Kereső
Dátum / Névnapok
Napi ige

"Aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.” (Jn 15,5b)

 

 

 

november 1

Jn 12, 20-28  (nov. 1.)

 

20 Néhány görög is volt azok között, akik felmentek az ünnepre, hogy imádják az Istent.

21 Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Bétsaidából való volt, és ezzel a kéréssel fordultak hozzá: Uram, Jézust szeretnénk látni.

22 Fülöp elment, és szólt Andrásnak, András és Fülöp elment, és szólt Jézusnak.

23 Jézus így válaszolt nekik: Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia.

24 Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. Róm 14,9

25 Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt. Mt 10,39 ; 16,25

26 Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya.

27 Most megrendült az én lelkem. Kérjem azt: Atyám, ments meg ettől az órától engem? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem! Zsid 5,7

28 Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet! Erre hang hallatszott az égből: Már megdicsőítettem, és ismét megdicsőítem.

 

   Ezekben a napokban a temetőket szeretteikre emlékező, kegyeletüket kifejező emberek ezrei, tízezrei látogatják meg, és állnak meg rokonok, ismerősök sírja mellett. Így jöttünk el mi is a bergenyei temetőkertbe, akik számára itt van az emlékezés helye, ide hoztuk el a kegyelet virágait. 

   A gyász, a szomorúság mellett ott van a hála érzése is a szívünkben azért, amit kaptunk azoktól, akik már nincsenek közöttünk. Minden sírhant egy-egy személy, család történetét takarja… harcokról, küzdelmekről szól, odaadásról, ragaszkodásról, szolgálatról, és az életről is, kettős értelemben.

   Először is: a szülőkre, nagyszülőkre, ősökre gondolva, akik Isten akaratából az élet eszközei voltak. Aztán az elhunyt rokonokra, a hitvestársra, testvérre, gyermekre úgy, mint akikre nézve igaz az Ige: aki hisz Jézusban, ha meghal is, él. Ebben az élet- sorban állunk mi is, feladatokkal, megbízatásokkal. Igazából - akármennyire különösen hangzik - a soha el nem múló szeretet köt össze azokkal, akik kiléptek már e földi életből, de ez nem emberi szeretet immár, hanem az Istené, amiről így vall Pál apostol: az ő szerelmétől senki és semmi el nem szakíthat. Halálon innen és túl együtt vagyunk. Luther Márton tanította: elköltözött szeretteink Istennek a másik kezében vannak. 

   Milyen jó hallani, hogy Jézus szól hozzánk: mindennapjainkban és most is! Milyen jó lenne őt keresni… holtak között az élőt, akiben Isten élő reménységre hívott el! Amikor kimész szeretteid sírjához, akkor Jézust keresd, aki a feltámadás és az élet, akiben - ha hiszel - örök életed van! Különösen szükségünk van erre a látásra. Fáj, letaglóz az elmúlás, nehéz a gyász, a magány, nem könnyű szembenézni a halállal. Mennyei Atyánk Krisztusban élő reménységet, békességet ajándékoz nekünk.

   Az igében szereplő görögök Fülöp és András segítségével jutnak el Jézushoz. Milyen jó, ha van emberi segítség! Egyik temetés után láttam egy megható jelenetet: két 80 évesnél idősebb testvérünk egymást támogatva indult el hazafele a meredek domboldalon. Jelképes.

   Jézus az ő megdicsőíttetéséről beszél. Keresztyén életünk Krisztushoz kötődik. Az ő közösségébe kereszteltetünk bele, róla teszünk hitvallást istentiszteleteinken és hétköznapjainkban, halálunkban is az ő sorsa ábrázolódik ki: hogy ti. az nem az utolsó állomás. A reformációi ünnepen hallottuk: Isten átformál minket Krisztus képére, hogy az ő dicsőségében is részünk legyen.

   A földbe vetett gabonamag példázata az áldozatról szól. Megváltónk önmagát adta, hogy a golgotai kereszten bemutatott áldozatából a megváltás gyümölcse fakadjon. Mi az, amin legjobban megindul szívünk eltávozott szeretteinkre gondolva? Önfeláldozásuk, szolgálatuk. Amit vállaltak, tettek értünk.

Még földi értelemben is igaz: aki magának él, az valójában célt téveszt, kudarcot vall. Az önző, önmaga körül forgó életnek nincsen sok haszna. Nem lehet szomorúbbat mondani egy emberről: csak magát szereti. Aki kész másokért fáradozni, annak áldássá lesz az élete. Áldott legyen az Isten neve, hogy elődeink közül sokan vállalták ezt az önmegtagadó küzdelmet. Krisztus példája miket is erre indít.  

   Jézus tudomásunkra hozza az örökélet titkát: ha valaki nekem szolgál, engem kövessen, és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám. Nem kell kimennünk a világból. Krisztust kell követnünk: a mindennapokban, családban, munkánkban. Ez az üdvösség útja. Hisszük, hogy elhunyt szeretteink közül sokan ezt az utat járták: tették azt, ami rájuk bízatott, és így követték Jézust. Aki Jézus követi, nem érkezhet rossz helyre.

