Róm 10, 4-21 (vas.de.)

Mert a törvény végcélja Krisztus, minden hívő megigazulására. Gal 3,24 

5 Mózes ugyanis azt írja a törvényből való igazságról, hogy „aki megcselekszi azokat, él általuk”. 3Móz 18,5 

6 A hitből való igazság pedig így szól: „Ne mondd szívedben: Ki megy fel a mennybe?” Azért tudniillik, hogy Krisztust lehozza. 5Móz 9,4; 30,12-14 

7 Vagy: „Ki megy le az alvilágba?” Azért tudniillik, hogy Krisztust a halálból felhozza. 

8 Hanem mit mond? „Közel van hozzád az ige, a te szádban és a te szívedben”, mégpedig a hit igéje, amelyet mi hirdetünk. 

9 Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz. 

10 Mert szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk, és szájjal teszünk vallást, hogy üdvözüljünk. 

11 Az Írás így szól: „Aki hisz őbenne, nem szégyenül meg.” Ézs 28,16 

12 Nincs különbség zsidók és görögök között, mert mindenkinek ugyanaz az Ura, és ő bőkezű mindazokhoz, akik segítségül hívják őt, 

13 mert „aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül”. Jóel 3,5 

14 De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? Hogyan is higgyenek abban, akiről nem hallottak? Hogyan hallják meg igehirdető nélkül? 

15 És hogyan hirdessék, ha nem küldettek el? Amint meg van írva: „Milyen kedves azoknak a jövetele, akik az evangéliumot hirdetik!” Ézs 52,7 

16 Csakhogy nem mindenki engedelmeskedett az evangéliumnak, hiszen Ézsaiás is ezt mondja: „Uram, ki hitt annak, amit tőlünk hallott?” Ézs 53,1 

17 A hit tehát hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által. 

18 Kérdem: talán nem hallották? Sőt nagyon is! „Az egész földre elhatott az ő hangjuk, és a földkerekség széléig az ő beszédük.” Zsolt 19,5 

19 De tovább kérdem: Izráel talán nem értette meg? Először Mózes mondja: „Egy olyan néppel teszlek féltékennyé, amely nem az én népem, értetlen néppel haragítlak meg titeket.” 5Móz 32,21 

20 Ézsaiás pedig nyíltan ki is mondja: „Megtaláltak azok, akik nem kerestek, megjelentem azoknak, akik nem kérdezősködtek utánam.” Ézs 65,1 

21 Izráelről viszont így szól: „Egész nap kitártam karjaimat az engedetlen és ellenszegülő nép felé.”

    A Római levélben Pál apostol adáz szellemi harcot vív, hosszú fejezeteken át tusakodik a törvénnyel, annak súlyával, szigorával, erélyével, míg végül Krisztusban, az ő személyében találja meg, ismeri fel a megoldást… „A törvény végcélja Krisztus”. Az az igazi szerepe, rendeltetése, hogy Krisztushoz vezessen, rá mutasson, hogy megértesse mindenkivel: egyedül benne lehet megigazulni. 

   A törvényből magából való megigazulás feltétele világos: aki cselekszi azt, az él általa. A természet törvénye is világos: ha egy magára hagyott csecsemő élelmet tud szerezni magának, tud gondoskodni a saját biztonságáról, akkor életben marad. De képes-e erre? (A teknősök pl. tojásaikat a homokba ássák, majd sorsukra hagyják őket, amikor pedig a kis teknősök kikelnek, teljesen önállóak: gondoskodniuk kell a táplálékszerzésről és a védekezésről.)

   A törvény szigorú, a maga módján igazságos, ua. irgalmatlan - számunkra teljesíthetetlen - szabályaival ellentétben mit jelent a hitből való megigazulás? Ráeszmélést arra, hogy üdvösségemet, megtartatásomat, szabadulásomat, amit saját erőmből soha nem tudtam volna elérni, valaki megszerezte számomra. Nem kell tehát magamat halálra gyötörnöm, és szorongva azon törnöm a fejemet, hogy vajon ki megy fel a mennybe, vagy száll le az alvilágba azért, hogy elhozza a Szabadítót, aki szabadulást szerez számomra. Az 5 Móz 30, 12-14 verseiben elhangzó kijelentést Pál egy az egyben Krisztusra vonatkoztatja. Az említett ige nem hagy kétséget afelől, hogy nekünk feltétlenül Istentől jövő segítségre van szükségünk, mert saját okosságunk, ügyességünk nem segít ki minket elveszett állapotunkból. 

