Róm 14, 5-17  (vas.de., vázlat)

 5 Van, aki az egyik napot különbnek tartja a másik napnál, a másik pedig egyformának tart minden napot: mindegyik legyen bizonyos a maga meggyőződésében. 

6 Aki az egyik napot megkülönbözteti, az Úrért különbözteti meg. Aki eszik, az is az Úrért eszik, hiszen hálát ad Istennek. Aki pedig nem eszik, az Úrért nem eszik, és szintén hálát ad Istennek. 

7 Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának; 

8 mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk. 

9 Mert Krisztus azért halt meg, és azért kelt életre, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék. 

10 Akkor te miért ítéled el testvéredet? Vagy te is, miért veted meg testvéredet? Hiszen mindnyájan oda fogunk állni Isten ítélőszéke elé. 2Kor 5,10 

11 Mert meg van írva: „Élek én, így szól az Úr, bizony előttem fog meghajolni minden térd, és minden nyelv megvallja majd, hogy én vagyok az Isten.” Ézs 45,23 

12 Így tehát mindegyikünk önmagáról fog számot adni Istennek. 

13 Ne ítélgessük hát többé egymást, hanem azt ítéljétek meg inkább, miként nem okoztok a testvéreteknek megütközést vagy botránkozást. 

14 Tudom, és meg vagyok győződve az Úr Jézus által, hogy semmi sem tisztátalan önmagában, hanem csak ha valaki valamit tisztátalannak tart, annak tisztátalan az. 

15 Ha pedig testvéred valamilyen étel miatt megszomorodik, máris letértél a szeretet útjáról: ne tedd tönkre ételeddel azt, akiért Krisztus meghalt. 

16 Vigyázzatok, ne káromolják azt a jót, amelyben részesültetek. 

17 Hiszen az Isten országa nem evés és ivás, hanem igazság, békesség és öröm a Szentlélekben.

    Napok, ünnepek, tiszta és tisztátalan ételek témája jön elő a mai igeszakaszban. Az apostol – aki közel 2000 évvel ezelőtt írta ezt a levelet – meglepő rugalmassággal, megértéssel ua. bölcsességgel kezeli ezeket a kérdéseket. Elfogadja azt, hogy vannak, akik az Ószövetség külső rendelkezéseihez elszántan ragaszkodnak (bár tudjuk, hogy vallásos szokások akármilyen szigorú követése, gyakorlása önmagában még nem garancia arra, hogy valaki lelki többlettel is rendelkezik, és igazságosabban, emberségesebben viszonyul másokhoz), és azt is helyben hagyja – bár ő maga tagadhatatlanul a zsidó kultúrához kötődik –, hogy vannak, akiknek ezek a rituális előírások semmit nem jelentenek. 

   Szinte furcsálljuk a mondatot: mindenki legyen bizonyos a maga meggyőződésében. Mintha arra biztatná az apostol gyülekezetet, hogy mindenki hajthatatlanul ragaszkodjék saját álláspontjához és véleményéhez. Hogyan lesz ebből egység? Azonban nem erről van szó, inkább arról, hogy a vallásos élet külső formaságait illetően mindenki jó belátása szerint cselekedjék (ne legyen ék a közösség tagjai között az, hogy pl. ki mit eszik, hogyan öltözik, hányszor imádkozik, stb.), de a központi igazságot, a Krisztus megváltó áldozatát, a hit általi hozzá tartozást tekintve nem lehet megalkuvás, ott egyetértésnek kell uralkodnia. 

    Senki se engedje meg tehát, hogy a vallásosság külső elemeire vonatkozóan bizonytalanság uralkodjék el rajta, és így az elvonja a figyelmét… Tegyük fel, a szomszédom beteg, meg akarom látogatni, de nem tudom, hogy mit vigyek neki: meleg ételt, gyümölcsöt, édességet, vagy valami olvasnivalót, és egészen leköt ez a vacillálás, ez a dilemma, aztán valamit odateszek, de nem vagyok megbékülve vele, nem tudom, hogy jól döntöttem-e, és ezzel a bizonytalanság-érzéssel érkezem meg hozzá, nem is figyelek rá, mert nyugtalanít, zavar ez a helyzet… Hát jó ez?! Nem az a cél, hogy beszélgessek vele, bátorítsam őt nehéz helyzetében?

   A lényeg az, hogy jó lelkiismerettel (és másokat nem kritizálva, nem győzködve), ua. hálás szívvel éljek. Isten dicsőségére. Hitem ne emberi versengés, ambíció legyen. lenyűgöző vallásos buzgólkodások mögött sokszor annyi emberi gyarlóság húzódik meg!

