Kereső
Dátum / Névnapok
Napi ige

"Aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.” (Jn 15,5b)

 

 

 

Jn 8,32 (márc.15.)

Jn 8, 32 (ünnepi istentisztelet, március 15.) 

Megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket.                                                                       

 

    Őszinte tisztelettel és szeretettel köszöntelek titeket, és azt kívánom, hogy ebben a köszöntésben érezzétek meg nemcsak szűkebb hazám, Mezőbergenye, de jelképesen az erdélyi magyarság felétek kifejezett jóakaratát, barátságát is. Ezen a szép, mindnyájunk számára sokat jelentő ünnepen szívből fakadó és szívhez szóló gondolatokat szeretnék átadni nektek. Úgy vélem, sokkal komolyabb Isten Igéjének itt és most hozzánk szóló üzenete, sokkal fontosabb „közös dolgaink” rendezése, sokkal többet jelent ez a találkozás számunkra annál, semhogy érdemes volna felszínes, semmitmondó frázisokkal ámítanunk egymást. Adja az örökkévaló Isten - Fia, Jézus Krisztus által -, hogy engedelmességre készen megértsük: mi az ő szent, megtartó akarata mivelünk, mint keresztyén emberekkel, mint magyar néppel!

    Fontosnak tartom már az elején megvizsgálni azt a sokak által firtatott kérdést (ami számomra is sokáig gondot jelentett): mi köze van keresztyén hitünknek magyarságunkhoz? Nyilván, nem minden mást kizáró, mindenek fölött álló ez a kapcsolat, mindazáltal meghatározó, egzisztenciális. Isten engem emberi és nemzeti „állapotomban” szólít meg, kötelez el, és ez a tény keresztyénségem különleges színe, sajátossága, kihívása. Ehhez a néphez tartozni – vallom ezt, anélkül, hogy bármelyik más néptől elvitatnám ugyanezt a jogot - a történelem Urától kapott küldetés. Az volt 1848-ban, és az ma is.

    „És megismeritek az igazságot”, tanítja Jézus az ő követőinek. Nekünk is innen kell kiindulnunk. Bizonytalan alapokon állva nem építhetünk biztos jövőt. Hamis elveket, tanokat, eszméket követve nem találhatjuk meg a megmaradás, a felemelkedés útját.

Milyen igazságot kell nekünk megismernünk?

   1) Először azt, amelyik világosan tudtunkra adja, hogy mindannyian Isten teremtményei, sőt gyermekei vagyunk, a hozzá tartozásnak, a megváltásnak, az ő ránk sugárzó dicsőségének megkülönböztető stigmáját hordozzuk magunkon. Tőle kapott méltóságunkat senki kétségbe nem vonhatja, el nem vitathatja tőlünk. Mindannyian egyedi módon, kivételesen értékesek, drágák vagyunk a mennyei Atya szemében, senki nem törhet életünkre, jogainkra anélkül, hogy ne az Örökkévaló szívén ejtene sérelmet. Senki és semmiféle hatalom nem kényszeríthet arra, hogy idegen, belső értékeinkkel ellenkező érdekeknek meghódoljunk, senkinek nincs jogalapja kisebbrendűnek nevezni vagy tartani minket. Mindnyájunknak önmagunk előtt is tisztában kell lennünk ezzel az Istentől származó és az ő oltalma alatt álló egyéni kiváltságunkkal.

   Az életnek ebben a szent és nagy ajándékában benne foglaltatik közösségi, nemzeti mivoltunk, magyarságunk is. Vajon merő véletlen-e az, hogy magyarok vagyunk?  Véletlen-e az, hogy a sas repül, a rózsa virágzik, a búza termést hoz? Teremtettségünk egyik lényeges, megkülönböztető sajátossága, többlete ez, amivel nem szükség dicsekedni, de amit vállalnunk kell, amennyiben önmagunkat vállaljuk. Éppen e nép tagjaiként, e történelem folytatóiként, e kultúra örököseiként akar Isten minket látni, akar bennünk gyönyörködni. Eleve elrendelésünkbe vitathatatlanul ez is beletartozik.

