ApCsel 4, 1-12 (vázlat)

 

1 Amíg beszéltek a néphez, eléjük álltak a papok, a templomőrség parancsnoka és a szadduceusok;

2 bosszankodtak ugyanis azon, hogy tanítják a népet, és azt hirdetik, hogy Jézus által van feltámadás a halálból.

3 Ezek elfogták őket, és mivel már este volt, őrizetbe vették őket másnapig.

4 De azok közül, akik hallgatták az igét, sokan hittek, és a hívő férfiak száma mintegy ötezerre nőtt.

5 Másnap összegyűltek Jeruzsálemben a vezetők, a vének és az írástudók;

6 Annás, a főpap, Kajafás, Jóannész, Alexandrosz és a főpapi család valamennyi tagja.

7 Középre állították és vallatták őket: Milyen hatalommal vagy kinek a nevében tettétek ti ezt?

8 Ekkor Péter, megtelve Szentlélekkel, így szólt hozzájuk: Népünk vezetői, Izráel vénei!

9 Ha minket ma azért vallattok, mert egy beteg emberrel jót tettünk, és azt kérdezitek, hogyan gyógyult meg,

10 tudjátok meg valamennyien, Izráel egész népével együtt, hogy a názáreti Jézus Krisztus neve által, akit ti megfeszítettetek, akit Isten feltámasztott a halálból: őáltala áll előttetek ez az ember egészségesen.

11 Ez lett a sarokkő, amelyet ti, az építők megvetettetek, Zsolt 118,22

12 és nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.

 

   A múlt napokban az Ékes-kapuban kolduló sánta ember meggyógyítása történetét olvastuk. A zárómondat így hangzott: Isten elsősorban számotokra támasztotta és küldte el Szolgáját, hogy megáldjon titeket, ha ti megtértek gonoszságaitokból. Ez Isten terve Krisztusban a világgal. Kell-e nekünk ez az áldás? Kell-e nekünk Krisztus? (Egy neves focista mondta el, hogy gyermekkorában új városba költöztek, lement az utcára focizni. Alacsony, vézna testalkatú volt. Amikor a nagyobbak a csapatot szervezték, ő maradt utoljára, elég kelletlenül vették be a „válogatottba”, aztán kiderült: mindenkinél jobb. Ahol ő játszott, az a csapat nyert.) Sokszor rosszul kalkulálunk.

    Az apostolok szólnak a gyógyulás hírére, látványára összegyűlt emberekhez, amikor megjelennek a papok, a templomőrség parancsnoka, a szadduceusok. Magas rangú küldöttség. A templomban, az ún. Salamon-csarnokban zajlik mindez. Az elöljárók bosszankodnak azon, hogy tanítják a népet, és azt hirdetik, hogy Jézus által van feltámadás a halálból. Nemcsak valamilyen tanról, elméletről beszélnek, hanem egy személyről, Krisztusról, és általa a feltámadásról. Igazából az evangélium lényegét és reménységét hirdetik. Nemcsak a Jézus életéről, hanem a benne való új életről tesznek bizonyságot… Nemcsak a múltról, hanem a jelenről. Az élő ige mindig zavaró, felforgató: hamis békességet, önteltséget, képmutatást leleplező. Sok mindent fel kellene kavarjon köztünk is!

   Elfogták őket (a meggyógyult embert is), és mivel már esteledett, őrizetbe vették őket másnapig. Elnémítani, megfélemlíteni az „örömmondókat” - ez az evangélium elleni magatartás egyik formája. Voltak történelmi korok, amikor ez a gyakorlat uralkodott. Manapság inkább a közömbösség fegyverét veti be a Sátán. Az evangélium szabadon szólhat, de az emberek értelmét, figyelmét annyi minden megkötözi. Egyre kevesebben hallgatják nyitott szívvel… Senkit nem tiltanak, senkit nem büntetnek, ám nagy érdektelenség ül a lelkeken, mint valami hipnózis. A világi javakért, sikerekért folytatott harc köti le energiáinkat. Ha ilyen mértékben törekednénk a lelki dolgokra is!

   De – jegyzi meg az ige – sokan hittek. Isten Lelke ellen nem lehet emberi erővel harcolni. A hívő férfiak száma 5000-re nőtt. Bibliai szám. Jézus köré gyűlő emberek. Nem valamilyen szervezet tartja össze, hanem a Krisztus szeretete, feltámadásának reménysége.

   Összeül a nagytanács. Meglepődünk, hogy ugyanazokat a neveket halljuk, mint a Jézus elítélésének (passiójának) történetében. Egyelőre még funkcióban vannak. Szomorú, hogy jobban ragaszkodnak a hatalomhoz, mint az igazsághoz. Nem érintette meg őket az, ami Krisztussal nagypénteken történt, sem az ő feltámadásának híre. Valaki azt mondta: úgy, ahogy külső segítség (pl. tükör) nélkül nem látjuk saját szemünket, úgy magunktól képtelenek vagyunk észrevenni, beismerni saját bűneinket.

   Középre állították őket (a bűnös nő története jut eszünkbe, s az, hogy Isten kegyelme körében vagyunk… látjuk, mint Elizeus, hogy Isten szabadító hatalma vesz körül).

   Kinek a nevében, milyen megbízatással tettétek? (Jogi kérdésként hangzik.) Péter Szentlélekkel megtelve, megadva a kötelező tiszteletet, nagyon egyszerűen, de ellenállhatatlan erővel tesz bizonyságot. Ha az a kérdés, hogy hogyan gyógyult meg ez az ember, akkor halljátok. Tudjátok meg (10. vers)!  A tiszta, a teljes igazságról beszélek. Az is része annak, hogy ti megfeszítettétek, és Isten feltámasztotta. Péter hallgat el semmit.

   Azt is elomondja: visszautasító magatartásotok ellenére ő lett a sarokkő. Ti, az építők megvetettétek, de Isten őt tette biztos alappá. És valósággal hitvallási magasságokban szárnyal a Péter bizonyságtétele: nincs üdvösség senki másban, nem adatott más név (az ég alatt – ez abszolút kizárás: az egész világon, minden földön élő ember számára), amely által üdvözülhetnénk. Nincs mit hozzátenni. Legyen ez a mi hitvallásunk is, bizodalmunk, reménységünk. Ámen.

 

Ézs 2, 1-5   (vas.du., vázlat)

 

1 Ezt az igét kapta látomásban Ézsaiás, Ámóc fia Júdáról és Jeruzsálemről:

2 Az utolsó napokban szilárdan fog állni az Úr házának hegye a többi hegy fölött, és kimagaslik majd a halmok közül. Özönlik majd hozzá valamennyi nép. Ézs 19,23-25; Jer 3,17; Mik 4,1-4; Zak 14,10; Jel 21,10

3 Eljön a sok nép, és ezt mondják: Jöjjetek, menjünk föl az Úr hegyére, Jákób Istenének házához! Tanítson minket útjaira, hogy az ő ösvényein járjunk. Mert a Sionról jön a tanítás, és az Úr igéje Jeruzsálemből. Zak 8,20-23; Jn 4,23-24

4 Igazságot szolgáltat a nemzetek között, ítéletet hoz minden nép ügyében. Kardjaikból ezért kapákat kovácsolnak, lándzsáikból pedig metszőkéseket; nép a népre kardot nem emel, hadakozást többé nem tanul. Zsolt 46,10; Ézs 9,3-6; 11,1-9

5 Jákób háza, jöjjetek, járjunk az Úr világosságában! Jn 8,12; 1Jn 1,7

 

   Egyik legszebb ószövetségi igeszakasz. Egy látomás Júdáról, Jeruzsálemről, igazából arról, hogy Isten kegyelme mit tehet az ő népével („Lásd, mit tehet jóságos Lelke veled”).

Egy vízió, egy üzenetet hordozó látomás, amiben nemcsak a próféta mély vágya fogalmazódik meg, hanem Isten akarata is. Manapság divatos szólam az, hogy legyenek vízióid (elképzeléseid), és azokat ne add fel. Ennek igei változata: ne felejtsd el soha, ne tagadd meg Isten rólad való, megtartó gondolatait! Engedd, hogy megvalósuljanak benned! A de. is hallottuk: hatalmas áldás származna abból, ha engedelmes szívvel engednénk, hogy Isten szándéka, szent akarata végbe menjen bennünk! 

   Ez a látomás az utolsó napokra vonatkozik, Isten végső (végleges) tervére tehát. Isten gondolatai nem ítéletről, hanem megtartatásról és életről szólnak. Kiváltképpen nyilvánvalóvá lett ez Krisztusban, az ő egyszülött Fiában, aki Isten béke-országának az elközeledtét hirdette meg, sőt utat nyitott, megbékéltetett, félretett minden akadályt. Milyen jó lenne ebbe a megváltó projektbe beletagolódni, azért fáradozni! Hányszor makacsul, hitetlenül, ostobán, vakon visszautasítjuk azt, és a magunk kicsinyes akaratát követjük. (Mint egyik mesében: egy király felajánlotta országát fiának, de az jobban kedvelte az éjszakai életet, elzüllött, lopásokba keveredett – pedig minden neki volt felajánlva, minden az övé lehetett volna. Saját magát, jövőjét lopta meg!)

   Ézsaiás látja, hogy az Úr hegye - a Sion, ahol a templom van -, kiemelkedik a többi hegy fölött. Elnyeri méltó helyét. A Sion hegye tkp. egy domb - 800 m magas - de lelki magassága sokkal nagyobb. Ma reggel elnéztem, hogy milyen szépen kimagaslik a tornyunk a faluképből, és mégis, milyen sokan nem veszik észre, talán fizikai értelemben sem. Nem fontos Isten Igéje, békessége, igazsága. Egyszer a legfontosabb lesz!

  Özönlenek a népek… valamennyi nép. Jézus beszél arról, hogy a pogányok megelőzik a választottakat. Az európai keresztyénség – szemmel láthatólag - megfáradt, elhagyta a hitét. Afrikában megújulás, ébredés van. (Csak ne rólunk vegyenek példát!)

   Azt mondják: menjünk fel az Úr hegyére. Az élő Isten színe elé. Nagy felismerés: nála a kegyelem, ő tud megtartani. Hamis dolgokban bíztunk. Vajon mi miben reménykedünk? Eljut-e népünk annak a meglátására, hogy az Úrnál van jövő, van megtartatás. Politikusok, gazdasági szakemberek tanácskoznak arról, hogy mit kellene tenni, hogy élhetőbb legyen a világunk. Íme a válasz: hinni, remélni, szeretni. Jobban ragaszkodni Istenhez, egymáshoz.

   Tanítására figyelni. Tanítson minket útjaira, hogy az ő ösvényein járjunk. Kell-e nekünk? Okosak lettünk, mindent tudunk. Nem tűrünk beleszólást döntéseinkibe. Ki keresi az Úr útját, melyik fiatal szabja életét Isten igéjéhez, Krisztus tanításához?

   Igazságot találnak az Úrnál, és ítéletet. Nem negatív tartalmú szó itt, hanem igaz, méltányos döntést jelent. Ha az Úr ítéletére figyelnénk, nem lenne annyi baj, félreértés, harag (akár peres dolgainkban az ügyvédek előtt, vitáinkban az ő igazságát keresnénk.)

   Egy bölcshöz két testvér jött el, akik az örökség miatt vesztek össze, nem tudták azt egyenlően elosztani. Az kezükbe nyomott egy-egy papírlapot, és megkérte őket, hogy mindketten írják le pontosan és igazságosan, hogy szerintük mi illeti őket a szülők által hátrahagyott jussból. Azután arra szólította fel őket, hogy cseréljék ki egymás közt a lapokat. Majd kijelentette: ezzel meg is van a vagyon megosztása. Hiszen amit magamnak igazságosan követelek, az ugyanúgy vonatkozik a másikra is.

Emlékszünk Krisztus tanítására: amit akartok, hogy az emberek veletek cselekedjenek…

  Gyönyörű a záró kép. Kardjaikból ezért kapákat kovácsolnak, lándzsáikból pedig metszőkéseket (az ENSZ-székház előtti szobor). Ó, be jó lenne, ha nem lenne szükség fegyverre, fegyverkezésre! Ha tudásunkat, javainkat arra fordítanánk, használnánk, amiből öröm, békesség származik. Ez az Isten akarata. A magunk kis körében is ezt kell komolyan vegyük: beszédünkkel, cselekedeteinkkel.

   Gyertek, járjunk az Úr világosságában! Nincs más opció, nincs más bölcs döntés. A világosság adva van, nem nekünk kell azt előhozni. Ragyog számunkra Krisztusban. Bergenyei gyülekezet, gyertek hát, járjunk az ő világosságában! Ámen     

 

 

ApCsel 10, 17-23  (bibliaóra, vázlat)

 

17 Amint pedig Péter azon tűnődött magában, hogy mi lehet az a látomás, amelyet látott, íme, azok a férfiak, akiket Kornéliusz küldött, Simon háza után kérdezősködve megálltak a kapu előtt,

18 és bekiáltva megkérdezték, hogy ott van-e szálláson Simon, akit Péternek is hívnak.

19 Amíg Péter a látomásról elmélkedett, ezt mondta neki a Lélek: Íme, három férfi keres téged:

20 kelj fel hát, menj le, és eredj el velük! Semmit ne tétovázz, mert én küldtem őket!

21 Péter tehát lement a férfiakhoz, és így szólt hozzájuk: Íme, én vagyok az, akit kerestek. Milyen ügyben jártok itt?

22 Azok így feleltek: Kornéliusz százados, ez az igaz és istenfélő ember, aki mellett bizonyságot tesz az egész zsidó nép, egy szent angyaltól azt a kijelentést kapta, hogy hívasson téged a házába, és hallgassa meg, amit te mondasz. Lk 7,4-5

23 Ekkor Péter behívta, és vendégül látta őket.

 

 

    Péter háromszor látja ugyanazt a jelenetet az égből leszálló lepedővel, és abban mindenféle csúszómászóval.  A különös látomás üzenete világos: amit Isten megtisztított, te ne mondd azt tisztátalannak.

   Szeretünk okoskodni. Kiforgatjuk az Isten szavait (a bűneset is egy csúsztatással indul: azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról se egyetek?) A tisztát – előítéleteink alapján – tisztátalannak nevezzük, embereket írunk le, zárunk ki a szívünkből, és amit Isten tisztátalannak mond, azt tisztának tartjuk. Azt kérdezzük, miért baj, ha ebben vagy abban az erkölcsi kérdésben engedékeny vagyok, amúgy is ezt teszi mindenki. Testileg finnyásak lettünk, lelkünk minden szennyet eltűr. (Repülős történet.)

  Péter azon tűnődik, hogy mi lehet a látomás, amiben része volt, hogy konkrétan mire vonatkozik a tanítás. Isten Igéjének igazságát gyakorlatba kell ültetni. Ha azt halljuk, hogy éljetek békességben, akkor pl. az én indulatosságom, türelmetlenségem miatt kitörő veszekedés során ez eszembe kell jusson. Ha azt tanítja Isten igéje, hogy egymás terhét hordozzátok, akkor észre kell vennem azt, akinek segítenem lehet és kell.

  Ha valóban engedelmes szívvel keresem, akkor érkezik a válasz. Van, aki azt mondja: Isten engem semmire nem tanít, tőlem semmit nem kér. Ha nem figyelek rá, akkor valóban nem. Le tudjuk élni az életünket bedugott füllel, behunyt szemmel.

   Megérkeznek Kornéliusz küldöttei, bekiáltottak a kapun, hogy ott van-e Simon. Nagyon hiteles jelenet ez! A találkozás létrejöttének mozzanata. Érdekes, ahogy elhangzik a kiáltás, azzal párhuzamosan ér el Isten szava is Péter szívéhez: keresnek téged, menj le, fogadd őket, és menj el velük, ne tétovázz, én küldtem őket. Az emberi szóban felismerni az Úr üzenetét, az Úr üzente által megérteni, helyesen értelmezni az emberi szót. Egy nagyon fontos döntés a Péteré (amit Isten végez el benne): ennek a találkozásnak a következménye az, hogy elindul az evangélium hirdetése a pogányok között.

    Péter engedelmeskedik (személyes felelőssége ez). Nem tudja még, mi akar ebből lenni. De nyíltan kiáll: én vagyok az, akit kerestek, milyen ügyben jártok itt.

   Összeszedetten, szabatosan válaszolnak, elmondják, hogy kicsoda Kornéliusz, rövid jellemzést is adnak róla (aki mellett bizonyságot tesznek a zsidók… még fontosabb, hogy Isten is), elmondják, hogy kijelentést kapott, hogy hívassa Pétert magához. Világos.

  Isten útja olyan, hogy még az ostoba sem téved el rajta (És 35)… Mégis! Mennyit tévedezünk, mennyire nem akarjuk meghallani, igyekszünk kimagyarázni saját érdekünk, saját ízlésünk szerint. Mert valami mást akarunk…

    Péter behívta és vendégül látta a hozzá érkezőket. Nem is tudjuk felfogni, hogy milyen nagy horderejű jelenet ez. Zsidóknak nem volt szabad pogányokkal közösködni, velük együtt lenni. Nem beszélve arról, hogy valaki őket önként otthonába fogadja. „Aki a te kapudon belül van”- akikért te vagy a felelős. Péter – látomásának tanulságát felidézve – befogadja azokat, akiket ő addig tisztátalannak tartott. Át kell értelmeznie addigi meggyőződését, viszonyulását. Akiért Krisztus drága vére hullt, az nem lehet tisztátalan számomra. Sőt, kegyelem nélkül én is tisztátalan, bűnös, átkozott vagyok. (Börtönbe vittünk úrvacsorát, a fogvatartottak nem voltak hajlandók a kehelyből egymás után inni, mert „ilyen gazemberekkel nem isznak egy pohárból”.).

   Péter megvendégeli a Kornéliusz embereit, kitárja a szívét előttük, szeretetet gyakorol irántuk. A kegyelem utat nyit, határokat ront le… Lerombolta a köztünk levő válaszfalat, olvassuk. Ebben a közeledésben ki tette meg az első lépést? Isten az ő egyszülött Fiában.

Nem dönthetünk mi sem másképpen. Ámen.

 

 

ApCsel 11, 1-18 (szombat este, vázlat)

 

1 Meghallották azonban az apostolok és a Júdeában lévő testvérek, hogy a pogányok is befogadták az Isten igéjét.

2 Amikor aztán felment Péter Jeruzsálembe, vitatkoztak vele a zsidó származású hívők, ezt mondva neki:

3 Körülmetéletlen emberekhez mentél be, és együtt ettél velük.

4 Ekkor Péter sorjában beszámolt a történtekről, és ezt mondta:

5 Én éppen Joppé városában voltam, és imádkoztam, amikor révületben látomást láttam: valami nagy lepedőhöz hasonló szállt le, amely négy sarkánál fogva ereszkedett le az égből, és lejött egészen énhozzám.

6 Közelebbről megnéztem, és láttam benne a föld négylábú állatait, a vadakat, a csúszómászókat és az ég madarait.

7 Hallottam egy hangot is, amely így szólt hozzám: Kelj fel, Péter, öld és egyél!

8 Én azonban így szóltam: Semmiképpen sem, Uram, mert szentségtelen vagy tisztátalan még soha nem volt a számban.

9 De másodszor is megszólalt a hang az égből: Amit Isten megtisztított, azt te ne mondd tisztátalannak.

10 Ez pedig három ízben történt, azután az egész felemelkedett újra az égbe.

11 És íme, abban a pillanatban három férfi állt meg az előtt a ház előtt, amelyben voltam, akiket Cézáreából küldtek hozzám.

12 A Lélek pedig azt mondta nekem: Menj velük, és semmit ne tétovázz! Eljött velem ez a hat testvér is, akikkel bementünk annak a férfiúnak a házába.

13 Ő pedig elbeszélte nekünk, hogy látta, amint az angyal megáll a házában, és ezt mondja neki: Küldj el Joppéba, és hívasd át Simont, akit Péternek is neveznek,

14 aki olyan igéket hirdet neked, amelyek által üdvözülsz mind te, mind egész házad népe.

15 Amikor pedig elkezdtem beszélni, leszállt rájuk a Szentlélek, ahogyan ránk is leszállt kezdetben.

16 Ekkor eszembe jutott az Úr szava, aki így szólt: János vízzel keresztelt, de ti Szentlélekkel fogtok megkereszteltetni.

17 Ha tehát ugyanazt az ajándékot adta nekik is az Isten, mint nekünk, akik hittünk az Úr Jézus Krisztusban, akkor ki vagyok én, hogy akadályozzam Istent?

18 Amikor mindezt hallották, megnyugodtak, dicsőítették Istent, és így szóltak: Akkor tehát a pogányoknak is megadta Isten, hogy megtérjenek és éljenek! ApCsel 13,46

 

 

    Nehezen tudunk túllépni előítéleteinken, megrögzött meggyőződéseinken. Isten nem az, akinek mi elgondoljuk. Mindig hatalmasabb, dicsőségesebb, kegyelme túlszárnyalja elképzeléseinket.

   Meghallják az apostolok, a júdeai keresztyének, hogy a pogányok is befogadták Isten igéjét. Ezen csodálkoznak. Pedig régóta írva van: üdvöm a föld végéig terjed. Isten munkáját nem lehet emberi rendelkezések mentén korlátozni.

   Péter felmegy Jeruzsálembe, és egyesek a gyülekezetből szembeszállnak velem, szemére vetik, számon kérik rajta, hogy miért ment be körülmetéletlen ember házába, és miért evett vele. Pedig amióta Krisztus megtette a nagy lépést, és közösséget vállalt velünk, elvetemült bűnösökkel, azóta nem lehet kérdés a sokkal kisebb emberi lépés megtétele a másik fele (akit elítélek, stb.).

   Péter beszámol az eseményekről. Azt bizonygatja, hangsúlyozza, hogy nem az ő elhatározása, ötlete volt, hogy Isten használta őt. Péternek imádság közben adatik a látomást… Miközben Isten akaratát keresi, kapja az általa is nehezen megértett, elfogadott, mindazáltal világos és egyértelmű üzenetet: el kell mennie Kornéliuszhoz (Péternek volt még egy története, ahol szintén csak harmadszorra esik le neki a tantusz…). Isten néha szokatlan utakon vezet. Nem sablonos az ő munkája.

    A Lélek azt mondta: menj el velük, semmit ne tétovázz. Azt is megtudjuk, hogy hat testvér kísérte el őt. Péter fontosnak tartotta, hogy vele menjenek. Nem mondta azt: én vagyok az apostol, nem avatok bele senkit. Összesen heten voltak. Hét tanú… az evangélium pogányok közti munkájának az elkezdődéséről.

