Róm 9, 14-33 (vas.de.)

14 Mit mondjunk tehát? Igazságtalan az Isten? Szó sincs róla! 

15 Hiszen így szól Mózeshez: „Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok.” 2Móz 33,19 

16 Ezért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. 

17 Mert így szól az Írás a fáraóhoz: „Éppen azért emeltelek trónra, hogy megmutassam rajtad hatalmamat, és hogy hirdessék nevemet az egész földön.” 2Móz 9,16

18 Ezért tehát akin akar, megkönyörül, akit pedig akar, megkeményít. 

19 Azt mondod erre nekem: „Akkor miért hibáztat mégis? Hiszen ki állhat ellene akaratának?” 

20 Ugyan ki vagy te, ember, hogy perbe szállsz az Istennel? Mondhatja-e alkotójának az alkotás: „Miért formáltál engem ilyenre?” Ézs 29,16; 45,9 

21 Nincs-e hatalma a fazekasnak az agyagon, hogy ugyanabból az agyagból az egyik edényt nemes célra, a másikat pedig közönségesre formálja? 

22 Isten pedig nem haragját akarta-e megmutatni és hatalmát megláttatni, és nem ezért hordozta-e türelemmel a harag eszközeit, amelyek pusztulásra készültek? 

23 Vajon nem azért is, hogy megismertesse dicsőségének gazdagságát az irgalom eszközein, amelyeket dicsőségre készített, 

24 amilyenekké minket is elhívott, nemcsak a zsidók, hanem a többi nép közül is? 

25 Amint Hóseásnál is mondja: „Azt a népet, amely nem az én népem, az én népemnek hívom, és azt, amelyet nem szeretek, szeretett népemnek, Hós 2,25; 1Pt 2,10

26 és úgy lesz, hogy azon a helyen, ahol megmondtam nekik: ti nem az én népem vagytok, ott neveztetnek majd az élő Isten fiainak.” Hós 2,1

27 Ézsaiás pedig ezt hirdeti Izráelről: „Ha Izráel fiainak száma annyi volna, mint a tenger fövenye, akkor is csak a maradék üdvözül, Ézs 10,22-23

28 mert az Úr teljes mértékben és gyorsan váltja valóra szavát a földön.” 

29 És amint előre megmondta Ézsaiás: „Ha a Seregek Ura nem hagyott volna utódot nekünk, olyanná lettünk volna, mint Sodoma, és hasonlóvá lettünk volna Gomorához.” Ézs 1,9

30 Mit mondjunk tehát? Azt, hogy a népek, amelyek nem törekedtek az igazságra, igazságot nyertek, mégpedig azt az igazságot, amely hitből van; 

31 Izráel viszont, amely kereste az igazság törvényét, nem érte el a törvényt. 

32 Miért? Azért, mert nem hitből, hanem mintegy cselekedetekből törekedtek rá: beleütköztek a megütközés kövébe, 

33 amint meg van írva: „Íme, elhelyezem Sionban a megütközés kövét, a megbotránkozás szikláját, és aki hisz abban, az nem fog megszégyenülni.”  (Ézs 28,16)

    Azt olvassuk az előző versekben: amikor ugyanis még meg sem születtek gyermekei – azaz Ézsau és Jákób -, és nem tettek semmi jót vagy rosszat, de hogy Istennek az ő kiválasztáson alapuló elhatározása érvényesüljön, nem a cselekedetek alapján, hanem az elhívó akarata szerint, már akkor megmondatott Rebekának, hogy „a nagyobbik fog szolgálni a kisebbiknek”. A predestinációként emlegetett nehéz téma kerül itt elénk. Bennünk is súlyos, nyugtalanító kérdéseket vet fel. Még mielőtt valamit tett volna valaki… Nem igazságtalan az Isten?  Vajon az Isten ítélőszékénél ilyen minket számba sem vevő, szeszélyes döntések születnek? (Gyerekek, mit szólnátok, ha a tanár, még mielőtt nekifognátok a dolgozat vagy felmérő írásának, már beírná a jegyet? Ha nagyobbat, mint amennyit egyáltalán el tudnátok érni, akkor nem lenne baj. De ha egy nálatok „gyengébb” társatok magasabb osztályzatot kapna, mint ti, azon rögtön felháborodnátok.) 

   Amikor ezzel a gondolattal viaskodunk, akkor azt kell mérlegelnünk először: vajon egyáltalán mennyit nyom a latban a szent, tökéletes Isten előtt a mi ilyen vagy olyan (általunk jónak nevezett) cselekedetünk. Mennyit számít előtte? Ha az lenne a feladat, hogy helyből ugorjunk fel a legmagasabb hegy tetejére, és nyilván, ez senkinek sem sikerülne, vajon nem lenne-e nevetséges, ha valaki azzal állna elő, hogy „de én megugrottam az 1,5 métert”. Mi az a 8.800 méterhez képest? Isten hatalmának, dicsőségének, szuverenitásának a mindent felülhaladó, mindent elbűvölő nagyságáról van itt szó. Kik vagyunk mi, hogy azt gondoljuk, hogy valamivel is lekötelezhetjük Istent, nyomást gyakorolhatunk rá? 

