Kereső
Dátum / Névnapok
Napi ige

"Aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.” (Jn 15,5b)

 

 

 

konfirmáció 2017-19

Mt 9, 9-10   (konfirmációi hét, hétfő)

Amikor Jézus továbbment onnan, meglátott egy embert a vámszedő helyen ülni, akit Máténak hívtak, és így szólt hozzá: Kövess engem! Az felkelt, és követte őt. És történt, amikor Jézus asztalnál ült a házban, hogy sok vámszedő és bűnös jött, és odatelepedett Jézushoz és az ő tanítványaihoz.

    Egy bölcs mondás szerint, ha utadon haladva nem találkozol az igazsággal, akkor rossz úton jársz.

   Ebben az elhívás-történetben azt a csodálatos üzenetet hallhatjuk meg, hogy végső soron nem nekünk kell megtalálni az utat (bár teljes szívvel keresnünk, kutatnunk kell – a konfirmációi előkészítő is ennek az alkalma volt), hanem a nagybetűs Út talál meg minket. Az a Krisztus indul el keresésünkre, megváltásunkra, aki maga az Út, Igazság és Élet. Ez az evangélium (= örömüzenet) maga.

Ez a kegyelem, amiről az ismert ének is szól („Amazing grace”): Jézus úton van felénk.

   Miközben Jézus továbbmegy, hallottuk az igében, meglát valakit. Máté, az evangélista, itt valójában saját elhívását mondja el. Igaz, mennyire érdekes, személyes, mennyire őszinte ez az elbeszélés?!  Ilyen személyes kell legyen a mi hitbeli találkozásunk, közösségünk is Krisztussal.

A konfirmációban is meghatározó ez a személyesség.

  Nos, Máté azt írja magáról, hogy Jézus meglátott egy embert.  Ezzel az általános, szürke fogalommal nevezi meg magát. Mintha azt hangsúlyozná: nem volt semmi rendkívüli benne. Isten mégis rendkívüli módon szerette. És ez érvényes mindnyájunkra.

Lehet, kedves konfirmandusok, ti is úgy gondoljátok, hogy egészen átlagos emberek/tinik vagytok, de tudnotok kell: Isten szemében közületek mindenki felbecsülhetetlenül értékes. Máté ráadásul vámszedő volt. Ez a mesterség nem számított túl népszerűnek az akkori társadalomban. Az emberek durván általánosítva a vámszedőket csalóknak és a hatalommal megalkuvóknak tartották. Krisztusban azonban nincs előítélet (jó lenne ezt megtanulnunk Tőle). Róla azt olvassuk a János evangéliumában, hogy nem azért jött, hogy elítélje a világot (pedig joga lett volna hozzá), hanem azért, hogy megtartassék a világ általa.

   Az elhívás minden különösebb ceremónia nélkül történik. Jézus egyszerűen szól Máténak: kövess engem. És Máté felkel (a vámszedő asztaltól), és követi Jézust. Nem tudjuk pontosan, mi zajlott le a lelkében, mi érintette meg, csak az eredményt látjuk: azonnal Jézus nyomába szegődik. Ez nagyon egyszerűen hangzik, de óriási lépés volt. Máté addigi életformáját, társadalmi pozícióját adja fel valamiért, valakiért, aki most teljesen betölti a lelkét. A hit döntése ez.  Mai esténknek ez a témája.

   Szokták mondani: mindenkinek hinnie kell valamiben.  Az biztos, hogy emberi minőségünkhöz hozzátartozik a hitre való nyitottság. Hit, meggyőződés nélkül nem is lehet élni, csak vegetálni. Nyilván, nem mindegy, hogy miben hiszek. Van, aki az erőszakban, a hamisságban, az önzésben hisz, vagy valami destruktív ideológiában. Az ilyen „hittől” óva intelek titeket.

Aztán hihetünk a tudományban, fejlődésben, családban, barátokban, magunkban. Ez a hit pozitív(abb) formája, ám még mindig csupán az emberi szintje.

A Heidelbergi Káté szerint a hit első jellemzője a biztos ismeret. Azaz ismernem kell azt, akiben/akinek hiszek. Bizonyos tudással, tapasztalattal kell rendelkeznem vele kapcsolatban.

A második a szívbeli bizodalom: vagyis az illető személyt megbízhatónak, hitelt érdemlőnek kell találnom. Olyannak, akire számíthatok.

A harmadik jellemző: az engedelmesség. Akiben hiszek, annak adok, hallgatok a szavára, annak elvárásait komolyan veszem. Ez vonatkozik az emberi kapcsolatokra is. 

   A bibliai hit – tanultuk – az Isten ajándéka. Ő Szentlelke és Igéje által ébreszti fel és erősíti meg bennünk. A hit által minket Isten személyesen Krisztushoz kapcsol, mint megváltó Urunkhoz. Jézus az ő gyógyításai során gyakran szólt így a hozzá fordulóknak: legyen a te hited szerint.

A hit ajándékának kérése, elfogadása, felhasználása a mi felelősségünk tehát. Hiszek, Uram, mondja egy beteg fiú édesapja Jézusnak, légy segítségül az én hitetlenségemben. Nagyon őszinte kérés ez. Nekünk is szüntelenül kérnünk kell, együtt a tanítványokkal: növeld a mi hitünket.

   A mai estén vizsgáljátok meg magatokban: hiszitek-e azt, hogy Isten szeret titeket, megváltott Krisztusban, és arra hívott el, hogy őt kövessétek? Hiszitek-e, hogy mindnyájatokra Isten nagyszerű feladatokat bízott, hogy mindnyájatoknak egyedi küldetése van ezen a világon? Hiszitek-e azt, hogy csak ebben a szeretetben megmaradva, ezt a megbízatást teljesítve lehet szép és teljes az életetek?

   Máté felismeri Jézusban az Isten Fiát, mély, szívbeli bizodalom ébred benne iránta, és engedelmeskedik a hívó szónak. Az engedelmesség lemondással és önmegtagadással jár. Semmiféle célt nem lehet elérni engedelmesség nélkül. Ha csak azt tesszük, amit nekünk tetszik, akkor csak magunkig jutunk. A hit útján sok mindent hátra kell hagyni: önzést, hamis vágyakat, hiedelmeket.  Hinnünk kell, hogy Jézus előre vezet. Nem a könnyű, hanem a helyes megoldásokat kínálja. Nehézségekkel is szembe kell néznünk, de kimondhatatlan békesség és lelki öröm a ráadás. Isten áldásának kiáradása életünkre és általunk másokra.

   Az evangéliumi kronológia szerint Máté volt az utolsó tanítvány, akit Jézus elhívott. Jézus előzőleg sok csodát tett már, sok gyönyörű tanítása hangzott el. És Máté mégsem késett le semmiről.  Sőt, ő lett az egyike azoknak, akik megírták a Jézus születéséről, földi életéről, haláláról, feltámadásáról szóló evangéliumot. Jézus hívása mindig aktuális. Most, a konfirmációban különösen titeket szólít meg.

   Az utolsó igeversben olvassuk, hogy Máté odatelepedik (együtt vámszedőtársaival) Jézus és tanítványai mellé (vállalva múltját, de már új életet kezdve). Belép ebbe a közösségbe. Másokat is hív. Kicsorduló öröm van a szívében.

Azt kívánom, hogy ti is találjátok meg ezt a megtartó közösséget Krisztussal, élő Urunkkal és az ő követőivel. Legyen boldog, áldott az életetek! Ámen.

 

 

Zsid  12, 1-2 (konfirmációi hét, kedd)

Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek ekkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és Isten trónjának a jobbjára ült.

   Kedves konfirmadusok, a tegnap este a hitről hallottunk. A hit kapcsolat Krisztussal, ráhangolódás, engedelmesség. Ahogy a repülő csak akkor tud biztonságosan célba jutni, ha összeköttetésben marad a radarállomással, mi is a mennyei kapcsolat és irányítás feltétele mellett tölthetjük be igazi emberi küldetésünket.  

  Hadd kezdjük megint egy idézettel: ha valaki a cél előtt csak egy lépésnyire is megtorpan, nem jutott messzebbre annál, mint aki el sem indult.

A hit útján, a Krisztus követésében kitartásra van szükség. Ma erről beszélünk. Ez valójában földi síkon is igaz, pl. a tanulás, munka, sport, barátság vonatkozásában. Csakhogy ezekben konkrétabbak, kézzelfoghatóbbak az eredmények. A lelki harcot nagyon sokan igen könnyen feladják, mert nincsenek azonnali, látványos sikerek.  Jézus ezzel kapcsolatban az elvetett mag példájára mutat rá. A termés nem jelenik meg egyik percről a másikra, de aki hűséggel vetett, az bőséggel fog aratni.

A felolvasott ige alapján néhány dologra mutatnék rá.

  1. Így hallottuk: bizonyságok fellege vesz körül. Nagyon költői körülírás. Azt jelenti, hogy mások bátorító példája támogat, segít, ösztönöz minket. az előző fejezetben a hit hőseiről van szó. Mi emberek, közösségi teremtmények vagyunk. Nagy mértékben tudjuk egymást befolyásolni. Nem mindegy, hogy milyen irányba. A jó, a biztató példákra figyeljetek! Sokon fogják mondani: nem érdemes, ne olvasd a Bibliát, ne járj templomba, régimódi dolog az. De hiszem, lesznek olyanok is, akik a hit igazi értékeit fogják felmutatni nektek.
  2. Félre kell tenni az akadályokat. A HK-ban tanultuk: a Sátán, a világ és tulajdon testünk minket szüntelen ostromolnak. Valóban, nem megy simán a Krisztus útján járás. Vannak, lesznek visszahúzó erők. Lesznek fölösleges koloncok, amiket önként veszünk fel, és amiket félre kell tenni. Haszontalan időtöltés, egy-egy rossz szokás, egy barátság, ami rossz hatással van rád. (Egy történet szerint egy nemes családban minden férfi nagyon fiatalon halt meg. Egy ősi családi hagyomány szerint 30 éves korban a család minden férfi tagjának fel kellett vennie az egyik híres elődtől származó díszes övet. Utólag kiderült: az terjesztette a gyilkos kórt, ami aztán végzett az utódokkal.) Ami akadály előmeneteletekben, ami mérgezi lelketeket, azt kerüljétek,  hagyjátok el!
  3. A megkörnyékező bűn. Nos, ez nehezebb kérdés. A Biblia alapján a Káté is sokat foglalkozik vele. A leglényegesebb azt tudnunk: nem vagyunk a bűnnek kiszolgáltatva. Jézus Krisztus „nem aranyon, ezüstön, hanem drága vérén váltott meg, és a maga tulajdonává tett (34. kérdés). Nem tartozunk, nem vagyunk adósai a bűnnek. Szabadok lehetünk. Tudjuk, nem a magunk erejéből, hanem Megváltónk hatalma által. A bűn körülvesz. De még inkább Isten kegyelme. Engedjétek, hogy ez erősödjön meg bennetek!
  4. Kitartással fussunk. Nos, itt szólal meg ma esti témánk. Kitartás… egy döntő fogalom a mindennapi életben. Ha valakiből hiányzik a kitartás, akkor az illető akárminek fog, nem viszi véghez. Ez a lelki dolgokra is vonatkozik. Krisztust nem lehet immel-ámmal, vagy csak úgy néhanapján követni. Csak hűséggel, odaadóan, következetesen. A kitartás jelenti az állóképességet: azaz nem adom fel, nem csüggedek el. Éppen a Zsidókhoz írt levélben olvassuk: mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk. A kitartás jelenti ugyanakkor a reményteljes előretekintést. Tudom, kinek hittem, tudom, milyen cél fele haladok. Legyetek kitartóak: a tanulásban, munkában, a becsületben (ha az egész világ gonosszá is válna), és legyetek kitartóak a hitben, Isten akarata keresésében, cselekvésében.

Egy indiai történet szerint egyik faluban élt egy fiúcska, akinek nehezen ment a tanulás, pedig szeretett volna híres tudós lenni. Egyszer kiment a falu szélén levő kúthoz, és látta, ahogy az asszonyok jönnek  és leteszik a cserépkorsójukat egy hatalmas kőre, hogy aztán a tele mert vederből  a vizet beletöltsék. Megfigyelte, hogy ahova korsókat helyezték az asszonyok – mindig ugyanarra a helyre -, ott a kövön egy jókora mélyedés keletkezett. Ezen nagyon elgondolkozott. Ha hosszú idő alatt (az anyagában gyengébb) cserép kikoptatja a követ, akkor következetes kitartással, egy célra összpontosítva neki is sok mindent el lehet érnie. Még odaadóbban kezdett tanulni, és évek múltán a szanszkrit nyelv egyik legnagyobb szakértője lett.  

