Ef 2, 11-22 (vas.de.)

11 Emlékezzetek tehát arra, hogy ti egykor pogányok voltatok, úgynevezett körülmetéletlenek a körülmetéltek szerint, akik viszont azért nevezik magukat így, mert testükön emberkéz által körül vannak metélve. 

12 Ti abban az időben Krisztus nélkül éltetek, Izráel közösségétől elkülönítve, és mint az ígéret szövetségein kívül álló idegenek, reménység nélkül és Isten nélkül éltetek a világban. 

13 Most pedig Krisztus Jézusban ti, akik egykor távol voltatok, közel kerültetek Krisztus vére által. 

14 Mert ő a mi békességünk, aki a két nemzetséget eggyé tette, és az ő testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést, 

15 miután a tételes parancsolatokból álló törvényt érvénytelenné tette, hogy békességet szerezve a kettőt egy új emberré teremtse önmagában. Kol 2,14 

16 Megbékéltette mindkettőt egy testben Istennel a kereszt által, miután megölte az ellenségeskedést önmagában, Kol 1,20 

17 és eljött, békességet hirdetett nektek, a távoliaknak, és békességet a közelieknek. Ézs 57,19 

18 Mert általa van szabad utunk mindkettőnknek egy Lélekben az Atyához. 

19 Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. Zsolt 122,3-4; 2Móz 12,48 

20 Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, 

21 akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, 

22 és akiben ti is együtt épültök Isten hajlékává a Lélek által. 

    Egy háborút megjárt férfi fogalmazta meg a következőket: „a fronton azt mondtam magamban: ha ebből a pokolból egyszer kiszabadulok, akkor egész életemben hálás leszek. Hála Istennek, hazakerültem, de hosszú évek után már természetesnek veszem, hogy szabad vagyok, biztonságban élek, és nem is érzek különösebb hálát ezért.” (Tegnap beszéltük a gyerekekkel arról: nem szoktunk örülni annak például, hogy milyen jó, hogy van mit ennünk. Miért ne volna?) Így működünk. Ez vonatkozik lelki életünkre is. Pedig a bocsánatban részesülés nem felejtést jelent, hanem helyes emlékezést. Vagyis, hogy mindig tisztán látom azt, amit tettem, a helyzetet, amiben voltam, ua. azt is, hogy mekkora kegyelemben részesített Isten. 

    Pogányok voltatok, írja Pál, körülmetéletlenek… Amikor a törvény követői ezt a megnevezést használták, akkor abban benne volt a megvetés, lenézés hangsúlya. Hasonlóan ahhoz, mint amikor tanult emberek között valakivel kapcsolatban elhangzik a „műveletlen” jelző: az egyáltalán nem dicséret. A testi körülmetélkedés feltétele alapján szerint ki voltatok zárva a szövetségből. „Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről”… Ez a kijelentés a történelmi zsidó népnek szólt. Ez világos. (Mi, magyarok, ugye – ha minden igaz - Ázsiából „jöttünk ki”.) Idegenek voltatok, a szövetségen kívül éltetek, reménytelenül. Az ígéretek nem vonatkoztak rátok. (Hiába szeretnék én pl. a szaúdi herceg örökösei közé kerülni, nincs rá esélyem, mert nem vagyok a Szaúd-család tagja. Sajnos, vagy szerencsére?) 

   Ennél még nagyobb fogyatkozásotok volt az, hogy Krisztus nélkül éltetek. Őt az egész világért küldte Isten, de a világ nem ismerte fel… „A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: a saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt” – áll a János evangéliuma első fejezetének 10-11. verseiben.  Súlyos megállapítás. Tudni róla, de nélküle élni. Ismerni a nagybetűs Utat, mégis a magunk útját járni (kívánatos gondolatként hangzik, azonban ürességhez, romláshoz vezet). Keresztyénség Krisztus nélkül. Sokszor ebben az abszurd helyzeteben próbálunk lavírozni. 