  Azt megbecsüli az Atya. Nagy kijelentés. Fontos, hogy mi is megbecsüljük egymást. Az élőket elsősorban. Ne csak a sírokra hozzunk virágot, hanem azoknak is, akik még köztünk vannak. És élő reménységgel gondoljunk azokra, akiket már elszólított az Úr. Ne felejtsük: a neki való szolgálat soha nem hiábavaló, ő megbecsüli az övéit, kegyelméből, Krisztusért a legnagyobb jutalmat, az üdvösséget adja.

   Ne legyetek tudatlanságban (1 Thessz 4,13), vigasztaljátok egymást. A földi élet sötétsége elhomályosítja a mennyei világosságot, de végül az marad, és fénylik majd örökkévaló ragyogással.

   Krisztus eleget tett, véghezvitte megváltásunkat megrendült az ő lelke is értünk. Álljunk Isten elé – ha megrendült lélekkel is -, kérjük megerősítő, megtartó kegyelmét, az üdvösség biztos reménységét Jézus Krisztus által. Ámen.

 

Urunk, Istenünk, mindenható mennyei Atyánk feltámadott Urunk, Jézus Krisztus által,

legyen áldott neved, hogy amikor szeretteink sírját kerestük fel ezen a napon, amit a halottak napjának is nevezünk, te Krisztus által az életről, a reménységről szólsz nekünk Igédben. Köszönjük, hogy te nem a holtaknak, hanem az élőknek Istene vagy, mert mindenek élnek előtted, és hogy újból hallottuk: tőled senki és semmi el nem választhat.

Mégis, látod Atyánk, hogy mennyire el tud tölteni a szomorúság, csüggedés, a lelki fájdalom azokra gondolva, akik nincsenek már itt közöttünk, akikre – úgy érezzük – szükségünk lenne, vagy akiktől annyi szeretet kaptunk. Te látod, kifele vagy befele folyó könnyeinket. Hallottuk az Igéből, hogy Megváltónk lelke is megrendült, amikor elindult megváltásunkat véghez vinni. Mint Krisztusban gyermekeiden könyörülj rajtunk, adj élő reménységet, adj megnyugvást és békességet, hadd fogadjuk el azt, hogy más a te utad, mint a mi útjaink, ám ennek az útnak a célja az üdvösség. Adj erőt kereszthordozásunkban.

   És segíts Szent lelked által úgy élnünk, hogy – miként az előttünk járók tették – mi is vállalni tudjuk a reánk bízott feladatokat, hogy betöltsük küldetésünket: nagy neved dicsőségét szolgálva, egymást építve. Add, hogy ne magunkat szeressük elsősorban, ne a magunk érdekét kövessük, hanem életünket neked áldozzuk… így lesz az áldás mások számára is.

   A Krisztus útja a megtartatás és üdvösség fele vezet, aki őt követi, az nem téved el, hanem biztos célba jut.

   Könyörülj rajtunk, akik itt vagyunk, áldd családjainkat, gyülekezetünket, népünket, anyaszentegyházunkat, tarts meg kegyelmedben, hogy jövőnk legyen itt a földön. Ha szaporodnak is a sírok, de ne apadjon az élet lent a völgyben sem, és jövőnk legyen a te országodban, ahova Krisztus vezet minket. Ámen.

 

 

1 Kor 15, 54-58 (nov.1.)

 

54 Amikor pedig ez a romlandó romolhatatlanságba öltözik, és ez a halandó halhatatlanságba öltözik, akkor teljesül be, ami meg van írva: „Teljes a diadal a halál fölött! Ézs 25,8 ; Hós 13,14

55 Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?”

56 A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény.

57 De hála legyen Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!

58 Ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.

 

   Talán nincs még egy ünnep a világon, ami ennyi embert mozgatna meg. Milliók és milliók indulnak el virággal a kezükben szeretteik sírjához, sok esetben akár hosszas utazást vállalva. A hálás emlékezés, a megszakadt, de más formában mégis tagadhatatlanul szívünkben élő ragaszkodás mély emberi érzéseit ismerjük fel ebben azok iránt, akik életünk fontos részei voltak: szülők, nagyszülők, testvérek, hitvestárs, barát. Ugyanakkor egyfajta kötelességteljesítés is megnyilvánul ebben (ennyivel tartozunk, szoktuk mondani). És nyilvánvaló módon erős motiváló erő a közös emberi sors, hiszen hozzátartozóink sírját felkeresve az élet láncolatában saját mulandóságunkkal is szembesülünk. Jó nekünk ilyenkor ezek mellett a természetes emberi érzések, gondolatok mellett Isten örök Igéjére figyelnünk, abból keresve vigasztalást és erőt, reménységet a továbbhaladáshoz .

