1Thessz 3, 1-8 (bibliaóra) 

 

   Szinte szerelmi vallomás: „nem bírtuk tovább”. Az apostol szívében forró szeretet van a gyülekezet iránt. Timóteust küldi előre, hogy bátorítsa, erősítse a gyülekezetet. Sokat jelenthetünk egymás számára: ember embernek farkasa lehet, de orvosa, vigasztalója is: Isten erre rendelt, ebben akar felhasználni.

   Azért van különösképpen szükség a bátorításra, mert a gyülekezetet megpróbáltatások érik (a 2. rész 15-16. verseiből arra következtethetünk, hogy a törvényeskedő zsidók támadásairól van szó). Isten népének, Krisztus követőinek mindig számolni kell ezekkel. Egyre ellenségesebb lesz a világ (2016-ban kimagaslóan sokan haltak mártírhalált).  Erre vagyunk rendelve. Krisztussal való közösségünk oltalom, békesség belülről, ellenségeskedés kívülről. A mi Urunk felkészít erre: e világon nyomorúságotok lesz, de bízzatok. Pál is előre figyelmeztette a gyülekezetet. Ahol fény, ott árnyék is. Ahol megjelenik a jó, ott ébred a gonosz is. A jó idegesíti a rosszat. És beavatkozik ellene.

   Pál törődésébe emberi aggodalom is vegyül. Nem lett-e szolgálata hiábavaló? Hisszük, hogy nem az, bár sokszor úgy tűnik: meghiúsul fáradozásunk. Amit szeretettel, imádsággal összegyűjtünk, azt a Sátán egy mozdulattal szétszórja.

   Van azonban jó hír is: az evangélium önmagában az. Nekünk mindig van egy jó hírünk. Ezt véssük szívünkbe, egész évben legyen ez vigasztalásunk. Akármilyen helyzetbe kerüljünk, ez a jó hír igaz, érvényes, aktuális. Arról szól, hogy Istene szeret minket, Krisztusban megváltott, tőle senki és semmi el ne szakíthat. Jó hír az is, hogy ezt a jó hírt befogadhatjuk, megélhetjük: hitben és szeretetben. A hit azt jelenti: rendben Istennel, a szeretet: rendben az emberekkel. Ezt a jó hírt kell megvizsgáljuk magunkban, magunk között is. Pállal együtt sokat vívódom. Nehéz kérdések: mi marad meg? Növekedik-e a hit és szeretet? Nem olyan egyértelmű. A thesszalonikai gyülekezetnél látjuk a közösség utáni vágyat. Fontos jel, fontos kritérium. Baj, ha ne akarunk semmit egymástól.

   Megvigasztalódtunk, írja az apostol. Visszahat.  Egymás mellé rendelt Isten, és tudnom kell, hogy a másik emberért is felelős vagyok: amikor a gyülekezettel való kapcsolatra kérdezünk rá, általában mindenki a maga egyéni szempontjait sorolja, és általában kimarad a közösségi szempont. Hogy én így meg úgy látom. De mi történik a közösséggel?

   Akkor élünk igazán… életfeltétel. Egymásrautaltságnak nagyon szép megfogalmazása ez. Vegyük komolyan! Ha félreállunk, széthull a közösség. Ne engedjük ezt! Ámen.

 

2Kor 13,11 (lelkészértekezleti találkozó)

• A mai napra kijelölt újszövetségi igeszakaszban (az 1 Tim 6, 1-10) – szolgákról, a tévtanítókról és a pénzimádatról van szó…  nem, mintha nem lenne aktuális, elgondolkoztató, megszívlelendő mindez éppen szolgálatunkra nézve, de éltem a keresés jogával, és egy kedves, szép igeverset választottam. 
• Az apostol a levél záró soraival azt sugallja, hogy az elhangzott tanításnak tovább kell folytatódni az olvasók életében.  Isten üzenete vagyunk. Az evangélium életté, életünk evangéliummá kell váljon. Minden találkozás előbbre kell vigyen. Vajon mit adunk egymásnak?
• Örüljetek… ebben a felszólító formában azt jelenti: vegyétek észre, mennyi mindennek örülhettek. Krisztussal járva, Isten oltalmából nézve szebb minden. Boldogabb a szív. (Kisgyermek, ha eltéved, elszakad a szüleitől, lehet akármilyen festői a táj, nem fog örülni neki). Krisztust követve fényesebb minden. Ez vonatkozik (sok minden más mellett) a szolgálatunkra is. Bár sokszor „könnye és kínja” van, észre kell vennünk az örömet is benne, ami felemel, ami elégtételt ad, ami eltölt reménységgel. Hiszem, nemcsak minket, hallgatóinkat is. 
• Állítsátok helyre a jó rendet… Isten teremtése, munkája a rendet tükrözi. A rend helyreállítása (magunkban, közösségeinkben) azt jelenti, hogy igazodunk az Isten rendjéhez, akaratához. A megfogalmazás is utal rá: ez a mi felelősségünk. „Szabadság, te szülj nekem rendet!”, írja József Attila. Mély emberi igény ez, de a biblia sorrend fordított: a rend, Isten akarata szül szabadságot. Nem szívesen vennék részt egy olyan expedíción, ahol az lenne a stratégia: mindenki azt teszi, amit szíve diktál. Jó lenne újraértelmezni a református lelkiismereti szabadság elvét! Ebben a kifejezésben nem a szabadsággal van baj, hanem a magunkkal könnyen kompromisszumot kötő lelkiismeretünkkel.  
• Fogadjátok el az intést… nem könnyű. Lelkipásztorként inkább az intők szerepében képzeljük el magunkat. De úgy gondolom, mi is intés alatt álló emberek vagyunk. Jaj annak, akit már nem lehet inteni! Tudom, nem mellékes a „kitől és a hogyan?” kérdése. Nagy bölcsességre van szükség az intéshez, az intés elfogadásához is. Lelki ajándék az egyik, a másik is. A napokban olvastam: a gyógyított nagyobb, mint a gyógyító, a megintett, mint a megintő. Nagy titok ez. Tanulnunk kell.
• Jussatok egyetértésre… ne hagyjátok alább. Persze, ez lehetetlen addig, amíg ebben a kifejezésben magunkat, énünket helyettesítjük be az egy helyébe.   És addig is, amíg a divatos nézeteknek hódolva azt mondjuk: ki-ki azt az egyet érti, amit akar, ami neki tetszik. Van ebben igazság, de akkor nem egy közösségről, akkor nem Krisztusnak, az Egynek a követéséről beszélünk. Hozzá közelebb kerülve egymáshoz is közelebb jutunk.
• Éljetek békességben… mennyire fontos! Békességünk megbékélés, nem egy állapot, hanem egy folyamat, amiben szívvel, lélekkel részt kell vegyünk (saját boldogságunkért). És akkor veletek lesz: a békesség itt nem a feltétel, amivel kieszközölhetnénk, kiprovokálhatnánk, kiügyeskedhetnénk Isten jelenlétét, hanem ha valóban benne élünk, akkor a békesség emberei vagyunk, és csak akkor tapasztalhatjuk meg közelségét, ha békességben élünk. A fény akkor töltheti be szobánkat, ha távozik a sötétség. Ha nem ragaszkodunk magunkban a sötétséghez, akkor tölthet be Isten világossága. Akkor egyetértés van, jó rend, öröm. Ámen. Ámen.

Urunk, Istenünk, mennyei Atyánk Krisztusban,

jó nekünk találkozni, együtt lenni, jó nekünk ilyenkor a közösségben különös módon megérezni közelségedet.

Először is örömért fohászkodunk Hozzád. A mi boldogságunk olyan változó, hullámzó, külső körülményektől függő. Kérünk, azokban is adj nekünk jó előmenetelt, de növeld, erősítsd bennünk a szív örömét, aminek forrása Krisztus szeretete, közelsége, áldása! Add, hogy ezt hordozzuk és tudjuk megosztani másokkal!

Segíts minket, és adj készséget arra, ahogy a te szent, megtartó akaratod jó rendjét kövessük: magunkban, családunkban, közösségeinkben a te kegyelmed szabályait, akkor minden a helyére kerül, és be tudjuk tölteni tőled való, krisztusi rendeltetésünket.

Lelked által munkáld az egyetértést! Önző emberi gondolataink, érzéseink olyan sokszor szembe állítanak egymással. Taníts minket az egyetlenegyre, Krisztusra nézni, hadd találjuk meg benne a Hozzád és egymáshoz közelebb vezető utat!

És áldj meg minket drága ajándékoddal, békességeddel: adj békességet a szívünkben, családunkban, gyülekezeteinkben, egyházunkban, országunkban, világunkban! Tégy minket a békesség eszközeivé a Krisztus szeretetében, igazságában!

Tedd gyümölcsözővé szolgálatunkat, szavainkhoz, munkálkodásunkhoz add hozzá Lelked erejét, újítsd meg egyházunkat vezetőiben és tagjaiban, hadd tudjunk szent akarattal összefogni, odaszánni magunkat egymás épülésére, hogy felragyogjon köztünk a te dicsőséged! Legyünk megtartásra való néped itt s kegyelmedből a te országodban! Dicsőségedre.  Ámen.   

 

2Tim 1, 8-14 (szombat este)

• Ne szégyelld a Krisztusról szóló bizonyságtételt! Vállald a hitedet! Légy következetes, légy öntudatos! Mennyire aktuális! Azóta is létkérdés. Ha a világhoz igazodom, akkor tkp. megtagadom a Krisztussal való közösséget (lásd Péter esetét), elveszítem a vele való kapcsolatot. Ez pillanatnyilag kényelmesnek, előnyösnek tűnhet, de igazából valami lényegesről mondok le. Önmagamat adom fel. Üdvösségemet játszom el („aki vallást tesz rólam az emberek előtt, én is …”) Kérdés: valóban legbensőbb értékem az, hogy a Krisztusé vagyok?
• Ne szégyelljük egymást! Vállaljuk a közösséget! A világ előtt ez nem mindig menő dolog. Ezért sokan kilépnek, lelépnek, átlépnek, hátat fordítanak. Ha hivatalosan talán nem is, de lélekben elszakadnak. Úgy gondolják: jobb kört találnak. Persze, nem vagyunk tökéletesek, de tetszett Istennek, hogy az anyaszentegyház közösségében tartsa meg az ő népét. Ne félj, te kicsiny nyáj! Sokkal erősebbek lennénk, ha jobban ragaszkodnánk egymáshoz.
• Vállald a szenvedést is, a nehézséget is Krisztusért! Ez a szolgálatnak egy magasabb szintje. A közömbösség miatt még azt sem vállaljuk, ami nem jár nehézséggel. Szabadon gyakorolhatjuk hitünket… és milyen sokan nem gyakorolják. Voltak korok, amikor nehezebb volt. Isten ereje által. Ahol megsokasodik a próbatétel, ott az erő is. Ez lelki törvény. Sokan bizonyságot tudnak tenni róla.
• Hallunk az indoklásról, a háttérről is. Miért jó nekünk ezt az utat járni, Krisztust követni? Mert Isten megszabadított bűneinktől, az „együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk” életszemlélettől, a békétlenségtől, a földhözragadt gondolkozástól, és elhívott valami másra, többre, az örökkévalóra. Az apostol itt is hangsúlyozza: nem a mi érdemünk alapján, nem cselekedeteinkből, hanem kegyelemből Krisztus Jézusért. Van egy név, egy személy, akit nem kerülhetünk meg. Akire nekünk mindig néznünk kell.
• Ez a hívás, Isten akarata nyilvánvalóvá lett Krisztus megjelenése által. Letagadhatatlan igazság. A kereszt áll, a sír üres, Isten Lelke munkálkodik. Hitünk alapjánál vagyunk.  Megtörte a halál erejét. Nagy szó ez. Életünk tkp. a halál elleni reménytelen küzdelemről szól. Hit által megértjük, hogy Krisztusban van megoldás erre a nagy kérdésünkre. Világosságra hozta a múlhatatlan életet. Ami Istennél készen volt. Ami Krisztusban visszaadatik nekünk.
• Ez az evangélium lényege, summája. Ez az a jó hír, ami minket is be akar tölteni, át akar hatni. Amire rá kell hangolódnia gondolkozásunknak, értelmünknek, életünknek. Az apostol ennek a szolgálatában áll. Istentől van, Krisztusról szól, a Lélek ereje által lesz nyilvánvaló, és emberi eszközök, emberek szolgálata által jut el hozzánk. Ennek a szolgálatnak mi is a képviselői vagyunk. (Megvannak a nehézségei.)
• 1) fontos, hogy személyesen meg legyünk győződve, hogy ne másodkézből való információ legyen. Tudjuk, hogy kinek hiszünk! Hogy Krisztusról, mint Urunkról tegyünk bizonyságot.
• 2) fontos, hogy személyes példánk erősítse bizonyságtételünket: egészséges beszédben, hitben és szeretetben.
• 3) fontos, hogy a ránk bízott drága kincset őrizzük, továbbadjuk. Érdekes: Isten őrzi, nekünk is őrizni kell a Szentlélek által. Nem a mi saját akciónk. Isten áldásával, segítségével végezzünk. De nem iktatható ki az emberi szolgálat. Végezzük, tegyük, hogy ez a drága kincs gazdaggá tegyen, másokat is gazdagítson! Ámen.

 

Róm 15, 7-13  (bibliaóra)

   Pál a Római levél utolsó fejezeteiben gyakorlati, gyülekezeti, közösségi kérdésekről beszél. Azt látjuk ezekből, hogy az ember nem változott, lényegében ugyanazok a problémák merültek fel, mint közöttünk, akik a modern világ gyermekei vagyunk.  A technika nem teszi jobbá az embert. Sőt! Volt egy olyan utópia, hogy ha egy olyan világot hozunk létre, amelyikben senki nem nélkülözik, akkor eltűnnek a társadalmi feszültségek, az emberek közti gondok. Persze, ma is nagy gazdasági egyenetlenségeket látunk magunk körül, de eljutottunk oda, hogy pl. gyülekezetünkben azért nemigen éhezik senki, a létszükségleti dolgok többé-kevésbé mindenki számára biztosítva vannak - ha a nagyszüleink ilyen körülmények között éltek volna, királyoknak érezték volna magukat - mégsem javultak a kapcsolataink egymással.