   Mit mondott Péter Kornéliusz házában? Olyan igéket, amik az üdvösségre vezetnek. Krisztusról, az Üdvözítőről szólókat. Péter külön kiemelei, hogy amikor beszélt, leszállt a Szentlélek. A Szentlélek kitöltetése a legerősebb bizonyítéka az evangélium befogadásának. Nemcsak értelmükkel fogták fel az Igét, hanem egész lényüket betöltötte Isten ereje, kegyelme a Lélek által.

   Péter azt mondja: ugyanaz és ugyanúgy történt, mint velünk. Isten nem tesz különbséget. És Péter hivatkozik arra, hogy eszébe jutott az Úr Jézus szava: „ti Szentlélekkel fogtok megkereszteltetni”. A „ti” kategóriájába, amit eddig az apostolok és az első keresztyének csak magukra vonatkoztattak, Isten felvette a pogányokat is. Valóban, szétfeszít ez minden felépített emberi keretet, rendszert, ideológiát. A kegyelem fölötte áll mindezeknek.

   Ki vagyok én, hogy akadályozzam az Istent, hogy felülbíráljam az ő tetteit? Milyen sokszor megtesszük: okoskodásunkkal, engedetlenségünkkel, ellentmondásunkkal. Isten igazságával szembe lehet szállni, de csak a mi kárunkra, megszégyenülésünkre.

   Megértik a jeruzsálemiek. Igazat adnak Péternek, végső soron Istennek, és dicsőítik az ő nevét. És hálával mondják... Milyen bölcs dolog: elfogadni Isten döntését, üdvözítő akaratát önmagunkra, másokra nézve! Ámen.       

 

Fil 3, 7-14  (vas.du., vázlat)

 

7 Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem Krisztusért.

8 Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem.

9 Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által Istentől van igazságom a hit alapján,

10 hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához,

11 hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra.

12 Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott Krisztus Jézus.

13 Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem,

14 de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának Krisztus Jézusban adott jutalmáért.

 

     Ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem, vallja Pál éppen előző, a maga nemében sikeres és tekintélyt szerző életére utalva. (Nem akárki volt…)

A Krisztussal való tényleges, hitbeli találkozásban, a vele való közösségben átértékelődik az életünk. Amikor nemcsak emberi beszéd gondolkoztat el, hanem az Úr maga szólít meg ellenállhatatlanul. Az ő isteni ereje és szeretete érint meg. (A templomban is el lehet rejtőzni Isten elől.)

   Ebben a szembesülésben döbbenünk rá igazi helyzetünkre, bűneinkre és küldetésünkre. Amit jónak, sikernek tartottunk, azt sötétségnek, tisztátalanságnak ismerjük fel.  Amivel dicsekedtünk, az égeti a lelkünk. Azt írja Pál, hogy mindez Krisztusért történik. Mindennek ő lesz a mértéke. Kerülöm azt, ami eltávolít tőle, és kívánatos lesz az, ami közel visz hozzá.

   Ez egy belső folyamat. Egyre jobban, szenvedélyesebben betölt a Krisztus személye, az ő ismeretének páratlan gyönyörűsége, nagysága. Egyre jobban örül neki a lelkem.

  És harmadszor is leírja az apostol: szemétnek ítélek mindent, hogy őt megnyerjem: hírnevet, gazadagságot, kényelmet, elismerést, dicséretet, barátok csodálatát, a siker mámorát. Vajon mennyire fontos számunkra a Krisztussal való kapcsolatunk? Nagyon személyes, konkrét kérdés ez. Mi az, amit veszni hagytam ezért? Mert nem lehet azt, hogy közben a világ szerelme is ott van a szívemben, közben hódolok bűneimnek, szenvedélyeimnek is … (Egy Németországba férjhez ment fiatalasszony mondta el: férje összejött egy fiatal kolleganővel a munkahelyén, és azzal állított haza, hogy „mindkettőtöket meg akarlak tartani”.  Van ilyen?)  Mi lelki vonatkozásban sokszor megpróbáljuk ezt a kettős játékot. De csak hazug szívvel lehet csinálni. Azért hitemet sem hagyom el, de belevetem magam mindenbe… Felemás, langyos keresztyén élet lesz belőle, ami talán még rosszabb, veszélyesebb a nyílt tagadásnál. Mert a hit helyett önmagunk hitegetését választjuk.

   A Krisztus elfogadásában, őszinte követésében az derül ki rólam, hogy nincs saját igazságom, csak Istentől kapott igazságom van a hit alapján. Ez bizony nem tűnik túl vonzó következménynek. Mi azért ragaszkodunk a saját igazunkhoz! Amíg azonban ezt tesszük, addig nem fogunk teljes szívünkkel Krisztushoz térni. Amíg a magunk igazát bizonygatjuk, fényesítjük, addig nincs szükségünk kegyelemre. (Mennyi energiát ölünk lelki bizonyítványunk magyarázatába, ahelyett, hogy – Isten erejével - változtatnánk nyomorúságos helyzetünkön.)  Megtérésünk legnagyobb akadálya ez. Nem merjük elengedni azokat a bizonytalan dolgokat, „ingóságokat”, amikbe annyira kapaszkodunk.

    Nemcsak bűneimet ismerem fel, hanem Isten kegyelme tovább vezet, és egyre jobban megismerem Krisztus tündöklő személyét, áldozatában az ő szeretetének mélységét és feltámadásában az ő dicsőségét és erejét.

Sőt, és az apostol ezt kiváltságnak, lelki privilégiumnak tartja: a Krisztus szenvedésében való részesedést. És mindebben Isten üdvözítő tervét fedezi fel. „Hogy Krisztussal járva eljussak a feltámadásra.”

   Még nem értem el, úton vagyok, de látom a célt, és azt, aki célba vezet. Ha hűségesen kitartok Krisztus mellett, akkor biztos a cél elérése. Ő nemcsak az út, akit követek, hanem maga az élet, akiben mindent megnyerek. Nem az én kitartásom, ügyességem, hanem Krisztus garantálja megérkezésemet. A feladatom, hogy megragadjam őt (mert ő megragadott), hogy erős hittel, bizalommal kapaszkodjam belé.

   Sokatmondó igevers: ami mögöttem van, azt elfelejtem (amit megbántam, amit letettem Isten kezébe, azért már nem kell tovább tépelődnöm), ami előttem, annak nekidőlve… futok. Bizalom és nekifeszülő igyekezet.

   Tudom, hogy biztos cél felé haladok, ezért teljes bevetéssel. Segítsen az Úr! Ámen.

 

ApCsel 14, 21-28  (bibliaóra, vázlat)

21 Miután hirdették az evangéliumot ebben a városban, és sokakat tanítvánnyá tettek, visszatértek Lisztrába, Ikóniumba és Antiókhiába.

22 Erősítették a tanítványok lelkét, és bátorították őket, hogy maradjanak meg a hitben, mivel sok nyomorúságon át kell bemennünk az Isten országába. Mt 10,22; Róm 5,3-4; 2Thessz 1,4; 2Tim 2,12; Zsid 10,36

23 Miután pedig gyülekezetenként elöljárókat választottak nekik, böjtölve és imádkozva ajánlották őket az Úrnak, akiben hittek.

24 Azután Piszidián áthaladva eljutottak Pamfíliába,

25 hirdették az igét Pergében, és lementek Attáliába.

26 Innen Antiókhiába hajóztak, ahonnan Isten kegyelmébe ajánlva indították el őket a most elvégzett munkára.

27 Amikor megérkeztek, összehívták a gyülekezetet, és elbeszélték, milyen nagy dolgokat tett velük az Isten, és hogy kaput nyitott a pogányoknak a hitre.

28 Azután hosszabb időt töltöttek ott a tanítványokkal.

 

    Lisztrában megkövezik Pál… életveszélyes sérüléseket szerez, azt is hiszik, hogy meghalt. De amikor körülveszik a tanítványok, magához tér, felkel és visszamegy a városba. Döbbenetes a Pál hite, elszántsága. Egyetlen dolgot lát maga előtt: az Istentől kapott megbízatást, azaz Krisztus evangéliumának hirdetését. Így ment tovább a következő városba, Derbébe. Küldetése van, nem ér rá magával foglalkozni. Azért van annyi bajunk, sérelmünk, panaszunk, mert magunk körül forgunk. Nincs önmagunknál magasabb célunk.

   Halljuk a mai igében: hirdetik az evangéliumot, sokakat tanítvánnyá tesznek. Hát így könnyű, mondhatnánk: megkövezés után hiteles a bizonyságtétel. „Még az én életem sem drága.” De az én Megváltóm élete sem volt drága, mert ő önmagát adta értem. Ennek a valóságában él az apostol. Mi olyan messzire kerültünk ettől! Nem szaporodik köztünk a tanítványok serege. Megfáradt hitű, elkényelmesedett, közömbös keresztyének lettünk. Egy szülő mondta a lelkésznek: a gyermekemnek nincs kedve konfirmálni, és én nem erőltetem. De nincs kedvünk közösségbe járni sem, Isten Igéjére figyelni, Bibliát olvasni, imádkozni. Madár, aminek nincs kedve repülni. Keresztyén, akiknek nincs kedve tanítványnak, azaz keresztyénnek lenni.

   Derbe az első térítő út végállomása, onnan visszafordulnak… Lisztra, Ikónium, a piszidiai Antióchia. Erősítik a tanítványok lelkét. Nagyon sokatmondó megállapítás. Tesszük-e ezt, fontos-e számunkra? Miközben a testi egészség abszolút értéknek számít, odafigyelünk-e a magunk, a mások lelki erőnlétére, kondíciójára? Itt nem valami pszichológiai tanácsadásról, tréningről van szó, nem a pozitív gondolkodásra való nevelésről, hanem a hitben való megerősödésről.

   Bátorították, hogy maradjanak meg a hitben, és felkészítették arra is, hogy sok nyomorúság vár rájuk, de minden által az Isten országához jutnak közelebb. Valami felsőbb cél, ami megnemesíti, megszenteli az életet. Ami értelmet ad a szenvedésnek, az üldözéseknek is. Túl sokat vizsgáljuk az okokat, és elfeledkezünk a célról.

   A gyülekezetek vezetését elöljárókra bízták – fontos döntés volt, szükség van a keretekre, struktúrára, felelősségek leosztására. Magától csak a kegyelem működik.

Böjtöltek, imádkoztak, tusakodtak… elgondolkoztam: nem valami nagy és fényes a vendéglátás… a lelkiekre fektették a hangsúlyt. Az Úrnak ajánlották, akiben hittek.

   Hitben erősítették, ez a hit az Úrhoz kapcsolta. Krisztushoz való ragaszkodásukban biztatták. (Ebben tudjuk egymást erősíteni.)

    Több gyülekezetet érintve végül Antióchiába érkeznek. Egybehívják a gyülekezetet, és elmondják, hogy milyen nagy dolgot tett az Isten. Nem a nehézségekről beszélnek, nem is kitartásukról, jó stratégiájukról, bölcs döntéseinkről. Minden áldás Istentől van. Az, hogy emberek ismerték meg az örömhírt, megváltozott az életük. Kaput nyitott a pogányoknak a hitre… A kegyelem mindenkié. Óriási felismerés. Máig sem érettük meg a maga teljességében. Máig küzdünk emberi korlátainkkal, korlátozottságunkkal.  

   Hosszabb időt töltöttek ott. Az időnek két fő jellemzője: a tartama és a tartalmassága. Jó, ha nemcsak „elmulasztjuk” az időt, hanem igyekszünk hasznosan tölteni, úgy, hogy amit átélünk, az lelki feltöltekezésünkre szolgáljon.  Ámen.          

 

ApCsel 15, 6-11  (szombat este, vázlat)

 

6 Összegyűltek tehát az apostolok és a vének, hogy tanácskozzanak ebben az ügyben.

7 Amikor nagy vita támadt, Péter felállt, és így beszélt hozzájuk: Testvéreim, férfiak, ti tudjátok, hogy régtől fogva engem választott ki Isten közületek, hogy az én számból hallják a pogányok az evangélium igéjét, és higgyenek.

8 A szíveket ismerő Isten pedig bizonyságot tett mellettük, amikor éppen úgy megadta nekik is a Szentlelket, ahogyan nekünk,

9 és nem tett semmi különbséget közöttünk és közöttük, mert hit által megtisztította szívüket.

10 Most tehát miért kísértitek azzal Istent, hogy olyan igát akartok a tanítványok nyakába tenni, amelyet sem atyáink, sem mi nem tudtunk elhordozni?

11 Ellenben mi abban hiszünk, hogy az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk. Éppen úgy, mint ők.

 

 

   Pál és Barnabás visszatérnek első missziós útjukról…,  és örömmel számolnak be arról, hogy Isten nagy dolgokat cselekedett, kaput nyitott a pogányoknak. Némelyek azonban azt tanították, hogy ha nem metélkednek körül, nem üdvözülnek. Egy külső ceremóniától (aminek, nyilván, megvolt az üdvtörténeti háttere) teszik függővé az örök életet. Súlyos dolog.

    Pál és Barnabás vitába szállnak velük, kiállnak a kegyelem igazsága mellett, de úgy határoznak, hogy ebben a nagy horderejű kérdésben kikérik az apostolok véleményét. Isten már döntött, de együtt kell megtusakodni az ő akaratának felismeréséért.

   Megérkeznek Jeruzsálembe, örömmel fogadják őket, ők pedig hálával sorolják el, milyen kegyelemben volt részük nekik és azoknak, akik közt szolgáltak. Öröm az evangélium továbbadása, és öröm annak befogadása is. Azonban azok az atyafiak, akik a farizeusok pártjából csatlakoztak Krisztus követőihez, amellett voltak, hogy körül kell metélni a pogányokat, és megparancsolni, hogy tartsák meg a Mózes törvényét.

   Elgondolkodtató ez a hozzáállás. Mutatja azt, hogy szokásainkon, belénk ivódott, magunkkal hozott elképzeléseinken, előítéleteinken milyen nehezen tudunk túllépni. A farizeusok párjából valóknak ez a felvetése nem merő hajszálhasogatás, hanem komoly dilemma számukra az, hogy vajon félre lehet-e tenni a törvényt, elég-e a szív lelkesedése.

   Egyre több törvénnyel bástyázzuk körül magunkat. Azt látjuk, hogy egyrészt jó, ha le van szabályozva az élet, sokszor a családban is, testvérek közt, a munkánkban. Ennek alapján tudjuk, hogy mi a mi feladatunk, felelősségünk, mi az, amit elvárnak tőlünk, amit mi elvárhatunk másoktól. Mert emberek vagyunk: önzés, irigység, nagyravágyás van a szívünkben. Másrészt a törvény kevés az igazi közösség megéléséhez. Pl. a törvény megköveteli a családban a gyerekekről való alapvető gondoskodást, de ehhez hozzá kell adnunk a szeretetet, nagylelkűséget, megbocsátást.

   Összeültek az apostolok. Ez az első zsinat. Nagy vita támad közöttük… Ezen elcsodálkozunk. Hát nem hangolódott azonnal egy hullámhosszra a szívük? A bölcs megoldás megtalálása sokszor szívós harc eredménye. Nem rázzuk csak úgy ki a kisujjunkból. Igen, az apostolok is emberek voltak, és sokszor saját meggyőződésüket legyőzve kellett megértsék az Isten útját.

   Péter felállt (Jézusról kétszer olvassuk: Jn 7,37 + Jn 8). Péter úgy szól, mint aki kétszeresen érintett. Szívügye volt az evangélium hirdetése, másodszor pedig személyes tapasztalata volt arról, hogy Isten nem személyválogató.

   Kiválasztott Isten, hogy nyilvánvalóvá tegye: kiválasztotta a pogányokat is a hitre. Isten maga tett bizonyságot mellettük (ezt a bizonyítékot vetjük el, vonjuk kétségbe?), adta nekik a Szentlelket. Evangéliumot tudunk hirdetni, Szentlelket, hitet csak Isten tud ajándékozni. És semmi különbséget nem tett köztünk. Hát ez kemény mondat. Péter mondja, az oszlopapostol. (Rajtad építem fel az anyaszentegyházat.) Isten szemében ugyanolyan értékes egy eddig sötét babonákat és pogányos szokásokat követő személy, mint én. Amióta megöltük szent Fiát, Isten kénytelen úgy nézni ránk, mint gyilkosokra, akiknek megbocsátott.

   Hit által megtisztította szívüket. Hát a miénket? Mit képzelünk magunkról? Jó családból vagyunk, keresztyén életet gyakorlunk. (Súlyos fertőzés tört ki egy óceánjáró hajón, és amikor kikötöttek az anyaországban, akkor – hogy védjék a legénység életét, és megakadályozzák a járvány terjedését -, az egészségügyi hatóság utasításra mindenkinek elégették a ruháját, védőoltást kaptak. Amikor a kapitány a tisztiorvosok elé érkezett, nem akarta levetni ruháját. Azt mondta: én vagyok a hajó kapitánya. Azt válaszolták:  nincs különbség, a halálos kór éppúgy meghúzódik a finom kapitányi egyenruhában, mint a matrózok rongyos öltözetében. )

  Péter nagyon becsületes. Megtanulta: nincs helye a mellébeszélésnek. Szeretsz-e engem? Miért akarunk olyan igát tenni a nyakukba, amit nem tudtunk elhordozni… A törvény nekünk is ugyanazt mutatja meg: képtelenek vagyunk engedelmeskedni. 

   Hanem kegyelem által tartatunk meg. Ez az örömhír. Kegyelem által… van reménység, van bocsánat, van üdvösség. Áldott legyen az Úr neve! Ámen.

 

81. zsoltár (vázlat)

 

1 A karmesternek: „A szőlőtaposók” kezdetű ének dallamára. Ászáfé. 1Krón 15,19

2 Vigadjatok a mi erős Istenünk előtt, ujjongjatok Jákób Istene előtt!

3 Kezdjetek zsoltárba, szólaltassátok meg a dobot, a szép hangú citerát és a lantot!

4 Fújjátok meg a kürtöt újholdkor, holdtöltekor is, ünnepünk napján! 4Móz 10,10

5 Mert Izráelnek szóló rendelkezés ez, Jákób Istenének törvénye.

6 Intelmül adta Józsefnek, amikor Egyiptom ellen vonult. Ismeretlen beszédet hallottam:

7 Levettem válláról a terhet, keze megszabadult a kosárhordástól. 2Móz 6,5-6

8 Hozzám kiáltottál a nyomorúságban, és megmentettelek. Válaszoltam neked a felhőből mennydörgésben: próbára tettelek Meríbá vizeinél. (Szela.) 2Móz 19,16; 17,7

9 Hallgass meg, népem, hadd intselek! Bárcsak hallgatnál rám, Izráel!

10 Ne legyen más istened, idegen istent ne imádj! 2Móz 20,2-3

11 Én, az Úr vagyok a te Istened, aki fölhoztalak téged Egyiptom földjéről. Nyisd ki a szádat, és én megtöltöm!

12 De népem nem hallgatott szavamra, Izráel nem engedelmeskedett nekem. ApCsel 7,39-42

13 Ezért hagytam, hogy szívük kemény maradjon, és kövessék a maguk tanácsát.

14 Bárcsak rám hallgatna népem, az én utaimon járna Izráel! 5Móz 28,1-13; Ézs 48,18-19

15 Hamar megaláznám ellenségeit, ellenfeleire emelném kezem.

16 Az Úr gyűlölői hízelegnének neki, az ő ideje pedig örökké tartana.

17 A búza legjavával etetném, kősziklából szedett mézzel tartanám jól.

 

 

   Szép, sokra tanító zsoltár.

A kezdő sorok Istenben való vigadozásra buzdítanak. Erős Isten ő, aki mindegyre megmutatja szabadító hatalmát. Nagy tetteket vitt véghez, de csodálatos segítségét állandóan megtapasztalhatjuk.

   Kezdjetek zsoltárba, szóljanak a hangszerek Isten nevének magasztalására! Dob, citera, lant és kürt. Újhold és holdtölte – ünnepi alkalmak voltak (a holdév rendjét tartották, a páska ünnepe is ehhez igazodott). Kérdés, hogy tudunk-e tartalmasan ünnepelni? Lelkünk jut-e pihenéshez, felüdüléshez? Helyet kap-e a hála, az Igére figyelés?

   Azt olvastuk: rendelkezés és törvény ez. Mármint Isten dicsőítése. Kegyelmes cselekedeteinek felemlegetése, a köszönet kifejezése mindezért. Nem törvény, hanem valójában szívbeli késztetés kell legyen, ám jó, ha a törvény is emlékezetet erre.

   Gondolhatunk Szent István király rendeletére az ünnepek megtartásával kapcsolatban. Persze, nem lehet erőszakkal. De a törvény emlékezetet: jó lenne. Belső paranccsá kell legyen.

   Az ünneplés hátterében Isten szabadítása áll. A zsoltár az egyiptomi fogságra ill. kivonulásra utal… Ismeretlen, addig nem hallott hang szólt Izraelhez: levettem válláról a terhet… keze megszabadult. Aztán személyesre vált az üzenet: hozzám kiáltottál, és megmentettelek. Mindig személyes történet lesz. Válaszoltam neked… megrendítő módon.

   Isten továbbra is népe Istene akar lenni. Mi csak a szabadítást kérjük, de nem a Szabadítót. Személytelenné váló világ még inkább megerősíti ezt a gondolkodást. Kapcsolataink virtuálissá válnak… Istennel csak hitbeli, élő kapcsolatot lehet ápolni.  

   Bárcsak hallgatnál rám. Elhangzik az első parancsolat… ne legyen más istened, idegent ne imádj. Ha elhagyjuk Istent, akkor valaki mást választunk.

   Csak ki kell nyisd szádat, és én megtöltöm. Már kérni sem akarunk, vagy hálát adni… 10-ből 1, 100-ból 10 jön el.

  Aztán fordul a történet. Ezek ellenére, szabadításom, őt kérlelő szeretetem ellenére népem nem hallgatott rám, nem engedelmeskedett nekem.

  Ezért hagytam… hogy szívük kemény maradjon… Isten büntetése: hagyja, hogy úgy legyen, ahogy mi akarjuk. A tékozló fiút nem kötözte meg az apja: sehova nem mész. Kérlelte, szerette. …és kövessék a maguk tanácsát. Testvéreim, ma ez nagyon divatos: a magunk tanácsa, vagy ilyen-olyan elméletek szerint élni… Hűtlenek lettünk az Isten szavához. Tanácsunk pedig oda vezet: kiüresedünk, eltűnünk.

  Újból megszólal a kegyelem szava, amíg van, aki hallgassa. Bárcsak! Istennek legfőbb vágya ez. Döntésünkre vár. Ő már döntött (ezt sokszor hallottuk az utóbbi napokban).

