Róm 12, 9-21 (vas.de.)

   9 A szeretet ne legyen képmutató. Iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz, 

10 a testvérszeretetben legyetek egymás iránt gyengédek, a tiszteletadásban egymást megelőzők, 

11 a szolgálatkészségben fáradhatatlanok, a Lélekben buzgók: az Úrnak szolgáljatok. 

12 A reménységben örvendezzetek, a nyomorúságban legyetek kitartók, az imádkozásban állhatatosak. 

13 A szentekkel vállaljatok közösséget szükségeikben, gyakoroljátok a vendégszeretetet. 

14 Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket; áldjátok és ne átkozzátok. Mt 5,44; Lk 6,28

15 Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal. 

16 Egymással egyetértésben legyetek, ne legyetek nagyratörők, hanem az alázatosakhoz tartsátok magatokat. Ne legyetek bölcsek önmagatok szerint. Péld 3,7

17 Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért. A tisztességre legyen gondotok minden ember előtt. 

18 Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben. 

19 Ne álljatok bosszút önmagatokért, szeretteim, hanem adjatok helyet az ő haragjának, mert meg van írva: „Enyém a bosszúállás, én megfizetek” – így szól az Úr. 5Móz 32,35 

20 Sőt „ha éhezik ellenséged, adj ennie, ha szomjazik, adj innia; mert ha ezt teszed, parazsat gyűjtesz a fejére”. Péld 25,21-22

21 Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a jóval a rosszat. 

    A bibliai vezérfonalat követve gyönyörű igeszakaszhoz érkeztünk. A megigazulásról, a Krisztusban nyert kegyelemről szóló tanítás után az ő követéséből fakadó életfolytatásról hallunk. 

   Arra gondolunk, hogy milyen jó lenne, ha mindenki ezeket az apostoli intéseket követné, ilyen lelkületet hordozna, ilyen hozzáállást tanúsítana. Milyen szép és békés lenne a világunk! De vajon arra gondolunk-e, hogy ezek a tanácsok személyesen nekünk szólnak, elsősorban magunkban kell azoknak érvényt szereznünk? Vajon akarjuk-e ezt? Ennek érdekében készek vagyunk-e szembeszállni saját indulatainkkal? A világ változása bennünk kell elkezdődjék. 

   Az első rész az embertársakkal megélt kapcsolatunkra nézve ad útmutatást. Mindenekelőtt a szeretetről hallunk, ami a Krisztusnak engedelmeskedő, neki szolgáló élet alapelve, legfőbb jellemzője. Mindennek ez a forrása és kiindulópontja. Isten még akkor megmutatta szeretetét (igazán önmagát), amikor még bűnösök voltunk, abban, hogy egyszülött Fiát adta, aki engedelmes szeretetből vállalta megváltásunkat. A Lélek első áldása, gyümölcseinek első zsengéje a minket Krisztushoz leginkább hasonlóvá tevő szeretet. (A Sátánhoz a gyűlölet tesz hasonlóvá.) 

  Csakhogy a szeretet nem lehet csupán látszat, megjátszás, képmutatás, szlogen, hanem a szívünkben levő jóság kifejeződése kell legyen. Néhány egyszerű kérdés megóv attól, hogy szeretetünk csupán szavakban, nagyotmondásokban merüljön ki. Mit adok másoknak (nemcsak anyagiakban, hanem odafigyelésben, tiszteletben, jó példában), mit vállalok értük (áldozathozatalban, felelősségben,), és mire ösztönzöm őket: hitre, bizalomra, egyenességre, vagy önzésre, közömbösségre? Látjuk, az igazi szeretet mindig a másik javát akarja. (Hiteles történet: egy vezető beosztást betöltő férfi otthagyta feleségét 4 gyerekkel egy fiatal munkatársnőért. Néhány év múlva súlyos beteg lett, az érdekpartner azonnal lelépett, és az elhagyott feleség volt az, aki aztán haláláig türelemmel, odaadással gondozta.) 

A szeretet ugyanakkor érzékenyen jelzi azt is, hogy mi a helyes és mi a rossz. Mi ezt a különbségtételt sokszor elvont, elméleti kérdésnek tartjuk, pedig annak a megvizsgálására egyszerűsíthető, hogy egy megnyilvánulás – gondolat, szó, cselekedet - szeretetből vagy szeretetlenségből fakad. Ami nincs hitből, az bűn, ami nincs szeretetből, az gonoszság. 

    A testvérszeretetben gyengédségre int az ige. Rögtön megértjük, hogy miről van szó, ha meggondoljuk: ez éppen a keménység, az erőszakosság, az ítélkező magatartás ellentéte. Mi jellemző reánk? Vajon gyülekezetünk légkörét tekintve nem éppen itt van bajok gyökere? És abban, hogy ezt mindig másoktól várjuk el, és nem mi igyekszünk gyakorolni. 

