Cover image

Mezőbergenyei Református Egyházközség

" Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. "

(Zsid 13,8)

Kereső

Heti ige


" Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. "(Zsid 13,8)

Reformacio (1)

Archívum


2022.05.2

Domahidi Béla
2 Kor 3, 4-18       (vas. de. - reformáció)

 

4 Ilyen bizodalmunk pedig Krisztus által van Isten iránt.

5 Nem mintha önmagunktól, mintegy a magunk erejéből volnánk alkalmasak arra, hogy bármit is megítéljünk; ellenkezőleg, a mi alkalmasságunk Istentől van.

6 Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít. Jer 31,31

7 Ha pedig a halálnak betűkkel kőbe vésett szolgálata dicsőséges volt, úgyhogy nem tudtak Izráel fiai Mózes arcára nézni arcának múló dicsősége miatt, 2Móz 34,29-35

8 hogyne volna még dicsőségesebb a Lélek szolgálata?

9 Mert ha a kárhoztatás szolgálata dicsőséges, mennyivel dicsőségesebb az igazság szolgálata!

10 Sőt ami ott dicsőséges volt, már nem is dicsőséges az azt felülmúló dicsőség miatt.

11 Ha ugyanis a mulandó dicsőséges, mennyivel inkább dicsőséges a maradandó.

12 Mivel tehát ilyen reménységünk van, teljes nyíltsággal szólunk,

13 és nem úgy, mint Mózes, aki leplet tett az arcára, hogy ne lássák Izráel fiai a mulandó dicsőség végét. 2Móz 34,34

14 De az ő gondolkozásuk eltompult, mert az Ószövetség felolvasásakor ugyanaz a lepel mind a mai napig felfedetlenül megmaradt, mivel az csak Krisztusban tűnik el.

15 Sőt mindmáig, valahányszor Mózest olvassák, lepel van a szívükön.

16 De ha majd megtérnek az Úrhoz, elvétetik a lepel.

17 Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.

18 Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.

 

   A reformáció évfordulóján vagyunk együtt … Ennek az ünnepnek, nyilván, konkrét történelmi háttere van, hagyományokról is szól, évszázadok küzdelmeiről, elődjeinkről (a reformáció óta már a 16 – 17. nemzedék vagyunk), de mindenekelőtt Istennek egyházunk életében megmutatkozó kegyelméről.

   Ezt hallottuk az Igében: bizodalmunk van Krisztus által Isten iránt. Aki bízik Istenben, az biztos abban, hogy élete mind testestől, mind lelkestől az ő kezében van, ezért jó reménységgel van múltja, jelene és jövője felől. Békességben, hálásan él, gondjait is át tudja adni Istennek. Hiszi ugyanakkor, hogy munkálkodásának értelme van.

   Ennek a bizalomnak az alapja az, hogy mennyei Atyánk Krisztusban könyörült rajtunk, megváltott, szeretetébe fogadott. Református mivoltunk alfája és ómegája ez a hit. Ha ez hiányzik, akkor csak „papíron” vagyunk keresztyének.

   Kórosan bizalmatlan világban élünk. Sokkal kevésbé bízunk meg hivatalos személyekben, vezetőkben, egymásban, mint elődeink. A bizalmatlanság okát nemcsak rajtunk kívül álló körülményekben kell keresnünk, hogy ti. megváltoztak az emberek, hogy anyagiasak, kiismerhetetlenek, tisztességtelenek lettek, hanem önmagunkban is: hozzáállásunk, elvárásaink is áthangolódtak. Bizalmatlanságunk rólunk is terhelő diagnózist állít fel. Ez átterjed családtagjainkkal, barátainkkal való viszonyunkra, sőt, az Istennel való hitbeli kapcsolatunkra is.

   Ha arra a kérdésre kellene válaszoljunk, hány százalékig bízunk meg a gyülekezet tagjaiban, mit válaszolnánk? És mások hány százalékig bízhatnak meg bennünk? Igaz, valahol baj van hitünkkel, Krisztusnak való engedelmességünkkel? Az első keresztyének védjegye éppen a megbízhatóság volt: akár a munkában, akár valamilyen hivatal betöltésében, akár a családban, közösségben, szolgálatban. Abból fakadt, hogy az Istennel megélt bizalmi kapcsolatot vitték bele mindennapjaikba. A Káté azt mondja: „Ezért úgy bízom őbenne, hogy semmit sem kételkedem …”. Jaj, milyen jó lenne így élni!

   Az ige hangsúlyozza: nem önmagunktól, nem a magunk erejéből, hanem Isten kegyelme által. Reformációi gondolat. Illetve olyan bibliai tanítás, amit a reformáció központi helyre állított. Nem jó, ha túl sokat tartunk magunkról. Tudnunk kell, hogy vannak értékeink, hogy fontosak vagyunk, de soha nem bízhatjuk el magunkat. Hogy mi aztán megharcoljuk a hit harcát, mi aztán megtesszük, amit meg kell tennünk! A hívő ember nem léphet ki az Istennel való kapcsolatból, úgy, ahogy a szerelvény nem válhat le a mozdonyról. Lehet, hogy egy darabig mozgásban marad, az utazó továbbra is gyönyörködhet a szép a tájban, de az vagy megáll a vonat, vagy – ha olyan a terep - megállíthatatlanul felgyorsul és kisíklik.

Isten arra tett alkalmassá, hogy az újszövetség szolgái legyünk … A református identitás kulcsfogalma a szolgálat. A szolgálat nemcsak adakozás (az is), nemcsak a közösség ápolása (az is), hanem személyes részvétel és felelősségvállalás Isten országa építésében. A Krisztus szeretete eszközeiként. Mert nem a betű, nem a törvényeskedés, hanem az evangélium emberei vagyunk. Nem vetjük meg a törvényt, de nem annak betűjét, hanem igazai belső célját tartjuk szem előtt, azt követjük. Ez tudatos életvitelt feltételez: küldetésünk állandó tisztázását Isten előtt állva.

