Róm 15, 13 (bibliaóra)

 

A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által.

 

     Az örömről sokat olvasunk a Szentírásban. Az Ószövetségben a Zsoltárok könyvében találjuk a legszebb idézeteket ezzel kapcsolatban: „Megismerteted velem az élet útját, teljes öröm van tenálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon.” (Zsolt 16,11)

    Isten szeretetre és örömre teremtette, rendelte az embert. Nyomban tegyük hozzá: örömünket, boldogságunkat, békességünket sok minden megrontja: bajok, gondok, betegségek, a bűn. Ezek az árnyékok életünkben, amik a fényről tanúskodnak.  Isten maga az öröm forrása. Ha tartós, igazi örömet akarunk, akkor a vele való közösséget kell keresnünk, abban kell megmaradnunk.

   Megváltásunk története az öröm jegyében áll. Jézus születésekor örömet hirdetnek az angyalok. Jézus feltámadása minden szomorúságon diadalmaskodó örömet fakaszt a szívekben. Az evangélium alapja ez.  Amikor megtér valaki az Úrhoz, a mennyben is öröm van. 

   Az öröm tehát elválaszthatatlan Jézus Krisztus személyétől (örüljetek az Úrban mindenkor!), illetve a benne nyert kegyelemtől. A görög khárá = öröm és a khárisz = kegyelem kifejezések azonos szótőből származnak. 

    Az ige fontos összefüggésekre hívja fel a figyelmünket.  Minden szónak súlya, jelentősége van. Olyan ez, mint egy lelki axióma. (Mint pl. a fizikában a termodinamika második tétele.)

   Először is Isten neve egy jelzős szószerkezetben fordul elő. A reménység az ő alapvető – valójában reánk vonatkozó - tulajdonsága. Ő velünk kapcsolatban jó reménységgel van: a mi sorsunk, üdvösségünk felől. Jó hallani: Isten reménykedik bennünk. Valójában aktív reménység ez: ő mindent megtett értünk. Fiát adta. Megbocsátotta bűneinket. Leszámolt a gonosszal. Reméli, hogy mi is megtesszük, ami ránk bízatott. Szentlelke által segít ebben.

   Ő tölthet be minket. A feltételes mód arra utal, hogy mással is betelhet az életünk. Ki fele nyitjuk meg a szívünket, gondolatainkat? Betölthet a gyűlölet, harag, keserűség, a bűn. A kis dolgok miatti bosszúság megakadályoz a nagy dolgokban való gyönyörködésben.  Legyünk nyitottak Isten felé!

   Teljes… kissé túlzásnak érezzük. Ha megkérdezném: ki boldog maradéktalanul, nos, nem tudom, hányan jelentkeznének. Nincs teljesség ezen a földön. Minden örömünkbe vegyül valami emberi dolog is: féltés, kicsinyhitűség. Isten teljes örömet akar adni. A nem-teljességben az ördög mindig meg tudja vetni a lábát. Attól is függ, hogy mire nézünk. Pl. megvásárolok egy autót, amire régóta vágytam, a szomszéd még jobbat szerez magának, és oda minden örömem, keserűség tölti el a szívemet. Miért? Elégedettségem, boldogságom feltétele a másokkal szembeni pozíciómban van? Vágyainkkal, akaratunkkal Isten fele kell fordulnunk.

   Öröm… szép ez a szó. Még szebb, ha a szívünkben lakik. A. Jézus azt akarja, hogy örüljünk (Jn 15,11).

1. Ő megmutatja az öröm útját. Választás, irányultság kérdése is (ha örömömet a Juventus-Barcelona meccs eredményétől teszem függővé, akkor…). Tanulni is lehet. Kis dolgoknak örülni, kicsiben is meglátni a nagyot, a töredékesben is a tökéletest. C. A kísértő az öröm utáni sóvárgásunkat csapdába akarja vezetni: hamis elvárások, rossz beidegződések által. Összetévesztjük az örömet a pillanatnyi jó közérzettel (alkoholisták, drogosok nagy kísértése ez). Vagy a mások rovására akarunk boldogulni. (Haragosunk pórul jár, és ez olyan jól esik.) De ez nem öröm. Negatív dolgoknak nem lehet örülni. A gonosz úton járók lehetnek nagyon sikeresek, harsányak, bőszek, önteltek, de meg vagyok győződve, hiányzik az igazi, mély öröm belőlük. Szerintetek a nagy diktátorok boldogok voltak? D. Az öröm nem egy állapot, hanem cselekvés. Szolgálat. “Az igazi örömöt csak azok tapasztalhatják meg, akik a saját boldogságuknál és személyes érdeküknél nagyobb dolognak szentelték életüket.” (Bob Gass) E. Az igazi öröm közösségi: összekapcsol Istennel és benne mindennel, ami és aki jó ezen a világon. Az öröm univerzalitása ez. (Történet Assziszi Ferencről: hideg esőben ment a barátjával. Az azt mondta: milyen boldogok leszünk, amikor befogadnak. Szent Ferenc azt válaszolta: még inkább, ha nem. Mert akkor átéljük, hogy Krisztus Urunk – mint sorsában részesülőket - biztosan befogad az ő szeretetébe.)

   Békesség… nem választható el az örömtől. Ha nincs békességünk, nem lehetünk boldogok. Isten megbékélt velünk, egymással is meg kell békélnünk. Boldog ember az, aki békességben él a világgal. Tapasztaltátok már a megbékélés felemelő érzését?

   Következménye: bővelkedünk a reménységben.  Az öröm megtisztítja a szívet, mint az eső a természetet. Rányílik a szemünk a reménységre. Nem a reménység ringatja az öröm bölcsőjét, hanem fordítva. Az Úrban való öröm és hála reménykedő emberekké tesz. A Heidelbergi Kátéban van egy gyönyörű mondat: Istenben való szívbeli öröm Krisztus által és az Isten akarata szerint való minden jó cselekedetben gyönyörködő szeretet. Nos, az ilyen ember csak reménykedő lehet.

   Végül az öröm „szolgáltatójáról” is beszél az Ige. Hallottuk: forrása Isten örök kegyelme, tartalma a Krisztus megváltó szeretete, és közvetítője a Szentlélek. A Szentlélek ereje által telhet be a szívünk szeretettel, örömmel, reménységgel. Kérjük és fogadjuk be ezeket az ajándékokat! ÁMEN.

 

Urunk, teremtő, megváltó, megszentelő Istenünk,

 

áldjuk, dicsérjük és magasztaljuk szent nevedet testi-lelki ajándékaidért. Azért, mert Te csodálatos módon megkülönböztettél minket, gondot viselsz földi életünkről, és betöltesz mennyei világossággal, élő reménységgel és igazi örömmel. Köszönjük mindenekfölött, hogy Krisztusban megváltott gyermekeid lehetünk.