  Megaláznám ellenségeit… külső és belső támadásokról van szó. Mások miatt panaszkodunk, a bajt, amit mi magunk hozunk magunkra, kevésbé vesszük észre.

   Földi áldásokat is említ az ige: a búza javával, kősziklából szedett mézzel. Mennyei Atyánk testi-lelki javakban bővelkedő élettel akar megáldani. Ámen.  

 

 

 

2 Móz 12, 21-23  (bibliaóra  - Magyarózd)

 

21 Mózes ekkor összehívta Izráel összes véneit, és ezt mondta nekik: Menjetek, vegyetek magatoknak juhokat nemzetségenként, és vágjátok le a páskát.

22 Vegyetek egy köteg izsópot, mártsátok az edényben levő vérbe, majd kenjetek az edényben levő vérből a szemöldökfára és a két ajtófélfára. Senki se menjen ki közületek reggelig a háza ajtaján. 3Móz 14,4.6.49.51-52; 4Móz 19,6.18; 1Kir 5,13; Zsolt 51,9; Jn 19,29; Zsid 9,19

23 Amikor átvonul az Úr, hogy megverje Egyiptomot, és meglátja a vért a szemöldökfán és a két ajtófélfán, akkor kihagyja az Úr azt az ajtót, és nem engedi, hogy bemenjen a pusztító a ti házaitokba, és megverjen titeket is. Zsid 11,28

 

 

    Szeretettel, tisztelettel üdvözlöm a jelenlevőket. Az innen kb. 60 km fekvő Mezőbergenyéből érkeztem a rövidterápiás program szervezőinek meghívására…, ugyanakkor baráti látogatásra is, mert a gyülekezetünk egyik hozzám közelálló tagja is bentlakó lett egy gyógyulásnyi időre. Messzemenően támogatjuk őt, és számítunk a támogatására. De ennél fontosabb: messzemenően támogat minket a mi Urunk a hit harcában, és számít a mi szolgálatunkra. Mindnyájan ugyanabban a történetben vagyunk: Isten szabadító kegyelmének a történetében.

   Ahogy néztem a programban, a tegnap este a tíz csapásról volt szó. Nem könnyű téma. Nem könnyű szembenézni Isten ítéletével és kegyelmével. (Uram, az ítéletedet még elviselem, de jóságod letaglóz.) Nem könnyű belátni, hogy Isten kegyelme olykor ítéletén keresztül valósul meg.

   Az Ószövetségben két nagy fogságtörténetet ismerünk meg: az egyiptomit és a babilonit. Ez utóbbi egyértelműen a nép engedetlenségének, elfordulásának, kérlelhetetlen makacsságának a következménye. Az egyiptomi rabszolgaságba azonban – amiről ezen a héten szó esik -, mondhatni, csak úgy belekerül a nép. Jákób a fiaival jóhiszeműen lemegy Egyiptomba az éhség elől menekülve, aztán az elején minden rendben van, de telik-múlik az idő, új fáraók jönnek, akik észrevétlenül rabságba hajtják, zsellérsorba kényszerítik a népet. Az a nemzedék, akiről az igében hallunk, már beleszületik ebbe az állapotba. Eszünkbe jut hitvallásaink tanítása: van velünk született, van elkövetett bűn. Az viszont bizonyos, hogy - bármi is legyen az előtörténete - a bűn utótörténete, következménye soha nem jó, finoman szólva. A bűn mindig a halál irányába mutat. A halált munkálja. 

  Az is kiderül a szabadítás történetben, hogy az legfőképpen az Isten szívügye. Nemcsak a Fáraó nem akarja elengedni a népet, hanem a népben is annyi félelem, bizonytalanság és megtorpanás van. Pedig, így olvassuk, nagy nyomorúságukból kiáltanak az Úrhoz. Mi sokszor áhítjuk a célt, de nem szívesen vállalnánk az út nehézségeit. Az világos: Isten szabadító csodájának mi is aktív, cselekvő résztvevői kell legyünk. Abban sem szabad kételkednünk, abban is teljesen meg kell bíznunk, hogy ő tudja igazán, hogy mi a jó nekünk. Hiszen ő alkotott, (A gyártó tudja hitelesen megmondani, hogy pl. milyen üzemanyaggal működik egy gép… )

    Egyiptom, a szolgaság háza a keresztyén írásmagyarázatban a bűn állapotának a jelképe (Zsid 11,26, Jel 11,8). Utánanéztem, magam is elcsodálkoztam, összesen 224 alkalommal olvasunk a Bibliában Egyiptomról. Szóval nem kis téma a szolgaság, a megkötözöttség. A bűn nem rázható le olyan könnyen. Annál is inkább, hogy egyéniségünk, identitásunk része lesz. Akár testünknek valamely, a szervezetünket, szerveiket behálózó betegség. Egyiptom szívósan fogva tartja rabszolgáit, azok pedig „patologikus módon” kötődnek Egyiptomhoz, a húsos fazekakhoz. Isten azonban nem akar lemondani a bűnről/szolgaságról lemondani nem akaró emberről.

   A 12. fejezet elején olvassuk: azt mondja az Úr Mózesnek és Áronnak: mostantól új időszámítás indul… Ez legyen az első hónap. Íme, mindent újjá teszek, olvassuk az Újszövetségben is (Jel 21,5). Jó, ha Isten szabadító tettéhez mérjük az időnket, értékrendünket. Van, aki életében kiemelt dátumokat tart számon. Hallottam én is ilyen történeteket. Lehet, testvérek, nektek is van ilyen személyes élményetek. Egy konferencián mondta el egy idős presbitertárs: a foksányi gyűjtőtáborban volt, három kerítéssor zárta el őket a külvilágtól. Ő megfogadta, hogy ha valamiképp élve kikerül onnan, rendszeresen el fog járni a templomba. Az egészségügyi vizsgálatnál komolyabb betegséget fedeztek fel nála, és őt és még néhány bajtársát hazaengedték. Amikor átjutottak az első kapun, azt mondta magában: Uram, minden vasárnap ott leszek a templomban, a másodiknál hozzátette: sőt minden szombaton, aztán a harmadiknál: minden bibliaórán is.  És állta a szavát. Isten is. Gazdag, áldott élettel ajándékozta meg.

Van, aki nem tud egy konkrét időpillanatot megnevezni, de boldogan vallja: Isten kegyelméből Krisztussal újat kezdtem. Ebben az újban élek. Megújul mindennap, nagy a te irgalmad (JerSir 3,22-23). Minden nap új lappal indulok, új békesség, új öröm van a szívemben (ha néha visszakísért is a régi Egyiptom…).

   Ezt az újat, a szabadulás eseményét, folyamatát, kiteljesedését Isten indítja el. Ő a kezdeményező, a lehetőség megteremtője, ám az újnak megvalósulásához, annak megéléséhez engedelmeskednünk kell őneki.

   Mózes összehívja Izrael összes véneit, vezetőit, és Isten parancsából elmondja nekik, amit ő hallott Istentől. Beszél a fejükkel és a szívükkel. Beszél a megkeseredésben, a letargiában, a depresszióban a szabadulás esélyéről, az élet reménységéről. És arról, amit nekik kell megtenni. Mivel Isten utat nyitott, nekik azon el kell indulni. 

   Érdekes: a páskabárány témáját háromszor írja le a 2 Móz 12. része: a) Isten közli Mózessel (és Áronnal), hogy mit kell tenniük, b) ők részletekbe menően továbbmondják a nép vezetőinek, c) majd eljön a véghezvitel pillanata. Azt látjuk, hogy nagyon alaposan elő van készítve a szabadítás.  Tudjuk, régóta érik Istennek ez a terve. Örök időknek előtte (Tit 1,2) eldöntötte, elrendelte a mi megváltásunkat. Nehogy mi pillanatnyi előnyért, kényelemért, mámorért eldobnánk magunktól ezt a lehetőséget! Isten minket a maga képére és hasonlatosságára, méltóságra, tisztaságra, szabadságra teremtett, ezért szabadoknak akar látni (nem fogságban sínylődve).

   A szabadulás közös ügy. Szinte furcsálljuk is, hogy a családoknak együtt kell fellépni, olyan önző világban élünk. Egy személy nem vághat le csak önmagáért egy juhot, vagy egy bárányt. Nemzetségenként, családonként kell azt beszerezni - el tudjuk képzelni, milyen lázas mozgolódás támadt -, majd levágni. Nem vagyunk mi magunkéi, ebben az értelemben is igaz. Felelősek vagyunk egymásért.

   Nincs halogatás. Azonnal! Még akkor éjszaka. A rabszolgaság állapotában egy percig sem érdemes tovább maradni, egy lépést sem érdemes tenni, egy lélegzetet sem venni… Sok nagy történet kezdődik éjszaka. Nikodémus, Péter bűnbánata, Pál és Silás éneke a Filippi börtönben. Az éjszaka a gyötrődés, a térdre hullás, a kijózanodás, a felismerés, a cselekvés ideje. Sokan éjszaka lesznek a nappal gyermekeivé. Ha meghallod az Isten szabadulásra, gyógyulásra hívó szavát, ne habozz egy percet sem, ne halogasd a döntést: ha az életet akarod, akkor kelj fel, indulj, engedelmeskedj!

    A szabadulásnak ára van: a juhnak, a báránynak fel kell tehát áldoztatnia – nemcsak jelképesen, valóságosan - a szabadulásért. Csak annak vére által lehet megmenekülni.

Minden egyes megszabadult család mögött ott volt egy leölt bárány.

Számunkra egyértelmű az utalás a Krisztus áldozatára (benne van a mi váltságunk az ő vére által, bűneink bocsánatra – Kol 1,12, aki önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és tisztítson önmagának kiváltképpen való népet, jó cselekedetre igyekvőt- Tit 2,14). A Mózes parancsában is megdöbbentő a fordulat: vegyetek magatoknak juhokat, és vágjátok le a Páskát. Nemcsak az egyes szám és többes szám, nemcsak a fogalom cserélődik ki: valami minőségi váltásról, átvállalásról van szó. A nagybetűs Páska az, aki a szabadulást garantálja. Érzitek, milyen súlyosan személyes ez?

Valaki meghal azért, hogy szabad legyek, hogy emberhez, Isten atyai akaratához méltó módon élhessek. Halálából élet származik számomra. Azért halt meg, hogy én ne maradjak a halálban. Ülhetek-e továbbra is szántszándékkal a szolgaságban? (Kedvenc történetem a nagybácsis… )    

   Nagyon naturalisztikus a leírás (ez is mutatja, nem gyerekmeséről, hanem vérre menő valóságról van szó): az edényben levő vért egy köteg izsóppal fel kell kenni a szemöldökfára és a két ajtófélfára (az izsóp hosszú, kemény szárú gyógynövény…).

Az ajtó a határ az otthon és az idegen világ között. Kapcsolatot teremt és elzár, megmutat és eltakar, kitár és véd is ugyanakkor. Eszünkbe jut az Ige: íme, az ajtó előtt állok és zörgetek. (Ha a két képet összekötjük, akkor megértjük: az kér bebocsátást, az hozza békességét, a szabadulás örömét, akinek megváltó vére ott van az ajtónkon, az életünkön.) 

  Figyeljük meg, nem azt mondta Isten: ti csak maradjatok nyugodtan a házatokban, semmit nem kell tennetek, mert ti jók vagytok, majd az egyiptomiak megfizetnek gonoszságukért. Nem. Igazából mindnyájan halált érdemeltek. Értetek valakinek meg kell halnia. És bennetek is meg kell haljon minden hamisság, hazugság, hitetlenség!  A réginek a reflexe. Ady: „És megvakultak hiú szemeim. Meghalt ifjúságom, De őt, a fényest, nagyszerűt, Mindörökre látom”. A tékozló fiúnak meg kell halnia, hogy a hazatért, igazi céljait felismerő fiú élhessen tovább. Látjuk, élet csak a halálból fakadhat.

   És meg kell halnia szívünk bálványainak!  A 12. versben olvassuk: „Azt mondja Isten: ítéletet tartok Egyiptom minden istene fölött – én, az Úr.” Meg kell haljanak a kisbetűs istenek, amikhez ragaszkodom, amikkel – látszólag - én rendelkezem, és mégis azok parancsolnak nekem.

   Mik ezek?  Olyan dolgok, vágyak, indulatok, szenvedélyek, kapcsolatok, amik odaállnak Isten elé, eltakarják őt tőlem, elvonják figyelmemet az igaz Istenről. Megkötöznek, szolgálatra kényszerítenek.

    Vannak nagyon kézenfekvő megjelenési formái. Az ital, függőségek. Az istenek fogva akarnak tartani. Tudjuk, mit jelent. Vannak azonban alattomos, nem szembetűnő megkötözöttségek is: harag, hitetlenség, önzés, büszkeség. Minden esetre igaz: az Úré a szabadítás! 

   (Abban, ha nincs problémám az itallal, droggal, semmi érdemem nincs. Két barát beszélget: képzeld el, milyen csodálatosan megsegített az Isten. Az éjjel bejött egy medve a kertembe, kimentem a zajra, rám támadt, de legyőztem. A másik azt válaszolja. Velem még nagyobb csoda történt: hozzám nem jött be a medve… De bejön más.)

      Jézus azért halt meg tehát, hogy meghaljunk bűneinknek, és neki éljünk. Oltsd el bennem a bűn vágyát, énekeljük. Krisztus ártatlan halála, végtelen szeretete kell erre indítson. (Szabó Attiláék mesélték, hogy Nepálban az a szokás, hogy mielőtt levágnák a bárányt, kecskegidát, szembenéznek vele, lespriccelik vízzel, hogy a fejével igent intsen.) Nézz szembe az Isten Bárányával, nézz szembe hitvestársaddal, gyermekeddel!

    Átvonul az Úr… Nekem azt üzeni ez a mondat: nem lehet elrejtőzni. Az övéi vagyunk, önmagára nézve teremtett, számon tart, számon kér. Nem dughatom fejemet a homokba. Nem menekülhetek… Vannak hamis menekülési utak, amik a pusztulásba visznek. Van ilyen kifejezésünk: az italba menekült. Az ellenség karjába menekült.

   Az Úr ítélete kihagyja azt az ajtót, az otthont, ahol ott van a vér.  A kegyelem, ebben az értelemben, kihagyás. Az ítélet felfüggesztése. Az, hogy én is kihagyhatom, ami nem jó, ami ítéletemre van. Amire Isten azt mondja, hogy nem. Felfüggesztethetem a függőséget Isten szabadító, megbocsátó erejével. Igent mondok az életre (Isten Igenjére).

   Ha tovább olvassuk, arról van szó: Isten parancsa szerint a szabadulást meg kell ünnepelni. Szüntelen emlékezni kell arra, hogy miből és főként mire szabadított meg az Isten. Sötétségből a világosságra. Hála és öröm. Van-e a szívetekben? Jaj nekünk, ha csak a vereségeinket ünnepeljük, a nyomorúságunkat!

   Mindennapi ünneplés a szolgálat (a mindennapi ünneplés formája). Átértékelődnek dolgaim, más lesz a prioritás, egyáltalán a cél. Nem a túlélés immár, hanem a bővelkedő, áldott élet. A szabad ember áldás lesz. Valaki azt mondta: amióta új életet kezdtem, még a pénz értéke is megváltozott. Hogy-hogy? Eddig 20 lej egy decit és egy csomag cigarettát jelentett, most pedig 4 finom csokit a négy unokámnak.

   Állítsuk az élet szolgálatába időnket, tehetségünket, anyagi javaikat: Istent szolgálni, mások javát munkálni. Ámen.

 

Urunk, megváltó Krisztusunk,

köszönjük, hogy az élet és halál nagy kérdéseiről hallottunk. Arról, hogy te azért vállaltad a halált is érettünk, hogy nekünk életünk legyen, hogy mi szabad lélekkel, örömmel szolgálhassunk neked. Hallottunk arról is, hogy milyen nagy Egyiptom vonzása, a maradás, a belenyugvás kísértése. Vagy éppen a halogatás veszélye. Majd meglátom, majd még elgondolkozom rajta. Köszönjük, megváltó, Urunk, hogy te kész voltál mindet vállalni értünk, hogy igaz legyen a bizonyságtétel: benned van a mi váltságunk és bűneink bocsánata.

   Emlékeztettél felelősségünkre is… Igen, nekünk meg kell tanulnunk együtt tusakodni, együtt vívódni és együtt törekedni a megújulásra: hitvestárs a hitvestárs, testvér a testvér, barát a barát mellé állva, hogy irgalmas akaratod kibontakozzék közöttünk.

  Mennyei Atyánk, megértettük azt, hogy meg kell haljon bennünk a bűn vágya, az, ami elválaszt tőled, ami visszahúz az engedetlenség, a sötétség állapotába, hogy az új ember elevenedjen meg, a krisztusi lelkület, tisztaság, békesség erősödjék meg bennünk.

  Segíts Lelked által, hogy vállaljuk a szabadság útját, a Krisztus követését, a szolgálatot! Így lesz áldás az életünkön, így leszünk azzá, akiknek te látni akarsz üdvözítő akaratod szerint.

   Áldd meg ezt a rövidterápiás programot, áldd meg a résztvevőket, a szolgálattevőket! Adj bölcsességet, józan felismerést, és kitartást abban, adj tiszta gondolatokat, megújult indulatot! Hogy senki semmiért fel ne cserélje azt a szabadságot, azt az életet, amely egyedül méltó erre a névre, és amelyet Krisztusban adsz nekünk.

   Áldd meg ezt a központot, a munkatársakat és munkálkodásukat az Úrban,  azokat, akik itt megfordulnak, akiknek itt megfordul az életük az atyai hát felé… Vezess minket a megújulás, a megtartatás útján! Krisztusért. Ámen. 

 

 

ApCsel 16, 6-10 (bibliaóra, vázlat)

 

6 Azután átmentek Frígia és Galácia földjén, mivel a Szentlélek nem engedte nekik, hogy hirdessék az igét Ázsiában.

7 Amikor Míszia felé mentek, Bitiniába próbáltak eljutni, de Jézus Lelke nem engedte őket. Róm 8,16

8 Ezért Míszián áthaladva lementek Tróászba.

9 Egy éjjel látomás jelent meg Pálnak: egy makedón férfi állt előtte, és ezekkel a szavakkal kérlelte őt: Jöjj át Makedóniába, légy segítségünkre!

10 A látomás után nyomban igyekeztünk elmenni Makedóniába, mert megértettük: Isten oda hívott minket, hogy hirdessük nekik az evangéliumot.

 

   Második missziós út. Meghasonlás Pál és Barnabás közt. Emberi mivoltunkhoz tartozik. Fájdalmas ezzel szembesülni, de el kell fogadnunk. A nem-tökéletesség állapotában élünk.

   Szírián keresztül jutnak el Derbébe, majd Lisztrába. Itt találnak Timóteusra. Találkozás és megtalálás. „Jó bizonyságot tettek róla.” Fontos az, hogy a közösség is megerősítse. Pál magával akarta vinni, ezért körülmetélte. Nem akar botránkozást. (Előzőleg ez nem szerepel az apostoli határozatban. Néha plusz lépéseket kell megtennünk. Megszegni és megtoldani. ) Gyülekezeteket keresnek fel, átadják az apostoli határozatot…

5. vers – erősödtek hitben, gyarapodtak lélekszámban. Újabb régiók, tartományok következnek. Mindennapi gyaloglás, vándorlás. De a cél minden fáradságot feledtet. Ha éjszaka felköltenek, hogy fogd magad, menj be a városba, mert a főnököd nem tudom, hova akar elküldeni, akkor bosszankodva teszed meg, de ha gyermekedért kell fáradságot vállalnod, akkor nem esik nehezedre.

  A Szentlélek nem engedte nekik, hogy az igét Ázsiában hirdessék. Elgondolkoztató… Pedig szép elgondolás volt. De más terve van Istennek. Pálnak és Silásnak másfele kell mennie. Honnan ismerik fel az Isten akaratát? Hogy tudnak ráfigyelni, ráhangolódni? Vajon lelki értelemben vett sikertelenségünk nem ennek tudható be? Jó elképzeléseink vannak, de Isten valami mást bízott ránk.

    Még egyszer: Bitiniába próbáltak eljutni, de nem engedte őket Jézus Lelke. Terveinket sokszor át kell írni… Nem könnyű dolog. Jó, ha érzékeljük a mennyei irányítást. És feltétlenül készek vagyunk engedelmeskedni. Legtöbbet ún. jó ötleteinkkel árthatunk. Ez hitéletünknek az egyik legnagyobb kérdése.

  Lejutnak Troászba. Nem tudják, mi lesz a következő úti cél. Napiparancsra várnak. Ó, ha ennyire készek lennénk Isten akaratát követni! Csak annyi minden köt minket… Van, amikor várni kell. Ez a legnehezebb. A szolgálat része a várakozás is. A földmíves munka velejárója a várakozás.

   Közben napok telnek. Aztán egy éjjel látomás jelent meg Pálnak. Egy makedón férfi állt meg Pál előtt. És segítséget kér. Légy segítségünkre!

  Különös kérés: mi az, amivel Pál segíteni tud? Az evangélium örömhíre, Isten tiszta beszéde, a krisztusi életforma példája. Erre van szüksége Makedóniának. Ez a keresztyénség Európába érkezésének mozzanata.

   A látomás után nyomban… nincs bizonytalanság. Pál felismeri az Isten akaratát, és feltétlenül igyekszik annak engedelmeskedni.

   Isten oda hívott minket, hogy hirdessük az evangéliumot. Világos megfogalmazása a küldetésnek. Tudom, mit kell tennem. Ha Isten küld, akkor ő van velem, megáldja munkámat. Ámen.

 

 

Zsolt 139 (vas.du., vázlat)

   Egyik legismertebb zsoltár ez. Nekem is az egyik kedvencem. Nagyon személyes, közvetlen, bizalmas hangvételű. Úgy beszél a zsoltáros Istennel, mint teremtő Urával, ua. mint közeli ismerősével. 

   Uram, te megvizsgálsz. Állandóan Isten atyai tekintetének röntgensugarában állunk. Ő valóban ismer minket. Mennyi mindent takargatunk, mennyi baj származik ebből! Isten amúgy is mindent tud, és egyszer úgyis minden kiderül. Ne csak bűnügyekre gondoljunk, hanem kis gonoszságainkra, hamiskodásunkra, hogy ezt vagy azt mondtuk a másik háta mögött (és hallgattuk el szemtől szemben), ezt vagy azt tettük egymás ellen.

