatot. A barát azt válaszolta: nem adja, mert más tervei vannak. Emberünk nagyon megsértődött, és fűnek-fának szidta a barátját… Aztán eljött az aratás ideje, és egyik nap egy szekér állt meg a kapuja előtt, amely magasra volt rakva frissen aratott búzával teli zsákokkal. Ez a volt az a másik terv, amiről barátja beszélt… Igaz sokszor mi is rájövünk utólag: milyen kár volt zúgolódni, miközben valójában hálával tartoztunk Istennek.)

   Isten terve az, hogy eljuttasson az ő gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Megint a dicsőség szó. És az elgondolkoztató kifejezés: Isten gyermekeinek szabadsága. Pedig a világ egészen mást tanít, a kísértő már az Édenben egészen mást sugallt: fordulj szembe Istennel, és légy szabad. Ám aki szembeszegül Teremtője akaratával, az éppen szabadságát veszíti el. Mert amit így megszerez, az a bűn szabadsága, vagyis a lélek rabsága. Jaj annak az embernek, annak az országnak, ahol a bűn élvez szabadságot! 

   A mi igazi szabadságunk (ami dicsőségre vezet) az, hogy Isten gyermekei vagyunk, az ő oltalmában, szeretetében élünk. Igaz, milyen különös? Sokan úgy gondolják, hogy akkor vagy menő, ha semmibe veszed az intéseket, ha kirúgsz a hámból, és nem az alázat, a jóság, a szeretet a „komoly dolog”, hanem a szenvedélyek csapongása, az erőszak (nem a béke szolgálata a férfias dolog, hanem a háború), pedig ezek romláshoz vezetnek. Pedig az Istenre figyelő engedelmesség szolgálja az életet, mások javát. 

  A teremtett világ sóhajtozik, vajúdik (kívülről nézve talán dőzsöl, ünnepel, lelkében azonban vívódik), de még azok is, akik a Lélek zsengéjét kapták (mert „akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai” – akik egy más, egy felső indíttatásra hallgatnak, egy más, azaz krisztusi értékrendhez igazodnak), mi magunk is sóhajtozunk, várva gyermeki mivoltunk teljességre jutását, testünk megváltását. Milyen őszinte az apostol, hogy nem játssza meg a keresztyén hőst! Nem, mert nekünk is vannak félelmeink, kétségeink, problémáink, amíg e testben vagyunk. Ezért várjuk testünk megváltását.

  Egyelőre azonban reménységben élünk. Egyelőre reménységben bírjuk az üdvösségét. A reménység pedig – érdekes az apostol okfejtése – amíg be nem teljesül, addig nem látható. Amit látok, amit meg tudok ragadni, azt nem kell remélnem. A román közmondás szerint: ami a kezemben van, az nem hazugság. De nem is a végső igazság. Isten őrizzen attól, hogy az legyen! A világ leggazdagabb emberéből egyetlen pillanat alatt a legszegényebb lesz, amint meghal. Akkor már semmi nem az övé. 

    Azt reméljük tehát, amit nem látunk, de amit Isten megígért nekünk, ezért állhatatossággal várjuk azt. Isten Lelke segítségünkre siet ebben a reménykedő várakozásban. Isten maga támogat minket a feléje tartó úton. Mi sokszor azt sem tudjuk, hogy mi a jó nekünk. Nem tudunk kérni sem helyesen. A Lélek ebben is segít. Uram, Lelked által taníts imádkozni! Olyan ez, mint amikor valaki nagy gondokkla küszködve a királynak akar egy megható segélykérő levelet írni, és magát a királyt kéri meg: Uram, segíts olyan levelet írnom neked, ami elnyeri a tetszésedet, ami megindítja a szívedet. A Lélek Isten szerint jár közben érettünk. Krisztus szeretetét teszi érvényessé bennünk.

   Ilyenformán tehát minden egyenesbe kerül az életünkben? Ó, mégis mennyi bajjal találkozunk! Feltételezem, hogy az apostol is ezzel a gondolattal viaskodott, amikor leírta - Isten Lelke sugallatára - ezt a mondatot: akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra van. A megítélésünk szerinti jó és a rossz is, egészség és betegség, siker és csalódás Ezt nem így érezzük mindig, de így kell tudnunk, hinnünk, vallanunk. Figyeljük meg: azokra vonatkozik ez, akik Isten szeretik, akiket Isten elhívott. Ez utóbbi az elsődleges, az Isten elhívása von minket be az ő szeretetének a körébe. 

  Akiket kiválasztott, azokat elrendelte. Vagyis cél szabott nekik, nekünk… mégpedig azt, hogy Krisztushoz legyünk hasonlók. Milyen szép küldetés ez, milyen nagyszerű kilátás: Krisztushoz válni egyre inkább hasonlóvá, annál inkább, hogy tudjuk, hogy majd olyanok leszünk, mint ő! (Egy kislány kérte édesanyjától, hogy fehér ruhákat vásároljon neki, azért, mert doktor néni akar lenni. Már most hasonlítani akar eszményképére.) Érdekes a sorrend: Isten kiválasztott, amikor még semmit nem tudtunk róla, eleve elrendelt Krisztusban, és aztán elhívott. Az elhívás az a pillanat, amikor tudomást szerezünk Isten üdvözítő akaratáról. Vajon egy focista tudja-e, hogy tagja a válogatottnak? Te tudod-e, hogy tagja vagy Krisztus csapatának, seregének? 

   Akiket elhívott, azokat megigazította (nem igazakat hív el, hanem olyanokat, akiket igazakká tesz), és akiket Krisztus érdeméért megigazított, azokat meg is dicsőítette. 

Milyen jó erre a dicsőségre tekinteni, és engedni, hogy annak ragyogása, öröme, reménysége már most betöltse a szívünket! Ámen.