Lk 10,1-16  (vas.de.)  

  1 Ezek után az Úr szolgálatba állított másokat is, hetvenkét tanítványt, és elküldte őket maga előtt kettesével minden városba és helységbe, ahova menni készült. 2Móz 24,1 

2 Így szólt hozzájuk: Az aratnivaló sok, de a munkás kevés, kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába. Mt 9,37-38; Jn 4,35

3 Menjetek el! Íme, elküldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. 

4 Ne vigyetek magatokkal erszényt, se tarisznyát, se sarut! Útközben ne köszöntsetek senkit! Lk 22,35; 2Kir 4,29 

5 Ha azonban egy házba beléptek, először ezt mondjátok: Békesség ennek a háznak! 

6 Ha ott a békesség fia lakozik, megnyugszik rajta a békességetek, ha pedig nem, rátok száll vissza. 

7 Maradjatok ugyanabban a házban, és azt egyétek, igyátok, amit adnak, mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról házra! 1Kor 9,5-14; 1Tim 5,8 

8 Ha bementek egy városba, és befogadnak titeket, azt egyétek, amit elétek tesznek! 

9 Gyógyítsátok az ott lévő betegeket, és mondjátok nekik: Elközelített hozzátok az Isten országa. 

10 Ha pedig bementek egy városba, és nem fogadnak be titeket, menjetek ki annak az utcáira, és mondjátok ezt: 

11 Leverjük még a port is, amely városotokból lábunkra tapadt, de tudjátok meg, hogy elközelített az Isten országa. ApCsel 13,51; 18,6 

12 Mondom nektek: könnyebb lesz Sodomának azon a napon, mint annak a városnak. 

13 Jaj neked, Korazin! Jaj neked, Bétsaida! Mert ha Tíruszban és Szidónban történtek volna azok a csodák, amelyek nálatok történtek, rég megtértek volna zsákruhában és hamuban ülve. 

14 De Tírusznak és Szidónnak könnyebb lesz az ítéletkor, mint nektek. 

15 Te is, Kapernaum, talán az égig emelkedsz? A pokolig fogsz alászállni! Ézs 14,13-15

16 Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket elutasít, engem utasít el, és aki engem elutasít, az azt utasítja el, aki elküldött engem. 

   Az jut először eszünkbe ezt az evangéliumi részt hallva: Krisztusnak mi csak amolyan gyenge, puhány, gyáva tanítványai vagyunk. A mi szolgálatunk csak halvány utánzata, erőtlen változata annak, amit az első tanítványok végzetek. Ki vállalná közülünk azt, amiről az igében szó van? Persze, változtak az idők, nem kell ma nekünk mezítláb és egy bottal elindulnunk Krisztusról bizonyságot tenni, de az áldozatvállalás, az odaadás mindenképpen a tanítvány jellemzője marad. Vajon a miénk is? Ott, ahol vagyunk, élünk - családban, környezetünkben, iskolában, munkában - hogyan képviseljük Krisztust? (Emlékszem, évekkel ezelőtt, nem sokkal Románia NATO csatlakozása után Bukarestben amerikai katonák ittasan közúti balesetet okoztak, ami - ha jól tudom - halálos áldozatot is követelt, és nagy volt a felháborodás valójában mindkét ország részéről: ilyen elit egységhez tartozó személyek nem viselkedhetnek így. A magatartásuk – akárhol szolgáljanak is – korrekt, kifogástalan kell legyen, mert egy neves szervezetet, és annak értékrendjét kell reprezentálniuk.) Krisztus követőiként tisztában vagyunk-e ezzel a helyzettel, és ennek tudatában cselekszünk-e? Mint akik az ő megváltott, megszentelt népének vagyunk a tagjai, mint akik – akarva, akaratlanul – mindig róla tanúskodunk.   

  Szolgálatba állított másokat is. Mindig rácsodálkozunk arra, hogy a mi Urunk igényt tart a mi munkánkra, hozzájárulásunkra is. Egy szemléletes hasonlat szerint Krisztus kezei, lábai vagyunk ezen a világon, egészen konkrétan ott, ahol élünk. A mezőbergenyei református gyülekezetben mi, a gyülekezet tagjai vagyunk az ő megbízottjai: gyermekek, konfirmandusok, fiatalok, idősebbek. A Krisztus indulata annyiban uralkodik közöttünk, amennyiben mi azt hordozzuk, és egymás iránt megmutatjuk. Az ő szeretete annyiban lesz nyilvánvaló közösségünkben, amennyiben azt gyakoroljuk. Isten annyiban tudja véghez vinni közöttünk az ő kegyelmi munkáját, amennyiben engedelmeskedünk neki.   