   Segíts minket Szentlelked által, hogy megnyissuk szívünket kegyelmed gazdagsága előtt, és örömben, békességben élő emberek legyünk, akik mindazt a jót, amit Tőled kaptunk, megosztjuk másokkal is: családtagokkal, barátokkal, embertársakkal! Tégy minket Krisztus örömének, békességének a részeseivé és követeivé! Segíts meglátnunk a kis dolgokban is a nagyot, segíts mindig Feléd fordulnunk, vágyainkat, akaratunkat arra irányítanunk, ami Tőled van, és ezért örömmel ajándékoz meg!

  Imádkozunk gyülekezetünkért: könyörülj rajtunk, adj nekünk megújulást, áldást, örömben, reménységben bővelkedő életet, Krisztus Jézusért. Ámen. 

 

1Kor 1, 1-17 (szombat este)

Pál, Krisztus Jézusnak Isten akaratából elhívott apostola és Szószthenész testvér az Isten gyülekezetének, amely Korinthusban van, a Krisztus Jézusban megszentelteknek, elhívott szenteknek; mindazokkal együtt, akik a mi Urunk Jézus Krisztus nevét, az ő és a mi Urunk nevét bárhol segítségül hívják: kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. Hálát adok értetek az én Istenemnek mindenkor azért a kegyelemért, amely nektek Krisztus Jézusban adatott. Mert őbenne meggazdagodtatok mindenben: minden beszédben és minden ismeretben, amint a Krisztusról való bizonyságtétel megerősödött bennetek. Ezért nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban, miközben a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését várjátok, aki meg is erősít titeket mindvégig, hogy feddhetetlenek legyetek a mi Urunk Jézus Krisztus napján. Hűséges az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre. A mi Urunk Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, testvéreim, hogy mindnyájan egyféleképpen szóljatok, és ne legyenek közöttetek szakadások, hanem gondolkodásotokban és meggyőződésetekben jussatok egyetértésre! Mert azt a hírt kaptam rólatok, testvéreim, Khloé embereitől, hogy viszálykodások vannak közöttetek. Úgy értem ezt, hogy mindenki így beszél köztetek: Én Pálé vagyok, én Apollósé, én Kéfásé, én pedig Krisztusé. Hát részekre szakítható-e Krisztus? Talán Pál feszíttetett meg értetek, vagy Pál nevére keresztelkedtetek meg? Hálát adok Istennek, hogy senkit sem kereszteltem meg közületek, csak Kriszpuszt és Gájuszt, nehogy azt mondhassa valaki, hogy az én nevemre keresztelkedtetek meg. Igaz, megkereszteltem még Sztefanász háza népét is, rajtuk kívül azonban nem tudom, hogy mást is megkereszteltem volna. Mert nem azért küldött engem Krisztus, hogy kereszteljek, hanem hogy az evangéliumot hirdessem, de nem bölcselkedő beszéddel, hogy Krisztus keresztje el ne veszítse erejét.

   Az első korintusi levél, aminek olvasását a mai nappal elkezdjük, gazdag, máig sokakat gazdagító könyve az Újszövetségnek. A lényegről szól: Krisztusról, a megfeszített és feltámadott Úrról.  Korintusiaknak és mindenkinek.

    Az apostoli köszöntés után (a kegyelem és békesség  Istentől származik, és áldást jelent életünknek, környezetünknek) a hálaadás következik. Ez az első. Sok panaszunk mellett tudunk-e hálát adni? Talán sokszor azért kellene köszönetet mondanunk, ami miatt panaszkodunk: család, munkánk, stb.

Az apostol Isten ajándékaiért mond hálát, amik meglátszanak a gyülekezet életében. Elsősorban a Krisztusban adott kegyelemért. Őbenne meggazdagodtatok. Nekünk is ez a legnagyobb gazdagságunk. Ennek pedig okvetlenül meg kell mutatkoznia rajtunk is: ahogy Krisztus Urunk szeretete, jósága jelen van beszédünkben, cselekedeteinkben, és – őt egyre jobban megismerve - erősödnünk a róla szóló bizonyságtételben.   

   Ezért nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban - ez a mondat elgondolkoztatott. Ha Isten kegyelme egyre bővebben árad ki ránk,  akkor egyre nyilvánvalóbb kellene legyen, hogy a Krisztuséi vagyunk. Így van-e ez? (Van-e olyan, hogy nem fog rajtunk a kegyelem?)

   Beszél az apostol arról, hogy miközben a gyülekezet a Jézus Krisztus jelenlétében él, reménységgel várja az ő megjelenését. Maga az Úr erősíti őket ebben. Ezt a részt az apostol egy szinte önkéntelenül kitörő dicsőítéssel zárja: hűséges az Isten. Milyen csodálatos!

    Aztán változik a kép és a hang. Az apostolnak tudomására jutott, hogy a gyülekezetben, amelyik a kegyelemnek ezt a gazdagságát kapta, emberi indulatok kaptak lábra: viszálykodás, széthúzás, pártoskodás. Örök problémája ez minden közösségnek. A keresztyén gyülekezetnek is. Be kell ismerjük, hogy mélyen bennünk gyökerezik. Egymást blamáljuk, rosszat mondunk, gyanakszunk. Valami elemi bizalmatlanság él bennünk. A bűn következménye ez. Pedig egyet kellene érteni, egyféleképpen szólni, egymást elhordozni, egyetértésre jutni… Krisztus erre hívott el. 

   Korintusban éppen a vallásos élet területén jelentkezett a meghasonlás. A bűn áthatja vallásosságunkat is (hitünk is áthatja bűneinket?). Mindenki a maga szempontját, a maga igazát látta fontosnak, helyesnek, jónak és követendőnek. Furcsa, szomorú tapasztalat: mindenki (úgymond) a jó oldalán áll, mégis szembe találjuk magunkat egymással, pártokra, részekre szakadunk. Mindenki állítja, hogy jót akar, mégis annyi rosszat teszünk egymás ellen.

   Részekre szakítható Krisztus? Amikor egymás ellen fordulunk, békétlenségben élünk, Krisztussal való közösségünket veszítjük el. Lehetetlen, hogy egymást kölcsönösen gyalázó, kárhoztató csoportokban – még ha mindenik ezt is bizonygatja - jelen legyen Krisztus. Ha valaki a hit kérdésében - akár Krisztusra hivatkozva – kizár, elítél másokat, akkor ezzel a megváltás jogát (monopóliumát) próbálja magához ragadni. Ezt az ellentmondást kell nekünk átgondolni. Krisztussal való közösségünkben nem kaphat helyet semmi gyűlölködés, rosszindulat, versengés. 

