Jel 22, 8-21          (vas. de.)

 

   A Jelenések könyvének utolsó verseit hallottuk. Az újszövetség egyetlen prófétai könyvének, amelyben – amiképpen Péter apostol írja Pál leveleivel kapcsolatban - van „néhány nehezen érthető dolog” (2Pt 3,16), három alapvető sajátosságát kell kiemelnünk. Mindenekelőtt azt, hogy ez a könyv Krisztusról szól. Ha elvonatkoztatjuk tőle, akkor egy sejtelmes, ezoterikus írás lesz, amelyet csak a beavatottak értenek és magyaráznak saját nézeteik szerint. Másodszor: az Apokalipszis könyve a korai és mindenkori, üldözések között élő keresztyének vigasztalására, bátorítására íródott, és végső soron Isten igazságáról, a megpróbáltatások véges mivoltáról, Krisztus győzelméről szól. Harmadszor: a szimbólumok, jelképek nyelvén fogalmazza meg mondanivalóját, ezek közül nem mindent tudunk megfejteni - a titkok az Úréi! -, de az üzenet lényegét megérthetjük: Isten mindenen át megtartja megváltott népét, a gonoszságot pedig eltörli. 

Egyik svájci lelkész ír arról, hogy a Jelenések könyvének látomásait drogterápiában használja, mert azok jól érzékeltetik a pokoli erőknek pusztító hatalmát, amellyel szemben egyetlen szabadulási lehetőség van: Isten kegyelmének megragadása.

   Én, János … a személyes hitelesítés megnyilatkozása ez, de azt is sugallja: az utolsó idők nagy megpróbáltatásaiban, a rettenetes üldözések között, a katasztrófák nagy örvénylésében, ahol milliók esnek áldozatul, az Úr az övéit név szerint ismeri, és nemcsak emléktáblákra kerül fel esetleg a nevük, hanem az élet könyvébe. Ugyanazokat a kifejezéseket találjuk, mint a János első levelében - amit hallottunk és láttunk - tehát, ez a bizonyságtétel Róla szól (az Ige igéje), aki a bűnnek, kárhozatnak hatalmát megtörte.

    János a kijelentések nagyságának súlya alatt valósággal térdre roskad az őt kísérő angyal előtt. De hangzik az intés, nagyon komolyan: vigyázz, ne tedd. Milyen sokatmondó tanítás szólal meg itt! Benne van az is, hogy a korabeli keresztyéneket arra akarták kényszeríteni, hogy a császárnak a római impérium hatalmát is jelképező szobra előtt leboruljanak, de akár arra is gondolhatunk, hogy történelem során napjainkig hány hatalom, ideológia követelte magának, hogy térdet hajtsanak előtte az emberek. És jöhetnek még káprázatos csodákat, bámulatos jeleket produkáló hatalmasságok, de hitünket, belső tartásunkat ezekkel szemben sem adhatjuk fel. Egyik keresztyén mártírról jegyezte meg valaki: csontjait összetörték, de hitét nem. Még Isten angyala sem méltó az imádatra. Isten kevéssel tett kisebbé önmagánál (Zsolt. 8) – méltósággal koronázott meg: nem imádhatunk senkit, aki Istennél kisebb: egyedül csak őt. Meghajtom térdeimet, írja Pál (Ef 3,14).

   Szolgatársad vagyok … Testvérek, ha egy angyal vállalja ezt, akkor nagyon fel kell adnunk ilyen-olyan előítéletünket, büszkeségünket (sokszor abban mutatunk tartást, amiben nem kellene, és nem abban, ahol szükség volna erre). Az angyal odasorolja mindazokat, akik megtartják e könyv igéit. Nos, megtartjuk-e, igyekszünk-e Krisztus nyomdokaiban járni, egymás fele testvéri szeretettel fordulni?

   Egy nyitott kijelentés ez. Ne pecsételd le!  Dánielnek még le kellett pecsételnie, titkosítania kellett a kapott próféciát. Krisztusban megnyílt a kegyelem útja. Megnyílt a menny. De azzal, hogy benne felkínáltatik az üdvösség, visszautasításában a kárhozat választásának a lehetősége is. Az idő közel van. Egyik leggyakoribb beszédtémánk az idő: azzal töltjük drága időnket, hogy panaszkodunk az időhiányra!  Az idő felgyorsult, az idő nem elég, az idő az ellenségünk, stb. Isten Igéje sehol nem buzdít arra, hogy halogassuk a bűnbánatot, kegyelem elfogadását.  A Szentlélek mondja: ma, ha az ő szavát halljátok (Zsid 3,7).  A bűnt kellene halogatni. Aludni rá egyet. Mindig még egyet.