   Az önzés az egyik mindenkori főbűnünk. Ezért írja az apostol: fogadjátok be egymást! Nagyon konkrétan hangzik. Itt nemcsak az ajtó, hanem a szív megnyitásáról van szó. Az előítéletek félre tételéről, a megbocsátásról, annak meggondolásáról, hogy mindnyájan Isten gyermekei vagyunk.

Egyszerűen hangzik, olyan nehéz megtenni. A Biblia maga számol be arról, hogy rossz irányba indult az ember. Kain története. Testvérháborúk. Lázadások, irigység. Krisztus ezt a folyamatot állította meg önmaga önzetlen feláldozásával. Ő engedelmes volt halálig, mi hajlandók vagyunk-e neki engedelmeskedni? Magunk között is azt látjuk: egymás mellett élünk, mégis úgy kizárjuk egymást. Egy közösséghez tartozunk, és mégis úgy eltávolodunk egymástól. Egy nyelvet beszélünk, és annyira nem értjük egymást.

   Krisztus befogadott minket Isten dicsőségére. Pedig bűnösök voltunk, pedig nem érdemeltük meg. Isten dicsőségére. Valami szent céllal. A befogadásból áldás fakad. Gazdagabbak leszünk. Közelebb kerülünk Istenhez. „Hol szeretet, ott Isten.”

   Az apostol a zsidók és pogányok közti békességért harcol. Egy Megváltótok van, nincs külön üdvösség a zsidóknak, a pogányoknak, magyaroknak, románoknak.  Igaz, hogy Krisztus a zsidóság szolgájává lett… Érdekes kifejezés: zsidó hagyományok között (kultúrában), testi értelemben a zsidó néphez tartozóan jelent meg. Azért, hogy megerősítse az atyáknak tett ígéretet. Isten ezt a népet választotta ki az Ószövetségben, ennek tett ígéretet a Messiás eljövetelével kapcsolatban. Az üdvösség – emberi szempontból nézve - a zsidók közül támadt (Jn 4). El kell fogadnunk. De kiterjedt az egész világra. Úgy szerette Isten a világot. A zsidóságnak az ígéret alapján, nekünk (a népeknek) irgalmából.  Az eredmény ugyanaz. Nincs különbség. A Római levél elején (ott a bűnre vonatkoztatva) éppen ezt ecseteli az apostol. Mindnyájan vétkeztek. Igazából a választottak is méltatlanná váltak.

   Isten Krisztusban irgalmát, kegyelmét mutatta meg tehát. Ez a lényeg. Nem érdemből, nem származás alapján, nem a hagyományok miatt. Népek között nagy versengés dúl az ilyen múlt és olyan múlt témájában. Jó ismerni a történelmet. De a jövő alapja Isten kegyelme. Ha azt nem ragadjuk meg, végünk van! Mi magyarok is szívesen hivatkozunk kiválóságainkra, kivételesen gazdag, páratlan nyelvünkre, leleményességünkre, sajátos észjárásunkra. Biztos, Isten kivételes talentumokat adott nekünk. De azok nem tartanak meg önmagukban. Vajon hogyan használjuk? Szomorú példákat ismerünk: hősködés, önteltség lett belőle, egymással való hadakozás (pl. Ugron István, stb.).

  Idézetek: magasztalnak. Valóban hálásak kell legyünk. Hogy kiválasztott. Hogy ismerhetjük őt, reménységben élhetünk. Tudjuk-e eléggé értékelni? Tudatában vagyunk-e, milyen kiváltság ez?

   Örülnek… Rossz a népünk kedélyállapota. A világon vannak sokkal rosszabb helyzetben levő nemzetek (mi tkp. az elithez tartozunk), akik sokkal optimistábbak. A fő ok: az Istennel, az egymással való kapcsolatunk megromlása. Vetélkedés, harc dúl közöttünk. Egymás túllicitálása. (Indián gyerekek története.) Pl. meg vagyok elégedve, hogy a családommal Szovátára mehetek nyaralni, amíg meg nem hallom: kollégám a horvát tengerparton üdül. Vége az örömnek. Szóval, örömünket mi magunk rontjuk meg. Boldogabbak lehetnék. Istenhez, egymáshoz tartozunk. Jó együtt lenni.

   Dicsérjék az Urat! Hiányos az életünk a dicsőítésben, a lelkesedésben. Valaki azt mondta: ha sok gondom van, nekikezdek hálát adni. A dicséret felemel.

Ézsaiás: benne reménykednek a népek. Krisztus a mi reménységünk. Van-e igazi reménységünk? Jövőkép. Istenre tekintve előre menni. Sokszor lecövekelünk bajainknál, konfliktusainknál. Isten előre akar vezetni.

   Gyönyörű áldással zárul: a reménység Istene. Ő a mi reménységünk alapja. Ez nem a „lesz valahogy” reménysége, ez nem valami elvakult önbizalom, hogy ezt és azt, ha törik, ha szakad, véghezviszem, hanem Istenre néző reménység, bizalom, tenni akarás. Erőforrás. Ő tud betölteni: mennyi minden ki kell szoruljon belőlünk, el kell tűnjön. Hit által fogadhatjuk el Isten áldásait. Öröm és békesség. Bővelkedő reménység… a Szentlélek ereje által. Ezt kell kérnünk, ez előtt kell kitárnunk a szívünket, ezzel kell tovább mennünk! Ámen. 

 

Jn 15, 9-17 (bibliaóra)

 

   János evangélistát nem annyira Jézus csodái, mint inkább tanításai érdeklik. Valósággal lesi a Jézus szavait. A karatnai lelkésznő beszélt igehirdetésében egy angol nyelvű bibliakiadásról, ahol a Jézus szavai piros betűkkel vannak szedve. Nos, a János evangéliumában nagyon sok pirosbetűs szöveg van.   Az első három evangéliumot szinoptikusoknak nevezzük (szünopszisz = együtt nézés), János külön áll, másra fókuszál. A kijelentések mögött, amit János gondosan lejegyez, ott érezzük Krisztus személyét, aki életével és halálával áll jót a kimondott szó igazságáért.

   Ahogy az Atya szeretett, úgy szerettelek én is titeket. Nagy horderejű kijelentés. Visszavezet minket a Szentháromság Isten kimondhatatlan, csodálatos (szeretet) közösségéig, ahol tökéletes tisztaságban, mérhetetlen gazdagságban árad ki ez a szeretet. Fel sem tudjuk fogni ennek a mondatnak a mélységét: az Atya örök és végtelen módon szereti a Fiút. A megváltás titkának forrásánál vagyunk. Isten az Egyetlenegyet áldozza fel a bűn miatt elszakadt, a halál hatalmába került emberért. A Fiú erre az eleve elrendelésre engedelmes ill. könyörületre induló szeretettel válaszol. Így kerülünk be mi a történetbe… Sokat jelent emberek szeretetét tapasztalni, de itt Krisztus által Isten szeretetét érezhetjük meg. Már a teremtés, az élet ajándékozása is a szeretet aktusa. Még inkább megváltásunk.  Az üdvösség pedig ennek a szeretetnek a kiteljesedése. Krisztus szeretetének legmegindítóbb stációi: a jászol és a kereszt. Alázata és áldozata.

A végtelentől indulunk a véges fele. Ha én ezt tettem, akkor nektek is tennetek kell valamit. Maradjatok meg ebben a szeretetben. Nem csak emlékezni kell, hanem megmaradni.

   Ennek gyakorlati módja az, ha megtartjuk parancsolatait. Valaki azt mondta: a parancs a személyesített törvény. A forrásnak nem kell állandóan parancsolni, hogy buzogjon, a napnak, hogy süssön. Nekünk azonban parancsolni kell. A bűn ellenállása miatt. Megtévesztett természetünk miatt. Azért, mert hajlamosak vagyunk mást tenni, mint amit a szeretet törvénye/természete követel. Nemcsak hogy tesszük a rosszat, de nem is tudjuk róla, hogy rossz. Saját – eltorzult – törvényeket alkotunk. Ezért értelmetlen a vita közöttünk arról, hogy kinek van igaza. Mindenkinek, saját törvényei alapján. Krisztus parancsai azonban a szeretetről szólnak, arról a jóról, annak kibontakozásáról, amit Isten belénk teremtett. Ha parancsait követjük, ha törvényét engedjük érvényre jutni, akkor a megvalósul bennünk és általunk ez a jó. Akkor, ahogy süt a nap, úgy fog ragyogni rajtunk Krisztus világossága. Ahogy a forrás vizet fakaszt, úgy ömlik belőlünk az ő békessége, áldása. Engedjük magunkban hatni az Isten törvényeit, a Krisztus parancsolatait! Nem kényszer, hanem belső ráhangoltság. (Történet a keresztes háborúról. Egy fiatalember, aki sok mindenbe belekeveredik: fosztogatásokba, gyilkosságokba, tivornyákba, erőszakos cselekményekbe, egy Krisztus-ikont szerez, és elhatározza, hogy hazaviszi édesanyjának… Nagyon félti, már nem vesz részt a portyázásokban, italozásokban, hiszen neki vigyáznia kell a szent képre. Hazafele tartva rablók támadják meg, mindenét odaadja, csakhogy a Krisztus-képet megtarthassa … Egy más ember érkezik haza.  Illetve ugyanaz, akinek Isten teremtette.)

   Nem keserves erőlködés, hanem öröm. Isten szerint élni öröm. Magára nézve teremtett… Ha ránézünk, rá figyelünk, akkor megtelik szívünk örömmel, békével.  Jézus így fogalmaz: örömöm legyen bennetek. Ezt máshol nem olvassuk. Azt igen, hogy az ő békessége, szeretete lakik bennünk, de itt határozottan örömről van szó. Az igazi öröm ajándékozható tehát. Ha örömünk tiszta, akkor abból mások is részesülhetnek. Ha egy önfeledten játszó, ártatlan gyermekek látunk, öröm tölt el. Egy békésen sétáló, jámbor arcú idős emberrel találkozunk, szintén. (Lao-ce sétált egy folyó partján. Mennyire örülnek a halak! Honnan tudod? Örömet okoznak nekem.) Ha örömünkben versengés, önzés, irigység van, akkor azt nem tudjuk átadni egymásnak. Örülök, mondjuk egymásnak, de a szívünk nem vesz részt ebben a dialógusban.

   Krisztus öröme által lehet teljes a mi örömünk. Mély titok hangzik itt el. Örömünk öröm által lehet teljessé.  Mindig nagyobb, teljesebb örömre vágyunk. Csak sokszor rossz módszerrel akarjuk megszerezni. A mások rovására, másokat kihasználva, másokat legyűrve. Pedig az öröm csak öröm által gyarapítható. Ha hordozzuk a Krisztus örömét, ha örömet ébresztünk másokban, ha ajándékozunk. (Történet a gonosz királyról, akinek egyetlen gyermeke beteg lett. Egy öreg bölcs azt mondta a királynak: kisfiadat néped nehéz sorsa nyomja.  Ha boldog lesz a nép, a fiad is.) A mások arcának derűje tesz vidámmá. Ha mindenkit bántunk, sértegetünk, nem lehetünk boldogok. 

   Aztán másodszor hallunk a szeretetről. Az az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást. Itt a parancs konkrét formájáról van szó. A szeretet nem létezik elvont formában, laboratóriumi körülmények között, csak a gyakorlatban. Csak egymás iránt. Általános értelmű kölcsönös névmás.

Gondolhatunk itt a tanítványi körre, vagy kiszélesíthetjük az érvényességi területét. Mindenképpen vonatkozik a családra, azokra, akikért különösen felelősek vagyunk. Akikkel kapcsolatban vagyunk.

Akiknek szükségük van szeretetünkre. 

   A szeretet mértékegysége az áldozat. Annyi szeretet van bennem valaki iránt, amennyit képes vagyok áldozni érte. A szeretet nemcsak érzelem, hanem cselekvő, segítő magatartás. Legnagyobb kincsünk az életünk. Annál többet nem adhatunk. Krisztus is a legnagyobbat adta: drága, szent isteni életét. Nincs senkiben nagyobb szeretet, mintha valaki életét adja. Vannak megható példák. 

Maximilian Kolbe 1894-ben született szegény családban (apja német származású volt), tizenhárom éves korában lépett be a minoriták kolostorába, tanulmányait Lvivben (Lemberg, Lwów), majd 1911-től Rómában folytatta. Teológiai és filozófiai doktorátust szerzett. Kitűnt áldozatosságával, felebaráti szeretetével. 1918. április 28-án szentelték pappá. Egyik társa a szemináriumból így nyilatkozott róla: „Rajmund volt valamennyiünk között a legtehetségesebb. Ha nem lép be a kolostorba, nagy hadvezér vagy zseniális feltaláló lehetett volna.” 1930-ban Japánba küldték misszionáriusnak. Megromlott egészsége miatt 1936-ban visszatért hazájába. 1940-ben a németek kiürítették Niepokalanówot (a kor legnagyobb katolikus kolostorát), ahol elöljáróként szolgált, és ahol több száz menekültet fogadtak be. Kolbe atyát az auschwitzi haláltáborba vitték. Augusztus 1-jén a tábor 14-es barakkjából, ahol Maximilian Kolbe is élt, megszökött egy rab. A tábor parancsnoka bosszúból a barakk tíz lakóját éhhalálra ítélte. Ekkor Kolbe atya önként vállalta a halált egy kétgyermekes családapa, Franciszek Gajowniczek helyett. A tíz foglyot egy félig földbe ásott bunkerbe zárták össze, hogy lassú éhhalál végezzen velük. A bunkerből mindvégig hallatszott az imádság és az ének, amit Kolbe atya vezetett a halálraítéltek között. Két hét után már csak ő volt életben (böjthöz szokott szervezete bírta az éhezést). Nagyboldogasszony vigíliáján egy injekcióval oltották ki életét. Franciszek Gajowniczek túlélte a tábort, 1995-ben hunyt el. Harminc évvel később, 1971. október 17-én VI. Pál pápa boldoggá, II. János Pál pápa pedig 1982. október 10-én szentté avatta. Egyik fogolytársa mondta el: „A páter haláláról az egész táborban beszéltek. Ő nem csak egy embert mentett meg az életnek: tettével sokakban fölébresztette a bátorságot ahhoz, hogy túléljék a tábort. Fel tudta ébreszteni bennünk az emberi jóságba vetett hitet.”

