1 Tim 3, 14-16 (vas.de., vázlat)

14 Ezeket pedig abban a reményben írom neked, hogy hamarosan eljutok hozzád. 

15 Ha pedig késnék, ezekből tudd meg, hogyan kell szolgálnod az Isten házában, amely az élő Isten egyháza, az igazság oszlopa és erős alapja: Ef 2,20 

16 Valóban nagy a kegyesség titka: aki megjelent testben, igaznak bizonyult lélekben, megjelent az angyaloknak, hirdették a népek között, hittek benne a világon, felvitetett dicsőségben. 

   Elgondolkoztam azon: milyen áldás az írás… hogy a gondolatainkat közvetítő szavakat (illetve az azokat megformázó hangokat) írásjelekbe tudjuk rögzíteni, és így üzenni tudunk azoknak is, akik nem hallják a hangunkat: levélben, e-mailben, sms-ben… Közölni tudjuk élményeinket, ki tudjuk fejezni érzelmeinket, szeretetünket. És milyen veszélyes (manapság már globális hatású) fegyver is lehet az írás, ha gyűlölködést, hazugságot, rágalmat, ellenségeskedő gondolatokat közvetít. Vigyáznunk kell, amikor beszélünk, amikor írunk!

   Pál bizakodó üzenetet küld Timóteusnak: „ezeket abban a reményben írom neked, hogy hamarosan eljutok hozzád”. Ebben a kijelentésben tetten érjük Pál ragaszkodását az ő fiatal munkatársához. Úgy gondol a remélt találkozásra, mint ami áldott, örömteljes alkalom lesz. Az élő találkozást – itt a gyülekezeti együttlétre is gondolok - nem helyettesítheti semmi (bár sok mindennel próbáljuk pótolni). Persze, vannak szükséghelyzetek (betegség, távolság, halaszthatatlan elfoglaltság, amikor nem tudunk jönni), de ugye milyen jó nekünk élő szót váltanunk egymással, „élőben” látnunk egymás arcát! Sokszor mégis mi magunk fosztjuk meg magunkat ettől a lehetőségtől.  Az Újszövetség úgy beszél az üdvösségről, mint színről-színre látásról, mint egy csodálatos együttlétről, közös ünneplésről.

  Az apostol számol azzal is, hogy terve nem valósul meg egyhamar, ezért hozzáteszi: ha késnék, ezekből (a fentebb leírtakból) tudd meg, hogyan kell szolgálnod. Intésekről, biztatásokról, útmutatásokról van szó, amiket meg kell őrizni, amik a csüggedésben, elbizonytalanodásban fogódzók kell legyenek. Ismerjük-e ezeket a biztos lelki tájékozódási pontokat? (Egy gyereket – amikor a család nagy problémákkal küzdött – az édesapja bevitt az árvaházba, de megígérte neki, hogy egy év múlva érte jön… Ez a gyerek minden testi-lelki megpróbáltatást zokszó nélkül, békésen tűrt, mert biztos volt abban, hogy az apja a megbeszélt időben el fog jönni érte.)

   Pál a Timóteusnak szóló buzdításban az egyháznak (amelynek körében fiatal munkatársa szolgál, él, forgolódik, igyekszik a jót előmozdítani) egy nagyon szép definícióját, meghatározását fogalmazza meg: az Isten háza, az élő Isten egyháza, az igazság oszlopa és erős alapja. Legyünk őszinték: túlzásnak érezzük.

  Arra kell mindenekelőtt gondolnunk, hogy az egyház akkor nem egy intézmény volt, hanem a hívők élő, egymást hitben (és ha a szükség úgy kívánta, anyagiakban is) támogató közössége. Isten gyermekeinek családi köteléke (Isten házanépe…), ahol Krisztus megváltó halálának és feltámadásának erejében hittek, az ő tanítását követték, szeretetének jelenlétében, visszajövetelének reménységében éltek. Ma már az egyházról szólván (sajnos) inkább egy hivatalra gondolunk, és nem Uruk és egymás iránt elkötelezett tagok élő szövetségére, egy lelki családra. 

    Az egyház ugyanakkor az igazság oszlopa.  Az oszlop fontos szerkezeti, statikai (függőleges) tartóelem az építészetben. Az egyház feladata az igazság, igazságosság fenntartása ezen a világon, éppen Isten kijelentett igazsága alapján. Persze, sokszor nem sikerült és sikerül betöltenie ezt a szerepet. (Pl. a család is a szeretet és bizalom ősmodellje kellene legyen, és sokszor nem az.) Érdekességként jegyzem meg: az épületek esetében vannak ún. áloszlopok (pilaszterek) is, amik bár a hagyományos oszlopok hatását keltik, de nem látnak el teherhordozó funkciót, csupán esztétikai szerepük van. Van, amikor az, amit végzünk az igazságnak csak a látszata. 

