Jn.12, 44-50   (evangélizáció)                                                                                                     

 

    Jézus hangos szóval mondja el, kiáltja bele hallgatói lelkébe ezt a tanítását. A hangos szó itt a féltő szeretet megnyilvánulása. Az üzenet meghallása életbevágóan fontos számunkra. Ha valakit szemünk láttára valamilyen közvetlen veszély fenyeget, akkor felemelt hangon szólunk, kiáltunk rá: vigyázz!  Meg akarjuk-e hallani az Úr szavát? „Egy történet szerint egy orvos egyedül volt éjszakai ügyeletben, amikor egy súlyosan sebesült ember tért be a sürgősségi rendelőbe: szemmel láthatólag verekedésbe keveredett. Az orvos kimosta a sebeit, nekifogott kötözni, de a legveszélyesebb sebre csak egy improvizált kötést tett, mert azt műteni kellett. Átlépett a másik szobába, hogy a szükségese kelléket előhozza, de amikorra visszaért, a betegnek nyoma veszett. Valószínű a páciens attól tartott, hogy esete a rendőrség látószögébe kerül. Az orvos tudta, az el nem látott sebbel nem sokáig maradhat életben, ezért kiment a sötét éjszakába, és elkezdett kiáltozni: kérem, jöjjön vissza, az élete veszélyben van. Másnap reggel holtan találták meg az illető személyt a közeli park egyik padján.” Jézus értünk remegő szívvel, megmentő szándékkal kiált felénk. Annyi lárma vesz körül, annyi elfoglaltságunk van, annyi minden betölti agyunkat, szívünket: meghalljuk-e megmentő, életre hívó szavát?

   Aki hisz bennem … az Istennel való kapcsolatunknak a kiinduló és megérkezési  pontja ez. Hinni Krisztusban. Felismerni, elfogadni benne a kegyelem lehetőséget. Egész szívünkkel megérezni, rádöbbenni, hogy senki másban nincs megtartatás, üdvösség.  A hit nem egy közömbös, langyos állásfoglalás, egyfajta véleménynyilvánítás. A hit a fuldokló kétségbeesett reménnyel való megkapaszkodása a segítő kézben. Akiben hiszünk, arra rá merjük bízni magunkat, annak komolyan vesszük a szavát, annak feltétlenül engedelmeskedünk. Tudom, sokszor csalódtunk emberekben. Olyanokban is, akik a Krisztus nevében jöttek. Alapvetően bizalmatlanok vagyunk. Nemegyszer hallottam a jó tanácsot: csak magamban higgy. Ki kell szűrni az emberit! Hitünkben lehetnek eszközök az emberek, szülők, barátok, lelkész, de soha nem alapozhatunk rájuk. Legyünk hálásak az útjelzőkért … de hinni egyedül Jézusban lehet és kell.

Aki Krisztusban hisz, az nemcsak őbenne hisz, hanem abban, aki elküldte: Istenben, aki végtelen szentségben és dicsőségben él, aki kijelentette magát nekünk egyszülött Fiában. Aki arra méltóztatott minket, annyira becsült, hogy közénk jött Krisztusban. Mert Istennek irgalmas terve van velünk, bűnös emberekkel.  Megmozgatott mindent a mi érdekünkben. Egyszülött Fiút küldte, vetette be a megváltás élet-halál harcába értünk. A legnagyobb áldozatot hozta meg értünk, a legtöbbet adta nekünk. Nem kis szó ez, ha a végtelen, örökkévaló Istennel kapcsolatban jelentjük ki!  Melyik szülő lenne kész odaáldozni gyermekét valakiért, aki ráadásul gonosz, hamis, alattomos lelkű, akit sok elkövetett bűn terhel?  Hát nem képtelen elvárás? Ilyen irreális az Isten döntése is. Szeretetében kockára teszi Fia életét.  Három dolgot kell – letaglózva ettől az igazságtól – megkérdezzünk. a) Ugyan kik vagyunk mi, akiket Isten annyi becsül, hogy egyetlenegyét értünk adja? Kik vagyunk, hogy életem, életed annyit ér, mint a Krisztusé? Értitek: Isten szeretete tesz minket – mulandó senkiket - kimondhatatlanul értékessé!     b) Kicsoda Isten? Hát nem végtelen az ő kegyelme! Nem messzemenő a jósága?  Lehet-e érintetlenül maradni, kemény szívvel, hitetlenséggel viszonyulni hozzá. c) Mekkora a Fiú szívében az engedelmesség, hogy ezt vállalta miattunk, helyettünk, érettünk?  Isten kegyelme, a Szentháromságon belüli tökéletes szeretet nem csorbult volna meg akkor sem, ha Krisztus nem jön el értünk.  Felelős-e az orvos azért a személyért, aki nemcsakhogy önhibájából lesz beteg, de vissza is utasítja a gyógyítást?

