Róm 15, 7-13 (vas.de.)

 7 Ezért fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére. 

8 Mert azt mondom, hogy Krisztus a zsidóság szolgájává lett Isten igazságáért, hogy megerősítse az atyáknak adott ígéreteket, 

9 a népek pedig irgalmáért dicsőítsék Istent, amint meg van írva: „Ezért magasztallak téged a népek között, és nevednek dicséretet éneklek.” Zsolt 18,50

10 Azután ezt is mondja: „Örüljetek, népek, az ő népével együtt.” 5Móz 32,43

11 Majd ismét: „Dicsérjétek az Urat mind, ti népek, dicsőítsék őt mind a nemzetek.” Zsolt 117,1 

12 Ézsaiás pedig így szól: „Hajtás sarjad Isai gyökeréből, és népek uralkodójává emelkedik: benne reménykednek a népek.” Ézs 11,10

13 A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által.

    A mai vasárnapra kijelölt második újszövetségi igehelyet választottam. Egymás befogadásáról hallunk… Az adventi várakozás - sokszor fogalmaztuk ezt már meg – lényegéhez tartozik, hogy késszé tesszük a szívünket Krisztus és egymás befogadására. A kettő szorosan, szervesen összetartozik. Valójában Krisztus befogadása egyet jelent azzal, hogy egymást befogadjuk. Egy lelkész mondta gyermekeinek a kommunista világban, tudván, hogy letartóztatás és börtön vár rá: „nagyon reméltem, hogy akármi történik, nem felejtetek el szeretni engem, amit távollétemben csak úgy gyakorolhattok, hogy szeretitek egymást”. Istent egy szikrányival sem szereted jobban, mint amennyire embertársaiddal teszed ezt. Egyik teológus egyenesen odáig ment, hogy azt tanította: ha azt valljuk, hogy Krisztus magára vette bűneinket, akkor már nem is egymásnak kell megbocsássunk, hanem Krisztusnak. Megbocsátod-e neki testvéred bűneit, bebocsátod-e őt az életedbe? (Magyar nyelvünkben milyen közel áll ez a két szó egymáshoz!)

    Ezen múlik engedelmességünk, hitünk. Mert Krisztus is befogadott. Ő már régóta megváltó közösségébe hívott meg minket. Mégis, olvassuk, sőt, mi magunk is látjuk, hogy őt nem fogadta be a világ (lásd János evangéliuma). Értitek? Ő, a visszautasított befogadott minket. Olyan ez, mint amikor a király katonáskodó fiát a társai (nem ismerve őt) csúfolják, megalázzák, kiközösítik, és amikor ezek a „vitézek” bajba jutnak, megfutamodnak az ellenség elől, akkor ő könyörög apjának, hogy engedje be őket a biztonságot nyújtó királyi várba.

   Ez a befogadás nemcsak egy kis empátia, egy kis szánalom a Krisztus részéről… hanem az Isten végtelen kegyelmének a megnyilvánulása, éppen ezért az ő dicsőségét hirdeti. Amit Krisztus tesz, annak örök jelentősége van. Annak fejleménye kihat az örök életre. 

   Utal Pál arra, hogy Krisztus a zsidóság szolgája lett (a múlt vasárnap hallottuk Pál apostol vallomását: „mindenkinek mindenné lettem”). Isten Fia úgy lett emberré, hogy alávetette magát a törvény előírásainak. Azonosult a választott nép – valójában mindnyájunk – helyzetével… Ha valaki elmegy valamelyik távoli néphez, akkor ahhoz, hogy hiteles legyen akármilyen missziója, közösséget kell vállalnia velük, valamilyen szinten be kell illeszkednie az ő szokásrendjükbe (ha értékrendjüket nem is követi). 

   Az Isten igazságáért történt ez, hogy Krisztus megerősítse az atyáknak tett ígéretet… Bebizonyítsa, hogy igaz volt Isten minden szava, ígérete, csak az ember vált alkalmatlanná azok megélésére. Krisztus demonstrálta, hogy a lehetetlen lehetséges… számunkra is, de egyedül általa. Egyedül kegyelemből. Krisztus Isten törvényeit betöltve az azokhoz kapcsolt ígéreteket érvényessé tette számunkra. Tökéletességével megnyitotta a mennyország kapuját, hogy érdeméért mindnyájan bejussunk oda.  Krisztus a törvény útján érkezett a zsidókhoz (és minden néphez), hogy a kegyelem útjára vezesse őket. 

   A népek, a pogányok, akik nem voltak a régi törvényben adott ígéretek részesei, az őket is befogadó szeretetéért kell dicsőítsék Istent. A megnyitott kapun ők is bemehetnek immár. Az Ószövetség, abban egy nép kiválasztása a kegyelem működésének hátterét, előzményét mutatja meg, a mindenkire kiterjedő irgalom pedig Isten végső akaratát hirdeti. Jó az előzményeket ismerni, de már nem azoktól függ az üdvösségünk. (Aki meggyógyult, az már nem bajlódik állandóan a régi diagnózissal, a kezeléssel.) Tkp. mindenki ugyanazon irgalomba részesül. Vannak, akiket a törvény, vannak, akiket a törvénytelenség következményeitől szabadított meg Krisztus.