  1. Futni. Nem andalogni. Nem bizonytalanul haladni. Nem a lényegtelen dolgokra elbámészkodva ballagni. Futni: ebben lelkesedés van, lendület. Nagyon sok vánszorgó keresztyén van. Pedig ha valamit szívből teszünk, akkor szárnyalunk. A tékozló fiú apja is futott a fia elé. Bennetek mindig legyen lelkesedés, szent hév, belső öröm, a szeretet impulzusa.
  2. Küzdőtér. Egy pálya, életsors, egy út, amin haladnunk kell, ami– hisszük – hogy nem véletlen. Mit mond a 27. Káté? Minden Isten akaratából van elrendelve. Nem tudjuk, hova fogtok kerülni, de egyet tudunk: mindig Isten kezében lesz az életetek. Ezért bizalom van a szívünkben irántatok. És bennetek is legyen türelem, hála és reménység. Legyetek tudatában, hogy Isten éppen ott, ahol vagytok, csodálatosan fel akar használni titeket, áldássá akar tenni. Mindenkit közületek. Egy nagyszerű isteni terv részesei vagytok. Túrmezei Erzsébetnek van egy szép verse: Ki van jelölve a helyed. Nem véletlen, hogy Isten éppen reformátusként, magyarként szólított meg, éppen abban a családi környezetben, ahol éltek. Ismerjétek fel rendelt utatokat!
  3. Nézvén a hit fejedelmére. Fontos, hogy mire/kire nézünk. Amire nézel, az határoz meg, az formál belsőleg. Van, aki csak a képernyőkre néz. Van, aki csak mulandó, földi dolgokra. Van, aki csak magára. Az Ige arra biztat: nézzünk Jézusra, aki vállalta sorsunkat, aki megváltott, aki mellettünk van, aki felemel, erőt ad. Akit gyönyörűséges dolog követni, vele járni és célt érni. Ámen.

 

 

Lk 24, 21 (konfirmációi hét, szerda): 

Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt.

   A hitről, mint Krisztussal való személyes lelki kapcsolatról és az ő követésében megnyilvánuló kitartásról hallottunk az előző két estén. A tanítványság feltétele Krisztussal való élő közösség, és a következetes, hűséges ragaszkodás őhozzá.  Csak a gyakorolt hitnek vannak áldásai. Ma arról fogunk beszélni, hogy ezen az úton vannak csalódások és nehézségek is.

  Egy idézet szerint: a hit útját a kételkedés kövei borítják.  Néha pedig ezek a kövek sziklává nőnek. A János evangéliumában olvassuk, hogy a nehézségeket látva Jézusnak sok követője hátat fordított neki. Jézus megkérdi a tizenkettőt: ti is el akartok menni? Ekkor hangzik el Péter gyönyörű válasza: Uram, kihez mehetnénk. Örökélet beszéde van tenálad. Az előbb idézett kérdéssel nektek is szembe kell néznetek. Érnek, érni fognak titeket is olyan kihívások, amik kételyeket ébresztenek bennetek. Ezért tartom fontosnak erről beszélni. 

  Érezhetitek úgy, hogy csalódtatok Istenben. Pedig az Ige azt tanítja: aki Istenben bízik, nem csalatkozik. De mi sokszor a magunk szemével nézzük a dolgokat. Ezt vagy azt szeretnénk, nem úgy történik, és akkor elveszítjük a türelmünket. Mint a gyermek, ha nem kapja meg szüleitől azt, amit kért vagy elvárt, akkor elkezd duzzogni, haragudni. A felolvasott igeversben is erről van szó: az emmausi tanítványok becsapottnak érzik magukat Jézus kereszthalála miatt. Azt mondják: bíztunk, reménykedtünk benne, úgy néztünk rá, mint legyőzhetetlen Úrra.  És a szemünk láttára megostorozták, megalázták, megfeszítették. Ez hogyan történhetett meg? Nem erre számítottunk. Azt reméltük, hogy meg fogja váltani Izráelt. De Jézus éppen Izráelt és az egész világot váltotta meg!!! Csak másképpen, mint ahogy a tanítványok elképzelték. Másak az Isten útjai, gondolatai.

Csalódhattok az egyházban, lelkészekben, magukat hívőnek nevező emberekben. Ghandinak tulajdonítják a következő gondolatot: Krisztusban hiszek, de a követőiben nem. Egy dolog világos: nem vagyunk tökéletesek. Az egyházban is sok gyarlóság és bűn van jelen. Ezek ellen, tanítja a Káté is, egész életünkben harcolni kell. De arra szeretnélek kérni, soha ne a kívülállók szeretetlenségével kritizáljátok egyházatokat, hanem mindig az odatartozók fájdalmával és felelősségvállalásával. Vajon én mit adok ebbe a közösségbe?  Az egyház olyan, amilyenek mi vagyunk. Én és ti is, és mindenki, aki ennek a közösségnek a része. Tetszett Istennek, hogy az ő népét az anyaszentegyház közösségében őrizze meg.  

   A megpróbáltatások is elbizonytalaníthatnak. Hadd említsem meg példaként a Keresztelő János történetét. A legnagyobb prófétának nevezi őt Jézus, börtönbe jutva mégis kételyek kezdik gyötörni. Vajon Jézus az igazi Messiás?  Akkor miért nem szabadítja meg őt? Az, hogy az élet gondjai, nehézségei, kísértései megingatnak hitünkben, emberi mivoltunkból adódik. Azt is mondhatnánk, hogy természetes. Ha fúj a szél, ingadoznak a fák, ám az egészséges fa nem törik ketté. Egy igazi hajós nem adja fel a hajózást a viharok miatt. E világon nyomorúságotok lesz, de bízzatok, én meggyőztem e világot, mondja Jézus.

   A sokféle vonzás-hatás, csábítás is elszakíthat Krisztustól. Ti is sok mindennel fogtok találkozni fiatalságotok, egyáltalán életetek során. Csillogó, villogó ez a világ, de a lelketeket csak a felülről való fény világíthatja meg. A szemek kívánsága, az élet kérkedése (dicsekvése), írja János apostol első levelében. Ma különösen hajlamosak vagyunk arra, hogy azt, amihez gazdagság, siker kötődik, igaznak és jónak is tekintsük. Persze, a kettő nem zárja ki egymást.

Sajnos, gyakori tapasztalat az, hogy valaki lelkesen indult el a hit útján. Őszintén, átélten mondta el a konfirmációi fogadalmat, aztán jött ezerféle kínálat, és kihullott az életéből minden. Jöttek az élet kihívásai, sokféle befolyás, kísértés, talán sikerek, gazdagság, barátok, és elveszítette (vagy felcserélte) a hitét. Megszakította kapcsolatát a lelki közösséggel, hátat fordított Krisztusnak, templomnak, gyülekezetnek. Vagy máshol keresett másféle lelki élményeket.

   Mi a megoldás? Imádkozni, hogy Isten erősítsen meg hitünkben, győzze le kételkedésünket, tegyen szabaddá csalódásainktól, mutassa meg a visszavezető utat Krisztushoz. Keresni az Igéből a lelki táplálékot, keresni az alkalmakat, amikor közel kerülhetünk Istenhez. Szívünkbe fogadni az ő szeretetét.  Engedni, hogy kegyelme munkálkodjék újból bennünk. Felismerni erőtlenségünket, és az ő végtelen jóságát. Az alábbi ének nagyon szépen írja le ezt a folyamatot. 

 

Tudd meg Jézus, valami szépet

akartam volna tenni érted,

tündökölni, ahogy kívánod,

meghódítani a világot.


Tudd meg Jézus, csalódtam benned,

hidd el semmi értelme ennek:

megingott a talaj alattad,

életed a romlásnak adtad.

 

Én lelkesedtem és lobogtam,

de most itt látlak elhagyottan,

itt látlak válladon kereszttel, 

Én más úton mennék: eressz el!

 

Miért nem szólsz? Csak nézel énrám

keresztedet vonszolva némán,

te, óriási, szótlan árnyék,

örülnél, ha én is így járnék?

 

Miért nem szólsz? Csak nézel egyre!

Mennék én veled föl a hegyre,

csak ne a Gyehennába élve,

csak ne a Koponyák hegyére!

 

Csak tudnék elfordulni tőled,

Elfelejteni, hogy megöltek!

Csak ne látnám folyni a véred,

Csak ne látnálak, ne szeretnélek!

 

 

Tudom, mit mondasz, véres árnyék:

egy kereszt mindenkire vár még,

mindenki találkozik egyszer

a megfeszített Szeretettel!

 

Nem lehet téged kikerülni,

nem lehet tőled menekülni,

tenélküled mindenki árva:

megyek Uram, a Golgotára.                Ámen.

 

 

Jn 15, 13-14  (konfirmációi hét, csütörtök)

 Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért. Ti barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit én parancsolok nektek.

   A Krisztus követésének legsajátosabb jellemzőjéről, áldásáról, keresztyén hitünk legfontosabb értékéről fogunk hallani a mai estén. Ez a szeretet. A szeretet a hit gyakorlati következménye.

  A mai idézet így hangzik: A szeretet nem beszéd, nem is puszta tett, hanem a szív teljes odaadásából származó - minden szóban, minden cselekedetekben, minden mozdulatban megmutatkozó - jóakarat.

A szeretet és a tehát elválaszthatatlanul összekapacsolódik.

A szeretet forrása Isten, aki irántunk megnyilvánuló szeretetét Jézus Krisztusban jelentette ki.  A Biblia tehát nem az emberi szeretet lélektanilag, társadalmilag körülírható fogalmából indul ki, hanem az isteni szeretet minden értelmet felülhaladó valóságából.

Isten szeret, ez létem alapja, ez az én szeretetem feltétele. Isten maga a szeretet, mindenben ott van ő, amiben igazi szeretet nyilvánul meg. Istent nem találhatjuk meg a szereteten kívül. Az ismert házi áldás fordítottja is igaz: ahol nincs szeretet, ahol gyűlölet van a szívekben, ott nem lehet Istennel találkozni.

  Jézus azt mondja tanítványainak: nincs senkiben nagyobb szeretet annál. A szeretetnek fokozatai vannak. Van önző, számító, féltékeny, és van érdekhez kötődő szeretet is. (Pl. van, aki azért „szeret” valakit, mert irányítani, befolyásolni tudja.) Ezek a szeretet alacsony szintjei. Nem is érdemlik meg igazán ezt a szép nevet. Szerethetünk valakit azért, mert szép, ügyes, okos, kedves. Valamilyen értéke miatt. Ez az értékelvű szeretet. Ez is még az általánosság szintjén van. Szerethetek valaki azért, mert szeret engem. Persze, jogos az elvárás, hogy viszonozzák szeretetünket, de az igazi szeretet feltétel nélküli. Sőt az az igazi szeretet, amelyik éppen a szeretetre nem méltó embertárs irányába mutatkozik meg.  A Krisztus golgotai áldozatában valami hasonló történt. Ő minket, bűnösöket, ellene lázadókat váltott meg („hogy szenvedésével, mint egyetlenegy engesztelő áldozattal …”)

    A szeretet áldozattal jár. Életét adja barátaiért. A semmit sem vállaló szeretet nem sokat ér. Elmélet marad. Szüleitek sok áldozatot vállaltak értetek. Nyilván, önként, senki sem kényszerítette őket erre. Miért tették? A szeretet nem mindig logikus. Nem kérdezi, hogy megéri-e? Valójában nem is tud másként tenni. Meg vagyok győződve, hogy mások részéről is tapasztaltatok szeretetet: testvérek, nagyszülők, rokonok, barátok.  Vajon, mi hogyan viszonyultunk hozzájuk?

   A legnagyobb, amit adhatunk másoknak, az saját magunk vagyunk. Az életünk. Figyeljétek, az ige itt nem azt mondja, hogy meghal, hanem életét adja barátaiért. Tudjuk, hogy Jézus a halált is vállalta értünk, de ahogy a 44. káté tanítja: egész földi élete szolgálat és áldozat volt. Nekünk nem meghalni kell, hanem élni egymásért, egymás javára. 