   A Szentírás is egyértelműen tanítja, hogy földi életünk Isten ajándéka, a szeretet, a szolgálat áldott lehetősége, ugyanakkor külső-belső harcok, kísértések és végső soron az elmúlás színtere. Ebben a világban sok veszteséggel kell szembenéznünk: a legnagyobb szeretteink halála. Elvesztésükkel valami összetörik, megromlik bennünk, ami soha itt a földön már soha nem lesz teljes. Ezen az alkalmon, szeretteink sírja mellett különösen átéljük ezt. „Változás és romlás dúl mindenen…”

   A felolvasott igében, ahol előzőleg a Krisztus feltámadásáról van szó, egy különös tanítást hallunk ezzel kapcsolatban: a romlandó majd romolhatatlanságba öltözik. A romlandó élet - amiben fogyatkozás, nyomorúság van - romolhatatlanságot ölt magára, Istentől tökéletes létmódot nyer.  A halandó élet a halhatatlanság állapotába lép. Ez hihetetlenül hangzik – emberi feltételek mellett. De itt Isten hatalmáról van szó. Az ő üdvözítő akaratáról. Nem egy alkalmi csoda ez, hanem Isten örökkévaló terve. Minden időknek előtte elhatározta megváltásunkat. Beteljesül az Ige: teljes a diadal a halál fölött. (És 25,8 – „véget vet a halálnak örökre” /Hós 13,14: „kiváltom őket a holtak hazájából.”)

   Az apostol valósággal diadalittasan szól. Már-már provokáló kérdéseket tesz fel: halál, hol a te diadalmad, halál, hol a te fullánkod? Pedig tudjuk, hogy mennyi fájdalmat képes okozni a halál: szülőt, hitvestársat, testvért, gyermeket rabol el, mély sebeket ejtve, összetöri, megkeseríti az életünket, könnyet, kínt oszt. Minek alapján kérdez az apostol ilyen fölényesen? Krisztus feltámadásának a szemszögéből nézve. És ez egészen más. Gyászunkban, fájdalmas emlékezésünkben erre a hitbeli látásra van szükségünk, az élő Krisztusra néző reménységre. Az emberi sorsunk mellett isteni rendeltetésünk felismerésére.

   A halál fullánkja a bűn, folytatja az apostol. A kérdés tehát így hangzik: hol van a halált okozó bűn? Mert ha fájdalomról, ha halálról beszélünk, akkor annak ős okát is meg kell neveznünk. A bűn munkálkodik még, de megfosztatott hatalmától, a törvény által érvényesülő erejétől. Krisztus legyőzte az okot, és a következményt is. Nem az ítéletre készülünk, hanem a kegyelem elnyerésére.

  Hála legyen az Istennek! Ki kell tudjuk mondani az apostollal együtt. Itt, ezen az önmagában szomorú helyen is. Hála az életünkért, a küzdelemhez kapott erőért, bizalomért, az áldásokért és keresztekért (amiért hálát mondunk, abból áldás fakad). Hála szeretteink életéért, szolgálatáért, szeretetéért, amit kaptunk Istentől általuk. Tudnunk kell, hogy nincsenek velünk, mi úgymond elveszítettük őket, de Isten nem.  Isten megváltotta, üdvösségre hívta el velünk együtt. Ő vezet minket diadalra.

   Erősen, szilárdan állni ebben a hitben. Így emlékezni, így továbbmenni, így végezni feladatainkat, így szolgálni családunkat, így bátorítani egymást A reformáció erre tanít: a reménységben, bizalomban való megmaradásra, de az előrementek példája erre int, erre kötelez. Ne tegyük hiábavalóvá Isten kegyelmét, elődeink fáradozását, áldozatát azzal, hogy hitetlenül élünk! Nem a csüggedés, a meghátrálás, a lemondás, a bánatba süppedés emberei vagyunk, hanem a küzdelem, az Úr dolgában való buzgólkodás emberei.  Erre hívott el az Isten. Ez pedig nem hiábavaló az Úrban. Nem volt az szeretteink életében sem, és a miénkben sem! Amit Krisztussal, Krisztusért, Krisztus által teszünk, az megmarad, az beépül Isten országába. Ámen.

 