   Pál apostolnak külön fájdalmat okoz, hogy az ő neve alatt, rá hivatkozva is létrejött egy csoport Korintusban. Ez nem hízelgő számára, sőt igazából elkeseríti. Hát Pált feszítették meg? – kérdi fájdalommal. Ha meg is keresztelt néhány személyt a gyülekezetből, nem magának toborzott embereket.  Az ő feladata az evangélium hirdetése, Krisztus keresztje erejének nyilvánvalóvá tétele.

Ez legyen mindenek felett való számunkra is! Ámen.

 

 

1Kor 7, 17-24 (bibliaóra)

Egyébként mindenki éljen úgy, ahogy az Úr adta neki, ahogy az Isten elhívta: így rendelkezem minden más gyülekezetben is. Körülmetélten hívatott el valaki? Ne tüntesse el! Körülmetéletlenül hívatott el valaki? Ne metélkedjék körül! Sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség nem ér semmit, egyedül Isten parancsolatainak a megtartása fontos. Mindenki maradjon abban a hivatásban, amelyben elhívatott. Rabszolgaként hívattál el? Ne törődj vele! Ha viszont szabaddá lehetsz, inkább élj azzal! Mert az Úrban elhívott rabszolga az Úr felszabadítottja, hasonlóan a szabadként elhívott a Krisztus rabszolgája. Áron vétettetek meg: ne legyetek emberek rabszolgái! Mindenki abban maradjon meg Isten előtt, testvéreim, amiben elhívatott.

 

   Mindenki úgy éljen, ahogy elhívta az Úr. A Krisztusban való elhívás új irányt szab az életünknek, sok minden megváltozik, de elsősorban nem a külső státuszváltás a fontos. Vannak dolgok, amiket nem változtathatunk meg (származás, család), és vannak olyan körülmények is, amik nem hatnak ki hitéletünkre (társadalmi helyzet, hivatás). Pál ezekről beszél. Még az Ószövetséghez tartozás külső jelét is mellékesnek nevezi: Isten akaratának a cselekvése a fontos.

   Könnyebb külső dolgokban újat kezdeni: elköltözni (történet…), gyülekezetet váltani, másként öltözködni, stb., mint Istennek valóban engedelmeskedni.

   Pál említi a rabszolgaságot is… Nem volt könnyű sors. A marxisták szívesen hivatkoztak erre az igeversre: íme, a Biblia a mindenkori elnyomó rendszereket támogatta. De Pál csupán annyit ír: ne lázadozz, ne zúgolódj, tudd meg, hogy rabszolgaként is drága vagy Istennek. Ő megszabadított téged. Azonban hozzá teszi: ha van módod rá, élj a felszabadulás lehetőségével. Mai párhuzam: ha nehéz munkahelyed van, ne lázadozz, ne perlekedj, ne keseredj bele, de ha lehetőséged van, szabadulj ettől a nyomasztó légkörtől.

   Érdekesen fogalmaz Pál: a rabszolgákat azzal vigasztalja, hogy Krisztusban szabadok, a szabadokat viszont emlékezteti: a Krisztus szolgái. Nekünk is látni kell mindkettőt: minden külső kötöttségünk ellenére lélek szerint szabadok vagyunk Krisztusban. Jó ezt tudatosítani sokféle nehézségünk között. Másrészt emlékeznünk kell arra, hogy minden felületes, fellengzős szabadságigényünk ellenére Krisztus szolgái vagyunk.

    Sok gondunk van a hamis szabadságértelmezéssel. Ha valamelyik fiatalt pl. a cigaretta ártalmaira emlékeztetem, azt válaszolja: megszoktam, nem tudom letenni. Vagy ha könnyelmű életvitelére teszek célzást, azt mondja (ha egyáltalán szóra méltat): mások is így élnek, nem tudok elszakadni a barátoktól. Szóval nem vagyok szabad, nincs szabad akaratom, döntésem. De ha azt kérdem, hogy miért nem jár templomba, azt feleli: jogom van azt csinálni, amit akarok. Szabad vagyok tehát, senki nem szól bele az életembe.  Istentől függetlenítettem magam, a világnak ki vagyok szolgáltatva. Az Ige ennek az ellenkezőjéről beszél!

   Áron vétettek meg. Pál gyakran hivatkozik erre leveleiben. Számára is fontos, másoknak is eszébe juttatja: értékesek vagytok. Isten Krisztus áldozatához mér minket. Nagy lelki nyomorúságunk, hogy úgy látjuk, nem értékelnek eléggé minket. Ebből önértékelési problémák adódnak. Nagyon meghatároz minket, amit az emberek mondanak. (Példa a nagyáruházban hisztiző gyerekről.) Ne az emberek tetszését keressétek! Ne legyetek a mások elvárásának a rabszolgái! Baráti körben is milyen óriási nyomás ez. Nem vagy ember, ha nem iszod meg! Aztán megiszod, és kivetkőzöl emberi méltóságából.

   Istenben megmaradni. Külső körülményeink változnak, ez a belső hovatartozás nem kellene változzon. Nem elég, ha csupán külső dolgok kötnek Isten népéhez: szívbeli kötődés kell az legyen (HK 1). Ámen.  

 

 

1Kor 14, 26-40 (bibliaóra)

Mi következik mindezekből, testvéreim? Amikor összejöttök, kinek-kinek van zsoltára, tanítása, kinyilatkoztatása, nyelveken szólása, magyarázata: minden épüléseteket szolgálja! Ha nyelveken szól is valaki, ketten vagy legfeljebb hárman szóljanak, mégpedig egymás után; egyvalaki pedig magyarázza meg! Ha pedig nincs magyarázó, hallgasson a gyülekezetben, csak önmagához szóljon és Istenhez! A próféták pedig ketten vagy hárman szóljanak, a többiek pedig ítéljék meg! De ha közben az ott ülők közül egy másik kap kinyilatkoztatást, az előző hallgasson el! Mert egyenként mindnyájan prófétálhattok, hogy mindenki tanuljon, és mindenki bátorítást kapjon. A prófétákban lévő lélek pedig alárendeli magát a prófétáknak. Mert Isten nem a zűrzavarnak, hanem a békességnek Istene. Mint ahogyan ez a szentek valamennyi gyülekezetében történik, az asszonyok hallgassanak a gyülekezetekben, mert nincs megengedve nekik, hogy beszéljenek, hanem engedelmeskedjenek, ahogyan a törvény is mondja. Ha pedig meg akarnak tudni valamit, otthon kérdezzék meg a férjüket, mert szégyen az asszonyra, ha a gyülekezetben beszél.  Vajon tőletek indult ki az Isten igéje, vagy egyedül hozzátok jutott el? Ha valaki azt tartja magáról, hogy próféta vagy Lélektől megragadott ember, tudja meg, hogy amit nektek írok, az az Úr parancsolata. És ha valaki ezt nem ismeri el, ne ismertessék el. Ezért, testvéreim, törekedjetek a prófétálásra, de a nyelveken szólást se akadályozzátok! Azonban minden illendően és rendben történjék!