  Olyan csodálatos, hogy Isten a legkisebb dolgot is nyomon követi. Szeretettel, rokonszenvvel. Ahogy szülő gyönyörködik gyermekében. Leülök, felállok, szemmel tartod járásomat és pihenésemet. Gondod van minden utamra. Hány utunkon féltünk és remegtünk? Ó, ha teljes hittel rá tudnánk bízni magunk Istenre!

  Még nyelvemen sincs a szó. Az orvosok azt mondják, mielőtt gondolataink szavakká válnának, vagy tudatosodnának bennünk, agyunkban már azelőtt megfogalmazódtak. Mostanában divatos tétel az, hogy minden az agyunkban, az akaratunkban dől el. Bibliai szóhasználattal: a hitünkben. Vajon számolunk-e Istennel?

  Minden oldalról körülfogtál. Ez a kijelentés már Isten oltalmazó szeretetéről szól. „Végy hát körül szent kezeddel, szent kezedből ne eressz el!” - kértük gyermekkorunkban az esti imádságban.  

  Csodálatos ez a tudás, ez a bizalom, ez a hit. A zsoltáros szájából szinte önkéntelenül csúszik ki ez a hálálkodó felkiáltás.  Csodálatos, hogy a csodálatos Isten engem, gyarló gyermekét ilyen csodálatos jósággal hordoz. 

   Elgondolkoztatnak a sorjázó kérdések. Vajon csak elméleti rákérdezések ezek, vagy a menekülő ember káini ösztönével van dolgunk?

A zsoltáros helyesen következtet: akárhova mennék, tehozzád érkezem. Sem a menny, sem a holtak hazája, sem a sötétség nem takarhat el Isten elől. Szeretete, irgalma mindenütt utolér. Isten ítélete elől is az ő szívén találunk oltalmat. Súlyossá válik az üzenet, ha a Krisztus poklokra való alászállására gondolunk.

   Egy megindító vallomás-sorozat következik. Te alkottad szerveimet, sejtjeimet, csontjaimat, tagjaimat, te formáltál anyám méhében. Egyre többet tudunk erről, de mégis milyen nagy titok! Titkon formálódtam, mint a föld mélyében (a két stáció: anyánk méhe, a föld gyomra).

   Isten nemcsak testünket, de sorsunkat is alakítja. A napokat, az időt eleve elrendelte. De ennél többet tudunk: elrendelte üdvösségünket, az időtlen örök közösséget vele Krisztus szerelméért.

   Istennek több jó terve, szándéka van velünk, több bocsánata, több irgalma, mint a homokszemek. Akármint számoljuk, hozzá érkezünk.

   Ebben a szép hangolású zsoltárban megszólal a panasz is, sőt, az indulat is a gonoszok ellen. Akik megrontják ezt a mennyei harmóniát. Akik csalárdul beszélnek rólad, gyűlölnek téged, készek rád támadni, nem törődnek kegyelmeddel. Isten nagy irgalmában ez is benne van, számunkra érthetetlen, nehezen elfogadható módon.

   A zsoltár ugyanazzal a gondolattal zárul, amivel kezdődött. Megvizsgálsz, hangzik az első versben, vizsgálj meg, kéri itt a zsoltár végén. Lelkemet vedd számba: mutass rá, ha téves úton járok! Légy az én igazságos bírám! Te vezess az igazság ösvényén! Ámen.  

 

Zsolt 119, 33-34  (iskolakezdés, vázlat)

 

33 Taníts, Uram, rendelkezéseid céljára, hogy megfogadjam azokat mindvégig!

34 Tégy értelmessé, hogy megfogadjam törvényedet, és megtartsam teljes szívvel.

 

    A Biblia leghosszabb fejezete. 176 versből áll. Arany ABC- nek is nevezzük, mert a versformában megírt zsoltár sorai rendre a héber ABC betűivel kezdődnek, mindenik betűvel 8 sor. Ebből már tudjátok is, hogy hány betű van a héber ABC-ben.

Valahogy így:

1.Adjatok hálát Istennek!

2.Alkotótok, teremtőtök ő.

3.Aranyat ér ajkának minden mondása.

4.Aki bízik benne, az mind boldog.

5.Annak áldás lesz életén, munkáján:

6.Angyalok vigyáznak rá,

7.Asztala és lelke tele minden jóval,

8.Arca ragyog az örömtől.

 

Áldjátok az Úr nevét!

Áment mondjatok igaz beszédére!

.

Boldog ember az, aki követi tanácsát,

Betölti azt csodálatos javaival.

.

Zsoltárokat énekeljetek!

Zsolozsmát mondjatok szívetekben!

.

   Taníts! Érdekes, hogy ezt a maga zsoltáros kéri. Nem más mondja neki: tanulj. Ti általában ezt a helyzetet ismeritek. Számára a tanulás nem külső kényszer, hanem szívbeli vágy. Több neves személyiségről tudunk, akik szűkös körülmények közt éltek, és mindent megtettek, hogy tanulhassanak (pl. Kőrösi Csoma Sándor). Jó, ha megvan az egészséges tudásvágy, érdeklődés bennünk. Annyi izgalmas, érdekes dolog van, amit felfedezhetünk a tudomány különböző területein (matek, irodalom, földrajz).

   A zsoltáros nemcsak földi tudás megszerzésére vágyik, hanem Isten rendelkezéseit és akaratát szeretné jobban megismerni. Szép törekvés: lelkiekben előbbre jutni. Ez ma sokak számára nem fontos. Környezetünkben nagy a lelki írástudatlanság.

  Az igéből azt is megértjük, hogy nem elég ismerni az Isten igazságát, akaratát, azt meg kell fogadni, amellett el kell köteleződni. El kell határoznunk magunkban, hogy azt megtartjuk. (Sok tudásunk csak elméleti marad…)

  Ez az értelmes élet alapja. Ezért kéri a zsoltáros: tégy értelmessé. Ki az értelmesebb: aki önző módon csak magának él, aki tekergésre adja a fejét, később elzüllik, vagy aki komolyan veszi az életét, igyekszik valamilyen szép célt elérni? Hogy gondoljátok? 

 

2 Krón 26  (vas.du., vázlat)

1 Akkor Júda egész népe fogta, és a tizenhat éves Uzzijját tette királlyá apja, Amacjá helyett. 2Kir 14,21-22

2 Ő építette ki Élatot, amelyet visszacsatolt Júdához azután, hogy a király pihenni tért őseihez.

3 Tizenhat éves volt Uzzijjá, amikor uralkodni kezdett, és ötvenkét évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyjának a neve Jekoljá volt, Jeruzsálemből származott. 2Kir 15,1-4

4 Azt tette, amit helyesnek lát az Úr, egészen úgy, ahogyan apja, Amacjá tette. 2Krón 25,2

5 Az Istent kereste Zekarjá idejében, aki istenfélelemre tanította, és amíg az Urat kereste, sikert adott neki az Isten. 2Krón 24,2

6 Uzzijjá háborút indított a filiszteusok ellen, és lerombolta Gát, Jabné és Asdód várfalát, sőt városokat épített Asdódnál és a filiszteusok között.

7 Isten megsegítette őt a filiszteusok, a Gúr-Baalban lakó arabok és a meúniak ellen.

8 Az ammóniak is adót fizettek Uzzijjának, és eljutott a híre egészen Egyiptomig, mert egyre jobban megerősödött.

9 Azután őrtornyokat építtetett Uzzijjá Jeruzsálemben a Szöglet-kapunál, a Völgy-kapunál meg a Sarok fölött, és megerősítette azokat.

10 A pusztában is építtetett őrtornyokat, és sok kutat ásatott, mert sok jószága volt a Sefélá-alföldön és a síkságon. Földművesei és szőlőmunkásai voltak a hegyeken és a gyümölcsösben, mert szerette a földművelést.

11 Volt Uzzijjának jól képzett harcosokból álló hadereje is, amely csapattestenként vonult a harcba. Ezeknek a számát Jeíél kancellár és Maaszéjá elöljáró segítségével Hananjá, a király egyik parancsnoka állapította meg.

12 A hadköteles vitézek családfőinek a száma összesen kétezer-hatszáz volt.

13 Az ő parancsnokságuk alá tartozó haderő háromszázhétezer-ötszáz jól képzett harcosból állt, akik hatalmas erővel segítették a királyt az ellenség ellen.

14 Fölszerelte Uzzijjá az egész sereget pajzzsal, dárdával, sisakkal, páncéllal, íjjal és parittyakővel.

15 Csináltatott Jeruzsálemben ötletes hadigépeket az őrtornyokra és a szegletbástyákra nyilak és nagy kövek kilövésére. Így aztán messzire eljutott a híre, mert ezekben csodálatos segítséget kapott; végül igen megerősödött.

16 Amikor azonban megerősödött, vesztére felfuvalkodott, és vétkezett Istene, az Úr ellen. Bement ugyanis az Úr templomába, hogy illatáldozatot mutasson be az illatáldozati oltáron.

17 De bement utána Azarjá főpap és vele együtt az Úr papjai, nyolcvan erős ember.

18 Elébe álltak Uzzijjá királynak, és ezt mondták neki: Nem a te dolgod, Uzzijjá, hogy illatáldozatot mutass be az Úrnak, hanem Áron fiaié, a papoké, akiket azért szenteltek föl, hogy ők mutassák be az illatáldozatot. Menj ki a szentélyből, mert vétkeztél, és ez nem válik dicsőségedre az Úristennél! 4Móz 18,7

19 Erre felbőszült Uzzijjá, akinek éppen a kezében volt az illatáldozathoz való tömjénező. De amikor felbőszült a papok ellen, poklos folt jelent meg a homlokán az Úr házában levő papok előtt, az illatáldozati oltár mellett. 4Móz 12,9-10

20 Amikor aztán Azarjá főpap és a többi pap feléje fordult, meglátták a poklos foltot a homlokán. Ekkor kiűzték onnan, de ő maga is sietve távozott, mert az Úr verte meg őt.

21 Uzzijjá király poklos maradt halála napjáig, és egy elkülönített házban lakott poklosan, mert kizárták az Úr házából. Fia, Jótám állt a királyi palota élén, ő bíráskodott az ország népe fölött.

22 Uzzijjá egyéb dolgait elejétől a végéig megírta Ézsaiás próféta, Ámóc fia. Ézs 1,1

23 Azután Uzzijjá pihenni tért őseihez, és eltemették ősei mellé a királyi temető mezejébe, mert megállapították róla, hogy poklos. Utána a fia, Jótám lett a király.

 

   Uzzijját, az Amacjá fiát Júda egész népe egy akarattal teszi királlyá. Jó, ha a közakarat egyezik az Egynek akaratával. A nevén kívül pár fontos dolgot megtudunk Uzzijjáról mindjárt az elején: a. nagyon fiatal, tkp. kiskorú, amikor uralkodni kezd (16 éves), b. ő építette ki Élatot. Ez a cselekedet kiváltképpen az ő nevéhez kötődik. Vajon mi az, amivel az emberek összekötik a nevünket? c. Rendkívül hosszú ideig uralkodik: 52 évig (talán csak Manassé király előzi meg, aki 55 évig volt Júda vezetője), d. anyja neve Jekoljá. Jeruzsálemi nő volt.

  Aztán az ige erkölcsileg, ill. az Istenhez való hűsége alapján minősíti az életét, szolgálatát (4. vers). Szép jellemzés. Azt tenni, amit helyesnek lát az Úr. Ismerni Isten törvényét, engedelmeskedni annak. Követni a jóban az elődök példáját. Nem olyan könnyű, bonyolultabb lett a világ, de vannak alapvető igazságok. Könnyen kimondjuk, hogy ma már nem lehet, ezzel fel is mentjük magunkat. A hűség ma is hűség, az alázat alázat, a tisztaság tisztaság.

    A bűnről azt tanítja hitvallásunk (a HK), hogy van velünk született és elkövetett, de a hitben nincs velünk született. A hitet kérni kell, el kell fogadni és megélni. Uzzijjá kereste az Urat Zekarjá idejében. Amíg kereste, sikert adott az Isten.

   Megint kérdés, hogy vajon ez ennyire pontosan nyomon követhető? Nyilván, hogy megáldja az Úr az övéit, de vajon az áldás ilyen kézzelfogható: Istenre figyelek, és nem vallok kudarcot, jó szerencsés leszek dolgaimban, nem érnek bajok? Ez nem mindig így van. Krisztus életében sem ezt látjuk, pedig ő tökéletes volt az engedelmességben. Egy viszont biztos: ha engedelmeskedünk, akkor Istennek velünk és általunk való terve valóra válik. Áldása célba érkezik. Akkor a legjobb történik (mégha nehézségeken keresztül is).

Gondoljunk Jeremiás prófétára, vagy Pál apostolra (milyen nehéz sorsuk volt, nem szívesen cserélnénk egyikükkel sem!), mégis Isten drága eszközei lettek. Szerencsések voltak (külső „szerencsétlenségükben” is).

     Uzzijjá engedelmes, alkalmas eszköz volt az Úr kezében, Isten áldásai nyilvánvalóvá váltak általa. Isten így akarta őt felhasználni. Uralkodása idején felemelkedett, megerősödött Júda. Ellenséges várakat rombolt le, védelmi erődöket építtetett, szőlősöket ültetett, gyümölcsösöket plántált.  Ebben az értelemben is gyümölcsözővé tette az országot. Kihasználta az Isten adta erőforrásokat. Nem úgy kapta az áldást, hogy karba tett kézzel ült. Hanem fáradhatatlanul munkálkodott, tervezett Isten akaratát keresve.

   Ütőképes, felszerelt és tekintélyes hadsereget szervezett. Vajon nem a „bízz Istenben, és tartsd szárazon a puskaport” gondolkodása ez? Az Istenben való bizalom nem ment fel minket feladataink legjobb tudásunk szerinti elvégzése alól. Isten azért adott nekünk értelmet, hogy meggondoljuk…

  Élete utolsó éveiben felfuvalkodott. Nagy a kísértése ennek, ha valaki nagy és erős lesz. Megkörnyékezi az elbizakodottság gondolata: „mekkora dolgot vittem véghez!”. Itt kellene igazából az istenfélelemnek kezdődnie. Mindent megteszek, sikerek koronázzák erőfeszítéseimet, de tudom, hogy áldás minden, és az Isten dicsőségét hirdeti.

  Jellemző: felfuvalkodott, a saját hatalmától megrészegült ember azt gondolja: ő átlépheti a határokat: erkölcsi, vallási túlkapásokról olvasunk. Uzzijjá áldozni akar, a politikai hatalom mellett a vallásit is magának revendikálja. „Megengedhetem magamnak.”

   Poklos lesz… izolálják. A tényleges hatalmat fia gyakorolja. Ha nem az Isten útjait választjuk, mellékvágányra kerül az életünk. Adjon az Úr nekünk bölcsességet, hogy felismerjük és cselekedjük akaratát! Ámen. 

 

 

Mk 8, 10-21 (bibliaóra, Marosvásárhely: Ki oldja fel az értelmet?)

 

10 És azonnal hajóba szállva tanítványaival együtt elment Dalmanuta vidékére.

11 Kimentek hozzá a farizeusok, és vitatkozni kezdtek vele, mennyei jelt követelve tőle, hogy kísértsék őt.

12 Jézus pedig lelke mélyéről felsóhajtva így szólt: Miért kíván jelt ez a nemzedék? Bizony mondom nektek, nem adatik jel ennek a nemzedéknek.

13 Ezzel otthagyta őket, ismét hajóba szállt, és elment a túlsó partra.

14 De elfelejtettek kenyeret vinni, és csak egyetlen kenyér volt náluk a hajóban.

15 Jézus figyelmeztette őket: Vigyázzatok, óvakodjatok a farizeusok kovászától és Heródes kovászától!

16 Ők pedig tanakodni kezdtek egymás között, hogy nincs kenyerük.

17 Amikor ezt Jézus észrevette, így szólt hozzájuk: Miért tanakodtok, hogy nincs kenyeretek? Még mindig nem veszitek észre és nem értitek? Még mindig keményszívűek vagytok?

18 Van szemetek, mégsem láttok? Van fületek, mégsem hallotok? És nem emlékeztek, Jer 5,21; Ez 12,2

19 amikor az öt kenyeret megtörtem az ötezernek, hány kosarat szedtetek tele kenyérdarabokkal? Így feleltek: Tizenkettőt.

20 És amikor a hét kenyeret megtörtem a négyezernek, hány kosarat szedtetek tele kenyérdarabokkal? Ezt mondták: Hetet.

21 Ő pedig megkérdezte tőlük: Még mindig nem értitek?

 

 

   A Márk evangéliumának kronológiája szerint közvetlenül a négyezer ember megvendégelésének a csodája után vagyunk… Csodák keretezik az életünket: születésünk, megváltásunk,  tkp. minden napunk. Orvosok mondják: az emberi szervezet olyan komplex rendszer, hogy annak finom összhangja az univerzum legnagyobb csodája. Ua. hány lelki élményünk tanúskodik Isten titokzatos, mégis valóságos munkájáról!

   Ezeket az isteni jeleket gyakran nem vesszük észre, figyelmen kívül hagyjuk, félreértelmezzük vagy megfeledkezünk róluk. Szükségünk van az emlékeztetésre, szívünk felgerjesztésére, értelmünk megnyitására, feloldására.  A Párfogó pedig, a Szentlélek… eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek (Jn 14,26). Pál apostol írja az 1 Kor 15-ben: eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot… Ha értelmünk a bűn feledékennyé tevő, megtévesztő hatása alatt áll (ez a bűn működési elve: elfelejteti, felülírja Isten szavát), akkor egész lényünk (testestől, lelkestől) a bűn szolgálatába kerül. A megtérés – görögül metanoia - az értelem Isten felé fordulása, hívásának, megszólításunknak személyes meghallása. Életünk kormányzásának alárendelése Isten akaratának.

   Jézus Dalmanuta vidékére érkezik (csak itt fordul elő ez a településnév, nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy hol feküdt, valószínű a Galileai-tenger nyugati partján, nemrég tárták fel ott egy kétezer éves halászfalu romjait, a határában pedig találtak egy 8,3 x 2,3 m hosszú hajót, aminek a „Jézus hajója” nevet adták, közel Magdalához – egyes kéziratokban ennek a városkának a neve található)

   Hozzámentek a farizeusok… Ez egy jó mondat. Hát nem erre biztat Jézus maga: jöjjetek énhozzám mindnyájan?! Ám nem mindegy, hogy milyen lelkülettel közeledünk. Ezek az emberek vitatkozva, jelt követelve, kísértő szándékkal jönnek. Így is lehet jönni, de így nem lehet elérkezni az Úrhoz. „Csak magamig, másokig, meg sírodig jutottam…”. Jézus nem fennkölt derűvel, szent közömbösséggel nézi a farizeusok keményszívűségét, hanem fájdalommal, lelki keserűséggel. Miért kíván jelt, szenzációt ez a nemzedék? Miért nem veszi észre a legnagyobb jelt, a Megváltót? Miért nem kell neki a kegyelem?

   Aztán szíve felindultságával azt mondja: nem adatik jel… Szemük előtt van az, akire a jelek utalnának. A jelzett személy. És nem kell nekik! Ha megérkezik a király, akkor nem a jövetelét beharangozó hírnökök a fontosak immár. Másfelől: hajthatatlanságuk, keményszívűségük miatt nem kapnak elgondolkoztató jeleket. Mert úgysem értenék, úgysem vennék komolyan, vagy félremagyaráznák. Megfigyelhetjük ezt a tendenciát liberális világunkban: Jézust besorolják valamelyik spirituális, világnézeti kategóriába, és nem az út, igazság és élet megtestesítőjét látják meg benne. 

   Otthagyta őket. Nem csak tovább állt, hanem tőlük ment el… Az evangélium attól még igaz marad, hogy sokan visszautasítják. Másfelől: az evangélium igazsága, ereje, áldása ott mutatkozik meg, ahol befogadják.

   Hajóba szálltak, elmentek a túlsó partra. Mindig van túlsó part, további lehetőség, kínálkozó szolgálat. Erről soha ne feledkezzünk el!

   A tanítványok elfelejtettek kenyeret vinni. Akkoriban nem volt minden utcasarkon bolt. Íme, mindennapi vonatkozásban is előjön az „elfelejtés” témája (sokat tudnék erről beszélni, magam is feledékeny ember lévén). Nem jó fontos dolgokat elfelejteni: kenyér nélkül tengerre szállni, víz nélkül sivatagba indulni, gyógyszer nélkül útra kelni, stb. Rémálmom az, hogy Biblia nélkül állok a szószéken, és a gyülekezet arra vár, hogy felolvassam az igét. Hallottam egy történetet, hogy keresztelésre indult a család, nagy volt az előkészület, öltözködés, kínálnivaló bepakolása, vendégek körüli gond, ki melyik autóval menjen, hát végül a gyermek otthon maradt a belső szobában a nagymamával. (Nagy baj, ha az Egyetlenegyet hagyjuk ki az eseményekből.)

   A tanítványoknál csak egy kenyér van. Nem sok. De Jézus mellett nem is kevés. Jézussal a kevés is elég, nélküle a sok mellett is hiány és szükség van.  

   Útközben Jézus figyelmezette őket: óvakodjatok a farizeusok és Heródes kovászától. Farizeusokkal nemrég volt bajuk, Heródes nem sokkal azelőtt végezte ki Keresztelő Jánost (Mk 6,14-). Jézus itt a képmutatás, az önteltség erjesztő, kapcsolatainkat keserűvé tevő hatásáról szól. A kovászról a tanítványoknak a mindennapi kenyér jut eszükbe, a kenyérről az, hogy nincs belőle elég. Így jár a mi agyunk. Hajlamosak vagyunk arra a következtetésre jutni, hogy kevés ez, vagy kevés az, több kellene, és máris felülünk az elégedetlenkedés és panaszkodás ringlispíljébe. 

   Jézus beleszól a tanítványok aggodalmaskodó, talán egymást is hibáztató vitájába. Miért tanakodtok, hogy nincs kenyeretek. Sok fölösleges dolog foglalkoztat. Sokszor megállítanak hívek: olvasta, hallotta, hogy Bándon vagy Buzauban ez és az történt? Tudhatunk róla (nem baj, ha informáltak vagyunk, de nem mellékes, hogy miként értelmezzük az információkat). Mindenesetre sokkal fontosabb arról tudni, hogy mi történt az én családomban, hogy miért voltam talán türelmetlen, igazságtalan, stb. Hogy Isten miben mutatta meg hatalmát, kegyelmét! Friss hír az, hogy Szaúd-Arábiában drónokkal támadtak meg kőolaj-finomító egységeket. De nem közelebbi (és egzisztenciálisabb) hír a lelki támadás, aminek napról napra ki vannak téve gyermekeink, fiataljaink, mi magunk? 

