ApCsel 5,1-11 (szombat este)

 

Egy ember, név szerint Anániás, feleségével, Szafirával együtt eladott egy birtokot, és az árából feleségének tudtával félretett magának, egy részét pedig elvitte, és az apostolok lába elé tette. Péter azonban így szólt: Anániás, miért szállta meg a Sátán a szívedet, hogy hazudj a Szentléleknek, és félretegyél magadnak a föld árából? Vajon nem a tiéd volt-e, amíg el nem adtad, és miután eladtad, nem te rendelkeztél-e az árával? Mi indította szívedet ilyen cselekedetre? Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek. Amint meghallotta Anániás ezeket a szavakat, összeesett, és meghalt. Nagy félelem szállta meg mindazokat, akik ezt hallották. Az ifjak pedig felálltak és betakarták őt, majd kivitték és eltemették. Mintegy három óra múlva a felesége is bement, mit sem tudva a történtekről. Péter megkérdezte tőle: Mondd meg nekem, ennyiért adtátok el a földet? Ő így felelt: Igen, ennyiért. Péter így szólt hozzá: Miért egyeztetek meg abban, hogy próbára teszitek az Úr Lelkét? Íme, azok, akik a férjedet eltemették, az ajtó előtt állnak, és kivisznek téged. Az asszony pedig azonnal összeesett a lába előtt, és meghalt. Amikor bejöttek az ifjak, halva találták, kivitték őt is, és eltemették a férje mellé. Nagy félelem szállta meg az egész gyülekezetet és mindazokat, akik hallották ezeket.

 

  Kemény történet. Az emberi gyarlóságról szól, ami a legszentebb közösségben is megmutatkozik. Mindig számolnunk kell vele: magunkban, másokban.

   Az elsőző versekben olvassuk, hogy az első gyülekezet tagjai vagyonukat közösnek tekintették. Óriási bizalomról árulkodik ez. Vagyonunkat osztjuk meg a legnehezebben másokkal. Társadalmunkban a magántulajdon az egyik legfőbb érték, annak sérthetetlensége az egyik legfőbb elv. Idézgetjük, hogy mid van, amit ne kaptál volna, de nem gondoljuk komolyan.

   Kiderül, hogy az ősgyülekezetben vagyon átadása nem volt kötelező. Az működik jól, azon van áldás, ami önkéntes. A hit önkéntes, szabad döntés eredménye. Nem lehet kikényszeríteni. Az adományozással is így van. Önkéntes egyházfenntartói járulék. Sokan vannak, akik szívesen adják, de vannak, akik csak azért, mert ez a törvény.  Tudjuk, az Ószövetségben a tized volt gyakorlatban.

   Anániás és Szafira félretesznek az eladott föld árából.  Érezzük, a bizalmatlanság (az ősbűn oka) lappang a háttérben. Ki tudja, mi lesz ebből a közösködésből, jó lesz bebiztosítani magunkat. Hogy másokkal mi lesz, az már kevésbé érdekel. A szívükben valami rossz, gyanakvó indulat támad, valami megromlik. Anániás elvitte a fennmaradó részt, és letette az apostolok lába elé, mint a teljes összeget. Péter észreveszi. A Lélek által belelát az Anániás szívébe.

    Meg is kérdi: miért szállta meg a Sátán a szívedet? A tied volt, szabadon rendelkeztél vele, nem kötelezett senki, hogy eladd, ha eladtad, nem kényszerített senki, hogy idehozzad az árát, ha idehoztad, mondhattad volna, hogy nem az egész. Minden hazugsággal végső soron magunkat csapjuk be. Nem embereknek hazudtál, hanem a Szentléleknek. Kemény szavak. Istent akartad félrevezetni?

   Olyan súlyos az ítélet, hogy Ananiás holtan esik össze. (A fennálló szokás szerint azonnal el is temették.) Gyökössy Endre írja: olyan fontos volt a gyülekezet tisztaságát megőrizni, olyan erővel volt jelen a Lélek igazsága, hogy nem volt ott helye semmiféle hamisságnak. Mennyi tisztátalan indulat, cselekedet kap helyet kap életünkben, közösségeinkben! 

   Három óra elteltével érkezett Szafira.  Péter megkérdezte tőle: ennyiért adtátok el? Nem tesztelni akarja, hanem esély akar adni neki a megbánásra. Minden kérdés alkalom arra, hogy átgondoljuk a választ. A hazugság olyan, mint egy számítógép-vírus. Beírja magát, és mindent művelet végrehajtását meg akarja fertőzni. Isten Lelke arra ösztönöz, hogy meggondoljuk a dolgainkat. Valaki azt mondta, hogy Isten senkit sem ítél el bűnei miatt, hanem csak azért, mert nem bánta meg azokat. A bűnben való makacs kitartás végzetes lehet.

    Szafira a tagadást választja.  A következményt túl súlyosnak érezzük. Hányszor fordultunk el az igazságtól, hazudtunk egymás ellen, Isten előtt, hamis tanúbizonyságot tettünk, és még itt vagyunk. Kegyelem. Anániás és Szafira története komoly figyelmeztetés. Járjunk az Úr igazságában, és semmi előnyért nem tagadjuk meg Istent, Megváltónkat! Aki az igazságot követi, annak útja megáll. Ámen.

 

 

Jak 3,13-18 – (bibliaóra)

 

Kicsoda bölcs és értelmes közöttetek? Mutassa meg a magatartásával, hogy mindent bölcs szelídséggel tesz!  Ha pedig keserű irigység és viszálykodás van a szívetekben, ne vétkezzetek az igazság ellen azzal, hogy bölcsességetekkel kérkedtek. Ez a bölcsesség nem felülről jön, hanem földi, testi és ördögi. Mert ahol irigység van és viszálykodás, ott zűrzavar van és mindenféle gonosz tett. A felülről való bölcsesség először is tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalommal és jó gyümölcsökkel teljes, nem részrehajló és nem képmutató. Akik békességet teremtenek, békességben vetnek, hogy az igazság gyümölcsét arassák.

   Kicsoda a bölcs és értelmes? Az eredeti szövegben a szófosz és az episztémon szavak szerepelnek (bölcs, ill. képzett, járatos). Kissé provokáló a kérdés. Ki tartja annak magát? Nosza, álljon ki! Persze, tudjuk, ilyenkor illik szerénykedni, hogy ó, hát én egyáltalán nem gondolom magam annak, de ha egy beszélgetés során valaki leostobáz, idétlennek nevez, akkor vérig sértődünk. Legtöbb konfliktusunk hátterében az áll, hogy túl nagy az egónk, túl nagyra tartjuk magunkat.  Képzeld, az a semmi azt mondta nekem (a bölcsnek és értelmesnek)! Túl fontosak vagyunk magunknak.

   Az előző versek fényében arra is gondolnunk kell, hogy nyelvünk bűnös vitézkedése (rágalmazás, megszólás, pletyka, vádaskodás, stb. formájában) hányszor ekörül forog: nem vagyunk akárkik másokhoz képest. Nemrégiben olvastam: a másik ember az én tükröm. Amilyennek a másikat látom, olyan vagyok.

  Egyszóval mindnyájan szeretnénk bölcsnek és értelmesnek látszani. Ez tiszteletreméltó szándék. A Szentírásban a Salamon bölcsessége kitüntetett helyet kap: „isteni bölcsesség lakozott benne”, „nagyobb volt az egyiptomiak minden bölcsességénél”.  „A bölcsesség drágább kincs az igazgyöngyöknél”, olvassuk Jóbnál.  A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme: a Példabeszédek és Prédikátor könyvének fő témája. A prófétáknál a bölcsesség Isten egyik tulajdonsága. Az Újszövetségben Jézussal kapcsolatban kérdik az emberek: „honnan van benne ez a bölcsesség”.  A Jelenések könyvében a bölcsesség dicsőítő formulaként szerepel mint Isten felségjelzője. De vajon törekszünk-e valóban az igazi, felülről való, tiszta, krisztusi bölcsességre? Az igazi bölcsességnek nem kell reklám: megmutatkozik.