   Hallunk a tiszteletadásról is. A tisztelet az elismerést jelenti, a másik személyének, szolgálatának a megbecsülését. Sokan szenvednek attól, hogy nem kapják meg a megfelelő tiszteletet otthon, a családban, a munkahelyen, környezetükben. Pedig a tiszteletadás nem kerül semmibe, mégis annyira fukarkodunk vele. Kevésbé a lefumigáló, sértő megjegyzésekkel, miközben elvárjuk, hogy minket tiszteljenek az emberek. Az egoizmus ördögi köre ez: másoktól elvennénk, magunknak mindenáron megszereznénk. Pedig a kettő összefügg: a tiszteletadás az első olyan tulajdonsága valakinek, ami tiszteletet érdemel. 

  Külön említést tesz az apostol a szolgálatkészségről… Ez a megbízatás, a munka, a feladat vállalását jelenti. Adott esetben annak megkeresését is. Nem jellemző egyházi életünkre. Nagy baj az, ha valaki csak a maga bajával törődik. A másokért végzett szolgálatból igazából erőt lehet meríteni. (Példa: valaki panaszkodott a lelkészének, hogy megfáradt, kiégett, a lelkész elküldte a gyülekezetben a legszegényebbekhez… Emberünk ragyogó arccal jött vissza.)

    Hogy kell végezni mindezt? Lendülettel, buzgósággal, lelkesen, odaadással, úgy, mint akik az Úrnak szolgálunk, és az ő ügyéért fáradozunk… Vajon sugárzik-e az arcunk, áthevül-e a szívünk legalább olykor- olykor annak az örömétől, hogy mi Isten országáért fáradozhatunk? Hogy milyen kiváltság ez, mekkora privilégium! Ennek a munkának konkrét formája az, ha embereknek szolgálunk. 

     A következőkben az ige belső életünk fele fordítja a figyelmünket… A reménységben örvendezzetek. Az örvendezés energiaforrás. Mi mindig külső okokat keresünk. Pedig az igazi öröm maga keresi – és találja - meg önnön okát és forrását. Amikor szomorú vagy, menj, és vidíts fel másokat! 

  A nyomorúságban legyetek kitartóak. Nem szeretjük ezt a szót, ezt az állapotot. De nem tudjuk kikerülni. Ahogy a hajósok sem a vihart. A fontos az, hogy mindig legyen, akibe kapaszkodjunk. Hogy meg ne inogjunk, el ne veszítsük bizodalmunkat. Valaki azt mondta: kis hullámokon kis hittel is túljutsz, nagy hullámok közt nagy hitre van szükséged. A hit, tudjuk jól, az Istennel való kapcsolatból meríti erejét. 

Ezért hangzik így a következő felhívás: az imádságban állhatatosak legyetek. (Egyik reggel korán autóztam a városba, ortodox misét hallgattam, egy kb. 20 perces imádsággal kezdődött, hosszúnak tartottam…) Kevés időt töltünk imádsággal. Csak a hálaadásra mennyivel többre lenne szükségünk! Tegnap a paniti találkozón feltevődött a kérdés: vajon a presbiterek mennyit imádkoznak a körzetükhöz tartozó családokért, személyekért, de a sor folytatható: szülők gyermekeikért, barátok barátokért. Mikor imádkoztál utoljára munkatársaidért, szomszédodért? Mikor imádkoztunk utoljára (ha egyáltalán) kisebbségiekként pl. a roma kisebbségért, nehéz helyzetben levő családjaikért? 

  Aztán szóba kerül a keresztyén közösség is. A lelki család. Egyházunkban, gyülekezetünkben hány személyt kellene lelki értelemben a „nem családos” kategóriába sorolni! Hányan észre sem vennék (és nem hiányolnák), ha megszűnnének az istentiszteletek, ha már nem ünnepelnénk karácsonyt sem. 

   A szentekkel vállaljatok közösséget szükségeikben. A közösségvállalás sorsukban való osztozást jelent, odaállást. Nem csupán odanyújtott kis segítséget. Olyan távolságtartó emberek lettünk! Mások bajával, szomorúságával vagy éppen anyagi gondjaival nem szívesen szembesülünk… 

   A vendégszeretet a kedvességről, a befogadásról szól. Ábrahám az örök példa (de sokan mások is rá tudnak erősíteni): tudtán kívül angyalokat látott vendégül. Persze, gondolnunk kell az akkori helyzetre, amikor a testvérek missziós küldetésben, vagy éppen üldözések elől menekülve vetődtek el egy-egy idegen helyre, faluba, városba. Életmentő, létfontosságú volt az, hogy valaki befogadta őket. Felajánlotta házát, ételét, idejét számukra. Ha úgy jönne valaki hozzánk, hogy „református vagyok, testvérek, befogadtok-e?”, nagyot néznénk! 