   Egy különös, könnyen félreérthető vers a 11., Dániel könyvének gondolatait veszi át. Ott ez áll: sokan megtisztulnak, a bűnösök pedig bűnösök maradnak. A Jelenések könyvének ezt a keménynek tűnő felszólítását nem a megtérést kizáró kijelentésnek, sokkal inkább a megtérés emberi lehetetlenségét, de isteni lehetőségét hirdető, elgondolkoztató üzenetnek kell tekintenünk. A pszichológia nyelvén ezt paradox intenciónak nevezzük. Látszólag a bűnben való makacs kitartásra való felszólítás igazi szándéka az ellentétes reakció, azaz a bűnbánat felfakasztása. Szülőként is szoktuk mondani gyermekeinknek (nem kis elkeseredéssel): akkor ne tanulj, stb., azzal a szívbeli szándékkal: hátha gyermekünk elgondolkozik. Amíg még szól az Ige, addig el lehet hagyni a bűnös utakat.

Persze ugyanakkor nem hallhatjuk félre a nagyon komoly figyelmeztetést: aki makacs hitetlenséggel ellenáll az Isten szavának, semmibe veszi a kegyelmet, attól egyszer végképp elvétetik a megtérés lehetősége. Ugyanilyen hangsúlyos a parancs: aki szent, az maradjon az, aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék! (1 Kor 10, 12) Olyan szoros az idő, hogy nem érdemes még egy pillanatra sem elszakadni Istentől.

   Amint a megtérés, bűnbánat személyes, úgy az ítélet is. Ímé, hamar eljövök. Azt a Krisztust várjuk, aki előbb érettünk (HK). Az ítélet (és megfizetés) önmagában nem negatív tartalmú szó: van felmentő ítélet is, és jutalmazó megfizetés. Az fizet meg, aki megfizetett érettünk - szép gondolat ez. Elfogadtuk-e hálás szívvel az ő áldozatát? Az érettünk megfizető Urat szolgáljuk-e?  Nem kerülhető meg ez a kijelentés: mindenkinek cselekedetei szerint. Ez nem teszi hiábavalóvá a kegyelmet, sőt annak hatékonyságát hirdeti: nincs kegyelem megújult élet nélkül. Nincs hit cselekedetek nélkül. Ahol nincsenek lelki gyümölcsök, ott nincs jelen Lélek, ahol irigység, hamisság van, ott Krisztus nélkül élünk.

   Alfa és Ómega, az első és utolsó, kezdet és vég. Tetszett Istennek, hogy benne lakozzék a mindenség (Károli, Kol 1, 19). Benne, a végtelen szeretetben még a mi önmagában véges életünk is.

   Boldogok, akik megmossák a ruhájukat. A ruha a külvilág fele mutatott megjelenésünk – itt cselekedeteinket jelképezi (a tiszta gyolcs a szentek igazságos cselekedetei – Jel 19,8). De ha a bűneset történetére gondolunk – a ruha a bűn mezítelenségének, szégyenének elfedése Isten színe előtt. A tiszta ruha az ünneplésnek, az örömnek a kifejezője. („Amikor templomba megyek, nemcsak külsőleg öltözöm ünneplőbe, mintha a lelkem is tiszta ruhát kapna”). Megmossák - a megmosni igének ez az aktív formája  a mi személyes felelősségünket nyomatékosítja. Az 1 Kor 6, 11-ben olvassuk: megmosattatok, igen, engedtétek, kértétek, hogy Isten a Bárány vérében (Jel 7,14) megmosson. Minden kegyelem … de nekem ezt a mindent el kell fogadni, ha nem akarom a semmit választani. Nekem kell átadni életemet. Volt egy híres orvos, megkérdezték tőle: minden beteget meg tudott gyógyítani? Természetesen nem, válaszolta, de mindenkin igyekeztem segíteni, és ha testi egészségét illetően nem tudtam semmit tenni, akkor lelkileg próbáltam vigasztalni, bátorítani. És nem volt olyan esete, hogy egyáltalán nem tudott semmiféle segítséget nyújtani? Ó, rengeteg ilyen esetem volt, felelte az orvos. Számtalan olyan beteg volt körzetemben, aki soha nem fordult hozzám, mint orvoshoz.