   Így is hallottuk: mutassa meg magatartásával, életformájával. A világnak erre van szüksége. Gyakorló keresztyénekre. Ha ugyanazt adjuk, mint a világ, akkor hiába más a szövegünk, nem lesz hiteles és hatásos.  Bölcs szelídség. Milyen mély értelmű kifejezés! A két szó elválaszthatatlan egymástól.

  Ha pedig… és úgy érezzük, hogy itt az apostol a valós helyzetről beszél. Sajnos ez a „ha pedig” állapot sokszor szép bizonyságtételeink ellen tanúskodik.  Keserű irigység (és viszálykodás) van a szívetekben. Érdekes ez a jelzős szerkezet. Az irigység megkeseríti az életet. Kifele és befele is. Sok beszédünk, tettünk hátterében ez áll. Sok, az igazság nevében megfogalmazott kritikánk az irigység keserű nedvéből táplálkozik. Családi életünk, egyházunk, közösségeink legfőbb – lelki értelemben vett - kardiológiai problémája, együtt a viszálykodással.  Akkor ne dicsekedjetek/hencegjetek/kérkedjetek (a bölcsességetekkel), és ne hazudjatok (pszeüdomai) az igazság ellen.

   A bölcsesség nagyon mély kapcsolatban áll az igazsággal. Van egy emberi tulajdonság, amit gyakran összetévesztünk a bölcsességgel: az élelmesség. Nagy tekintélyt vívott ki magának ez a magatartás. A siker egyik garanciájának tartjuk. Csakhogy sokszor átgázol az igazságon!

  Ez a bölcsesség nem felülről (érdekességképpen: azt is jelenti, hogy - időben – nem elölről) jön. Nem a teremtés rendje, Isten akarata szerint való, hanem földi, érzéki, démoni.

Igaz, mennyire éles lesz a kérdés: ki irányít? Földi, emberi szempontok? Mert az démoni. Belőlünk csak az származik, ami bennünk van. Fény nélkül nincs világosság.

   Mert ahol a szívben irigység/féltékenység és viszálykodás van, ott zűrzavar (igaz, a Sátán szeret zavart kelteni és a zavarosban halászni), ott féktelenség, és minden gonosz tett (pragmatika). Igen, ezek az indulatok elrontják a keresztyén praxisunkat. Praxis pietatis helyett praxis faulos lesz.

  De hallunk a felülről való bölcsességről is: először tiszta (szemérmes). Nem keveredik a rosszal. Tiszta szándékában (nincs hátsó gondolat mögötte, ahogy Isten bölcs terveiben sincs ilyen), tiszta az eszközeiben (nem él a manipuláció módszerével, a szeretet csak saját szabályai szerint tud „játszani”), tiszta a gyümölcseiben (Isten dicsőségére és mások javára munkálkodik. Bölcs ember nem a maga előnyét tartja szem előtt). Ha meggondoljuk: valóban ritka ez a tiszta bölcsesség. Egyre többet tudunk, egyre tanultabbak vagyunk, és egyre jobban hiányzik belőlünk ez a mennyei bölcsesség. (Történet az „összerakott oroszlánról”.)

   Aztán olyan szép a sor… békeszerető, elnéző, engedelmes, teljes irgalommal és jó gyümölcsökkel, nem ítélkező, nem képmutató. Meg lehet állni mindenik szónál. Az 1Kor 13 jut eszünkbe. Azt látjuk ebből a felsorolásból, hogy az igazi bölcsesség kapcsolatban áll a szeretettel. És ha kapcsolatban áll az igazsággal, a szeretettel, akkor kapcsolatban áll azzal, akiről azt olvassuk az 1Kor 1, 30-ban: „általa ti a Krisztus Jézusban vagytok, aki Istentől bölcsességül, igazságul, szentségül és váltságul lett nekünk.”(Károli)

   Csak Krisztusban, általa lehetünk a szónak ebben az értelmében bölcsek, Isten szerinti gondolkozók és cselekvők.

Általa lehetünk a békesség eszközei (nem véletlen, hogy a bölcsesség legfontosabb gyümölcseként említi ezt az Írás): Krisztus maga is békességet teremtett és reánk bízta a békesség szolgálatát. Háborút egy őrült is képes elindítani, de a békességhez nagyon sok bölcsességre van szükség.

 Végül egy idézet:
    „Az okosság nem bölcsesség. Az okosság készség, idegrendszerbeli és értelmi fürgeség. A bölcsesség az igazság, a megnyugvás, az elnézés, a tárgyilagosság és a beleegyezés. Az okos emberek soha nem bölcsek, túl izgatottak ehhez, mintegy állandóan megrészegednek okosságuktól; de a bölcsek mindig okosak is, s ugyanakkor többek ezeknél, mert nem akarnak bizonyítani semmit. Az okosak társaságát kerüld, mert felizgatnak és végül megsértenek. A bölcsek társaságát keresd. Az okosakkal lehet beszélni. A bölcsekkel lehet hallgatni.” (Márai Sándor) Ámen.

 

Menyei Atyánk a Jézus Krisztusban,

hálát adunk ezért az alkalomért, amikor szívünket megnyithattuk a te drága, szent igéd előtt, amikor megállhattunk a te közeledben, és újból átélhettük azt, hogy megváltott, kegyelmedbe fogadott gyermekeid vagyunk, és megérthettük azt, hogy a bölcsességed a megbocsátás igazságáról, a szeretetről szól, valójában Jézus Krisztusról, a mi Urunkról.

   Bocsásd meg, ha mi magunkban akarunk bölcsek lenni, ha többnek tartjuk magunkat másoknál, ha kisajátítjuk kegyelmi ajándékaidat, és azokkal úgy dicsekszünk mint sajátunkkal. Milyen sokszor megszégyenültünk emiatt, és bölcsességünk ostobaságnak bizonyult. Köszönjük, hogy a te bolondságod, a kereszt botránya feljebbvaló bölcsesség minden emberi okosságnál, erőtlenséged erősebb minden emberi hatalomnál. Olyan csodálatos dolog ez! Indíts minket alázatra, és segíts Lelked által, hogy az igazi, felülről való bölcsességre törekedjünk, a Krisztusban való hitre, neki való engedelmességre! Őrizz minket az önző, a lázadó, a tagadó, a démoni okosságtól, és taníts a te bölcsességre, hadd öltözzük fel Krisztus jóságát, szelídségét, tisztaságát, akkor leszünk bölcsek, mások számára is áldást ajándékozók.

   Most különösképpen a békesség ajándékát kérjük tőled: te látod, jó Atyánk, mennyi viszály, széthúzás van családjainkban, közösségeinkben, egyházunkban, társadalmunkban, világunkban, könyörülj rajtunk, rendelj a Krisztus bölcsességét és indulatát hordozó embereket, akik a békességet munkálják. Legyen áldott neved, hogy benne megbékéltettél minket önmagaddal, sőt az egész világot is, és reánk bíztad a békéltetés szolgálatát. Áldd meg ezt a közösséget, ennek minden tagját! Te ismersz minket egészen személyesen, gondjainkkal, erőtlenségeinkkel, könyörülj rajtunk Krisztus Jézusért, erősíts minket a hitben, gyógyíts betegségeinkben, vigasztalj szomorúságunkban, tanácsolj kérdéseinkben, adj békességet nyugtalanságaink között! Hadd bízzuk teljesen Rád magunkat, és reménységgel várjuk üdvösségünket. Ámen.