    Mivel győzte meg a tanítványokat Krisztus? Úgy gondolom: saját személyével, alázatával, jóságával, szeretetével. Talán ez a megérintettség hiányzik belőlünk, ez az elköteleződés, és az ebből fakadó küldetéstudat. Az a megrendítő felismerés, hogy az Isten Fia, aki a legtöbbet adta és vállalta értem, ő az, aki hív, hogy a követője legyek. Csakhogy úgy megfáradt, megkopott a hitünk. Pedig az ugyanazt jelenti, mint ezelőtt 2000 évvel. Krisztus jelenlétére, a Lélek megújító, felfrissítő munkájára van szükségünk. Újjászületésre. 

  És egymásra is. Kettőnként küldi ki őket az Úr… Mert, igaz, jó, ha egymást bátorítjuk, biztatjuk, felemeljük. Vajon ezt tesszük-e, vagy inkább bírálgatjuk egymást, visszahúzzuk. A közös ügy, a közös cél segít túllépni az emberi különbségeken is. (A 72 amolyan biblia kerek szám, a nagy létszámot szimbolizálja, ua. az Istent még nem ismerő nemzetek számát is.) Ki kell emelnünk a megszólított tanítványok szolgálatkészségét: nem vonakodtak, készségesen engedelmeskedtek. (Tegnap egy ifjúsági találkozón vettünk részt, csapatunk fele – anélkül, hogy ezt egy szóban is jelezte volna – hiányzott az indulásnál. Sokkal komolyabban kell vegyük közösségi feladatainkat, ha közösségként akarunk létezni.)

   Ezzel a mondattal indítja őket az Úr: az aratnivaló sok, a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát! Értitek, a 72 tanítványnak nem magában kellett bíznia, nem arra kellett gondolnia, hogy akkor mi ezt a küldetést olyan szépen teljesítjük, hogy öröm lesz azt nézni… Mi csak elkezdeni tudjuk. Egyre világosabban látom ezt. Isten kell az ő áldását adja, Isten kell embereket, munkatársakat rendeljen. Másokat is. Nem sajátíthatjuk ki a szolgálatot. Emberek vagyunk, egyéni korlátainkkal. Azonban úgy kell kérnünk az aratás Urát, hogy ua. mi készeknek kell lennünk megtenni azt, amit ő ránk bízott. Hogy fel kell ismernünk: Isten feltétlenül minket is fel akar használni. A Jézus szájából soha nem hangzik el ezt a kijelentés: rád nincs szükségem. Veled nincs mit kezdenem. (Pedig sok gyarló emberrel volt dolga!) Kit küldjek, kérdi az Úr Ézsaiástól? Ő azt feleli: ímhol vagyok. És próféta lesz. (Amikor hiányosságokat fedezünk fel pl. a gyülekezeti életben, az felhívás arra, hogy szolgálatot vállaljunk. Ha azt mondod: ezt valakinek meg kellene tenni, akkor te vagy az az ember.)

   Nem könnyű a küldetés: „mint bárányokat a farkasok közé”… Szinte megijeszt ez a hasonlat. Van-e esélye a báránynak a farkasok között? Önmagában nincs. Vajon valóban ilyen ellenséges ez a világ? Biztos, hogy sok ellenállással, keménységgel, visszautasítással, megszólással, kritikával, támadással szembesülünk. Ezzel tisztában kell lennünk, és kérnünk kell Isten erejét ahhoz, „hogy szilárdan ellenállhassunk, a lelki tusakodásban le ne győzettessünk”. De azért is indulhatnak bátorságos szívvel a tanítványok, mert a jó hírt viszik: elközelített a mennyek országa. És akkor megtörténhet a csoda is: „lakozik a farkas a báránnyal”. A Krisztus békessége képes embereket megváltoztatni…