   Ha fentebb az igazság egyik vonását úgy ragadtuk meg, mint Istennek velünk való kiváltképpeni akaratát, akkor annak szerves része történelmünk is, mely visszamegy – talán szokatlan tételt mondok ki – Isten teremtő és megváltó művéig.  E hosszú, küzdelmek szegélyezte történelmi út páratlan szakasza népünk 1848- 49-es szabadságharca, és mindaz, ami tényszerűen, de az utókor emlékeiben is hozzá kötődik: Petőfi és a márciusi ifjak lelkesedése, a szabadság tavaszi  levegője, édes mámora, Kossuth európai kitekintésű, bölcs politizálása, a fegyveres küzdelmek, Bem tábornok, győzelmek és vereségek, sok-sok áldozat, fegyverletétel a többszörös túlerő előtt, a megtorlás, Batthyány Lajos, az aradi tizenhárom… 

   „Mert lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.” (Berzsenyi)

   Magyar históriánkat általában komor jelzőkkel illetjük, sötét színekkel ábrázoljuk. Kétségtelen, sok véres harc, keserves bukás, szörnyű tragédia, felmérhetetlen veszteség íratott lapjaira. Bizony, nem volt diadalmenet a történelmünk, voltak nálunk sokkal szerencsésebb nemzetek, azonban némelyeknek még nagyobb viszontagságokat kellett átélniük. Jellemző az is, hogy ünnepnapjaink többnyire népünknek sikertelen, megtorlásba torkolló szabadság-törekvéseire emlékeztetnek minket. Így március 15- e is! Azonban ez nemcsak a kesergés, a pesszimizmus alapja, ürügye lehet, hanem a mindig újraéledő reménységé, a töretlen hité is. „Csak meghajoltunk, de el nem törénk”, írja Petőfi egyik forradalmi versében. Történelmünk üzenetének végkicsengése nem a kudarc, hanem az ámulatra és hálára késztető csodás megmaradás. Istennek legyen hála, hogy mindig volt tovább, volt a pusztítás, a megtorlás után újrakezdés… Nem az az erős, mondják felénk, aki üt, hanem aki bírja. Nos, bírtuk, és Isten kegyelméből bírni fogjuk a nehézségeket, megpróbáltatásokat is, csak el ne dobjuk bizodalmunkat.  Legyünk Isten-áldotta, és nem sorsverte nép!  Nincs okunk a csüggedésre, nincs időnk az önsajnálatra, még „él nemzet e hazán”, hát neki kell dőlni teljes erővel annak, ami előttünk van. A múlt veszteségei miatt hullatott könnyeink a jövő virágait kell öntözzék. Rendüljön meg lelkünk szabadságharcaink nagyszerűsége, a mérhetetlen áldozatvállalás felett, ugyanakkor tettre készen ocsúdjunk rá arra, hogy eleink nemes, Isten akarata szerinti törekvéseinek mi vagyunk a továbbvivői!

   2) Meg kell ismernünk azt az igazságot is, hogy erényeink mellett voltak és vannak hibáink, bűneink. Súlyosak, de nem megbocsáthatatlanok. Keresztyén emberekként tudjuk, hogy megbánás nélkül nincsen megújulás. Nem akarom most népünket ostorozni - sokan megtették már -, hiszen a korbácsütések rajtam is csattannak. Mégis, van néhány dolog, amivel – akármennyire nehéz is - szembe kell néznünk.

   Ha csak kulcsszavakat sorolok fel: széthúzás, pártoskodás, meghasonlottság – ugye, mindannyian tudjátok, hogy miről beszélek. „Hányszor támadt tenfiad, szép hazám, kebledre?” Miért olyan időszerű nemzeti imádságunknak ez a fájó kérdése? Miért vagyunk tele keserű panasszal, honnan a köztünk dúló, jobbra érdemes erőinket emésztő, elmérgesedett ellenségeskedés, mellyel valósággal népünk sírját ássuk? Miért nem tud kezet nyújtani magyar a magyarnak, miért nem akarunk együtt elindulni a nagy, közös cél irányába? Úgy tűnik, mintha önmagunk ellen tettünk volna valamikor fogadalmat, amit aztán következetesen be is tartunk. Pedig Isten után – és ez természetes – csak egymástól várhatunk igazán megértést, segítséget. „Nincs más testvérem, csak magyar”, írja Dsida Jenő egyik gyönyörű versében.