  „Most pedig” - ez a bejelentés egy radikális fordulat bekövetkezését adja hírül. Krisztusban felismertétek, elfogadtátok megváltó Uratokat. Távoliakból közeliek lettetek Jézus vére által. A jogot – élete árán - Krisztus szerezte meg, de nektek kell azzal élni. Hiába van joga valakinek orvoshoz menni, ha nem megy. Közel kerültetek. Felvétettetek az ő megtartó közösségébe. Csodálatos lehetőség! Földönfutókból Isten megváltott, üdvösségre elhívott gyermekei lettetek. 

   Ennek személyes élménynek kell lennie. Istenhez tartozásunkban nem lehet távoli, külső szemlélő maradni. Nem elég csak tudni, hogy valahol van egy jó orvos, hanem – ha bajom van – el kell mennem hozzá. Valaki azt mondta (de tudom, sokak „hitvallása” ez): én támogatom az egyházat, de nem akarok részt venni semmilyen egyházi tevékenységben. Vajon akkor azt is mondja ez az atyánkfia: hiszem, hogy van mennyország, de csak kívülről akarom szemlélni? A Krisztussal való kapcsolatunk olyan szoros és személyes kell legyen, ahogy kezet fogok barátommal, ahogy megölelem gyermekemet. 

  Krisztusban konkrét áldásokat kapunk. Az apostol mindenekelőtt a megbékélés nagy ajándékát említi. „Ő a mi békességünk”, ő a bocsánat, a kegyelem garanciája számunkra. Az ő protekciója alatt bátran és bizalommal állhatunk meg Isten előtt. (Egy tanító történet arról szól, hogy egy gazdag kereskedő meg akarta kaparintani egy szegény ember házát, ezért felségárulással vádolta meg, a szegény ember a perben magát a királyt hívta tanúnak, akitől a kis birtokát kapta. Ha Krisztus a tanúnk, akkor nyert ügyünk van). 

   És ha ő ott van az életünkben, akkor az ő békessége jut érvényre kapcsolatainkban is. „Ő lerontotta a választófalat”. Mert a falak… azok vannak, épülnek, magasodnak. Az apostol itt kiemelten két csoportról beszél: zsidókról és pogányokról. Ti – írja az efézusiaknak - nem voltatok a választott nép tagjai, de Krisztusban részesei lettetek azoknak az ígéreteknek, amiket Ábrahám fiai kaptak. Krisztus eggyé tette a két nemzetséget. Egy közösséggé formálta. Nem vagyunk egyformák, de Krisztus egyetlen megváltott népéhez tartozunk. Nincs sok „szentek közössége”, nincs sok üdvösség, csak egy. „Innentől kezdve” nem kellene helye legen a versengésnek közöttünk. Ha egy süllyedő hajóból kimentik az utasokat, akkor nevetséges lenne, ha azok utólag azon vitatkoznának egymással, hogy ki érdemelte meg jobban. Mégis sokszor belemegyünk ilyen kicsinyes, gyerekes viszálykodásokba. 

  Szóba kerül a tételes parancsolatokból álló törvény (hogy ti. „ezt így tedd!”, „így ünnepelj!”, „ezt egyed!”, „ebbe öltözz!”, stb.). Megváltó Urunk érvénytelenné tette azt. A törvény Krisztusig vezet, hogy őt hit által megragadva, már ne a törvényre támaszkodjunk. (A mesében a szegény legény ahhoz, hogy megnyerhesse a királylány kezét, meg kell tanuljon íjjal, karddal és parittyával bánni, hogy legyőzze az akadályokat, és eljusson királylányhoz. De végső soron nem a kardja, íja, parittyája teszi királyfivá, hanem az, hogy a királylány megkedveli. És immár nem ezekben a harci eszközeiben kell bízzon, hanem a királylány szeretetében…) Nem önmagunkkal, nem vallásos teljesítményükkel dicsekszünk, hanem azzal, hogy Krisztus új emberré teremtett.  

    Értitek: egy nagy belső megújulásra van szükségünk (gondolkodásban, magatartásban, egymáshoz való viszonyulásban) ahhoz, hogy megértsük és gyakorlatba is ültessük: Krisztus békességet szerzett nekünk, így egymással valóban jó közösségben élhetünk. Mennyi látszik bennünk, közöttünk ebből az újból? Abban, ahogy beszélünk, viselkedünk, ahogy munkánkat végezzük. 