  Jézus teljes szerénységre, „puritánságra”, lemondásra kötelezi az ő tanítványait. Se erszény (pénz), se tarisznya (ennivaló, kellékek), se saru (lábbeli). Semmi felszerelés, semmiféle anyagi támasz, kényelmi kiegészítő. Mezítlábas csapat. El tudjátok képzelni? Mégis, mekkora hittel mentek! Milyen erővel hirdették az evangéliumot, milyen hatalmas lelki háttérszél segítette őket! A Fellini filmjében van egy jelenet: Assisi szent Ferenc rongyos ruhákban, porosan megérkezik a pápai udvarba, a pápa letérdel előtte. Nem az anyagi javak, nem a pénz (mi pedig sokszor arra alapozunk, azt tartjuk még egyházi szolgálatunk eredményessége feltételének is), nem a kedvező külső lehetőségek tesznek minket meggyőzővé, sikeressé, lélekben erőssé. Jó, ha ezek adva vannak, felújított templomok, modern épületek állnak rendelkezésünkre, de a lelki értékek az elsődlegesek, amikről nem mondhatunk le. Aranyunk és ezüstünk nincs, de valami nagyobbat tudunk adni… 

   Útközben ne köszöntsetek senkit. Elgondolkoztat ez a tanács. Jézus nem barátságtalanságra oktatja a tanítványokat, hanem arra inti őket: ne köszöntgetéssel, ne kedélyes társalgással töltsék az időt, mert fontos és sürgős megbízatásuk van. A tűzoltó, ha bevetésben van, nem fog leállni a szomszédjával az időjárásról csevegni. Másrészt az is benne van: ne az emberek kedvét keressétek, se a magatok népszerűségét. Krisztus követei vagytok. A tőle kapott küldetés legyen mindig a szemetek előtt.

   Ha beléptek egy házba, akkor először ezt mondjátok: békesség e háznak. Milyen fontos! (A házasság hete következik, vallásórán is szóba került a téma, egyik gyerek azt mondta: „azért válnak el a házaspárok, mert elkezdenek kiabálni egymással”. Mennyire igaz!) A békesség ajándék, de a mi felelősségünk, hogy azt összetörjük, vagy vigyázunk rá. 

    Egyszer valakit meglátogattam, és a szokásos református köszöntéssel üdvözöltem, erre azt mondta: na, látja, éppen békesség nincs. Tudjuk-e vinni az Isten békességét? A békesség emberei, annak megteremtői vagyunk-e? Igaz, milyen jó lenne, ha azok lennénk?! Hány otthonban van szükség erre! (Mindenikben. Mert keményszívűség, neheztelés, harag, szenvedélyek uralkodnak.) Lejár az időnk, és a végén a legnyomasztóbb kérdés az lesz: mért nem éltem békességben. Semmi nem éri meg feladni, megrontani azt. 

   A békesség belső ügy. Akinek nem nyitott a szíve, arról visszaszáll, visszapattan. Jézus felkészíti a tanítványokat arra, hogy nem mindenkinek kell a békesség, nem mindenki fogadja el azt. (A harci állapotból nehezen lépünk ki – egyéni életünkben is.) Élhetnénk sokkal boldogabban, de kemény a szívünk. Isten drága ajándékokat kínál, de mi azokat hagyjuk a földre hullni. Belelovaljuk magunkat az élet küzdelmeibe, és már azt sem tudjuk, hogy mire megy ki az egész… 

   Jézus a közösségvállalás törvényéről is beszél: azt egyétek és igyátok, amit elétek tesznek. Ezt kétszer is hangsúlyozza Jézus. 1)Ne válogassatok, legyetek hálásak azért, amit kaptok. 2) Ne különüljetek el. Ne éreztessétek azt az emberekkel, hogy ti különbek, többek, lelkileg tisztábbak vagytok, ti már a hitnek magasabb szintjén jártok. Minden ilyen elhatárolódás valójában képmutatás. Ezzel a magatartással éket vertek magatok és hallgatótok közé. Isten kegyelmében nincsen különbségtétel. 