   Vád terheli lelkünket utódainkkal szemben is. Elsősorban a meg nem születettekre gondolok. „Szeressétek a kisgyermekeket”, tanítja Jézus, és én úgy látom, semmibe vettük ezt a krisztusi intést. Nem tervezhetünk holnapot esztelenül csak magunknak. Mindenekelőtt a nyomunkba lépőkért vagyunk felelősek. Lesz-e, aki nyomunkba lépjen?

   Továbbá észre kell vennünk a köz reformkori (ugyanakkor keresztyén) eszményének feledésbe merülését. A társadalmunkban alattomos lelki kórként terjedő könnyelműség és közömbösség ál-hitvallását már a Bibliában is megtaláljuk: „együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk.” Holott életünk értelme nem egyéni érvényesülésünk/ boldogulásunk önző keresése, hanem az egymást támogató, családi, egyházi, nemzeti közösségeinkre tekintő szolgálat. „Ki törzsömnek élek, érette, általa”, vallja Arany János. Hányan tudunk ebben megegyezni?

   Szólnunk kell népünk hitetlenségéről is. Prófétai pátosszal elmondott feddéseket és intelmeket hangoztathatnék itt. Nem teszem. Azonban szent meggyőződéssel mondom: Istenhez kell fordulnunk, Krisztus követésére kell odaszánnunk magunkat, ha meg akarunk maradni, ha nem csak vegetálni, de kiteljesedve, örömben és reménységgel szeretnénk élni.     

    Egy másik bűnünk - érték- vesztő és érték- tévesztő korunk számlájára írjuk -, a nemzeti öntudat elnyomorodása, vagy annak beteges eltorzulása közöttünk.  Általános jelenség az, hogy magyarságunkat kényelmetlen, olykor restellnivaló tehernek érezzük, amit örömtelenül és különösebb céltudatosság nélkül hordozunk. Avagy olyasvalaminek, amivel szertelenül ágálhatunk. Zavarunkat fokozzák a végső soron létünket kétségbe vonó, gúnyolódó hangok: fölösleges dolog magyarságunkkal foglalkoznunk, legyünk, maradjunk hát észrevétlenek, simuljunk bele feltűnés nélkül a környezetünkbe. Ássuk el a reánk bízott drága kincset!

  1. előtt a román hatalom hallgatólagos kisebbségpolitikája volt ez: az a legjobb magyar, aki elfelejti, hogy magyar. A sas ne repüljön, a rózsa ne illatozzék, a búza ne teremjen!

   További gyengeségünk (persze, a sor folytatható), amit sokan virtusként emlegetnek: a legendás magyar gőgösség. Pedig gyarlóságainkra, megalkuvásainkra, gyakran önpusztító magatartásunkra nem lehetünk büszkék.  És furcsán szomorú, hogy ez a kardforgató keménykedés milyen könnyen önfeladásba hajlik. Tornai Józsefet parafrazálva, vannak magyarok, szívüket lecsukók, kik sárosra isszák magukat, kik eladják lelküket néhány falatért. Sötét kép. Nyilván, ennél többre rendeltettünk.

   3) Mert a krisztusi igazság harmadszor a mi személyes, másra nem ruházható felelősségünkről szól. Istentől kapott sajátságos, egyedi értékeink - küldetést jelentenek népünk és más népek fele is. Sokszor elmondtuk: évszázadokon át Európa védőpajzsa voltunk. A felelősség kérdése azonban mindig jelen idejű: mivel járulunk ma hozzá nemzetünk jólétéhez, épüléséhez, mit adunk ma Európának, a világnak? Amit Isten személyesen ránk ruházott, a mi vállainkra tett, azt csak mi végezhetjük el. Népünknek Istentől kapott rendeltetését senki más nem töltheti be. Idézzük még egyszer Arany Jánost: „Ha minket elfú az idők zivatarja, nem lesz az Istennek soha több magyarja.”(Örökség) Magyarságunk nem cél, hanem eszköz arra, hogy tudatosan, megbékélt lelkiismerettel, hűségesen és hitelesen éljünk Isten dicsőségére, embertársaink javára. (Hogy országod terjedjen: a földi haza és Isten országa.)