 

 

ApCsel 11, 19-24 (szombat este)

Azok, akik az István miatt támadt üldözés következtében szétszóródtak, eljutottak Föníciáig, Ciprusig és Antiókhiáig, de senki másnak nem hirdették az igét, csak a zsidóknak. Volt azonban közöttük néhány ciprusi és cirénei férfi. Amikor ők eljutottak Antiókhiába, a görögökhöz is szóltak, és hirdették az Úr Jézust. És az Úr keze velük volt, úgyhogy sokan hittek, és tértek meg az Úrhoz. Ennek a híre eljutott a jeruzsálemi gyülekezethez, ezért kiküldték Barnabást Antiókhiába. Amikor megérkezett, és látta az Isten kegyelmét, megörült, és bátorította mindnyájukat, hogy szívük szándéka szerint maradjanak meg az Úrban, mivel derék ember volt, telve Szentlélekkel és hittel. És igen nagy sokaság csatlakozott az Úrhoz.

   Az előző versben azt olvastuk, hogy miután Péter beszámol Jeruzsálemben a pogányok megtéréséről, és saját élményeiről is ezzel kapcsolatban, megnyugszanak az atyafiak, dicsőítik Istent, és így szólnak: akkor tehát a pogányoknak is. Isten szüntelen tanít, mindegyre rá kell csodálkozzunk kegyelmének bámulatos nagyságára a magunk és a mások életében. Istennek mindig van meglepetése számunkra, mindegyre túlvezet előítéleteinken, emberi korlátainkon. Milyen lassan nyílik a szemünk sokszor!

   István kivégzése után üldözés támad.  Krisztus követőinek menekülni kell. Nem könnyű élethelyzet. Amikor a hírekben halljunk, hogy Észak-Koreában, Kínában, Iránban, Egyiptomban, másutt keresztyéneket gyilkolnak meg, bántalmaznak, akkor átvillan rajtunk, hogy „szegények!”, de képzeljük el, ha egy olyan rendelet jelenne meg, hogy a keresztyének elveszítik állásukat, jogaikat, és egyik pillanatról  másikra bizonytalanná válna az életünk. És menekülni kellene. Amit építettünk,azt hátrahagyni. Ez a helyzet mutatná meg, hogy legfontosabb a hitünk.

   Az üldözöttek messze országokig jutnak: Főnicia (Libanon, Szíria), Ciprus, Antióchia. Viszik élő hitüket, bizodalmukat, nem mondják azt: na, akkor jobb hallgatni, meghúzódni, megtagadni. Hirdetik az Igét, Krisztust, de csak a zsidóknak. A pogányok fele történt nyitás még nem lett általános. Úgy gondolják, hogy az üdvösség csak a zsidóknak adatott. Néhányan azonban a ciprusi és cirénei atyafiak közül (Küréne – Észak-Afrikai tartomány) Antióchiában a görögöknek is hirdették az Úr Jézust. Az igéről esetleg lehet hallgatni, de az Úr Jézusról nem! Szorult helyzetben esetleg letagadom nemzetiségemet, de ha a családomat is, akkor az óriási baj. Ha Megváltómról nem tanúskodik az életem, ahogy a rügyek a tavaszt hirdetik, akkor valójában elszakadtam tőle. Ahol hirdetik, ahol vállalják, ahol megvallják őt, ahol vele élnek, ott áldás van. Velük volt az Úr keze, és sokan megtértek az Úrhoz. Ők csupán eszközök, de fontos az eszköz készsége.

   A hír eljutott Jeruzsálembe. A tanítványok egyelőre még ott maradtak. Elküldték Barnabást „vizitációba”, hogy lássa, hogyan áll az evangélium ügye, nincsenek-e szakadások, nem szüremkedett-e be a gyülekezetbe hamis tanítás. Barnabás megérkezik, és látja az Isten kegyelmét. Csodálatos mondat ez. Nem a megtérteket látja, nem a növekvő gyülekezetet, nem is a békességet, hanem Isten kegyelmét. Mindebben Isten munkálkodó, jelenlevő kegyelmét ismeri fel. Felismerjük-e az Isten kegyelmét? Valaki eljön közénk, felismeri-e az Isten kegyelmét?

    Barnabás bátorítja őket: nem erkölcsi prédikációt tart, nem a múltjukra emlékezteti, hanem először bátorítja, hogy szívük szerint maradjanak meg az Úrban. Ez esetükben (még) egy szívbeli döntés volt. Nem beleszülettek, hanem szívük szerint határozták el. Ez az igazi. Erre van szükségünk. Milyen jó biztatás ez a reformáció 500. évfordulóján! Jó lenne elölről kezdeni, új lelkesedéssel, elhatározással!

   Hozzá teszi az ige: mert derék (jóravaló) ember volt… talán természetére történik utalás

(nagy áldás, ha valaki jó természetet örökölt), de a szándékára is, hogy ti. nincs benne irigység, ítélkezés, hogy szeretettel, hálával néz másokra. És külső természete mellett lelki ajándékokkal is rendelkezik: telve hittel és Szentlélekkel. Nem elegek a velünk született képességek, szükségünk van felülről való erőre.

   Igen nagy sokaság csatlakozott az Úrhoz, hallottuk az utolsó mondatban. Nem a Barnabás sikere, de az ő öröme is. És öröme a mennynek, hogy szaporodik az üdvözülők száma. Bárcsak köztünk is! Ámen.

 

Urunk, Istenünk,

dicsérjük szent nevedet ezen az estén, köszönjük minden áldásodat, amiben részeltettél a mai nap vagy a lezáruló hét folyamán, köszönjük oltalmadat, a küzdelmek közt is megmutatkozó jóvoltodat. Bocsásd meg, ha sokszor nem figyeltünk rád, nem hitünk szerint döntöttünk, cselekedtünk, nem Krisztusról tanúskodott az életünk! Segíts minket úgy élni, hogy meglátszódjék mások számára is te kegyelmed, a te Szentlelked munkája!

Indíts minket arra, hogy bátorítsuk, biztassuk egymást, külső dolgokban is, de főként a hitben való kitartásra! Add, hogy szívünk elhatározása legyen ez! Adj megújulást, odaszánást! Segíts mindenki irányában a jóra törekedni, és a hit és  Szentlélek tanúja lenni! Akkor lesz áldásod velünk, akkor adsz növekedést.

   Légy velünk az éjszakában oltalmaddal, atyai szereteteddel, kezedbe tesszük életünket, szeretteinket, családunk tagjait, közelben és távolban, barátainkat. Légy az üldözöttek oltalma, betegek gyógyítója, szomorkodók vigasztalója és minden gyermeked megtartója Krisztus Jézusban! Ámen.

 

 

Lk 10, 21-24 (bibliaóra)

Abban az órában így ujjongott Jézus a Szentlélek által: Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted az egyszerű embereknek. Igen, Atyám, mert így láttad jónak. Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki sem tudja, hogy ki a Fiú, csak az Atya, és hogy ki az Atya, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni. Tanítványaihoz fordult, és nekik külön ezt mondta: Boldog az a szem, amely látja, amit ti láttok. Mert mondom nektek: sok próféta és király szerette volna látni azt, amit ti láttok, de nem látták, és hallani azt, amit ti hallotok, de nem hallották.

      Legutóbb N. Steinhardtnál olvastam: a keresztyén embert arról lehet felismerni, hogy boldog. És valóban, a Lélek gyümölcseinek felsorolásában ott van az öröm is. „A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Az ilyenek ellen nincs törvény.” (Gal 5, 22-23)

Nem tudom, mennyire élünk ezzel a lehetőséggel. Nem állandó vigadozásról, mulatós hangulatról van szó, hanem szívbeli örömről, amit kaptunk, és ami kisugárzik rólunk.