   Ti az én barátaim vagytok… Jézus kijelöli a helyünket az előbbi kijelentés összefüggésében. Azok vagyunk, akikért életét áldozza. A barát azonos méltóságot hordoz azzal, aki barátjának fogadta. Nem vagyunk akárkik. Vajon lélekben fel tudunk-e nőni ehhez a minősítéshez? Úgy élünk-e, hogy ne hozzunk szégyent mennyei barátunk nevére? Sokszor versengünk híres emberek barátságáért! Értékeljük-e a Krisztusét?

   Krisztus beavat minket megváltásunk titkaiba. Nem szolgák vagyunk, akiknek csak feladataik vannak, hanem barátai, akiket bizalmába fogadott, akiknek kijelenti az Atya tervét.

Annak egyik fontos mozzanata kiválasztásunk. Ez nem a mi döntésünk, de nekünk is dönteni kell, hogy a választásra mit válaszolunk. Életünk nem a mi döntésünk, de döntenünk kell, hogy mit kezdünk vele.

A kiválasztás nem csak rólunk, nem csak üdvösségünkről szól (arról is), hanem ezen felül másokról, a másoknak való szolgálatról, a gyümölcstermésről. Ami megmarad, azaz beépül közösségekbe és az Isten országába. Sok lelki gyümölcsöt őrzünk, amit másoktól kaptunk. Vajon mi mit adunk? És mit kérünk? Nem véletlenül van éppen itt szó arról, hogy kérni lehet. Magunknak olyan sok mindent szoktunk kérni, de talán ritkábban azt, hogy adni tudjunk. Kérjük, hogy békességünk legyen, de hogy mi teremtsünk békességet, hogy előbbre jussunk, de hogy másokat előbbre juttassunk? Igaz, milyen különös út a Krisztusé?!

   És harmadszor is hallunk a szeretetről. Mindezeket azért… azzal a céllal, hogy szeressétek egymást, hogy megmutassátok azt. Gondoljuk el azt a szülőt, aki nehéz körülmények közt nőtt fel, a nélkülözés miatt sokszor volt szóváltás a régi családi otthonban, most azért küzd, hogy gyermekeinek mindene meglegyen, hogy azok szeressék egymást. Ez a célja. És ha azt látja: gyermekei irigykednek egymásra, perelnek, gyűlölik egymást? Pedig mindent azért tett meg! „Fájna néki látva minket”, énekeljük.

Krisztus azért (az ok) váltott meg, mert szeretett, és azért (a cél), hogy szerethessük egymást. Ámen.

 

Mt 7, 24-29  (bibliaóra)

    A hegyi beszéd záró sorait hallottuk. Ez Jézusnak leghosszabb összefüggő prédikációja, amit az evangéliumok feljegyeztek. („A világ legcsodálatosabb tanítása”. ) Isten országának alkotmánya. Ha ennél a kifejezésnél maradunk: az alkotmány az országok működését, az állampolgárok alapvető jogait, kötelességeit rögzítő írás.  Jézus azzal kezdi igehirdetési szolgálatát: elközelített az Isten országa, azaz úrsága. Ő azért jött, hogy Isten nagy tervét megvalósítsa: megváltásunkat, Istenhez térésünket, visszatalálásunkat szeretetközösségébe. Az Isten szándéka világos, ezt meg is pecsételte Fia áldozata által.

   Van egy ország tehát, amit Isten kegyelméből alapított a bűn miatt az engedetlenség, a halál uralma alá került embernek. Ennek hit által már most tagjai lehetünk, törvényei már most érvényesek ránk, teljes szépségét, örömét majd az üdvösségben nyerjük el. Mi hogyan viszonyulunk ehhez a lehetőséghez? Hogyan fogadjuk az erről szóló jó hírt? Csak szimbolikus, papos szövegnek tartjuk, vagy életünket irányító meggyőződéssé, igazsággá válik? Komolyan kell vegyünk Istenhez tartozásunkat, komolyan kell vegyük ígéreteit és parancsait, komolyan kell vegyük ezt a lelki kapcsolatot! Hitünk nemcsak egy kis ráadás, nemcsak egy-egy kis vigasztalás, nem futó találkozás, hanem Krisztus közelségének állandó megélése.

   Ha hit által polgárai vagyunk az Isten országának, és ha Krisztust követjük, akkor nem élhetünk akárhogy. Akkor ennek a krisztusi létnek a szent törvényei irányítanak. Tisztáznunk kell: a Krisztus parancsai nem korlátozzák, hanem kiteljesítik az életünket. Krisztus szerint élni önmegtagadással, lemondással jár, mégis az igazi szabadság útja ez. Így leszünk igazi önmagunk, így lesz áldás életünkön. Krisztus nélkül boldogulni divatos, „cool” dolognak tűnhet (senkivel se törődj, légy a magad ura, te szabj törvényt magadnak), de az ember végül saját csapdájába esik. Hitetlenségünk, önzésünk, ami látszólagos sikereket hoz, visszájára fordul.  Kizárjuk Isten az életünkből, eltávolodunk egymástól, és egy csomó lelki nyomorúsággal találjuk szembe magunkat.

   Szóval, a Hegyi beszédről hallottunk, annak a végén Jézus egy példázatot mond el.

Az első nagy figyelmeztetés: nem elég hallani (fontos), hanem cselekedni is kell. Ha egy orvos részletesen leírja betegségünket, annak okait, tüneteit, következményeit, és megértjük, az egy fontos lépés lehet, de még nem gyógyulás. Követnünk kell útmutatásait. A Jézus tanításainak életünkben gyakorlattá kell válni: gondolattá, szóvá, cselekedetté, szokássá. Vannak rossz szokásaink, beidegződéseink, miért nem cseréljük le jóra? Megszoktam a cigarettát? Miért nem azt szokom meg, hogy naponta annak az árával segítek valakit? „Jaj, eltelt a nap, és nem tettem jót senkivel, nem bírom.” Szokásom, hogy legorombítsak embereket? Miért nem az, hogy biztassak, bátorítsak?  Az Ige a cselekvésben lesz áldássá. Annál, hogy szépen prédikál a pap, sokkal fontosabb, hogy szépen éljenek a hívek.

Akkor építjük kősziklára házunkat, életünket, családjainkat, közösségeinket. Isten azt akarja, hogy biztos, erős alapon álljunk. Isten az életet, az áldást akarja. A kőszikla - Krisztus. 

Igazán építeni benne való hitben, neki engedelmeskedve, szívünket neki ajánlva fel lehet. A ház a közösséget, a jövőt is jelenti. Elgondolkoztató a tanítás ilyen értelemben is. Mire alapozunk, milyen  elképzeléseink, stratégiáink vannak? Pl. sokan egyik biztos alapnak a pénzt tekintik: fontos, de alapnak nem jó.

A vihar próbálja meg. Akkor derül ki: jó-e, biztos-e az alap. Ha az építkezéseknél tartunk: akármennyire pompás, cifra egy ház, ha egy szélvihar összedönti, akkor nem sokat ért. Az élet igazi értékei a próbákban mutatkoznak meg. (Viki néni története.)

Krisztus olyan életet ígér, amely nem ingatag, nem ideig, óráig való, nem bizonytalan feltételeken nyugszik. „Sem élet, sem halál, sem jelenvalók, sem következendők”. Krisztus velünk való projektje még a halálon is túlmutat. Megáll és megtart. Ehhez ragaszkodni az igaz bölcsesség.

   Van egy másik lehetőség is. Hallani és nem cselekedni. Senki sincs közülünk, aki ne hallotta volna. Ismerjük, és talán félig-meddig komolyan is vesszük. Vagy egyáltalán nem. (A Sátán nagy trükkje ez: ismered, ez elég, jó keresztyén vagy, mi kell több.) Más az élet, mondjuk, pedig Jézus tanítása az élet lényegét, közepét érinti. Nem hallottam még senkit, aki azért kesergett volna: miért is vettem komolyan  Jézus tanítását, de sokat olyant, aki azt mondta: bár hallgattam volna. „Az én beszédem élet is igazság.” Az életről szól, ha pedig nem követjük, akkor valamiképpen ezt a nekünk ajándékozott életet szegényítjük meg. „Ez az élet!”, mondjuk sok mindenre, amiről kiderül, hogy nem. Csak az élet utánzata, csak az élet illúziója. (Szabó Dezsőnek egy írása egy kalotaszegi faluról.) Vigyázzunk, ne építsünk homokra, bizonytalan alapra kapcsolatokat, életcélt, jövőt. Többre van szükség: lelki erőforrásokra is, hitre, szeretetre, bizalomra. A nehézségek, a krízisek mutatják meg egy életforma megtartó erejét vagy éppen erőtlenségét. (Lp. a börtönben. „A maga élete bizonytalan”. „Pár évtizedes távlatban az Öné is. De az üdvösségem biztos”.)

  Hatalommal tanít. Az igazság, szeretet hatalma ez. Jézusnak semmiféle politikai, gazdasági hatalma nem volt. Mégis mennyei, teremtő, megváltó erővel szólt!  Hogyan hallgatjuk? Engedjük, hogy áthasson, megtartson! Ámen.

 

Mk 1, 1-8 (szombat este)

Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete.    

Márk Krisztusra összpontosít. Vele indul az evangélium és Benne teljesedik be. Ez a jó hír megváltásunkról, kegyelembe fogadásunkról szól.

Amint meg van írva Ézsaiás próféta könyvében: „Íme, elküldöm előtted követemet, aki elkészíti utadat;

Miért van szükség követre? Krisztus isteni hatalommal jön. Nem miatta, hanem miattunk: kemény a szívünk, nagy az ellenállás bennünk. Isten számunkra is rendelt útkészítőket (szüleink, stb.), és minket is azzá akar tenni. 

kiáltó szava hangzik a pusztában: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit!”

A pusztában… elgondolkoztató. Mi azt a helyet, alkalmat keressük, ahol/amikor sokan vannak, hogy minél több embert elérjünk. Ez sokszor saját ambíciónk. János a pusztában kezdi szolgálatát, ahol senki sincs, és ahova végül sokan kimennek. Isten kell elindítson, hogy vágyakozzunk, keressünk, akkor lesz belőle igazi bűnbánat, megújulás. A bűnbánatot, megtérést nem lehet kierőszakolni.

Megjelent Keresztelő János a pusztában, és hirdette a megtérés keresztségét a bűnök bocsánatára.

A megtérést hirdette: az Istenhez fordulást. Azt, hogy rendeznünk kell a régi, teremtettségünkből fakadó kapcsolatot. A keresztség arra utal: valami mélyebb van a háttérben, mint csak emberi (lélektani) dolog. Valami több történik itt. Krisztus áldozatára, szeretetére van szükségünk.

Akkor kiment hozzá Júdea egész vidéke és a jeruzsálemiek is mind, és amikor megvallották bűneiket, megkeresztelte őket a Jordán folyóban.

Sokan kimentek hozzá. Belső vágy indította. Megtisztulni, új békességben és reménységgel indulni tovább.

János teveszőr ruhába volt öltözve, derekán bőrövet viselt, sáskát evett és vadmézet.

Keresztelő Jánosnak egyetlen célja volt: ezt a szolgálatot elvégezni. Ez betöltötte. Semmi extrára nem volt szüksége: földi vagyonra, kényelemre.

 Ezt hirdette: Utánam jön az, aki erősebb nálam, és én arra sem vagyok méltó, hogy lehajolva saruja szíját megoldjam.

Mennyi alázat! Két nagy veszély fenyeget: a siker és sikertelenség. Egyik elbizakodottá, a másik csüggedővé tesz. János nem esett ebbe a csapdába. Alázattal rá tudott mutatni Jézusra. Öröme az volt, ha az emberek Krisztushoz jutnak. Még arra sem vagyok méltó… a rabszolgák feladata volt.

Én vízzel kereszteltelek meg titeket, ő pedig Szentlélekkel fog megkeresztelni.

   Szolgálatunk: rámutatás, továbbvezetés.

 

 

1Jn 4, 13-21 (bibliaóra)

   Abból tudjuk… tudnunk kell, ez fontos. Tudatában lenni minden pillanatban, azzal a meggyőződéssel élni, hogy Istenéi vagyunk. (Egyik lelkésztárs mondta el: a múlt héten temettek egy házaspárt, 67 évet éltek együtt, mély hitű emberek voltak. A néni az utolsó látogatáskor – már haldoklott - megkérdezte: tudja, tiszteletes úr, honnan tudom, hogy Krisztusban vagyok? Gyermekkoromtól vonz magához. Most is érzem.) Sajnos, sokszor olyan bizonytalanok vagyunk. Pedig hitvallásaink („akár élek, akár halok”), énekeink olyan szépen beszélnek erről. Mi mégis a kételkedés útján járunk. Tudunk-e bátran vallani a hitükről?

   Benne maradunk… és ő mibennünk. Mély, személyes, hitbeli közösségünk van Istennel. Az Istennel való személyes kapcsolat azt jelenti, hogy az Úr helyet kap a mindennapi életünkben. Imádkozunk hozzá, olvassuk Igéjét, bölcsességért könyörgünk, Jézus nevében elé visszük a kéréseinket. Számunkra sokszor csak ismeret, racionális mérlegelés eredménye a hit (valamiben hinni kell). És nem szívbéli bizodalom. Nem odatartozás, gyermeki kötődés. „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”. „Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk”.

   Isten Lelke által értjük ezt meg. A Lélek ajándékát Isten adja gyermekeinek: nekünk be kell fogadnunk, engednünk, hogy átvegye értelmünk, akaratunk fölött az irányítást. Hogy erőt adjon, lelkesítsen. Kevés csupán az emberi akarás. Szent tűzre van szükségünk. Megérintettségre. Olyan hidegek vagyunk sokszor.