   Azoknak, akik az áldott orvoshoz járulnak, akik megmossák ruhájukat, alárendelik életüket a Lélek megtisztító munkájának … joguk lesz az élet fájához. (1 Móz 2,9) Csodálatos dolgokat olvasunk az élet fájáról a fejezet első verseiben, és olyan csodálatos, hogy a Szentírás elején és végén is előfordul ez a jelkép. Az Édenben a kert közepén volt, a teremtett embernek pedig joga volt gyümölcséhez, de fontosabbnak, érdekesebbnek tűnt a bűn kísértése, mint az élet ajándéka. (Ez ma is így van.)  Majd egy hosszú, bűnnel, kínnal, szenvedéssel, háborúkkal, gázkamrákkal terhelt történelmi kor következett, és – halljuk – sok minden jön még ezután is. De  Isten végül mindent jóvá tesz kegyelméből … újból és végérvényesen jogunk lesz az élet fájához, az Istennel való tökéletes közösséghez. A kapu nyitva van. Egyetlen dolog akadályozhat meg: bűneink.

   Kívül maradnak … tegnap este is hallottunk egy hasonló felsorolást. Itt különös hangsúlyt kapnak – talán erre kaptuk fel leginkább a fejünket - a hazugok. Isten nevének állandó kísérője, jelzője, hogy igaz. A Sátán a hazugság atyja. Krisztusról olvassuk, hogy ő meghalt a mi megigazulásunkért. Nem az igazak mennek be Isten országába – üresen maradna – hanem a megigazultak, nem a tiszták, hanem a megtisztultak. A hazugság napjainkban az egyik leginkább tolerált, de legveszedelmesebb bűn: közösségeink rákfenéje. Ezer formája van: rágalom, gyanúsítás, ítélkezés, stb. 

   Jézus Krisztus hangja is megszólal az Igében: átveszi a kijelentés fonalát. Krisztus, a közbenjáró, aki mindent megtett és mindent megtesz a gyülekezetekért. Dávid gyökere, a fényes hajnalcsillag. Gyönyörű metaforák: az újról, a kegyelem kiteljesedéséről tanúskodnak. A sötétség elmúlt: Isten szólt, hogy sötétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a mi szívünkben (2 Kor 4,6). Már most.

   Figyelmeztetés hangzik el: bizonyságot teszek. Krisztus önmagát állítja bizonyságul elénk: megváltó áldozatát, szeretetét. Hozzá akarunk-e tenni valamit ahhoz, el tudunk-e venni valamit abból? Nincs-e teljes mértékben szükségünk kegyelmére, igéjére, igazságára? Aki hozzátesz, ítéletet von a fejére, aki elvesz, az elveszti a kegyelmet. Szemléletes megfogalmazás. A figyelmeztetés lényege: vegyük komolyan Isten kijelentését. Vegyük komolyan a kegyelmet, Krisztus áldozatát.

A kegyelem, a kijelentés, Krisztus áldozata tökéletes. Ahhoz egy szemernyit sem tehetünk, de kevesebbel sem elégedhetünk meg. A nekünk szerzett váltságtól senki meg nem foszthat, csak saját hitetlenségünk, keményszívűségünk. 

   Szívet- lelket gerjesztő az utolsó kijelentés: így szól az, aki erről bizonyságot tesz. „Így szól ma tehozzád Jézus”: Bizony, hamar eljövök. Az a Jézus, aki felvitetett. Aki eljött és eljövendő. Azt a Jézust várjuk, aki velünk van, akinek közösségében élünk hit által, ám a bűn korlátai között. Eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. Még nem lett nyilvánvalóvá. Tükör által, homályosan, akkor majd színről színre. Milyen boldog reménység volt ez az első keresztyének számára, akik üldözésekkel, kínzásokkal kellett szembenézzenek. De számunkra is. Vajon kész-e a szívünk, hogy kimondjuk: Ámen, úgy legyen, jöjj, Uram Jézus. Boldog, hálás vagyok földi életemért, minden napja kegyelem, és még boldogabb és hálásabb leszek a mennyeiért. Vannak sötétségek, gondok, szenvedés, ott majd nem lesz. Add, hogy életem már most Krisztusé és krisztusi legyen! Ámen.

 

 

 

2Pt 3, 1-8        (vas.de.)