  Hadd beszéljünk itt még röviden a Jézus áldozatáról. Az ő egész küldetése arról szólt, hogy kijelentse, megmutassa az embereknek az Isten szeretetét.  Már a karácsonyi csoda ezt hirdette, de még inkább a Jézus kereszthalála. A Megtaláltuk a Messiást c. könyvben olvastuk, hogy három fontos szót kell ezzel kapcsolatban megjegyezzünk: miattam, helyettem és érettem. Szinte fel sem tudjuk fogni, hogy mi történt ott. Képzeljétek el – persze, ez egészen más, mint a valóságban -, hogy ártatlanul börtönbe zárnak, kegyetlenül kínoznak, halállal fenyegetnek, és akkor valaki – szabadulásotok fejében – szeretetből átvállalja mindezt. Ő szenvedi végig azt, ami rátok várt volna. (Ismert példa a Kolbe atyáé, aki a náci haláltáborban egy csoportos kivégzéskor helyet cserélt egyik fogolytársával: iszonyatos kínok közt halt meg, de megmentette egy családos férfi életét.)

    Kik a barátaitok? Gondolom, itt jó pár nevet meg tudnátok említeni. Jó, ha vannak barátaitok. Nem kellemes magányosnak lenni, de ha mindenki hátat is fordítana nektek, tudnotok kell, hogy Jézus mindig hűséges marad.  Fontos, hogy barátaink szeressenek és tiszteljenek minket. Még többet jelent, ha a barátaink készek kiállni mellettünk. Ezt nevezzük bajtársias magatartásnak. Talán a legszebb az, ha barátaink mindenáron a mi javunkat tartják szem előtt! Ez az önzetlenség. Ilyen barátokat keressetek, ilyen barátok legyetek! Persze, mivel emberek vagyunk, egyetlen kapcsolatunk sem tökéletes. Sajnos, a barátok között is helyet kaphat a hazugság, gyávaság, árulás. Nagyon jól szemlélteti ezt a Jézus szenvedéstörténete. Ki maradt végül mellette? Senki.

   És Jézus mégis barátainak nevezi ezeket a tanítványokat, és minket is. Ez a bocsánat, ez a kegyelem, amiről olyan sokat tanultunk. Meg tudtok említeni egy olyan kátékérdést, amelyikben szerepel a kegyelem szó? Sok van! Van egy igevers: Ha mi hűtlenkedünk is, ő hű marad, ő magát meg nem tagadhatja. Jézusnak egyetlen „taktikája” van velünk szemben, ez a szeretet. Ezért ment el a végsőkig érettünk. Milyen nagy megtiszteltetés, hogy Jézus barátai lehetünk. Néha úgy vágyunk bejutni egy-egy általunk nagyra értékelt társaságba. Jaj, ha ennek vagy annak a barátja lehetnék! De mi a legelitebb társasághoz tartozunk: Jézus, az Isten Fia fogad a közösségébe.

   Mit gondoltok, mennyit ér az életünk, ha Jézus, aki örökkévaló Úr, önmagát áldozta értünk? Szerintem ez vagyonban, pénzben, de egyáltalán fogalmakban is kifejezhetetlen.  Isten végtelen szeretettel szereti az Egyszülött Fiút, akit elküld megváltásunkért. Ebben a kegyelmi, mennyei összefüggésben kell látnunk magunkat, és rádöbbennünk arra, hogy milyen drága az életünk az Isten szemében. Ezt soha el ne felejtsétek, még ha alkalomadtán azt tapasztalnátok is: cserben hagynak, nem értékelnek „barátaitok.”

   Ekkora szeretet címzettjeiként tehetünk-e mást, minthogy mi is ennek a szeretetnek a megélői, továbbadói legyünk: családban, iskolában, munkában, barátaink között. Jézus azt tanítja, az ő tanítványait arról lehet felismerni, hogy egymást szeretik. Legyen ott ez a szent garanciajegy az életeteken, legyetek ebben a szeretethiányos világban a szeretet gazdagságát ajándékozó emberek!

   Nagy szükség van erre mindenfele. Ez a legnagyobb szolgálat, amit Isten reánk, reátok bíz. Úgy szeretném (és ami ennél fontosabb: Isten akarata ez), ha mindenütt, ahol éltek, jártok, a szeretet világossága ragyogna fel körülöttetek. Ez úgy lehetséges, ha szívetekben ott ég a Krisztus szeretete. 

Assisis Ferenc imájával zárjuk:

 

Uram, tégy engem a te békéd eszközévé,

hogy ahol gyűlölet lakik, oda szeretetet vigyek,

ahol sértés, oda a megbocsátás szellemét,

ahol széthúzás, oda egyetértést,

ahol tévedés, oda igazságot,

ahol kétely, oda hitet,

ahol kétségbeesés, oda reményt,

ahol árnyék, oda fényt,

ahol szomorúság, oda örömet.

Uram, add, hogy inkább én igyekezzem vigasztalni,

minthogy vigaszra várjak,

inkább én törekedjem megértésre,

mint hogy megértést óhajtsak,

inkább én szeressek,

minthogy szeretetet igényeljek.

Mert önmagunkat feledve - találjuk meg magunkat;

ha megbocsátunk - akkor nyerünk bocsánatot;

és ha meghalunk - azzal ébredünk az örök életre.

                                                                    Ámen.

 

 

Jn 1, 13-14  (konfirmációi hét, péntek)

 Hogy közösségetek legyen velünk, és pedig a mi közösségünk az Atyával és az ő Fiával.

     A mai estén a közösségről beszélünk. Már a Biblia elején elhangzik: nem jó az embernek egyedül – közösségre teremtett Isten. Együtt könnyebben oldjuk meg a problémákat, boldogabbak is vagyunk. Még az állatok világában is azt látjuk, ha összefognak, sikeresebben védekeznek a támadásokkal szemben. Kanadai vadludak példája. Szinte irigyeljük. Nekünk tudatosan kell törekedni erre.

Idézet: „Az ember nem sokra megy egyedül az életben. (...) Egyedül minden nehezebb, ha egyedül van az ember, csak annyit tehet, amire egymaga képes, de mások támogatásával sokra viheti. A közösség hatalmat ad, csak legyen olyan közösség, amelyik elfogad és támogat.”  Egyedül nem tudok zenekart, focicsapatot létrehozni, vendégséget rendezni. Szükségünk van egymásra. Egymás által teljesedik ki az életünk. A közösséghez való viszonyunk énünknek a tükre. Csak egymás orcájában láthatjuk meg igazán önmagunkat.   

    Vannak közösségek, amik eleve adottak: család, rokonok, osztálytársak. Talán egy kicsit a gyülekezet is. Nem mindegy, hogyan élünk benne, hogy milyen tagjai vagyunk, hogyan viszonyulunk.  Ha mindenki csak magának él, a maga hasznát keresi, akkor el lehet magányosodni a családban, egy 100 tagú munkacsoportban is. A közösséget ápolni kell, a közösbe bele kell adni lelkesedésünket, kedvességünket, szolgáltunkat. 

   Vannak közösségek, amiket mi keresünk, mi választunk: barátaink, később a házastársunk és családunk. Itt még nagyobb a felelősségünk, hogy tegyünk meg mindent, ami rajtunk áll, hogy ez a közösség erős legyen, békességben éljen. Nagyon sok múlik rajtunk. Mosolyogj az emberekre, mosolyt fakasztasz az arcukon, ami rád is visszasugárzik.

   Az Ige beszél az Istennel való közösségről. Belső, hit általi kapcsolat. Hinni azt jelenti, hogy gyenge kezemmel fogom Isten erős kezét. Ahogy a kisgyermek kapaszkodik a szülő kezébe. Erőforrás, biztonság, megtartatás. Szükségem van szeretetére, kegyelmére. Szükségem van Krisztus világosságára. Milyen drága mondat: közösségünk az Atyával és az ő Fiával. Kedves konfirmandusok, éljetek ezzel a lehetőséggel, törekedjetek erre a közösségre (ne adjátok fel talmi, hamis dolgokért), maradjatok meg ebben! Vajon érdemes-e elhagyni azt, aki mindig velünk van?

   A Szentírásban található törvények szinte kizárólag valamilyen kapcsolatra, közösségre vonatkoznak: a tízparancsolat az Istennel és az embertársakkal való viszonyra. Isten arra tanít, hogy legyetek élő, szeretetben szolgáló tagjai a családnak, a gyülekezetnek. Ezt a ti megbízatásotok. A jót kell vállalnotok.(A rosszra könnyebb motiválni az embereket.)

Két nap múlva megfogadjátok, hogy Jézus Krisztusnak igaz követői, az egyháznak hűséges tagjai lesztek, és rajtatok múlik nemcsak az, hogy mennyire tartjátok meg, hanem az is, hogy mi lesz az Isten anyaszentegyházával, közelebbről a mezőbergenyei református gyülekezettel. Íme, a közösség sorsa tőlünk függ. Amit hitből vállalnunk kell, azt nemcsak magunkért tesszük, hanem másokért is.

Ti vagytok a jövő (de már a jelen) egyháza. El tudjátok képzelni, hogy ha ti félre álltok, és a következő nemzedékek is: megszűnik az egyház. Itt van a mi felelősségünk, hogy Bergenyében, Budapesten virágzó közösségek, gyülekezetek legyenek!

  Könnyű, azaz szívesen, odaadással vállalt teher kell ez legyen számunkra.  Öröm, ahogy az igében hallottuk. Nagyszerű dolog egy ígéretes csapat tagja lenni. Jó nekünk egymás javára élni.  Átélni, hogy összetartozunk. A világ elhiteteti: az önzés boldogságoz vezet. Nem igaz. Nem egymás ellen, hanem egymásért kell élnünk. Nem legyűrnünk kell egymást, hanem felemelni, meg kell tanulnunk örülni egymás sikerének, eredményeinek. Csak egymás által lehetünk boldogok.

   Mindez az életről szól. Csak együtt maradhatunk meg. Egymást támogatva, biztatva, védelmezve.  Olyan közösségekben, ahol bizalom van, tisztelet, ahol elfogadjuk egymás gyengeségeit is. Segíts másokon, és megerősödsz te is, megtelik a szíved örömmel!

  Istenhez tartozni, egymáshoz ragaszkodni, Krisztust követni: ez az élet lényege.  Tőle senki és semmi el nem szakíthat.

A vadlibákról…

Tény: A vadlibák csoportosan, V alakban szállnak. Repülés közben mozgatják szárnyukat, s a levegő felhajtóereje fenntartja a következő libákat. Így lehetséges, hogy 71%-kal hosszabb távolságot tudnak megtenni, mintha csak egyetlen pár repülne.

Tanulság: Ha egymást segítve dolgozunk, s közösségi szellemben végezzük a munkánkat, sokkal gyorsabban érjük el a célt.

Tény: Ha egy vadliba kirepül a sorból, és egyedül próbál célhoz érni, azonnal lelassul, mert nem segíti őt többé a levegő emelő hatása, amelyet a többi vadliba szárnycsapásai biztosítanak számára. Így gyorsan visszarepül a sorba, hogy repülése könnyebbé váljon a társai erőfeszítése által.

Tanulság: Ha annyi eszünk van mint egy kanadai vadlibának, akkor együtt dolgozunk a közösséggel a közös cél érdekében.

Tény: Amikor a vezető liba elfárad, egy másik veszi át a helyét az élen.

Tanulság: A közösségben el kell fogadnunk egymásrautaltságunkat, s a megfelelő pillanatban átadni vagy átvenni a munkát éppúgy, mint a vezetést.

Tény: Repülés közben a hátsó vadlibák hangosan gágognak, hogy az elsőket erőfeszítéseikben bíztassák. 

Tanulság: A közösség nem létezhet szurkolók nélkül, és fontos, hogy a gágogás biztató legyen.

Tény: Ha egy vadliba megbetegszik, két társa leszáll vele, s addig együtt maradnak, míg meggyógyul, vagy elpusztul. A libák ezután visszatérnek a saját közösségükhöz, vagy hármasban, vagy már csak kettesben. Olykor egy másik közösséggel repülnek, míg el nem érik a sajátjukat.

Tanulság: Ha annyi együttérzés lenne bennünk, mint a vadlibákban, átsegítenénk egymást a nehéz időkön, ahogyan ők teszik.

Ámen.

 

 

Róm 5, 1-5 (konfirmációi hét, szombat)

Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek ekkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és Isten trónjának a jobbjára ült.

A héten a Krisztus követése útjának – amelyre most már tudatosabban indulunk- néhány fontos „velejárójáról”, feltételéről és áldásáról hallottatok: hit, kitartás, nehézségek, szeretet, közösség.