   Pedig Isten nagy dolgokat tett értünk. Elküldte egyszülött Fiát. János nem tud hallgatni erről. Betölti gondolatait, meghatározza életét, magatartását. Az Ószövetség népe a kezén, a homlokán, szíve fölött hordta az Istenhez tartozás jelét, hitvallását, mi szívünkben, gondolatainkban, cselekedeteinkben kell hordozzuk megváltásunk bizonyságát. Vajon a szülő egyetlen percig is képes-e elfelejteni, hogy gyermekei vannak. (A keresztet a szívünkben kell viselnünk.)

  Erről kell valljon az életünk. Ha valaki vallja… abban megmarad Isten. Kiben marad meg? Aki Krisztust Isten Fiának, Megváltójának vallja. Vallani = mártírium. Életét teszi rá. Krisztus szerint él. (Tegnap az ifi találkozón a képmutatásról hallottunk. Ghandit megkérdezték, miért nem lesz keresztyén? Azt válaszolta: Krisztusért keresztyén lennék, de a keresztyének miatt nem vagyok az.) Mit példáz az életünk?

  Benne ismertük meg és hisszük a szeretetet.  Testvéreim, a szeretet is hinnünk kell. Nem akármilyen szeretetről van szó, hanem Isten szeretetéről. Sokat beszélünk a szeretet hatalmáról, de ha csak az emberire gondolunk, akkor tudnunk kell, tapasztaljuk is, hogy az nagyon véges. (Az emberi történelem a háborúkról szól. Egyéni történetünk is az egymással való harcról, versengésről). Igaz, a szívünk mélyén a szeretetre vágyunk, de olyan sok minden elnyomja. Nemcsak az Istenben hiszünk tehát, hanem a miket szerető Istenben, aki megváltott. Aki hozzánk hajolt, aki kegyelmébe fogadott. Miért van az, hogy Isten hatalmát elfogadjuk, de szeretetét mellőzzük? Hinnünk kell a szeretetet. 

  Isten szeretet. Nagy kijelentés ez. Istennek lényege ez. Nemcsak egy tulajdonsága. Isten maga a tökéletes szeretet. Minden, ami Istentől származik, szeretetből van, és minden, ami szeretetből van, Istennel van kapcsolatban. Rá mutat, hozzá visz közelebb. Házi áldás: hol szeretet, ott Isten… Istent a szeretetében ismerjük fel a legjobban, és szeretet által tehetünk bizonyságot róla a leghatásosabban.

   Aki a szeretetben marad, az Istenben. Háromszor beszél arról az apostol, hogy Istenben maradunk. Lélek, hitvallás és szeretet által… ezek a feltételek.

   Teljessé lett… a szeretet be akar tölteni, egyre teljesebb akar lenni (a fény is szétárad). Az ítélet napjára is reménységgel tekintünk. Isten megbocsátott és kegyelmébe fogad Krisztusban. Ő is ezen a világon van, erre a világra jött, vállalta sorsunkat. „Előbb érettünk Isten ítélőszéke elé állott”. Király a fiát ítéli el népe bűnéért.

   A szeretetben nincs félelem… a másikkal szemben. Ha félünk, akkor baj van: vagy mi vagyunk bizalmatlanok, vagy embertársunk, a velünk szembenálló megbízhatatlan. Minél teljesebb lesz a szeretet, annál jobban kiűzi a félelmet. És ez a nehéz helyzetekre is vonatkozik. (Lp. a börtönben: mint a menyasszony a vőlegény ölében.) Ha jobban látnánk, hinnénk, éreznénk az Isten szeretetét, több bátorsággal, bizalommal élnénk!!!

Félelem sok minden megront bennünk, az aggódás, a kicsinyes bizalmatlanság - a családban is. Minél teljesebbek leszünk a szeretetben, annál több ráhagyatkozás van bennünk.

   Nos, mi azért szeretünk, mert ő előbb. Folytatás, felelet. Jó ezt hallani, Néha meglepődünk, mennyire ingatag a mi ragaszkodásunk. Isten szeretete, jósága biztos. Ő előbb szeretett. Tett meg mindent értünk.

  Ennek gyakorlatba ültetéséről is hallunk. Szívünk hajlamos a kétszínűségre. Isten szeretem… egy ez elméleti kijelentés. Ezt meg lehet játszani. De a testvér iránti magatartásom elárul. Ahogy embertársamhoz, úgy viszonyulok Istenhez. Elgondolkoztató kijelentés.

Az a parancsolatunk van: aki Istent, az testvérét is. Isten csak az embertársban szerethető. Az ő képmását hordozzuk. Hogy nézünk egymásra? Milyen sokszor nem látjuk Isten arcát. A gonoszság miatt. Szemünk tisztátalansága miatt (Szabó Dezső írása.) Az Úr erősítsen meg minket a szeretetben reánk áradó szeretet által! Ámen.

 

Mk 10, 35-45 (bibliaóra)

    A Szentírás valóban rólunk, emberekről szól. Arról, hogy kik vagyunk önmagunkban, és Jézus, az Isten Fia kivé akar tenni minket. Tükör, amiben magunkat látjuk, és ablak, amelyen át Isten kegyelmének világossága árad ránk.

Ebben a történetben is magunkra ismerünk. Ne mondjunk túl hamar ítéletet János és Jakab fölött. Nevük említésénél a szentíró hangsúlyozza: a Zebedeus fiai ők… és ezzel emberi, földi atyjuktól örökölt természetüket hangsúlyozza. Az önzést, a nagyravágyást, a mások fölé kerekedés ösztönét. Pedig ők közben Jézus tanítványai lettek. Új gondolatok, új érzések, indulatok irányítják. Biztos, hogy sok minden megváltozott bennük, de a régi is hallatja szavát, mutatja parancsoló jelenlétét. A megtért ember is bűnös ember. Simul iustus et peccator (Luther). A kérdés, hogy milyen természet diadalmaskodik: a földi, örökölt, vagy a mennyei, kapott? Az, amit saját akaratunk diktál, vagy az, amit Jézus tanít? (Indián történet a két farkasról.)

   Nos, Jakab és János Jézushoz fordulnak… Meglep, hogy ők ezt természetesnek tartják. Bizony, sokszor észre sem vesszük, hogy igazságtalanok vagyunk egymással szemben: a családban, embertársi kapcsolataikban. Úgy gondoljuk, ez nekünk kijár.

Persze, dicséretes, hogy őszinték, hogy ezt a nem éppen szalonképes kérdést is felteszik Jézusnak. Én úgy gondolom, kísértéseinkkel is jöhetünk Jézushoz. Nem lehet az Úr előtt is kettős életünk: a jóról beszélünk, a rosszról pedig nem. Igaz, furcsán hangzana a következő imádság: „Uram, ma ne jöjj velem, ma fordulj el tőlem, mert ma bosszút szeretnék állni ellenségemen, és tudom, hogy te ezt nem szereted.” Vajon, nem ilyen kettős hitéletet folytatunk sokszor?

   Jézus nyitott a kérés meghallására, pedig – az evangéliumok szerint – tudja, mire gondolnak. Jézus kimondatja velük. Ha kimondunk valamit, akkor mi is tisztábban látjuk (igen, az abszurditását is). Családokban fontos a megbeszélés… Az jut eszembe, hogy ha a tékozló fiú leült volna, és ne ment volna el ripsz-ropsz, akkor talán tisztázódott volna, hogy nem lesz jó vége. Jó, fiam, hogy szabad és független akarsz lenni, de mi lesz azután… Sok minden tisztázódna! (Történet az orvosról, akihez elment egy várandós anyuka, aki magával vitte 2 éves forma gyermekét, és nehéz anyagi helyzetére hivatkozva abortuszra akarta előjegyeztetni magát. Az orvos figyelmesen végighallgatta, és azt mondta: ha már úgyis egy gyermekélet kioltásáról beszélnek, ő azt ajánlja – és anyagilag jobban megérné -, ha nagyobbikat ölnék meg. Ez a drasztikusan hangzó mondat gondolkoztatta el az anyukát. Igen, ki kell mondani.)

   A Zebedeus-fiúk kéréséből kiderül: dicsőséget kérnek. Jobb és balkéz felől ülést. Megtiszteltetést, méltóságot, központba kerülést. Nagyon mély vágy ez bennünk. Fontos mindenkinek, hogy fontos legyen. Már gyermekeink is szeretnek feltűnősködni, hogy magukra irányítsák a figyelmet. Jakab és János nagyravágyásukban elfeledkeznek arról, hogy a Krisztusnak való szolgálat – bár megvan és meglesz annak jutalma – nem csillogásról, nem uralkodásról szól. Jézus erre emlékezteti őket: poharat kiinni, megkereszteltetni. Itt Jézus jelképes nyelven a szenvedésről beszél. A hellén kultúrában egyik kivégzési forma a méregpohár kiitatása volt. A keresztség tudjuk, szolgálatra, minden nehézség vállalására pecsétel el.

   Jakab és János olyan könnyen kijelentik: meg tudjuk tenni. Én nem győzök csodálkozni azon, hogy Jézus nem cáfolja meg. Nem oktatja ki őket. Nem mondja nekik, hogy térjetek észhez, nem tudjátok mit beszéltek. Mégcsak az ő isteni küldetését sem hozza szóba, sem a Jakab és János ingatag hitét. Két okot látok: Jézus soha nem kicsinyelte le senki hitét, áldozatát. Nem mondta azt, hogy ez semmi. Sőt, biztatta, erősítette a keveset is. Ha annyi hitetek volna, mint a mustármag. Ne félj, csak higgy! Nekünk is ezt kell tenni.

Másodszor: Jézus nem akarja másra terelni a szót. Itt a téma a nagyravágyás, két tanítvány nem éppen korrekt próbálkozása, hogy mások elő kerüljenek. Simán, jó szándékot mímelve. Hát nem szép dolog Jézus jobbján és balján lenni! Nem szép dolog az egyházban szolgálni, ha versengéssel is?! Jézus erről akar beszélni: ha ki is isszátok, meg is keresztelkedtek, a probléma marad. Nagyon fontos dolog ez. Mi szeretjük sokszor eltussolni hibáinkat ilyen-olyan érdemeinkre hivatkozni. Ha pl. egyik barát megkérdi a másiktól: miért viselkedtél sértően, akkor szívesen beszél arról, hogy ő mennyit segített a másikon, hogy mennyit vállalt érte (lehet, hogy abban igaza is van). De most éppen a szeretetlen viselkedésről kellene beszélni, azon elgondolkozni.

   Ezt nem az én dolgom eldönteni, mondja Jézus, még kevésbé a tietek. Értitek? Vannak dolgok, amik nem ránk tartoznak (Péter kérdése – Jn 21,22). Mi abban a kényszerben élünk, hogy mindent meg akarunk válaszolni. Mindenkinek megmondjuk, kiosztjuk. Pedig más lenne a fontos, más lenne a feladatunk. Nem a ti dolgotok, hanem most a szolgálatot kell végeznetek. Vitáink bénító erővel hatnak. Megakadályoznak abban, hogy valóban azt tegyük, amit tennünk kell, amit Isten reánk bízott (az első századok keresztyén hitvitái, közben erőtlen lett a misszió).

  A tanítványok között harag lesz belőle. Mit képzel ez a Jakab és János! Részben jogos a felháborodás. Jézus készül a halálra, és nekik saját hírnevükön jár az eszük.

   Megint nagy bölcsességről tesz Jézus tanúságot. Nem hagyja forrongani, erjedni ezt a haragot. Odahívja magához. Ez hiányzik nagyon. Jézus tekintélye, a rá figyelés. Persze, jó, ha magunk között is tisztázzuk, de kell valaki, akire figyelünk, akihez mindnyájan igazodunk.

Sokat beszélünk arról, hogy a krisztus értékek háttérbe szorultak, a személyes szabadságot, önálló véleményt eszményítjük… Nem szólok ezek ellen, de ezek mellet nagyon nehezen találjuk meg a közös alapot, a békességet. Azért hulltunk úgy szét. Ki-ki a maga útján. Nézzétek a pogányokat: a nagyok hatalmaskodnak. Attól valakik, hogy erősek, gazdagok, befolyásosak.

   Isten országában más törvények érvényesülnek. Bár ismerjük, mégis úgy elcsodálkozunk:

aki nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok. Legyetek nagyok a szolgálatban, alázatban. Gyakran emlegetjük a Ghandi példáját. Egyszerű élet. Alázat.

   Gyönyörű igeverssel zárul ez a rész. Krisztus példája. Hányan merítenek erőt, milyen sok ember számára jelent vigasztalást! Életét váltságul: életünkért, üdvösségünkért. Ámen. 

 

Mk 1, 29-31 (bibliaóra)

És azonnal, amint kijöttek a zsinagógából, elmentek Jakabbal és Jánossal együtt Simon és András házába. Simon anyósa lázasan feküdt, és azonnal szóltak felőle Jézusnak. Ő pedig odalépve megfogta a kezét, és talpra állította, úgyhogy az asszonyt elhagyta a láz, és szolgált nekik.

   Márk drámai tömörséggel írja le a Jézus életével kapcsolatos eseményeket. Nem színezi az elbeszélést, nem tér ki részletekre, csak ha azok fontosak. Egyetlen célja van: bizonyságot tenni Jézusról, az Isten Fiáról. Gyógyításaiban, sokszor megütközést keltő tanításaiban az ő hatalma nyilvánul meg („mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók)).  Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete, írja Márk az evangélium első sorában, és végig arról beszél. 

   Az előző versekben olvasunk arról, hogy Jézus Kapernaumban a zsinagógában meggyógyít egy megszállott embert. Akiben tisztátalan lélek volt. Nem tudjuk pontosan, milyen betegségnek a körülírása: súlyos lelki betegség?, szkizofrénia?,  mániákus depresszió?, egyebek. Mindenképpen arról beszél az ige, amire a mai orvostudomány is egyre világosabban mutat rá: fontos lelkünk egészsége, egyensúlya, békessége is. Test-lélek szoros kapcsolatban vannak egymással. Nagyon sok betegség vezethető lelki okokra vissza (békétlenség, csalódás, önvád, aggodalmaskodás, stb.) (Példa a kútról a beledöglött varjúval.) Gyökössy Endre írt sokat erről a témáról.