  Ezért magasztallak téged a népek között. A próféta – mint az Istent dicsőítő kórus előéneklője - látva a pogányokra is kiáradó irgalmat, amit ők talán még fel sem fognak, Isten magasztalásába kezd. Mert rendkívüli dolog történt. Isten mindenki előtt megnyitotta szívét egyszülött Fiában… Figyeljük csak ezt meg a karácsonyi történetben! A pásztorokra – akik először mentek el Jézushoz – kortársaik úgy tekintettek, mint törvényen kívüli emberekre (foglalkozásukból adódóan nem tudták szigorúan betartani a törvényt), bár a törvény gyakorlásában – mint az áldozati állatok tenyésztői – rendkívül fontos szerepük volt. (Mit szólnátok, testvéreim, ha a karácsonyi ünnepi istentiszteletünket Ghitulica testvérünk istállójában tartanánk meg? ) A bölcsek – akik szintén felkeresték a megszületett Messiást - pogány emberek voltak… Érdekes, ők voltak Jézus első látogatói. 

  Örüljetek az ő népével együtt. Az öröm összeköt. Annyi minden elválaszt: érdekeink, rossz tapasztalataink, bizalmatlanságunk, csalódásaink, frusztrációink. Van-e közös örömünk Krisztusban?  Lehet-e közös örvendezés oroszok és ukránok között, haragban levő családtagok között, gyűlölködő emberek között? Ha két egymással rossz viszonyban levő személyt kimentenek a viharos tengerből, a biztos halálból, tudnak-e együtt örülni?

   Ézsaiás írja: hajtás sarjad Isai törzsökéből. A kivágott, letarolt fa törzséből élet fakad… Igaz, hogy csoda ez: a természeté, Isten megújító hatalmáé?  A Messiás így jön el: a pusztulás világában felnövekvő vesszőszálként, a halál földjén kisarjadó, élő reménységként (többször előfordul ez a kép a Bibliában). Isten üdvözítő akarata nem erővel, nem hatalommal, nem rakétákkal, nem bombákkal megy végbe, hanem egy zsenge, kibimbózó rügy parányi jelében. Kicsiny kezdetből nő ki a világot átformáló, megváltó erő. 

   Ez a gyenge, törékenynek tűnő hajtás népek uralkodójává lesz (aki bűneinket, betegségeinket hordozta – v.ö. És 53). Aki úgy uralkodik, hogy szolgál, és életét adja… Igaz, szeretnétek, ha a világon  ez a krisztusi szeretet és békesség lenne uralkodó? Valóban szeretnénk ezt? Mert ahol Krisztus uralkodik, ott nincs helye a haragnak, gyűlöletnek, önzésnek, bosszúnak, bántásnak, hamisságnak, nagyravágyásnak, mások kihasználásának, lekezelésének. Valóban le akarunk mondani ezekről? Igaz, máris kifogások és magyarázkodások születnek bennünk. Mert én pedig meg akarom mutatni a másiknak, én pedig nem mondok le érdekeimről, igazamról, keményszívűségemről… Igaz, milyen hamisan csengenek karácsonyi áhítatos mondataink?Értitek: elsősorban mi vagyunk az akadályai a Krisztus uralkodásának, ami elsősorban a mi életünkben kellene elkezdődjék.  Minden hegy alacsonnyá legyen, minden völgy feltöltessék – erről beszél Keresztelő János. 

  Gyönyörű áldáskívánással zárul az ige: a reménység Istene töltsön be… Annyi baj, zűrzavar van ebben a világban, nekünk mégis reménységünk van Istenben hit által. Ő a reménység forrása, akihez hit által kapcsolódunk. (Isten olaja soha nem fogy el – hallottuk a bibliaórán.) És megtelhet az életünk örömmel és békességgel. Amit tovább is tudunk adni. Ez egyedül attól függ, hogy nyitott-e a szívünk, és nem külső feltételektől… Ritkán mondjuk azt a mások érdeklődésére, hogy „örömöm és békességem van”. (Csodálkoznánk is,ha valaki így válaszolna.) Nem a külső világ lesz alkalmas a karácsony elérkezésére (azáltal, hogy mi mindent elrendezünk, kisimítunk, ha rajtunk múlna, soha nem jönne el a karácsony, mert most még ezt, aztán amazt szeretnénk elvégezni), hanem a karácsony, Krisztus szeretete teszi alkalmassá a szívünket - annak alkalmatlanságban is - az örömre, békességre, amit benne nyerünk meg.  

  A Szentlélek ereje által… Krisztus testet öltésével kapcsolatban hangzik el a hitvallásban: „fogantatott Szentlélektől”, és a mi új, krisztusi, Isten dicsőségét szolgáló életünk is a Szentlélek munkája. Hadd legyen karácsony a mi lelki születésünk alkalma is… A Halld az angyalujjongást c. énekünk így tesz erről bizonyságot: „született, hogy szülessünk, hogy új életet nyerhessünk”. Ámen.