   A betű megöl, a Lélek megelevenít. (Példa: a Don-kanyari katasztrófa után Hollósy-Kuthy László vezérőrnagy, akinek sikerült a kitörés, parancsot kapott a seregéhez tartozó munkaszolgálatosok kivégzésére. A parancsot ezzel utasította vissza: „nem vagyok sintér”.)

A halálnak betűkkel kőbe vésett szolgálata … Pál többször beszél úgy a törvényről, mint a halál okáról. A bűn a törvény révén lepleződik le. Nyilván, a törvény nem közvetlen, csak közvetett oka a büntetésnek. (Ha nincs törvény, nincs törvényteleség sem.) A „szent, igaz és jó törvény” éppen azt mutatja meg, hogy képtelenek vagyunk eleget tenni Isten jogos elvárásainak. Akár egy orvosi vizsgálat, ami szembesít azzal, hogy az ideálishoz képest milyen egészségi/betegségi állapotunk. Milyen terápiára van szükségünk.

   Mindazáltal: a kőbe vésett, „a földi embernek mennyei mércét” állító törvénynek a szolgálata is dicsőséges volt. Mózes arca ragyogott, amikor leszállt a Sínai-hegyről. De ennél hasonlíthatatlanul több a Lélek szolgálata. Az igazságé. Az örökkévalóé. Krisztusban Isten valami újra hívott el. Erre kell rácsodálkoznunk, ezt kell végtelen örömmel eltöltsön.

   Egy történet szerint egy gazdag ember rábízta szolgájára a kertjében elásott kincset, a tolvajok valahogy kiszimatolták annak hollétét, és ellopták. A szolga súlyos, igazából életfogytiglani büntetést kapott: hogy ti. addig ásson, amíg a kincset újra meg nem találja. A gazda fia, aki szerette a hűséges öreg szolgát, nagy áldozatok árán visszaszerezte az ellopott kincset, és kiengesztelte apját. Vajon ezek után tovább kell-e ásnia a szolgának, kell-e haragudnia az egész világra, vagy lehet örülnie, békességben élnie?

Reménységünk van. Ez a szó a bizalom testvérfogalma. „Jó reménységünk van, hogy semmi sem szakíthat el minket az ő szerelmétől” (HK). Az igazi reménység nem csal meg. Nem alaptalan optimizmus ez, nem menekülés a valóságtól, hanem Isten erejével való megtöltekezés.

   Reménységünket megosztjuk másokkal. Az el nem rejthető módon sugárzik rólunk. Igaz: a reménytelenség, a rosszkedv is. Mit üzen gyülekezetünk kifele? Áldás, erőforrás tud lenni a „világ” számára?

   Nem jó, ha lepel alatt van ez a reménység. Nem jó, ha szívünkön is lepel van. A lepel miatt nemcsak minket nem lehet látni, hanem mi sem látunk helyesen, tisztán másokat: gondterheltségünkön, kiábrándultságunkon, közömbösségünkön keresztül. Morcosak, rosszak az emberek, mondjuk sokszor. Ilyennek látjuk. Lehet, a lepel miatt. Mi milyenek vagyunk? Mosolyogj a világra, visszamosolyog rád. Az Úr fénye kell ragyogjon arcodon! Lehull a lepel. Annyi minden eltakarja bennünk, köztünk Isten jelenlétét, Krisztus szeretetét. Hagyományok, szokások, előítéletek. A reformáció mindent félre akart tenni, ami Isten dicsőségét elhomályosítja. Arra mutatott rá: Isten gyermekei vagyunk, akiben ő gyönyörködik Krisztus által.

   Túláradó örömmel írja Pál: ahol az Úr lelke, ott a szabadság. A harmadik fogalom. A református ember szabad ember. Gyakran rosszul értelmeztük: nem azt jelenti, hogy nekünk szabad nem járni a templomba, szabad mértéktelennek lenni, szabad káromkodni, hanem szabadok lettünk minden törvényeskedő görcstől, félelemtől, előítélettől, hogy tiszta lélekkel szolgáljunk Istennek, hátsó gondolatok nélkül egymás javát munkáljuk (nemcsak valamitől, hanem valamire lettünk szabadok).

   A református ember nem kérdezi, hogy miért kellene ezt tennem, mert erre a kérdésre már ismeri a választ. Mert szeret az Isten, mert sokkal többet adott, mint amennyit én valaha is visszaszolgálhatok. Nem elismerésért, hanem az Isten dicsőségéért. Soli Deo gloria!

   Gyönyörű az utolsó mondat. Fedetlen arccal … Átformálódunk Krisztus képére a Lélek által, dicsőségről dicsőségre. Ámen.

 

 

Róm 1, 16       (vas. du. - reformáció) 

 

Nem szégyellem a Krisztus evangéliumát … Istennek ereje az.

 

   Régi egyházi iratokban gyakran feltűnik ez a rövidítés: ev. ref., vagyis az evangélium szerint reformált. Letűnt századokból származó elnevezés, mégis újszerűnek hat, mert az evangélium örök, reformációra, megújulásra pedig mindig szükség van.

   Napjainkban divatossá lett a reform szó. A haladást, a progressziót leíró kifejezés. A gazdaságban, a tudomány, a kommunikáció világában új szemléletet, gyakorlatot meghonosító elméletek, módszerek születnek, amik kihatnak mindennapi életvitelünkre.

   Vajon az egyházban - a társadalom egyik legkonzervatívabb szervezetében - lehet-e igazi változásról, reformról beszélni, amikor szinte elvárás az, hogy az egyház ugyanaz maradjon: ugyanazt, ugyanúgy tanítsa? És vajon az evangélium alkalmas-e arra, hogy a megújulás alapja, az új idők kihívására adott válasz legyen? Visszafele tájékozódva lehet-e előre haladni? Régi értékekhez ragaszkodva modern, releváns lenni?