   Hát ilyen az Isten. Nézz Krisztusra! Olyan az Isten, ahogy benne látod … és úgy szeret. Úgy kész érted a Golgotára menni. Úgy megalázza magát. Úgy szeret. „Úgy hív, úgy vár.” Úgy hajol le hozzád. Ha látod Krisztust, megérted Benne az Isten szeretetének titkát. Azt vártuk volna – kérjük is sokszor –, hogy Isten dörgedelmes haraggal, rettenetes erővel, ítélettel jöjjön: és bölcsőben fekvő kisgyermekben, a kereszten agonizáló, szenvedő Messiásban mutatja meg magát. Valamit félreértettünk az Isten dolgaiból. Mást láttunk, mert mást akartunk látni, amikor ítélkezünk, fegyvert ragadunk… pokolba küldjük egymást.

A sor tovább megy. Rajtunk a Krisztus arca, Krisztuson a mennyei Atya dicsősége. Rajtunk keresztül is ragyognia kell. Látszik valami? „Kolostorok találkozóján az egyik idős szerzetes mondja az egyik fiatalnak, akivel még soha nem találkozott: te innen és onnan érkeztél. Igen, de honnan tudja, atyám? Perjeletek jó barátom volt, felismerem rajtad szavait, gesztusait.” Van egy megrázó történet a Bírák könyvében. Gedeon megkérdi az utolért, elfogott ellenségtől: milyenek voltak, akiket megöltetek. Mint te, mint egy herceg, válaszolják. Krisztus, a megöletett, olyan volt, mint mi, olyan volt, mint Isten. Benne találkozik igazán az Isten az emberrel.  Abban a mélységben, abban a magasságban. Látod-e a megfeszítettben Isten arcát, embertársad arcát, a magadét? Ezek után hiszel-e benne, szeretetében? Tehetsz-e mást, ha értelmes, Isten képére teremtett, lélekkel rendelkező embernek vallod magad, hogy ennek a Krisztusnak a követője, békességének hordozója leszel?

   Ő világosságul jött a világra. A mi magyar nyelvünkben közös tőről fakad a világ és világosság. A teremtés történet is ezt húzza alá. A világ világosság által lesz világgá. De valami történt. A világ a sötétség útjára tért. Önmaga igazi létét tagadja meg ezáltal. Elfordult Istentől, a világosság forrásától. Krisztustól, a világosságtól. A világosság utat mutat. És mi sokszor nem akarjuk, hogy utat mutassanak nekünk. Mi majd megtaláljuk. A szabad döntés nem vezet mindig szabadságra. Az Ádám döntése, a Kain döntése, a Júdás döntése … nem szabaddá, hanem megkötözötté, a bűn szolgájává tette őket. A lelki sötétségben meghozott szabad döntéseink - életvezetésünket, szenvedélyeinket illetően - nem a javunkat szolgálják. Jézus világosságul jött a világba, visszaadva igazi szabadságunkat, életünk igazi rendeltetését, visszavezetve minket Isten szeretetébe. A szőlővessző szabadsága az, ha a szőlőtőkén marad, a halnak az, ha a vízben él, nekünk az, ha Isten közösségéhet tartozunk. A világnak világosságra van szüksége. Mégis, miért nem ismeri fel mindenki? Mi tartóztatja meg a szemünket? Miért kérdés, hogy hiszünk-e benne, vagy nem? Fizikai értelemben könnyű különbséget tenni világosság és sötétség között, de lelkiekben nem. Van, aki a sötétséget világosságnak tartja. Jól érzi magát benne. Életelemévé vált. Nem kell szembenézni önmagunkkal. Ha sötétben vagy félhomályban tartózkodunk, és kilépünk a fényre, az sérti a szemünket. Különböző elméletek, vallások nevezik magukat világosságnak. Számunkra Krisztus a világosság. Beszéde, szeretete a világosság energiaforrása.