   Másrészt ez a bibliai tanítás az ő üdvözítő akaratának biztos érvényesülését is hangsúlyozza. Nem emberi teljesítményen - az előbbi példára hivatkozva: nem a mi ugrásunkon - múlik az. És milyen jó, hogy így van ez! 

   A kijelentés, hogy ti. „könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok” önkényesnek tűnhet, pedig úgy kell azt értelmeznünk – amiképpen Pál apostol a későbbiekben meg is teszi ezt –, hogy minket Krisztusban Isten okvetlenül az ő dicsőségére hívott el. Efelől nem lehet kétségünk.  Isten részéről a feltételek Krisztusban teljesen egyértelműek lettek.  Isten egyszülött Fiában szabta meg, hozzá kötötte, rá korlátozta, benne tette végtelenné kegyelmének igazságát. „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van…” A ”könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok” Krisztusban mindenkire érvényes. Istennek jogában állna bűneink miatt végleg elvetni minket, de Krisztusban önmagát is kegyelme és szeretete kritériumához köti.  

    Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut… Ez egészen világos: nem a mi törekvésünk, ambíciónk, akarásunk, erőbevetésünk „eredményeként”, hanem a könyörülő Isten irgalmából nyerünk bocsánatot, üdvösséget. Hatalmas erő és biztatás van ebben a mondatban. Mi nem magunkban, hanem a rajtunk könyörülő Istenben hiszünk…

   Az apostol szemléltetésként az Isten akaratának ellenszegülő fáraó példáját említi, akit Isten azért emelt fel, hogy annak bukásában megmutassa hatalmát, elnyomó zsarnokságával szemben szabadító győzelmét. Akin akar, könyörül, akit akar, megkeményít. Vajon ez azt jelentené, hogy Isten szánt szándékkal tesz hitetlenné egyeseket, hogy aztán ítéletét demonstrálja rajtuk? Nem gondolom… Az igeversben a „szklérünó” görög igét találjuk, ami azt is jelenti, hogy ellenállni, hajthatatlannak lenni. Az igefelolvasásban hallott Zsid 3,7-14 versei (ahol többször is előfordul az említett, nyelvtani értelemben vett ige) arra buzdítanak, hogy „meg ne keményítsétek a ti szíveteket”.  Isten engedelmességet vár tőlünk, és azokat keményíti meg, akik szembefordulnak vele, akik Igéje mértékéhez viszonyítva - mert ő soha nem másítja meg a szavát – ellenségeiként viselkednek. 

   Gondoljuk el, hogy egy felfedező csapatból páran nem értenek egyet a vezető terveivel, külön úton akarnak indulni, a vezető pedig – bár hatalmában állna - nem akadályozza ezt meg, azok pedig természetesen eltévednek, de egyre makacsabbul, egyre keményebben ragaszkodnak hibás döntésükhöz (mert a tévedés általában együtt jár az önfejűséggel). Eltűnésük ékes bizonyítékává válik annak, hogy a vezetőnek igaza volt, és igaza lett volna rájuk nézve is a megmenekülés értelmében, ha engedelmeskednek neki. Azt is mondhatjuk: Isten azért teszi keménnyé a hitetleneket, azért tartja fenn, tűri el az emberek makacskodását egy darabig, hogy igazsága, dicsősége megmutatására használja fel őket, de bizonyára azért is, hogy összetörve őket, könyörülhessen rajtuk. „Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosoknak kegyelmet ad.” (Jak 4,6)

   Talán azt kérded: miért kér számon engem, hiszen teljesen alá vagyok vetve akaratának. Az történik velem, amit ő elhatározott… Isten akaratát valóban nem tudjuk megváltoztatni, de ahhoz való viszonyulásunkat igen. Isten kegyelmét soha nem vonja vissza, de ítéletét felfüggeszti, ha megtérést lát.

    Nem szállhatunk perbe Istennel. Nem kérhetjük számon, nem vonhatjuk őt felelősségre. Szemléletes a hasonlat a fazekasról, akinek szabadsága van arra, hogy egyik edényt nemes célra, másikat közönségesre készítse. 

   Isten pedig nem haragját akarta-e megmutatni és hatalmát megláttatni, és nem ezért hordozta-e türelemmel a harag eszközeit, amelyek pusztulásra készültek? Nagyon nehéz tanítás ez. Hála Istennek, kérdés formájában fogalmazódik meg. Pál apostol is vívódik, választ keres.

   Hogy van ez? Van eleve pusztulásra készült edény? Készít-e ilyet a fazekas? Igaz, nem! Nem lenne értelme. A fazekas akaratával dacoló edény sorsa azonban a pusztulás. Azé az edényé, amelyik nem adja át magát neki, amelyik saját kezébe akarja venni a sorsát, ő maga akarja saját kívánsága és tetszése szerint magát megformálni, saját rendeltetését meghatározni. Az ilyen edény összetöretik. Nem a fazekas téved… Ő van a korongnál, neki kell megformálnia az edényeket, és ő tudja, hogy melyikből mi készüljön. Arra is gondolnunk kell, hogy az ember csak megteremtése pillanatáig volt agyag, attól kezdve szabad akaratot kapott. Életünk Istentől van, de azért felelősséggel tartozunk. 