    Nem kell tehát reménytelen helyzetemben kétségbeesve fűhöz-fához kapkodnom, mert csodálkozva fedezem fel: a Megváltóm megérkezéséről szóló, számomra az életet jelentő örömhír közel van, sőt meg is érkezett hozzám. Ez a kegyelem. Nem én szerzem meg, hanem felkínáltatik nekem. (Egy elaknásított homokos területen kellett két katonának átkelnie. Lehetetlennek látszó feladat volt. Egyik katona szívből könyörgött az Úrhoz. Azon az éjszakán hatalmas vihar támadt, és a szél az említett területen egy széles sávról elseperte a homokot, az aknák láthatóvá váltak, és ők egyszerűen átsétáltak azok között.)

  A kegyelem, a szabadulás közel jött hozzád Krisztusban. Róla szól az ige, amit hallhatsz, amit hit által szívedbe zársz. Isten általa mindent elvégezett. A megváltás nem a te gondod immár, nincs más dolgod, mint azt hittel megragadni. A kegyelmet nem kell kiérdemelned, csak elfogadnod. 

   „Közel jött hozzád, a szádban, a szívedben van”… Pál apostol ezt az ószövetségi gondolatot Krisztusra nézve értelmezi, fogalmazza át, és viszi tovább: ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz. 

   Döbbenetes kijelentés ez, érezzük, hatalmas erő, ígéret van benne. Hadd kérdezzem meg: Úrnak megvallod-e Jézust? Vállalod-e őt, azt, hogy az övé vagy, vagy szégyelled őt, a Szentet, az önmagát érted áldozó Isten Fiát mindenféle gyarló, léha ember előtt? Hiszed-e szívedben, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból? Ha nem, akkor kérjed Istent, hogy Lelke által juttasson el erre a hitre. Üdvösség kérdése ez. Ha meghalsz (ez pedig egyszer bizonyára bekövetkezik), akkor ez lesz, ami egyedül számít. 

   Az apostol megismétli a kijelentést, kissé felcserélve a szavakat: mert szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk, és szánkkal teszünk bizonyságot, hogy üdvözüljünk. Krisztusban teljesen beigazolódik az Írás: aki benne hisz, az nem szégyenül meg. Mindent elveszíthetsz, ha Krisztus a tied, akkor benne mindent megnyertél, mindent „viszel”.

   A megváltás tekintetében nincs különbség: a külsőségek, ceremóniák, dogmák elválaszthatnak, felekezeti szekértáborokat állíthatunk fel egymás ellen, itt a földön kizárhatjuk egymást köreinkből, de egy Megváltó és egy megváltás van. Mindenkire nézve igaz: aki segítségül hívja az ő nevét, üdvözül. Mindenki, aki hittel kiált hozzá. Ha egy hegymászó mély szakadékba zuhan, akkor a túlélése már nem az ő képességein, ügyességén múlik, hanem a mentőegység megérkezésén. Tegyük fel, hogy van egy orvos, aki mindenféle betegséget meg tud gyógyítani. Sokan kételkednek ebben, azt mondják, hogy ez megtévesztés, csak hiszékeny emberek terjesztik ezt a hírt, stb. De azt, aki hozzá fordul, aki bízik benne, azt meggyógyítja. Mások maradnak a kételkedésükkel. 

   Az igénk második felében az örömhírnek az értintettekhez való eljutásáról hallunk. Igaz az ige: „aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül”. Ám ha valakit nem ismerünk, azt nem hívhatjuk segítségül. (Az előbbi példához visszatérve: ha nem hallottunk erről az orvosról, akkor nem tudunk hozzá folyamodni segítségért.) A hit hallásból van. A hit biztos ismeret is. 

   De ahhoz, hogy hangozzék az üzenet, hogy tudomásunkra jusson az evangélium, szükség van hirdetőkre, továbbadókra… Ha pedig mennyei üzenetről van szó, akkor a hirdetőket valakinek el is kell küldenie. Az nem egyéni vállalkozás. Isten az elküldő, és a legjobb hírt bízza a követeire: ezért drága azoknak az érkezése, akik az örömhírrel jönnek. Gondoljunk azokra a futárokra, akik régebb a háború végét, a békeidő elkezdődését jelentették be valamely ország falvaiban, városaiban, vagy éppen az adók elengedését… Vagy gondoljunk arra a királyi követre, aki a megkegyelmezés jó hírét vitte az elítéltek számára (Dosztojevszkij esete). Milyen hírnek örülnénk igazán? Boldoggá tesz-e az a tudat, hogy megváltottak vagyunk? Hogy akár élünk, akár halunk az Úréi vagyunk. 