Ma este a reménységről beszélünk. Olyan lelki ajándék ez, aminek sokszor szűkében vagyunk. Környezetünk hatása következtében, vagy saját hozzáállásunk miatt. A Krisztus követése egy reményteljes vállalkozás. Ezzel kapcsolatban így fogalmaz a Káté: felemelt fejjel. Hangsúlyozza, hogy még a bajok, a jelentkező nehézségek között is megőrizhetjük szívünkben a reménység erejét.

Az idézet a következő: az igazi reménység nem illúzió, nem ábrándozás, és nem is a pillanatnyi helyzetből indul ki: sokkal biztosabb alapja van az érzékelt valóságnál. Más megfogalmazásban: reménykedni azt jelenti: többet hiszünk annál, mint amit látunk. A Biblia is ezt tanítja: a hit a nem látott dolgok valósága. Amit látunk, tapasztalunk, az néha nehéznek, megoldhatatlannak tűnik, és elkeseríthet. De mi nagy és biztos ígéretek birtokosai vagyunk.

Az igéből világos, hogy az igazi reményég hitből fakad. Még pedig az Istenben való, Krisztus általi személyes hitből. Isten a reménység Istene, ha benne bízunk, akkor mi is a reménység emberei vagyunk. 

   Azt kell eldöntenünk, hogy kire nézünk, kire hallgatunk. Sok negatív hatás ér minket. Annyi panaszt, kiábrándult véleményt hallunk magunk körül: hogy nem érdemes, hogy minden rossz és még rosszabb lesz. Ebbe bele lehet keseredni. Isten Igéje által azt üzeni nekünk: figyelj az én hatalmamra, irányítsd szívedet, tekintetedet kegyelmemre. Bízzál bennem!

Ebből békesség származik, ami a reménység édes testvére. Ha Isten megváltott Krisztusban, akkor van-e okom különös aggodalomra? Ha Isten kegyelme, gondviselő szeretete hordoz, akkor tényleg jó reménységem lehet őbenne, hogy semmi sem szakíthat el tőle. Emlékeztek Pál hajótörésére? Mindenki kétségbe volt esve. 14 napig hányódtak a rettenetes viharban. Pál tudta, hogy senki nem fog elveszni. Hitt Isten szavának. Mindenki kétségbeesetten jajveszékelt, az ő szívében békesség volt és másokat is biztatni tudott.

Dicsekedünk, hallottuk az Igéből. Éppen ezt jelenti: erősítjük magunkat és másokat. Vajon milyen hatással vagyunk másokra? Ez döntő kérdés. Fontos szolgálat az, hogy a reménység emberei legyünk. Keresztyéni küldetésünk ez. Húsvét arról szól, hogy még a halállal szemben is reménységünk van. (Ábrahám öregember volt, nagy néppé lett). Kísérletet végeztek két csoporttal, az egyikben a beépített ember „panaszkodó” volt, a másikban „lelkesedő”. A második csoport – bár a körülmények ugyanazok voltak – sokkal jobban teljesített. Meg kell tanulnunk az Igéből, hogy soha ne vessük el a bizodalmunkat. Nagy jutalma van. A felhők fölött mindig süt a nap.

Természetesen jönnek nehézségek. Háborúság, próbatétel. Ha a vasat nem teszik tűzbe, nem lesz acél belőle. Holland közmondás: Isten nem viharok nélküli hajózást, hanem biztos révbe érkezést ígér. Ez a fontos! Jó úton vagyunk, Isten drága ígéreteit birtokoljuk. Hát minden okunk megvan a bizakodásra.

A reménység nem szégyenít meg. Igaza van annak, aki Istenben reménykedik. Egy meglepő dolgot mondok: annak is igaza lesz, aki nem reménykedik. Annak az embernek a reménytelensége fog beteljesedni. Mit akarunk? Isten útjain járni, vagy emberi utakon bizonytalankodni?

Ismeritek a történetet: egy embernek elveszett a lova. Az emberek azt mondták: milyen csapás érte őt. Ő azt mondta, Isten – ha akar - tud jót kihozni belőle, stb.

   Fontos, hogy egymásra nézve se legyünk kicsinyhitűek. Sokszor kimondjuk: ez az ember már nem változik. Reménytelenségünkkel, előítéleteinkkel valósággal megpecsételjük mások sorsát. „Te úgysem tudod megtenni”.  A mások felőli jó reménység igazi felhajtó erő.

   Ha a földműves azt mondaná: ki tudja, szárazság lesz, vihar, jég, fagy, nem érdemes vetni: akkor nem lenne termés. Persze, lehet, hogy lesz fagy, kár, és egyebek, de ha van vetés, biztos, hogy termés is lesz. Így megy az élet előre. Lelki értelemben is. Egy gyógyíthatatlan betegségben szenvedő fiatalember írta: ha feltalálnák a betegségem ellenszerét, annak nagyon örülnék, de még jobban örülök annak, hogy Krisztusban üdvösségem van. Óriási dolog ezt kimondani. Mekkora bizalom, milyen nagy hit, milyen reménység van benne! Az állapotát biztosan nem irigyeljük, de a hozzáállását igen. Kis dolgokért milyen sokszor keseredünk el.

A reménység erőforrása Isten szeretete, ami a Szent lélek által kitöltetett a mi szívünkbe. A konformáció = megerősítés: hitünkben és reménységünkben erősít meg Isten. Az úrvacsora, tanultuk, reményközösség. Együtt éljük meg azt, hogy Isten megtartó, megáldó kegyelméhez tartozhatunk Jézus Krisztusért. Az Ige pedig szintén ezt gerjeszti szívünkben. Fogadjátok, járjatok reménységben! Ámen.

 

KONFIRMÁCIÓ (2017)

 

1 Kor 16,13  (konfirmandusok köszöntése)

Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, legyetek férfiak, legyetek erősek!

Kedves konfirmandusok,

ez az ünnepi alkalom igazából egy kezdet: a megvallott, öntudatosan vállalt hit útjának a kezdete,  amikor az előttetek járó nemzedékek nyomába lépve, az anyaszentegyház felelős tagjai lesztek, Krisztus szolgálatára indultok. Nem egy megbízatás letétele, hanem éppenséggel a felvétele. A konfirmáció annak a belső, Isten Szentlelke által megerősített elhatározásnak a felvállalása és kinyilvánítása „az egész világ előtt”, hogy Krisztus követői akartok lenni. Hisszük, eddig is az övéi voltatok, hozzá tartoztatok, de ezt most kijelentitek, megígéritek, megfogadjátok azzal együtt, hogy ezentúl odaadóbban, hűségesebben részt vesztek a gyülekezet építésében is. Örülünk nektek!

    Sajnos, a konfirmáció sok esetben mégis a búcsú alkalma lesz. Bekapcsolódás helyett az eltávolodásé. Közeledés helyett az elidegenedésé. Sokan nem belépnek, nem integrálódnak, hanem „kiköszönnek” a gyülekezetből. A reformáció 500 éves évfordulóján még szomorúbb erről beszélni.

  Köszönteni szeretnélek, és nem elbocsátani. Üdvözülni titeket, mint egyházközségünknek hitben felnőtté váló, úrvacsorázó tagjait, és nem elbúcsúzni tőletek. Olyan jó most látni itt titeket, és olyan fájdalmas lenne majd csupán hiányotokat, elszakadásotokat tapasztalni.

   Az élet óriási ajándék. Legyetek hálásak Istennek, aki kegyelméből megtartott! Legyetek hálásak szüleiteknek, a nagyszülőknek, testvéreknek, családotoknak, akiknek szeretete elkísért idáig, és kísérni fog a továbbiakban is! El kell mondanunk, hogy mi is hálásak vagyunk értetek: örülünk, hogy megszületettetek, hogy a mieink vagytok. Szeretnénk, ha azok is maradnátok. Helyesebben fogalmazva azt, hogy akárhova kerültök, Krisztus tiszta szívű követői maradjatok. Fel lehessen ismerni rajtatok, hogy református keresztyének vagytok. Hűségetekről, becsületességetekről, igazmondásotokról, megbízhatóságotokról. Képviseljétek a krisztusi minőséget! Szeretnénk, ha ragaszkodnátok egymáshoz, egyházunkhoz, gyülekezetünk közösségéhez. Megható, hogy vannak olyanok, akik évtizedek távlatából, az otthontól messze kerülve is őrzik szívükben az összetartozás melegét. A ti szívetekben is maradjon meg az. Szeretnénk, ha ebben a hitben nevelnétek gyermekeiteket is. Mindenkit tiszteljetek, a tieteket különösen szeressétek! Tudjuk, tudjátok ti is: sok kísértéssel kell az elkövetkezendőkben szembenéznetek, sok minden/mindenki pályázik a lelketekre, értelmetekre. Vigyázzatok, hogy sem közömbösség, sem akármiféle tanítás el ne idegenítsen attól a hittől, attól a közösségtől, amelyben Isten elhívott titeket! 

   Sok alkalom lesz még a találkozásra: hívunk az ifi órákra, az ifjúsági csoportba.  Annak az a szépsége, hogy szüntelen változik, új emberekkel gazdagodik. A régiek már családot alapítottak. Aztán az istentiszteletekre: vasárnap, hétköznap. Ünnepek alkalmával. Mindig összeszorul a szívem, ha azokra a régi konfirmandusokra gondolok, akik egész évben nem jutnak el. Valamiért nem lett fontos számukra. Valami kihullott az életükből, valamilyen értékről lemondtak. Ha félretesszük a hitet (amiben egymás által kell épülnünk), a szeretetet (amit egymással kell megélnünk), és a reménységet (amit együtt kell  őrizzünk), akkor mi marad?

   Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, ragaszkodjatok állhatatosan Krisztushoz! Álljatok ellen minden kísértésnek! Legyetek erősek, hogy általatok erősebb legyen saját családotok és egyházunk, Isten dicsőségére! Ámen.

 

Urunk, köszönjük ezt a szép kegyelmi alkalmat, köszönjük konfirmandusaink életét,

köszönjük hitvallásukat, fogadalomtételüket. Tedd áldássá számukra! Segítsd őket Lelked által, hogy hűséggel megálljanak a hit nemes harcában, hogy senki és semmi el ne szakítsa őket tetőled!  Hadd legyen áldott, példamutató az ő életük, hogy akárhova kerülnek, Krisztus igazságát, szeretetét képviseljék, adják tovább. Olyan nagy szükség van erre! Őrizd őket a kísértések között, hogy soha el ne felejtsék, hogy kinek hittek, kihez tartoznak, mindig tudják, érezzék azt, hogy te mellettük vagy! Adj nekik türelmet a megpróbáltatásokban, hálás szívet a sikerekben, hogy el ne bizakodjanak, és mindenekben élő reménységet! Áldd meg családjaikat, a szülőket, testvéreket, nagyszülőket, rokonokat, akik most örömmel néznek rájuk! Add, hogy ezután is sok örömük legyen bennük, látva, hogy életükben kiteljesednek a te kegyelmi ajándékaid! Gazdagítsd általuk családjuk és néped köztünk lévő, az igaz hitben megegyező, örök életre elválalasztott közösségét!

  Áldd meg gyülekezetünket, anyaszentegyházunkat, adj hitvalló, Krisztusnak odaadással szolgáló híveket, hogy megmaradjunk nagy neved dicségét hirdetve nemzedékről nemzedékre, itt s majd a te országodban! Ámen.

 

Úrvacsora

  Az úrvacsora – tanultuk - hitközösség. Hitben vagyunk együtt. Hitünk Krisztusra néz, akit megismertünk, akit megtaláltunk (mert ő előbb megtalált minket). Valljuk, hogy ő nem aranyon, nem ezüstön váltott meg, hanem az ő drága élete árán.  Az úrvacsora szemmel látható, le nem tagadható módon, meggyőző erővel hirdeti ezt. Elfogadva az úrvacsorát, megvalljuk, sőt megéljük: hiszünk Krisztusban, tudjuk, hogy megváltott, Igéje és Szentlelke által velünk van, vezet, erősít és üdvösséget ad. Ez a hit közösségi és személyes. Isten nemcsak másoknak, hanem nekem is. A testi eledel is akkor táplál minket, ha személyesen magunkhoz vesszük. 