 

   A gyülekezeti élet gyakorlati oldaláról ír az apostol. Az összejövetelek rendjéről. Jó hallani, hogy sok mondanivalójuk, bizonyságtételük volt a gyülekezet tagjainak. Olyan némák vagyunk! Mára már „szakosodott” az egyház is. Vannak megbízott szolgálattevők. De van, amit nem ruházhatunk át a hivatalos szakemberekre: például a hit megélését, az Istennel való kapcsolatot, a személyes szolgálatot.  A családban is ránk tartozik a nevelés felelőssége.

   A fő szempont az épülés. Valószínű, hogy voltak alkalmak, amikor elhúzódott az istentisztelet, talán zűrzavar is keletkezett. Pál úgy érzi, szabályozni kell a közösségi életnek ezt a területét is: figyelve Isten Lelkére és a gyülekezet igényeire.

   A nyelveken szólást említi első helyen. Egyfajta extatikus megnyilvánulás volt, kitörő lelkesültséggel elmondott dicsőítés, amely során az illető személy elragadottságában átlépte a nyelvi korlátokat. Ne legyenek túl sokan, tanácsolja Pál, és magyarázatot is fűzzenek hozzá.  Ha nincs magyarázat, akkor lélekben elmondott imádság maradjon. Mások nem értik. Közösségben a közösség érdekei a fontosak. 

   A prófétálás az ige, az evangélium továbbmondását, megosztását jelentette, Isten kijelentésének tolmácsolását. Pál fontosnak tartja itt is a rendet, hogy egymást meghallgatva, egymás iránti tisztelettel, tapintattal szóljanak. (A prófétai lélek enged a prófétáknak.) Mindenki prófétálhat (egyetemes papság), hogy ezáltal másokat tanítson, bátorítson. De ne legyenek túlkapások, egyénieskedések: Isten a békességnek Istene.

   Egy sokat vitatott mondat hangzik el az asszonyokra vonatkozóan. Pál a szentek többi gyülekezetére hivatkozik, a gondolati egység végén újból utal erre: úgy látszik, Korintusban ez aktuális kérdés volt. Sok harc volt emiatt az egyház történelmében. Vannak fundamentalistának nevezett gyülekezetek, ahol mai napig szó szerint értelmezik az apostol tanítását: asszonyok nem szólhatnak, nem prédikálhatnak.

   Pál másodszor a törvényre hivatkozik, bár ő maga mutat rá máshol arra, hogy a törvény csak ideig-óráig való szolgálatra rendelt mester. Pált vádolták antifeminizmussal, stb., valószínűbb, hogy kora gondolkodásának a képviselője. Biztos, hogy akkor Korintusban ez volt a békesség útja.

   Írásba foglalt tanításának érvényességét az okoskodókkal szemben (akik prófétáknak vagy Lélektől megragadottaknak vallják magukat) azzal támasztja alá az apostol, hogy az az Úr parancsolata. Valóban, rendkívül fontos a kettőnek az egymást kiegészítő jelenléte: a Krisztus törvénye és a Lélek hitelesítő ereje. A Szentlélek eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek, hangzik el a Jézus búcsúbeszédében. A Lélek tehát azt erősíti fel, teszi eleven igazsággá, amit Urunk tanított, amit példájában elénk adott. Csak a Krisztus tanítása, és csak a Lélek értelmezése szerint.

    Mindenek illendően történjenek! Ami jó, ami örömet jelent, annak szépnek, helyénvalónak is kell lennie! Ámen.

 

 

1Kor 15, 12-34 (szombat este)

 

Ha pedig Krisztusról azt hirdetjük, hogy feltámadt a halottak közül, hogyan mondhatják közületek némelyek, hogy nem támadnak fel a halottak? Hiszen ha nem támadnak fel a halottak, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is. Sőt Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert akkor Istennel szemben arról tanúskodtunk, hogy feltámasztotta Krisztust, akit azonban nem támasztott fel, ha csakugyan nem támadnak fel a halottak. Mert ha a halottak nem támadnak fel, Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok. Sőt akkor azok is elvesztek, akik Krisztusban hunytak el. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje. Mivel ember által van a halál, ember által van a halottak feltámadása is. Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban is mindnyájan életre kelnek. Mindenki a maga rendje szerint: első zsengeként támadt fel Krisztus, azután az ő eljövetelekor következnek azok, akik a Krisztuséi. Azután jön a vég, amikor átadja az uralmat az Istennek és Atyának, amikor eltöröl minden fejedelemséget, minden hatalmat és erőt. Mert addig kell uralkodnia, míg lába alá nem veti valamennyi ellenségét. Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál. Mert Isten mindent az ő lába alá vetett. Amikor pedig azt mondja, hogy mindent az ő lába alá vetett, nyilvánvaló, hogy annak kivételével, aki neki alávetett mindent. Amikor pedig majd alávettetett neki minden, akkor maga a Fiú is aláveti magát annak, aki alávetett neki mindent, hogy Isten legyen minden mindenekben. Különben mi értelme van annak, hogy a halottakért megkeresztelkednek? Ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel, miért keresztelkednek meg értük? Miért vállalunk veszedelmet mi is minden pillanatban? Naponként a halállal nézünk szembe, oly igaz ez, testvéreim, mint a veletek való dicsekvésem Krisztus Jézusban, a mi Urunkban. Ha csak emberi módon küzdöttem a vadállatokkal Efezusban, mi hasznom belőle? Ha a halottak nem támadnak fel, akkor „együnk és igyunk, mert holnap úgyis meghalunk”. Ne tévelyegjetek: „A jó erkölcsöt megrontja a rossz társaság!” Legyetek valóban józanok, és ne vétkezzetek, mert némelyek nem ismerik Istent: megszégyenítésetekre mondom ezt.

 

 

   Mai igénkből is kiderül: hitünk igazságai Krisztushoz kapcsolódnak. A „hiszel-e a feltámadásban?” kérdés egyenértékű azzal: hiszel-e Krisztusban, a megfeszített Messiásban és feltámadott Úrban.    Krisztus magára vette sorsunkat, hogy sorsunkká legyen. Meghalt bűneikért, hogy meghalhassunk a bűnnek, feltámadt, hogy győzelmében mi is részesüljünk. Pál apostol odáig megy, hogy kijelenti: aki tagadja a halottak feltámadását, az lehazudja a Krisztus feltámadását, meghamísítja az üdvtörténetet. Ha van Feltámadott, van feltámadás is.

   Enélkül a reménység nélkül hiábavaló a hit. Akkor azoknak van igazuk, akik azt mondják: együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk. Azoknak, akik csak a földi élet távlatában gondolkodnak, ebből a mulandó állapotból akarnak mindent kisajtolni. Furcsamód ez az szemlélet – a várakozástól eltérően - a földi életet is lekorlátozza, kicsinyesebbé teszi. Ha görcsösen itt akarunk mindent megszerezni, akkor az igazi értékeket veszítjük el, azok csúsznak ki kezünk közül.