  Hatalmas kijelentés hangzik el a 16. versben: (Krisztus) megbékéltette mindkettőt egy testben Istennel a kereszt által, miután megölte az ellenségeskedést önmagában. Mindnyájunk számára Krisztus „eszközölte ki” a bocsánatot, a kiengesztelődést Isten előtt, hitünk egyedül csak rajta csünghet, ez a tény pedig mindenképpen összeköt, egy táborba állít minket. 

   Érdekes a kifejezés: ő megölte az ellenségeskedést a saját testében. Megölte a haragot, a bosszúvágyat, a viszálykodást. Önmagát adta áldozatul, hogy ezeket legyőzze, ezeknek mérgét elvegye. Rá kell döbbenjünk: az Isten Fia halálába került a mi gyűlölködésünk, és arra is: áldozatával indokolatlanná tett mindenféle háborúskodást egymással. (Két testvér hajba kap, egymást hibáztatja egy összetört, ócska bicikli miatt, a szülők vásárolnak minkettőnek annál tízszer jobbat, menőbbet, de a gyerekek tovább veszekednek a régi miatt.) Vajon, látszik-e életünkben a Krisztus halálának a gyümölcse? Engedjük-e, hogy bűneink vele meghaljanak, vagy hiábavalóvá tesszük magunkban az ő halálát?  

   Egyik családban a szülők elváltak, egyetlen gyermekünk emiatt súlyos depresszióba esett, egész életére lelkében sérült, beteg lett… Vajon ez mire döbbenti rá a szülőket? Hogy tovább folytassák az egymás elleni csatározást, hogy egymást hibáztassák? Nagyon ostoba hozzáállás lenne ez! 

  Békességet hirdetett… Kikiáltotta lelki szabadságunkat, Istennek bocsánatát. Távol és közelvalóknak. Elhordozta bűneink botrányát, az enyémet, a tiedet, a másokét is, és mindnyájunknak békességet ajándékozott. Akkor már nem kell a mások bűnével  foglalkoznom. Kegyelmet nyertem, amnesztiában részesültem, akkor nekem is ilyen lelkülettel kell viszonyulnom másokhoz. Ha logikusan gondolkodom, ha ésszerűen akarok élni.   

  Mert Krisztusban van utunk az egy Lélek által az Atyához. Gyönyörű mondat. Krisztusban a Lélek által az Atyához. A Szentháromság Isten csodálatos közössége tárul fel számunkra. Örök életünk sem lesz elég ezt a titkot megértenünk, e felett ujjonganunk.   

    Erről a befogadtatásról írja Pál: nem vagytok idegenek és jövevények. Távol voltatok, de kegyelem által Isten gyermekeivé lettetek. A szentekhez tartoztok, Isten háza népéhez. Vannak-e ma szentek? Túl erőszakos, lármás lett a világ, nem kedvez a lelki elmélyülésnek, a  „szentté válásnak”. Mégis… szentek azok (ha nem is tökéletesek), akik Isten gyermekeiként élnek. A szentség nem külső, hanem belső immunitást jelent… Tanúja voltam, amint nyilvános helyen nagyobbacska gyerekek egyik csendes, látszólag visszahúzódó természetű társukat csúfolták, durva tréfákat elsütve a rovására. A nevetségessé tett gyerek mindezt szemmel láthatólag szorongva, de mégis valami ártatlan, szent békességgel tűrte. A Krisztus vonásait az ő arcán lehetett felismerni, nem a többiekén.  

  „Isten az ő templomába épít be titeket”… A biztos pont, alap, sarokkő Jézus. Egyik vallásos ének szól arról: Isten hús-vér templomai vagyunk. … Ne feledkezzünk meg erről a méltóságunkról. És arról sem, hogy csak együtt válhatunk azzá. Az egész épület egybeilleszkedik a Lélek egybeszerkesztő munkája által. Nem kitűnni, nem önállóskodni kell nekünk, hanem megtalálni a helyünket, és azt boldogan betölteni egymás javára, Isten dicsőségére. Ámen