  Reményközösség. Reménységünk egyrészt arra tekint, hogy Isten - aki Krisztusban megváltott -, megsegít, velünk van földi útjainkban, dolgainkban. Kérhetjük az ő tanácsát, támogatását, áldását. Aki az ő tulajdon Fiát nem kímélte, hogy ne ajándékozna vele együtt mindent minekünk? Másrészt reménységünk, amit itt együtt kifejezünk, az üdvösségre néz.  Egy gyógyíthatatlan beteg fiatalember vallomását olvastam: ha feltalálnák betegségem ellenszerét, nyilván, nagyon boldog lennék, hogy újból egészségesen élhetnék, de semmi túl nem haladhatja az az örömet, hogy tudom: Krisztusban üdvösségem van, örökké vele fogok élni.

   Szeretetközösség. Először is a Krisztus szeretetére gondolunk. A kenyér és bor szent jegyei megdöbbentő módon hirdetik: számára az életénél is fontosabbak voltunk. Valamit kezdenünk kell ezzel a szeretettel. Ez vésődjön mélyen a szívetekbe! Erre tekintve soha ne legyen kétségetek afelől, hogy rendkívül értékesek vagytok. Akármit is mondanak mások. Ez a szeretet adja meg igazi méltóságunkat.

De az úrvacsora tanít arra a szeretetre is, amivel mi tartozunk: Isten és egymás iránt. Emlékeztek a koncentrikus körökre: a család (minden körülmények közt ragaszkodjatok a tieitekhez!), a gyülekezet (maradjatok hűségesek, legyetek támogatói, szolgálatkész tagjai, általatok maradhat fent, növekedhet), népünk és anyaszentegyházunk közössége, és végül: minden ember. Krisztus szeretete kikerülhetetlenül a szeretet útján indít el. Ha ezen jártok, akkor a legtöbbet adjátok magatokból, azt, amire Isten rendelt. Úgy legyen! Ámen.

 

=======================================================================

 

Jn 16, 23b-33 (konf. bűnb./hétfő)

 

Bizony, bizony, mondom nektek, hogy amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Eddig nem kértetek semmit az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen. Ezeket példázatokban mondom nektek, de eljön az óra, amikor többé nem példázatokban szólok hozzátok, hanem nyíltan beszélek nektek az Atyáról. Azon a napon az én nevemben kértek, és nem mondom nektek, hogy én kérem majd az Atyát értetek, mert maga az Atya szeret titeket, mivel ti szerettek engem, és hiszitek, hogy én az Istentől jöttem. Én az Atyától jöttem, és eljöttem a világba, de most elhagyom a világot, és az Atyához megyek. Ekkor így szóltak hozzá tanítványai: Íme, most nyíltan beszélsz, és nem példázatot mondasz. Most már tudjuk, hogy mindent tudsz, és nincs szükséged arra, hogy valaki megkérdezzen téged: ezért hisszük, hogy Istentől jöttél. Jézus így válaszolt: Most hiszitek? Íme, eljön az óra, sőt már el is jött, amikor elszéledtek, mindenki a maga otthonába, és engem egyedül hagytok: de én mégsem vagyok egyedül, mert az Atya velem van. Ezeket azért mondom nektek, hogy békességetek legyen énbennem. A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot.

    Jézus egy elképesztő, nagy horderejű ígéretet közöl a tanítványokkal, és az ige által velünk is. Tudjátok, hogy hit által mi is a tanítványok sorába, csapatába tartozunk. Jézus azt mondja az övéinek, hogy amit az ő nevében kérnek az Atyától, azt megkapják. Akkor vajon korlátlan lehetőségek állnak előttünk: kérhetünk gazdagságot, hírnevet, gondtalan jólétet? Vajon Jézus egy varázsformulát ad a kezünkbe, aminek segítségével feltárul előttünk a siker kapuja?

    Azt hiszem, hogy jobban oda kell figyelnünk az „én nevemben” kifejezésre. Ez azt is jelenti, hogy: az én szándékom, az én értékrendem szerint. Ha például valakitől valamit valóban a szüleitek nevében kértek, akkor az mindenképpen összhangban áll a szülők akaratával. (Ha valamelyiketek azzal lépne hozzám: azt mondták a szüleim, hogy kínáljon meg egy pohár pálinkával és egy cigarettával, akkor az nekem nagyon gyanús lenneJ.)Kéréseink, amiket Isten biztosan meghallgat, Krisztus szerintiek kell legyenek, az ő jóságához, szeretetéhez igazodók. Nekünk is ezek beteljesedésében lesz igazi örömünk. Nem abban, amit mi minden áron el akarunk érni, és amiről utólag kiderül, hogy nem volt olyan jó dolog. Nem hozott igazi örömet se nekünk, se másoknak.

    Jézus beszél arról is, hogy a tanítványok még a példázatok tanítására szorulnak.  Még nem ismerték meg igazán, személyesen Istent, mint mennyei Atyát, de eljön az idő, amikor közvetlenül tapasztalják meg Isten szeretetét éppen az által, hogy szeretik az Fiút és hisznek benne. Értitek, drága konfirmandusok, Isten örökkévaló szeretetének nagy igazságáról van szó, amelyben nektek is és mindnyájunknak feltárul a Szentháromság csodálatos közössége és megváltó akarata. Minél közelebb jutunk ehhez a szeretethez, annál közelebb jutunk az Atyához, és ahhoz, akiben az ő szeretete nyilvánvalóvá lett számunkra. Annál világosabban megértjük a Szentlélek munkáját.

   Jézus egy mondatba sűríti az ő küldetését: én az Atyától jöttem, és eljöttem a világba, de most elhagyom a világot, és az Atyához megyek. Az ő alászállásának és felemeltetésének – Káténk is így tanítja – egyetlen célja volt: ami megváltásunk. Vállalta a mélységet, hogy nekünk részünk legyen a magasságban. Valóban ez világos, tiszta, nyílt beszéd. Úgy, ahogy a Krisztus nagypénteki áldozata is világos, egyértelmű, nyílt tanúság volt arról, hogy ő mindent megtett, magára vett értünk. Ez már nem példázat, nem ígéret, hanem a megváltás bámulatos ténye. Jól érzékelik ezt a tanítványok.

   Szóvá is teszik: most nyíltan beszélsz, mindent tudsz. Az tud rólunk mindent, aki valóban szeret minket élete feláldozásáig menően. Tele van az életünk titkokkal, a tietek is, sokszor még magunkat sem ismerjük, de valaki mindent tud rólunk. Nem azért, hogy kigúnyoljon, hogy kihasználjon, hogy sakkban tartson, hogy ellenünk fordítsa ezt a tudást, hanem azért, hogy könyörüljön rajtunk.

   Jézus kijózanítóan szól vissza a tanítványoknak: vigyázzatok, a felismerés még nem azonos a megismeréssel. A biztos ismeret még nem szívbeli bizalom. Mert bár ráébredtetek erre az igazságra, még nem lett igazán része a lelketeknek. El fogtok széledni, magamra fogtok hagyni (de az én Atyám mindig velem lesz), de eljön majd az idő, amikor valóban rádöbbentek: nincs fontosabb, mint ez a megváltó szeretet. Tudjuk, hogy a tanítványok később, amikor tényleg megértették a megváltás lényegét, az életüket sem sajnálták Krisztusért odaadni… Úgy remélem, hogy ti is sok mindent felismertetek a Krisztus igazságából, átéreztétek az ő megváltó szeretetét, de életetek, lelketek része kell legyen: valóban belső bizonyosság, mindennél fontosabb ismeret, személyes kapcsolat.

  Így értjük meg a gyönyörű utolsó vers üzenetét: ezeket azért mondom nektek, hogy békességetek legyen énbennem. A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot. Ha Krisztus, a mi megváltó Urunk szól,  akkor abból békesség származik. Tudjátok, milyen sokan nyertek békességet a legnehezebb körülmények között, üldözésben, nehézségben, akár a halállal szembenézve.

    A világban volt, van és lesz nyomorúság (ugyanakkor a világban volt, van és lesz kegyelem, áldás és szeretet is), de mi nem a világban, hanem abban a bízunk, aki legyőzte a világot. Aki megőriz ebben a világban – ezer baj közt is –, és megtart a maga számára. Ne felejtsétek ezt a szép igét, sokszor szükségetek lesz rá, és főkét arra az Úrra, aki ezt ígéri és megadja nektek! Ámen.       

 

         

  Jn 17, 1-8 (konf. bűnb./kedd)

 

Miután ezeket mondta Jézus, tekintetét az égre emelve így szólt: Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, mivel hatalmat adtál neki minden halandó felett, hogy mindazoknak, akiket neki adtál, örök életet adjon. Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem:  és most te dicsőíts meg, Atyám, önmagadnál azzal a dicsőséggel, amely már akkor az enyém volt tenálad, mielőtt még a világ lett. Kijelentettem a te nevedet az embereknek, akiket nekem adtál a világból. A tieid voltak, és nekem adtad őket, és ők megtartották a te igédet. Most már tudják, hogy mindaz, amit nekem adtál, tőled van; mert azokat a beszédeket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik, ők pedig befogadták azokat, és valóban felismerték, hogy tőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél el engem.

 

  A János által írt evangélium egy jelentős részét az utolsó vacsora során történtek és elhangzottak teszik ki. Ennek az egységnek az utolsó mozzanata a Jézus főpapi imája. Ezután közvetlenül már Jézus elfogatásáról olvasunk.

   János az egyetlen, aki feljegyzi Jézusnak ezt az imádságát. Feltételezhetjük: Jézus a tanítványai előtt mondta el ezt a könyörgést.

   Rendkívüli jelentőségű. Ez által, ha szabad így mondanunk, betekinthetünk Jézus imaéletébe, megláthatjuk, hogy mi volt szívének legfőbb kérése, a legfontosabb számára. Egyben megsejthetünk valamit az Atyával való mély, örök szeretettől áthatott kapcsolatáról.

   Atyám, eljött az óra… a feláldoztatásé, a megváltásé. Tudjuk, Jézus ezért jött. Kedves fiatalok, közeledik számotokra is az óra: a bizonyságtételé, a konfirmálásé. Tudjuk, izgalommal, talán kissé feszülten várjátok. De lesznek még izgalmas, örömteljes és nehéz órák is életetekben. Azt kívánjuk, hogy ezeket hittel éljétek át, tudva, hogy Isten mindig veletek van: a kedvetek ellenére való dolgokban, a boldogságban, és a jövendő eseményeiben is.

   Jézus azt kéri, hogy Isten dicsőítse meg őt, hogy ő is dicsőíthesse Istent. Arról az örök dicsőségről beszél a mi Urunk, amelyben része volt az Atyánál, még a teremtés előtt.  Jézus itt nem valami sikerért, hírnévért könyörög, nem azért, hogy az emberek csodálják, hanem – értsétek jól! – szeretete, áldozata megdicsőüléséért, megvalósulásáért, győzelemre jutásáért. Hogy önmaga odaáldozásában, kereszthalálában nyilvánvaló legyen, letaglózó igazsággá, a legnagyobb örömhírré az Isten kegyelme.

   Mert ez a Jézus küldetése. Erre kapott hatalmat. Hogy golgotai áldozata által örök életet szerezzen számunkra (lásd a 44. kérdés-feleletet).  Bár az üdvösségszerzés hatalma egyedül Jézusnak adatott, Isten nekünk is adott hatalmat a jóra, a szeretetre, egymás bátorítására. Gyakoroljátok ezt a hatalmat, és ne azt, amit a Sátán kínál: a rosszra, a bántásra, a gyűlöletre!

   Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél. Nemcsak száraz tudás, ismeret, de személyes kapcsolat az élő, teremtő Istennel és megváltó Urunkkal. Szívbeli bizodalom. Nemcsak a kastélyt kell ismernünk, ha be akarunk abba jutni, hanem elsősorban a tulajdonost, a gazdát. Ne csak azért járjatok majd az alkalmakra, mert ez a szokás, vagy mert ünnep van, hanem mert ismeritek Istent, aki Igéjén keresztül szól hozzátok is. Ismeritek Jézust, aki megváltott.

   Jézus beszél arról, hogy ő betöltötte a feladatát, amit Isten reá bízott. Mindnyájunknak van felülről kapott feladata. Ennek tudatosabb felvállalására próbáltunk nevelni titeket. „Hogy az ő nevét valljam, magamat neki élő hálaáldozatul, a bűn és Sátán ellen…”.  Hogy helyt álljak, hogy vállaljam hitemet minden helyzetben, hogy a békesség embere legyek. Pál írja: amit tesztek, azt jó lelkiismerettel tegyétek. Kétféle ember van: aki azt mondja, nem érdekel, vagy aki azt mondja: nem érdekel, ha másokat nem is érdekel. „Ha nincs is társam, követem mégis őt.”

