Cover image

Mezőbergenyei Református Egyházközség

" Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. "

(Zsid 13,8)

Kereső

Heti ige


" Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. "(Zsid 13,8)

2005

Historia Domus


2022.05.5

Domahidi Béla

    Közgyűlés, családlátogatás és körzeti bibliaórák (a körzetek között egészséges vetélkedés alakul ki: hol gyűlnek többen össze, a VIII. és a IX. körzet jeleskedik), imahét, böjtfő nagyhete vendéglelkészekkel, csökkenő érdeklődés mellett. Virágvasárnap: mintha a konfirmáció bensőségessége is fakulna, már nem az egész gyülekezet ünnepe, holott igazából mindannyiunk ügye, öröme kellene legyen az új nemzedék bekapcsolódása a hitvallók sorába. Sokan, úgymond, azért nem jönnek, hogy „férjenek a vendégek”. A templomban üres helyek is „tátongnak”. Igaz, a konfirmálók serege is egyre kisebb. Annál nagyobb hitre van szükségük!

Konfirmáció és nyári gyerekbibliahét 2005-ben.

Húsvét, a mindig igaz, erőt adó örömhírével. Hisszük, hogy nem hiába lettünk hívőkké.

    A pünkösd mostohán kezelt ünnep. Ez is lelki életünk hanyatlását mutatja. A gyermekekkel pünkösdi koncertet adunk. Modern, magyarított zeneszámokat énekelünk, elektronikus kísérettel, erőteljes hangosítás mellett. Kis túlzással: fergeteges sikere van.  Műsorunkkal fellépünk a marosvásárhelyi STUDIO színházban és a Kistemplomban is.

Tavaszi közmunka a templom körül és  a gyerekek pünkösdi koncertje.

    A fiatal házasok egy csoportja  - a Bán család újabb nagylelkű felajánlásának köszönhetően -  ismét a Balatonon nyaralhat. Íme, vannak, kik abban lelik örömüket, ha másoknak örömet szerezhetnek (áldozatok árán is). Felszabadult, jó légkörű, közösségkovácsoló napokat töltünk együtt. Átlépünk Simontornyára is, a mezőbándi származású lelkész, Lőrinczi Károly meghívására. Feleségével együtt erdélyi melegszívűséggel és bőkezűséggel fogadnak.

A Balaton szerelmeseivé váltunk.

    A nyár folyamán a lelkész családjával hollandiai barátait látogatja meg Houten-ben. Első vízummentes és autóval megtett nyugati kiszállásuk ez. Bán József és kedves felesége, Giti, a vendéglátók. Lelküket adják. Az Erdélyt látogató Houten-i ismerősök is szinte kivétel nélkül „tiszteletüket teszik”. Ösztönzően tanulságos bepillantást nyerni az ottani gyülekezet sokrétű, lendületes, missziói küldetést is felvállaló, a tagokat rendszeres családi bibliaórákban összefogó, aktiváló működésébe. Hazafele 800 km-nyi kaland adja elő magát. Frankfurt és Hegyeshalom között az öreg Mitsubishinek csak az 5. sebességfokozata működik. Közben dugók vannak, tankolni kell, és a bécsi erdő kaptatóján is ki kellene hajtani. Egy jóindulatú osztrák fiatalember – valószínű az autót felfele toló idegen asszony és három kislány látványán megindulva – felvontatja a hajótörötteket a hegy tetejére. Egy hideglelős eltévedés és forgalmi kaland Bécsben az utolsó sokk ezen az utazáson.

A gyerekekkel (és az ifi-tagokkal) a maroshévízi egyházi nyaralóban töltünk néhány napot. Mozgalmas, ugyanakkor tartalmas napok ezek.

Gyerekek maroshévízi tábora 2005-ben.

Augusztus végén a harmadik művésztábor nyílik.

Október 31-én, reformáció ünnepén startol a KÉVE című regionális gyülekezeti hetilap. Sok megbeszélés, tanácskozás előzi meg, melyen jószerével a környékbeli református gyülekeze-tek lelkészei vesznek részt (Csittszentiván, Marosszentkirály, Mezőbánd, Mezőpanit, Székely-kövesd). Ötletgazdája, főszerkesztője, mozgatórugója a székelykövesdi lelkész, Brassai Zsombor. Csittszentivánon egy nagyszabású rendezvénnyel, presbiteri találkozóval kötjük egybe a lap bemutatását. Biztatások és kicsinyhitű prognózisok hangzanak el a kívülállók részéről. A szerkesztők csapata optimista. Állj elő – szóval, írással – alkalmas és alkalmatlan időben! Az Úr áldja meg a lap által is végzett missziós munkát!