Betölt-e minket? Vagy sötét gondolatok foglalkoztatnak. A fény századában történt a legtöbb sötét gyilkosság, erőszakos cselekedet, háború, gyilkosság. Félelmetes!

  A sötétséghez nem kell energia. Sötétség nem is létezik, az csupán a világosság hiánya. Mégis milyen nagy hatalma van … be tudja tölteni a lelkeket, közösségeket, kontinenseket. Ne kössük életünket egy nemlétező dologhoz! Nem érdemes. Biblia ezt hiábavalóságnak nevezi ….

   A világosság – természetéből adódóan – harcban áll a sötétséggel. Érdekes gondolat: Krisztus nem ítél senkit …. Ő a Megváltó, megmenteni jött. Krisztus gyógyítani jött, vigasztalni, életet ajándékozni. Aki nem fogadja ne beszédeit, aki elveti őt - a kettő egyet jelent – azt a szeretet, a kegyelem igéje fogja megítélni. Nem ellentmondásos? Egyáltalán. Ha egy sötét szobába vagyunk zárva, ahonnan nem tudunk kijutni, és nem tudunk világot gyújtani, akkor nem a mi felelősségünk, hogy kjövünk-e onnan. De ha megnyílik egy ajtó, akkor már nekünk kell dönteni. A kinyitott ajtó lehetőség a szabadulásra, de ítélet is lehet, ha nem lépek ki rajta. Akkor már joggal mondják: ez az ember esztelenül cselekedett.  A világosság ítélet a sötétségben ülők fölött, ha abban maradnak. Vagy a sötétség, vagy a világosság.

   Az ige ítél meg, amelyben felkínáltatik  a kegyelem, Krisztus békessége. Ha most alá kellene írni, mit írnál. De az életed mit tanúsít? A világosság embere vagy, Isten igéjét követed?  Az ige vagy mellettünk, vagy ellenünk fog szólni. Mellettünk, ha elfogadtuk a kegyelmet, ellenünk, ha nem. Ugyanaz az ige, ugyanaz a kereszt, ugyanaz a kegyelem egyiknek megváltás, a másiknak elvettetés. A mentőcsónak nagy lehetőség, de visszautasítása – az óceán végtelen szabadságának a választása - egyenlő a halállal.  Aki visszautasítja a kegyelmet, az önként az ítéletet választja. Az ítélet: az el nem fogadott kegyelmen kívüli állapot. Krisztus nem ítél, az ítéletet csak mi vonhatjuk magunkra.   

    Hallunk az Ige mennyei eredetéről. Krisztus nem a magáét szólja … Istentől származik. Istent az ő szavából ismerjük meg. Ha Krisztus ilyen engedelmes, nekünk is annak kell lenni. Olyan jó lenne mindig azt mondani, azt tenni, amit Isten vár tőlünk. Megváltozna a világ. Nemcsak Isten szava, hanem annak követése is csodát tesz. Beszédünk befolyásolja környezetünket. A biztató, bátorító, szeretet sugárzó szó az életet szolgálja, a haragból fakadó pusztítja azt. Egy kutatás szerint, abban az otthonban, ahol lárma, hangoskodás, veszekedés van, még a virágok sem fejlődnek annyira. Vagy nincs is virág. Azt szólni, tenni, amit Isten parancsolt, ami Krisztusra mutat, őt idézi, az ő jelenlétét bizonyítja. „Ha a cselekedetünk alapján ítéltetünk meg, nagy a baj, ha beszédünk alapján, akkor még nagyobb, ha gondolataink alapján, akkor végünk van.” Vajon törvényszerű ez? Törekednünk kell a krisztusibb életre.

   Az ő parancsolata az örök élet. Isten azt parancsolja, ami a legfőbb jó. Isten nemcsak ajándékozza, egyenesen parancsolja az örök életet.  Isten minden parancsa az életet, az örökéletet munkálja. Nagy árat fizetett ezért. Isten azt parancsolja, akarja, amiért a szívét adta. Adjuk mi is Krisztusnak, hogy benne mindent megnyerhessünk. Ámen.