   Jézus beszél arról, hogy kijelentette Isten nevét az embereknek, átadta az Istentől származó Igét, az övéi pedig befogadták. Úgy gondolom, életünknek kell legyen egy zsinórmértéke, egy biztos értékrendje. Sok ilyen kínálja magát. Pl: hallgass ösztöneidre, válaszd a kényelmesebbet, csak a saját sikeredre összpontosíts.

   Meg vagyok győződve, hogy nincs más célra vezető út, csak a Krisztusé.  Néhány kátéóra után (kiszámoltuk, hogy ha összeadjuk az órák számát, alig kapunk három teljes napot) nem tudom, mennyire osztjátok ezt a véleményt, de szeretném, ha igennel tudnátok válaszolni, szeretném, ha Isten Igéje lenne világosságotok, Krisztus igazsága lenne biztos alapotok, az ő megváltó szeretete rendíthetetlen reménységetek és bizodalmatok. Aki benne hisz, annak áldott lesz az élete. Ámen.

 

 

Jn 17, 9-19 (konf. bűnb./szerda)

 

Én őértük könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid, és ami az enyém, az mind a tied, és ami a tied, az az enyém, és én megdicsőíttetem őbennük. Többé nem vagyok a világban, de ők a világban vannak, én pedig tehozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te neved által, amelyet nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi! Amikor velük voltam, én megtartottam őket a te nevedben, amelyet nekem adtál, és megőriztem őket, és senki sem kárhozott el közülük, csak a kárhozat fia, hogy beteljesedjék az Írás. Most pedig hozzád megyek, és ezeket elmondom a világban, hogy az én örömöm teljes legyen bennük. Én nekik adtam igédet, és a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való. Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól. Nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való. Szenteld meg őket az igazsággal: a te igéd igazság. Ahogyan engem elküldtél a világba, én is elküldtem őket a világba: én őértük odaszentelem magamat, hogy ők is megszentelődjenek az igazsággal.

 

   Főpapi ima. Jézus utolsó szavai a tanítványok közösségében. Súlya van, különös jelentősége. Jézus beszél az áldozat órájáról, arról, hogy az ő küldetése az volt, hogy Isten ismeretére, ezáltal örök életre vezesse az embereket. Istent ismerni, vele kapcsolatban lenni, szívbeli bizalomban élni. Krisztus parancsának engedelmeskedve erre igyekeztünk mi is tanítani titeket. Isten közelében – ebben a legmélyebb közösségben, teremtő-teremtmény, megváltó-megváltott közti viszonyulásban – ismerjük fel önmagunkat, feladatainkat, célunkat. Enélkül sötétben való tapogatózás az életünk.

  Jézus elsősorban övéiért könyörög. Nem a világért. Két ok miatt. Először is a tanítványokban van szüksége bátorításra. Éppen azért, hogy a világnak szolgálni tudjanak. Lesztek tanúim a föld végső határáig. Másodszor: Jézus mindenkiért meghalt, de csak azok részesülnek megváltó kegyelmében, akik hisznek.

  Jézus arról is beszél, hogy az Atya neki adta azokat, akik az övéi voltak. Krisztus Isten akaratából „nem aranyon vagy ezüstön, hanem az ő drága vérén váltott meg” - ezért teljes joggal az övéi vagyunk. De vajon miért voltunk ennyire fontosak számára? A válasz nem bennünk van, hanem Benne. Azért, mert szeret minket. (Schindler listája c. film: egy gazdag német vállalkozót annyira megérintett a zsidók kiszolgáltatottsága, hogy minden vagyonát arra költötte, hogy minél többet megmentsen közülük. Valósággal megvásárolta őket. Formálisan működtetett egy gyárat, de nem sok haszna volt belőle. Több száz deportálásra szánt embert „váltott” meg a biztos haláltól.)

   Jézus készül az Atyához, és tudja: nem lesz könnyű a tanítványoknak az ő testi jelenléte hiányában élni. Ebben a helyzetben vagyunk mi is. „Nem láthat bár e földi szem”… Krisztus legfőbb kérése az egység. Ahol egység van, ott biztatják, támogatják egymást az emberek, ott egymás mellé állnak. Az egység csodákat művel. (Gandhi példája…) A széthúzás közösségi katasztrófához vezet.

   Jézus beszél arról, hogy valaki kilépett szeretet köréből. Ez a kárhozat. Jézus azért jött, hogy nyilvánvalóvá tegye: szeret az Isten. Mindent megtett értünk. Drágák vagyunk az ő szemében. Ezt soha ne felejtsétek el! Ezt semmi és senki sem vonhatja kétségbe. Ezt senki nem licitálhatja túl, akármit is ígérjen.

   Krisztus azt szeretné, hogy a tanítványok öröme teljessé legyen.  Milyen öröm? Az Istenhez tartozás békessége, az üdvösség reménysége, a hitből fakadó bizalom.

   Isten Igéje olyan kincs, amit kiváltképpen értékelnünk kell. Bölcsesség, tanács, üdvösségre vezető igazság. Ha Istenre figyelünk, azt a hitetlen világ nem fogja díjazni. Nem könnyű hitvalló fiatalnak lenni (jóllehet keresztyén világban élünk). Kissé szenvedélyesen fogalmazok: ne dobjátok el az ige, a hit fáklyáját a kezetekből, mert sötétben maradtok ti és környezetetek is.  

    Jézus nem azt kéri, hogy Isten vegye ki az övéit ebből a világból. Itt van feladatunk, megbízatásunk. Nektek is: otthon, iskolában, baráti körben. De vigyáznunk kell, hogy ne vegyük át a hitetlen világ stílusát, értékrendjét. Hogy ne alkudjunk meg. Aki a korpa közé keveredik... Tudnunk kell, hogy nem e világból valók vagyunk. Két világ polgárai. (Pál apostol írja: akik a világ javaival élnek, mintha nem élnének vele – 1Kor 7,31.) Mennyei állampolgárságunk (is) van. Átmenetileg vagyunk itt (szerzetes történet.)  Drága kincsünk Isten Igéje, ami által ő megszentel minket (Krisztus értünk szenteli magát.) Amiből megértjük feladatainkat, küldetésünket. Ami által Urunk az igazságban vezet.

   Sokszor halljátok majd különböző irányzatok képviselőitől: ti nem ismeritek az igazságot. Számunkra az igazság nem elvont dogmatikai tétel, nem vallási (vagy világi) eszmerendszer, hanem Krisztus maga, aki egyedül képes megigazítani minket. (Hiába ismernénk az igazságot, ha mi nem lennénk igazak, azaz megigazítottak.)  Ha Benne hiszünk, akkor megmaradunk az igazságban, és élünk általa. Ámen.

 

 

Jn 17, 20-26 (konf. bűnb./csütörtök)

 

De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem. Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk: én őbennük és te énbennem, hogy teljesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem, és úgy szeretted őket, ahogyan engem szerettél. Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, azok is ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák az én dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engem már a világ kezdete előtt. Igazságos Atyám, a világ nem ismert meg téged, de én megismertelek, és ők is felismerték, hogy te küldtél el engem. És megismertettem velük a te nevedet, és ezután is megismertetem, hogy az a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én is őbennük.

 

     Jézus főpapi imájában azokért is könyörög, akik majd hinni fognak a tanítványok bizonyságtételének. Hisszük, hogy ez a kérés átöleli az évszázadokat. Krisztusnak ez a kérése most is érvényben van, és egybekapcsolódik az ő közbenjáró szolgálatával az Atya előtt. Erős az üzenet: ez az imádság hordoz minket.

    Nemcsak a tanítványok számára volt fontos az egység, de Isten egész (mindenkori) népe számára is. Egység Krisztusban. Ha mind rá figyelnénk, neki engedelmeskednénk, valóban egy szívvel, lélekkel élnénk mi, akiket egymás mellé rendelt Isten - milyen áldás fakadna abból, milyen csodákat élnénk át! Mi az akadálya ennek? Ti hogy látjátok? Ha a Biblia tanítását tekintjük: a bűn az, ami megrontja, megbontja, szétrúgja ezt az egységet. A bizalmatlanság.  Az önzés. A nagyravágyás. A keményszívűség. A bűnesetre gondoljunk, vagy mindennapi tapasztalatainkra a családban, baráti társaságban. 

    Krisztus az ő mennyei Atyjával megélt szeretetközösségre hivatkozik, és azt kéri, hogy Benne maradjunk meg. Ő az egység garanciája. Az ő szeretete köt össze igazán. (Egy film: Emlékek láncolnak össze…) Aki Krisztushoz ragaszkodik (és rá nézve kész feladni elsajátított, mások által belesulykolt - akár vallásos – nézeteit), az az egység munkálója. Nagyon megmaradt bennem egy régebb olvasott mondat: a keresztyének zömét nem Krisztus személyes szeretete és igazsága irányítja, hanem az ő szeretetéről és igazságáról vallott, ilyen meg olyan hagyományok által értelmezett vallásos rögeszme.

   Az egység nemcsak lelkileg előnyös állapot, hanem az evangélium továbbadásának feltétele is. Akkor hiheti el a világ, hogy Krisztust Isten küldte, hogy ő megváltott, ha látja ennek jeleit követőinek életében.  Abban, ahogy szeretik, megbecsülik egymást. A világ nem látja Krisztust, csak az ő követőt. (Ghandi: ha Krisztusra nézek, megtelik a szívem bizalommal, ha a keresztyénekre, elbizonytalanodom.)

   Mi sem látjuk őt, de hiszünk benne. Hitünk valósága, ereje abban mutatkozik meg, ahogy megéljük azt az egymással kapcsolatban. (Nem elég a diáknak, ha a világ leghíresebb professzorai tanítják: ha nem figyel, ha nem tanul, ebből semmi sem fog észrevevődni rajta). A mi felelősségünk az, a tietek is, kedves ifjú testvéreim, hogy mit kezdünk a kegyelemmel, hogy milyen keresztyének leszünk, milyen lesz a környezetünk. Olvastam egy tanulmányban: az ún. migránsok integrálása azért nem sikerül, mert Európa feladta keresztyén értékrendjét, nem tud hiteles életformát felmutatni. Meghasonlás, önzés, kényelemszeretet, hedonizmus van. Hogy miként fog kinézni egyházunk, gyülekezetünk, az Krisztusra figyelő (vagy nem figyelő), a benne való egységet kereső (vagy nem kereső) hozzáállásunkon is múlik. 

   Megváltó Urunk az ő dicsőségét nekünk adja. Nagy szerű kijelentés ez! Nem magának harcolta ki, hanem nekünk. Már most az ő szeretetét hordozhatjuk, arcának fénye ragyoghat fel rajtunk. Meglátszik-e ebből valami rajtatok? Valami több,  akárhova kerültök is.

   Jézus harmadszor is kéri (rendkívül fontos tehát!): hogy övéi egyek legyenek. Ebből ismerheti fel a világ az Isten szeretetét és a Krisztus küldetésének igazi jelentőségét is. (Tanító történet: Jézus azt mondja az evangélium sorsa miatt aggódó angyalnak: nincs más tervem, én bízom bennük.)

    Jézus azt kéri, hogy övéi vele legyenek. Jézus az Atyához készül… előbb még vár rá a golgotai szenvedés. Jézus az övéit az ő dicsőségében akarja részeltetni („ez élet után az örökkévalóságban Krisztussal minden teremtményen uralkodjam”). Szoktuk mondani: a szeretet összeköti az embereket. A Krisztusé örökre. Tőle senki el nem választhat. Aki Jézussal jár, az hozzá érkezik.

  A világ nem tud, nem akar tudni erről. Ezt jelentette ki Krisztus: aki benne felismeri azt, akit az Atya küldött, aki felismeri Megváltóját és elfogadja őt, az egy új létformában, Isten szeretetében van, és Jézus is megmarad őbenne.

    Ez az utolsó kérése a főpapi imának. Az a szeretet, mellyel engem szerettél, meglegyen bennük, és én is őbennük… Ez a legnagyobb. Krisztus értünk, Krisztus mellettünk, Krisztus bennünk. Benne és általa már most a mennyhez tartozunk. Ezt kérjük számotokra, ezzel a szeretettel áldjon meg az Úr titeket. Ámen.