   Jézus nem vesztegeti az időt, azonnal elmentek a Simon és András házához. A Lázár történetében olvassuk: még négy napig maradt ott. Nem késik el az Úr (írja Péter). Igen, mi mindent azonnal szeretnénk. Pedig a várakozás által is tanítani akar.

Jézus tkp. családlátogatást végez. Jézus gyakran tért be mások otthonába… Mária és Márta, emmausi tanítványok, Zákeus, Jairus. Vitte békességét, gyógyító hatalmát. Senki nem bánta meg, hogy befogadta. Életek újultak meg, nagy felismerésekre jutottak el az emberek.  Jézus közelségének csodálatos kisugárzása van. Isten szeretetében helyére kerülnek a dolgok. Vajon, befogadjuk-e? Mi történne, ha egy hétre beköltözne hozzánk? Megváltoznánk-e, szavaink, cselekedeteink hozzá igazodnának-e? De ő nemcsak egy hétig akar nálunk lenni.

   Simon Péter anyósa lázasan feküdt. Péter tehát házasember volt. Péterre ritkán gondolunk így. Pál is ír arról, hogy magával vitte feleségét. A család hete van… valóban, fontos a család. A család az élet továbbvivője… családok nélkül összeomlana a társadalom. Érdekes, szomorú, hogy annyi támadás éri mostanában ezt az Isten áldása alatt álló intézményt.  A saját szabadságérzetétől megittasodott ember saját életét fojtja meg.

   Anyósa lázasan feküdt. Valószínű komolyabb betegség gyötörte. Azonnal szóltak. Meg kell tanulnunk, hogy a szavak rendkívül fontosak: életet menthetnek. (Orvos példája, aki előadássorozatokat kezdett tartani: ha meg tudok győzni csak egy fiatalt is, hogy ne nyúljon kábítószerhez, életmentő – igazi orvosi szolgálatot végzek). Jézushoz vinni embereket. Jézust vinni az emberekhez.

  Jézus odalépett. Jézus nem volt távolságtartó, közel ment a betegekhez. Közösséget vállalt. A leprásokat is megérintette.  Fontos az együttérzés, az odahajlás. Ezt a szolgálatot most már delegáljuk, másokra, szakemberekre bízzuk, pedig a betegnek emberi közelségre van szüksége. (Régebb a betegek általában szeretteik körében haltak meg.) Izoláljuk a bajban levőt. Nem szeretjük látni a más szenvedését. Nem könnyű, de emberi együttérzésünket, szolidaritásunkat így mutathatjuk meg a legjobban.

   Jézus talpra állítja, erőt ad neki, meggyógyítja. Jaj, milyen sokszor levertek vagyunk, csüggedtek, erőtlenek! Jézus talpra akar állítani, hogy járjunk, szolgáljunk, tegyük, amit reánk bízott.

Az asszony szolgált nekik: így, többes számban. Lehet, megkínálta, az útra csomagolt nekik valamit. A szívével szolgált. A hála kifejeződése. Tedd azt, amit a Krisztus jósága, hatalmas által megérintett szíved diktál, és rátalálsz küldetésedre, életed céljára. A békesség és üdvösség útjára. Ámen.

 

ApCsel 8,26-40  (értelmiségiek bibliaórája)

   Gyakran „elővett” történetet ez, sok magyarázatot, igehirdetést hallhattunk róla. Nem kell feltétlenül újat mondanunk (pl. gyermekeinknek, hozzánk közel állóknak sem mondunk mindig újat, de szükség van arra, hogy ismételten megerősítsük ragaszkodásunkat), hanem a régi hírt kell újból személyesen meghallanunk. Azt, hogy Isten Szentlelke által ma is csodálatosan vezet minket, áldássá akar tenni, hogy ma is az a legnagyobb örömüzenet, hogy Jézus Krisztus, az Isten Fia az én megváltóm.

   A történet egy csodálatos mozzanattal indul: az Úr angyala, mennyei küldötte szól Fülöpnek. A kérdés nem is az, hogy vannak-e angyalok (a Biblia szerint efelől nincs kétség), hanem az, hogy vajon figyelünk-e azokra, akik Isten küldöttei számunkra, ill. mi tudunk-e küldötté válni.

Fülöp számára egyértelmű, hogy mennie kell. Pedig néptelen, puszta vidék, ahova Isten küldi. Uram, nincs valami tévedés itt, jól gondoltad? Mennyit vacillálunk! ( Mintha rólunk szólna a humoros mondás: Uram, ne zavarj, éppen a Bibliát olvasom. Nem ritkán saját szándékunkat akarjuk kiolvasni belőle). Ráhangoltságra van szükség, a Lélek vezetésére.

   Fülöp felkelt és elindult. És meglát egy embert. Egyetlenegyet. Az is idegen. Érdemes az egyért is fáradozni. A pünkösdi tömeges megtérés után nagy lehetett annak a kísértése a tanítványok szolgálatában, hogy nagy számokban gondolkozzanak. Isten tapintatosan tanítja őket arra, hogy neki minden egyes ember fontos. Megindító a régi bizonyságtétel: ha csak egyedül lettem volna a földön, Krisztus akkor is meghalt volna értem. Persze, felemelő, szívet gerjesztő, ha nagy sokság hallgatja az Igét, de mi is meg kell tanuljuk az egy megbecsülését, értékelését. („Az emberek tömegesen térnek ki az a egyházból, visszajönni egyenként fognak.”)

   Megtudjuk a leírásból, hogy ez az etióp (szerecsen) férfi főember, tkp. kincstárnok.(Etiópia ma a világ egyik legszegényebb országa, gyakori éhínségek jellemzik: kb. 100 millió fő a lakossága. Afrika országai közül elsőként itt terjedt el a keresztyénség.)   

   A Lélek azt mondja Fülöpnek: menj oda, csatlakozz. Az ApCsel-ben végig érdekes kettőség figyelhető meg: Isten az apostolokat gyakran szólítja meg angyalai által (Péter Kornéliusznál, Pál római hajóútja), de egyre nyilvánvalóbb a Lélek általi vezetés (a troászi látomás előtt olvassuk „Jézus Lelke nem engedte őket”, a látomásban pedig egy makedón férfi jelenik meg Pálnak). Jézus ígéretei is a Szentlélekre vonatkoznak: a Pártfogó (Vigasztaló) pedig a Szentlélek, aki eszetekbe juttatja mindazokat, amit én tanítottam néktek, vesztek erőt, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, lesztek tanúim. A HK is azt tanítja: igéjével és Szentlélek kormányoz. 

   Fülöp odaszalad a hintóhoz, és hallja, hogy az idegen férfi az Ézsaiás könyvét olvassa (hangosan, Fülöp pedig felismeri a próféciát), és megkérdi: érted, amit olvasol? Sokat elárul ez a kérdés. Azt mindenekelőtt, hogy Fülöp a kincstárnok lelki érdekeit tartja szem előtt. Az ő kérdéseire összpontosít. Nem azzal áll elő, hogy te ebből nem sokat foghatsz fel, én majd elmagyarázom, megmondom, hogy miről szól, hiszen a Jézus tanítványa voltam. A lelki beszélgetés csődje lehet, ha mindenáron a magam gondolatait akarom közölni, függetlenül a másik ember sajátos helyzetétől, szükségeitől. A lelkigondozás alaptörvénye: mindig onnan kell kiindulni, ahol a bajba jutott ember van. Látjuk a történetből, hogy a komornyik maga ismeri fel, hogy valóban, nem érti a prófécia szavait, és ő kéri Fülöpöt, hogy üljön melléje. Ez a helyes módszer. A Lélek bölcsessége.

   Nem az én felismeréseimet kell másokra erőltetnem, hanem segítenem kell másokat eljutni a helyes felismerésre. A kész válaszok, adott esetben dörgedelmes intések kevésbé hatékonyak, mint egy-egy őszinte beszélgetésben kikristályosodó, személyesen megfogalmazódó, tudatosuló rádöbbenés. Pl. a samáriai asszony története beszédes példa arra, ahogy Jézus valakit rávezet önmaga helyes meglátására, Isten kegyelmének felismerésére.   

   Ézsaiás könyve. A szóban forgó rész egyike a legszebbeknek az Ószövetségben. Egyik teológiai tanártól hallottam: „ebben a jövendölésben van valami emberileg meg nem magyarázható, ilyen mélyértelműen szépet és igazat a legzseniálisabb próféta sem lett volna képes mondani”. Motoszkál bennem a kérdés (bár értelmetlen dolog ezt firtatni), ha főember a Mózes harmadik könyvéből valamelyik szertartásnak a leírását olvasta volna, akkor is olyan hatásos, szívet megérintő lett volna a Fülöp magyarázata? Biztos, minden ige Krisztusról szól, de egyesek közvetlenebbül. Nekünk a személyt kell keresni. Nem a törvényt, nem a ceremóniát. Az Úr engedelmes Szolgáját,  Krisztust. Valóban gyönyörű, félreérthetetlenül Krisztusra mutató igevers ez: amint a juhot…

   Krisztus áldozatáról és alázatról szól. Kiről mondja ezt a próféta?, kérdi az etióp kincstárnok. Mi mit válaszolnánk? Kiről? Vajon csak a megtanult választ ismerem, vagy el tudom mondani személyesen: Jézusról és rólam! Fülöp hirdette neki Jézust. Nekem, értem, helyettem, miattam.

   Vízhez érkeznek. A főembernek a vízről Krisztus áldozata jut eszébe, és az, hogy ő is részesülhet annak elpecsételő jegyében. Úgy tele van a szíve a Krisztus iránt szeretettel. Életünk eseményei emlékeztetnek-e megváltó Urunkra? Az ige ajándéka, a közösség, a földi áldások, családunk tagjai, hittestvéreink?  Egy kis szövegkritikai megjegyzés kívánkozik ide.

   A legrégebbi kéziratokból hiányzik a kissé dogmatizáló 37. vers. Gyökössy Endre kifejezésével élve akkor a Lélek „olyan erővel fújt”, hogy a belső bizonyosságot, hitelesítést nem is kellett külső hitvallással megerősíteni. A szívekbe íródott, nem volt szükség annak szertartásos kinyilvánítására. Vigyázzunk, ez nem a bizonyságtétel elhagyhatóságát jelenti, mert áll az Ige: „szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az üdvösségre” (Róm 10,10). Később egyre inkább szükség volt a hit nyilvános megvallására. Nem véletlen, hogy az eredeti szövegből hiányzott, nem véletlen, hogy utólag bele került. A hitvallás mindesetre nagyon rövid: Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia. Ha a szív őszinteségével, teljes odaadással mondatik ki, akkor ebben minden benne volt. Olyan van ez, mint fiatalok esetében a szeretlek vallomás. Ha szívből mondják, akkor magában foglalja egymás vállalását, a kitartást, hűséget. Különben bonyolult házassági szerződéseket lehet és kell írni, amik mégsem garantálják a boldog egymás mellett élést.

   Fülöp megkereszteli a főembert. Fontos, életre szóló bizonyosság: Krisztus bűnt megbocsátó, üdvözítő vére rajtam van. Jó nekünk is ebben a tudatban élni. („Homlokomon piros véred, tied vagyok, úgy ítélj meg.”)

   Aztán elragadta Isten Fülöpöt. De a kincstárnok örömmel, felszabadult lélekkel ment tovább. Nem maradhat következmények nélkül Krisztussal való találkozásunk, közösségébe való belépésünk.

A Lélek gyümölcsei kell megmutatkozzanak rajtunk, aki minket Krisztus minden jótéteményének a részesévé tesz: az öröm, békesség, reménység lelki ajándékai ezek. Ámen.   

Urunk, Jézusunk,

úgy szeretnénk figyelmesebb tanítványaid lenni, jobban ráhangolódni szent akaratodra. Bocsásd meg, ha saját szándékunk, mások befolyása sokszor erősebb lesz! Taníts minket engedelmeskedni Szentlelked vezetésének, őrizz meg minket okoskodástól, emberi tudálékosságtól! Add, hogy mindenkit értékesnek tartsunk, ahogy a te szemedben mi is egyen-egyenként értékesek, drágák vagyunk, annyira, hogy  önmagadat adtak értünk. Hisszük, te nem akarod, hogy akárki is elvesszem, hanem, hogy hozzád térjen és üdvözüljön.

Add  nekünk a Lélek bölcsességét abban is, hogy egymást szeretettel, tapintattal tudjuk közelebb vezetni hozzád, nem a magunk szerepét, hanem a te szeretetedet tartva a legfontosabbnak!

Köszönjük azt, és ez valóban olyan csodálatos, hogy a Biblia minden lapján téged ismerhetünk fel, sőt, életünk eseményeiben, a teremtett világ jelenségeiben és egymásban is.  Te azt bíztad reánk, hogy egymást szeretve, támogatva, biztatva szolgáljunk neked. Örökre hálás a mi szívünk végtelen alázatodért, irántunk való irgalmadért, hogy vállaltad a szenvedést, keresztet a mi megváltásunk érdekében. Köszönjük, hogy békességünk büntetése rajtad van, hogy sebeiddel gyógyultunk meg, és hogy áldozatod által igazulunk és tartatunk meg.

Olyan jó tudnunk azt, hogy magunkon hordjuk drága, szent véred pecsétjét, szívünkben annak bizonyságát, hogy mi a tieid vagyunk. Add, hogy a benned való hit, veled való közösségünk betöltsön örömmel, reménységgel!

Könyörülj rajtunk, légy mellettünk életünk testi-lelki harcaiban, erősíts minket, hogy meg ne lankadjunk, hanem veled diadalmaskodni tudjunk! Áldd meg szeretteinket, családunkat, gyülekezeteinket! Elődbe hozzuk betegeinket, gyógyító kegyelmeddel erősítsd őket testben és lélekben, imádkozunk a szomorkodókért, gyászolókért, vigasztald őket az élet Igéjével, önmagaddal, légy a bűneikkel küszködőkkel, adj szabadulást, mert neked van hatalmad erre.