  Még mindig nem veszitek észre és nem értitek? – kérdezi Jézus. Ki nyitja meg az értelmünket? A húsvét utáni, emmausi történetben Jézus így feddi meg a tanítványokat: restszívűek vagytok mindannak elhívésére, amit Isten kijelentett. (Szójátékkal: a feddésben fedi fel magát.) Észre venni, megnyílt (megnyitott) értelemmel és szívvel engedni, hogy elgondolkoztasson az Ige, Krisztus tanítása, hogy megértsük az Isten tervét, munkáját. Jézus a Mt 13-ban, ahol 7 példázatot találunk (a példázatok célja pedig éppen Isten országa titkainak szemléltetése, érthetővé tétele) mondja Jézus: és beteljesedik rajtuk Ézsaiás jövendölése: „Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek! Mert megkövéredett e nép szíve, fülükkel nehezen hallanak, szemüket behunyták, hogy szemükkel ne lássanak, fülükkel ne halljanak, szívükkel ne értsenek, hogy meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket.” A ti szemetek pedig boldog, mert lát, és fületek boldog, mert hall. Bizony mondom nektek, hogy sok próféta és igaz ember kívánta látni, amiket ti láttok, de nem látták, és hallani, amiket ti hallotok, de nem hallották (Mt 13, 14- 17). 

   A lelki érdektelenség, fásultság vagy tunyaság lehetetlenné teszi az evangélium titkának boldog felfedezését. Egy alkoholizmusból szabadult testvér mondta el: naponta elment a nagyváros egyik temploma mellett, naponta elolvasta, hogy gyógyulni hívják a különböző függőségekben szenvedőket, de számára ez abszolút semleges üzenet volt addig, amíg egyszer úgy olvasta el, hogy elgondolkoztatta, szíven találta. Nagy titok ez!

   Meghalljuk-e, meglátjuk-e, engedjük-e, hogy megérintsen? Vizsgáljuk a csillagokat, géneket, atomokat, kvarkokat, és nem vesszük észre az Isten szeretetét. Értjük a világ dolgait, természettudományi, gazdasági, pszichológiai törvényeket, és nem értjük az evangélium örömhírét.  Az önmagukban bölcsek és értelmesek elől elrejtetik az.

   Még mindig keményszívűek vagytok? Látjuk, a bibliai anatómia másként működik: szívünktől az értelmünkig. Ha nem nyitott a szívünk, ha nincs bizalom, Istentől kapott hit, akkor értelmünk is zárva marad. Szívünket kell megérintse Isten Lelke. Csak arról tudsz igazán beszélni, ami szívedből fakad. 

   Van szemetek, nem láttok, fületek, nem hallotok. Nem a lényeget veszitek észre. Ki mit lát meg? (Történet: egy család meglátogatja az ismerőseit. Utána benyomásaikról beszélnek. Az apa megjegyzi, hogy a lakás – tekintetbe véve a zónát is, ahol található – megér 100.000 eurót, az anya szóba hozza, hogy ahhoz képest, hogy vendéget vártak, elég rendetlenség volt, a gyerek arról beszél, hogy milyen kedves és barátságos volt mindenki, nemcsak a látogatókkal, de egymással is.)

   Nem emlékeztek? Van szelektív emlékezet is. Nem tudom, miért van az: a rosszra inkább emlékezünk. A sértés, bántás jobban megmarad. Egy pofon eltörli száz simogatás emlékét. Emlékezzetek csodatetteire (Zsolt 105,4). Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre, tanítja Jézus. Rajtunk is múlik, hogy milyen emlékeket tárolunk, hogy milyen emlékeket aktiválunk az értelmünkben. Ezért jó nekünk az Igével foglalkozni, közösségbe járni, imádkozni.

   És Jézus elkezdi emlékeztetni őket. Konkrétan megkérdi: hány kosarat szedtetek össze. Tagadhatatlan bizonyítékra irányítja figyelmüket. Jézus a rávezetős módszert alkalmazza. Mondhatjuk: a testi élmények segítségül hívásával mutat rá az ő jelenlétének áldásaira. (Úrvacsora.) Jó így direkt formában konfrontálódni életünk csodáival.

   Hány kosarat szedtetek össze?  Tizenkettőt. Később hetet. Szent számok ezek. Isten munkája volt. A tanítványok válaszolnak, közben szembesülnek. () Felidézik a csodát, és ráébrednek hitükben megerősödve: ugyanaz a Jézus van velük, ugyanaz a Jézus van velünk.  Vajon kemény maradhat-e ezek után a szívük? (Mk 6,52) Hát nem erre az igazságra kell nekünk is rádöbbenni? Velünk van Jézus, aki megváltott, aki békességet ad.

   Még mindig nem értitek? Ezzel kérdéssel zárul a párbeszéd. Jézus tőlünk megkérdi ma: még mindig nem? Ezt tettem érted! Felismered, elfogadod-e szeretetemet? Legyen életünk egy igenlő, bizonyságtevő válasz! Ámen.

 

Urunk, dicsőséges és irgalmas mennyei Atyánk Krisztusban,

hálát adunk csodáidért, amelyek kísérik minden léptünket, körülveszik az életünket. Hálát adunk a legnagyobb csodáért, szeretetedért, Krisztusért, egyszülött Fiadért, akit nekünk adtál a mi megváltásunkra. Indíts arra, hogy őszinte szívvel keressük és kövessük őt!

   Ó, bocsásd meg, ha a hitnek, bizalomnak élményét, örömét, annyi minden elhomályosítja bennünk, ha sokszor elfeledkezünk nagyságos dolgaidról, gondviselő hatalmadról, közelségedről, kegyelmedről! Olyan könnyen feledékennyé tesz minket és megtéveszt a kísértő, mert nem figyelünk kitartóan reád, Igédre, nem vagyunk állhatatosak az imádkozásban, nem szánjuk oda magunkat teljesen neked, nem kapcsolódunk be elköteleződve a közösségbe.

És bocsásd meg kicsinyhitűségünket, hogy sokszor olyan értetlenek vagyunk, elégedetlenkedünk és panaszkodunk… nem gyermekeidhez, tanítványaidhoz méltóan viselkedünk.         

   Szent Lelked által ébresztgesd a mi hitünket, gerjeszd fel szívünket, emlékeztess csodatetteidre! Mutass rá egészen konkrétan eseményekre, életünk fordulópontjaira, amikor kézzel foghatóan megtapasztaltuk segítségedet, támogatásodat! Igéd által, az istentiszteleteken, az úrvacsorában, a közösség révén is tedd élővé emlékezetünkben megváltásunk igazságát, reménységét! És taníts minket Lelked által Krisztusra figyelni, megérteni, hogy ő velünk van, hogy senki és semmi el nem szakíthat megváltó szeretetétől!

   Add, hogy keressük az alkalmakat, amikor egyre jobban rá tudunk hangolódni a mi Urunkra, át tudjuk élni közelségét, jóságát! Nyisd meg, old fel értelmünket szent akaratod megértésére! És tudatosítsd bennünk, hogy nekünk is törekedni kell erre. Szívünk, értelmünk belső kulcsát ránk bíztad. Bárcsak igaz lenne az ige reánk is: boldog a mi szemünk, mert lát, fülünk, mert hall, mert betelik szemünk és fülünk Krisztus csodálatos látásával és hallásával! Könyörgünk neked, ezt a csodát munkáld bennünk!

  Áldd meg életünket! Te látod, ismered mindennapi gondjainkat, családi helyzetünket, nehézségeinket, betegségeinket, szomorúságunkat, bűneinket is.  Adj szabadulást, gyógyulást nekünk, szeretteinknek, hordozz kegyelmedben, őrizz meg bizalomban és Krisztus közösségében! Ámen. 

 

Jak 5, 13-20 (okt. 31., vázlat)

 

13 Szenved-e valaki közöttetek? Imádkozzék! Öröme van-e valakinek? Énekeljen dicséretet!

14 Beteg-e valaki közöttetek? Hívassa magához a gyülekezet véneit, hogy imádkozzanak érte, és kenjék meg olajjal az Úr nevében. Mk 6,13

15 És a hitből fakadó imádság megszabadítja a szenvedőt, az Úr felsegíti őt, sőt ha bűnt követett is el, bocsánatot nyer.

16 Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.

17 Illés ugyanolyan ember volt, mint mi, és amikor buzgón imádkozott azért, hogy ne legyen eső, nem is volt eső a földön három évig és hat hónapig. 1Kir 17,1; 18,1

18 Aztán ismét imádkozott, és az ég esőt adott, és a föld meghozta termését. 1Kir 18,42-45

19 Testvéreim, ha valamelyikőtök eltévelyedik az igazságtól, és megtéríti valaki,

20 tudja meg, hogy aki megtérített egy bűnöst a tévelygés útjáról, megmenti annak a lelkét a haláltól, és sok bűnt elfedez. Péld 10,12; 1Pt 4,8

 

   Szeretem ezt a szalma-levelet (ahogy – kis éllel - Luther nevezte). Nagyon gyakorlatias. Hitünk nem csak írás, nem csak szöveg, hanem életforma. A szenvedésben, örömben, betegségben.

Az imádság nem meditatív sorok ismételgetése, hanem a Lélek által erő, gyógyulás, vigasztalás. Talán túl sokat beszéltünk arról, hogy mit hiszünk, és keveset mutattuk meg abból, hogy hogyan hiszünk. Nem játszhatunk a kegyes szavakkal. A hitből erő fakad. Az imádság konkrét segítségkérés. Ha segítségre van szükséged, szólsz a barátodnak. Ilyen bizalommal fordulj Istenhez! Az Úr felsegíti őt.  És bocsánatot nyer.

   Igazából életünk nagy kérdései ezek. A reformáció is ezeket állította erőtérbe. A bűnbocsánat a lelki egészség feltétele. A bűn megnyomorítja az életet, akár egy takargatott betegség. Szokatlan, hogy itt arról beszél Jakab, hogy valljuk meg egymásnak is bűneinket. Azt kérdem (Jézus kérdéséhez hasonlóan): mi könnyebb? Magától értetődő, hogy Istennek könnyebb elmondani. De egymásnak is? Lelkészi szolgálatom során nem sok őszinte bűnvallást hallottam. Katolikus testvéreinknél állandó gyakorlat. Mi önkéntessé tettük. Önnön lelkiismeretével azonban könnyen kiegyezik az ember.

    Egyik lp. barátom tervezte, hogy nyit egy irodát a városban, ahova bejöhetnek az emberek, és elsorolhatják gondjaikat, bűneiket. Nem nyitotta meg. Nem lett volna nagy forgalma.  Ha azt mondanám, hogy maradjanak vissza egy közös imádságra azok, akik meg akarják vallani egy-egy (vagy több) konkrét bűnüket, nem sokan maradnának. Bűnvalló imádságunkat (amit Kálvinnak tulajdonítunk) gyakran csak megszokásból mondjuk, ismételjük.

   Nagy ereje van. Mert Istenhez fordul. Istent hívja segítségül. Ő az erőforrás.

Illés példája. Tudjuk, nem önfejűen cselekedett, hanem Isten megbízásából.

Hatalom alá vetett, ua. felhatalmazott emberek vagyunk.

   A bűnös megtérítése… a kegyelem munkája, mi pedig a kegyelem eszközei lehetünk. „Megmenti lelkét a haláltól.” Örvendetes, ua. félelmetes kijelentés is. Van szabadulás, van menekvés. Ua. mi is felelősek vagyunk a mások lelkéért. Ki venné magára, hogy valaki miatta (mulasztása, nemtörődömsége miatt) jut kárhozatra? Orvosok mennyit harcolnak egy-egy ember életéért, fizikai létéért. A lélek „haldoklását” nem vesszük komolyan. A bűnöst nem elítélnünk kell, hanem gyógyulásért az áldott Orvoshoz vinnünk. A bűn elfedezése egyedül az ő munkája lehet. Engedjük, hogy bennünk (és általunk másokban is) végezze azt! Ámen.  

  

 

ApCsel 20, 7-16   (bibliaóra, vázlat)

 

7 A hét első napján pedig, amikor összegyűltünk, hogy megtörjük a kenyeret, Pál tanította őket, és mivel másnap már el akart utazni, a tanítást egészen éjfélig meghosszabbította.

8 Sok lámpás volt abban a felső szobában, ahol együtt voltunk.

9 Egy Eutikhosz nevű ifjú pedig, aki az ablakban ült, mély álomba merült, mivel Pál sokáig tanított, és az álomtól elnehezülve leesett a harmadik emeletről, úgyhogy holtan szedték fel.

10 Pál lement, ráborult, átölelte, és ezt mondta: Ne zajongjatok, mert a lelke benne van. 1Kir 17,17-24; 2Kir 4,30-37

11 Azután felment, megtörte a kenyeret, evett, és még sokáig, egészen virradatig beszélt hozzájuk, majd útnak indult.

12 A fiút pedig élve hozták fel, és egészen megvigasztalódtak.

13 Mi pedig előre mentünk, és hajóra szállva Asszoszba utaztunk, hogy ott vegyük fel Pált, mivel így rendelkezett; odáig ugyanis gyalog akart jönni.

14 Mikor Asszoszban ránk talált, felvettük a hajóra, és Mitilénébe mentünk.

15 Onnan tovább hajóztunk, és a következő napon eljutottunk Khioszig. Másnap befutottunk Számoszba, az ezt követő napon pedig elmentünk Milétoszba.

16 Pál ugyanis már előzőleg úgy döntött, hogy Efezus mellett csak elhajózik, hogy ne kelljen időt töltenie Ázsiában. Sietett, hogy lehetőleg pünkösd napjára Jeruzsálembe érkezzen.

 

    Pál térítő útjának egyik érdekfeszítő mozzanatáról hallottunk. Pál kettős értelemben is hazafele tart. Szülőhazájába, közelebbről Jeruzsálembe igyekszik (ahol majd elfogják), de azt is tudja: földi pályafutása a végéhez közeledik.

   Troászban hét napot tölt az apostol… A találkozás utolsó napja a hét első napjára esik. Ez Krisztus feltámadásnak ünnepe. Reménységről szól. Itt búcsúznunk kell, de élő Urunk van, aki hatalmában őriz minket az üdvösségre.

  Ezen a napon összegyűlnek a Troászban élő Krisztus-hívők igehallgatásra, úrvacsoravételre (valószínű minden úrnapján vettek úrvacsorát).  Pál pedig a minden bizonnyal az esti órákban kezdődő istentiszteletet megnyújtotta éjfélig. Sok hagyakoznivalója volt. De nem saját rendelkezéseit, testamentumát mondta, hanem az Úr Krisztusét.

   Az emeleti szobában lámpások világítottak. Biztos eszükbe jutott az Úr tanítása: lámpást nem azért gyújtanak, hogy a véka alá… Vajon világít-e az életünk? Igaz, amíg nem volt ilyen nagy fényáradat, ilyen luxus, addig az emberek könnyebben megtalálták egymást, könnyebben eltaláltak a templomba is? Egy gyertya közelebb hozta az embereket, mint ma egy nagyteljesítményű reflektor.

   Egy Eutikhosz nevű ifjú az ablakban ült… Jelképes ez a helyzet. Sem kint, sem bent. Hány ilyen egyháztagunk van (kivált a fiatalok közt)? Még néha eljön, vagy már egyáltalán, valami még köti, de szíve már kint van. Egy megállíthatatlannak tűnő, rossz folyamat indult be gyülekezetünkben. Nem tudom, mi lesz a vége.

  Elnyomja az álom. Bizonyára fáradt, kimerült, lehet, hogy egész héten át keményen dolgozott. Teljesen érthető, hogy a hosszú tanítás alatt elszunnyad, majd mély álomba merül, és lezuhan az emeletről... Az alvás felüdülés (zsoltárban: lefekszem, azonnal elalszom…), de bizonyos körülmények közt veszélyes lehet. Munkavégzés, autóvezetés közben… Vagy éppen – lájuk -  istentisztelet alatt. A Bibliában az alvás jelképes értelemben a bűn öntudatlanságát jelenti, a lelki figyelem kiesését, a vigyázás feladását. Ne aludjunk, mint egyebek, írja Pál. Legyünk éberek, józanok!

   Eutikhosz magasról esett le, a harmadik emeletről… Holtan szedték fel. Nagy lehetett a döbbenet, az ijedelem az emberekben. Pál félbehagyta a beszédet, lement (Isten az életet akarja fizikai és lelki értelemben: az evangélium éppen az élet üzenete). Ráborult, átölelte: nagyon emberi, megható gesztusok ezek (együttérzés, fájdalom jut kifejezésre bennük), aztán így szólt a hangoskodó emberekhez: ne zajongjatok, mert a lelke benne van. Pál – aki Szentlélekkel teljes ember volt - megérezte, hogy Isten még földi életet ígér ennek a fiatalembernek. Ezért tudott ilyen határozott lenni.

   Úgy tűnik, hogy Eutikhoszt még kint hagyta, hogy ápolják, ő pedig felment, megtörte a kenyeret, és virradatig beszélt, aztán útnak indult. A fiút élve hozták fel, és megvigasztalódtak… Isten ereje töltötte el őket. 

   Pál útitársai hajóra szállnak, és következő part menti városig hajóznak, Pál gyalogosan teszi meg ezt a távolságot (30-40 km.). Hihetetlen energia van ebben az emberben. Hatalmas, lobogó szenvedély Krisztus iránt, erős hit. Nem a maga életét éli, nem a maga erejére támaszkodik. Legyetek erősek az Úrban, hatalmas erejében! Pál ismeri ezt az erőforrást. Mennyi gyengeség van köztünk!

  Asszoszban találkoznak, érintik Mitilénét, Kioszt, Számoszt, Milétuszt. Efézus mellett elhajózik az apostol, mert igyekezett pünkösdre Jeruzsálembe érkezni. Tervek, célkitűzések: milyen jó, ha egyeztetünk Istennel. 

   Milétoszban elébe jönnek az Efézusi gyülekezet vezetői… Az alkalmak nem mindig jönnek házhoz: van, amikor ki kell mozdulnunk, amikor távolságokat, korlátokat kell legyőznünk ahhoz, hogy Isten velünk való akarata megvalósuljon. Ámen.

 

 

2 Krón 33 (vas.du., vázlat)

 

1 Tizenkét éves volt Manassé, amikor uralkodni kezdett, és ötvenöt évig uralkodott Jeruzsálemben.

2 Azt tette, amit rossznak lát az Úr: olyan utálatos dolgokat, mint azok a népek, amelyeket kiűzött az Úr Izráel fiai elől.

3 Újra megépíttette az áldozóhalmokat, amelyeket apja, Ezékiás lerombolt, oltárokat állított a Baaloknak, és Aséra-szobrokat készíttetett. Leborult az ég minden serege előtt, és tisztelte azokat. 2Krón 30,14; 31,1

4 Építtetett ilyen oltárokat az Úr házában is, amelyről pedig ezt mondta az Úr: Jeruzsálemben lesz a nevem örökké.

5 Oltárokat építtetett az ég minden seregének az Úr háza mindkét udvarában.

6 A fiait is elégette áldozatul a Ben-Hinnóm-völgyben. Varázslást, jelmagyarázást és igézést űzött, halottidézőket és jövendőmondókat tartott. Sok olyan dolgot vitt véghez, amit rossznak lát az Úr, bosszantva őt. 2Krón 28,3

7 Asérának azt a bálványszobrát, amelyet ő készíttetett, az Isten házában helyezte el, pedig erről azt mondta Isten Dávidnak és a fiának, Salamonnak: Ebben a templomban, Jeruzsálemben lesz a nevem mindörökké, mert ezt választottam ki Izráel valamennyi törzse közül.

8 És soha nem kell majd Izráelnek kivándorolnia arról a földről, amelyet őseiteknek rendeltem – de csak akkor, ha megtartják és teljesítik mindazt, amit Mózes által megparancsoltam nekik, az egész törvényt, annak összes rendelkezését és döntéseit.

9 De Manassé tévelygésbe vitte Júdát és Jeruzsálem lakóit, és még gonoszabb dolgokat követtek el, mint azok a népek, amelyeket Izráel fiai elől kiirtott az Úr.

10 Szólt ugyan az Úr Manasséhoz és népéhez, de azok nem figyeltek rá.

11 Ezért az Úr felhozta ellenük az asszír király seregének a vezéreit, akik horgot akasztottak Manasséba, bilincsbe verték, és elvitték Babilonba. 2Kir 20,18

12 Nyomorúságában azonban kérlelte Istenét, az Urat, és mélységesen megalázta magát őseinek Istene előtt. 2Krón 6,37-39

13 Imádkozott hozzá, ő pedig megkönyörült rajta; meghallgatta könyörgését, és hazavitte országába, Jeruzsálembe. Manassé megtanulta ebből, hogy az Úr az Isten. 1Kir 18,39

14 Ezek után építtetett egy külső várfalat Dávid városához: a Gíhóntól nyugatra, a völgyön át a Hal-kapu felé; a Várhegyet is körülvette vele, és igen magasra emelte. Júdában pedig minden erődített városba csapatparancsnokokat helyezett.

15 Eltávolíttatta az Úr házából az idegen isteneket és a bálványokat, továbbá minden oltárt, amelyet az Úr házának a hegyén és Jeruzsálemben építtetett, kidobatott a városon kívülre. 2Krón 30,14

16 Az Úr oltárát pedig helyreállította, békeáldozatokat és hálaáldozatokat mutatott be rajta, és megparancsolta Júdának, hogy Izráel Istenét, az Urat tisztelje.

17 A nép ugyan tovább is áldozott az áldozóhalmokon, de csak Istenének, az Úrnak.

18 Manassé egyéb dolgai, Istenéhez mondott imádsága és a látnokok beszédei, akik Izráel Istenének, az Úrnak a nevében szóltak hozzá, megtalálhatók Izráel királyainak a történetében.

19 Imádsága és annak a meghallgatása, minden vétke és hűtlensége meg azok a helyek, ahol áldozóhalmokat építtetett, bálványoszlopokat és szobrokat állíttatott fel megalázkodása előtt, meg vannak írva a látnokok beszédeiben.

20 Azután Manassé pihenni tért őseihez, és eltemették palotája kertjében. Utána a fia, Ámón lett a király.

 

     Manassé név jelentése: elfejteni, elfeledtetni (Józsefnek elsőszülött fia), a 12 törzs egyike, illetve Ezékiás király fia, akiről az igében hallottunk.

   Gyermekkorban lesz király (az első években valószínű csupán társuralkodó apja mellett), és 55 évig uralkodik (a leghosszabb ideig Júda királyai közül).

   Isten sok időt adott neki a szolgálatra, és szomorú hallani, hogy ő ezt engedetlenségre használja. Azt teszi, amit rossznak lát az Úr. Milyen sokszor visszaélünk az Isten áldásaival: egészségünket, erőnket, tehetségünket, anyagi javainkat nem arra használjuk, amire ő rendelte.