   A vallásórás gyerekek számára szervezett adventi vetélkedő – melyen szülők is részt vesznek – hagyománnyá erősödik. Gyülekezetünk legfiatalabbjai nagyon szeretik ezt az izgalmakat sem nélkülöző, közösségépítő, tanító szándékú rendezvényt. A díjazás, ajándékozás évek óta a lelkészfeleség ismerősi köréből származó, Görlitz-ben (Németország) élő Christian Michael nagylelkűen és kötelességszerűen vállalt tiszte, aki gyönyörű adventi kalendáriumokat szokott erre az alkalomra küldeni. Sokszor bepótol a karácsonyi csomagokba is. Isten áldja meg áldozatos, segítő munkájában!

A gyülekezeti ház télen kívülről és belülről.

Karácsony előtt Mezőbergenyében megszervezzük az első KÉVE- körzeti ifjúsági találkozót, meglehetősen lelkes hozzáállás mellett. A bergenyei ifjúsági órákon már megszokott vetélkedő óriási sikert arat vendégeink körében is. „Igazán klassz volt”, jegyzi meg egyik fiatal. Kell-e ennél nagyobb elégtétel a szervezőknek? 

A parókia régi ablakai hőszigetelő nyílászárókra”cserélődnek

 Újévi beszámoló a 2005-ös esztendő lelki életéről

    Testvéreim, sok gyülekezetben nem Újév napján, hanem a rákövetkező vasárnap, azaz ma tartják meg az újévi közgyűlést. Mint tudjuk, mi már túl vagyunk rajta, és egyáltalán nincs szándékomban megismételni, mert fölösleges és jogszerűtlen is lenne (bár emellett szólna azon érv, hogy egyházi közösségünk alig több mint tíz százaléka vett részt a múlt heti alkalmon). Nem hallgathatom el, hogy ezt nagyon sajnáltam és fájlaltam.  

Most mégis a múlt heti beszámolót szeretném bizonyos értelemben folytatni, mégpedig nem hivatalos, szavazással járó dolgokkal, azokat már lezártuk, jegyzőkönyv is készült róluk, hanem személyes gondolatokkal, reflexiókkal, amik az utóbbi napokban nagyon sokat foglalkoztattak, emésztettek.

Már az említett közgyűlésünk végén érződött egy bizonyos feszültség közösségünkben amaz ominózus téma (egyházi szemmel nézve „törvénytelenül” együtt élő, kisbabát váró pár templomi esküvője) felvetésekor, aminek kapcsán megoszlottak a vélemények. Ez önmagában nem baj, egyenesen természetes dolog. A gond, meglátásom szerint ott kezdődik, hogy a hitben erőtlenek, kiskorúak vagyunk, és nem tudjuk, nem is akarjuk egymást szeretetben meghallgatni, elfogadni, képtelenek vagyunk megérteni a másféle, ha kell: evangéliumi szempontokat. Presbiter testvéremtől hallottam, a közgyűlés után egyik eleddig templomos egyháztagunk azt mondta: ő többet soha nem fog jönni templomba, mert bántónak érezte, ami itt elhangzott. Őszintén meg kell mondjam, nagyon mélyen érintett ez a kijelentés, valósággal letaglózott. Napokon és éjszakákon keresztül vívódtam rajta. Én mindig azt tartottam, hogy ha valaha is egyetlen rám bízott hívet eltávolítok az egyháztól, a Krisztus közösségétől, méltatlan lettem erre a szolgálatra. Milyen pásztor az, aki akár egyetlen juhát is elszakítja a nyájtól (még ha szándéka ellenére is)? Semmirekellő, rossz pásztor az! Ilyennek érzem magam. Nagyon rám nehezedett ennek súlya. Kételkedő kérdések sokasága ébredt bennem leküzdhetetlenül. Most nem is az imént idézett esetről, hanem ezekről a feltörő, nyugtalanító kérdésekről szeretnék beszélni. Kertelés nélkül, tárgyilagosan, kíméletlen nyíltsággal.