   Az egyháznak az evangéliumra alapozott léte önmagában egy kihívás, üzenete eligazító/megigazító (ua. más véleményekkel ütköző) igazság, erkölcsi tanításai kapaszkodót jelentenek a morális krízisben levő világ számára, reménysége pedig dacolás minden pesszimista jövőképpel, tudományos prognózissal szemben. Az egyház tehát minden korban az evangélium újságát, megújulásra ösztönző igényét képviseli. A reformáció az egyház létéhez tartozik. (Kihatott a katolikus egyházra is … )

Mi volt olyan radikális a reformáció régi-új tanításában? a) Egyedül a Szentírás! Hagyományok, ceremóniák tömkelegében hatalmas erővel hatott a felismerés: ezek sokszor a lényeget takarják el. Egyetlenegy viszonyítási pont van: Istennek Krisztusban kijelentett akarata. Olyan ez, mintha napjaink bonyolult jogrendjéről valaki kijelentené: a sok ezer rendelkezésben, előírásban egyetlen szempont a fontos: „szeresd felebarátodat, mint magadat”, minden erről szó, ennek kell érvényt szerezni.

b) Egyedül kegyelemből. Valóságos érvágás (volt) ez a vallásos teljesítményre összpontosító egyházi dogmák rendszerén. Mindent kegyelemből, bocsánatból kapunk meg, mint a tékozló fiú. Nem kell görcsösen a bocsánatért, az üdvösségért harcolnunk, ezért hát – hálából - teljes erővel szolgálhatunk Isten dicsőségére.

c) Egyedül hit által. A kegyelemhez nincs más hozzáférési mód, más kiskapu (előny, ügyeskedés, rang). Ajándék, amit elfogadunk. „Hinni taníts, Uram.”

   Az evangélium szerinti minősítés elsősorban nem olyan dogmatikai tételekre vonatkozik, amikről annak idején elkeseredett viták folytak (v.ö. úrvacsora-disputák), hanem a kegyelem személyességére, Isten szeretetének, Krisztus megváltó jóságának mennyei axiómáira, amit nem lehet kisajátítani, sem elvitatatni senkitől. A bizalom, a reménység, a szabadság lelki értékeiről van szó. Bátran kell ragaszkodnunk hozzá!

   Istennek hatalma. Mi látszik ebből az erőből, hatalomból? Egyházunk nem az erő, nem a hatalom intézménye. Sőt, mintha feltűnően erőtlenek lennénk. Egyre inkább háttérbe szorulók. Pál írja: az Isten ereje erőtlenség által ér célba. A kérdés a hit és a hűség. Mi Isten hatalmának eszközei vagyunk. Nyitott szív, engedelmesség. Ha kinyitjuk az ablakot, tiszta levegő tölti be szobánkat, nem pusztán az ablaknyitás miatt, de az is fontos. Nyissunk ablakot Isten kegyelme előtt! Ámen.

 

 

 

Róm 8, 1-11/ 16-17 (Reformáció vasárnapja)

 

1 Nincsen azért most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak,

2 mert az élet Lelkének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől.

3 Amire ugyanis képtelen volt a törvény, mert erőtlen volt a test miatt, azt tette meg Isten, amikor bűnért való áldozatként tulajdon Fiát küldte el a bűnös testhez hasonló formában, és kárhozatra ítélte a bűnt a testben, 2Kor 5,21

4 hogy a törvény követelése teljesüljön bennünk, akik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint. *

5 Mert akik test szerint élnek, a test dolgaira törekszenek, akik pedig Lélek szerint, a Lélek dolgaira.

6 A test törekvése halál, a Lélek törekvése pedig élet és békesség,

7 minthogy a test törekvése ellenségeskedés Istennel, mert Isten törvényének nem engedelmeskedik, és nem is tud engedelmeskedni.

8 Akik pedig test szerint élnek, nem lehetnek kedvesek Isten előtt.

9 Ti azonban nem test szerint éltek, hanem Lélek szerint, ha Isten Lelke lakik bennetek. De akiben nincs Krisztus Lelke, az nem az övé. Jn 3,5-6

10 Ha pedig Krisztus bennetek van, bár a test halott a bűn miatt, a Lélek élet az igazság miatt.

11 Ha pedig annak Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül, akkor az, aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halottak közül, életre kelti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által. Ez 37,10 ; 1Kor 3,16

16 Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy Isten gyermekei vagyunk.

17 Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.

 

   Mit hozott a reformáció? Egyháztörténészek sorolják: anyanyelvűség, a teológiai és tudományos műveltség fejlődése, az egyéni felelősség megerősödése. Illyés Gyula híres versében mondja ki: más lenne világ reformáció nélkül.

   Még nagyobb kérdés, hogy mit hoz egyéni életünkben. Nyilván, hálásak vagyunk a múltért, a hitből származó erőért, kitartásért megmaradásért elődeink életében, de mit jelent ma, mennyi a súlya ezeknek a lelki kincseknek az életünkben? Tényleg felvértez hitünk a kísértésekkel szemben, biztos látást ad, segít tájékozódni, minden helyzetben jellemes embernek maradni, egymást megbecsülni, a közösségnek erőssé válni? Felruház minket a bűnbocsánat bizonyosságával? Mi az, amit tilt, és mi az, amire kötelez?

   Egyedül a Szentírás, a kegyelem, a hit, Krisztus és egyedül Istené a dicsőség. Egyedül a szeretetben való szolgálat. Egyedül ezek elegek-e arra, hogy lélekben gazdagok, bölcsek legyünk, békességben éljünk, földi küldetésünket betöltsük? Mert ennél semmi nem lehet fontosabb. Az Ige igennel válaszol, és ennek a felismerésnek az életünkre gyakorolt hatásáról beszél.

   Nincsen semmi kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak. Csak az tudja mit jelent a kegyelemnek ez a kihirdetése, aki átélte a bűnei miatti rettegést. Aki látta az ítélet kardját függeni saját feje fölött. Aki szembesült bűnei következményeivel. És aki felismerte: Krisztus eleget tett. Vége az ítéletnek, eltöröltetett. Lelki szabadságélmény ez.