Urunk, örökkévaló, irgalmas Istenünk,

az emlékezésnek ezen a napján elveszített szeretteinkre gondolva elődbe hozzuk gyászunkat, fájdalmunkat, kérdéseinket, aggodalmainkat. De elődbe hozzuk hálánkat is értük, akik által gazdagítottad életünket, szeretetet, jóságot ajándékoztál nekünk. Köszönjük, hogy örök rendelésed szerint az élet láncolatába minket is felvettél, de ami még többet jelent, felvettél kegyelmedbe, megváltó, üdvözítő tervedbe Jézus Krisztusért, ami Urunkért. Az ő életére, megváltó szolgálatára és feltámadására tekintve másként tudjuk látni szeretteink elvesztését is, akiket te nem veszítettél el, hiszen megtartó akaratodat rájuk is kiterjesztetted. Az, hogy példájuk arra indítson minket, hogy megmaradjunk a hitben, egymáshoz, közösségünkhöz való hűségben, és a Te dicsőségedre éljünk, örökkévaló mennyei Atyánk. Hadd tudjuk mi is az apostollal együtt hittel vallani, hogy a halál hatalma megtört, és bár fáj az elszakadás, és szívünk sokszor vérzik, mégis reménykedve nézünk előre az üdvösségre. Segíts Lelked által, hogy  ez a bizalom töltse el mindennapjainkat, így végezzük munkánkat, töltsük be szolgálatunkat, amit reánk bíztál addig, míg tart földi életünk, tudva azt, hogy fáradozásunk, Krisztusnak követése nem hiábavaló: annak drága jutalma van, és még drágább, dicsőséges jutalma lesz.

Imádkozunk azokért, akiket különösen megtört a bánat, akik mély fájdalmat hordoznak, akik nehezen tudnak vigasztalódni, akiknek még elevenen ég és sajog a sebük, akik támasz nélkül maradtak. Könyörülj rajtuk, végtelen irgalmadból légy társuk, gyámolítójuk. Imádkozunk világszerte a gyászolókért, sírókért, tragédiákban hozzátartozójukat elvesztőkért, özvegyekért, árvákért. Hadd jusson el minden emberi lélekhez az Ige győzelmes, bátorító, könnyeket szárító, reményt fakasztó üzenete: hitetek, munkálkodásotok nem hiábavaló az Úrban. Az Ő nevéért hallgass meg. Ámen.  

 

 

Kol 3, 3b-4   (A Krisztusban elrejtett élet, 2018. nov.1.)

 

…és a ti életetek el van rejtve Krisztussal együtt Istenben.

4 Mikor Krisztus, a mi életünk megjelenik, akkor vele együtt ti is megjelentek dicsőségben.

 

     A reformáció ünnepének közelsége figyelmünket ezen a napon is Isten Igéjére irányítja. Nem emberi biztatásban, szokásokban keresünk választ, hanem az evangéliumban. Milyen jó, hogy felfele nézhetünk, mulandóságunkban az örökkévalóra tekinthetünk, szomorúságunkban arra, aki megvigasztalhat. 

   A temető az emlékezés helye. Persze, elhunyt szeretteinkre máskor és máshol is emlékezünk, de talán ez a helyszín hozza elő leginkább velük kapcsolatos élményeinket és elvesztésük fájdalmát. Úgy gondolom, méltó dolog, hogy van egy ilyen nap, amikor különösképpen azokra gondolhatunk, akik fontosak voltak nekünk, de már nincsenek közöttünk.

    Vajon milyen a helyes, keresztyéni-biblikus viszonyulás a gyászhoz, az elmúláshoz és az örök élet távlatához?

   Az ige azt tanítja, hogy ne legyünk olyanok, mint akiknek nincs reménységük. Gyászunkat hordozzuk hitben, az élő Istennél keresve vigasztalást. Hálát adva mindenért, amit áldásként kaptunk eltávozott szeretteinktől, és Isten kegyelmét, bocsánatát, erejét kérve mindahhoz, ami a múltra tekintve, vagy a jelenben fájdalmas számunkra.

Kívánni és engedni, hogy Isten minden értelmet felülhaladó békessége betöltsön. A belekeseredés, a csüggedés nem az Isten akarata. „Ne vessétek el bizodalmatokat…” Felemelt fejjel, tanítja a HK. Isten elébe kell vinnünk a nehéz miért kérdéseket is, amik sokszor évek múlva is előjönnek, és el kell fogadnunk Lelkének bátorítását.  Vannak kérdések, amiket csak az örökkévalóságban értünk meg.

    Mai igénk szerint azzal a hittel, meggyőződéssel kell élnünk, hogy Krisztusban vagyunk. Szépen fogalmaz az Ige: a mi életünk el van rejtve őbenne. Abban a Krisztusban, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, és aki végtelen kegyelméből megváltott. (Egy híres tábornokot letartóztattak a barátjával együtt hamis vádak alapján. Halálbüntetés várt rájuk. Az egyik bíró javasolta a barátnak, hogy tagadja meg  a kapcsolatát a tábornokkal, hátha esélye lesz legalább az életét megmenteni. Azt mondta: a barátja vagyok, együtt vállalok mindent vele. Aztán a király megkegyelmezett a neves tábornoknak. Ő azt mondta: csak úgy fogadom el, ha a barátomra is vonatkozik. Mi együtt vagyunk.) Krisztus így kapcsolja életünket, rejti el önmagában. Ez a kijelentés vonatkozik a földi körülményeinkre: az ő jóvoltának oltalmában élünk, megváltó szeretetének ereje őriz harcaink között, de halálunkra is: mert tőle semmi el nem szakíthat. Meg vagyok győződve. Pál apostol az ismert felsorolásban határozottan említi a halált is. Hol vannak a hitben előttünk járó, immár elhunyt rokonaink, kedveseink, barátaink? Testük temetőkben pihen, alszik, de az életük Krisztusban (a megfeszítettben és feltámadottban) Istennél van elrejtve. István vértanú azt mondja halálának pillanatában: Uram, Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet.  Nem a semmibe készül, nem is a csillagok közé, hanem személyesen Krisztushoz. Szép, személyes, vigasztaló tanítás ez.