   - Ért-e valamit egyáltalán 10 évi lelkészi szolgálatom ebben a közösségben (amelyikről, csakugyan egyenes szívvel azt nyilatkoztam, és ezt fenntartom, hogy benne otthonra találtam). Itt ne hivatkozzék senki ezúttal építkezésekre, külső megvalósításokra! Azok is nagyon fontosak, adott esetben nélkülözhetetlenek, de most hadd vizsgáljuk kizárólag a legszorosabb értelemben vett lelkészi munkát, mint olyant. Békült-e ki közöttünk egyetlen haragos is ellenségével, született-e valakiben igazi megbocsátás a krisztusi békességre sűrűn utaló igehirdetéseim nyomán?  Érintette-e meg ténylegesen valakinek a szívét, a gondolkozását egyetlen prédikációm is úgy, hogy valamiben is megváltozzék, cselekedeteiben egy kicsit Isten akarata fele igazodva? Sikerült-e a legkisebb mértékben leépítenem a közösségünkben megtalálható sokféle kicsinyességet, önérzetességet, érzékenységet, engesztelhetetlenséget, a csak az „én igazam” fogalmát ismerő keményszívűséget akár beszédem, akár magatartásom által (nyilván, mindkettő sok kívánnivalót hagy maga után)?  Szállt-e magába, adta-e fel egyetlen lélek is makacs (hitetlenkedő és ítélkező) álláspontját, kérlelhetetlenségét, mert ezt hallotta az Isten Igéjét továbbmondani igyekvő paptól?  Erősödött-e a legkisebb mértékben a gyülekezet közössége, egysége, tűntek-e el régi neheztelések, oldódtak-e fel emberi indulatok, jött-e létre valamiféle családias légkör – mennyit beszéltünk erről!- szolgálatomból fakadóan?   Érezte-e át döntő, meghatározó módon valaki, hogy jó nekünk Krisztus népeként élni, nagyszerű dolog találkozni egymással, együtt lenni? Történt-e a legkisebb változás családokban a megértés, egymásra való odafigyelés tekintetében, jutottak-e közelebb emberek egymáshoz, tanult-e valaki lelkészi megnyilatkozásaimból egy kicsivel több felelősségvállalást gyermekkel, testvérrel, szülővel, és egyáltalán embertárssal szemben?

Kapott-e valaki bizonyságtételemből erőt arra, hogy szakítson valamely megkötöző, megnyomorító szenvedélyével, bűnével?  Egyetlen gyermek lelke nyílt-e meg kétségbevonhatatlan módon a lelki értékek előtt, egyetlen fiatal is vette-e komolyabban a keresztyéni (krisztusi) küldetést, tisztaságot, megbízhatóságot, református öntudatot a velük való foglalkozásom nyomán?  Vert-e gyökeret közöttünk, bár a legtörékenyebb formában, az evangéliumi szemlélet?

   Nem, testvéreim, egyértelmű nem a válasz ezekre a kérdésekre. Pedig az én munkám erre nézne. Ha szolgálatomat mérlegre teszem, akkor teljességgel illik rá az ésaiási megállapítás:„Hasztalan fáradoztam, semmire és hiába költöttem erőmet.” (És. 49, 4a)  Vajon merő képmutatás, üres papos szöveg az, amit hirdetek, képviselek? Nem meggyőződésből mondom, avagy magamra nézve nem tartom kötelezőnek, irányadónak, életelvnek? Csak szép szavak fűzögetése, ha arról beszélek az evangélium tanítása alapján, hogy engedjetek meg egymásnak, legyetek egymáshoz jóságosak, egymást különbnek tartsátok ti magatoknál, hogy kövessétek mindenki irányában a békességet, minden felgerjedés és harag kivettessék közületek? Ez csak népszerűséget hajhászó, kegyes ömlengés? A pap is mondja, mert az a dolga, azért kap fizetést!