  Egy másik témát is megemlít az apostol, ami állandó vita tárgya lehetett az akkori keresztyének között. Nem megy bele a részletekbe, nem is szándéka ez, hanem nagyon tömören azt írja: aki eszik, az is az Úrért eszik, hiszen hálát ad Istennek, aki pedig nem eszik, az Úrért nem eszik, és szintén hálát ad Istennek. Vagyis: ha valaki mindent eszik, akkor az Úrért tegye ezt (minden tettünk, táplálkozásunk is őt kell dicsérje), ha válogat, akkor az Úrért járjon el így. Vajon Krisztust dicséred-e minden tetteddel? Amikor mértéktelen vagy, amikor pazarolsz, amikor bizonyos szabályok betartása miatt többre tartod magad másoknál (mint Péter Antiochiában), amikor a beszédedben, cselekedeteiben gőgös, lekezelő vagy, átejtesz másokat. Hitler vegetáriánus és absztinens volt, Churchill mindenevő, még italozott is…

  És elhangzik a gyönyörű hitvallás: „mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának”. Ebben a mélyértelmű, hatalmas kijelentésben van egy nagy figyelmeztetés és egy nagy biztatás.

  Nem önmagunknak élünk. A modern ember (mi is beletartozunk ebbe a kategóriába) vehemensen tiltakozik a gondolat ellen. De igen, én magamnak akarok élni, kedvteléseimet követni, mindent megszerezni és mindent elérni, amit csak lehet. Csakhogy az önmagának élő ember elveszíti önmagát. Önmagának élve legesszenciálisabb kapcsolatát tagadja meg. Mintha egy kisgyermek azt mondaná: én elköltözöm otthonról, teljesen önálló akarok lenni, azt tenni, amihez kedvem van, ne dirigáljanak nekem a szüleim. Jóra vinne ez? Életünk alapja, rendeltetése az, hogy Istenhez tartozunk, az Úréi vagyunk, ha sokan tagadják is ezt. 

    Milyen jó hallani azt is: senki nem hal önmagának. Aki önmagának él, az nemcsak elvéti élete célját, hanem magának is hal meg. Élete végén annyi reménysége marad, amennyit a halál ténye jelent számára. De aki nem önmagának él, az nem önmagának hal meg. Az halálában is tartozik valakihez.

   Ezt a tanítást megismétli Pál, most már egészen személyesen Krisztusra mutatva. Nem magunknak élünk, hanem az Úrnak, nem magunknak halunk meg, hanem őneki. Ó, milyen csodálatos dolog megváltó Urunknak élni, és feltámadott Krisztusunknak halni meg. Őt követni, neki szolgálni, és hozzá érkezni. 

  Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk… A HK nyitó tétele igaz halálunkban is (így is fogalmazódik meg az első kérdés: „mi életedben, halálodban egyetlen vigasztalásod?”). Ez nemcsak halálunk pillanatára vonatkozik, hanem a földi életünk utáni sorsunkra is. Ugyanaz a reménységünk, mint a közel 2000 évvel ezelőtt elhunyt Pál apostolnak, a közel 500 éve meghalt reformátoroknak, elhunyt elődeinknek, szeretteinknek. Ha az Úréi vagyunk, akkor a halál nem elválaszt, hanem összeköt - vele. Bezáratik mögöttünk a földi élet kapuja, hogy a mennyei nyittassék ki előttünk.  

   Mert Krisztus azért halt meg, és azért kelt életre, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék. Dicsőséges mondat ez! Ez a mi reménységünk Krisztusban igaz, benne teljesedik be. Nem azért lehet életre-halálra bizodalmunk és vigasztalásunk, mert betartottuk a törvényt, mert vallásosságunkat ilyen-olyan külső szabályok szerint éltük meg, hanem azért mert Krisztus meghalt értünk és életre kelt, és benne, általa bocsánatot, megigazulást és üdvösséget nyertünk. (Egyik országban kitört a háború, egy gazdag üzletember elhatározta, hogy feleségével és tizenéves fiával külföldre költözik… nagyban zajlott a készülődés, amikor a gyermek azzal állt az apja elé: „van három jó barátom, szegény fiúk, nekik nincs módjuk elmenekülni, ők is velünk kell jöjjenek, különben és nem megyek”. Értitek, ezek a srácok semmit nem fizettek a gazdag embernek… csak a fia barátai voltak.)    