  

   

 Jn 18, 1-11 (konf. bűnb./péntek)

 

Miután ezeket elmondta Jézus, kiment tanítványaival a Kidrón-patakon túlra. Volt itt egy kert, ide ment be tanítványaival együtt. Júdás, aki elárulta őt, szintén ismerte ezt a helyet, mert gyakran gyűltek ott össze Jézus és a tanítványai. Júdás tehát maga mellé vette a katonai csapatot, a főpapoktól és a farizeusoktól küldött templomi szolgákat, és odament fáklyákkal, lámpásokkal és fegyverekkel. Jézus pedig tudva mindazt, ami reá vár, előlépett, és így szólt hozzájuk: Kit kerestek? Azok így feleltek: A názáreti Jézust. Én vagyok – mondta Jézus. Ott állt velük Júdás is, aki elárulta őt. Amikor azt mondta nekik: Én vagyok – visszatántorodtak, és a földre estek. Ekkor újra megkérdezte tőlük: Kit kerestek? Ők ismét ezt felelték: A názáreti Jézust. Jézus így szólt: Megmondtam nektek, hogy én vagyok: ha tehát engem kerestek, engedjétek ezeket elmenni! Így kellett beteljesednie annak az igének, amelyet mondott: Azok közül, akiket nekem adtál, nem hagytam elveszni senkit. Simon Péternél volt egy kard, azt kihúzta, lecsapott a főpap szolgájára, és levágta a jobb fülét: a szolga neve pedig Málkus volt. Erre Jézus így szólt Péterhez: Tedd hüvelyébe a kardodat! Vajon nem kell kiinnom azt a poharat, amelyet az Atya adott nekem?

 

    János evangélista nagyon dísztelen, szinte kopáran egyszerű stílust használ. De egyszerűségében is nagyon hiteles, lenyűgöző erejű, amit leír. Akárhányszor olvassuk, megragad, szíven érint. A mi megváltásunk története. Helyszíneket, neveket is említ János.

   Az elmúlt estéken a főpapi imáról hallottunk, amelyben Jézus az övéiért könyörög: elsősorban a tanítványokért, de azokért is, akik majd az ő szavukra hisznek Benne. Döbbenetes, hogy Jézus a tanítványokra bízza az evangélium ügyét, hogy megbízik bennük (legenda). Pedig a tanítványok olyanok, amilyenek. Amilyennek őket ebben a történetben is látjuk. Hozzánk hasonlók. Olyanok, mint mi, mint ti, kedves konfirmandusok.  Kitartásunk, hűségünk garanciája nem saját kiválóságunk, hanem Isten kegyelme, megváltó Urunk szeretete, a Lélek bölcsessége. Küldetésünket csak engedelmességben tudjuk betölteni.

   Jézus elmegy tanítványaival egy kertbe a Kidrón patakon túlra. A Gecsemánénak nevezett kert volt ez. Megjegyzi János, hogy Jézus gyakran járt oda. Egy meghitt, csendes hely volt, ahol magukban lehettek. Jó, ha vannak ilyen találkozási helyeink, alkalmaink, amikor félre tudunk tenni mindent, ami megterhel, és megerősödünk abban a tudatban, hogy kihez tartozunk, hogy mi a feladatunk.

  Szeretnénk, ha egyre elfoglaltabb, lekötöttebb életetekben megtalálnátok ezt a lelki oázist: a gyülekezet közösségében, otthoni elcsendesedésben. A Gecsemánéról eszünkbe jut az Éden kertje, ahol az első bűn esett, az azóta szüntelen ismétlődő engedetlenség történt. Jézus teljes engedelmességével,  teljes odaszánásával, mindenkiért bemutatott áldozatával teszi semmissé annak következményét.

   Júdás is ismeri ezt a meghitt helyet. De ő most katonai csapatot vezet. Ő most erősnek érzi magát, hatalmat birtokol. Nem az áldozatra készülő Jézus seregéhez tartozik immár. Akármilyen csábító lehetőség nyílik számotokra, amiből ki van zárva Krisztus, ami ellene történik, ne kérjetek belőle. A hatalom, a siker, a gazdagság mámorító lehet, de nem tud igazi örömöt, beteljesedést adni.

   Sötét van. Júdás és a katonák lámpásokkal, fáklyákkal jönnek. De bennük sötét indulatok vannak. Legyen bennetek mindig ott a Krisztus világossága, ami a szeretet, a békesség fényét árasztja.

   Jézus tudja, hogy mi vár rá. Jézus az Isten Fia. Ő tudatosan, önként vállalja az áldozatot. Ő szent akarattal áll oda a helyünkre, hordozza el bűneink büntetését („Istennek az egész emberi nemzet bűnei ellen való haragját”). Mi nem tudjuk pontosan, hogy mi vár ránk. De tudjuk, hogy ki vár ránk. A jövő Isten kezében van, senki el nem szakíthat minket Urunktól. Jézus előlép, és megkérdezi a rá támadó különítményt: kit kerestek.

   Milyen szépen mondják: a názáreti Jézust!  Szinte hitvallásként hangzik. A név helyes, de a szándék nem. Jézushoz lehet gonosz indulattal is közeledni, visszautasítással, tagadással.   A tanítványok pár nap múlva szintén a názáreti Jézust keresik a sírnál, de szeretettel, bűnbánattal. És a feltámadott Úrral találkoznak. Közeledjetek Jézushoz mindig tanítványi lelkülettel!

   Én vagyok, mondja Jézus. És az evangélium szerzőjének a tekintete itt Júdásra esik. Itt jegyzi meg: ott áll Júdás is. Aki sokszor hallotta Jézustól ezt a kijelentést: én vagyok! Én vagyok az út, az igazság és az élet. Én vagyok a világ világossága, én vagyok a feltámadás. Ti is sokszor hallottátok, hiszem, lelki füleitekkel is. És ha felismertétek Krisztusban Megváltótokat, akkor soha ne kételkedjetek benne, soha ne tagadjátok meg szeretetét.

   Isteni szó ez, ami elhangzik, itt nem a teremtés, hanem a megváltás szózata. Én vagyok az, aki értetek keresztre megyek.

  Újból megismétlődik a kérdés és a felelet, Jézus pedig azt kéri a katonáktól, hogy tanítványait engedjék el! Jézus az isteni ígéretet evilági vonatkozásban is beteljesíti. Nem hagy senkit elveszni a tanítványok közül. Földi életünk és üdvösségünk is fontos számára.

   Péter tesz még egy heveskedő, kétségbeesett, értelmetlen mozdulatot… egy kicsit köti a fogadkozása is. Milyen jó lenne, ha tetteinkben, döntéseinkben csak a Krisztus szava kötne. Nem teszem, nem megyek, nem veszek részt, mert Jézus mást tanít nekem – van-e ilyen mondatunk? 

   Jézus rászól Péterre: tedd hüvelyébe kardodat. (Egy történet arról szól, hogy a győztes csata után a vezérkar kiértékeli az ütközet mozzanatait. Az a kérdés tevődik fel, hogy ki hajtotta végre a legnagyobb hőstettet. Bátor, vakmerő akciókat vállaló tisztek nevei kerülnek említésre, amikor a parancsnok azt mondja: szerintem az a katona tanúsított a legnagyobb hősiességet, aki éppen lesújtani készült az egyik ellenséges harcosra, amikor meghallotta a takarodót, és kardját leeresztette, visszatette hüvelyébe.) Sebet ejteni könnyű, gyógyítani nehéz. Legyünk krisztusi gondolkozásúak ebben is.

   Neki önmagában, testében-lelkében kell megharcolni a nagy küzdelmet a bűnnel, a kárhozattal. Ki kell innia a poharat, amibe bűneik mérge van összegyűlve, hogy nekünk bűnbocsánatot, igazságot és örök életet szerezzen. Ámen.   

 

Jn 18, 12-26 (konf. bűnb./szombat)

A katonai csapat, az ezredes és a zsidók templomszolgái ekkor elfogták Jézust, és megkötözték.  Először Annáshoz vitték, ez ugyanis apósa volt Kajafásnak, aki főpap volt abban az esztendőben. Kajafás volt az, aki azt tanácsolta a zsidóknak, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért. Simon Péter és egy másik tanítvány követte Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, és bement Jézussal együtt a főpap palotájába; Péter pedig kívül állt az ajtónál. Kiment tehát a másik tanítvány, a főpap ismerőse, szólt az ajtót őrző lánynak, és bevitte Pétert. Az ajtót őrző szolgálólány így szólt Péterhez: Nem ennek az embernek a tanítványai közül való vagy te is? De ő így felelt: Nem vagyok. Ott álltak a szolgák és a templomőrök, akik tüzet raktak, mert hideg volt, és melegedtek. Péter is ott állt köztük, és melegedett. A főpap pedig tanítványai és tanítása felől kérdezte Jézust.  Jézus így válaszolt neki: Én nyilvánosan szóltam a világhoz: én mindig a zsinagógában és a templomban tanítottam, ahol a zsidók mind összegyűlnek, titokban nem beszéltem semmit. Miért engem kérdezel? Kérdezd meg azokat, akik hallották, mit beszéltem nekik: íme, ők tudják, mit mondtam. Amikor ezt mondta, az ott álló őrök közül az egyik arcul ütötte Jézust, és így szólt: Így felelsz a főpapnak?  Jézus így válaszolt neki: Ha rosszat mondtam, bizonyítsd be, hogy rossz volt, ha pedig jót mondtam, miért ütsz engem? Annás ezután elküldte őt megkötözve Kajafáshoz, a főpaphoz. Simon Péter pedig ott állt, és melegedett. Ekkor így szóltak hozzá: Nem az ő tanítványai közül való vagy te is? Ő tagadta, és megint csak azt mondta: Nem vagyok. A főpap egyik szolgája, annak a rokona, akinek Péter levágta a fülét, így szólt: Nem láttalak én téged vele együtt a kertben? Péter ismét tagadta, és akkor nyomban megszólalt a kakas.

   Ezt a történetet nem kerülhettük ki. Ez van kijelölve a mai napra. Megdöbbent, elgondolkoztat, figyelmeztet. Akármennyire nem akarjuk kimondani: rólunk is szól. Ha csak Péterről kellene beszélni, az könnyebb lenne. De beszél ez a történet rólatok, kedves konfirmandusok, és mindnyájunkról.

Jézus elfogják… Milyen rettenetes, a szeretet gúzsba van kötve, és akkor szabad utat kap a gyűlölet, a hamisság, az árulás. Félelmetes, ha arra gondolunk, hogy ez a világunk képe: megkötözi Jézust, és űzi saját gonosz játékát.

    Jézust az Annás udvarába viszik, aki apósa volt annak a Kajafásnak, aki az ”ügyvezető” főpap volt abban az évben, és aki azt mondta: jobb, ha egy ember hal meg a népért. Ez prófétai megnyilatkozás volt. Lehet, hogy nagyon önző szempontok alapján fogalmazta meg, de igazat mondott. Péter és egy másik tanítvány (minden bizonnyal az evangélium szerzője, János) követi Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak. Érdekes körülmény. Nem tudjuk, honnan eredt ez az ismeretség. Jó ismerni a főpapot (31. kérdés-felelet), mert akkor az ember bemehet a palotájába. Péter először az ajtón kívül rekedt, de kisvártatva a főpap ismerőse szólt az ajtónállónak, és bevitte Pétert. Később kiderül: ez nem a Péter napja volt. Illetve mégis: annak a felismeréséé, hogy milyen könnyű tagadásba esni, és mennyire szükség van a Krisztus irgalmára, bocsánatára.

   Péter igyekszik besurranni, amikor az ajtót őrző lány megkérdi tőle: nem vagy ennek az embernek a tanítványa? Mert rákérdez a világ. Ismered Jézust? Alkalomadtán nagyon kényelmetlen lehet a kérdés. Tudjátok, mit jelent egy társaságban színt vallani valami olyasmiről (talán éppen hitünkről), ami ott nevetségesnek, szégyellnivalónak számít. Vagy csak mi érezzük úgy? Jézus meg van kötözve, mint egy gonosztevő, mintha azt kérdezné a szolgáló, nem leplezett megvetéssel a hangjában: te ennek az elfogott rabbinak a tanítványa vagy? Sokan hallják, rosszkor jön a kérdés, a legjobb lenne lerázni, mi köze hozzá, és ha ezt nem lehet, akkor tagadni: végső soron én tudom, hogy mit érzek a szívemben. A Péter száján mindenesetre annyi jön ki: nem vagyok. Punktum.