   A következő kérdés (az apostol más sorrendet követ) az, hogy elhisszük-e azt, amit hallunk. Mert nem mindenki fogadja el. Nem mindenki engedelmeskedik. Van, aki úgy él, mintha Isten semmit nem üzent volna neki. Szinte érthetetlen. Ha jó hír érkezik, akkor azt örömmel fogadják az emberek, nem? Valaki elmondta, hogy a katonaságnál nagyon számolták a napokat a leszerelésig, de volt két katonatársuk, akik rossz családi körülmények közül jöttek, és ők azt mondták, hogy egyáltalán nem várják, hogy hazamenjenek. Itt megvan mindenük: étel, ruházat… Ott is maradtak az altisztképzőben. A szabadulás jó híre közömbösen hagyta őket.  

   Lelkileg sokan így viszonyulnak Isten kegyelméhez: élhetnének békességben, szabadságban, hálával a szívükben. De nem kell. Közösségünk lehetne sokkal erősebb, összetartóbb, lehetne több az örömünk, de hitetlenségünk, önzésünk, makacsságunk, bizalmatlanságunk megakadályoz ebben. Nem kell az Isten útja, a saját fejünk szerint akarunk élni. 

    „Ki hitt annak, amit tőlünk hallott?” Évezredes, fájdalmas kérdés ez. Van-e vevő az Isten igéjére, kell-e az fiataljainknak, családjainknak?  Mostanában gyakran hallom ezt az öntudatos kijelentést: én magamban hiszek. Vajon ismerem-e, hogy ki ez a „magam”, tudom-e, hogy mennyi minden befolyásolja „azt”? Az ige azt tanítja: nincs más evangélium. A hit Krisztus beszédének a hallásából és elfogadásából van… 

   Ha végigmegyünk Bergenyén, kivált egy vasárnapon, bennünk is feltevődik a kérdés: vajon az emberek nem hallották, nem ismerik az örömhírt? Akkor miért nem örülnek neki, miért zárják ki az életükből? Miért nem tartják fontosnak, miért ilyen közönyösek? Hogy van ez? Annyi minden betölti, megkeményíti a szívünket! Annyi mindent előbbre valónak, érdekesebbnek és izgalmasabbnak találunk! Mulandó, értéktelen dolgokat. A fülünk, a szívünk nyitottabb minden másféle beszéd iránt. 

    Vagy – ha tovább kérdezünk az ige szavával – talán nem értettük meg a megváltásról szóló üzenetet? Lehet, hogy csak a fülünkig jutott el, de nem ismertük fel igazán megtartó erejét. Úgy belevegyülünk az élet harcaiba, szenvedélyeinkbe, hogy észre sem vesszük azt a többet, amit Isten kínál nekünk. Izráelnek meg kellett hallania: egy olyan nép fele fordulok, amelyik nem az én népem. (Egy idős, gazdag emberrel a rokonai - a rájuk néző biztos örökség tudatában - nem nagyon törődtek, ez nagyon rosszul esett neki, és elhatározta, hogy annak adja vagyonát, ha idegen is, aki emberszámba veszi őt.) Egy afrikai misszionárius mondta európai szolgálata során: 200 évvel ezelőtt elhoztátok nekünk az evangéliumot, mi most visszahozzuk nektek, megismertettétek velünk Krisztust, mi most újra meg akarjuk ismertetni veletek. 

  Megtaláltak, akik nem kerestek. Az biztos, hogy a keresztyének egy részének (bergenyei gyülekezetünk sem kivétel) nem kell a keresztyénség. Nem kell Krisztus, nem kell a kegyelem, a bocsánat. Hisszük, Isten kegyelmi munkája nem lesz hiábavaló, részesülni fognak benne azok, akik elfogadják. 

  Megható, elgondolkoztató az utolsó kép: Isten kegyelme karjait naphosszat hiába tárogatja népe felé. Mint a szülő, aki hiába várja gyermekét. „Jöjjetek hozzám!”, mondja Jézus. Sokan nem akarnak. De azok, akik jönnek, nyugalmat, békességet és üdvösséget találnak nála. „Még ma jöjj, még ma jöjj, Jézusodhoz menekülj!” Ámen.