Vajon mik az akadályai annak, hogy „örömünk teljes legyen” (1 Jn 1, 4)? Tudom, először olyan dolgok jutnak eszünkbe, amik úgymond rajtunk történnek: betegség, valamilyen baj, ránk nehezedő teher. Nem mindegy, hogy ezeket milyen lélekkel, milyen erővel hordozzuk, hogy miként viszonyulunk ezekhez a megpróbáltatásokhoz. De most a belső akadályokról szeretnék szólni, arról tehát, ami bennünk történik, és ami elrabolja Istentől kapott örömünket, békességünket. 

A.Túlzott érzékenység, önérzetesség.  Az a tény, hogy okkal, ok nélkül olyan könnyen megsértődünk, megharagszunk emberekre, a világra. Túl komolyan vesszük magunkat.  Képzeld, azt mondta NEKEM!  Hogy engedheti meg magának VELEM szemben! És túl komolyan veszünk másokat, helyesebben azt, amit mások mondanak. Ha valaki sértő megjegyzést tesz rám, azzal elrontja az egész napomat. Álljunk csak meg! Hát nem az ő baja, nyomorúsága, ha alaptalanul sérteget? Meg tudom ebben akadályozni?  Változtat valamit a helyzetemen? Hát azon az igazságon, hogy Isten szeret? Ebben a témakörben a harmadik probléma az, hogy nem vesszük eléggé komolyan Istent, azt, amivel Igéjében biztat minket.  (Légy bátor és erős, ne félj, nem hagylak el, sem el nem távozom tőled, stb.)

1. B) Hamis, teljesítményalapú önértékelés, bizonyítási kényszer. Valljuk azt, hogy ingyen, kegyelemből tartatunk meg, a gyakorlatban mégis nagyon ki akarjuk érdemelni, hogy legyünk valakik. Mindenképpen bizonyítani akarunk, és ha nem sikerül, és magunk alá kerülünk, oda a jó közérzetünk. Nos, ez a Krisztus szeretetén vagy az emberek ítéletén nyugszik? Nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak. Persze, sok mindenre kell törekednünk, de nem „ha törik, ha szakad módon”: tudnunk kell, hogy a legfontosabbat már megkaptuk ajándékba.
2. C) Elégedetlenség önmagunkkal, fizikai, anyagi, lelki állapotunkkal. Sok valós gondunk támadhat ezen a területen. De bármi is legyen, Isten kegyelméből nem esünk ki (Zákeus). Az önmagával elégedetlen ember általában mással sincs megelégedve, mást is állandóan hibáztat, kritizál.
3. D) Aggódás. Vannak emberek, akik végigaggódják és panaszkodják az életüket ok nélkül. Még egy perecért is kár. Sőt, azt mondanám: bűn. Gondoljunk Jézus tanítására! Az aggodalom legnegatívabb kihatása az, hogy megfoszt attól az örömtől, amivel Isten meg akar ajándékozni. „A rosszkedvet s a búsulást az ördög adja, lásd”, hangzik az egyik ének sora. Nyilván, temperamentum kérdése is. De kérdezzük meg: hihet-e igazán Krisztusban az az ember, aki mindig meg van keseredve, aki szidja a világot? Elfogadjuk-e tőle az örömhírt?
4. E) Csalódás. Vannak valós csalódásaink (valaki hátat fordít nekünk), de vannak túlzott elvárásokból fakadóak. Ha irreális dolgot várunk el magunktól, másoktól. Isten nem véletlenül zár be utakat előttünk. Nem esik jól, háborgunk, és lázadozunk, utána kiderül: ez volt a jó reánk nézve. Ti gonoszt, Isten jóra fordította.
5. F) Irigység. Másokhoz viszonyítjuk magunkat, és ez elrontja örömünket. (Gal 5,26: Ne legyünk egymásra irigykedők!) Sikerül vásárolni egy autót. De a szomszéd nemsokára egy menőbbel rukkol elő. Oda minden jókedvünk. Szerencsétlennek érezzük magunkat. Miért? Ebben az információs világban már nincs is személyes öröm: minden viszonyított (és kozmetikázott).
6. G) A hála hiánya. Amiért hálát adsz, az sokkal többet jelent számodra. Fontosabb, értékesebb lesz.

   Jézus – olvastuk - ujjongani kezd. Ez az örömnek egy felfokozott állapota. Az Ige hozzá teszi: Szentlélek által. Tiszta, lebírhatatlan örömet Isten Lelke adhat nekünk. Aki eszünkbe juttatja, hogy kihez tartozunk. A HK szerint az egyetlen vigasztalásunk, legnagyobb dicsekvésünk az, hogy a Krisztuséi vagyunk.

    Jézus hálát ad. Az igazi öröm megnyilvánulása ez: nem a hangos tombolás, hanem a csendes, mély hála. Jézus a Lélek által hálát ad az Atyának. A Szentháromság titkánál vagyunk. Az igazi öröm forrásánál. Ennek a vonzását érzi itt a lelkünk.

   Jézus hálát ad azért, mert Isten a megváltás titkát elrejtette a bölcsek és értelmesek elől, és felfedte az egyszerű embereknek. Istent nem lehet értelemmel „tetten érni”, megérteni: alázattal lehet közel jutni hozzá. A kegyelem természete az, hogy tudással, gőggel nem, csak hittel lehet elfogadni. Csak Krisztus által. A bölcseknek és értelmeseknek botránkozás és bolondság. Nem logikus. Csak akik szelíden és alázatos szívvel jönnek. (Mese: volt egy gazdag király, aki vitéz és hős lovag is volt. Amikor megöregedett, kihirdette: annak adja királyságát, aki el tudja venni a kardját tőle. Híres vitézek, bajnokok jöttek, páncélban, harci öltözetben, sorra megvívtak az öreg királlyal, de a kardját senki nem tudta megszerezni. Aztán érkezett egy vékonydongájú, kedves arcú herceg, aki fegyver nélkül, tiszta tekintetét a királyra vetve odament hozzá, kinyújtotta kezét, és átvette tőle a kardot.)

  Igen, Atyám, mert így láttad jónak. (Egyik kedves énekem az Igen, Atyám…) Isten, aki jó, azt látja jónak, ha jót tehet és adhat. „Mind jó, amit Isten tészen.” Amit Isten ad, abból mindig áldás származik. Amit mi kicsikarunk, az sokszor nem a javunkat szolgálja.  A tékozló fiú először kikényszerítette a jussát, a vagyon rá eső részét, a bocsánatot viszont kegyelemből kapta. Melyikben volt több, igazibb öröme???

   Jézus beszél itt az ő szelídsége hatalmáról is. Mindent nekem adott át az én Atyám. Az előbbi kijelentéshez kapcsolódik: igen, a keresztet is, a megváltás véres feladatát is, és minden hatalmat mennyen és földön. Senki nem tudja, hogy ki a Fiú, csak az Atya, és hogy ki az Atya, csak a Fiú. Ki tudja, hogy mit jelent a szülőnek a gyerek, gyereknek a szülő? Ki tudná megérteni az örök atyai szeretetet az Egyszülött iránt, az Egyszülött végtelen odaadását az Atyával szemben? Ó, Isten dicsőségének kikutathatatlan mélysége!

   Csak a Fiú… és akinek a Fiú ki akarja jelenteni. Hogy jelenti ki? Önmaga által. Úgy szerette Isten e világot. Hogyan? Nincs más hasonlat, hanem maga a Krisztus személye. Isten úgy szeret, ahogy Jézus Krisztusban megmutatta, ahogy általa szeret tehát.