     Akik Krisztusban vannak. Nagyon hangsúlyos ez a feltétel. Nem a felelőtlen, tomboló, másokat semmibe vevő szabadságról beszél az apostol. Nem a sokszor hangoztatott „nekem minden szabad” magatartásról. Mit jelent Krisztusban lenni? Egy más létformát. Valakire figyelek, valakinek engedelmeskedem, ez meghatározza gondolataimat, cselekedeteimet. Csodálatos, életet reformáló élmény: Krisztussal járni. Olvasunk történeteket arról, hogy emberek életét egy-egy barátság gyökeresen megváltoztatta (Churchill és Fleming barátsága). A Krisztussal való kapcsolatunk megvilágosodás és elköteleződés. Új távlatok és erőforrások nyílnak meg számunkra.

Mennyit ér meg nekünk ez a barátság? Képesek vagyunk minden fölé helyezni? Milyen baj, ha lényeges dolgokról mondunk le kicsiségekért (népszerűség, szenvedélyek)!

   Megszabadultam a bűn és halál törvényétől. Világunkban különféle törvények hatnak. Ezeket nem lehet semmibe venni. Gravitáció, energia, de akár pénzügyi, polgári törvények. És lelkiek is. Ezek engedelmességre szólítanak. Megtagadásuk, vagyis a bűn következményekkel jár.

   A törvény igazából a javunkat szolgálja: de képtelenek vagyunk megtartani a test miatt. Jó lenne soha meg nem haragudni, mindent elnézni, senkit nem bántani, senkiről rosszat nem mondani, igazságos és méltányos lenni, de ki képes erre, a legjobb szándék mellett is. Krisztus a mi testünkben, a mi helyünkben, ami nevükben tett eleget a törvénynek, és a bűnt ítélte el bennünk, minket pedig szabadnak nyilvánított. Ezt az Igéből értjük meg (sola Sriptura). Törvény és evangélium. Nem leszünk tökéletesek, de Isten kegyelme igazít útba. Simul iustus et peccator, tanította Luther. Bűnös, és mégis igaz.

   A megváltás nem egy rajtunk kívül eső esemény. Magával von, bennünk is lejátszódik. Lélek szerint. A reformáció: lélek szerinti gondolkodás, cselekvés. Megérintett, belerendültem abba, amit Krisztus tett értem: másként látok, értek, azaz szerinte élek. Egy új életminőségben. Testben, de nem test szerint. Hit által. Nem az indulatok, kívánságok determináltságában. Gyakran hallani: én már ilyen vagyok (káromkodós, italos, pletykálkodó, stb.) - ez beletörődés, ez a kegyelem leminősítése. Isten milyennek akar látni? Engednem kell hatni Isten akaratát.

   Ne felejtsük soha, mit tett Krisztus értünk! Felemelt, megmosott, rehabilitált: hogy reménységben szerinte éljünk. Reformátusságunk megmaradásának, de szolgálatunk betöltésének is ez a kritériuma. Csak a testi létet tartjuk szem előtt, vagy törekszünk a lelkiekre is? A testiek lehúznak, mint Pétert az örvény, a lelkiek felemelnek. Adódnak problémák egyéni életünkben, gondok a családban: bűnök, szenvedélyek, amik megrabolják békességünket: Isten lélek szerinti, minőségi életre akar vezetni.

   A test törekvése halál. Az Attila, az Isten ostora című filmet néztük meg: holttestek tömegére építette hatalmát, halálát is mértéktelensége okozta: „ami nagy, még nagyobb akar lenni”. Gazdasági életben is ez érvényesül: mégis rossz az irány. Halál. A Lélek törekvése élet és békesség. Ez az Isten akarata. Tekintsünk magunkra! Isten Bergenyében is reformációt akar. Mi akarunk-e: fiataljaink, családfők, édesanyák, nagyszülők?

   Testi törekvések, neheztelések, harcok, bűnök vannak köztünk is. Ezt látjuk, és azt is, hogy ezek nem visznek jóra: ezer sebből vérzünk, pusztulunk, békeidőben veszítjük el a harcot. Ha valaki megnézi az anyakönyveinket: nem virágzó időszak a mostani. „Ó, ha hinni mernél, ragyogna rád csoda!” Nem merünk hinni és hittel cselekedni. Az anyagiak szintjén akarjuk biztosítani túlélésünket. Azon szinten is vannak feladataink. De van magasabb megbízatásunk is. A test törekvése ellenségeskedés Istennel. Van-e értelme harcolni a velünk megbékélő Istennel?

   De ti lélek szerint. Mennyit értettünk meg Isten akaratából? Krisztus lelke uralkodik bennünk? Krisztus népe vagyunk? Egy legenda arról szól, hogy János apostol eljutott egy kis faluba, ahol mindenki Krisztus követője lett. Nem volt harag, lárma, hűtlenség, angyali tisztaságban, békességben éltek együtt az emberek. Ennek híre eljutott az egész római birodalomba, és azt is mondogatták, hogy újból megjelent Jézus. A császár katonákat küldött, akik azt kérdezték az emberektől: hol van Jézus? Ők azt felelték: bennünk.

   Ha Krisztusban vagytok. Ez a lélek békessége. Krisztus bennetek. Ez hit cselekvő tüze. Élet, igazság: a lélekből fakadnak. Isten ajándékai, nem a mi tulajdonaink (Sola gratia). Az igazságot Istentől kapjunk, hogy másoknak adjuk. Mi kezünkben akarjuk szorongatni, és tromfolni vele.

   Feltámadás. Amint Krisztus is feltámadott. Ő a mi sorsunk. Solus Christus. Életre kelt titeket. Vajon élünk-e? Tudjuk-e, hogy számunkra van élet a halál előtt és a halál után is. Tartalmas, szolgáló élet itt, és dicsőséges odaát.

Harc a testiek ellen: a földi életben ez is benne van. E testben élve soha nem leszünk szabadok a kísértésektől - tudnunk kell, hogy soha ne higgyük el magunkat.