    Két idős ember beszélget. Az egyik az meséli, hogy mennyi mindent szerzett, gyűjtött. De aggódik, hogy minden az ebek harmincadjára jut. A másik arról beszél, hogy mennyi mindent szétosztott. Örül, mert látja munkája áldását a mások életében.

   Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Az apostol nem értékeli le Krisztus tanításának földi hasznát (szerintem földi életünk is szebb, tartalmasabb lesz, ha komolyan vesszük), de hangsúlyozza: ha számunkra Krisztus hatalma csak a földi életre vonatkozna, akkor nyomorult csalók lennénk, szánalomra méltó társaság, akik elsősorban önmagunkat ámítjuk hamis, színes mesékkel. Eddig az abszurd pontig jut el Pál, azt akarván szemléltetni, hogy hitünknek nincs értelme Krisztus feltámadása nélkül (és ahhoz szorosan kapcsolódva: a mi feltámadásunk nélkül).   Vegyétek észre: aki nem hisz abban az élő Krisztusban, aki feltámaszt majd az utolsó napon, annak nem érdemes keresztyénnek lenni.  

   Ámde - nagyon határozottan szólal meg ez az erős tagadással állító mondat. Nem fér kétség hozzá: feltámadott. Az elhunytak zsengéje lett. A zsengét értelemszerűen követi a termés.

   A halál eredete ember által van, annak legyőzése is. Az embert csak „emberileg” lehet megmenteni. Emberként, de isteni erővel és hatalommal.

    Ádámban mindenki meghal, Krisztusban mindenki életre kel. Ádámban (a bűn miatt) mindnyájunk élete halállal fejeződik be, Krisztusban (kegyelemből) mindnyájunk halála élettel folytatódik (véget ér a halál, hogy az élet kövesse).  Egy üdvtörténeti kronológia: Krisztus, aztán akik az övéi, aztán a vég, amikor átadja az országot. A vég a földinek, a bűn uralma alatt állónak a végét jelenti.

Minden másféle hatalom, erő eltöröltetik. Gondolhatunk itt a földi hatalmasságokra (milyen óriási vigasztalás volt ez az akkori és a mindenkori elnyomás idején! Por és hamu történet…), de a gonosz hatalmára is. Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál. „Általad meghalt a halál.” Az utolsó temetés a halálé lesz.

   Hallunk Krisztus hatalmáról és dicsőségéről.  Isten mindent lábai alá vetett. Nagy titkokat próbál kimondani az apostol. A teremtés, a megváltás rendjéről, a Szentháromság felfoghatatlan titkairól. Hogy Isten legyen minden mindenekben.

   Az apostol visszatér az első kérdéshez: halottakért érdemes lenne megkeresztelkedni? Miért vállalnánk a kockázatot, a veszedelmet, ha nincs feltámadás. (Arra a gyakorlatra is utalhat Pál, hogy az első keresztyének a keresztségben mártírok nevét vették fel, illetve elhunyt hozzátartozóik nevében keresztelkedtek meg.) Tudjuk, hogy mi nem halottakért, hanem az Élőért, Krisztusért, az ő nevében, a vele való közösségre keresztelkedünk meg.

   Erős a világ, az evilágias gondolkodás nyomása, kísértése. Krisztussal való kapcsolatunk vonhat ki minket ebből a „rossz társaságból”. Ha nem is tudjuk a világot megváltoztatni, ne engedjük, hogy a világ változtasson meg minket.

  Legyetek józanok! Lássátok reálisan Istennek minden realitást felülmúló hatalmát! Higgyétek, hogy részetek van Krisztus győzelmében! Ez az igazi bölcsesség, a megszabadító ismeret. Az Úr adja meg nekünk! Ámen.

 

 

 

Péld 8, 12-21 (bibliaóra)

 

„Én, a bölcsesség, együtt lakom az okossággal, és nálam van a megfontolt tudás. Aki féli az Urat, gyűlöli a rosszat. A kevélyt és a kevélységet, a helytelen utat meg az álnok beszédet gyűlölöm. Enyém a tanács és a jutalom, én vagyok az értelem, enyém a hatalom. Általam uralkodnak a királyok, és rendelkeznek igazságosan a fejedelmek. Általam vezetnek a vezérek, és ítélkeznek igazságosan az elöljárók. Szeretem azokat, akik engem szeretnek, megtalálnak engem, akik keresnek. Gazdagság és megbecsülés van nálam, maradandó vagyon és igazság. Gyümölcsöm drágább az aranynál, a színaranynál is, és jövedelmem a színezüstnél.

Az igazság ösvényén járok és a törvénynek az útjain, hogy örökséget adjak az engem szeretőknek, és megtöltsem kincstárukat.”

 

  Gyakori a Példabeszédek könyvében, hogy a megszemélyesített bölcsesség szólal meg.

A bölcsesség Isten egyik legértékesebb ajándéka. Jakab apostol írja: Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen Istentől, aki készségesen és szemrehányás nélkül ad mindenkinek, és meg is kapja. De hittel kérje, semmit sem kételkedve, mert aki kételkedik, az olyan, mint a tenger hulláma, amelyet a szél sodor és ide-oda hajt. (1,5-6). Figyelemreméltó!

   A bölcsesség helyes életszemléletet jelent. Jó helyzetfelismerést, ésszerű döntést. Isten szavának követését. Néhány jellemzőjét sorolja fel az Ige. 

1.Együtt lakik az okossággal. Mindazáltal nem intelligencia kérdése. Vannak nagyon művelt, értelmes emberek, akik mégis ostoba módon szólnak, cselekednek, élnek. És vannak egyszerű emberek, akik nagyon bölcsen viselkednek (Ilus néni: ez a „metodájuk”.)

2. A bölcs ember féli az Urat. Számol Isten hatalmával és kegyelmével. Sok ember elfeledkezik erről manapság. Az ember csak magát látja. Mint a tolvaj: mindenfele néz, csak felfele nem. Elveszítettük ezt a kapcsolatot, és ezzel valami lényeges dolgot, az igazi látást.

3.Isten akaratát, Isten „ízlését” követi. Gyűlöli a kevélységet, helytelen utat, álnok beszédet. Nem vállal részt ezekkel, nem keveredik ezekbe. Pedig, ismerjük be, közkedvelt módszerei ezek a mai embernek. Annyira a haszonról szól minden, hogy már mellékes az út, amin azt elérjük. Kis lódítás, hamisság, hűtlenség – úgy belefér az európai erkölcsi normákba. A bölcs ember nemet tud mondani arra, amire Isten nemet mond.