   

     Péter apostol jelzi, hogy ez már a második levele. Pontusz, Galácia, Kappadócia, Ázsia és Bitinia szórványában élő jövevényeknek, akik ki vannak választva … (1Pt 1,1)

Eszünkbe jut a szám említéséről, hogy Péter volt az, aki megkérdezte Jézustól: hányszor lehet megbocsátanom, még hétszer is. Az apostol ismeri az emberi lehetőségeket, de egyre jobban Isten kegyelmének emberi lehetőségeket és lehetetlenségeket túlszárnyaló nagyságát.  Isten nem egyszer-kétszer, de szüntelenül szól hozzánk, és ő hetvenszer hétszer is kész megbocsátani.

   A levelek megírásának akkor, Isten igéje hangzásának most ugyanaz a célja a Lélek által: hogy emlékeztessen minket és ébresztgesse bennünk a tiszta gondolkodást. Mert van tisztátalan, elhívásunkhoz méltatlan, hamis szándékkal fertőzött gondolkodás is. Bennünk kap helyet mindkettő. Pál így vall erről: nem azt teszem, amit akarok, a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok, a rosszat. (Róm 7,19) A bűn gravitációja, nehézkedése lefele vonz minket. Gondolataink, beszédünk, cselekedeteink könnyen kerülhetnek a rossznak, az indulatoknak, a félelemnek, az irigységnek, az önzésnek a hatalmába. Szinte ez a természetes, megromlott természetünk szerint való. Ilyen az élet, szoktuk mondani, ez a jelenvaló világ törvényszerűsége. De van egy másik törvény is.

A mestertől egyszer megkérdezte tanítványa:

-  Miért legyek jó, ha a világ körülöttem rossz, ha szelídségemben megaláznak, jóságomra gonoszsággal válaszolnak. A mester erre felemelte botját, egy olajfa felé mutatott, majd kiengedte a botot a kezéből. Az koppanva esett le a földre.

- Látod ez a botot? - kérdezte. – Erről az olajfáról metszették le néhány éve. Mivel nincs élet benne, saját nehézkedésének törvényét követi, és ha elengedem, leesik. Ám a fa, amiben élet van, a fény szavára hallgat, fölfele nő. A bennünk levő gonosz lefele vonz minket, lelkünk viszont a világosságra vágyik. Ha igazi élet van bennünk, akkor – legyőzve a visszahúzó erőket – fölfele, a jóra törekszünk.

Isten igéje mennyei kapcsolatunkra, kötődésünkre emlékezetet, a kegyelem felemelő erejére. A tiszta, Istenre figyelő, Krisztust követő, a Lélek vonzásában álló gondolkodásra. Amelyiknek az alapvető felismerése ez: nem önmagamé, hanem hűséges Uramnak a tulajdona vagyok … aki megváltott, igazsága által megbékéltetet Istennel, szeretete által pedig ezzel a világgal, embertársaimmal. Tudjuk-e, hisszük-e, valljuk-e ezt?  A tiszta gondolkodás tehát hittel Istenre figyelést, szeretettel az embertárshoz fordulást jelenti. Ezzel kell felvértezzük magunkat.

   Hadd hangsúlyozzam: egy nagyon fontos keresztyén tanítást hallunk itt. Gondolkodásunk meghatároz minket. Ha a te szemed  - tekinteted, világlátásod - tiszta, egész tested világos lesz, tanítja Krisztus Urunk a Hegyi beszédben (Mt 6,22). Nem mindegy, hogyan nézünk, hogyan tekintünk, hogyan gondolkozunk. Gyökössy Endre gyakran ismételte írásaiban, beszédeiben: amire figyelmünk, amire gondolataink irányulnak, az befolyásol minket belülről, és az köszön vissza reánk kívülről is. Ha rosszat gondolsz másokról, ne csodálkozz, hogy rosszat is kapsz tőlük. Akit állandóan valamilyen megkötöző szenvedély foglalkoztat, akinek állandóan a bosszúvágy, harag, ítélkezés vagy ehhez hasonló jár a fejében, annak lelkét ezeknek a sötét gondolatoknak az örvénye a mélység fele vonzza.  Ha gondolataink nem tiszták, szavaink is megbízhatatlanok, cselekedeteink is kiszámíthatatlanok lesznek. Ennek az ellenkezője is igaz: ha valaki a jón, a mások javán, megsegítésén töri a fejét, a szeretet, békesség igazságát forgatja magában, annak világossággal telik be a lelke.