   Nekünk a minőséget kell képviselni, fogalmazta meg messze hangzóan Németh László. Engedtessék meg nekem hozzátenni: a krisztusi minőséget. Egyik újszövetségi példázat képanyagára hivatkozva: lehetnénk Isten kovásza ezen a világon. A 48-as, az 56-os tiszta szándékot kellene – nyilván, most már más eszközökkel – megvalósítani magunk között, környezetünkben. Népemnek fiait a fennálló nézetkülönbségek ellenére is tisztelni, szeretni, felismerni a közös cselekvés lehetőségeit, becsületesen munkálkodni, tudásom, erőm legjavát adva e nép, ez ország felemelkedésért, anyagi- szellemi–lelki gazdagodásáért, érett felelősséggel viszonyulni másokhoz, a világhoz.  Túl sok ez?

Nehéz a sasnak az ég felé szárnyalni, terhes a rózsának kelyhet bontani, megerőltető a búzának teremni?

    „És az igazság szabadokká tesz titeket”, mondja tovább Jézus. Régi bilincseket old, vádakat űz, sebeket gyógyít, békességet teremt. Ez az elfogadott, véretekké vált igazság felszabadít titeket arra, hogy valódi önmagatok legyetek. Talentumaitokat, karizmáitokat bőségesen kamatoztató emberek. Felemelt fejjel, nyitott szívvel élhettek, nem kell félnetek senkitől. És derűs lélekkel munkálkodva, a jóért fáradozva megtapasztalhatjátok egyéni és közösségi életetek olyanszerű kibontakozását, ahogy azt Isten elgondolta és látni akarja.

Lehet, túl ideális ez a kép.  De belőle annyi válik valóra, amennyit vállalni tudtok…

   Ünnepelni, önvizsgálatot tartani, reménységet ápolni csak a szabadság feltétele mellett lehet. Ahol nincs szabadság, ott nem lehet higgadtan a múltba tekinteni, nem lehet felismerni a jelen igazi kihívásait, feladatait, nem lehet bátran jövőt tervezni.

   A szabadságnak van egy külső és egy belső, lelki vetülete, ezek mélyen összefüggenek egymással… Mindkettő fontos. De – meggyőződésem szerint - a lelki a döntő. Ha lélekben nem válik szabaddá egy nép, hiába a külső szabadság (mások által kivívott) áldása, nem tud élni azzal. Ám ha belül, lélekben szabad egy nép, ha ráeszmél örök, szent jogára, hogy szabadságra teremtetett, akkor minden áron keresni fogja a külső szabadság útjait is. A legnagyobb bűn lélekben megkötözni egy népet, talán éppen a szabadság illúziójával áltatva. A legnagyobb jócselekedet: belülről szabaddá tenni. Krisztus ezt akarja.

   Szabad-e a mi magyar népünk? A kérdés nem költői. Nem szorít-e minket szűklátókörű ellenségeskedés, nem bénít-e kishitű beletörődés, nem kötöznek-e kisszerű érdekek? Szabadok vagyunk-e lélekben arra, hogy egyénekként, nemzetként – megőrizve drága, becses, ég-adta értékeinket - betöltsük szép, nagyszerű isteni küldetésünket ezen a világon, József Attilával együtt a mindenséghez mérve magunkat?

   Ha még nem is mondhatjuk ki a szívünk szerinti igenlő választ, de munkálkodhatunk azon szívvel- lélekkel, és kérhetjük igaz hittel, rendületlenül, hogy úgy legyen. Ámen.

www.bergenyei-reformatus-egyhaz.ro © Minden jog fentartva.