  A törvény különben is csak erre a földi életre vonatkozik. Halálunkkal megszűnnek kötelességeink, de jogaink is. Aki meghalt, az nem kell pl. letöltse a börtönbüntetést, de nem is fogják előléptetni. Persze a törvény a javunkra adatott. A parancsolat szent, igaz és jó, ahogy Pál apostol írja (Róm 7). És kétségtelenül az is, hogy a/(bizonyos) vallásos törvények segítenek földi értelemben is sikeresebbé válni. Azt a tény, hogy a zsidó származásúak „felülreprezentáltak” a világ tudományos és gazdasági elitjében, vallásuk vitakultúrája, a tanulás eszményítése, a közösségi összetartás hagyománya is magyarázza. Másfelől – nyilván - az ateisták között is sok sikeres ember van. De az ige itt nem földi sikerekről beszél - bár a maga helyén ez is fontos, Isten áldása lehet -, hanem a végső igazságról, reménységről, arról, hogy mi Krisztus megváltó szeretetében, megtartó uralma alatt élünk…

    Akkor hát miért veted, miért ítéled el a te testvéredet? Azt gondolod, hogy különb vagy nála?  Mindnyájunknak oda kell állnunk Isten ítélőszéke elé. Pál Ézsaiás prófétát idézi: „bizony előttem hajol meg minden térd”… Jó nekünk ezt tudatosítani. Jó nekünk ezzel a komolysággal, ua. bizodalommal élni. Egymás előtt meg tudjuk játszani az igazat, a felsőbbrendűt, a csodálatra méltó vallásost, Isten előtt azonban nem. Ő a szívünket ismeri. Jézus körül ma is sok farizeus van. Minket is fenyeget ez a veszély. 

  Ne ítélgessétek egymást, inkább azt ítéljétek meg, hogy miként nem okoztok megütközést és botránkozást. Ne a hibát keressétek, inkább azt keressétek, hogy hogyan tudtok egymás javára élni. Sajnos, az egyházban is szívesen gyártunk ellenségképet. Vagyunk mi, a jók, az igazak, és mások, a gonoszok, tévelygők, pokolra valók. És ez nagyon hatásos tud lenni. (Vannak olyan keresztyének, akik nem teszik be lábukat más felekezet templomába. Mi ez a babonás őrizkedés? Attól tartanak, hogy valami lelki fertőzést kapnak?)

  Pál folytatja a gondolatot: Jézus által meg vagyok győződve, hogy semmi sem tisztátalan önmagában. Pál a megváltás igazsága felől nézi a kérdést. Vajon, gonoszabb lesz valaki, aki nem tudom mit eszik, és tisztább lelkű, aki nem tudom mit nem eszik? Ha csak ennyin múlna! Elgondolkoztató, sőt egészen modern megközelítés: akkor tisztátalan valami, ha valaki azt annak tartja… (Vannak kényszerbetegségben szenvedők, akik például rettegnek attól, hogy megmérgezik őket, nem hajlandók, csak saját edényeikből enni, amik néha egészen koszosak.)  

   Ha pedig testvéred valamilyen étel miatt megszomorodik, máris letértél a szeretet útjáról: ne tedd tönkre ételeddel azt, akiért Krisztus meghalt. Mert a legfontosabb: megmaradni a szeretet útján. Ha megszomorítod testvéredet (mert kritizálod, vagy megbotránkoztatod), akkor elgáncsolod azt, akiért Krisztus meghalt. Jakab ír hasonló esetről: betér gyülekezetetekbe egy szegény, és hátra külditek, kiközösítitek… 

  Isten országa nem evésen-iváson, nem külsőségeken múlik, nem ezekben mutatkozik meg, hanem Szentlélek általi igazságban, békességben, örömben. Tiszta beszéd. Nem ott van jelen Isten, ahol törvényeskedés van, lelki finnyáskodás, hanem ahol  igazság, békesség, szeretet van a szívekben.

  Figyeljük meg Szentháromság-vasárnapján, ahogy az utolsó három versben… a három isteni személy munkájáról van szó… Krisztus meghalt érted és testvéredért is, Isten kegyelméből (és nem külsőségek által) tartozhatunk az ő közösségébe, lehetünk részesei az ő országának, és a Szentlélek tölt be igazi örömmel, békességgel, és tesz alkalmassá a hiteles szolgálatra, a képmutatás nélküli szeretetre. Így áldjon meg minket az Atya, Fiú és Szentlélek Isten, most és mindörökké. Ámen.