    Maradjatok ugyanabban a házban… Ne járjatok házról házra! Híre megy annak, hogy ott vagytok, és aki akar, meghallgat titeket. Nem győzködni, gyomrozni kell az embereket, hanem megismertetni velük az evangéliumot. Nem a toborzás a feladatotok, hanem az útkészítés. Nem magatoknak, egyházatoknak gyűjtötök híveket, hanem Krisztusnak. Nem valamilyen földi szervezetbe, hanem Isten országába hívjátok őket.   

   Gyógyítsátok a betegeket! Ez mindig összeköt: a testi erőtlenség, nyomorúság, az emberi elesettség. És összeköt a segítségnyújtás is. A Krisztus tanítványainak módszere a gyógyítás, akár testi, de elsősorban lelki értelemben. A legrövidebb út egy emberhez a szívén keresztül vezet. 

  Ha pedig nem fogadnak be… még a lábatokra tapadt port is verjétek le. A por emberi mulandóságunkra emlékeztet. Keménykedik az ember, de olyan hamar odalesz minden büszkesége. Ezt kell meggondolnunk. Mulandóságunk tudatában kell Isten szavát meghallanunk.  De tudjátok meg, hogy elközelített az Isten országa. Utolsó üzenet is evangéliumi figyelmeztetés legyen! Meg lehet még ragadni a kegyelmet. (Ha bántanak, akkor se harag, bosszúvágy legyen bennetek. Akkor is jót akarjatok. Történet: drága rakományt visz egy hajó, a matrózok puccsot szerveznek, a hajóskapitányt a tengerbe dobják, de ő még onnan is, utolsó szavaival is utasításokat ad, hogy mire vigyázzanak, hogy ne süllyedjen el a hajó.)

   Könnyebb lesz Sodomának… Az ítélet az Isten dolga. A visszautasítás a kegyelem megtagadását jelenti. Aki ellöki magától Isten kegyelmét, az ugyanazzal a mozdulattal az ítéletbe taszítja magát. Aki elveti, az elvettetik. Megfontoljuk-e ezt? (Egyik magyar királyról jegyezték fel… Testvéröccse hitetlen ember volt, gúnyolódva beszélt az Isten ítéltéről, király bátyja hiába próbálta komolyabb gondolkodásra bírni. Egyszer kora hajnalban a herceg ajtaján kemény dörömbölés hallatszott, amikor kinyitotta… katonák álltak ott, és a hóhér, kivégzéshez beöltözve. Megkötözték, a király elé hurcolták, ahol a herceg rimánkodva könyörgött élete megkíméléséért. Akkor a király azt mondta neki: ne félj, ez csak egy próba volt. Ha a földi hóhér látványától így megijedtél, mennyire komolyan kell venned a mennyei számonkérést!) 

   Jézus beszél azoknak a városoknak (valójában lakóiknak) a keményszívűségéről, akik hallották az evangéliumot, de nem fogadták be (csodálkozunk: a hozzá közel álló város, Kapernaum neve is szerepel a felsorolásban). Azt mondja az Úr: ha a pogány városokban történt volna mindez, azok megtértek volna. A közömbösség az egyik legpusztítóbb bűn. Amikor már semmi és senki nem tud szívünkre beszélni. Amikor már mindent tudunk, és semmi sem érdekel.  

  Szeretnénk a végén valami szépet hallani: hogy a kiküldött tanítványok szolgálata meghozta gyümölcsét, hogy örömmel várták, fogadták őket, hogy kiáradt Isten áldása, békessége a meglátogatott városokra, falvakra.  (Máté feljegyzi: ujjongva tértek vissza.) Szeretnénk arról olvasni, hogy lelkileg felvirágoztak ezek a közösségek. Az ige a valóságról beszél. Velünk kapcsolatban is. Virágzó közösség vagyunk-e? Vajon csak ismerjük az evangéliumot, de nem vesszük komolyan? Nem vesszük magunkra? Talán mások rég megtértek volna!   

   Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket elutasít, engem utasít el, és aki engem elutasít, az azt utasítja el, aki elküldött engem. A tanítványok méltósága, szolgálatuk fontossága fogalmazódik meg itt. Még egyszer: mi Krisztust képviseljük. Tegyük ezt öntudatosan, hittel, hitelesen, mások iránti felelősséggel, és örömmel. Mert Isten megáldja minden tiszta szívvel, hűséggel végzett szolgálatunkat, minden fáradozásunkat. Annak jutalma el nem vész. Ámen.