4.Furcsa, amit tovább olvasunk: enyém a (tanács és) jutalom, az (értelem és) hatalom. De aztán hamar kiderül, hogy másféle jutalomról és hatalomról van szó, mint amit magunk körül a világban látunk. A tanács jutalmáról, az értelem (értelmes, engedelmes élet) hatalmáról beszél az ige. Belső értékek. Igen, van jutalma annak, ha az Úr tanácsát követjük, és Istenhez tartozni bizakodó, dacoló erőt és kísértéseket, bajokat legyőző hatalmat jelent.

5. A legszebb, amit a bölcsességről hallunk: szeretem azokat, akik engem szeretnek, megtalálnak engem, akik keresnek. Túlságosan személyes ez a mondat ahhoz, hogy csak egy – bár lényeges, kívánatos – tulajdonságra, képességre gondoljunk. Az 1 Kor 1,30-ban olvassuk: Tőle vagytok pedig ti a Krisztus Jézusban, aki bölcsességül lett nekünk Istentől, és igazságul, szentségül és váltságul. Krisztus bölcsességül lett nekünk. Ha őt szeretjük, akkor megérjük, hogy ő előbb szeretett minket. Ha keressük, akkor felismerjük, hogy ő már megtalált. Benne feltárulnak a titkok, nyilvánvalóvá lesz Isten csodálatos akarata.

   Végül: hatalom és pénz – magasra taksált értékek ezek szemünkben. Jó őszintén bevallani, mennyire betölt ezek kívánsága, és mennyire tudunk gyönyörködni bennük. Az igében a bölcsesség (ezek helyett) önmagát kínálja fel nekünk, és megsúgja nekünk, hogyan lehet jól élni a hatalommal (15–16. vers), és azt is, hogy az igazi gazdagság nem egyenlő a vagyonnal (19. vers). Ha vágysz a hatalomra, kérj mellé bölcsességet is Istentől. Ha szeretnél gyarapodást, kérdezd meg az Urat, hogy hol van a valódi gazdagság. Ámen.

 

 

 

Jn 6, 35-40 (szombat este)

Jézus azt mondta nekik: Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha. De megmondtam nektek: láttatok ugyan engem, és mégsem hisztek. Akit nekem ad az Atya, az mind énhozzám jön, és aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el; mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem hogy annak az akaratát, aki elküldött engem. Annak pedig, aki elküldött engem, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit se veszítsek el, hanem feltámasszam az utolsó napon. Mert az én Atyámnak az az akarata, hogy annak, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen; én pedig feltámasztom azt az utolsó napon.

   Jézus beszél. Mindig fontos, életbevágó, amit üzen. Rólunk szól az, megváltásunkról, békességünkről, gyógyulásunkról.  Jézus élete küldetés: nem karrierépítés, nem saját dicsőségének keresése.

Jézus, teljes jóság vagy te, énekeljük. És a teljes jóságnak egyetlen célja van: a jó.

   Aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha. Önmagunkban éhezünk és szomjazunk. Nyugtalan a lelkünk. Csak Krisztusban találjuk meg igazi rendeltetésünket, önmagunkat. Semmi mással nem tudjuk ez a belső vágyakozást csillapítani. Gazdagság, hírnév, szenvedélyek: ideig-óráig betölthetnek, jól tarthatják énünket, elégtételt nyújthatnak. De marad valami mély üresség. Nem szívesen szembesülünk azzal. (Mit az a beteg, aki inkább lehazudja betegségét, minthogy orvoshoz forduljon.)

  Kezünkbe akarjuk venni a megoldást. Pedig azt igazán Isten kezéből vehetjük el Krisztusban. Miért nem kell nekünk a kegyelem? Az ősi, lázadó akarás ez: olyanok lesztek, mint az Isten. És akkor nincs szükséged senkire. Nem akartok hozzám jönni. Láttok engem, mégsem hisztek.

   Nem emberi felismerés vezet el Jézushoz. Isten munkálja azt bennünk Szentlelke által. A gyermek Jézusban mások csak egy csecsemőt láttak: Simeon a Lélek által felismeri a Messiást. A földi látást ki kell egészítse a mennyei. Milyen sokszor lényeges dolgokat nem veszünk észre! Azt, hogy Isten utat készít, figyelmeztet, valamit ránk bíz.

   Akit nekem ad az Atya, az hozzám jön… Isten akarata az, hogy Jézushoz menjünk. Ő az út, igazság és élet. Ő pedig – hallottuk – senkit nem utasít vissza. Volt egy híres egyetemi tanár. Míg mások igyekeztek a legjobbakat összegyűjteni csoportjukban, ő soha senkit nem utasított vissza. Rendkívüli diákjai voltak. Azt vallotta: nem az abszolút eredmények számítanak, hanem az, hogy valaki önmagához képest mennyit jut előre. Nem az abszolút maximumot, hanem magamból kell a legjobbat kihoznom. Jézusnál nincsenek előfeltételek… Krisztus mindenkit szeretetébe fogad: a pogány századost, a bűnös asszonyt, a megtérő gonosztevőt. Így formál át szeretetével. Többé már nem lehetünk azok, akik előtte voltunk. Gyengeségeink mellé az ő végtelen szeretete társul.

   A Fiú szeretetében az Atya megtartó szándéka, terve, kegyelme jut érvényre. Jézus nem a saját akaratát teszi. Illetve, saját akarata teljesen egybevág Isten akaratával. Az Isten akarata pedig, amit Krisztus az ő küldetésében 100%-osan betöltött az, hogy senki ne vesszen el. Erről szól az egész üdvtörténet, a megváltás munkája.

   Senkit, semmit se veszítsek el… Isten szemében minden egyes élet drága. Mi könnyen leírjuk egymást. Ez ilyen, amaz olyan. Nem valami értékes ember. Egyáltalán nem tehetséges. Eltékozolta az életét.

Isten mindenkire úgy néz, mint akiért egyszülött Fiát adta. Ez mindenkire személyesen igaz. Így kellene nézzünk magunkra, és így kellene tekintsünk egymásra is.

(Történet: egy ipari alpinista csoport nagyon nehéz munkát kap, a hegyek között kell egy gátat feljavítaniuk. Az egyik munkás, aki a legösszeférhetetlenebb volt, aki gyakran keltett feszültséget a társaságban, saját könnyelműsége miatt balesetet szenved, megmentése kockázatos. A vezető elindul öntudatlan társát megmenteni, aki a biztonsági kötelén hatalmas mélységek fölött himbálódzik. A többiek igyekeznek őt lebeszélni. Azzal érvelnek, hogy az illető mennyi bosszúságot okozott éppen a vezetőnek, milyen durva és rosszindulatú volt vele szemben, ezt a balesetet is önfejűségével okozta saját magának… És akkor azt mondja a vezető: a legrosszabbat kell a legjobban szeretni.) Krisztusi mondat.