   Ha Krisztushoz készülünk, akkor már most szerinte kell élnünk. Ez földi életünk legnagyobb feladata. Sok bajunk, dolgunk, küzdelmünk van, de ezzel a hittel és lelkülettel kell végeznünk. Pál az írja előbb: hit által már feltámadtatok Krisztussal. Az élő Krisztussal vagytok közösségben. Örökkévaló Urat szolgáltok. Hát ez látszódjék meg rajtatok! Kövessétek akaratát, hordozzátok szeretetét! Érezzétek meg feltámadásának erejét! A halál letöri a földi élet virágát, de sokkal nagyobb pompában fog újra kinyílni az Isten országában. Ott nem fenyegeti azt semmiféle vihar.

    Amikor Krisztus, ami életünk megjelenik… Ha életünk Krisztus, akkor a halál csak egy sötét kapu, ami ennek az életnek a teljességéhez vezet. Ő velünk van minden napon a világ végezetéig. És majd hatalommal, mennyei fényességben jelenik meg, hogy vele együtt mi is megjelenjünk dicsőségben. Látjuk, minden Krisztushoz kötődik. Minden általa történik. Nincs feltámadás, nincs örök élet nélküle, de ha vele élünk: már most érezzük szívünkben annak kezdetét. Valaki azt mondta: nem lehet hinni a feltámadásban, ha nem hiszek Krisztusban.   És fordítva is igaz. Dicsőség = ragyogás, tisztaság, szentség, öröm.

Jel: nincs szenvedés, jajszó, halál, elmúlás.

Azt valljuk tehát, hogy akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk, hogy majd az ő dicsőségében részesüljünk. Hit által már most láthatjuk. Így gondolhatunk szeretteinkre, akiknek élete megszűnt itt, de a Krisztusban el van rejtve, hogy majd nyilvánvalóvá legyen. Isten akarata szerint. Vigasztalódjunk, még jobban ragaszkodjunk Krisztushoz! Ha hozzá készülünk, akkor éljünk az ő szeretetében! Ámen.

 

 

 

Zsolt 31,6 + Róm 14,8 + Jn 11,25  (nov. 1.)

 

6 Kezedre bízom lelkemet, te váltasz meg engem, Uram, igaz Isten! Lk 23,46

8 Mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk.

25 Jézus ekkor ezt mondta neki: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él;

 

    Ez a nap különösképpen eszünkbe juttatja azokat, akik élettörténetünk fontos szereplői voltak, akikkel összekapcsolódott földi sorsunk, akik azonban már nincsenek köztünk. Lehet, már rég eltávoztak ebből a földi életből, már elhomályosodtak az emlékek, és lehet, hogy még friss a seb, még nagyon érezzük a hiányt: a hitvestársét, a szülőét, testvérét, barátét, gyermekét. 

   Ez a nap különösképpen eszünkbe juttatja azt az igazságot, amit az ige így fejez ki: elvégezett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak (Zsid 9,27).  A mulandóság közös emberi sorsunk (a világ leggazdagabb emberei éppúgy meghalnak, mint a legszegényebbek), a halál életünk része, ezért valóban úgy kell számlálnunk napjainkat, úgy kell végeznünk dolgainkat, hogy bölcs szívhez jussunk, hogy ne legyen hiábavaló a mi futásunk.

   Ez a nap különösképpen eszünkbe juttatja azt, hogy földi létünknek ezzel a nagy kérdésével szembesülve és vívódva felülről kell bölcsességet, tanácsot, vigasztalást, reménységet kérnünk.

   Három igeverset hallottunk: valóban szükségünk van Isten Igéjére, a kijelentés egészére, hogy életünk lényegét, küldetésünket, mulandóságunkat és veszteségeinket is megértsük, hittel hordozni tudjuk.

  Az első igevers - Zsolt 31,6 - arról szól, hogy életünket, lelkünket teljes bizalommal Isten kezébe tehetjük. Ez a reménység elveszített szeretteinkre is vonatkozik: bár testük itt porlad (vagy egy másik temetőhelyen), de lelkük, életük a legszemélyesebb módon Isten kezében van. Pál apostol írja (Kol 3,3): életünk el van rejtve a Krisztussal együtt Istenben. Milyen drága bizonyosság ez! Gyerekkorunkban minden nap elmondtuk az imádságot: „szent kezedből ne eressz el”. Most is ez kell legyen a kérésünk: jó és rossz sorsunkban, egészségben és betegségben, örömben és gyászban. Az isteni kéz: a hatalom, az oltalom, a megmentés/átmentés jelképe. Ez a kéz hordoz, erőt ad továbbmenni, letörli könnyünket, elsimítja ráncainkat.  A halál sötétségén keresztül is Isten keze vezet át mennyei dicsőségbe. Bizalommal mondjuk, az apostol szavaival: Isten kezéből senki és semmi el nem szakíthat.