A fiúság lelke. Isten fiai, lányai: az ő gyermekei vagyunk. A református ember Isten gyermekeinek méltóságát hordozza. Sokszor földi származásunkhoz sem illik, amit teszünk. Ne felejtsük: Isteni rangot hordozunk. Úgy tekintsen ránk minden ember!

   Örökösök. Ez reménységre jogosít fel: józanul, reálisan látni. Számolni azzal, amit Isten ad és ígér Krisztusban. Az ő közösségében megmaradni. Ámen.

 

 

Hálát adunk örökkévaló Istenünk, ezen a reformációi ünnepen mindazért, amit Krisztusban és az ő evangéliuma által ajándékoztál ennek a világnak, népünknek, egyházunknak.

Hálát adunk a reformáció megújulást, lelki felfrissülést hozó áldásáért, elődeink hitéért, kitartásáért, szolgálatáért, amit dicsőségedre, de a mi javunkra is vállaltak, és kérünk, tudatosíts bennünk, hogy minden nemzedéknek, sőt minden egyes embernek szüksége van megújulásra, újjászületésre, lelki reformációra. Ezt egyedül te végezheted el Szentlelked által. Köszönjük az ige drága örömhírét, hogy Krisztusért elvetted rólunk az ítéletet, megszabadítottál bűneink átkától. Segíts minket, hogy valóban hit által Benne éljünk … mindenben Rá figyeljünk, indulatát, szeretetét hordozzuk: csak így lehetünk hűséges gyermekeid. Tedd életünkben erőtlenné a bűn törvényét, és erősítsd meg egyre inkább a szeretet, az igazság, a kegyelem törvényét. Add, hogy Lélek szerint éljünk!

Mert a testi, a földi, bűnös gondolkozás, az önzés, hitetlenség, szeretetlenség a halált szolgálja, a Lélekben való járás pedig az igazságot és életet. Mutass rá életünkben konkrétan arra, ami a rossz, a hamisság, a békétlenség, végső soron a halál eszköze, és adj nekünk bölcsességet, hogy ezektől elforduljunk, önmagunkat megtagadva, és odaforduljunk a te kegyelmedhez, szent akaratod cselekvéséhez! Köszönjük, hogy Krisztus a példánk … és ő feltámadásával megmutatta a mi igazi reménységünket, igazi célunkat: Benne a te kegyelmednek, a te lelki ajándékaidnak és az üdvösségnek az örökösei vagyunk.

   Könyörülj gyülekezetünkön, abban a gyermekeken, fiatalokon, felnőtt egyháztagokon, családokon … adj megtérést, hozzád fordulást, adj több hitet, szeretetet, egyetértést! Imádkozunk betegeinkért … Te erősítsd meg őket gyógyító hatalmaddal, fohászkodunk a szomorkodókért, gyászolókért, akiknek szívében fájó hiány van, te vigasztald őket, enyhítsd lelki szenvedéseinket, kérünk a megterheltekért, a bűn fogságában sínylődőkért, különböző gondokat, aggodalmakat, nehézséget hordozókért, megpróbáltakért, csüggedőkért. És most kiváltképpen könyörgünk azokért, akik eltávolodtak, akik közömbösökké váltak, te vonzd őket közelebb magadhoz, te adj megújulást, lelki fellendülést közösségünkben, református egyházunkban, gyülekezeteinkben: hadd találjunk vissza tehozzád és egymáshoz is. Mert nincsen senkiben másban megtartatásunk egyedül csak tebenned a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen.

 

 

 

Ef 3, 11-21 (reformáció, vas. de.)

 

11 Ez felel meg örök végzésének, amelyet megvalósított Krisztus Jézusban, a mi Urunkban:

12 őbenne van bátorságunk és szabad utunk bizodalommal a benne való hit által.

13 Kérlek tehát titeket, ne csüggedjetek el az értetek szenvedett megpróbáltatásaim miatt, hiszen számotokra dicsőség ez.

14 Ezért meghajtom térdemet az Atya előtt,

15 akiről nevét kapja minden nemzetség mennyen és földön: *

16 adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy hatalmasan megerősödjék bennetek a belső ember az ő Lelke által;

17 hogy Krisztus lakjék szívetekben a hit által, a szeretetben meggyökerezve és megalapozva Kol 1,23

18 képesek legyetek felfogni minden szenttel együtt: mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység; Kol 2,2

19 és így megismerjétek Krisztus minden ismeretet meghaladó szeretetét, hogy Isten mindent átfogó teljességére jussatok. Kol 2,9

20 Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint:

21 azé a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön-örökké. Ámen.

 

     Nagy titkok tárulnak fel előttünk az Igében. Milyen sokszor kicsinyes lélekkel hallgatjuk! Nagy bibliai igazságok lettek újból ismertté a reformációban is (a bűnbánati héten ezekről az alapfelismerésekről hallottunk), mégis mennyire elsikkadnak azok mindennapi életgyakorlatunkban.

   Pál apostol a rá bízott magasztos szolgálatáról beszél, amit alázatban végez, amiért kész fogságot is szenvedni. De nem külső állapotokat, a rabság nyomorúságát ecseteli: teljesen betölti a Krisztus evangéliumának csodálatos szépsége, öröme. Isten azt – írja Pál - Szentlelke által nyilatkoztatta ki, és kegyelméből (sola gratia) kiterjesztette a pogányokra is. Az apostol szívét most különösképpen ezért tölti be a hála. Hogy mindenki meghívást kap Isten közösségébe. Hogy mindenki kérheti, kaphatja hit ajándékát, Krisztusban felismerheti Megváltóját. Isten dicsőségére élhet, és abban részesülhet.

   Ez felel meg Isten örök végzésének. Az örökkévaló Isten csak örökkévaló javakat adhat, végtelen kegyelme túllép minden emberi korláton, annak semmi nem szabhat határt. Isten megtartó, üdvözítő akaratát Krisztusban valósította meg. Volt Istennek egy csodálatos, nagy projektje ezzel a világgal… és egyszülött Fiára bízta annak megvalósítását. Jó nekünk erről tudnunk. Örültünk a magyar kormány templom-felújítási programjának, és annak, hogy abba – másokkal együtt - belekerültünk mi is: ennél összehasonlíthatatlanul nagyobb, bámulatosabb az, amit Isten tervezett velünk Krisztusban, amibe bevett minket őáltala.