   Újra építteti az áldozóhalmokat, a Baál- és Aséra-oltárokat, még a templomban is ilyen oltárokat állított fel. Pedig apja megtisztította a szent helyet. Nem elég a szülők példája, törekvése, mindenkinek személyesen kell megismerni az Isten útját, igazságát. Saját éltünkben is tapasztaljuk, hogy a rossz nagyon makacs dolog: mindegyre visszatér. A nemes növényt csak egyszer kell kivágni, és elpusztul, a gyomot százszor, és újra kihajt.

   Olvastunk egy szörnyű mondatot: fiait is elégette áldozatul. Az Aséra kultusz része volt az elsőszülött gyermek feláldozása, ami kiengeszteli a haragvó istenséget, és jólétet biztosít. Primitív, brutális dolog. De mai kifinomult világunkban is hányan áldozzák fel meg nem született gyermekeiket a karrierért, a kényelemért. Ugyanott vagyunk.

  Varázslást, igézést űzött, halottidézőket tartott, pedig Isten szigorúan megtiltotta ezeket a praktikákat az ő népe számára. A hitetlenség, Isten iránti bizalmatlanság, akaratának a megkerülése jut ezekben kifejezésre, ezek modern változatában is (horoszkóp, keleti misztika, stb.)

   A történészek azt mondják, hogy a Manassé korában Júda ősi vallásos hagyományainak hanyatlását, a bálványimádás és más pogány szokások átvételét az is magyarázza, hogy az ország Asszíria erős befolyása alatt állt, és ha meg akart maradni, ha meg akarta őrizni bizonyos fokú önállóságát, akkor át kellett vennie a nagyhatalom hitét, vallását.

   A világ mindig igyekezett rákényszeríteni véleményét, stílusát, életformáját – erőszakosabb vagy mérsékeltebb módszerekkel – Isten népére. Látjuk ennek nagyon szembetűnő jeleit magunk körül is. Olyan öntudatlanul engedjük, hogy sodorjon ez a divat, az Isten nélküli, a krisztusi értékeket megtagadó világszemlélet áramlata.  Nehéz ellenállni, nehéz hűségesnek maradni, kitartani. Könnyű megmagyarázni azt, hogy miért van így, miért nem lehet másként.

   Az Aséra bálványszobra Isten templomába kerül. A bálványok, a bűnök mindig az első helyet követelik. Mindig Istent akarják helyettesíteni. Hány ilyen Isten helyét átvevő kísérés van: anyagiasság, önteltség, szenvedélyek, stb.!

  Manassé tévelygésbe viszi egész Júdát. Nyilván, királyként nagy a befolyása az ország népére. De mindnyájan hatással vagyunk egymásra. Valaki azt mondta: minden találkozásban vagy a mennyország, vagy a pokol fele taszítjuk egymást.

Pogánykodásban túl tesznek a pogányokon. Ismerjük ezt a jelenséget is. Az utóbbi állapota rosszabb az elsőnél. És süket a Manassé füle, nem lehet vele beszélni, nem jut el a szívéig az Isten szava. Vajon hozzánk eljut-e?

   Manassé élete mégis fordulatot vesz. Szinte igazságtalannak érezzük: várnánk példás megbűnhődését (Jónás-szindróma). De megtérése azt példázza: Isten kegyelme végtelen. Manassét fogságra hurcolják. (Részt vett egy összeesküvésben Asszurbanipal ellen). A nyomorúság jót tesz neki. Elgondolkozik, önvizsgálatot tart. A mélységben könnyebb magunkba szállni (és felfele tekinteni). Ha fent vagyunk, akkor könnyen elszállunk. 

  Mélységesen megalázta magát… Megható olvasni – milyen nagy az Isten irgalma –, hogy az Úr  megkönyörült rajta; meghallgatta könyörgését, és hazavitte országába, Jeruzsálembe. Manassé megtanulta ebből, hogy az Úr az Isten. És azt is, hogy neki elsőszámú feladata teljes szívből, teljes erővel ezt az Urat szolgálni. Esélyt kap a templom, az ország megtisztításához és újjáépítéséhez. Ehhez azonban le kell rombolnia saját építményeit, szobrait, bálványait. Addigi életművét. Kár és szemét, ahogy Pál apostol írja, ahhoz a dicsőséghez képest, amit az Úr szolgálata jelent.

   Nem ronthatjuk el úgy az életünket, hogy – a megalázkodás útján elfogadott kegyelem által – újat ne kezdhetnénk. A mi legnagyobb gonoszságunk sem csorbíthatja meg Isten jóságát, ezért ő bennünk és általunk véghez tudja vinni a jóvátétel csodáját is.    

  Maradnak nyomok a régiből. Az áldozóhalmokon tovább áldozott a nép, olvastuk, de csak az Úrnak…

Törékeny hitünkkel, botladozó életünkkel, gyarlóságainkkal is az Úr dicsőségét hirdetni. Ámen.  

      

 

Préd 4,1-12 (vázlat)

 

1 Láttam azt is, hogy milyen sok elnyomás történik a nap alatt. Láttam az elnyomottak könnyeit, akiknek nincs vigasztalójuk. Elnyomóik erőszakosan bánnak velük, és nincs vigasztalójuk.

2 Ezért boldogabbaknak tartom a halottakat, akik már régen meghaltak, az élőknél, akik még életben vannak. Jób 3,11

3 De mindkettőjüknél jobb annak, aki meg sem született, mert nem látja azokat a gonosz dolgokat, amelyeket elkövetnek a nap alatt.

4 És láttam, hogy minden fáradozást és sikeres munkát az emberek kölcsönös irigysége kísér. Ez is hiábavalóság és hasztalan erőlködés!

5 Az ostoba karba teszi a kezét, és tönkreteszi önmagát. Péld 21,25

6 Jobb egy marokra valót szerezni nyugodtan, mint két marokra valót hajszoltan és hasztalan erőlködéssel.

7 Láttam a nap alatt ilyen hiábavalóságot is:

8 Van egyedülálló ember, akinek nincs senkije, sem fia, sem testvére, még sincs vége fáradozásának; nem elégszik meg a gazdagsággal, és nem mondaná: Ugyan kiért fáradozom, és kiért vonom meg magamtól a jót? Ez is hiábavalóság és elhibázott dolog. Zsolt 39,7

9 Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van. 1Móz 2,18

10 Mert ha elesnek, föl tudják segíteni egymást. De jaj az egyedülállónak, mert ha elesik, nem emeli föl senki.

11 Éppígy, ha ketten fekszenek egymás mellett, megmelegszenek; de aki egyedül van, hogyan melegedhetne meg?

12 Ha az egyiket megtámadják, ketten állnak ellent. A hármas fonál nem szakad el egyhamar.

 

     A prédikátor éles szemű, nyitott szívű megfigyelő. Amint hallottuk: együttérzéssel tekint az elnyomottakra. Sok hatalmi visszaélés történik. Azóta is így van (bár sokat változott a világ): az erősebb kihasználja a gyengébbet, a gazdagabb kifosztja a szegényebbet. Ha valamelyik nagyvállalt egy elmaradott országban gyárat épít, akkor nem az anyaország bérét adja a munkásoknak, hanem sokkal kevesebbet. Igazság csak az Isten országában lesz.

  Az elnyomók erőszakkal, kíméletlenül érvényesítik érdekeiket, az elnyomottak pedig kiszolgáltatottságukban keserves könnyet hullatnak, és nincs vigasztalójuk. Ki karolja fel a szegényt, ki áll a gyenge pártjára? Az Ószövetség arról beszél, hogy Isten közel van a megtört szívűekhez, a szegények, árvák ügyét pártfogásba veszi. Krisztus egész élete a számkivetettekkel való közösségvállalásról, a szegények iránti könyörületről szól.

   Egy nagyon keserű, pesszimista mondat hangzik el: ebben a helyzetben, amikor csak nyomorúságot lehet tapasztalni, úgy tűnik, hogy boldogabbak az élőknél a halottak, akik megszűntek a szenvedésektől, már nem kell mindezt a sok gonoszságot elviseljék. Sőt a legjobb annak, aki meg sem született (egy paradoxon ez: lehet-e akárhogy jellemezni, minősíteni azt, aki nincs, sőt, soha nem is létezett), mert nem kell konfrontálódnia a sok gazsággal, amit elkövetnek ezen a világon.

   A Szentírás mélypontja ez. Isten akarata az élet, itt pedig mintha a halál, vagy a meg sem szültés dicséretéről lenne szó. A bűn, az önzés, a telhetetlenség ilyen mélységekbe taszítja az ember. Isten kegyelme innen kell kiemeljen minket. A bűn lehetetlenné teszi az örvendező, hálás, békés életet, elzárja az áldások forrását, amik széppé, tartalmassá teszik emberi létünket. 

   A gonoszság, a hamisság tapasztalata azonban nem kell kétségbeesésbe taszítson, hanem hitünket kell megacélozza… Az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk. (A kishitű ember azt mondja: annyi a rossz, nem érdemes, míg a hívő azt: annyi a rossz, hogy nagyon neki kell dőlni a szolgálatnak. Az orvos sem mondja: annyi a beteg, hogy nem érdemes gyógyításukkal foglalkozni.)

  Hallunk az irigységről. A prédikátor megfigyelte: ha valaki sikeres munkát végez, az kiváltja a mások irigységét. Mert bennünk van a kérdés: miért a másik. Annak miért jön össze minden? Egymáshoz viszonyítjuk magunkat (2 zsidó üzletes története).

   A szentíró elítéli a semmittevést, de azt a fáradozást, amelyben valaki agyonhajszolja magát. Jobb egy marék nyugodtan, mint kettő hasztalan erőlködéssel. Mennyire igaz! Mennyire a második, harmadik, sokadik marok bűvöletében, kényszerében élünk! Rááldozzuk időnket, egészségünket. Megspóroljuk az Istennel való találkozást… életünk legnagyobb áldását.

   A magáért fáradozó ember a hiábavalóság egyik megtestesítője. Anyagiasságában megvonja magától a jót, és nem kérdi meg: miért az egész?

    Egy nagyon szép tanítás hangzik el a közös munkálkodásról (egyáltalán két ember közösségéről, kapcsolatáról). Jobban boldogul kettő, mint egy. eredményesebb a munkájuk … Ha elesik az egyik, felsegíti a másik, de jaj az egyedülállónak. A magány korunk egyik legsúlyosabb betegsége lett. Olyan meghitt a kép: a hűséges társak (hitvesi kapcsolatra gondolunk) egymást melegítik.

   A hármas fonál nem szakad el egyhamar. Előzőleg kettőről volt szó. Ki a titokzatos harmadik? Milyen jó erre a kérdésre hittel megtalálni a választ! Ámen.  

Kol 1, 9-23  (ref. bűnb.?, vázlat)

 

9 Ezért tehát attól a naptól fogva, amelyen ezt meghallottuk, szüntelenül imádkozunk és könyörgünk értetek, hogy tökéletesen megismerjétek az ő akaratát minden lelki bölcsességgel és belátással,

10 hogy élhessetek az Úrhoz méltóan, teljes mértékben az ő tetszésére, és teremjetek gyümölcsöt mindenfajta jó cselekedettel, és növekedjetek Isten ismeretében.

11 Erősödjetek meg minden erővel az ő dicsőségének nagysága szerint a teljes állhatatosságra és az örömmel viselt hosszútűrésre.

12 Adjatok hálát az Atyának, aki alkalmassá tett titeket arra, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljetek. ApCsel 26,18; 1Pt 2,9

13 Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és ő vitt át minket szeretett Fiának országába,

14 akiben van megváltásunk és bűneink bocsánata. Ef 1,6-7

15 Ő a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény előtt.

16 Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok: minden általa és reá nézve teremtetett.

17 Ő előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn.

18 Ő a feje a testnek, az egyháznak; ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy minden tekintetben ő legyen az első. Ef 1,22-23

19 Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék,

20 és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent a földön és a mennyben úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által. Ef 1,10; 2,16

21 Titeket is, akik egykor Istentől elidegenültetek és ellenséges gondolkozásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt,

22 most megbékéltetett emberi testében halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé.

23 Ha ugyan megmaradtok a hitben szilárdan és egyenesen, el nem tántorodva az evangélium reménységétől, amelyet hallottatok, amely hirdettetett minden teremtménynek az ég alatt, és amelynek én, Pál, szolgájává lettem.

 

 

   Kolossé a Lykos folyó partján épült, 200 km-re Efézustól. Termékeny völgyben feküdt, gazdag kereskedő város volt… Pál soha nem járt ott, a gyülekezet alapítója Epafrász, a levelet Tikhikosz viszi el Rómából (valószínű, személyesen)…

   Különböző tévtanítások jelentkeztek a gyülekezetben: a zsidók részéről a törvény mindenek fölé helyezése – annak bizonygatásával, hogy csak azáltal lehet megalapozott, igazi, valódi a hit -, a gnosztikusok csoportja részéről ezoterikus tudás, titkos ismeretek, a Krisztusban való hitet kiegészítő spirituális élmények ígérete. Pál ezzel szemben – az Újszövetség egyik legszebb hitvallásában – Krisztus egyediségét, felülmúlhatatlanságát hirdeti. Benne Isten teljes békességet, teljes üdvösséget ajándékoz. Mást nem kell keresni, mert nem is lehet találni. Pótlékokat, sokszor elkápráztató emberi bölcsességet igen, de igaz hitet semmiképpen.

   Az igében hallottunk arról, Pál elmondja a gyülekezetnek: sokat imádkozik értük, kivált azért, hogy minél jobban megismerjék az Isten akaratát. Manapság is annyi minden fontosabb ennél. Hiába vagyunk a reformáció egyháza. Nagyon eltávolodtunk a reformáció nagy lelki felismeréseitől. (Valaki azt mondta: a katolikus egyházra nagyobb hatással volt a reformáció, mint ránk.) A Biblia üzenete sok református számára idegen, az gyülekezet közössége semmit sem jelent. A magunk útját járjuk. Persze, messze eljuthatunk sikerekben, anyagiakban, de Isten nélkül üres, értelmetlen lesz az életünk. Nincs reménytelenebb állapot annál, mint amikor az ember önmagába kapaszkodik.

   Isten akaratát megismerve juthatunk igazi belső bölcsességre, belátásra, és élhetünk az Úrhoz méltóan, gyümölcsöt teremve minden jó cselekedettel. Fontos-e ez nekünk? Egyre gyakrabban hallani: az életem az enyém, én saját tetszésem szerint akarom azt használni. Sem mások javára, sem az Isten dicsőségére! Jogunk van ehhez, de ezzel a „negatív hitvallással” nem szakítjuk-e ki életünket a legfontosabb kapcsolatból? Nem legsajátosabb küldetésünket tagadjuk-e meg? Nem lesz-e öncélú örömkergetés, beszűkült vegetálás az életünk, amit pedig Isten áldássá akar tenni. A gyümölcsfa attól értékes (egyáltalán attól önmaga), hogy gyümölcsöt terem.

   A szolgálatban, ha vállaljuk, Isten megerősít, állhatatossá tesz, örömmel viselt hosszútűrésre segít. És részesít a szentek örökségében. Keresztyén hitünk lényegéhez tartozik ez a reménység. Isten az ő kimondhatatlan dicsőségébe fogad: megszabadítva a sötétség hatalmából átvisz az ő országának tündöklő világosságába. 

  És ezután hangzik el a szép hitvallás, himnusz arról a Krisztusról, akiben, akiért mindez megtörténik velünk… Mit vagy kit lehet Krisztus mellé állítani?

   Megváltás… bűneink bocsánata (különben semmi közünk nem lenne Istenhez).

Ő Isten képe, képviselője… (Isten megmutatta, leleplezte, felfedte magát benne).

Elsőszülött, benne teremtetett minden… általa, reá nézve. Galaxis milliárdok, az atomok, kvarkok parányi világa, az emberi történelem. Minden benne áll fenn. Minden róla szól.

Az egyháznak, a megváltottak közösségének ő a feje… Elsőszülött a halottak közül (benne reménységünk a végtelenig, az örökkévalóságig terjed). Az egész teljesség benne lakik. Mondhatunk-e valamit, ami kívül van a teljességen? (Ami Krisztuson kívül van, az a szó pozitív értelmében nem létezik.)

   Visszatér az apostol a megváltás gondolatához: nem varázsütésre ment végbe, nem valami titkos ceremónia révén, hanem személyes áldozat árán, Megváltónk keresztfán kiontott vére által.

Titeket is, írja az apostol. Minket is, kell hozzáfűznünk hit által. Csak álljunk meg ebben a hitben! Ámen. 

 

 

2 Móz 20,14 (Kapcsolat a másik nemmel)

 

Ne paráználkodj!

 

    Köszönöm a meghívást: a nehézségeken, elfoglaltságokon túllépve végül jó itt lenni, testvérekkel, akik – velem együtt – a földi élet kísértéseihez keresnek mennyei erőforrást. Már-már rendszeres résztvevője vagyok a rövidterápiás programoknak, és ez nemcsak egy szellemeskedő mondat, hanem tényleg úgy gondolom, hogy mindnyájunknak szükségünk van lelki karbantartásra (kisebb javításra, vagy éppen generálozásra), kinek ezért, kinek azért. A segítő pedig segítséget talál. 

    Minden kísértés, szenvedély, ha megkörnyékezi, behálózza az életünket, akkor megbénít, meggátol rendeltetésünk betöltésében (nem az vagyok, akinek Isten látni akar, mert valami/valaki mástól függök).  Bár nagyon változatos lehet a „megkötözöttségek” formája, természetrajza, diagnosztikája, lefolyása, megnyilvánulása (van, akinél szinte tünetmentesen zajlik), az eredménye ugyanaz: vergődés, tagadás, konfliktus önmagunkkal és környezetünkkel, lelki visszafejlődés, vagy megrekedés elemi vágyaink, ösztöneink szintjén.

    Nem kérdés, hogy mindnyájan az első Ádám gyermekei vagyunk, alapvetően ugyanazon indulatokkal, vágyakkal, törekvésekkel. Ezek önmagukban nem negatív minőségek. (Minden ember Isten képét hordozza, a lelke mélyén jó akar lenni, megértésre, elfogadásra vágyik, boldogság után sóvárog.) Csakhogy menet közben valami eltorzul, elromlik (akár a bűneset történetében), az önzés, a gyűlölet, az erőszak, a nagyravágyás, a gonosz indulatok, a mámor kívánságának uralma alá kerül.  Persze, mindez az emberekben nem egyforma intenzitással jelentkezik, vagy nem egyforma mértékben és módon bontakozik ki. Azonban tudnunk kell, hogy emberi mivoltunkhoz hozzátartozik ez az árnyoldal is. János írja: Aki azt mondja, hogy nem vétkezik, az hazuggá teszi őt… aki megvallja, hű és igaz, hogy megbocsássa. Számot kell vetnünk a bűn lehetséges valóságával, valóságos lehetőségével magunkban, önreflexióval kell ehhez a tényhez viszonyulnunk, engednünk, hogy az Ige reflektorfénye ráhulljon életünkre. (Minél inkább a fényforrás alá állok, annál kisebb az árnyékom.)

    Élnek téveszmék azzal kapcsolatban, hogy egyesek fölötte állnak ezeknek a problémáknak. Minden embernek van árnyéka, legyen orvos, lelkész, pszichológus, akadémikus (egyébként Krisztus Urunkról is azt tanítja az Ige, hogy maga is megkísértetett). Fontos tehát megismerni magunkat, érzéseinket, indulatainkat, de felfedezni a lelki fogódzókat is, tudatosítani azt, hogy bár ezek a sötét erők is hatnak ránk vagy működnek bennünk, mi a Lélek dacoló erejét kaptuk Istentől.

Fontos kapcsolatban maradni azzal, aki meg tud szabadítani és őrizni, és fontos az emberi közösségek segítségét is igénybe venni. A hit az harc. A Krisztus követésének útján nincs karosszék, fotel: küzdelem van, de adatik győzelem és áldás is. (Történet: kapcsolatban maradni. A fiatal testvér panaszkodik bátyjának: teljesen kivagyok, képzeld, a legjobb barátomról azt hallottam: egy társaságban kijelentette, tele van velem a hócipője, nem is akar látni engem. Az idősebb azt kérdezte: beszéltél a barátoddal? Nem – hangzott a rövid válasz. Akkor először őt kérdezd meg, mert aki valakitől el akar szakítani, az először eltávolít tőle.) A tékozló fiú esete… Isten mindig kapcsolatban marad velünk.   

    Vitán felül áll: mindnyájan az első Ádám gyermekei vagyunk, az önzés, a nagyravágyás, a szerzés, a bosszú ösztöneivel… A kérdés az, hogy tudunk-e a második Ádám gyermekeivé lenni?

   A témát megkapván nem nagyon lelkesedtem. Szívesebben beszéltem volna pl. az 5. parancsolatról… Valahogy jobban objektiválható tanítás az: a szülőkkel való kapcsolat (ha problematikus is), könnyebben szabályozható. Tisztelettudás, segítés, lelkiismeretes viszonyulás. A 7. parancsolatban jobban benne vagyunk, mélyebb az érintettségünk.

   A két nemmel kapcsolatban (maradok még a klasszikus felosztásnál, bár liberálisan felvilágosult szakemberek már több nemről beszélnek: ennek a kettőnek mindenféle kombinációjáról: egyes számú nem az egyessel, kettes a kettessel, egyes a kettessel, egyes az egyessel és a kettessel, egyes a többessel, stb.), szóval a hagyományos két nem (a nő és férfi) kapcsolatáról szólván két nem-ről akarok először beszélni (tagadószó):

    Az egyik a teremtéskor hangzik el: nem jó az embernek egyedül. A másik a tízparancsolatban fogalmazódik meg (éppen a 7. a sorban): ne paráználkodj! Arra utal ez a kiegészítés (hivatkozom majd rá, hogy Krisztus Urunk ezt a kiegészítést is kiegészíti), hogy mi a jóval is vissza tudunk élni. Pl. értelmünkkel, vágyainkkal, képességeinkkel, lehetőségeinkkel.

1. Nem jó az embernek egyedül. Az egyébként az általánosan jónak nevezett világban hangzik el ez a megjegyzés Isten részéről. Elsősorban az van benne ebben a kijelentésben, hogy Isten közösségre teremtett: önmagával és egymással. Csak benned nyugszik meg lelkem. Nem vagyunk elegek önmagunkban, sőt önmagunkban nem is lehetünk önmagunk. Lacan, francia filozófus írja: a szubjektum csak objektumként ismerhet magára, úgy, mint akit más megszólít, kérdez, szeret. Isten kegyelmében és egymás arcában ismerjük fel magunkat. A beszéd is – ami nélkül gondolataink, érzelmeink kifejezésére alkalmas fogalmi rendszerünk, és értelmünk sem alakulna ki – közösséget feltételez. Ádám kommunikáló személy.