   Mert az én Atyámnak az az akarata, hogy annak, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen; én pedig feltámasztom azt az utolsó napon. (40. vers) Egyik kedvelt igeversem. Mély üzenetű, kimeríthetetlen gazdagságú. Az evangélium egésze tükröződik benne. Az Úr cselekedje, hogy egyre jobban megértsük, egyre jobban betöltsön!  Ámen.  

 

 

Péld 12, 28 (25 éves évfolyam-találkozó)

 

Az igazság ösvényén élet van, és útja nem a halál felé vezet.

  

   A mai igeszakasz utolsó versét olvastam fel. Az első ez lett volna: „Van, akinek fecsegése olyan, mint a tőrdöfés, a bölcsek nyelve meggyógyít.” Nem szeretnék a fecsegés bűnébe esni, még kevésbé ezzel kárt okozni. Nagy ennek a kísértése. Lelkészek vagyunk. Talán legtöbbet a nyelvünkkel vétkezünk. Azzal, amit kimondunk, pedig nem kellene, vagy nem mondunk ki, pedig ki kellene mondanunk. A szó öl, a szó gyógyít. A szó rombol és teremt.

   „Az igazság ösvényén élet van, és útja nem a halál fele vezet.” Három újszövetségi fogalom bukkan fel ebben az igeversben: út, igazság, élet.

   Értjük-e a szavakat, ugyanazt a nyelvet beszéljük-e? 25 év alatt mennyit változtak hitünk, személyes életünk fogalmai? Körülöttünk sok minden változott. 

   Mi az igazság? Egy idézet szerint, ugyanolyan bonyolult és ellentmondásos, mint maga az univerzum. Egyik aktuális tétele így hangzik ma számunkra: 25 éve bocsátottak ki, álltunk szolgálatba. Elmúlt 25 év? Nem múlt el, csak – Kozma Zsolt szavaival - beépült az örökkévalóságba? Közös sorsunk egyik igazságmomentuma: sokan nincsenek már közöttünk. De: Isten az élőknek Istene.

   Mi az igazság? Tudjuk, szolgálatunk során sokszor nehéz volt erre a kérdésre válaszolni. Önmagunknak, másoknak. Az igazság nincs a mi birtokunkban. Azt azonban mégsem tagadhatjuk, hogy tőlünk függetlenül is létezik. Előbb kell saját létezésünkben kételkedni.

   Mi az igazság? Vannak dolgok, amikhez körmünk szakadtáig ragaszkodtunk, aztán kiderült, hogy mégsem. Pedig az igazságnak örökérvényűnek kell lenni. Amiért érdemes élni, amire nézve békességben meg is lehet halni.

   Quid est veritas?  Est vir qui adest. Hatalmas erő feszül ebben a felismerésben. Valaki elénk élte az igazságot. Valaki megmutatta azt önmagában. Hogy számunkra is követhető, bennünk is felismerhető legyen. Azt hiszem, ez a tény egy életre ad prédikálnivalót nekünk! 

   Az ösvény, az út lépésekből tevődik össze. Az ösvény, az út az, amit megjárok. Nem a térképeken jelzett utakról van szó, nem autópályákról (hány kilométert futottunk be, biztos vannak nagy utazók közöttünk), hanem a tékozló fiú útjáról el és vissza irányba az atyai ház viszonyában. Meddig, hova jutottunk? Tudományos fokozatokban, szakmai sikerekben, egyebekben. Fontos ez is! Mennyi áldást sikerült útközben összegyűjteni és szétosztani? Mert az út erről is szól.  Voltak csalódások, megtorpanások, elbizonytalanodások. Meg-megtört a járás, a követés lendülete. Voltak sima és rázósabb szakaszok. Mihez jutottunk közelebb?

   Figyeljétek meg a birtokos szerkezetet: az igazság ösvénye… Nem a mienk, nem az általunk kiokoskodott. Elrendelt út, de nekünk is azt kell választani, akarni, keresni.

   Élet. Minél többet töltünk belőle, annál jobban látjuk az értékét. Talán annál jobban értjük is. Nyílnak a távlatok. A Szentírás szerint egyetlen úton van élet - az igazságén. Istenben tökéletesen egybeesnek ezek. Minél közelebb hozzá, annál közelebb az élethez. Krisztusban lesz konkréttá ennek jelentése. Akié a Fiú, azé az élet. 

   Az életet akarjuk. Hivatásunkból fakadóan az életet szolgáljuk. Mennyire sikerül? Az élet jelenti a földi jövőt, gyermekeinket, közösségeinket, de több annál. Az üdvösséget, a szeretet végtelen uralmát. Isten nagy gondolatának megvalósulását, és azonosulásunkat azzal. Csak aki él, az szolgálhatja az életet. Az élő kenyér, hallottuk nemrégiben. Élő hit, élő reménység. Az Élőhöz kapcsolódó. Nincs más. De ez adott!

  Van egy fokozás az igében: nem a halál felé. Én ezt úgy képzelem el szemléletesen: a halál sötét szavát áthúzza itt egy isteni NEM piros vonala. A kereszt harcáról és győzelméről szól. Arról, amit az 1Kor 15 utolsó versében olvasunk. Nem hiábavaló. Istent szolgálva az élet sodrában állunk. 25 év után is, sőt, talán fokozott mértékben.

   Ezt a beteljesülő (a beteljesülés fele haladó) életet adja meg nekünk az Úr! Ámen.

 

Urunk, kegyelmes mennyei Atyánk Jézus Krisztusban,

öröm és hála van a szívünkben ezért a találkozásért, egymás arcának látásáért.  Az erőért, az áldásért, amit kaptunk ezen az úton, amelyen kegyelmedből ez idáig vezettél. Hálásak vagyunk szeretteinkért, szolgatársakért, közösségekért. A minden nap ajándékba kapott reménységért, hitért. Azért, mert ránk is az életnek a szolgálatát bíztad, de kiváltképpen azért, mert bár sok minden változik, Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz.

Látod, mennyei Atyánk, hogy érzéseinkbe szomorúság is vegyül, hiszen többen már nincsenek velünk, akik induláskor mellettünk álltak: évfolyamtársak, szülők, tanárok, barátok. Tudjuk, te az élők Istene vagy. Gyógyító, vigasztaló, békességet adó kegyelmeddel légy közel hozzánk!

Visszatekintve látjuk hibáinkat, tévedéseinket is. Hisszük, irgalmaddal fedezted be, tetted jóvá azokat. Eszünkbe jutnak a csalódások, nehézségek is, köszönjük, hogy te voltál támaszunk, bizodalmunk. De mindent meghaladó módon látjuk végtelen szeretetedet, amellyel hordoztál, szárnyakat adtál, megszabadítottál, győzelemre segítettél.