   Hisszük, a Szentírás alapján valljuk: Isten bennünk dicsőségét akarja megmutatni, hogy szeretettel és örömmel teremtett, gyönyörködve néz ránk, és azt várja tőlünk, hogy hasznosak legyünk… Amilyenekké minket is elhívott. Minden nép közül. Válogatás nélkül. Ez a lényeg. És ezért kell nagyon hálásak legyünk.

   A hóseási idézet elmélyíti ezt a gondolatot: a nem népből nép, a nem szeretettből szeretett lesz. Nem fordítva történik. Az alkotójától elfordult „pusztulás edényét” Isten kegyelemből a dicsőség edényévé formálja át. A jogfosztott jogot nyer, és mienk lesz a meg nem érdemelt jutalom. Ez a predestináció lényege. Bár semmire sem volt jussunk, Krisztusban mindent megkapunk. A predestináció nem arról szól, hogy vajon mit vesz el tőlem az Isten (mert semmim sincs őelőtte megállva), hanem arról, hogy érdemtelenül mit kapok tőle. Mert ő engem, az elveszettet, szent Fiában megtartatásra rendelt.     

    Ézsaiás is megerősíti ezt: csak a maradéknak lesz jövője. Nem a nagyság, nem az emberi erő, nem a mi kiválóságunk, erényeink, hanem az irgalmat igénylő, maradék-lét jelenti a megtartatást. Akiket összegyűjt az Isten. Isten összegyűjtő szeretetében kell bízzunk. Mert nem az edény az úr a fazekas felett… 

   Bizony, ha Isten nem hagyott volna utódot…, Sodomához és Gomorához lettünk volna hasonlók. Csak szomorú tanulságú emlékünk maradt volna. Ezt a gondolatot akár kisebbségi létünkre is vonatkoztathatjuk. Annyi baj, történelmi katasztrófa ért minket, annyi önpusztító szokás, széthúzás honosodott meg közöttünk, annyi hitetlenség volt bennünk, és mégis vagyunk. Egyáltalán nem azért, mert mi olyan szívósak, ügyesek, okosak voltunk. A mi megtartatásunk nálunknál erősebb alapokon nyugszik. Ez bizalomra ösztönöz, még őszintébb és ragaszkodóbb hitre.  

  Mit mondjunk? És ha az előbb úgymond Istennek a keményszívűt keménnyé tevő, a hitetlent hitetlensége útjára engedő (igazságos, bár általunk talán megfellebbezett) ítéletével kapcsolatban kérdeztük ezt, most az ő „igazságtalan” kegyelmével kapcsolatban tesszük ezt. „Akik nem törekedtek az igazságra, igazságot nyertek”. A kegyelem csak igazságtalan lehet, a megkegyelmezettek, az igazságot nyertek csak méltatlanok. 

   Míg Izrael – magában bízva, a törvény birtokosának gondolván magát – hiába kereste, nem érte el a törvényt… Az önteltség, a gőg az, ami immunissá teszi az embert a kegyelemmel szemben. Egy olimpiai úszót és egy úszni nem tudó embert sodor az ár. Ki fog megmenekülni? Aki beszáll a mentőcsónakba. Ki az, aki úgy gondolja, azt hiszi, hogy csak így menekülhet meg?  Isten országa kapuja alacsony, le kell hajolni ahhoz, hogy bejuthass rajta. 

  Nem hitből, hanem cselekedetekből törekedtek arra. És beleütköztek a beléütközés kövébe… Pedig  – érdekes erre felfigyelni, a következő idézet ezt a napnál világosabbá teszi – Isten azért helyezte el azt, hogy aki hisz abban, az ne szégyenüljön meg. Más szóval: hogy a megtartatás köve legyen. Értitek, ami ellenkezik az Isten akaratával, abból megütközés, botránkozás, bukás lesz. De aki hisz a megütközés ill. megtartatás kövében (akiről az evangélium szó, ami – Pál maga írja le – a zsidóknak botránkozás, a görögöknek bolondság), aki hisz Krisztusban, a sokak által figyelmen kívül hagyott kősziklában, az megmenekül. 

   Egy történet arról szól, hogy egy kutatócsoport eltévedt a sivatagban, hosszas, kimerítő bolyongás után egyik bennszülött törzs szálláshelyére érkeztek, és ott megpihentek. Másnap a törzs vezetője  kiskorú fiát adta melléjük, hogy biztos helyre vezesse őket. Útközben vita támadt közöttük. Többen azt mondták: ők nem bízzák magukat egy gyermekre. Az kész öngyilkosság. Inkább a térképeket, műszereiket követik. Mások mégis tovább mentek a gyermek után. És célba érkeztek. „Boldog, aki énbennem meg nem botránkozik” – tanítja Krisztus Urunk! Kövesd a gyermeket, az Isten Fát, higgy benne, és célba érkezel. Ámen.