   Dicsértessék szent neved, Atya, Fiú, Szentlélek itt és mindenütt, most és mindörökké! Ámen.

 

Mk 1,40-45 ( bibliaóra)

Az pedig elment, és elkezdte mindenfelé hirdetni és híresztelni az esetet, úgyhogy Jézus nem mehetett többé nyíltan egyetlen városba sem, hanem kint, lakatlan helyeken tartózkodott, és odamentek hozzá mindenfelől.

    Jézushoz úgy jöhetünk, ahogy vagyunk. A leprásnak nem is volt más választása. Nem mondhatta: majd ha kicsit jobb színben leszek.  Megváltónk ismer minket. Sok baj származik problémáink leplezgetéséből. Ó, hát nincs is olyan nagy baj! Más is így él, nemcsak én. Egyszer beszéltem valakivel a gyülekezetben, szemmel láthatólag rossz irányba fordult az élete az italozás miatt. Szóba hoztam, nagyon indulatosan reagált: talán ő az egyetlen, aki ilyen helyzetben van. Szeretünk elbújni a közös bűn „fája” mögé, pedig annak nyomorúsága személyesen nyomaszt. A mentegetőzésből nem származik menekvés. („Amíg elhallgattam bűneimet, megavultak csontjaim” – 51. zsoltár.)

A leprának szemmel látható tünetei voltak, legfennebb csak az elején lehetett titkolni. Ez a leprás mindenképpen gyógyulni akar, és alázattal Jézushoz fordul.

   Egy hitről tanúskodó mondat: ha akarod. Nem azt mondja, hogy meg kell tisztíts, mert te mindenkit meggyógyítasz. Ezért jöttél. Én sem vagyok rosszabb másoknál. Nekem is kijár. Ha akarod… Milyen közel áll ez a kérés a Miatyánk mondatához: legyen meg a te akaratod! A te gyógyító, megtartó, megtisztító, szabadító akaratod.

   Jézus megszánja, megesik a szíve, átérzi a betegség nyomorúságát. Kinyújtja a kezét, megérinti,  közösséget vállal vele. A mózesi előírások szerint nem volt szabad a leprást megérinteni. A beteg érinthetetlen volt, akár a hindu kasztrendszer páriái. Nem jár ölelés, simogatás, kézfogás. Teljes izoláltság, kitaszítottság. Rettenetes – a testi szenvedés mellett - ezt lelki terhet is elviselni.

   Akarom, tisztulj meg. Jézus a leprás szavaival szól. A mi helyzetünkhöz igazodik. Emberré lett, azonosult gondjainkkal, gondolatainkkal. Az a Jézus küldetése, akarata, hogy megtisztítson. János írja: Jézus Krisztusnak a vére megtisztít minket minden bűnből. Ő ezért jött.

   Az Ószövetségben a pap kellett megállapítsa, kihirdesse, ha valaki megtisztult (bibliatudósok szerint a törvénynek ezt az előírását – a tisztává nyilvánítást -  tkp. soha nem lehetett alkalmazni. A lepra ugyanis gyógyíthatatlan volt. A Messiásnak kellett eljönnie.

   Jézus itt egy betegnek azt mondja „tiszta vagy”, és a lepra eltűnt róla és megtisztult. A Jézus szavában teremtő erő rejlik. Ha ő azt mondja: megbocsáttattak bűneid, akkor valóban megszabadultunk azoknak minden terhétől, átkától.

   Jézus ráparancsol, hogy ne szóljon senkinek, de tegyen eleget a rendeleteknek. Nem emel ki e világi törvények alól. Krisztus követőinek is adót kell fizetni, munkába kell járni, be kell tartani a közlekedési szabályokat. Krisztushoz tartozásunk nem külső lazaságban, hanem belső függetlenségben mutatkozik meg.

   A meggyógyult azonban nem hallgat. Elkezdi híresztelni. Jézus nem akar dicsőséget, hírnevet magának. A csodák hatalmának jelei, de nem akarja, hogy az emberek csak a jelekre figyeljenek. Ha Jézus ma test szerint köztünk lenne, ugyanúgy fennállna annak a veszélye, hogy csak a jelekre, a csodákra figyelnénk, és nem üzenetének a lényegére, hogy ti. elközelített az Isten országa. A vakok látnak, a sánták járnak: valóban elközelített.

   Jézus egy ideig nem jár nyilvánosan, lakatlan helyeken tartózkodik. Hozzá mennek. A történet azzal kezdődik: hozzá megy egy leprás. Itt többes számra vált az evangélium. Jézus azonban nem szenzációt akar, hanem megtérést, bűnbocsánatot. Menjük, jöjjünk Jézushoz őszinte szívvel! Ámen.

 

Mk 8, 22-38  (bibliaóra)

• Bétsaida a Jn 1, 44 szerint Péter és András ill. Fülöp szülőfaluja  -  furcsa lehetett visszaérkezni Jézus körében. Egy vakot visznek, vezetnek Jézushoz. Jézus élete „másokért való lét”. Azért jött, hogy szolgáljon. Kérték, hogy érintse meg. Érdekes a kérés formája: a cél, nyilván, a gyógyulás. Ebben a megfogalmazásban a hit jut kifejezésre.

Jézus mást tesz. Mindig személyesen, mindig egyéni módon gyógyít. Nem sablonos a munkája. Kivezeti a vakot - mennyi gyöngédség van ebben. Jézus közösséget vállal velünk, hozzánk hajol, abba a mélységbe, ahol vagyunk. Megkeresi az egyedül valót magányában, az alkoholistát megkötözöttségében, a gyászolót szomorúságában, a bűnöst bűnei között, stb. Furcsa a gyógymód is: naturalisztikusnak tűnik, de a közvetlenséget, az emberi részvétet fejezi ki. A nyál egyik fontos életnedvünk.  Jézus tkp. az életét osztja meg ezzel a beteggel, a világgal. Vérét ontja az emberiségért. Szakaszos gyógyítás tanúi vagyunk. A gyógyulás – mind a testi, mind a lelki – általában egy folyamat. Nem mindig történik varázsütésre. Mit látsz? Az emberek jönnek-mennek, mint valami fák. Ez még nem tiszta látás. A lelki látás élességét az mutatja, hogy milyennek látjuk egymást. Kit látunk egymásban? Meglátjuk-e Isten teremtményét? Hozzánk hasonló sorsú embert? Aki megváltásra szorul. Vagy csak tárgyat látunk egymásban? Aztán meggyógyul a vak, és tisztán lát. A helyes lelki látás kritériuma: a Jézus szemszögéből és szemével látni.

• Tovább mennek. Egy új helyszín: Cézérea-Filippi. Ezen a helyen nem történik semmi különös csoda, az evangéliumok mégis feljegyzik ennek a városnak a nevét. Egy beszélgetés zajlik le itt, ami meghatározó volt a tanítványok számára, ami nagyon mélyen az emlékezetükben maradt. Jézus kérdez: kinek mondanak az emberek. Nem a mások véleményére kíváncsi, hanem a tanítványokéra. De Jézus tudja, hogy minket befolyásol a mások véleménye. Ezért kezdi azzal: kinek mondanak? Kell ismernünk a mások véleményét is, és azt is jó tisztáznunk, hogy az mennyire van hatással ránk. (Kísérlet…) Különböző elképzelés él az emberekben Jézus személyét illetően: Keresztelő János, egy próféta. Aztán személyesre fordul a kérdés: ti kinek mondotok. Tanítványim vagytok, hosszú idő óta velem jártok, kinek tartotok, mi a meggyőződésetek? Péter válaszol: személyesen és a tanítványtársak nevében is: te vagy Krisztus. Jézus nem kérdi sorra őket. Egy szép hitvallás: Krisztus = Felkent, elküldött, számomra rendelt. Ebben benne van Jézus küldetése, benne vagyok én is, akihez elküldetett. Ismerjük-e ezt a személyes választ?
• Jézus innen kiindulva kezd beszélni arról, hogy küldetéséhez hozzátartozik a szenvedés, a megaláztatás is. A böjti időszak erre emlékeztet. Az nem kérdés, hogy ő Megváltó, de a megváltás útjáról nem sokat sejtenek a tanítványok. Miért kellett Krisztusnak ezt elhordoznia? A bűn olyan sötét erő, hogy az azzal való küzdelem a Jézus életébe került. A Krisztus szenvedése a bűn valóságát mutatja. A Krisztus áldozata nemcsak egy ószövetségi előírás végrehajtása, hanem élet-halál harc a bűnös ember megmentéséért. Péter nem tartja jó döntésnek azt, hogy Jézus erről nyíltan beszél. Úgy gondolja, árt az ügynek. Elriasztja az embereket. Milyen Messiás az, akire ilyen sors vár? Pétert – értjük – jó szándék vezeti. Jó szándékaink mellett sokszor teszünk rosszat. Az Úr kemény szavakkal utasítja rendre Pétert: távozz tőle, Sátán. Emberek szerint gondolkozol. Isten szolgálatában Isten szerint kell gondolkozni.
• Jézus magához hívja a sokaságot is. Ez a tanítás mindenkinek szól, általános érvényű. Aki utánam akar jönni. A követés emberi feltétele: akarni A Jézus követése azonban nem egy romantikus séta. Az első dolog az önmegtagadás. Mintha azt mondaná Jézus: aki utánam akar jönni, annak a továbbiakban le kell győznie saját akaratát. „Aki magát legyőzi, az a legerősebb”. Gondolataim, vágyaim alárendelése ez a Krisztus akaratának, szeretetének… A második: a kereszt felvétele. Konkrét és jelképes értelmű kifejezés. Nem lenne könnyebb kereszt nélkül? Biztos, hogy könnyebb lenne, de az már nem a Krisztus útja volna. Nem lenne könnyebb a szülőknek gyermek nélkül? De az már nem szülői szolgálat lenne. Kereszt - a szolgálat, a hit megélésének áldott terhe. Harmadik: kövessen engem. Nem szóismétlés. Aki Krisztus után akar menni, annak követnie kell őt. Mi sokszor úgy akarunk tanítványok lenni, hogy nem követjük. Keresztyén élet Krisztus igazsága, szeretet nélkül. Van ilyen próbálkozás is. Csak Krisztust követve járhatunk az ő útjain. Nagyon mély értelmű: aki meg akarja menteni, aki önmagának akar élni (pedig „nem vagyunk magunkéi”), az a lényeget szalasztja el. Csak másokért való élet (értem, az evangéliumért) lehet teljes. Ha a gabonamag meg akarja őrizni önmagát, nem lesz termés. Mennyire igaz: valóban mit használ? Önmagáért beszél. Nem nagy szavak. Odaadnád lelked békességét, mások tiszteletét, hitedet a világ bármilyen nagy gazdagságáért? Igaz, nem? Egyet értünk Jézussal. Abban is, hogy vállaljuk őt, amint ő is vállalt minket. Ámen.

 

Urunk, Jézusunk,

hálát adunk, hogy te vagy a mi áldott orvosunk. Jöhetünk hozzád mindenféle nyomorúságunkkal. Te ismered emberi gyengeségeinket, lelki vakságunkat. Vess alá minket is a te szent, gyógyító terápiádnak, hadd lássuk tisztán, világosan, mintegy a te szemeddel önmagunkat úgy, mint akiket szeretsz, és lássuk egyenes tekintettel egymást is, egymásban a testvért, a jót, a te orcád vonásait!

Köszönjük, hogy mi is megvalljuk szívből és lélekből, hogy te vagy a Krisztus, az értünk küldött, a megváltásunkra felkent. Aki eljöttél igazságunkra és üdvösségünkre. Legyen áldott ezért a te neved! És mindenekfelett azért, hogy értünk vállaltad a szenvedést is, a keresztig elmenően. Valóban, olyan nagy volt a mi bűnünk súlya, hogy isteni, szent életed odaáldozására volt szükség. Bocsásd meg, ha ezt sokszor nem értjük, vagy nem fogjuk fel teljes mélységében, és a bűn kérdését emberi módon akarjuk megoldani, vagy éppen kimagyarázni. Szembesíts minket szívünk gyarlóságával és az azt felülhaladó szereteted nagyságával!

Köszönjük, hogy emlékezettél arra: teljes szívből, minden erőnkkel kell akarnunk utánad menni, megtagadva magunkat, felvéve a keresztet és követve téged. Adj bölcsességet megértenünk, hogy csak neked szentelve tarthatjuk meg életünket, és azt, hogy a világ összes kincsénél fontosabb megmaradnunk a te békességedben, egymás iránti szeretetben, az általad nekünk szerezett váltságban. Add, hogy ezt valljuk és vállaljuk, amiképpen ti is vállalsz minket.

   Áldd meg kegyelmedből ezt a gyülekezetet, ennek minden tagját, minden családját, betegeknek, gyászolóknak, problémákkal küszködőknek légy oltalma, támasza, erőssége!

Kicsik, nagyok mind kérünk, őrködj vigyázva ránk, békességedbe térünk, te áldd meg éjszakánk! Ámen. 

 

 

Mk 3,13-21  (szombat este)

 

    Az evangéliumokban Jézus minden mozdulata jelentőséget nyer. Itt azt halljuk, hogy felmegy a hegyre. Ez az elvonulás mozzanata (is). Nem lehet a piaci zajban, tülekedésben, lármában meghallani az Isten szavát. Szükségünk van csendre, ráhangolódásra. A hegy az Istenhez való közelség jelképes helye (Sínai, Sion). A hegy az áldozat helyszíne is (Golgota). Jézus azt üzeni: követése lemondással, az élet odaszentelésével jár.

Az elhívás Isten szuverén akaratának és személyes megszólítottságunknak az eredménye. „Akiket akart”… nem emberi kritériumok alapján. „Nem ti választottatok engem.” Életünkben sok minden van, ami nem tőlünk függ (családunk, szülőföld, stb.). Az mindenképpen rajtunk múlik, hogy engedelmeskedjünk, elhívatásunkat komolyan vegyük.