   Hadd soroljam mentségeimet is…  

Emberi gyarlóságaimhoz mérten többnyire igyekezetem arra, hogy igei szolgálataimra készüljek, hogy ne emberi fecsegéssel traktáljam a hallgatókat, és amennyiben rajtam áll, ne kelljen senkinek teljesen üres lélekkel hazatérnie. Lehet, mégis sokszor úgy kellett innen elmennetek. Próbáltam új alkalmakat is bevezetni, hogy mindenkit megszólíthasson Isten Igéje, minden gyülekezeti tagnak valami módon alkalma legyen bekapcsolódni a közösségbe. Törekedtem arra is, hogy emberileg közel kerüljek közösségünk tagjaihoz, gyermekekhez, fiatalokhoz, családokhoz. Hiányos lelki adottságaim mellett bátorítgattam a lelkileg elesetteket, betegeket, és lehetőségeim szerint támogattam a rászorulókat. Nem hiszem, hogy a túlzott anyagiasság megterhelte és hiteltelenné tette volna munkálkodásomat. Magatartásomban is igyekeztem - bár nem mindig sikerült - megértő, sérelmekre nem figyelő, földi és lelki dolgokban nem garasoskodó lenni. Nyilván, számtalanszor tévedtem is, türelmetlen, felületes voltam, vagy nem voltam eléggé bölcs szavaimban és tetteimben. A gyülekezet nyilvánossága előtt kérek mindazoktól bocsánatot, akiket tudva, vagy tudatlanul megsértettem, akikről rosszat gondoltam, netán mondtam, akikhez igazságtalanul, szeretetlenül viszonyultam. Megvallom, bennem nincs semmi neheztelés senki iránt… Igen, olybá tűnik ez, mint mikor a bűnös sorolja erényeit önmaga megnyugtatására is. Az újév első napjaiban egy börtönből újból szabadult „régi kliensem” hosszasan ecsetelte nekem, hogy mennyi gazember él kint, szabadon.

   A felsoroltakat egybevéve újból kijelentem: haszontalan lelkipásztornak érzem magam.

Úgy gondolom, szükségszerűen el kellett jutnom erre a felismerésre, mert egy kicsit meg voltam elégedve magammal. Kollegáim is állandóan mondogatták: könnyű neked, minden jól megy nálatok. Rettenetes dolog volt rádöbbeni arra, amit én felépítettem, az a való világ egyetlen érintésére, a Sátán egyetlen támadására összeomlik. Nem lehet nekem sem emberi módon viaskodni. Teljességgel rá kell hagyatkozzam, hagyatkozzunk az Úr kegyelmére. Amit ő végez bennünk, az örök, az megáll.

   Megismétlem, mindennek, amit én tettem, vajmi kevés eredményét látom. A tulajdonképpeni lelkészi munkáról beszélek. Ne értsen senki se félre, ezzel nem azt mondom: bánom az egészet, kár volt érte. Nem, sőt szép, áldott időszaka volt ez életemnek, merem remélni a gyülekezet életének is, csakhogy gyümölcsei nem maradtak meg. Szeretnék még odaadóbban, hűségesebben, engedelmesebben, alázatosabban szolgálni a gyülekezetben, de el kell azt is mondanom, hogy megfáradtam. Elfárasztottam a gyülekezetet is. Lépten-nyomon tapasztalom a kedvesség, a tisztelet mellett sokak részéről a bizalmatlanságot is, egy kicsit azt a tartózkodást, hogy ne avatkozzék bele senki az életükbe, ne zaklasson a pap templomba járással, egyebekkel. Meglehet, nem ismerem eléggé jól e nép lelkületét. Mindenesetre én szeretném, hogy krisztusibb legyen az. 

   Talán váltanom kellett volna, talán jobban vigyázni, hogy gyülekezeti közösségünk jó hangulata, lendülete megőrződjék, hogy semmi se rontsa azt meg, talán bátrabban, gyorsabban szembeszállni a leselkedő kísértésekkel, merészebben kezdeményezni, újítani? Ismerős az ének vádoló kérdése: „üres kézzel kell-e mennem, s állanom az Úr elé?”. Nem tudtam ezt a közösséget lélekben előbbre juttatni, hitben felnőttebbé, a szeretetben gazdagabbá tenni. Akkor milyen munkát végeztem, mit építettem, lelkészként?

Vigaszom, vigaszunk a 260 ének lehet: az Úr csodásan működik. Hiszem, alkalmatlanságunk ellenére is elhívja és megtartja az övéit. A Róm.10,1 – et idézem (…), és kijelentem az apostollal együtt: szeretem népemet, ezt a közösséget, és kívánnám, hogy megtartassék. És mivel meg vagyok győződve, hogy nem a széthúzásban, meghasonlásban, sértődésekben, eltávolodásban, hanem a krisztusi egységben, békességben, a választófalak lerombolásában, a harag feladásában van megmaradásunk, nagyon örülnék, ha a hitben lenne naggyá ez a gyülekezet.

Igen, ez megint fellengzős szónoklásnak tűnhet. Lassan mondanivalóm végéhez érkeztem.

Bizonyosnak látszik, először önmagamat kell erősítsem. Isten Igéje is erre tanít: vigyázzatok magatokra, és az egész nyájra. Az Úr legyen irgalmas nekünk!

Képek


image093.pngimage099.pngimage091.pngimage089.pngimage097.pngimage095.png