   Ez a negatív tartalmú, hiányról tanúskodó megállapítás így folytatódik: szerzek neki segítőtársat, hozzá illőt. Egy strukturális, lényegi, egzisztenciális vonás bennünk a másik nemhez/félhez való vonzódás, a társ utáni igény. (Voltak, vannak, akik ezt plátói módon, vagy egészen spirituálisan élik meg.) De a társ utáni vágy egy nagyon erős, a Biblia szerint teremtett törvény bennünk. A másik nem vonzásának, gravitációjának a törvénye ez. Ostobaság lenne a mindennapi életben figyelmen kívül hagyni a gravitáció jelenségét (legtöbb baleset oka a gravitáció). Ugyanígy nem tekinthetünk el ettől a belső törvényszerűségtől sem. El kell mondanunk, hogy elsősorban a középkori egyház nemcsak tabuizálta, de démonizálta is a nemiség kérdését, szigorú tiltásokat állítva fel, bűnnek, szégyennek bélyegezve ezt az emberi hajlamot. A Szentírás tanítása nincs összhangban ezzel az egyházi prüdériával, a test lebecsülésével. Jézus maga is idézi azt, hogy a férfi ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté. Pál írja, hogy minden tekintetben tisztességes a házasság. Sok szép szerelmi történetet olvasunk a Bibliában Akár az őstörténet narratívájához visszamenve: Ádám és Éva – még a bűneset előtt - ilyen értelemben is szerette egymást, vágyott egymás után, társat talált egymásban. Vagy Ábrahám és Sára, Izsák és Rebeka, Jákób és Rákhel, az Énekek Éneke. (Negyedik osztályos voltam, amikor először lettem szerelmes… Abban az időben tényleg nem tudtunk semmi „többet”, szent naivitásban éltünk, de a harmadikos kislány mássága, bűbájos mosolya egészen lenyűgözött, hevesen dobogott a szívem, ha találkoztam vele, boldog voltam, ha figyelemre méltatott. Elhatároztam, hogy ha nagy leszek, feleségül veszem, akkor még tényleg semmi másra nem gondolva - még ismeretlen téma volt számomra a testi kapcsolat -, csak arra, hogy így mindig együtt lehetünk. Sokunknak vannak ilyen ártatlan történeteink.)

    Igaz, hogy olvasunk a Bibliában csúnya, sokkoló történeteket a nemiség ártó megnyilvánulásairól, határátlépéseiről. Ez az isteni adottság ördögi csapda tud lenni, ez az erős kötési energia bűnös indulatokban szabadulhat fel, ha öncélúvá lesz, ha csak a szenvedély kiélése lesz a fontos (Dávid és Betsabé, Sámson és Delila).

Sexualitat: „Sie ist eine aufregende (felvillanyozó) Gabe und manchmal eine schwere Last, sie ist die Form intimster Nähe und manchmal ein Mittel grausamster (legszörnyűségesebb) Gewalt.”

   Görögül érosznak nevezik ezt a vonzerőt: innen az erotika szavunk. Bennünk alvó energia, amit higgadtan kell kezelnünk, mert bomba módjára pusztító tud lenni, de két ember szeretete, ragaszkodása beteljesülésének a közvetítőjévé is válhat. A Szentírás egészének az üzenetét tekintve: a szexualitásnak rendeltetése van, de ez azt is jelenti: rendelt helye az egymásért teljes felelősséget, életközösséget vállaló kapcsolatban, a házasságban. A tűz áldás, ha a tűzhelyen ég, és átok, ha szabadon terjedhet.    

   Arról szól a második nem, hogy hogyan éljünk ezzel a vággyal. Érvényes-e még ez a régi tiltás, vagy a mai felvilágosult korban már túlhaladott? A mai ember szereti maga eldönteni. Nem tűr beleszólást, szabályozást. De rendelkezik-e kellő bölcsességgel? Önmagát állítja az erkölcs mértékévé. Saját kényelmét, jólétét. Bizonytalan viszonyítási alap, csuszamlós talaj ez. Erkölcsi káosz és sok nyomorúság származik belőle.

    Isten a mi és a mások életét, tisztességét, méltóságát kímélő biztonsági korlátokat állít fel. Szükségünk van ezekre. Lehet maradinak, idejétmúltnak nevezni, de hasznunkra vannak. Addig is kövesd a törvényt, amíg megérted! Segítő társról beszél a teremtéstörténet. Társról, aki mellém áll, aki közösséget vállal velem. Akire számíthatok. És ez kölcsönösségi értelemben igaz. Csak a segítő társsal lehetek ilyen testi-lelki egységben. Arról is olvasunk – az idézett igerész folytatásában -, hogy elhagyja az ember apját, anyját, és ragaszkodik a feleségéhez. Nem fűhöz-fához csapódik, hanem feleségéhez ragaszkodik. Az Istentől kapott „egy test, egy lélek” felelősségének körében nincs más kategória. Fiataloknak szoktam mondani: könnyű lefeküdni egymással, de felkelni?

   Ne paráználkodj! A kifejezés elsődleges értelemben a házasságtörésre vonatkozik. A házassági szövetség megszegéséről (a lelki paráználkodás ennek mintájára az, ha megrontva Isten kegyelmi szövetségét, hűtlenek leszünk - Hóseás). Pál apostol is többször hivatkozik erre a parancsolatra (pl. 1Thessz 4,3-4). Tudjuk, mai világunknak más az értékrendje és a gyakorlata. Sok szenvedés, csalódás és nyomorúság származik ebből. Széthulló családok, félszülős gyermekek, lelki szenvedés, hazudozás, kiábrándult, vagy a végletekre hajtó fiatalok, abortusz … Pedig olyan szépen és romantikusan indul minden: egy csinos kolleganő, egy kis ital, stb. És a szerelemnek mindenhez joga van. Csakugyan? És könnyen fel is menti magát az ember (magunknak teszünk a legkönnyebben engedményeket): nem a középkorban élünk, mindenki ezt csinálja, egy kis kaland csupán, attól én még rendes férj és apa vagyok. Akár keresztyéni magyarázatot is tudunk adni: nincs köze a hitemhez, mert ez testi dolog, lelkemben azért és Krisztus követője maradok… De megsebzett életek, felbomló családok, válások bizonyítják: nem jó ez az út. „Amit akartok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is azt cselekedjétek velük”.

   Isten boldognak akar látni minket. Semmitől nem akar megfosztani, ami szép, javunkra, mások javára, életünk kibontakozására szolgál. A nemiség Isten csodálatos ajándéka, öröm forrása. De nem felelőtlen játék, hanem felelősségteljes kapcsolat, közösség, életsors. Nem egyéjszakás élmény. Ilyen nincs is. Soha nem zárul le egy éjszakával. Nyoma marad. Folytatása van. 

A házasságot soha nem lehet kívülről felfrissíteni. Ha házasságunk megfáradt, kiürült, ha elidegenedtünk, arról sokszor mi magunk tehetünk. (Indiai történet. Egy nyugati férfi sokat járt egy indiai faluba, jól ismerte a lakosokat, egyszer hallotta, hogy az egyik legtehetősebb fiatalember egy szegény lányt vett el, mégpedig úgy, hogy 7 ökröt adott érte… Úgy emlékezett, hogy az újdonsült feleség csenevész alakú, jelentéktelen kinézetű hajadon volt, de amikor meglátogatta őket, nem ismert rá: egy gyönyörű nő állt előtte. A sokra becsült feleség kivirágzott.)

   Manapság hallani a nyitott házasságról. Tkp. egy hátborzongató hangulatú zárt osztály. Beszélhetnénk a pornográfiáról („a férjem a tévével, a számítógéppel csal”). Megdöbbentő, hogy magasan képzett, vagy éppen lelki vezetéssel megbízott emberek esnek ebbe a függőségbe. Egy gombnyomással elérhető izgalom. A 7. parancsolat ezt is tiltja? Testünk nem, de gondolatunk, fantáziánk bonyolódik a paráznaság szövevényébe.         

   Jézus azt tanítja: ha bűnös kívánsággal tekintesz egy asszonyra... (Írásmagyarázók szerint férjezett asszonyról van szó.) Hát itt mindnyájan a vádlottak padjára kerülünk. Sok tisztátalan gondolat ébred bennünk. Nyögjem ki: bennem is. A mai, szex-centrikus világban különösen ki vagyunk téve ennek. Nem járhatunk behunyt szemmel, de fontos, hogy mire/kire irányul lelki tekintetünk. Kinek engedem, hogy irányítson. (Az indiai herceget és családját Nagy Sándor foglyul ejtette. Azt kérdezte tőle: mit adsz gyermekeidért – az országomat, feleségedért – magamat. Nagy Sándornak tetszett a bátor kiállás, és elengedte őket. Kérdi a férj a feleségtől: láttad-e, milyen jóképű ez a hadvezér. A feleség azt válaszolta: én csak azt láttam, aki az életét is kész lett volna értem áldozni.)

   Ahogy Krisztusban, az Egyetlenegyben mindent megnyerünk, úgy gondolom, hogy földi értelemben is: egyben az egészet, mindent megkapunk. Az igazi kapcsolat elköteleződés. Ez teszi azt széppé, méltóságossá, emberivé. Hogy vállaljuk egymást. Minden helyzetben. A hűség Isten jellemzője, ebben tudunk hasonlítani hozzá. Sok esetet ismerek: a feleség hűsége mentette meg a férjet.  Fejünk fölött elrepülnek madarak, de ne engedjük, hogy fészket rakjanak. Hűség és kegyelem…  

   Még annyit a parancsolatról: Jézus azt tanítja: a paráznák megelőznek az Isten országában. Van megbocsátás: Isten részéről és - hála Istennek - emberi oldalról is. Ez nem felhatalmazás a könnyelműségre, hanem az újat kezdés lehetősége, esély, törekvés a tisztaságra, egymás megbecsülésére.

    Az alkohol és a 7. parancsolat

1. Említettem – könnyen kinyitja azokat a gátakat is, amiket nem kellene. Az alkohol az az oldószer, ami kitűnően oldja - többek között - az erkölcsöt is. Az ember megtesz olyan lépéseket, amiket aztán nem szívesen vállal. A napokban mondta el valaki, egy külföldi parti emlékeit felidézve: volt ott minden, pia, fű és nők. Nem tudom mi történt, biztos jó volt, de nem emlékszem semmire, mert csak másnap tértem magamhoz a WC-ben.
2. Gyakori történet az is –nemrégiben hallottam egy hasonlót -, amikor a párhuzamos élet, a házasságon kívüli kapcsolat feszültségeit enyhíti valaki alkohollal. Úgy enyhíti, hogy súlyosbítja. Nem jó az embernek egyedül, de még rosszabb hármasban. Nyilván, hogy ez a fonák, olykor kínos, sakkozós helyzet (az ember magának ad mattot) nehéz érzelmi megterhelést jelent, mégha valaki úgymond le is írta a társát.
3. Fiataloknál gyakran a frusztráció, szerelmi csalódás, a társat nem találás keserűsége vezet alkoholizáláshoz, amivel - nyilván – tovább romlanak az esélyek. Sajnos, sok drága fiatal élet elkallódik így. Iszonyatos veszteségeket könyvelhetünk el, az első és a második világháború összesen nem pusztított el annyi fiatalembert, mint az azóta eltelt időszakban az alkohol. A csalódások az élethez tartoznak, edzenek, erősítenek. Én hálát adok Istennek, hogy volt részem szerelmi csalódásban, mert különben nem a feleségemet veszem el…
4. Valahol olvastam egy kimutatást (internetezés közben mindenféle az ember szeme elé kerül), hogy a párok (a statisztika nem szól arról, hogy ezek mind házasságban élők, vagy pedig nem) nagy százaléka alkoholt fogyaszt szeretkezés előtt, mert az úgymond fokozza a vágyat. Bizonyos értelemben igaz, de az biztos, hogy (kivált hosszú távon, idült formát öltve) csökkenti a teljesítményt és letompítja az öröm átélését.
5. A válás… A múlt napokban beszéltem egy bergenyei férfival… Nemrégiben hagyta ott a felesége, az italozás miatti hosszú közös kínlódás után, úgy tűnik, végleg. Ő mondta nekem: higgye el, egy alkoholista ezt a helyzetet nem tudja elviselni, csak itallal. Súlyos mondat. Nyilván, a helyzet is súlyos. De bár ez a kézenfekvő, számára bejáratott, mindig azonnali ellazulást, felejtést, kikapcsolást hozó módszer, mégsem ez a megoldás. Nem jó ehhez a feszültségoldó mintához nyúlni. Egy halálos kiút ez! Az elesésé, nem a talpra állásé, a lepusztulásé, nem az újat kezdésé, az elbutulásé, nem az élet értelmének a kereséséé.
6. Egyedül maradt férfiakat, de nőket is fenyeget az, hogy az alkohol társpótló lesz. A magányt feledtető barát. Olyan, amitől megnyugvást remélünk, de az életünkkel fizetünk.

 

Ó, Urunk, mennyei Atyánk,

köszönjük, hogy gyermekeid vagyunk, hogy képedre és hasonlatosságodra teremtettél, férfivá és nővé, isteni lelked méltóságát hordozzuk, teremtő erőd szikráját. Köszönjük, hogy értelemmel ruháztál fel, hogy megértsük szent akaratodat, amely által mindig javunkat munkálod. Köszönjük, hogy szívet adtál, hogy érezzünk, szeressünk, örömöt és szenvedést is átélő testet, hogy megtapasztaljuk áldásaidat, a szeretet valóságosságát: abban, ahogy megsimogatjuk gyermekeink fejét, átöleljük barátinkat, és eggyé lehetünk azzal, akit segítőtársként nekünk rendeltél.  Segíts, hogy értelmünket ne vessük oda prédaként a mámornak, szívünket gonosz vágyaknak, testünket a tisztátalanságnak, mert nem arra kaptuk. Taníts minket bölcsességre!

Hallottuk, hogy nem jó az embernek egyedül. Köszönjük, hogy először arra gondolhatunk, hogy Krisztus a mi testvérünkké lett, bűneinket is vállalta. Ő mondta: tiveletek vagyok. Köszönjük őt, a lelki társat, benne a békességet, a lelki öröm teljességét.

Hálát adunk az emberek közösségéért, családunk tagjaiért, barátainkért, akik számára fontosak vagyunk. Te tudod, mennyire jó, hogy körülöttünk vannak. És hálát adunk azért, ha házastársat rendeltél számunkra, megköszönjük ragaszkodását, az egymásban adott örömet. Kérünk, bocsáss meg, ha visszaéltünk szeretetével, jóságával. Könyörgünk azokért, akik eltávolodtak, elhidegültek egymástól, vezesd közel egymáshoz újból… Imádkozunk azokért, akik házastárs nélkül élnek, légy mellettük, hogy ne érezzék magukat elhagyatva, hadd tapasztalják meg, hogy Krisztusban teljes lehet az élet. Akiknek pedig társat rendeltél, add, hogy megtalálják azt.

   Segíts, hogy testünkben-lelkünkben téged dicsőítsünk, akaratodat tegyük, mert ez a jó, ebből fakad áldás.

  Könyörülj a programon részvevőkön, áldd meg életüket, adj gyógyulást, megújulást, tégy szabaddá mindenkit a jóra. Segítsd Lelked által a segítőket! Ámen.                

 

 

1 Thessz 5, 1-11  (vázlat)

 

1 Ennek idejéről és órájáról pedig nem szükséges írnom nektek, testvéreim,

2 mert ti magatok is jól tudjátok, hogy az Úr napja úgy jön el, mint éjjel a tolvaj. Mt 24,43; Lk 12,39; 2Pt 3,10

3 Amikor azt mondják: Békesség és biztonság, akkor tör rájuk hirtelen a végső romlás, mint a fájdalom a várandós asszonyra, és nem fognak megmenekülni.

4 Ti azonban, testvéreim, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvajként lephetne meg titeket.

5 Hiszen valamennyien a világosság és a nappal fiai vagytok, nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé. Róm 13,12-14

6 Akkor ne is aludjunk, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok!

7 Mert akik alszanak, éjjel alszanak, és akik megrészegednek, éjjel részegednek meg.

8 Mi azonban, akik a nappal fiai vagyunk, legyünk józanok, vegyük magunkra a hit és a szeretet páncélját és mint sisakot, az üdvösség reménységét. Ézs 59,17; Ef 6,13-17

9 Mert Isten nem haragra rendelt minket, hanem hogy elnyerjük az üdvösséget a mi Urunk Jézus Krisztus által,

10 aki meghalt értünk, hogy akár ébren vagyunk, akár alszunk, vele együtt éljünk.

11 Vigasztaljátok tehát egymást, és építse egyik a másikat, ahogyan teszitek is.

 

    Időkről és órákról hallunk. Az egyház történelme során sok spekuláció kapott lábra. Úgy látszik, a sok melléfogás ellenére ezek a találgatások és a hozzájuk kapcsolódó váradalmak újból és újból fellángolnak. Advent van, ez azt hirdeti: Jézus eljött és el fog jönni. Mi nem órákat, időpontokat várunk, hanem Megváltó Urunkat. Ő tölti be, hozza el az időt (és nem fordítva).

   Tudjátok, hogy úgy jő el… Pál egyszer járt Thesszalonikában, pár hetet töltött ott, és mégis leírja: tudjátok, mert Krisztus tanítását szívetekbe fogadtátok. A kép – ami a Krisztus eljövetelének váratlanságát hangsúlyozza - feszültséget hordoz magában. A szent készülődés és várás békessége ez. Izgalommal várni, és mégis bizalommal és reménységgel. Később arról ír az apostol, hogy bár váratlanul jön el, titeket mégsem lep meg.

   Megszólal az ítélet hangja is. A levél előző fejezeteiből megtudjuk, hogy a gyülekezet tagjait gúnyolják, üldözik, szenvedniük kell… Az öntelt, a győztes szerepében tetszelgő ellenségre utalva beszél az apostol a büntetésről, ami azoknak az osztályrésze, akik cinikusan visszautasítják Isten kegyelmét, akik – semmibe véve az Úr szeretetét - gonoszul bánnak az ő megváltott gyermekeivel.

  A világosság és nappal gyermekei vagytok. Nem lelki sötétségben, tudatlanságban és hitetlenségben éltek. Aki ismeri Krisztust, aki benne megismerte az igaz embert és az igazzá tevő Istent, az megvilágosodott ember. Az lát és hisz, hisz és lát.

   Akkor ne is aludjunk, mint egyesek, hanem legyünk éberek és józanok. Vajon, kikre vonatkozik ez a leírás? Sok csoport sajátította ki ezt a minősítést a maga számára. Éber és józan az, aki tisztán látja saját helyét, feladatát a világban, és jövőjét az Isten országában.

   Utalás történik a feslett, kicsapongó, éjszakai életformára, ehelyett a kiegyensúlyozott, munkás életet ajánlja az apostol. És a lelki felfegyverkezést a kísértésekkel és támadásokkal szemben. Hit és szeretet páncélja… érdekes a szeretet említése ebben az összefüggésben. Támadó és védekező erő a szeretet. Válaszunk mindenre a szeretet. Milyen jó lenne! Üdvösség sisakja…

  Mert Isten nem haragra rendelt minket… hanem üdvösségre Krisztus által. Valami megfordult Krisztusban. Csak reá nézve lehet reménységünk, bizodalmunk.

Ő azért halt meg, hogy vele együtt éljünk. Ellentmondásos, a feltámadás misztériumában érthetővé váló kijelentés.

   Vigasztaljátok tehát egymást, és építse egyik a másikat, ahogyan teszitek is. A biztos várás, az élő reménység abban is segít, sőt arra ösztönöz, hogy vigasztaljuk és építsük egymást. A megváltás személyes történés, de egymásért felelős közösséggé formál minket. Nem magunknak születünk, nem magunknak élünk. Bárcsak igaz lenne az ige utolsó megjegyzése ránk is: ahogyan teszitek is! Ámen.  

 

 

Zsid 11, 8-12  (vas.du./idősek találkozója, vázlat)

 

8 Hit által engedelmeskedett Ábrahám, amikor elhívta Isten, hogy induljon el arra a helyre, amelyet örökségül fog kapni. És elindult, nem tudva, hova megy. 1Móz 12,1-5

9 Hit által költözött át az ígéret földjére, mint idegenbe, és sátrakban lakott Izsákkal és Jákóbbal, ugyanannak az ígéretnek az örököseivel. 1Móz 35,27

10 Mert várta azt a várost, amelynek szilárd alapja van, amelynek tervezője és alkotója az Isten. Jel 21,19-22

11 Hit által kapott erőt arra is, hogy a meddő Sárával nemzetséget alapítson, noha már idős volt, minthogy hűnek tartotta azt, aki az ígéretet tette. 1Móz 18,11-14; 21,2; Róm 4,19-21

12 Ezért attól az egy embertől, aki már közel volt a halálhoz, származtak olyan sokan, mint az ég csillagai és mint a tenger partján a föveny, amely megszámlálhatatlan. 1Móz 15,5; 22,17; 32,13

 

 

   Addig köszöntgetem az idős testvéreket, amíg lassadocskán beállok én is soraikba. Jól van ez így. Hálásak lehetünk, hogy az Úr megtartott. Sokan fiatalon kellett befejezzék. Igen, földi életünk jutalom, persze, olykor teher is lehet. Ezeket a terheket is érezzünk: betegség (ebben a korosztályban mindenki gyógyszert szed), magány és elszigetelődés (általános jelenség), az értéktelenség érzése (ez sokszor alaptalan, de mégis jelentkezik, mert nem tudunk dolgozni, stb.).

    Mégis: legyünk hálásak ezért a jutalomért, hogy vagyunk, hogy Isten szeretetében élhetünk, hogy vannak körülöttünk emberek. És gondoljunk arra is, hogy ez az ajándék egyben felelősség is. A családért való imádkozásé, közösségért vállalt szolgálaté, a hit példájának a felmutatásáé. Használjuk életünket (fiatalokra is vonatkozik) az ajándékozó szándékának megfelelően. Ha időt kapunk, akkor jusson abból az elmélyülésre, hitünk erősítésére, a családra, a gyülekezetre, másokra… A kegyelem eszközei lehetünk. Hála Istennek, sok ilyen áldott, szolgáló életű idős személyt ismerünk gyülekezetünkben is.