   Krisztus az élő bizonyság. Solus Christus. Benne van bátorságunk, bizodalmunk és szabad utunk. Ő az út, az igazság és az élet számunkra.

Pál hozzá teszi: a benne való hit által. Ez a nagy ajánlat, ez a nagy befektetés, ez a nagy áldozat hit által lesz a mienk. Ha belátjuk: szükségünk van rá. Ha megértjük: feltétel nélkül megkaphatjuk. Krisztus – önmagát megüresítve, megváltásunkat elvégezve, számunkra bocsánatot, békességet szerezve – egy szép bibliai hasonlat szerint: az ajtónk, a szívünk előtt áll. Hit által fogadhatjuk be, és részesülhetünk minden áldásában. Akié a Fiú, azé az élet.

   Találunk egy közbeékelt mondatot: ne csüggedjetek el. Pál másokat vigasztal fogsága miatt. Úgy veszi: a szolgálat része ez is. Nemcsak kereszt, hanem lehetőség. Isten Igéjét nem lehet bilincsbe verni, fogalmaz egy másik helyen hívő humorral. Számotokra dicsőség. Csodáljuk Pál látását. Az üldözés, a fogság, a nyomorúság, a betegség, a mártírhalál: dicsőség. Aki Krisztusra néz, az mindenben őt látja. Bámulatos!

   És nagy hála önti el az apostol szívét. Az Újszövetség egyik legmegindultabb és legmegindítóbb részét hallottuk. Isten magasztalásának legőszintébb és legszárnyalóbb megnyilatkozását. Mennyei ragyogás, mennyei erő árad a szavakból. A dicséret mindig felemel. A panasz lehúz. HK tanítja, hogy „felemelt fejjel”. Szép, elegáns ez a hitvallás.

Egy hamis értelmezést cáfolva: nem kálvinista büszkeségünk jut ebben kifejezésre, hanem a Krisztust váró reménység. Gyakrabban kellene fölfele nézzünk, odaadóbban kellene Isten nevét magasztalnunk. A csak rációval, emberi értelemmel való mérlegelést gyakrabban fel kellene váltsa az adoráció, Isten magasztalása. Tegnap este hallottuk: ha az Isten dicsősége a cél, akkor veszteségeinket is másként értékelhetjük.

Istentől kapja nevét minden nemzetség … a Szentírásban a név a létet jelenti. Az létezik, aki megszólítható, aki felelésre, felelősségre vonható. Istentől azonban nemcsak puszta létezésünket kaptuk, hanem életünk gazdagságát és áldását, és üdvösségünket is. És itt megint egy névre kell hivatkoznunk, amelyben egyedül van megtartatásunk, amely minden névnél nagyobb, és amelyre minden térd meghajol egykor… Jézus Krisztus személyéről van szó.

   Mit kér az apostol ebben a mélyről fakadó, himnusszá magasztasuló, dicsőítő imádságban?

Adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy hatalmasan megerősödjék bennetek a belső ember az ő Lelke által. A reformáció üzenetét nem lehet ennél tömörebben, találóbban kifejezni. Ha van, ha lehet változás, megújulás, akkor csakis Isten kegyelméből, dicsőségének gazdagsága szerint. Ez a megújulás, az igazi reformáció bent kezdődik (bentről hat kifele), a belső ember megerősödését jelenti, ami a Szentlélek által történik.

   A belső ember kifejezés arra utal, hogy életünk igazi, legbelsőbb, legsajátosabb lényege az, hogy Istenhez tartozunk. Nem valami járulékos hit ez, nem valami vallásos jellemző. Ebben az Istenhez tartozásban, Krisztus-szerűségben kell nekünk megerősödni, hogy igazi önmagunk legyünk, betöltsük küldetésünket, egymás számára lépcsőfokokká váljunk.

   Gyönyörű, tiszta ragyogású kijelentéseket hallunk (minden magyarázat csak homályosabbá teszi őket): Krisztus lakjék szívetekben hit által a szívetekben. Általa teljesedhet ki önmagában gyarló, földhöz ragadt énem, lehetek az ő békességének, jóságának hordozója, a menny dicsőségének tükrözője. Krisztus lakjék hit által a szívetekben - egy Krisztust forrón szerető, érte rajongó, tőle megragadott ember vallomása ez. Ne engedjük, hogy körünkben, számunkra elkopott kifejezéssé legyen!

   Krisztust befogadva tudunk szeretetében meggyökerezni, megalapozódni. A szeretet nem tananyag, hanem egy személy: abban az értelemben is, hogy másokban is Krisztust kell meglátnunk. Szeretet révén tudjuk meglátni, felfogni a lényeget. Hatalmas kinyilatkoztatás ez: szeretetben értjük meg, fogjuk fel igazán a világot (egyik nagy tudós mondta: a teremtés oka, forrása a szeretet), és látjuk igazán egymást. A „csak egy emberből” így lesz testvér, barát, gyermek, szülő, hitvestárs, akiért remeg a szívem.

Szeretet által fogjuk fel, sejtjük meg Isten kegyelmének méreteit, dimenzióit. Jól fogalmaz az apostol: minden irányba kiterjed az. Egy németországi tanulmányi úton láttam egy tudományos filmet „3 D- ben”: az univerzum nagyságát próbálta érzékeltetni. Szédületes volt. Még inkább az, hogy tudhatjuk: mindent Isten szeretete tölt be. Ebben az átfogó szeretetben benne van a mi életünk, gondjainkkal, küzdelmeikkel, lelkünk rejtett világa. Hisszük: végső győzelemre jut. Minden pillanatnyi csalódásunk, vereségünk ellenére.