Nemcsak a számvetés, de a tervezés alkalma is ez. Adj nekünk élő reménységet, szilárd hitet, Lelked által lelkesíts, indíts cselekvő, szolgáló szeretetre! Őrizd életünket, légy családunk tagjaival, gyülekezeteinkkel, anyaszentegyházunkkal! Vezess minket kegyelmedből Igéd által erőforrástól erőforrásig!  Munkáld azt bennünk, hogy magunkat – testünket, lelkünket, elménket - egyre jobban teneked szentelhessük! Nincs ennél magasztosabb feladat. 

   Áldj meg minket, hogy áldássá legyünk! Ámen.

 

 

Jn 7, 14-24  (vázlat)

Már az ünnepi hét fele elmúlt, amikor Jézus felment a templomba, és tanítani kezdett. A zsidók csodálkoztak ezen, és ezt kérdezték: Hogyan ismerheti ez az Írást, hiszen nem is tanulta?  Jézus így válaszolt nekik: Az én tanításom nem az enyém, hanem azé, aki elküldött engem. Ha valaki kész cselekedni az ő akaratát, felismeri erről a tanításról, hogy vajon Istentől való-e, vagy én magamtól szólok. Aki magától szól, a saját dicsőségét keresi, aki pedig annak dicsőségét keresi, aki elküldte őt, az igaz, és abban nincs hamisság. Nem Mózes adta-e nektek a törvényt? De közületek senki sem tartja meg a törvényt. Miért akartok engem megölni? A sokaság erre ezt mondta: Ördög van benned! Ki akar téged megölni? Jézus így válaszolt nekik: Egyetlen dolgot cselekedtem, és ti mindnyájan csodálkoztok rajta. Gondoljátok meg: a körülmetélkedést Mózes rendelte el nektek – nem mintha Mózestől volna, hanem az atyáktól van –, és szombaton is körülmetélitek az embert. Ha körülmetélitek az embert szombaton, hogy Mózes törvénye ne sérüljön, akkor miért haragusztok énrám, hogy egy embert teljesen meggyógyítottam szombaton? Ne ítéljetek látszat szerint, hanem hozzatok igazságos ítéletet!

    Félig elmúlt az ünnep, amikor felmegy Jézus Jeruzsálembe. Lehet Jézus nélkül is ünnepelni, napokat tölteni. Zajlik az élet. De ő minőségivé akarja tenni azt, gazdaggá hitben, szeretetben. Az üdvösség reménységét ajándékozni nekünk.

   A zsidók csodálkoznak, kérdések merülnek fel bennük: hogyan ismeri Jézus az Írásokat. Isten titkai, tervei magasabbak a mi értelmünknél. A Szentírás arról tesz bizonyságot, hogy Jézus maga a testté lett Ige. Neki nem kellett Isten beszédét tanulnia: öröktől fogva ismerte, magában hordozta. Mi mindent meg akarunk magyarázni, vannak titkok, amiket csak hittel elfogadni lehet (pl. gyermekeink születése).

   Jézus válaszol, és azt mondja: tanításom nem az enyém. Engem az Atya küldött. Ti csak az embert akarjátok látni, körülírni, megítélni, de Isten örökkévaló akaratát kell felismernetek bennem.

  Erre pedig csak az képes, aki engedelmeskedik annak. Érdekes: az igazságot akkor értjük meg, ha készek vagyunk cselekedni. A szeretet titkát akkor, ha készek vagyunk szeretni. Különben egy elméleti kérdés marad. Az Isten akaratát tehát csak annak cselekvése közben lehet megismerni. Nagy figyelmeztetés: mi előbb tudni akarjuk, átlátni, kielemezni. Tedd, és felfedi a lényegét! Büszkén mondogatjuk mi, reformátusok, hogy az ige egyháza vagyunk. De sokszor csak a hirdetett, és nem a cselekedetekben megvalósuló Igéé. Óriási a különbség.  Jézus példázata jut eszünkbe a két testvérről: az egyik nemet mondott, de végül teljesítette apja kérését, a másik igennel válaszolt, de végül nem végezte el a rá váró munkát.

     Aki a maga igazságát hirdeti, az a maga dicsőségét keresi. A maga javát, hasznát, előnyét. Valóban, próbakő ez. Kit képviselünk? Akkor is vállaljuk, ha nincs hasznunk belőle, ha ez a nehezebb út? Kinek a dicsőségét keressük? Az egyháztörténelem azt mutatja: sokszor emberi ambíciók, nagyravágyások érvényesültek, hatalmi harc, a „ki a nagyobb, erősebb” kérdése, persze, a Bibliára hivatkozva. Aki az Isten dicsőségét keresi, az igaz, abban nincs hamisság. Ez mutatja a szándék tisztaságát. Egyedül Istené a dicsőség!

   Előjön a törvény kérdése is. Mózes adta nektek, mondja Jézus. Szüntelen hivatkoztok rá. Vesszőparipátok. Ennek alapján ítéltek, büszkék vagytok rá. De közületek senki nem tartja meg. Kicsit olyan az, mint az előbb említett példa: nagyon szép tanításaink, hitvallásaink vannak, de ha nem tartjuk meg, mi hasznunk belőlük? Ha csak beszélünk róluk. Valaki nagyon szépen, meghatóan beszélhet a családjáról, vagy barátairól, hogy milyen sokat jelentenek számára, hogy mindent képes vállalni értük: aztán kiderülhet, hogy csak üres szavak.

   Ha meg akartok ölni engem, mondja Jézus, akkor milyen tisztelői vagytok a törvénynek, amelyik azt tanítja: ne ölj. Vagy ha lehazudjátok ezt, ha hamisság, álnokság van a szívetekben, mennyire szabjátok magatokat a törvény igazságához (v.ö. 25 vers).

   Egyetlen dolgot cselekedtem, ami miatt el akartok ítélni (a bethesdai beteg meggyógyításról van szó). Jézus az ésszerűség elvére hivatkozik: gondoljátok meg! Mózes rendelte (az atyáktól van, de valójában a mennyei Atyától): és szombaton is körülmetélitek az embert. Megszegitek a törvényt, hogy a törvény érvényesüljön (nyolcad napos előírás). Azaz a törvény eleve túlmutat önmagán. Az életről szól. Az emberért van.

   Ebben az igeszakaszban háromszor fordul elő az ember szó. Igen, nem ellenünk, hanem értünk adatott a törvény. Védelmünkre, megtartatásunkra. Azért, hogy Jézushoz vezessen.

   Akkor miért nem értitek, hogy én is az emberért tettem, amit tettem: meggyógyítottam egy beteget. Lássátok meg a törvény igazi lényegét! Pál apostol tanítja: Krisztusra vezérlő mesterünk lett.  Hogy megváltásunkat egyedül Őbenne, a Megváltóban találjuk meg. Ámen.