   Ábrahám Istenre figyelő, hitben élő ember volt. Ez azt jelentette: engedelmes. A hit engedelmesség. Igen, Uram! Ha eléggé erőtlen is vagyok, megfáradtam, mégis. Ábrahám idős volt már (75 éves), amikor elindult. Ki venné szívesen a világot a nyakába 75 évesen? De ő komolyan vette Isten szavát, Isten ígéretét. Lehet újat kezdeni, lehet áldás lenni – a hit erejével. Nem lehet az ember olyan idős, hogy ne lenne érdemes Isten ügyéért fáradoznia. Ennek mindig van értelme. 

   Ábrahám megértette, elfogadta az Isten szavát, hogy drága ígéret örököse. Ezért tudta vállalni azt, amit Isten kért tőle. Amivel megbízta az Isten. Mivel várta a szilárd alapra épített várost, ezért volt ereje a földi feladatok betöltéséhez.

   A keresztyén reménység nem bezárkózás, nem karba tett kéz, hanem aktív figyelem, munkálkodás, szolgálat.

Hit által kapott erőt, hogy nemzetséget alapítson… az idős Sárával. Két idős ember egy nép megalapítójává válik. Érdekes megfogalmazás… Nemzetséget alapítani: nemcsak konkrétan az Izsák születésére vonatkozik, hanem a hitben élők nemzetségének a létrejöttére. Milyen sokat számít a hit! Micsoda áldás fakad belőle! Sokan származtak tőlük… mondom, nemcsak testi értelemben, hanem lelki vonatkozásban is.

   Ha sokat aggódunk családunk, népünk sorsa miatt, akkor az Ige azt tanítja: lépjünk a hit útjára. Ahol hit van, ott élet van, ott jövendő nyílik.

    Ezt a hitet képviseljük a családban, a gyülekezetben, bátorítsuk a fiatalabbakat, erősítsük a közösséget, úgy tegyünk meg mindent, hogy tudjunk, hogy az Isten által tervezett mennyei örökség biztosan félretétetett számunkra! Nem kell túlságosan lekössön a földi, mert biztos a mennyei. Aki csak magával törődik, az a célt téveszti szem elől. (Történet.)

  Az utolsó mondatban hallottunk egy szomorú csengésű megfogalmazást: „aki már közel volt a halálhoz”. Sőt: egyre közelebb. De az ige nem ennél a jól ismert, közhelyszerű gondolatnál időzik el, hanem azzal folytatja: tőle származtak olyan sokan, mint az ég csillagai és mint a tenger partján a föveny, amely megszámlálhatatlan.

   Igaz marad az első kijelentés, de Isten kegyelmének a távlatában új, reményteljes megvilágításba helyeződik: valami olyasmiről beszél, ami megszámlálhatatlan, ami végtelen, ami nem múlik el.

Amiért érdemes fáradozni, munkálkodni, amiben érdemes bízni, amit érdemes várni. Ámen. 

 

 

1 Tim 6, 11-21 (vázlat)

 

11 Te pedig, Isten embere, kerüld ezeket. Ellenben törekedj igazságra, kegyességre, hitre, szeretetre, állhatatosságra, szelídlelkűségre.

12 Harcold meg a hit nemes harcát, ragadd meg az örök életet, amelyre elhívattál, amelyről vallást tettél szép hitvallással sok tanú előtt. 2Tim 4,7

13 Meghagyom neked Isten színe előtt, aki életet ad mindennek, és Krisztus Jézus színe előtt, aki Poncius Pilátus alatt bizonyságot tett azzal a szép hitvallással, Jn 18,37

14 hogy tartsd meg a parancsolatot szeplőtelenül, feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenéséig.

15 Ezt a maga idején megmutatja majd a boldog és egyetlen Hatalmasság, a királyok Királya és uraknak Ura. Zsolt 136,3; Jel 17,14; 2Móz 33,20; Jn 1,17-18

16 Övé egyedül a halhatatlanság, aki megközelíthetetlen világosságban lakik, akit az emberek közül senki sem látott, és nem is láthat: övé a tisztelet és az örökkévaló hatalom. Ámen.

17 Azoknak pedig, akik e világban gazdagok, parancsold meg, hogy ne legyenek gőgösek, és ne a bizonytalan gazdagságban reménykedjenek, hanem Istenben, aki megélhetésünkre mindent bőségesen megad nekünk.

18 A gazdagok tegyenek jót, legyenek gazdagok a jó cselekedetekben, adakozzanak szívesen, javaikat osszák meg másokkal,

19 gyűjtsenek maguknak jó alapot a jövendőre, hogy elnyerjék az igazi életet.

20 Timóteus, őrizd meg a rád bízott kincset. Fordulj el a hazug módon ismeretnek nevezett szentségtelen, üres beszédektől és ellenvetésektől,

21 amelyeket egyesek elfogadva eltévelyedtek a hittől. A kegyelem veletek!

 

 

   Sokszor hallottuk ezt az igerészt, de mindegyre szükségünk van a biztatásra, intésre. Minden advent ránk kérdez, szembesít azzal, hogy mitől kell megszabadulnunk és mit/kit kell befogadnunk.

   Mindig van, amit elhagyjunk, kerüljünk: mérgesség, harag, idegeskedés. Ezt a kérdést nem tudjuk végleg lezárni. Testünkkel kapcsolatban sem mondhatjuk: engem már semmiféle betegség nem támadhat meg.

   Szóval, kerülni a rosszat (először is felismerni, mert néha jónak mutatkozik, vagány dolognak, énünk mohón igent mond rá, Isten Igéje leplezi le. ) És törekedni a jóra. Sok mindenre törekszünk, vajon (többek között) a jóra is?

    Igazság, kegyesség, hit, szeretet. Vajon értékek ezek napjainkban? Képzeljük el: gyerekek beszélgetnek, egyik azt mondja: az én szüleim gazdagok, híresek, befolyásosak, stb., a társa pedig azt mondja: az én szüleim igazságosak, szelídek… Ki arat nagyobb elismerést, ki lesz népszerűbb a többiek körében?

   Harcold meg a hit nemes harcát. Az élet harcairól sokat beszélünk, de közben vívjuk-e ezt a belsőt is? A kísértésekkel, a hamissággal, önzéssel, önmagunkkal. Egy lelki küzdelem ez. Nem sokan vállalják. A lelkiismeretével kevés embernek van baja. Azért nemes, mert célja az Isten akarata szerinti új ember megerősödése szeretetben, mert Krisztus oldalán vívjuk, mert nem fegyverekkel és erőszakkal, hanem a hit erejével, a szeretet kitartásával.

A jutalom nem mulandó dolog, hanem az örök élet.

   Timóteus élete, szolgálata erről a reménységről szóló hitvallást tudott lenni. Az örök életről, amit Isten az ő Fiában ad azoknak, akik hisznek benne.

   Pál Isten előtt, az ő életet ajándékozó ill. munkáló kegyelmére és Krisztus áldozatára hivatkozva (komoly hivatkozási alap!), kéri Timóteust, hogy tartsa meg a parancsolatokat, a Krisztus törvényét, az ő visszajövetelét várva. Aki szereti Krisztust, az őt várva megtartja parancsolatait.

   Ez a rész egy emelkedett, himnológiai záradékkal fejeződik be.

   Külön intés és útmutatás szól a gazdagoknak. Ne a bizonytalan gazdagságban bízzanak, hanem Istenben, aki megélhetésünkre… Ez a mérték, ez a lényeg. A többi már az önteltséget, a hamis bizodalmat táplálja, és nagy kísértés lehet. Legtöbb gazdag olyasmiért harcol, amire igazából nincs szüksége. (Ha pl. D.P. –t megkérték volna halála előtt egy félévvel, hogy adja vagyonának 10%-át valamilyen nemes célra, nem állt volna rá. Ez a megkötözöttség.) Megélhetés… - legyünk hálásak.

    Legyenek gazdagok a jó cselekedetben! Adventi idő van. Próbáljunk erre törekedni.

   Egy másfajta kincsről hallunk. Égi, belső, senki el nem veheti, mindenkivel megoszthatjuk. Ámen.

 

 

Lk 25, 21-33 (/Zsolt 72, vas.du., vázlat)

 

     Ebben az igerészben a Krisztus második visszajöveteléről szóló evangéliumi tanítást találjuk. Lukács Jézus szavait idézi, a leghitelesebb forrásból származik tehát az információ, a felvilágosítás.

  Erre figyeljünk először! Krisztus tanít, aki betöltötte az Ószövetség adventi várakozását, aki testet öltött, kijelentette a megváltásunkra vonatkozó mennyei titkot, nemcsak hirdette, de saját áldozatában meg is bizonyította, be is mutatta Isten kegyelmét, annak igazságát, hogy „úgy szerette Isten e világot”.

   A kegyelem abszolút feltétele és érvénye alatt kell látnunk az „utolsó idők” kérdését, és meghallanunk az azzal kapcsolatos üzenetet. Az események félelmet keltőek (és a bűnös világ romlott állapotát mutatják), de az eredmény, a következmény biztató.

   Jelek lesznek az égen és a földön. A teremtés egésze tanúja lesz ennek a megrendítő végkifejletnek. Azonban ez a feszült nyugtalanság egy új kezdetre irányítja a figyelmet (Jézus másik hasonlata az ő eljövetelével kapcsolatban a vajúdó nőről szól, aki tele van szorongással és rettegéssel, de a szülés szenvedés-teli folyamata mégis egy új élet világra jöttének örömét és reménységét hordozza).

   A népek kétségbeesnek tanácstalanságukban. Ez a kifejezés az Isten nélkül élő emberekre vonatkozik (nyilván, Pált idézve, Isten gyermekei is kétségeskednek, de nem esnek kétségbe). A másik kifejezés: megdermednek a félelemtől és annak megsejtésétől, hogy a látható világ összeomlik. Aki csak a láthatókban, anyagiakban bízik, az mindenét elveszíti, az a semmivel kell szembenézzen. Értjük, hogy mi ennek a félelemnek, megdermedésnek az alapja (Lót felesége kővé vált, mert csak a kövekben bízott, és Sodoma építőköveinek és drágaköveinek elsüllyedése a véget jelentette számára).

   Ekkor meglátják az Emberfiát eljönni a felhőben hatalommal és nagy dicsőséggel. Krisztus először a menny szeretetét hozta el, másodszor a menny dicsősége érkezik meg vele. Először el lehetett őt utasítani, ki lehetett taszítani az istállóba, a keresztre (jaj, milyen nem embernek való helyek jutottak az Emberfiának!), másodszor azonban nem lehet elrejtőzni hatalma elől. Mindenkinek szembe kell néznie azzal, akinek adatott minden hatalom, aki a világ megváltója.

   Szép, biztató üzenet: amikor ezek a jelek feltűnnek, amikor mindez elkezdődik, akkor ti egyenesedjetek fel, emeljétek fel a fejeteket. „Felemelt fővel”, mondjuk a Kátéban. Nem szégyelljük, hogy kiéi vagyunk (hallottuk a de. is), bár sokszor megaláznak, talán kinevetnek. Sokszor lúzernek neveznek (és talán mi is veszteseknek érezzük magunkat). Gondoljuk el: keresztyének a cirkuszokban, gályákon, börtönökben, haláltáborokban, terrortámadások célpontjaiként. Nem győzelmes menetelés ez. És mégis: felemelt fejjel. Reménységgel.

   Elközeledett megváltásotok.

Jézus nagyon gyakorlatias. A valóságból veszi a hasonlatot, mert a valóságról beszél. (Nagyobb erő és érték a láthatatlan szeretet, mint minden látható, de mulandó kincs.) A fügefa példája. Ha zsendül, ha levelet hajt, akkor nyilvánvaló, hogy közeledik a nyár.

Az említett (önmagukban félelmet keltő) jelek azt hirdetik nektek, akik hisztek: közel van az Isten országának megvalósulása. Krisztus erre hívott el.

   Nem múlik el ez a nemzedék - nép, nemzetség.

   Az ég és a föld – a teremtett dolgok - elmúlnak, de a teremtő szó és megváltó szeretet soha. Ámen.   

 

 

Zsolt 146 (vas.du., vázlat)

 

1 Dicsérjétek az Urat! Dicsérd, lelkem, az Urat!

2 Dicsérem az Urat, amíg élek, zsoltárt zengek Istenemnek, míg csak leszek.

3 Ne bízzatok az előkelőkben, egy emberben sem, mert nem tud megtartani. Zsolt 118,8-9

4 Ha elszáll a lelke, visszatér a földbe, és azonnal semmivé válnak tervei.

5 Boldog az, akinek Jákób Istene a segítsége, és Istenében, az Úrban van a reménysége,

6 aki az eget és a földet alkotta, meg a tengert, és ami csak bennük van; ő meg is tart hűségesen mindenkor. ApCsel 4,24; 14,15

7 Igazságot szolgáltat az elnyomottaknak, kenyeret ad az éhezőknek, kiszabadítja a foglyokat az Úr.

8 Az Úr megnyitja a vakok szemeit, az Úr fölegyenesíti a görnyedezőket, az Úr szereti az igazakat.

9 Az Úr őrzi a jövevényeket, támogatja az árvát és az özvegyet; de a bűnösöket tévútra vezeti.

10 Mindörökké uralkodik az Úr, a te Istened, ó, Sion, nemzedékről nemzedékre. Dicsérjétek az Urat! Zsolt 93,1

 

   Isten dicséretére buzdít ez a zsoltár. A karácsonyi történetben sokszor csendül fel a dicsőítés: az angyalok, a pásztorok, a bölcsek szívéből, ajkáról. A menny közelségének, Isten szeretetének a tapasztalata mindig erre indít.

   Mégis ritkán tudjuk átadni magunkat teljesen a hálaadásnak… Mindig van valami, ami nyugtalanít, zavar, foglalkoztat, békétlenséggel, elégedetlenséggel, szomorúsággal tölt el. Ki az, aki eljut oda: annyira tele van hálával a szívem, hogy most semmi mással nem tudok foglalkozni: Ellenkezőleg: nagyon a panaszkodásra van beállítva a tudatunk, szinte keressük az okokat. A mindennapok kis szálkáitól nem látjuk meg a kegyelem nagy tartógerendáit! Luthert parafrazálva: panaszgyártó műhely a szívünk.

   Az Ige azt is sugallja: nem kell arra várnunk, hogy megszabaduljunk minden gondtól, bajtól, (az a pillanat soha nem jön el), hanem bele kell kezdenünk Isten dicséretébe, hogy elkezdjünk szabadulni az említett terhektől.

  A másokat megcélzó felszólítás után a zsoltáros saját lelkét is biztatja. Felismeri, hogy először az ő szíve kell megteljen Isten magasztalásával, akkor tud másokat is hitelesen arra inteni. Ez számunkra is tanulság. Akár a hálaadásban, akár a szeretetben, megbocsátásban, nem kell azt lesnünk, hogy a világ, környezetünk majd megváltozik (pedig sokszor így gondolkozunk), hanem nekünk kell az első lépést megtenni, és a talán a másodikat is. A pásztorok, bölcsek nem azt kérdezték, hogy mások elindultak-e már, hanem azt mondták: „jertek, menjünk!”. A bajok gyökere, amit mi sokszor a világban vélünk felfedezni, a lelkünkben van. Nem a világ rossz és közömbös, hanem elsősorban én. Nem a sokat szidott mai élet teszi tönkre közösségünket, gyülekezetünket, hanem mi, akik öntudatlanul, vagy akaratlanul engedjük sodortatni magunkat annak hatása által.

   Isten dicsérete megtanít helyesen látni életünket. Felismerni életünkben, halálunkban való egyetlen vigasztalásunkat. Bizodalmunknak helyes alapot választani. Az emberi alapok nem tartósak, hamar megrendülnek. Földi reménységünk könnyen hamisnak bizonyul. Egy betegség, veszteség, haláleset… Döbbenetes példák mutatják: ember nem tud megtartani. Legyen akármilyen hatalmas, gazdag, előkelő. (Joseph Goebbels feleségével együtt Hitler nagy rajongója volt, mind a hat gyermeküknek H betűs nevet adtak. Goebbels a náci Németországnak egy napig volt az ura, 1945. május 1-én méreginjekciókkal végez magával és családjával.) Az emberi elképzelések egyik pillanatról a másikra semmivé lehetnek.

   „De boldog az, akinek Jákób Istene a segítsége.” Életünket, terveinket Istenre kell építeni. Az A terv, a testi ember akarása mulandó.  A B terv, a lelki, Krisztusra tekintő terv marad meg. Így hangzik: Benne van bizodalmam.

  Ennek megvalósulása nem függ a körülményektől, mert Isten megtartó szeretetén nyugszik.  Nem lesz problémamentes az élet, lesznek gondjaink, érnek megpróbáltatások, nehézségek, de Istenben mindig reménységünk van. Ő mindig továbbvezet. Még a halálon át is.

Megsegít, megtart hűségesen mindenkor. Szép ez a szó. Isten hűségére mindig számítani lehet.

    Isten hűsége abban mutatkozik meg, hogy igazságot szolgáltat az elnyomottaknak (az igazság a lélek tápláléka), kenyeret ad az éhezőknek, kiszabadítja foglyokat, megnyitja vakok szemeit, szereti az igazat, őrzi a jövevényt, támogatja az árvát. Milyen szép hitvallás ez Isten jóságáról, irgalmáról, megsegítő szeretetéről. 

   Olvasva ezeket a sorokat, az a jelenet elevenedik meg előttünk az evangéliumból, amikor Jézus megkezdi tanítói szolgálatát (Ézsaiástól idéz hasonló gondolatokat).  Rádöbbenünk: Isten hűségét valójában egy személy „testesíti” meg, Krisztus, akiben mindez megvalósult. Ő azért jött, igazságunk, megigazulásunk legyen, lelki táplálékunk, szabadítónk, gyógyítónk,  üdvözítőnk.

   Mindörökké uralkodik. Nemzedékről nemzedékre. Benne való reménységünk nem múló hangulat, hanem az örökkévaló Istennel való közösség hit által, hozzá tartozás biztonsága, erejének, segítségének megtapasztalása, a Krisztusban való élet öröme és reménysége. Ámen.

 

 

Jel 5,11-14 (szombat este)

 

11 És látomásomban sok angyal hangját hallottam a trón, az élőlények és a vének körül, számuk tízezerszer tízezer és ezerszer ezer volt;

12 és így szóltak hatalmas hangon: Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő és a gazdagság, a bölcsesség és a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és az áldás!

13 És hallottam, hogy minden teremtmény a mennyben és a földön, a föld alatt és a tengerben, és minden, ami ezekben van, ezt mondta: A trónon ülőé és a Bárányé az áldás és a tisztesség, a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké!

14 A négy élőlény így szólt: Ámen! És a vének leborultak, és imádták őt.

 

     Sok angyal hangját hallja János az ő látomásában. Angyali seregek sokasága jelenik meg a pásztoroknak is… Ezek a csodálatos, tiszta teremtmények Isten dicsőséges világához tartoznak… Látásunkat megrontja a bűn. A földit nézzük, lelkünk nem fogékony a mennyiekre.

    Sok emberi spekuláció, ezoterikus tanítás „kapott szárnyra” velük kapcsolatban. Nem beszélhetünk úgy róluk, hogy ne beszélnénk Isten teremtő hatalmáról, gondviselő jóságáról és megváltó szeretetről. Teljes odaadással, örömmel Isten akarata szolgálatában állnak. Ne feledjük, nekünk is angyali megbízatásunk van!

   Hatalmas sereg jelenik meg látomásban János szeme előtt… Jelképes módon „számosítja”: a tízezerszer tízezer és ezerszer ezer a nagyon sok, a megszámlálhatatlan kifejezése volt. Ezer meg ezer intéznivalóm van, mondjuk mi is. Vajon azt is: isten ezer és ezer áldását tapasztalom?

    Hatalmas hangon, lelkesen, szenvedéllyel mondanak dicséretet: méltó (= axion) a megöletett Bárány. Igen, ez a nagybetűs, az oltárra szánt Bárány született meg a betlehemi istállóban Isten Fiaként, alázatban, otthagyva a menny dicsőségét, hogy emberként megfizessen érettünk. Ő az engesztelő áldozat, a tökéletes váltság. Meg kellett volna halnunk bűneink miatt, és Isten mindnyájunk vétkét őreá vetette. Minden igazi örömünk alapja Krisztus helyettes áldozata. Életünk az ő életébe került.

    Hét kiváltságos dolgot fel az ige, amikre méltó Krisztus, aki vállalta megváltásunk küldetését. Amikkel Isten felmagasztalta egyszülött Fiát. Tudjuk, hiszen tanítja az ige, hogy Krisztus minden javát közli velünk. Benne éri el életünk az Isten által akart teljességét. (Újévi jókívánság is lehetne: részeltessen minket Isten ezekben a lelki javakban Krisztus által.)

    És az angyalok minden betöltő, mindent átható erőteljes kiáltásába beleremeg, dicsőítésére rezonál az egész világ. A hála, a magasztalás szózata elkezd visszhangozni minden szívben. Vajon a mienkben is? Kivonjuk magunkat ebből az eget-földet betöltő ujjongó énekből? A világ pillanatnyi, szánalmas, múló kívánsága, a bűnök vágya tölt be úgy, hogy közömbösek maradunk ezzel a mennyei dicsőítéssel szemben? Szól a mennyei hozsánna, és fülünk süket, agyunk tompa, szívünk sötét?  

   Minden teremtmény… A Jelenések könyve kronológiája szerint ez a jelenet a mi jelenünkben, a mostani kegyelmi időben játszódik, Krisztus visszajövetele előtt. A nagy világ Isten dicsőségéről tanúskodik, öntudatlanul is. A mi életünk hasonlóképpen – ha tagadjuk is. Isten képét hordozzuk, ha el is torzulnak rajtunk annak eredeti vonásai. Tegyük hát tudatosan, meggyőződéssel azt, amiről tkp. egész életünk beszél. Szomorú az, ha egy gyermek hátat fordít szüleinek, akik minden jóval elhalmozták, és akikre igazából mindene emlékeztet: hangja, stílusa, mozdulatai, neveltetése.

    A teremtmények ugyanúgy dicsérik a trónon ülőt és a Bárányt - teremtő, megváltó szeretetéért. A dicsőítés hét eleméből itt csak négyet találunk, ami talán azt jelzi, hogy ez dicséret még nem tökéletes. Nem teljes, de igyekezzünk, hogy egyre teljesebb legyen. „Több szeretet, több szív, Krisztus neked.”

   Mit mondhatunk erre: Ámen. Úgy legyen. Legyen nyilvánvaló Isten dicsősége bennünk, közöttünk is, és mi is azt tudjuk hirdetni: Istent imádva, Krisztust követve a Lélek erejében, áldásában! Ámen.