   A második igevers - Róm 14,8 – hitünk lényegét foglalja össze. A HK legfőbb vigasztalásnak nevezi ezt: életünkben-halálunkban az Úréi vagyunk. Az élet határidőt jelent. A határidő mindig lejár. Pál azt tanítja, hogy ez nem bénító hír, hanem bizakodásra okot adó: mert Istennel való kapcsolatunk soha nem szakad meg. Azt a halál sem fogja megszüntetni. Az Úréi vagyunk és az övéi maradunk. Ez az odatartozás boldog békessége. Ebben a kapcsolatban élünk, ebben őriz meg minket Isten. A földi, evilági emberi kapcsolatok megszakadnak, vagy nagyon is átértékelődnek: szívünkben, emlékezetünkben, mozdulatainkban… Isten közösségéből senki ki nem ragadhat minket. Az ő szeretetéhez tartozunk mi, és azok is, akik már nincsenek ebben a földi életben.

  A harmadik igeversből - Jn 11,25 - azt érthettük meg: amikor Jézus a halálról beszél, mindig az életről is szól. Krisztus feltámadására nézve tudjuk: nemcsak a halál tartozik az élethez, hanem az élet is a halálhoz. Halálunk – Krisztusban - kapu az életre. Gyászoló, emlékező gyülekezetből – megvigasztalt gyülekezet lehetünk. Fájnak a sebek, sajog a hiány (ez legerősebb bizonyítéka annak, hogy szeretteinkkel összetartoztunk, és hit által összetartozunk), de könnyeinken át megcsillan a reménység szivárványa. Nem illúzió, nem elvont reménység ez, hanem személyes, Jézusra, az Isten Fiára tekintő, aki végigjárta életutunkat, magára vette bűneinket, megszenvedte halálunkat, hogy Benne örök üdvösségünk legyen. Engedjük, hogy ő vigasztalja szíveinket! Ámen.

 

Urunk, örökkévaló Istenünk, mennyei Atyánk Jézus Krisztusban,

előtted állunk az emlékezésnek, gyásznak ezen a napján, sok hálás és fájó emlékkel, szívünkben gyakran szomorúsággal és meg-megújuló bizalommal, emberi erőtlenséggel és tőled kapott erővel. Te ismered, mennyei Atyánk, azokat közülünk is, akik különösképpen nehezen viselik a gyász, az egyedüllét, a veszteség terhét, akiknek különösen hiányzik az, akit - vagy akiket - elveszítettek. Te légy vigasztalójuk, támaszuk, hordozzad őket megfáradásaikban, adj erőt nekik megállni az élet küzdelmeiben!

   Hallottuk azt szent igédben, hogy életünk a te kezedben van. Tőled indult a mi emberi létünk, te helyeztél egy közösségbe minket, te ismertetted meg a te szeretetedet velünk éppen szeretteink által is. Valljuk, hogy atyai kezed hordoz, te emelsz fel, ha elesünk, te törlöd le könnyeinket, és úgy vezetsz, hogy végül hozzád érkezzünk. Hisszük, nem estek ki hatalmas, megváltó kezedből azok sem, akiknek földi élete már lezárult.

   Köszönjük, hogy a veled való közösségünket senki és semmi fel nem számolhatja, mindig a tied maradunk, szereteted köréből nem ragadhat6 ki minket a halál sem. Így van tenálad Krisztusban elrejtve azok élete is, akik megelőztek minket, hogy majd nyilvánvalóvá legyen mindnyájunkon a te dicsőséged.

   Hálát adunk azért, hogy ezen a napon, amit mi emberek talán szomorúnak tartunk, mégis az életről hallottunk: arról, amit Krisztus Urunk szerzett meg számunkra, aki vállalta sorsunkat, megtusakodta halálunkat, és megszerezte nekünk az örökélet reménységét.

   Ebben erősíts, vigasztalj, hordozz, vezess és áldj meg minket! Ámen. 

 

 

1 Kor 15, 16-25  (2020. nov.1.)

 

16 Mert ha a halottak nem támadnak fel, Krisztus sem támadt fel.

17 Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok.

18 Sőt akkor azok is elvesztek, akik Krisztusban hunytak el.

19 Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.

20 Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje. Kol 1,18

21 Mivel ember által van a halál, ember által van a halottak feltámadása is. Róm 5,12-21

22 Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban is mindnyájan életre kelnek.

23 Mindenki a maga rendje szerint: első zsengeként támadt fel Krisztus, azután az ő eljövetelekor következnek azok, akik a Krisztuséi.