   Hát nem boldog a szem, amely látja a Világosságot!? (Aki látja a Fiút…  Jn 6,40). Nem testi látás ez. A tanítványok földi szemükkel egy rabbit láttak, hit által benne Krisztust. Boldogok, akik hit által látnak.

    Királyok és próféták szerették volna megpillantani. Krisztusban adatik az igazi látás. Kérjük, adassék meg nekünk is. Ámen.

 

 

ApCsel 17, 10-15 (szombat este)

 

A testvérek pedig még aznap éjjel elküldték Pált Szilásszal együtt Béreába. Amikor megérkeztek, bementek a zsidók zsinagógájába. Ezek nemesebb lelkűek voltak, mint a thesszalonikaiak, teljes készséggel fogadták az igét, és napról napra kutatták az Írásokat, hogy igaz-e, amit Pál mond. Sokan hittek tehát közülük, sőt a tekintélyes görög asszonyok és férfiak közül sem kevesen. De amint megtudták a thesszalonikai zsidók, hogy Pál Béreában is hirdeti az Isten igéjét, odajöttek, és ott is fellázították és felizgatták a sokaságot. Akkor a testvérek azonnal továbbküldték Pált, hogy menjen a tengerpartra. Szilász és Timóteus azonban ott maradt. Pált pedig elvitték kísérői egészen Athénig, majd visszatértek azzal az utasítással, hogy Szilász és Timóteus minél hamarabb menjen hozzá.

 

   Nem sima az út, amin Isten az ő gyermekeit vezeti. De áldás van rajta. Nem mindennapi kalandokat élnek át Pálék Thesszalonikában. A történtekről olvasva rácsodálkozunk arra, hogy milyen világos, egyszerű a Pál bizonyságtétele. Mégis: hatása, eredménye, gyümölcse van. Van, akik örömmel fogadják, és van, akiket felháborít. Csődület támad. Éjjel kell továbbmenniük. ( Mégis milyen kedvesen ír Pál a gyülekezetnek: 1 Thessz 3,9sk)

   Béreába érkeznek. Ugyanazt teszik, ugyanazt mondják. Reformáció – a lényeg ugyanaz. Persze, vannak sokkal tetszetősebb elméletek, akár vallásos színezetű tanítások: légy önmagad, valósíts meg álmaidat, stb. De vajon milyen vagyok önmagamban? Vajon ismerem-e a jót? Akkor leszek önmagam, ha visszatalálok Istenhez. Ha Krisztus szerint élek.

Bátorság - ezt Pál szolgálatának szinte mindenik állomásánál ki lehet emelni. Nem fél, nem magát félti. Az evangéliumot, az élet útját hirdeti, ha bántják, ha fenyegetik is. Mint az az orvos, akit ittas betege bántalmazott, de azután mégis azt mondta: higgye el, el kell látnom a sebeit, mert különben elvérzik. 

   Egy nagyon szép megjegyzést találunk itt a városbeliekről. Nemesebb lelkűek. Igaz, milyen szép jelző! Vajon születési adottság ez, kulturális meghatározottság, igyekezet dolga? Biztos, hogy törekednünk is lehet. Egyik teológiai tanárunk tanította, hogy a gyülekezetek vidékenként változnak: vannak hidegebbek, barátságosabbak, zárkózottabbak. Lehet, hogy ez egy-egy környék lelkületétől is függ, a közösségek hosszú távú belső kölcsönhatásától.  Vajon mit mondanának rólunk, bergenyeiekről? Igaz, szívesen hallanánk azt, hogy nemes lelkűek vagyunk, hogy összetartunk, nem mondunk rosszat egymásról, tiszteljük egymást. Lehetetlen lenne? Szerintem nem. Isten Lelke biztosan ezt munkálja bennünk. Ha nem ez van, akkor az a mi ellenállásunk következménye. (Korintusi bölcs. Az biztos, hogy egyen egyenként rajtunk múlik. Szondi György elmélete.)

   És még inkább nő csodálkozásunk: készséggel fogadták az igét és kutatták az Írásokat. Egyik gyenge pontunk ez. Reformáció: mindenről beszélünk, pedig arról kellene, amiről a reformátorok is. Ige nélkül nincs megújulás. Komolyan veszem, érvénye alá állok? Sokan hittek – olvastuk - még a görögök közül is. Nem írja az ige, de bizonyára öröm van a városban. És ennek nem örül a Sátán. A gonosz nem örül a jónak. Sőt azt tartja a legrosszabbnak. És mindent megtesz ellene.

    A thesszalonikaiak nem sajnálják az időt és energiát. A gyűlölet, a rosszindulat sokkal jobban tudja motiválni az embereket. A harc, mint a béke. Valahogy bennünk van ez a harcos természet. (A háborúk milliókat tudnak mozgósítani az öldöklésre, ugyanennyi energiával mennyi jót meg lehetne valósítani.) A harc izgalmas, a szolgálat nem annyira.

   Pált továbbküldik a testvérek. Elviszik Athénig. Féltik az életét. Szilász és Timóteus maradnak.

Egy nagyon emberi kéréssel érkeznek vissza Páltól: minél előbb menjenek hozzá. Sokat jelentenek a munkatársak. Ha nincs is társam, énekeljük egyik ifis énekben, de milyen jó, ha van. Áldott legyenaz Úr neve! Ámen.   

 

 

ApCsel  14, 1-7  (bibliaóra, átírva)

 Ikóniumban szintén bementek a zsidók zsinagógájába, és úgy hirdették az igét, hogy a zsidókból is, a görögökből is igen sokan lettek hívőkké. De azok a zsidók, akik nem hittek, felingerelték és megharagították a pogányokat a testvérek ellen. Mégis hosszabb időt töltöttek ott, és bátran szóltak az Úrban bízva, aki bizonyságot tett kegyelmének igéje mellett, és megadta, hogy jeleket és csodákat vigyenek véghez. A város népe meghasonlott, és némelyek a zsidókkal, mások pedig az apostolokkal tartottak. Amikor a pogányok és a zsidók vezetőikkel együtt összefogtak, hogy bántalmazzák és megkövezzék őket, ők ezt megtudva elmenekültek Likaónia városaiba, Lisztrába, Derbébe és a környékre, és ott hirdették az evangéliumot.

 

    Régi egyházi felismerés: az apostolok cselekedeteiről írt könyv (görög neve: praxeisz aposztolon) valójában Jézus cselekedeteiről szól, melyeket a tanítványok révén végez Szentlelkének ereje által.

Ebben a könyvben csodálatos dolgokról olvasunk. Gyökössy Endre írja: a Lélek különös erővel fújt ezekben az első időkben. És tegyük hozzá: Isten gyermekei különösen ráhangolódtak a Lélek vezetésére.

   Ezt látjuk Pál apostol munkájában is: sok nehézség, de sok áldás is kíséri szolgálatát. Az első missziós út során – Ciprus szigetét bejárva - Pizídia tartományának székhelyére, Antióchiába érkeznek, ahol sokan nyitott szívvel hallgatják az evangéliumot. A pogányok között is sokan a Krisztus követői lesznek. Felragyog az Isten világossága az emberek életében. Találó az Ige, amit Pál az Ézsaiás könyvéből idéz (ApCsel 13,47): „pogányok világosságává tettelek.” Öröm van, az Úr Igéje terjed, az evangélium teret hódít, és azzal együtt békesség, a szabadság öröme tölti be a szíveket. Nem külső változások történnek, hanem lelkiek. Persze, hálásak lehetünk, ha külsőképpen is jó irányba fejlődnek a dolgok, de sokkal fontosabb a belső változás. A Lélek munkája erről szól. Új felismerősről, lendületről, a hit megerősödésről, odaadásról. Mai világunk nagyon a külső változások, a fejlődés, növekedés, GDP (bruttó hazai termék) bűvöletében él, a mi gondolkodásunk is erre van ráállva. Ha pozitív ez az érték, akkor minden rendben, és közben nem figyelünk arra, hogy a pozitív gazdasági mutatók mellett mennyire romlanak a lelki paraméterek.