   Aki pedig, aki mindent megtehet: lehet-e más válaszunk, mint az: mi ennek az Úrnak akarunk szolgálni, engedelmeskedni, Krisztust, Isten dicsőségének képmását követni. Nem reformátori tanítás, hanem személyes elhatározás kel legyen ez számunkra. Milyen biztató azt hallani, hogy erőt tőle kapunk. Isten nagysága nem lesújt, hanem felemel.

   Övé a dicsőség. Legyen a mi szavunk, életünk, közösségünk, gyülekezetünk szolgálata is egy nagy ámen erre. Imádkozzunk!

 

Urunk, örökkévaló Istenünk, hálát adunk neked, hogy nagy titkokat jelentesz ki nekünk szent Igédben. Ezek a titkok pedig a te örökkévaló kegyelmedről, örök idők előtt elvégzett, megváltó akaratodról szólnak, amit Krisztusban vittél véghez. Érints meg Lelkeddel, hogy megértsük ezt az üzenetet! És adj hitet, hogy el tudjuk, el akarjuk fogadni Krisztus megváltó irgalmasságát! Indíts bennünket őszinte, szívünk mélyéről fakadó, egész valónkat betöltő csodálva imádó hálára a te nagyságos dolgaidért, dicsőségednek gazdagságáért! És fohászkodva kérünk: adj nekünk személyesen,családunkban, gyülekezetünkben, belső, lelki megújulást. Mert ha belső emberünkben, hozzád tartozásunkban, hitünkben megerősödünk, akkor tudunk erősek lenni a szolgálatban, a közösségben is. Mennyei Atyánk, te kezd el és vidd véghez köztünk ezt a lelki reformációt! Tudjuk, sok bajunkra, erőtlenségünkre, megfáradásunkra nincsen más megoldás.

   És kiváltképpen azt kérjük: munkáld, hogy meggyökerezzünk és gyümölcstermőkké legyünk a Krisztus szeretetében. Az legyen a mi legfontosabb törekvésünk, keresztyén jellemünk legerősebb vonása. Mert csak a szeretetben értjük meg kegyelmed nagyságát, értjük meg igazán egymást is, ismerjük fel és töltjük be küldetésünket. E legnagyobb ajándékod által teljesedik ki az életünk.

   Köszönjük, hogy tőled kapjuk az erőt ehhez, minden munkánkhoz.

Könyörülj betegeinken, gyászolóinkon, gondokkal, bajokkal küszködő embertársainkon, bűneik megkötözöttségében szenvedő felebarátainkon, légy oltalom, támasz, vigasztalás, erős vár, biztos segítség, reménység, mindenki számára, aki hittel hozzád fordul szükségében!

   Áldd meg anyaszentegyházunkat, népünket! Tied a dicsőség Jézus Krisztusban nemzedékről nemzedékre! Ámen. 

 

Kol 1, 24-29  (reformáció - vas. de)

 

Most örülök a tiértetek elviselt szenvedéseimnek, és testemben betöltöm mindazt, ami Krisztus gyötrelmeiből még hátravan, az ő testéért, amely az egyház.

Ennek a szolgájává lettem a szerint a megbízatás szerint, amelyet Isten nekem a ti javatokra adott, hogy teljesen feltárjam előttetek Isten igéjét,

azt a titkot, amely örök idők és nemzedékek óta rejtve volt, de amely most kijelentetett az ő szentjeinek,

akiknek Isten tudtul akarta adni, hogy milyen gazdag e titok dicsősége a pogány népek között. Ez a titok az, hogy Krisztus közöttetek van: reménysége az eljövendő dicsőségnek.

Mi őt hirdetjük, miközben minden embert teljes bölcsességgel intünk és tanítunk, hogy minden embert tökéletessé tegyünk Krisztusban.

Ezért fáradozom én is, és küzdök az ő ereje által, amely hatalmasan működik bennem.

 

 

   Joggal kérdezik meg tőlünk a környezetünkben élők: mit ünnepeltek ti reformációkor. Valószínű mi is csodálkoznánk, sőt értetlenkednénk, ha más felekezethez tartozó ismerőseink pl. a katolicizmus napját, az ortodoxia ünnepét emlegetnék. Valóban, mit is ünneplünk ilyenkor: történelmünket, egyházi múltunkat, vallási identitásunkat?

   Először önmagunk előtt kell tisztáznunk, hogy a reformáció elsősorban nem református mivoltunkról szól, nem is egyházunk keletkezéséről, hanem Istennek „a világ kezdetétől a világ végezetéig” tartó, megújító, megreformáló kegyelméről. Ez pedig mindenkire vonatkozik, aki hittel megnyitja szívét előtte. És azt is ki kell mondanunk, hogy sokszor éppen a magukat reformátusnak nevezők zárják ki életükből ezt a kegyelmet. Jézus tanítása értelmében: a hivatalosak nem akarnak választottak lenni!

    Az említett, „mindig szükséges” lelki megújulásnak kiemelkedő eseménye, alkalma volt a történelmi reformáció: amikor Isten igéje különös módon előtérbe került, sokak számára a mindennapi élet mértékévé lett.  Komoly kérdés az, hogy vajon örökösei vagyunk-e ennek a lelkiségnek? Egyáltalán kisajátíthatjuk-e a reformáció ügyét? Igen, a nevet azt levédtük, magunkat reformátusoknak, a régi, teljes meghatározás szerint „az evangélium szerint megreformált egyháznak” nevezzük, de lépten-nyomon azt tapasztaljuk, hogy sok tekintetben távol kerültünk a reformáció lényegétől. Attól, amiről a tegnap ezt hallottuk az Igében: hogy élhessetek … (Kol 1,10). Sőt, akármennyire sérti református önérzetünket, azt látjuk, hogy más keresztyén egyházak talán méltóbbak erre a megnevezésre. Igazából nem is egyházszervezeti kérdésről van szó, hanem személyes döntésről, elköteleződésről. Mert nyilvánvaló az, hogy nem elég a név, semmit nem ér a dicső múlt, ha nincs odaszentelt élet. Udvarfalván egy régi püspöki látogatás alkalmával történt, hogy egy idős bácsi (akinek a mellékneve Püspök volt) odament a magasrangú vendéghez, és azt mondta: püspök úr, egyforma nevünk van, igaz, engem csak csúfolnak püspöknek.       