24 Azután jön a vég, amikor átadja az uralmat az Istennek és Atyának, amikor eltöröl minden fejedelemséget, minden hatalmat és erőt. Ef 1,22

25 Mert addig kell uralkodnia, míg lába alá nem veti valamennyi ellenségét. Zsolt 110,1

26 Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál.

 

 

    Az elmúlt napokban vagy éppen ma sokan kijöttek ide, elhunyt szeretteink sírjához. Szép, emberi a kegyeletnek ez a gesztusa. Ilyenkor különösképpen gondolunk azokra, akik már nincsenek velünk, de felejthetetlenül élettörténetünkhöz tartoznak. Jelenetek elevenednek fel bennünk velük kapcsolatban: egy-egy kedves szó, szívünkbe íródott történet. Talán átéljük azt, amit József Attila így fogalmazott meg: a nehéz múltat „békévé oldja az emlékezés”. De előtör ilyenkor a bánat is, a hiány nyomasztó érzése, a gyász szomorúsága.

   Ám, testvéreim, nem magunkra jöttünk. Nem egy reménytelen, egymást csak emberi szavakkal, bölcsességekkel vigasztaló közösség vagyunk (hogy ti. „ilyen az élet”, „nincs mit csinálni, ezt el kell fogadni”), hanem Isten elhívott népe. Mi Krisztussal, feltámadott Urunkkal élünk, járunk, és benne halunk meg. Ő velünk van itt is, most is az ő szavát halljuk, és így más megvilágításba kerül a gyász, az elmúlás, az egyedüllét terhe is. Benne megértjük az ige üzenetét: mi nemcsak emlékezünk, hanem reménykedünk. Elveszített szeretteinket Isten nem veszítette el. Ő kezében tartja őket, életük el van rejtve őnála, hogy majd nyilvánvalóvá legyen az időknek végén.  Ez a mi keresztyén hitünk és bizodalmunk.

   Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Nagyon súlyos, nyomatékos kijelentés ez. Persze, fontos nekünk a földi élet, hiszen csak ezt ismerjük, ezzel kapcsolatban vannak tapasztalataink, fontos szeretteink közelsége, és mély sebet okoz elvesztésük, de hitünk nem a mulandóra, a változóra tekint. Mert Krisztus által látja az Isten akarata szerinti örökkévalót, az elvehetetlen jutalmat. Az első keresztyének sorsával összefonódott az üldözés, zaklatás, háborúság. Állandó létbizonytalanságban éltek, mégis csodálatos bizalom volt a szívükben Krisztusra nézve. Nem azért vállalták mindezt, mert mártírok akarnak lenni, hanem mert hit által megismerték az Isten Fiát, aki maga lett áldozattá, hogy bocsánatot és üdvösséget szerezzen. Megismerték azt az Urat, akitől a halál sem választhat el. A Krisztus halála és feltámadása átértelmezte számukra az egész életet.

  Ezért írja Pál is diadalmas vallomásként: de Krisztus feltámadt, és az elhunytak zsengéje lett. Az örök élet előfutára. Nem a halhatatlansággal kapcsolatos spekulációkban hiszünk, hanem Krisztusban, aki legyőzte a halált, aki velünk van, aki most is vigasztal, és helyet készít nekünk az Isten országában.

   Ember által van a halál, ember által a feltámadás is. A halál tényét látjuk, tapasztaljuk, nem kételkedünk benne, a feltámadást nehezebben fogadjuk el. Ha hisszük, hogy Ádámban mindnyájan meghalunk, akkor miért nem hisszük azt, hogy Krisztusban életre kelünk?  Hiszünk a bűnben, a bocsánatban nem, hiszünk a sötétségben, a világosságban nem, hiszünk a mulandóságban, az örökkévalóságban nem?

   Az Ige a legnagyobb bizonyítékra, magára Krisztusra hivatkozik. Krisztus – önmagát megüresítve - emberré lett értünk. Emberi sorsunk vállalásának a legnagyobb próbája éppen a halál volt. Amit önként vett magára. Ami nemcsak meghalás volt, hanem elégtétel, engesztelő áldozat. Ő ezt az utat is végigjárta érettünk, előttünk. Milyen megnyugtató így gondolni szeretteink halálára! Valaki mellettük volt, fogta a kezüket. 

   Benne, Krisztusban lesz érthető, elfogadható az az igazság, hogy Isten minket az ő örök közösségére hívott el. Emberi sorsunkhoz hozzá tartozik a betegség, a sokféle küzdelem, szenvedés, szomorúság, és a halál is, de ezeken át kell nekünk – Krisztus nyomdokait követve – Isten országába eljutnunk.   Krisztusban a mi rendeltetésünk, az Isten velünk való terve ábrázolódik ki. Hitünknek ő az alapja, kételkedésünket ő tudja elűzni. (Régi történet. Egy vonatfülkében többen utaztak együtt, és egyikük arról beszélt, hogy olvasta az újságban: az orvosok valakinek a visszavarrták a levágott kezét. Ez képtelenség, ezt nem hiszem, jelentette ki nagy hangon.  Ekkor egyik útitárs azt mondta neki: nos, erre kezet fogok önnel. De nem azért mert egyetértek a véleményével, hanem ellenkezőleg: cáfolom azt. Ön most emberére akadt: éppen én vagyok az az ember, aki visszakapta a kezét, és íme, azt használni is tudom.)  Igen, a feltámadt Krisztusunkban emberünkre, Urunkra akadtunk. Ő az örök élet garanciája…

Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban is mindnyájan életre kelnek.