   Az ige intelmei kivisznek a társadalomba. Hitünk nemcsak a templomban érvényes. Kint a világban pedig nem kizárt (sajnos, még bent sem), hogy ellenséges indulattal is találkozunk. Emberekkel, akik okkal vagy ok nélkül haragszanak ránk, rosszat akarnak és okoznak nekünk, bántanak. Üzenetértékű az, hogy miként viszonyulunk hozzájuk. Fontos volt ez akkor, a kezdetekkor, és most, a vég fele haladva is. Krisztust magát képviseljük. Áldjátok azokat, akik üldöznek, bánatnak titeket. Pedig mi sokszor mennyire fel vagyunk háborodva! Rögtön a pokol ítéletét kívánjuk rosszakaróink fejére. Az ige a nyomatékosság kedvéért megismétli. Jól hallottátok: áldjátok, és ne átkozzátok. Ti az áldás emberei vagytok. Nem lehet úgy sarat dobálni, hogy magamat is be ne piszkítsam. 

  „Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal” – az általános együttérzésről hallunk itt. Álljatok hitelesen az emberek mellé, örüljetek örömeiknek, sikereiknek (ezzel komoly gondjaink vannak), és osztozzatok mások szomorúságában is. Vigasztaljátok, bátorítsátok őket! 

  Egymással (magatok között, családban, gyülekezetben) egyetértésben legyetek, mert ez üzenet, bizonyságtétel kifele is. Hogyan beszélhettek békességről, ha bennetek/közöttetek civakodás van? Ne a kötekedés, kritizálás, a különcködés útját járjátok, és ne legyetek nagyratörők, az alázatosokhoz szabjátok magatokat. Annyira híjával vagyunk ennek a lelkületnek, gyermekeinket sem erre tanítjuk. Egymás fölé akarunk kerekedni. Pedig alázatban sokkal könnyebb lenne elintézni dolgainkat. Persze, kérdezhetjük, hogy egy erőszakos, rámenős világban lehet-e ezt a krisztusi elvet követni, de még nyugtalanítóbb kérdés az, hogy vajon be kell-e vigyük kapcsolatainkba, családunkba, gyülekezetünkbe a törtetés, akarnokság világias szellemét.(Az alázat azt jelenti: nem akarok magamnak mindenképpen elégtételt szerezni, nem akarom mindenképpen megmutatni, hogy ki vagyok. )

   Ne fizessetek rosszal a rosszért. A bűn láncolatát csak így lehet megszakítani. Az biztos, hogy fogtok kapni igazságtalan sértést, találkoztok rosszindulattal. Vajon elég erősek tudtok-e maradni békességetekben, jóságotokban? Ez nem megalkuvást, meghunyászkodást jelent, nem azt, hogy feladjuk az igazságot, hanem azt, hogy nem nyúlunk a gonoszság eszközeihez.

   Ha lehetséges, éljetek békességben. Van, akikkel nem lehet. Van, amikor velünk nem lehet. A békesség alapfeltétele az életnek, akár a tiszta levegő. Vigyázni kell rá, védeni, és sokszor fáradozni érte. 

Jézus tanítása szerint a békességet tenni kell (Mt 5,9): néha akár úgy, hogy visszafogjuk magunkat (ez a legnehezebb), nem mondunk semmit, vagy éppen áldozatot hozunk.   

  Ne álljatok bosszút, hanem hagyjátok Istenre, adjatok helyet az ő (kegyelmes) haragjának. Amikor kezünkbe vesszük a személyes bosszú ügyét, tkp. félreállítjuk Istent. Milyen sok baj származik abból, hogy mi akarunk igazságot szolgáltatni, meg akarjuk büntetni az ellenünk vétkezőket! (A Miatyánkban nem ezt kérjük.) 

  Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a jóval a rosszat. Nyilván, ha valaki káromkodik, nem nagyobb káromkodással, ha valaki igazságtalan, nem még nagyobb igazságtalansággal kell nekünk szembeszállni vele… Mindazáltal marad a súlyos dilemma: le lehet-e győzni a rosszat (főleg jóval).

   Magunkban mindenképpen. Benned ne diadalmaskodjék a rossz! A rosszal való elkeseredett harcban nehogy a te lelked is kérgessé, gonosszá váljon! Maradj kapcsolatban a jóval, a tisztával! Maradj megújuló és megújító közösségben Krisztussal! 

    Hogy magát a gonoszt le lehet-e győzni? Itt a világon nem. Meg tudta-e győzni Krisztus Urunk Júdást, a farizeusokat alázatával, jóságával, tisztalelkűségével? Nem. 

  Mégis kitartott szeretetében, és a kereszten aratta a legnagyobb győzelmét… A jóság ellen tényleg nincs fegyvere a gonoszságnak. A megbocsátás ellen a bűnnek. A megváltás ellen a pokolnak. Lehet, hogy a gonosz gonosz marad, de a jót nem tudja legyőzni. Krisztus által ennek a jónak vagyunk a részesei, és legyünk is a cselekvői. Ámen.