   Aztán Péter a hideg miatt meggyújtott tűz mellé áll, és melegszik. Közben hallgatózik. Jézust tanítása felől faggatják. Tudjuk, az a fő vádpont ellene, hogy a törvény ellen szólt. Amiből, tanultuk, megismerjük nyomorúságunkat, amit – ezt is tanultuk az ige alapján - nem tudunk tökéletesen megtartani, sőt napról napra növeljük tartozásunkat. Amit mégis sokszor fegyverként, ítéletként használunk egymás ellen, pedig az olyan tükör, amelyben önmagunkkal kell elsősorban szembenézzünk, hogy elborzadva attól, amit látunk, Krisztushoz meneküljünk.

   Jézus azt feleli, hogy ő nyíltan beszélt a világnak, sokan hallgatták a zsinagógákban és a templomban, őket kell megkérdezni, mert ők hitelesen, pártatlanul tudnak véleményt mondani arról, amit hallottak.  Az evangélium egy feszült jelenetet is leír. Az egyik őr arcul üti Jézust, azt kérdezve tőle: így beszélsz a főpappal. Jézus nem hagyja szó nélkül ezt a galád megnyilvánulást. Ha rosszat mondtam, bizonyítsd be, hogy rossz volt, ha pedig jót mondtam, miért ütsz engem? El akar gondolkoztatni. Ha senki nem szól a hamisság ellen, azt fogjuk hinni, hogy az a dolgok rendjéhez tartozik…

   Annás elküldi Jézust megkötözve Kajafáshoz, a főpaphoz. Mint egy fertőző beteget passzolják ide-oda.

Kell-e a világnak Jézus, a világ Megváltója? Elfogadjuk-e őt, az értünk szenvedőt? Kedves ifjak, kitartotok-e mellette, aki mindvégig kitartott mellettetek?

    Péterre újra rákérdeznek. Ezúttal a tűz körül álló szolgák és templomőrök. Kemény, marcona férfiemberek. A nyers erőt képviselik. Nem lehet nem hallani a lekicsinylést a kérdésben: nem az ő tanítványai közül való vagy te is? Ebben a körben és ebben a helyzetben nem lenne nagy dicsőség megvallani a Jézushoz tartozást. Sőt, egyenesen gyávaságnak hatna. Péter a gyávaság látszatából az igazi, gyalázatos gyávaságba menekül. Tagadta, és megint azt mondta: nem vagyok. Mennyi tagadást bír el a lelkünk, mennyi tagadást bír el Jézus?    

   Végül az egyik szolgának, aki rokona volt annak, akinek Péter levágta a fülét (forrósodik a helyzet, szorul a hurok), kezd rémleni, hogy látta őt a kertben. Péter ismét tagad, és akkor nyomban megszólalt a kakas. Milyen jó, hogy vannak figyelmeztető jelek, amik nemcsak gyarlóságunkra emlékeztetnek, hanem Krisztus hűségére, jóságára.

    Többfele van a templomtornyokon kakas. Kettős üzenetet közvetítenek a világ fele: szüntelen vigyázzatok, mert hajlandók vagytok a tagadásra, de mindig bízzatok, mert Krisztus kész a megbocsátásra. Azért indult el a Golgota felé. Azért váltott meg minket. Azért erősít titeket is hitetekben, reménységetekben. Mindenben - még saját kudarcaitokban is – forduljatok hozzá, higgyetek benne. Péter tagadása után három nappal a kakasszó Krisztus feltámadását, szeretetének örök győzelmét hirdette. Ámen.        

 

KONFIRMÁCIÓ (2019)

 

Köszöntés:

 

   Kedves konfirmandusok, ezen a szép, felemelő, számotokra is sokat jelentő alkalmon – mi magunk is szent elfogódottsággal - három olyan igeverssel köszöntünk titeket, amelyek hosszú évekig a templomi terítőkön voltak olvashatók. 

    1.Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak. Krisztusnak ez a kijelentése Isten igéjének, evangéliumának rendíthetetlen, örök igazságáról, egyetemes érvényéről beszél. Azt tanultuk, azt valljuk: ez a Krisztusban minket megszólító üzenet életünk vezérfonala kell legyen. Bizodalmunk forrása, erkölcsi értékrendünk alapja. Amihez ragaszkodunk, amit nem adunk fel, mert kimondhatatlan drága kincs számunkra. Ezt tesz jellemes, becsületes, a jót munkáló emberekké minket. Ez vezet az örök életre. („Máshol sem keresni nem kell, sem kapni nem lehet.”). Egy megtévesztő, az isteni rendet felforgató világban élünk, ahol minden viszonylagosnak tűnik, vagy ahol hamis értékek mutatják fontosnak magukat. Higgyétek el, Isten szava minden helyzetben útmutató tanács, biztos fogódzó, erőt adó reménység, és a békességet, az életet szolgáló igazság marad. Akkor hát maradjatok meg ti is abban!      

   2.Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy. Ez az igevers arról szól, hogy Isten a legszemélyesebben ismer és szeret minket. Sőt: a legnagyobb áldozat árán – erről szól Krisztus küldetése - megváltott, hogy az övéi legyünk. Ez a kegyelem, aminek a megtestesítője (a profilja, ahogy ti mondanátok) Krisztus. Benne van mi a legfőbb vigasztalásunk, a legmélyebb bizodalmunk. Soha ne feledkezzetek meg erről! Arról, hogy ilyen magas a mi árfolyamunk. Isten ennyire taksál. Mások lebecsülhetnek. De a végső szó az Istené.  Éljetek felemelt fejjel, akárhova kerültök is! Megváltott, drága életetek van.   

   3.Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek. Ez a „boldogmondás” a mi küldetésünkről (is) szól. Krisztus példája kötelez. Szeretete szeretetre, jósága jóságra, irgalmassága irgalomra. Legyetek Krisztus arcát, lelkületét hordozó fiatalok, majd felnőttek. Jézus hozzáteszi, hogy akkor boldogok lesztek. (Igaz, szeretnétek ezt, és ti is úgy gondoljátok, hogy nem a szívtelen, a közömbös, az önző ember éri el ezt a célt). És boldog lesz családotok, környezetetek, és a gyülekezet. És öröm lesz a mennyben. És szebb lesz ez a világ körülöttetek és általatok is. Szerezzétek meg ezt az örömet szüleiteknek (megérdemlik, ha tudnátok, milyen féltő szeretettel vesznek körül titeket!), közösségünknek (számítunk rátok!), szerezzétek meg ezt az örömet – hálából – mennyei Atyánknak, megváltó Urunknak a Lélek ereje által. Ámen.

 

Urunk, mennyei Atyánk, köszönjük, hogy ifjú testvéreinket elvezetted erre az alkalomra, amikor gyermeki hittel, fiatalos lelkesedéssel vallást tettek hitükről: a te Igéd megismeréséről, Krisztus megváltó szeretetének elfogadásáról, az iránta való hűségről, az ő követésének vállalásáról. Olyan jó és megerősítő látni a te kegyelmed munkáját a mi közösségünkben is, abban a tényben, hogy vannak olyanok, akik oda akarják szánni önmagában törékeny és erőtlen, számodra mégis rendkívül fontos és becses, drága áron megváltott életüket a te szent akaratod szolgálatára, Krisztus szeretetének felmutatására. Áldd meg őket hitvallásukban és annak megélésében, ünneplésükben és hétköznapjaikban, céljaik megvalósulásában, tanulásukban, jövendőjükben! Adj jó előmenetelt nekik minden szép, jó és dicséretes dologban! Hadd legyenek anyaszentegyházunknak értékes, odaadó, világító tagjai itt, s akárhol, ahol élni fognak! Áldd meg a szülőket, adj nekik sok örömet, hálás elégtételt gyermekeikben, tartsd meg őket egészségben, békességben, könyörgünk a nagyszülőkért, testvérekért, keresztszülőkért és rokonokért. Cselekedd, mennyei Atyánk, hogy tiszta öröm legyen most a szívükben, hogy szeretetben és hitben, a hozzád és egymáshoz tartozás bizonyosságában megerősödve tudjanak tovább menni! Hadd legyen mindnyájunk élete gazdag áldásaidban, bővelkedő a szeretetben, kitartó a tőled kapott megbízatásban, és az üdvösség reménységét hordozó. Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy örök igaz Isten, hallgass meg minket vég nélküli kegyelmedből! Ámen.         

 

Úrvacsora 

 

    Drága ifjú testvéreim, először részesültök az úrvacsora sákramentumában. Amikor ezt a kifejezést használjuk (szentség), akkor arra utalunk: valami többről van itt szó, mint amit a külső szemlélő észrevesz. De mi hit által belülről látjuk. A kenyér és bor jegyeiben meglátjuk Krisztus áldozatát, erőt adó módon átérezzük szeretetét. Cselekedje Isten, hogy ezt éljétek át most, s valamennyiszer!

   Az úrvacsora történetében, az evangéliumban benne vagyunk mi is. Megdöbbent a Jézus bejelentése: egy közületek. Kérdezgetjük mi is, nem azt, hogy „kicsoda?”, hanem azt, hogy „csak nem én vagyok?”. Mert ismernünk kell gyarlóságunkat. Így tanultuk a 81. kérdésben: azok, akik bűneik miatt valóban bánkódnak… Beszélgettünk erről a témáról. Nagyon őszintén a testvérekkel való otthoni konfliktusokat emlegettétek fel. De meg tudunk mi bántani másokat is, tudunk igazságtalanok lenni. Minden, amit elkövetünk, a Jézus szívét is éri.

    Jézus az árulásra, a tagadásra azzal felel, hogy veszi a kenyeret és bort. Ez a cselekmény tkp. a páska szertartásához tartozott. Jó, ha vannak tartalmas hagyományaink, jó, ha vannak olyan szokásaink, amikhez ragaszkodunk. Pl: én szoktam segíteni a szüleimnek, én szoktam templomba járni, meg szoktam bocsátani gonoszkodó osztálytársaimnak. Pozitív tartalmú szokásaink segítenek tájékozódni, rendet szabnak számunkra.  De soha ne a külsőségekre figyeljetek! Hanem inkább a személyes kapcsolatra, egymásra. Semmiféle egyéni, vagy közösségi elvárás ne legyen fontosabb Jézusnál.

   Jézussal minden átértékelődik. Áldozata új fejezetet nyit számunkra. Vegyétek, egyétek, ez az én testem. Jézus valóságos és jelképes értelemben beszél erről. Káténk is hangsúlyozza, hogy ő valósággal meghalt, és mi valósággal részesülünk áldozatának érdemében, amit a kenyér kiábrázol. Nem a kenyérre és borra tekintünk elsősorban, hanem arra a Krisztusra, akinek áldozatát az Úrvacsora hirdeti. Gondolataim nem akadnak meg a jegygyűrűn, hanem azzal kötnek össze, akitől azt kaptam. 

  Az úrvacsora nemcsak egy ártatlan ember halálára emlékezetet minket, hanem a megváltás, bűnbocsánat tényét hirdeti. Jézus áldozata nem jelképes volt. A bűnbocsánat, az igazság, az üdvösség nem szimbolikus. Érezzétek meg erejét, éljétek át ennek örömét!

   Jézus határozottan parancsolja: ezt cselekedjétek. Az áldott orvos receptje ez: lelki eledel, megerősödésünkre, a bűnbocsánat felszabadító élményének megtapasztalására, örömének befogadására. Ha nyitott a szívünk, akkor csodát élünk át.

  Feladat is megfogalmazódik: hirdessétek. Életetek példázza: nem aranyon vagy ezüstön. Drágák vagytok! Nem adhatjátok könnyen oda magatokat ártalmas szenvedélyeknek, sötét bűnöknek, hamis indulatoknak. Nem adhatjátok fel hiteteket, értékeiteket! (Nagybácsis történet.)

   A végén figyelmeztetés is elhangzik. Vizsgáljátok meg magatokat! Nem lehet önteltséggel, gőggel Isten elé lépni, közösségében részesülni. Csak bűnbánattal.  Nem lehet magas lóról nézni az egészet, le kell szállnunk (A Bruges-i katedrális bejáratának története).

   Az ítélet az, tanítja Jézus, ha nem ismerjük őt, ha nélküle akarunk boldogulni. Messze juthat az ember, de nem jó irányba. Van, aki még azt is megpróbálja, hogy Krisztus nélkül próbál jó keresztyén lenni. Lehet-e járni, ha nincs Út, lehet-e hinni, ha nincs Igazság, és kiteljesedni, ha nincs Élet? Csak Benne, csak Vele, csak Általa.

   Ő nem az ítéletet, hanem életet akarja: mégpedig a bővelkedő, gazdag, áldott életet. Ebben legyen részetek! Ámen.

www.bergenyei-reformatus-egyhaz.ro © Minden jog fentartva.