12 apostol. Elgondolkozhatunk azon, hogy jól választott-e Jézus. Nem valami fényes társaság. Péter, Tamás, Júdás és a többiek. Azt látjuk, egyikük sem bánta meg a Jézus mellett való döntést (Júdás az árulást bánta meg). Életük nagy, kegyelmi lehetőségének tartották. Azt mondják, a 12 –es létszám az ideális ahhoz, hogy egy csoport jó közösséggé váljon. Hogy igazi, jó kapcsolat alakuljon ki a tagjai között. Egymásra figyelés, stb.

Mire választotta ki Jézus? Hogy vele legyenek, és aztán elküldje, hogy hirdessék az igét. Ma is ez a tanítványság: Krisztussal lenni, és az ő szeretetével elindulni mások fele. Sokat ártunk azzal, hogy nem Krisztustól indulunk ki. Lehet, hogy az igét visszük, keresztyén tanításokat, erkölcsöt, hagyományt, de nem a Krisztus lelkületével,  hanem öntelten, okoskodva, stb.

Van még egy dolog: kiűzni az ördögöket. Márknál ez különösen hangsúlyos. Jézus messiási hatalmának a fennen tanúskodó jele. A gonosz erőkről van szó. Megszállottságról. Az evangéliumokban sok testi-lelki betegségek hátterében ez áll. Jézus azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa. Ha nem Isten oltalma alatt van az életünk, akkor más hatalom felségterületére tévedünk, akkor valami más tölt be. Lelki értelemben sincs légüres tér. Vagy Isten jó akaratának, vagy a gonoszságnak engedünk. Sötétség vagy világosság tölt be. Isten nélkül élni azt jelenti: a gonosz irányítása alá kerülni. Krisztus ebből az állapotból akar megszabadítani.

   Az evangélium felsorolja a tanítványok neveit, néhány megjegyzéssel. Simon az első, ő a Péter nevet kapja, Jakab és János (mennydörgés fiai, emlékszünk, tüzet kérnek a samáriai falura: a név emlékezteti őket gyengeségeikre, illetve arra, hogy Krisztusban erősödhetnek meg). Júdás neve mellett ott áll a megjegyzés: aki el is árulta.

   Az igeszakasz második részében egy különös mozzanatot ír le Márk. Hazamegy Jézus (valószínű Názáretbe), sokan összegyűlnek. Kíváncsiság ez, érdeklődés, őszinte vágy, szenzációéhség? Még enni sem tudtak. Jézus nem élete nem kényelmes, nyugodt szemlélődés: szívvel-lélekkel, teljes odaadással, bevetéssel szolgál. Jönnek a rokonai - nagyon kemény jelenet - meg akarják fogni. Miket tanít, milyen csodákat tesz? Elment az esze, megzavarodott?  A bűn zűrzavarából nézve a szeretet, a békesség tűnik rendellenesnek, nem normálisnak, az engedetlenség állapotában Isten akarata zavarónak, a megszokottól eltérőnek. (Eljön az idő, mondta egyikismerősöm, hogy a meglódult társadalomban a hagyományos családban élő kisebbség fog tüntetni jogaiért.)

Engedjük, hogy Jézus tisztasága, jósága váljon szemléletünk, gondolkodásunk, magatartásunk mértékévé! Ámen.

 

Jn 14, 12-24 (bibliaóra)

 

   Aki hisz bennem… az evangéliumokban a gyógyítási történetekben a hitnek óriási jelentősége van. Egyáltalán az Istenhez való viszonyulásban, a Krisztussal való kapcsolatban, az üdvösség vonatkozásában: úgy szerette… A hit azt jelenti, gyenge kezemmel Isten erős kezébe fogózom. Nem az én erőm a döntő, hanem az én ragaszkodásom. A kisgyermek kapaszkodása. (Tűzoltós történet.)

   A hit nem egy passzív érzés. Nem belső, privát ügy. Pedig a mai világ így állítja be. A hit cselekvés, életforma. Ahogy dolgozom, ahogy családomhoz, barátaimhoz viszonyulok. Nem jó pap, aki a kegyességét a szószéken felejti, nem jó egyháztag, aki a templomból hazaérve a hitét az ünneplőjével együtt a fogasra akasztja. A Krisztus cselekedeteit cselekedni. Sok mindent teszünk, ami lehet, hogy látványos, de nem hitből volt, vagy hamis hitből származik.

    Még nagyobbakat is? Nem túlzás? Krisztus a megváltás elvégzője, beteljesítője, a forrás, de áldásait általunk meg akarja szétosztani. Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek, tanítja a mi Urunk, és ő sem akar nálunk nélkül. (Szobor története.)

   Drága ígéret: az erőt is megkapjuk ehhez. Akármit kértek, megkapjátok, hogy dicsőíttessék… Fontos kiegészítés. Ami az Isten dicsőségét teszi nyilvánvalóvá. Sokszor kétségbeesve kérünk valamit, amiről kiderül utólag: nem lett volna jó.  Tanuljuk meg azt kérni, ami az Isten dicsőségét szolgálja. Ő ilyen lelki pályázatokat hagy jóvá . Mennyi önző kérésünk van!

   Ha szerettek engem. Előbb ő szeretett. Nem tudjuk soha meghálálni, mégsem tehetjük, hogy ne háláljuk meg. Valaki életét adta értünk, lehet ezt a tényt semmibe vennünk? Emberek lennénk, ha így viszonyulnánk? A szeretet nem szó, nem nagy nyilatkozat, hanem – olvastuk - az ő parancsolatainak megtartása. Konkrét dolog. Az én parancsolataim. Ismerjük eszünkkel, de nincs a szívünkben. Felebaráti szeretet, megbocsátás, imádság, stb. Szeretetünket úgy tudjuk a leginkább kifejezni, hogy engedelmeskedünk. Amiként  gyermekeink is.

   Másik Pártfogó… Vigasztaló. Jézus Pártfogóként jött erre a világra, hogy a bűnnel való reménytelen küzdelmünkben mellénk álljon (történet: valaki eladatta magát rabszolgaként, hogy gyerekkori barátját kiváltsa). Annak, amit elvégzett értünk, végső soron az ő szeretetének a Szentlélek tesz részeseivé. Krisztus nincs közöttünk, honnan tudjuk, miből érezzük jelenlétét? A Szentlélek munkája. Veletek lesz mindörökké. A HK is ezt tanítja. Minden helyzetben: nehézségben, betegségben, szomorúságban. Aki Isten Lelke által Krisztust befogadja, az mindig tudja: vele az Isten, nincs soha magára. „Nem soha magam.”

  Egy minősítés: az  igazság Lelke. Sokféle lélek van. Az anyagiasság, a hamisság, a gyűlölet lelke. Amilyen lelket befogadunk, az uralkodik rajtunk, annak szolgálunk. Az igazság… tkp. nem emberi fogalom, Istenre mutat, kegyelmét hirdeti. A világnak nem kell. Ha sötétben akarok maradni, akkor a kizárom a világosságot. Ha hamisságban vagyok, akkor nem kell az igazság. Gondoljunk arra, hogy lenne egy barátunk, aki minden gondolatunkat ismerné, és ha hazudunk, akkor mindig hangosan figyelmeztetne. Magunkkal vinnénk egy olyan megbeszélésre, ahol valamit le akarunk tagadni? Dehogy! Te maradj csak! Kell-e Isten Lelke, kell-e az igazság, alávetjük-e magunkat? Nem azért kapjuk a Lélek ajándékát, hogy ítélkezzünk, hanem, hogy minket figyelmeztessen.  (Szemorvosnál: jól látok, látom, milyen koszos az ablak. És azt látja-e, milyen koszos a saját ruhája? Az ítélkezés távollátó. )

   Ti ismeritek, mert nálatok lakik, bennetek lesz. Nagy kérdés, hogy helyet kap otthonainkban, szívünkben, kapcsolatainkban? Tiszta indulat, tiszta hit. Mert ha nem, akkor más uralkodik rajtunk/bennünk: a gonoszság, a hamisság, bűn megkötözöttsége.

   Drága ígéret: nem hagylak árvákul. Árváknak, elhagyatottaknak érezzük magunkat. Valaki azt mondja: velünk van. Az a Krisztus, aki árvává lett, aki a szenvedést és halált is vállalta értünk. Drága módon szólal meg az örökélet reménysége. De ti láttok hit által, tudjátok, hogy veletek vagyok, és megláttok majd dicsőségemben, mert én élek, ti élni fogtok. Gyönyörű ige, csodálatos vigasztalás. Végzősökként ezt írattuk a tablónkra. Minden ember életére igaz, aki hisz Krisztusban.

  Közösség, amit már most megélünk, ami kiteljesedik.  Ezt a közösséget a szeretet jellemzi, az engedelmesség. Szeretem, az Atya is… kijelentem magam. Sok mindent nem értünk, de a legfontosabbat tudhatjuk: az ő kezében van az életünk.

   Nála maradunk. Jó találkozni. A mi életünk találkozásokból és elválásokból áll. Krisztus mindig velünk marad. Megáldja otthonainkat, életünket. Ámen. 

 

Mk 8, 11-21 (bibliaóra)

   Kimennek Jézushoz a farizeusok.  Bár ez a megfogalmazás azt sugallja (elsődlegesen, nyilván, azt jelenti, hogy Jeruzsálemből vidékre szálltak ki), hogy ők magunkat bentlevőknek gondolták. A törvény keretei közt élőknek. Igazaknak. Aki igaznak képzeli magát, annak nehéz igazságot tanítani, ajándékozni.

Vitatkozni kezdtek… íme, Jézussal is vitába lehetett szállni, meg lehetett kérdőjelezni tanítását. Ma ennek a fénykorát éljük. A kételkedését, kétségbe vonásét. Régi evidenciák kerülnek kérdések tüzébe. Miért van szükség Isten igéjére, egyházra, közösségre, családra, hitre, mért kellene másokért tönkretegyem magam, stb. Nem a kérdezés ténye, hanem hogyanja a patologikus. Milyen lelkületből fakad? Vajon nem a védekezés, hárítás, az önzés hangja? Kényelmes kibúvás a felelősség alól? 

   Mennyei jelt kívánnak, kísértve őt. Pedig Jézus tényleg a mennyeiekről jött bizonyságot tenni. De a farizeusokat nem az igazság érdekli, hanem a jelek, a szenzáció, a mutatvány.

Ritkán olvasunk arról, amit itt hangsúlyoz az ige: Jézus a lelke mélyéről felsóhajt. Sok keserűség van ebben: a meg nem értés miatt, a közömbösség miatt. Mert nem kell Isten országának igazsága, nem kell a megtérés, az élet. Jézus nem a maga kudarca miatt sóhajt fel, hanem a farizeusok keményszívűsége, gőgjükben saját pusztulásukat választó tagadásuk miatt.  Jeruzsálem, Jeruzsálem!

Meg kell tanuljuk Jézustól a másokért aggódást. Ne a visszautasítás fájjon, hanem a mások életének

nyomorúsága. (Orvos esete, akit egyik agresszív betege megsebesített. Azt mondta neki: uram, a kisebbik baj az, amit velem tett, a nagyobb az, hogy magán sürgősen segíteni kellene, és én ebben az állapotban erre képtelen vagyok.)

   Miért kíván jelt ez a nemzedék? Nem adatik! (Máté a Jónás próféta jeléről beszél, ami régi, de valami újra mutató jel). Nem értjük egészen. Jézus csodákat tesz: sok beteget meggyógyít, 4000 embert tart jól. Mintha Jézus azt mondaná: nem olyan jelek ezek, amire várnak. Nagy csoda lenne, ha pl. most húsvétra minden egyháztag kapna váratlanul 3000 eurót (legtöbben szeretnénk ezt). Vajon többen lennénk a templomban, jobban örülnénk Jézus feltámadásának, jobban hinnénk az üdvösségben, jobban ragaszkodnánk egymáshoz?  Nem hiszem. Nem kapunk-e sok mindent Istentől – földi dolgokból is -, ami 3000 eurónál értékesebb? Krisztus keresztje, megváltó irgalma, halált legyőző hatalma kell a legnagyobb jel legyen számunkra.

   Elindulnak a túlsó partra. Gyakori mozzanat ez. Jézusnak fontosak a túloldalon levők is. Jézus utazás, hajózás közben is figyelmezteti, tanítja őket: őrizkedjetek, óvakodjatok a farizeusok kovászától. Jézus itt – az előbbi vitára visszautalva – a képmutató, színlelt vallásosságról beszél. A látszathitről. Az önigazultságról. Ez, mint kovász, megerjeszti, romlottá teszi életünket.

A tanítványoknak a kovász a kenyeret juttatja eszükbe, azt, hogy csak egyetlenegyet hoztak magukkal. Azt, hogy ez szűkösen lesz elég (a 4000 jóltartásának a csodája után vagyunk!). Milyen földhözragadt gondolkodás. De ne ítéljük el őket. Ha éhesek vagyunk, és egy vacsora vagy bibliaóra között kellene választani, hát nem tudom – böjt ide vagy oda – hányan választanák a lelki opciót.

Baj az - a böjt erre figyelmeztet -, ha a testi gondjaink, szükségeink minden gondolatunkat rabul ejtik. Ha semmi másra nem tudunk figyelni.

   Jézus értetlennek, keményszívűnek nevezi őket. Lelki vakoknak, süketeknek. Úgy megvakít, megsüketít a világ. Csak saját igényeink szavát halljuk. Annyit mérlegeljük, hogy mi az előnyös nekünk, de arra már nem akarunk figyelmet áldozni, ami valóban jó. Szülők gyermekeiknek sok mindent megadnak, lelki nevelésükre szinte semmit fordítanak. A sok mindenből, lehet, célt tévesztő élet lesz.

   Jézus – milyen érdekes a pedagógiai módszere – felemlegeti a kenyércsodákat.  Láttátok a jeleket, de nem értettétek meg azok lényegét. Isten gondoskodik, ti mégis aggódtok, olyannyira, hogy semmi másra nem tudtok figyelni. Leköt a kenyér gondja… és nem nyitott a szívetek a mennyei kínálatra.