   Sokszor ismétlődött meg az egyház történelmében, hogy amikor megújulás következett be, lelki fellendülés, megtérés, akkor nehezebbek lettek a külső viszonyok, üldözés támadt.  Gondoljunk az első keresztyénekre, reformáció korára, de akár az erdélyi ébredési mozgalomra.  Antióchiában a zsidók egy csoportja hangulatot kelt Pál ellen a városban, felheccelik a lakosok egy részét, és szabályosan elűzik őket  „vidékükről”. ,Meglepő módon mégis azt olvassuk az előző fejezet utolsó versében: örömmel és Szentlélekkel. Nem az emberek reakcióra figyeltek, hanem Isten kegyelmével és a testvérek szeretetével telt be a szívük. Még nagyobb öröm töltötte be őket, még nagyobb hittel indultak tovább. Mennyire másként viszonyulunk! Ha pl. engem valahonnan elkergetnének, mert az evangéliumot megalkuvás nélkül hirdetem, akkor ez összetörne, el lennék keseredve, azt mondanám, hogy nem érdemes, hogy nem végzem tovább, mert nem kell az embereknek.  A tanítványok hálásak, ragyog az arcuk a boldogságtól, tele vannak további tervekkel: mert elvégezték a munkát, mert Isten Lelke vezeti őket. Az emberi erőfeszítésben kimerülünk, de ha a Lélek erejével végezzük a munkánkat, akkor feltöltődünk. 

   Ikóniumba érkeznek. Gazdag kisázsiai város, kulturális szempontból Frígiához kötődött (ezt nyelvet beszélték), politikailag Galácia tartományhoz tartozott. Jelentős kereskedelmi utak mentén terült el. Ez magyarázza gazdagságát, emellett földje is eléggé termékeny volt. Ma Konia néven egy lendületesen fejlődő város Törökországban. Pál és Barnabás bemennek a zsinagógába. A találkozás helye.

Azt látjuk, hogy Pál mindenütt kihasználta az alkalmat, az adott lehetőségeket. Isten Szentlelke az emberi lehetőségeket veszi igénybe a kegyelem munkájának elvégzéséhez. Nem a fejünk felett munkálkodik, hanem bennünk, közöttünk és általunk. (Negatív példa Éli főpap hárító magatartása: ő az Isten, tegyen, amit tenni akar.) Isten Lelke által családunkban, gyülekezetünkben minket akar felhasználni. Jó lenne megújulni, mondogatjuk, de ez azt jelenti: meg kell újulni nekem, és nektek, testvéreim.

   Halljuk, hogy úgy hirdették az igét, hogy zsidók és görögök sokasága tért meg. Mi lehetett a titok? Nem mást, az Igét hirdették. Nem valami szenzációs tanítást propagáltak, hanem azt az evangéliumot, ami Krisztusról szól, a megváltás jó híréről, Isten szeretetéről. De szívből és lélekből tették, és ami a legfontosabb: a Lélek erejével. Igaz, tapasztaltuk, hogy valaki egyszerű dolgokról, sokszor hallott, régi igazságokról, jól ismert igékről beszélt, de mégis úgy mondta, hogy megfogott, elgondolkoztatott, a szívünkig hatolt. Pünkösd csodája ez: a szív megérintése. Úgy mondani, úgy hallgatni.

    A hitre jutás nem csupán a véleményünk, hanem az életünk megváltozását jelenti. Egészen konkrétan: programunk, időbeosztásunk, másokkal való kapcsolatunk, akár vásárlási szokásaink átalakulását. És mivel a hit személyes kapcsolat, ezért nem egy merev életforma ez, hanem megújuló szolgálat. Isten útjai nem sablonosak. Pál apostol szolgálata igencsak bizonyítja ezt!

   Arra azonban számítanunk kell, hogy a gonosz nem törődik bele a jónak a győzelmébe. Ahol fény van, ott árnyék is. Miért bosszantja a rosszat a jó? Kain miért nem szenvedte Ábel szelídségét? 

Ikóniumban is támad az ellenség. Akik hitetlenek, azok zavart keltenek. Bennük is zavar támad. Nem szeretjük, ha valaki azt mondja, hogy valami nem jó az életünkben. Hogy nincs rendben. Még az orvos véleménye is bosszant. Egyrészt nehéz elhagyni, amit megszoktunk, másrészt konokul ragaszkodunk elveinkhez, akaratunkhoz. (Akarjuk akaratlanságunkat.) Ezek vagyunk, mondjuk.  Nem, hanem ezekké lettünk. Ha valaki – közvetett módon is - emlékezetet erre, akkor tiltakozunk. Protestálunk. Vajon, nem lettünk az ige ellen tiltakozókká?

Pál és Barnabás mégis hosszabb időt maradtak, erősítették a megtérteket, és bátran szóltak, Isten pedig jeleket és csodákat is adott. Kezük által. Kezünk munkája íme a lelki is. Ahol hit van, ott csodák is történnek. Maga az evangélium is csoda. És az a szeretet, a békesség. 

   A város meghasonlott. Az ige döntésre vezet: nem lehet úgy élni, mint eddig. Nem lehet erkölcstelenül, nem lehet csalásban, önhittségben, stb.  Választani kell. A Szentlélek megítéli a lelkeket.

   Meg akarják kövezni, ezért elmenekülnek. Nem földi hatalom, nem fegyver, amiben bíznak, hanem belső, lelki erő, reménység. Ez tarthat meg. Figyeljük meg: Isten a büntetést nem adta a kezünkbe. Nem olvasunk olyan csodákról, hogy az apostolok kinyírják az ellenséget. Az ítélet a Fiúé. Néha mégis kézbe vesszük a büntetés eszközeit.

   Hirdetik, viszik tovább az evangéliumot. Ha elkergetem az énekesmadarat a kertemből, a másik kertben fog énekelni. Ez a természete. Adja az Úr nekünk ezt a krisztusi természetet! Ámen.

 

 

ApCsel 19, 8-22 (szombat este – jún. 17.)

 

    Pál három hónapon át vitázik a zsinagógában, igyekezett őket Isten országa dolgairól meggyőzni. Tudjuk, az evangélium egyik legfontosabb üzenete: Krisztusban elközelített az Isten országa.

„Már most érzem szívemben az örökélet kezdetét.” (HK)

   Sokan ellenálltak, nem hittek és gyalázták az Úr (azaz Krisztus) útját, igazából a megváltás kegyelmét. Akkor otthagyta őket. Testvéreim, van ilyen… Az emberi keményszívűségnek van ilyen esete: amikor nem kell valakinek, amikor tovább kell menni. Néha gyötörjük a lelkünket: nem lehetett-e volna még valamit elérni. Az igazságot szóltam, szeretettel tettem, ha ezt visszautasítják, akkor a többi már nem rám tartozik.

   Pál egy iskolát bérel (Tirannosz), két éven át, és nagyon sokan hallgatják. Efézus gazdag kereskedőváros, sokan megfordulnak benne. Híre megy a Pál evangéliumának. Nem tudom, hogy ma tud-e ilyen érdeklődést kelteni Isten Igéje? Vagy a hirdetőkkel van baj?