    Ha ugyan megmaradtok a hitben szilárdan és egyenesen. Igen, ebbe az irányba kell nekünk elindulnunk, ebben kell megerősödnünk. Nem ide-oda tántorogva, bizonytalankodva, hanem a hit biztos alapjára állva: szilárdan és egyenesen. Nem csak magunknak élve, hanem közösségben egymás mellé állva, egymást biztatva, erősítve.    Sokat panaszkodunk arra, hogy meggyengültünk hitünkben, a közösségben, hogy eltávolodtunk, kiüresedtünk, meghanyatlottunk. Az ige arra biztat: maradjunk meg Isten megújító kegyelmében. Ez a mi feladatunk. Ezt más nem teheti meg helyettünk.

    Nem elég a hagyományokhoz ragaszkodni. Az élet több a hagyományoknál. De ha hit által kapcsolatban maradunk Istennel, akkor változó világunkban is választ, erőt kapunk az ő változatlan szeretete által. Hitünknek nemcsak múltja, van, hanem jelene, sőt jövője. 

    Ezért beszél az apostol az evangélium reménységéről.  Mibe vetjük reménységékünket? Észre vesszük-e, hogy rendre csalódunk földi reménységeinkben, hogy azok sokszor délibáboknak bizonyulnak, amiket mégis tovább-tovább űzünk. Az igazi reménység nem szégyenít meg.

   Pál örül annak, hogy a gyülekezetekért, az evangélium hirdetéséért szenvedést vállalhat. Úgy látja, hogy nem volt hiábavaló. Eredménye van. Sokan megismerték Krisztust, az ő követői lettek, lelki gazdagságban, békességben élnek. Hát ezért érdemes.

   Arra kell gondolnunk, hogy az evangélium igazsága mögött sok szenvedés van. A legnagyobb, a legelső a Krisztusé. Az apostolok is sok áldozatot vállaltak, aztán a reformátorok, elődeink, hogy ezt a krisztusi hitet megőrizzék, példaként továbbadják. Vajon ez a felismerés ki tud-e mozdítani közömbösségünkből, lelki aléltságunkból?

  Betöltöm testemben, ami Krisztus gyötrelmeiből hátra van. Különös gondolat. Nem a Krisztus egyszeri, teljes, megváltó szenvedéséről van szó, hanem földi egyházának nyomorúságáról, üldöztetéséről, háborúságáról, ami mind az ő szívét is érinti. Azt sugallja itt az ige, hogy megváltott gyermekei gondja, fájdalma a Krisztus gondja és fájdalma is. Beszélnünk kell arról is, hogy napjainkban is sok üldözés éri keresztyén testvéreinket világszerte: börtön, hátrányos megkülönböztetés, megalázás, száműzetés, kivégzések. Pakisztánban, Irakban, Kínában, Szíriában, Egyiptomban, és sokfele.

   Nem könnyű a Krisztus követése. Nem könnyű hitvallónak lenni, nálunk sem, ahol külsőképpen szabadok vagyunk (nem is tudunk ezért eléggé hálásak lenni), mégis lelkünkben ezerféle kísértéseknek vagyunk kitéve.  Ha ezelőtt 30 évvel (1989 novemberében) valaki azt mondta volna: karácsonykor és majd azután szabadon mehettek a templomba, ünnepélyeket tarthattok, himnuszt énekelhettek, akármit szervezhettek, nem hittük volna. És amikor mindez valósággá vált, akkor rájöttünk: a belső akadályok nagyobbak a külsőknél. A szabadság, a szabad akarat a legnagyobb kihívás, amire sokszor nem tudunk helyesen válaszolni.

    Az apostol beszél az ő megbízatásáról. A reformáció egyik lapvető bibliai felismerése az volt: nem vagyunk a magunkéi, megbízatást kaptunk. Minden embernek isteni küldetése van. A családban, baráti körben, társadalomban: felelősek vagyunk. Ez a mi méltóságunk is. Isten az élet szolgálatába állított. Nincs ennél szebb, magasztosabb feladat. Vajon vállaljuk-e, végezzük-e?

   Beszél az apostol az Isten Igéjében feltáruló titokról (háromszor is előfordul ez a szó). Ami ott volt az emberi sejtésekben, megérzésekben, vágyakban, de igazából rejtve volt. Krisztusban azonban feltárult annak igazi lényege. És a titok óriási felismerése éppen az, hogy „Krisztus közöttetek van”. Ő az eljövendő dicsőség reménysége, kezese. Jelenléte megelőlegezése ennek a dicsőségnek.

   Vajon az a megállapítás, hogy „Krisztus közöttetek van”, vonatkozik-e ránk? A hitnek alapvető kérdése ez: köztünk van-e Krisztus?  Nem látjuk őt, nem tapasztaljuk fizikai jelenlétét, és hit által mégis közösségében élünk. Érzékszerveinkkel nem, de lelkünkkel érezzük közelségét, szeretetét, erejét. Nem elméletben, nem tanokban hiszünk, hanem élő Urunkban. Nemcsak sejtéseink vannak, hanem biztos ismeretünk (HK.)

    Pál ezt a Krisztust hirdeti, róla szól az egész Szentírás. Ezt a Krisztust kell egyre jobban megismernünk. Akinek halljuk a szavát, akivel együtt élünk, akinek közelében vagyunk, arról egyre többet megtudunk. Egy lelki folyamat ez. Nevezzük reformációnak. Látjuk: Krisztusban kezdődik el és jut célba.

    Volt egy ilyen félmondat: tökéletessé lenni Krisztusban. Mi csak haladunk e cél felé. Sokszor meglankadva, el-eltévelyedve. Mégis bizalommal, hogy Isten ereje hatalmasan működik (mindenben - bennünk is), és megújító kegyelme megáld útjainkban, és megőriz az üdvösségre. Ámen.