   Komoly figyelmeztetés: aminek utat nyitunk a szívünkben, az tölt be. A kenyér is fontos, de nem a legfontosabb. Óvakodnunk kell a képmutatástól, aggodalmaskodástól, hitetlenségtől, és törekednünk a hitre, a lelkiekre. Ámen.

 

1 Sám 15, 10-23 (szombat este)

   Súlyos kijelentés ez: megbántam. Két eseménnyel kapcsolatban olvasunk erről a Szentírásban. Az özönvíz történetében (megbánta Isten, hogy embert teremtett), és itt, Saul királlyá választásával kapcsolatban. Istennek a bűn miatti megszomorodására utalnak ezek a történetek. Az elsőre Isten általános ítélettel válaszol (csak Nóé menekül meg), Saul esetében az ő megbüntetésével (de Isten egy új, kedve szerinti királyt választ Dávid személyében). Isten a bűn miatti, a bűnös elveszése miatti bánkódásában adott harmadik választ az Újszövetségben találjuk: a Krisztus golgotai áldozatában. Azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.

Saulról azt olvassuk, hogy elfordult, nem engedelmeskedett Istennek. Pedig ő választotta ki, tette királlyá. A hatalom igézetében azonban Saul elfeledkezett erről. Öntörvényű, irányíthatatlan ember lett.

   Érdekes a Sámuel reakciója: haragra gerjed, nyugtalan indulat fogta el, és egész éjjel jajgatott az Úr előtt. Sámuel szívén viseli a Saul, a nép sorsát. Reggelre kelve első dolga, hogy találkozzék Saullal. Saullal azonban már nem könnyű szóba állni: lelki ámokfutásba kezd. Emlékoszlopot állítatott magának. Ezt csak Isten tiszteletére lett volna szabad megtennie. Az ősbűn újrajátszódása ez: olyanok lesztek, mint az Isten. Kisajátítjuk Isten dicsőségét és az önimádat bűnébe esünk. Amikor végül találkozik Sámuel Saullal Gilgálban, a király színlelt kedvességgel, álnok hazugsággal fogadja. Mindent úgy tettem. Az előző részben egy harcról olvasunk, ahol Isten parancsa szerint mindent ki kellett volna irtani. De az állatok javát megkímélték, valószínű a maguk számára. Ez az az eset, amikor félreteszünk a bűneinkből. Amikor megtartjuk azt, amiről Isten azt parancsolta, hogy szabaduljunk meg tőle. Egy bűnös szenvedély, kapcsolat, szokás. Hiába takargatjuk, elárulják magukat. A mi életünkben is vannak „marhabőgések”.

   Tudjuk, Saulnak nem ez volt az egyetlen bűne, de itt mutatkozott meg igazán keménynyakúsága, önfejűsége, engedetlen természete. Csak színből szolgált Istennek. Isten által választott királyként a saját útját járta.

   Sámuel nagyon kemény, éles szavakkal adja ezt tudtára, és teszi fel a kérdést: Miért nem hallgattál az Úr szavára? Saul az Ádám módszerét követi: a mentegetőzését, a tagadásét, mások hibáztatásáét. Hallgattam én, végrehajtottam. A nép azonban megtartotta, de csak azért, hogy feláldozza.

A bűn következménye nemcsak az engedetlenség, szembeszállás, hanem annak tagadása is. A bűn megszüli bennünk, gondolkozásunkban, magatartásunkban a maga védekező, hárító mechanizmusát. Sajnos, hogy ez éppen a tisztán látást, a bűnbánatot és a bocsánat elfogadását akadályozza meg.

   Figyelemre méltó, amit Sámuel mond: vajon az áldozat ugyanúgy tetszik-e Istennek, mint az engedelmesség?  Bizony, többet ér az engedelmesség. Az engedetlenség olyan, mint a bálványimádás. Az énem, az én akaratom lesz a legfontosabb. Fontosabb leszek Istennél. Az Úr őrizzen meg ettől!

   Aki megveti az Úr Igéjét, azt Isten is megveti. Isten Igéje az ő kijelentett szeretete, kegyelme. Az Újszövetségben: Krisztusban lett testté. Aki őt tagadja meg, aki tőle fordul el, annak nem marad más… csak az, ami a kegyelmen kívül van. Maradjunk a kegyelmen belül, járjunk engedelmességben, lássuk meg bűneinket, és kérjük Istent, hogy  bocsássa meg azokat! Ámen.

 

Mk 11, 27-33 (bibliaóra)

Ismét bementek Jeruzsálembe. És amikor Jézus a templomban volt, odamentek a főpapok, az írástudók és a vének, és így szóltak hozzá: Milyen hatalommal cselekszed ezeket, és ki adta neked ezt a hatalmat, hogy ilyeneket tegyél? Jézus pedig így válaszolt nekik: Kérdezek tőletek valamit, feleljetek rá, és akkor megmondom nektek, milyen hatalommal cselekszem ezeket. Vajon János keresztsége mennyből való volt-e vagy emberektől? Válaszoljatok nekem!  Azok pedig így tanakodtak egymás között: Ha azt mondjuk, a mennyből, azt fogja mondani, akkor miért nem hittetek neki? Vagy talán mondjuk azt: emberektől? De féltek a sokaságtól, mert Jánosról mindenki úgy gondolta, hogy valóban próféta volt.  Ezért így feleltek Jézusnak: Nem tudjuk. Jézus pedig ezt mondta nekik: Én sem mondom meg nektek, milyen hatalommal cselekszem ezeket.

    Jézus elárultatása, keresztre feszítése előtti napok ezek. Nem menekül. Bemegy Jeruzsálembe. Sokan várják, sokan tekintenek rá reménységgel, vigasztalást keresve. Sokan irigykednek rá, gyűlölik. Ezen a világon (bennünk) együtt van jelen a jó és a gonosz. Jeruzsálem a béke városa, és mennyi bűn, intrika, stb. van benne. Akkor lesz igazi békessége, ha befogadja Jézust. Nem elég, hogy Jézus megérkezett: be kell fogadni őt.

   Jézus a templomban van.  Tudjuk, sok helyen tanított, de ha alkalma volt rá, betért a zsinagógákba és a templomba. Az imádság, a közösség helyszíne. Értékelnünk kell. Kiszorul közösségeink életéből. Annak idején a központba építették, ma nem meghatározó. Más értékek kerültek előtérbe.

  Egy komoly delegáció megy Jézushoz: főpapok, írástudók és vének. Vallás, tudomány és a politika képviselői. Jézus egy más igazságot képvisel. Nem az előbbiek ellenit, hanem azok fölöttit.

   A hatalomra kérdeznek rá. Milyen hatalommal cselekszed ezeket, és ki bízott meg?  Kit képviselsz? A hatalom nemcsak a történelemben, hanem mindnyájunk életében is döntő kérdés. Kinek az akarata érvényesül a családban, a baráti körben? Ki a nagyobb, ügyesebb, dominánsabb. Általános szabály (evolúciós törvény), hogy a nagyok elnyomják a kicsiket. Ilyen vagy olyan módon uralkodnak rajtuk. Krisztus szolgálni jött. Nem könnyű a mindennapokban az egyensúlyt megtalálni: nem élni vissza helyzetünkkel, és nem engedni, hogy mások visszaéljenek hatalmi pozíciójukkal.

  Az is mindig kérdéses, hogy mennyire legitim a birtokolt hatalom. Szükség van hivatkozási alapra. Régebb az uralkodók isteni kiválasztásnak tulajdonították hatalmukat, később divatba jött a népet emlegetni, vagy a társadalmi rendet, a választókat.  Ez is jelzi, hogy az embernek nincs önmagában való hatalma. Mid van, amit ne kaptál volna? De valóban: kitől kaptuk? Igazi megbízatás, vagy magunkhoz ragadtuk, kisajátítottuk?

   Jézus – megfigyelhetjük – általában visszafordítja a kérdést a kérdezők fele.  Itt nem ismétli meg azt, amit másutt olvasunk: Istentől jöttem. Az Atya bízott meg engem. Néha a legigazabb válasz is hatástalan marad, ha valaki előítélettel, kemény szívvel hallgatja. Jézus el akarja gondolkoztatni az írástudókat, farizeusokat és véneket. A Jézus kérdéséből kiderül, hogy itt a földi és a mennyei hatalom  témája ütközik. Ahogy a Keresztelő János esetében is. 

János hatalma, amivel keresztelt, igét hirdetett, honnan származott? Mit gondoltok. Ő már nem él, lezárult az életműve, el lehet immár bírálni. Mit tartotok felőle?

   Tanakodni kezdenek. Nem egy őszinte, hanem egy diplomatikus választ keresnek. Érdekes, megpróbálnak a Jézus fejével gondolkozni. A maguk módján. Rávetítjük a másikra a mi gondolkodásmódunkat. A bizalmatlanság kiindulópontja gyakran mi magunk vagyunk. 

Két dolog derül ki tanácskozásukból: nem őszinte az érdeklődésük, nem az igazság utáni vágy hajtja őket, hanem a támadó szándék. Másodszor az, hogy a mennyei üzenet nem érdekli őket: sem a János, sem a Jézus esetében. Őket csak saját érdekük, saját hatalmuk foglalkoztatja. Nem is akarnak hallani az Isten hatalmáról, ők a sajátjukat féltik.

   Komoly figyelmeztetés ez: amíg saját bűneinkhez ragaszkodunk, saját hatalmunkat féltjük, addig nincs esélyünk meghallani a Jézus szavát (pedig ő hatalommal szól!)  Addig teljesen be van zárva a szívünk. Szomorú, sőt tragikus kimondani: addig teljesen fölösleges Isten igazságáról beszélni nekünk. Jézus ezért nem válaszol ennek a csoportnak. (Zimányi József lp. esete.) Ámen.

 

Mk 12, 18-27 (szombat este)

   Vajon lehet-e beszélni a feltámadásról húsvét csodálatos eseménye előtt, jobban mondva húsvéti hit nélkül? Amint a felolvasott történet mutatja: ha a feltámadás csak elméleti kérdés, akkor a válasz spekuláció, emberi okoskodás ill. kételkedés lesz. Csak Krisztus által válik igazzá, hitelessé, bátorítóvá.

   A szadduceusok csoportjához tartozók köztudottan nem hittek a feltámadásban. A választott nép hitének nem volt szerves része a személyes értelemben vett feltámadás. A feltámadás gondolata inkább arra vonatkozott, hogy a nép, a közösség fennmarad, hogy Isten nemzedékről nemzedékre megtartja, megőrzi őket. Sok embernek ma is ennyit jelent a feltámadás: továbbélek gyermekeimben, alkotásaimban, cselekedeteimben. Számukra húsvét nem több a természet megújulásánál. Pedig már az Ószövetségben több kijelentés beszél a személyes feltámadásról: tudom, hogy az én Megváltóm él (Jób). Isten hatalma magában foglalja a halál legyőzését is. Isten szeretetétől – ahogy Pál apostol fogalmaz – semmi sem szakaszthatja el az övéit.

   Az evangélium kronológiája szerint néhány nappal nagypéntek ill. húsvét előtt zajlik le ez a beszélgetés. A keresztre készülő Jézust kérdezik tehát. Egy erőltetett, mondvacsinált történettel/sztorival állnak elő. Mózesre hivatkoznak. Mózes a zsidó vallás legnagyobb emberi tekintélye. Az általa megfogalmazott törvények isteni eredetűek.

A szadduceusok a sógorházasságnak a törvény hagyományain alapuló gyakorlatát emlegetik fel.  Nem sok konkrét esetről olvasunk a Bibliában. Onán története. Utalások viszont történnek rá (pl. Ruth könyvében). 

   Van hét testvér… Az első megnősült, és meghalt utód nélkül… A mózesi rendelkezés értelmében az özvegyet a következő testvér veszi el feleségül, aki szintén meghal, anélkül, hogy gyerek született volna, és így tovább.

Értjük, a törvény célja az, hogy ne vesszen ki egy család, egy név… ilyen formán a földi túlélést, „feltámadást” szolgálta. Eddig terjed a szadducesok hite. A történetben még ez a reménység is meghiúsul, mert nem születik gyerek, a nemzetség kihal tehát. Nincs tovább, nincs kézzel fogható folytatás, vége van. Ebből a helyzetből nézve – emberi logikával - még elképzelhetetlenebb akármilyen feltámadásról beszélni. A szadducesok egy megoldhatatlannak tűnő, abszurd feladványt visznek Jézushoz.

   Visszatérve a család, a nemzetség, a nép megmaradásának gondolatához: mindenképpen fontos. Mi is sokat beszélünk róla. Enélkül nincs földi jövő.  Ha nem vállalunk gyereket, nem kérhetjük Istentől a közösség megerősödését, gyarapodását.

Azonban a feltámadás hite több ennél. Azt jelenti: Isten előtt nincs elveszett élet. Mindenki egyformán kedves előtte, Krisztus egyen-egyenként mindenkért meghalt… mindenkinek üdvösséget, örök életet ajándékoz, aki hisz benne. Ez a mi bizodalmunk az elhunytak felől.

   Jézus azt mondja: tévelyegtek. Nem ismeritek igazán az írásokat, sem Isten hatalmát. Mert amikor majd feltámadnak… Jézus tényként kezeli. Isten örök akaratának része ez. Nem tudjuk megérteni, megmagyarázni. Nem azért igaz, mert hisszük, hanem azért kell hinnünk, mert igaz. A feltámadás nem a földi élet folytatása, nem egy örök körforgás (reinkarnáció), nem beleolvadás a világszellembe, hanem részesülés Isten hatalma és kegyelme által – a földi után – az angyalokéhoz hasonló mennyei életben.

   Aztán az ismert igevers. Azt mondja Isten: én vagyok az Ábrahám Istene… Ezek a személyek a Jézus korában már rég nem éltek. Isten nem az emlékünket őrzi meg, hanem az életünket. Ő az életnek és az élőknek az Istene. Milyen csodálatos kijelentés ez! Milyen jó, hogy így készülhetünk húsvétra! Ámen.