   Csodák történnek. Az evangélium terjedésének ideje ez: nagyon tiszta lélekkel hirdetik, nagyon tiszta lélekkel hallgatják, még nincs ott a szokások, hagyományok nehezéke… A Szentlélek akadálytalanul működik.  Egy furcsa dologról olvastunk: Pál ruhadarabjait viszik el a betegekhez, és meggyógyulnak: ez szinte babonás hitnek tűnik. Igaz, a mondat így kezdődik. Isten nem mindennapi csodákat tett… A levetett ruha egy jelkép volt, egyrészt emlékezetett a Krisztus ruháira (a gyógyulás a Jézus nevében történt), ugyanakkor a viselőjével való személyes kapcsolatra is. Mikszáth Kálmán Barbárok című novellájában a gyilkos juhászok csak társuk övének megpillantásakor törnek meg. Igen, nem lehet tovább tagadni. Ezt ő viselte, fizikai létének a tartozéka volt.

   Feltűnést kelt, és mások is vágynak erre a gyógyító erőre. De csak a képességre, nem arra Krisztusra, aki által a gyógyulás történik, nem a megtisztulásra, megváltásra, amit ő hozott. Csak az áldás kell, de Isten nem. Egy főpap hét fia próbál meg a Jézus nevében csodát imitálni, Jézus nevét mint egy varázsformulát használni. De ezt nem lehet. Jézus maga használja az övéit.

   A tisztátalan lélektől megszállt ember azt mondta: Jézust ismerem, Pálról is hallottam, de ti kik vagytok.  Az ellenség, a világ veszi észre a leghamarabb, ha csak színjátszás, csak képmutatás a hitünk.

Jézusról hallottunk, tanítványokról, Luther, Kálvin, de ti kik vagytok? El tudjuk-e mondani, hogy Jézus tanítványai, követői?

   Ez a jelenet azzal zárul, hogy ez a megszállott ember rátámad a főpap hét fiára, akiket megsebesít. Megszégyenülten futnak el abból a házból. Avatatlanul lelki dolgoknak sem lehet nekifogni. A hamis hit veszélyes lehet: becsapjuk magunkat és másokat is.

   Egy megtisztulási folyamat indul el a városban. A hívők közül is sokan megvallották ilyenféle mesterkedéseiket. Lelki sötétségre vall: babonáskodás, varázslás, horoszkóp, mágia. Hihetetlenül népszerűek ezek manapság is. Nem a civilizáció, hanem a hit tudja legyőzni. A világosságban lelepleződik.

    Nyilvánosan elégetik a könyveket. Ez a határozott szakítást jelentette. Igazi reformáció. Ötvenezer ezüstpénz, egy komoly vagyon: ma kb. 1.000.000 dollárnak felelne meg. Az Úr Igéje terjedt és növekedett. Ez a fontos. Hogy mi életünkben is Isten Igéje erősödjék meg!  Ámen.

 

ApCsel 20, 17-38 (bibliaóra )

 

   Egy szép és megható igeszakasz. Pál apostol útban Jeruzsálem felé elbúcsúzik az efézusi gyülekezet véneitől, elöljáróitól. Ez a közösség nagyon az apostol szívéhez nőtt. Három éven át munkálkodott közöttük, sok örömet és sok nehézséget éltek át együtt.

   Az első dolog, ami a búcsúzás során megemlít az apostol, az nem is az általa hirdetett evangélium, hanem magatartása, viselkedése. „Tudjátok, láttátok, hogy éltem köztetek.” Ez az első, amit az emberek észrevesznek. Mondhatok szép dolgokat, beszélhetek Isten Igéjéről, ha az életem nem hirdeti ugyanazt, mint a szám. A Biblia legszebb magyarázata az életem lehet.

    Teljes alázatossággal szolgáltam az Úrnak… Pál úgy élt hitelesen az efézusiak előtt, hogy nem az emberek tetszését kereste, hanem Isten akaratát. A keresztyén életnek az alapszabálya ez. Alázatosan, de nem az emberek előtt megalázkodva, szeretettel, de nem megalkuvással. A krisztusi mérték szerint. El szeretném mondani, hogy akárhol élünk, akármilyen körben forgolódunk, az életünk bizonyságtétel.  Persze, emberek vagyunk, sok lelki gyengeséggel, de törekednünk kell Krisztus szeretetét továbbadni. Ezt a lelki harcot meg kell vívnunk. Akár egyetlen emberért is.

    Pál őszintén beszél szolgálata küzdelmeiről, nehézségeiről: könnyek és megpróbáltatások között.  Úgy képzelnénk el: diadalmasan hirdette az igét, csodákat tett, szent nyugalomban élt, a kísértések messze elkerülték, semmi probléma nem volt az életében. De nem! Voltak félelmek, csüggedések, üldözés, csalódás - ezeket kellett hordoznia. Ezek között volt szüksége Isten erejére. Egyikünk élete sem mentes a küzdelmektől, de tudnunk kell, hogy kiben bízhatunk!

   Ezután beszél az apostol küldetésének céljáról, az evangélium hirdetéséről. Nem hallgattam el semmit, amit Isten reám bízott.  Nem szabta át, nem rövidítette meg az evangéliumot az emberek tetszése szerint. Kereste az alkalmakat, nyilvánosan és házanként, közösségben és személyesen, szolgált zsidóknak, görögöknek. Mi is tartozunk ezzel: Isten Igéjét továbbadni. Persze, más módon, mint az apostol. De mégis Isten kegyelmének jó híre meg kell szólaljon, hallhatóvá, láthatóvá kell legyen az életünkben. (Legenda három angyalról, akiket Isten elküldött, hogy a hideg világot felmelegítsék. Az első az éghajlatot melegítette fel, fű fakadt, virágok nyíltak, a másik az otthonokba vitt meleget, a vacogó, bundákba burkolózó  emberek felmelegedtek, elkezdte mozogni, dolgozni, a harmadik a szíveket melegítette fel: szeretet és békesség töltötte be a családokat, közösségeket. Visszatértek, Isten mindeniket megdicsérte, de a harmadiknak az mondta: te tetted a legnagyobb jót, a legkedvesebb ajándékomat adtad az embereknek.) Szívünk kell átforrósodjék Isten kegyelmétől, és másokat is felmelegítsen!  

   Aztán beszél Pál az ő további sorsáról. (Mindnyájunkat érdekel a jövő, a holnap kérdése). A Szentlélek kijelentette: fogság és nyomorúság vár rá. Nem kellemes dolgok. Legszívesebben kikerülnénk, de vannak utak, amiket végig kell járnunk. Nem tudjuk miért. De azt tudjuk, hogy kivel! Nem aggódok emiatt, írja az apostol, nem emésztem magam ezzel, még az életem sem drága! Tudjuk, nem üres hősködés ez, az apostol tényleg így gondolja, és majd így is éli meg.

  Végül: hagyakozik. Beszél a feladatról, ami a gyülekezet vezetőre vár. Viseljetek gondot magatokra és az egész nyájra. Manapság sokat beszélünk a testi egészségről. A lelkit sokszor elhanyagoljuk. Békétlenséget hordozunk (ami megterheli a lelkünket), haragot, irigységet, rossz kedvet, panaszt…

Egy csomó lelki betegséget. Ahogy a betegség gyengíti a szervezetet, ugyanúgy ezek erőtlenné teszik hitünket (lelkileg egészségtelenül élünk.) Viseljetek gondot magatokról! Figyeljetek Isten jóságára, engedjétek, hogy naponta betöltsön! Adjatok hálát, keressétek az alkalmat a jóra, a feltöltekezésre! Olvassátok az Igét, imádkozzatok!

   És figyeljetek másokra is! Nincs olyan ember a világon, akinek Isten nem adott volna feladatot, megbízatást, akit ne tett volna felelőssé. Gondot viselni - isteni cselekedet. Ő a gondviselő.

De ez reánk is bízatott. Vigyáznunk kell tehát egymás életére, békességére, tisztességére. Bekapcsolódunk az Isten munkájába. Csodálatos dolog: Isten munkatársai lehetünk.