   Mindenki a maga rendje szerint: először Krisztus kelt életre - a halál köteleit megoldván -, majd az övéi, az ő eljövetelekor… Aztán ennek jelenvaló, bűnnel terhelt világnak a vége, amikor legyőzetik minden hatalom. Minden, ami nagynak látszott, Isten előtt erejét veszti. 

   Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál. A legnagyobb. Legtöbb szenvedést okozó. Krisztus, az élet Ura végképp legyőzi azt. Most még rémítget, mutatja méregfogát, hatalmát… A délelőtt énekeltük reformációi énekünkben: „Gyermeket, nőt, testi élet,/hírt és jólétet/ elvihet, benyelhet a föld gonoszsága,/ de megmarad Isten országa”. Mennyi tragédia, szenvedés volt az emberiség történelmében! Ez a világjárvány is milyen óriási áldozatot követelt, milyen mérhetetlen fájdalmat okozott! Harc az életért, a halál ellen. Itt a földön mindig a halál győz, de egyszer végleg legyőzetik. Eltöröltetik.  Híre sem lesz.

     Krisztus által vigasztalódjunk… Kegyelettel, reménységgel gondoljunk azokra, akiket elveszítettünk. Arra a 12 testvérünkre, akiket az idén kísértünk el az utolsó földi úton, köztük azokra, akiknek a temetésén – a karantén miatt - nagyon kevesen vehettünk részt. (Pete Gyula, Bartha Károly, Lőrinczi József, Marosán György, Mezey Tibor). Nem lehettek itt a távolabbi rokonok, a barátok, ismerősök, szomszédok. Most újból részvéttel állunk meg gyászoló testvéreink mellett, és Isten vigasztaló, megtartó kegyelmét kérjük számukra. Gondja van az Úrnak az övéire.

   Legyünk az életet elfogadó, az életet szolgáló, az életben reménykedő emberek Krisztus által. Ámen.

 

Urunk, örökkévaló mennyei Atyánk, szomorúsággal, veszteségeink fájdalmával jöttünk ide, és magunkban nem leljük a békességet, nem elég az emberi vigasztaló szó. Köszönjük, hogy drága, örök Igédet hallottuk, amelyről azt tanította Krisztus Urunk: az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak.

   Olyan jó hallani arról, hogy te az élők Istene vagy, előtted nincs elveszett élet. Halálon innen és túl el vagyunk rejtve a te szeretetedben. Most még szomorkodunk, gyászolunk, de szomorúságunk majd örömre fordul. Ennek biztos alapja Krisztusban, a mi feltámadott Urunkban van, aki vállalta sorsunkat, végigjárta utunkat, még halál keserűségét, sötétségét is megtapasztalta értünk, hogy ott se legyünk magunkra, elhagyatva. Hisszük, hogy ő volt szeretteink mellett ebben az utolsó földi harc idején. Hisszük, hogy ő győzelmes Úrként velünk van minden napon a világ végezetéig. Ezért van szívünkben bizalom, reménység, sok külső fenyegető dolog ellenére is. 

   Az emlékezésnek és a reménységnek ezen a napján hálát adunk neked áldásaidért, amit elhunyt szeretteinkben adtál nekünk: köszönjük szeretetüket, áldozatukat, munkájukat. Hisszük, hogy mindez – bár ők most már nincsenek velünk – nem volt hiábavaló. Gazdagította életünket, és a te örök dicsőségedet szolgálta.

    Imádkozunk azokért, akiknek még eleven a sebük, akik nemrégiben veszítették el hozzátartozójukat.

Könyörgünk azokért a családokért, akik a karantén idején szűk körben, méltatlannak, igazságtalannak érzett körülmények között kellett kikísérjék, eltemessék szerettüket. Bár nem állhattak akkor részvéttel mellettük a rokonok, ismerősök, barátok, a gyülekezet, mégis körülvette őket a te kegyelmed. Te tedd jóvá az esetleg bennük levő hiányérzetet. Légy mindnyájunkkal! Lehet, hogy nehéz, megpróbáló idők jönnek, mi hadd bízzunk erősen tebenned.

 Tarts meg, őrizz meg, adj megmaradást itt a földön és örök üdvösséget a te országodban! Krisztusért. Ámen.          

www.bergenyei-reformatus-egyhaz.ro © Minden jog fentartva.