   És még egy tulajdonság: erős alap… Vajon ilyen tud-e lenni az egyház - mint élő közösség - ebben az alapjaiban megrendült világban? A reménységet, a megtartatás bizonyosságát, a békességet képviseljük-e minden helyzetben? A Bibliában kb. 40- szer fordul elő az alap szó, itt azonban egy sajátos kifejezés áll (ami csak itt fordul elő), ennek jelentése: sziklaszilárd fundamentum.  „Más fundamentumot senki sem vethet azon kívül...” (’ Kor 3,11). Ha Krisztusban hiszünk, akkor ezen az alapon állunk. Ám akkor nagyon határozottan, nagyon erősen kell ragaszkodnunk hozzá. Ha minden összedőlni látszik is, meg kell maradnunk őbenne…

   Úgy látjuk, hogy egyre kevesebben választják ezt a sziklaszilárd alapot. Sokak számára nem az a legfőbb vigasztalás, amiről az első kátékérdés beszél: hogy ti. „akár élek, akár halok”, hanem az anyagiakban, a sikerekben, földi dolgokban vélik megtalálni életük biztos alapját. Igen, ezeket Isten megadhatja nekünk áldásként, de nem vethetjük beléjük végső bizodalmunkat, mert mulandóak. Ábrahám azért tudott kitartani a hűségben és engedelmességben, mert várta a „valódi alapokkal bíró várost” (Zsid 11,10), ami – miközben „változás és romlás dúl mindenen” - nem inog meg... Ebben példaként áll előttünk. Vajon mi milyen üzenetet közvetítünk mások felé: miben bízunk, mire építünk? 

   Utolsó versben hallottuk: nagy a kegyesség titka…  A kegyesség szóval kapcsolatban értelmezési gondjaink lehetnek. A görög szövegben az „euszébeia” kifejezés áll, ami istenfélelmet, jámborságot jelent. Összetett szó: eu = jó, helyes, szebomai = imádni, tisztelni. Azokra vonatkozik, akik Isten helyesen, őszinte szívből, teljes odaadással tisztelik. Az ige tehát arról beszél, hogy a kegyesség, Istenben való bizodalmunk hátterében valóban egy nagy titok, misztérium áll. A hit nem emberi vélemény, nem a mi elgondolásunk, hanem annak a titoknak a felismerése, hogy Krisztus által Istennek csodálatos kegyelme, irgalma ránk is kiárad.

    Ha ilyen nagy titok, ilyen dicsőség, ilyen áldások részesei vagyunk, akkor annak ereje meg kell mutatkozzék bennünk. Ha Isten ilyen nagy dolgokra hívott el, nem élhetünk kicsinyhitűségben. Az ember szereti „titoktalanítani” a világot, mindenre valamilyen magyarázatot akar találni, de a lényeget valahogy nem tudjuk mégsem megragadni. Az rejtve marad előttünk. Felfedeztük az örömhormont, de maga hormon nem tesz igazán boldoggá. A pszichológia megmagyarázza, hogyan működnek kapcsolataink, és mégsem találjuk meg az egymás szívéhez vezető utat. 

   Az apostol itt elsősorban a Krisztus személyének, az ő megváltó szeretetének minden értelmet felülhaladó titkáról beszél. Benne az ige testet öltött… Isten, aki Lélek, értünk testté lett, a Láthatatlan látható módon megjelent közöttünk, az örökkévaló Fiú meghalt a kereszten értünk, és igaznak bizonyult (nyilváníttatott) lélekben (v.ö. pneuma), hogy minket is igazakká tegyen. Megláttatta magát – mint önmagát áldozó Egyszülöttet - az angyalokkal, és hirdettetett a népek, a nemzetek között. Hittek benne (hihetővé tette magát) az egész világon (kiben higgyél, ha nem abban, aki életét adja érted?), és felvitetett dicsőségben. És a titkok titka (amit soha nem tudunk megérteni), hogy minket is felvisz majd önmagához. 

   Megfigyeltük az ellentétpárokat: testben - lélekben, angyalok - nemzetek (pogányok), a világ – és a menny dicsősége. 

  Igaz az ige: Krisztusban mindent megnyerünk, az ő szeretete átöleli a mélységet és magasságot, hosszúságot és szélességet. A bűnös kegyelemben részesül, a sötétségben sínylődőre világoság ragyog, a mulandó elnyeri az örök életet. Krisztus személyében valami nagy összekapcsolódás, egybefonódás történik… Valóban ő a legnagyobb titok. 

  Ebben, Őbenne nekünk is részünk van. Ebbe a titokba mi is felvétetünk, mi, akik testben járunk, botladozunk, de megigazulunk lélekben, akik ezen a világon élünk, küszködünk (kísértésekkel és saját gyarlóságainkkal, nyomorúságainkkal), de akik reménységben várjuk az örök életet, amit megváltó Urunk megszerzett nekünk, hogy ahol ő van, mi is ott lehessünk. Ámen.