   Ahol neki szolgálnak, ő jelen van. Ott betölti a világossága a szíveket, ott felragyog a ő dicsősége. Akármilyen kicsi és egyszerű egy szoba, ha ablakot nyitnak, világosság, fény, friss levegő tölti be, akármilyen nagy, ha bezsaluzzák: sötétség, dohosság lesz benne.

Engedjük felragyogni életünkben Isten kegyelmét, legyünk az ő áldott eszközei, szolgáljunk egymásnak és ezáltal az Úrnak, aki tulajdon vérén váltott meg minket. Ámen.

 

Urunk Istenünk, mennyei Atyánk Jézus Krisztusban,

legyen áldott háromszor szent neved, hogy vannak az életünkben találkozások, vannak

körülöttünk emberek, akiket szerethetünk, amiktől szeretet kapunk. De köszönjük, hogyha úgy is éreznénk, hogy magunkra maradtunk, azt biztosan tudhatjuk, hittel vallhatjuk, hogy Te mellettünk vagy, előtted fontosak, drágák vagyunk.

   Segíts minket is, hogy mindenekelőtt az életünk hirdesse, hogy ismerünk Téged és drága Igédet, ismerjük Megváltó Urunkat! Segítsd, hogy ne csak szánk, de cselekedeteink tanúskodjanak erről!

Taníts minket krisztusi alázatban, hitelesen szolgálni, Lelked által egymás javát, épülését munkálni, mert hallottuk, hogy akárhol is legyünk: életünk bizonyságtétel.

Elismerjük szent színed előtt, hogy bennünk is vannak gyengeségek, félelmek. Ezek között add a te megtartó erődet! Taníts benned bíznunk!

   Kérünk, mennyei Atyánk, emlékeztess minket küldetésünkre, felelősségünkre: a te igazságod és kegyelmed hirdetésére, szereteted továbbadására. Add, hogy átforrósodják a mi szívünk, és mi is fel tudjunk melegíteni másokat, vigasztaljuk, bátorítsuk, erősítsük egymást.

Add, hogy akármi vár reánk, ne vegyen erőt rajtunk a csüggedés, hanem elé reménységben éljünk, tudva, hogy életünk, sorsunk, jövünk, üdvösségünk is a te kezedben van.

Emlékeztess arra, hogy nekünk magunkra is vigyázni kell, nemcsak testi, de lelki egészségünkre is!

És vigyáznunk kell egymásra, mert Krisztus tulajdon vérével váltott meg minket.

    Könyörülj, mennyei Atyánk közösségünkön, hogy a szívekben – minden baj, betegség ellenére – békesség, hit, reménység legyen, és segíts, hogy mint a te megváltott gyermekeid, törekedjünk egymás javára élni, egymást támogatni, biztatni, felemelni, mert együtt kell nekünk haladni az üdvösség útján. Áldd meg szeretteinket, családjainkat, Krisztus Jézusért! Ámen.

  

 

 

ApCsel 21, 17-26  (szombat este)

 

Amikor Jeruzsálembe érkeztünk, örömmel fogadtak a testvérek. Másnap eljött Pál velünk együtt Jakabhoz, ahol a vének is jelen voltak mindnyájan. Köszöntötte őket, majd részletesen elbeszélte, mit tett az Isten a népek között az ő szolgálata által. Amikor ezt hallották, dicsőítették az Istent, aztán így szóltak hozzá: Látod, testvérem, milyen sok ezren vannak a zsidók között, akik hívők, és mindnyájan buzgón ragaszkodnak a törvényhez. Rólad pedig azt hallottuk, hogy Mózestől való elszakadásra tanítod a népek között lévő zsidókat, és azt mondod, hogy ne metéljék körül fiaikat, és ne a zsidó szokás szerint éljenek.  Mit tegyünk tehát? Mindenképpen híre megy annak, hogy megjöttél. Tedd hát azt, amit mondunk neked! Van nálunk négy férfi, akik fogadalmat tettek. Vedd magad mellé őket, végezd el velük együtt a tisztulási szertartást, vállald a költségeiket, hogy megnyírhassák a fejüket! Így megtudja mindenki, hogy semmi sem igaz abból, amit rólad hallott, hanem magad is megtartod a törvényt, és aszerint élsz. A pogányokból lett hívőknek pedig már megírtuk azt a határozatunkat, hogy tartózkodjanak a bálványoknak áldozott hústól és a vértől, a megfulladt állattól és a paráznaságtól. Akkor Pál maga mellé vette ezeket a férfiakat, a következő napon elvégezve velük együtt a tisztulási szertartást, bement a templomba, és bejelentette, hogy mikor telnek le az ő tisztulásának napjai, amíg mindegyikükért be kell mutatni az áldozatot.

 

    Pál apostol egy súlyos jövendölés terhével érkezik Jeruzsálembe: fogság és nyomorúság fog rá várni. Nem akarja mindenáron kikerülni. Ezt az utat végig kell járnia. Igazából reménységgel vállalja.

   Örömmel fogadják. Évek teltek el, közben az apostol áldott munkát végzett. Találkozik Jakabbal és a vénekkel. Milyen idők lehettek! Csak úgy összefutott az ember az úton az Úr valamelyik tanítványával. Pál elbeszéli, hogy mit tett Isten. Igen, általa. De a dicsőség Istené.

   Dicsőítették az Istent! Ez kimarad egyéni hitéletünkből. Tele vagyunk kérésekkel, elfoglaltsággal, munkával, és újból elölről. Ritkán szánunk alkalmat a dicsőítésre. Milyen jó, hogy a közösségben átélhetjük, gyakorolhatjuk. Nekünk van szükségünk bekapcsolódni Isten dicsőségébe. Vele való közösség megélésének önfeledt, gyönyörűséges, békességet ajándékozó pillanatai ezek.

   A jeruzsálemi gyülekezet vezető is elmondják Pálnak, hogy sok ezren vannak, akik Krisztus követői lettek, de közben buzgón ragaszkodnak a törvényhez. Azt is elmondják, hogy Pálról az a hír járja, hogy ő a törvénytől való elszakadásra biztatja a népek (pogányok) közt élő zsidókat. Úgy látják, hogy ez a róla terjesztett hír veszélyt jelent Pálra nézve.

   Erről tanácskoznak, végül arra jutnak, hogy Pál mutasson be áldozatot a templomban négy atyafival együtt, akik fogadalmat tettek. Így megtudja mindenki, hogy ő is a törvény szerint él! Csodálkozunk, hogy ez miért fontos. Fülükben cseng a Krisztus tanítása: „hallottátok, hogy megmondatott,… én pedig azt mondom”. De sokan nem tudják a törvény fogódzóját elengedni. Az ad nekik biztonságérzetet, és nem a kegyelem ajándéka. Kezünkben szorongatjuk érdemeink aprópénzét, ezért képtelenek vagyunk elfogadni a kegyelem mesés gazdagságát. A jeruzsálemi vének nem akarják a törvénytisztelőket megbotránkoztatni, nem akarnak akadály gördíteni az evangélium útjába.

   Utalnak arra, hogy a pogány keresztyéneknek már megírták a jeruzsálemi zsinat határozatát, ami szerint a megigazulás kegyelemből van, de a Mózes hagyományaihoz ragaszkodó testvérek miatt figyeljenek oda a törvény néhány sarkalatos előírására. Aki megismerte a nagybetűs Igazságot, az könnyebben elfogadja a kisbetűseket is. Sok fontos dolog van, egy a szükséges.  

    Pál – csodálkozunk is – szó nélkül engedelmeskedik. Jónak látja. A Békességet megtalálva, a mindennapokban is a békességet keresi. Békességben jobban lehet hirdetni a békesség evangéliumát. Bárcsak ezt mi is megértenénk! Ámen.