Mire irányulnak gondolataink? Mivel töltekezünk fel? Isten Igéjével, a Krisztussal való kapcsolat békességével, a Szentlélek világosságával, vagy emberi kicsinyes vágyakkal, indulatokkal?

   A gondolkodás tisztaságát Isten igéje szavatolja. Ezért kell az eszünkbe jusson. Ezért kell értelmünket arra összpontosítsuk. Foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre. (2Kor 10, 5) Ahogy a zsoltáros írja: még éjjel is erről gondolkodom. Annyi minden megtölti agyunkat, éjjel-nappal: filmek, hírek, ezer információ – szükségesek, akár értékesek lehetnek a maguk helyén -, de vigyáznunk kell arra, hogy ezek ne uraljanak le, ne ezek irányítsanak. Ne írják át lelki programunkat. Mi használjuk őket, és ne azok használjanak minket. Az in-formáció: belülről formál. Vajon akarjuk-e, hogy minket Isten szent szava in- formáljon, alakítson Krisztus ábrázatára, az ő jóságára, alázatára, tisztaságára?

    A szent próféták és apostolok. Az Isten kijelentése általa rendelt emberek által szól általa rendelt embereknek. Drága kincs van a kezünkben, mi pedig sokszor olyan közömbösen, felületesen viszonyulunk hozzá. Ha nem személyes ajándék, csak másodkézből kaptuk, ha csak amolyan hagyomány, elődeinktől ránk hagyott örökség – akkor nem értékeljük igazán, nem vesszük komolyan. Pedig: mint Üdvözítőnk parancsai nyilvánvalóan az üdvösség útját mutatják meg nekünk. Így olvassuk: az ő parancsa az örök élet (Jn 12,50). Értitek, testvérek, Isten azt parancsolja, ami a legfőbb jó nekünk. Olyan ítéletes az, hogy mi sokszor ez ellen lázadozunk, akár a beteg az életéért harcoló orvos tanácsai ellen. Nekem aztán ne mondja meg senki! Pedig egyedül Krisztusnál van az örök élet beszéde. Az örök élet útja itt a földön kezdődik. Az út és a cél összetartoznak. Ha Krisztus szavára figyelünk, akkor az üdvösség reménységének, békességének a hordozói vagyunk már most. Ezt látják-e mások rajtunk?

   Még egy fontos tényre felhívja a figyelmünket az ige. Az utolsó napokban csúfolódók támadnak. Egy dolog biztos: napjaink, a világ napjai meg vannak számlálva. Ha csak életünk mulandóságára gondolunk, akkor is igazat kell adnunk az igének: az utolsó időket éljük. Ez nem a földi élet megvetéséhez, ellenkezőleg, annak igazi értékeléséhez vezet, nem a könnyelmű hozzáállást, hanem éppenséggel a felelős magatartást erősíti bennünk. Annak meghatározása, hogy mennyit tart a kegyelmi idő, nem a mi dolgunk, de ennek kihasználása igen.

   Vissza tehát a csúfolódókhoz, akik mindenből gúnyt űznek. Anélkül, hogy túlságosan belemennénk korunk ítélgetésébe – erre is vonatkozik Krisztus Urunk parancsa: ne ítélj, hogy ne ítéltess – látjuk, hogy társadalmunkban felbomlottak a hagyományos értékek. Már semmi sem szent: sem a család, sem a hitvestársi kapcsolat, sem a szeretet, sem a barátság, sem a hit, sem a mások szenvedése, sem a tisztaság: mindenből gúnyt lehet űzni, mindent nevetségessé lehet tenni, mindent el lehet intézni egy vállrándítással, egy gonoszkodó viccel.  Nincs igazság, erkölcsi mérce, amit mindenki kötelezőnek tartana, sőt, a modern ember kikéri magának akármiféle norma emlegetését. Nincs határ igazság és hamisság között, jó és rossz között, bűn és tisztaság között, minden relatív, nézőpont kérdése. A legőszintébb szavakat ki lehet forgatni, a legmagasztosabb igazságot is ízekre lehet szedni, Isten kegyelmét ki lehet semmizni. A régi értékek eszeveszett rombolásának, az új Bábelek mámoros építésének az idejét éljük. De már Péter apostol is ezt a diagnózist, látleletet készíti el koráról. Az ember saját képzeteit, érdekeit teszi kénye kedve szerint a maga számára abszolút törvénnyé. Mi lesz ezzel a világgal?

   Nem a lelegyintett, kigúnyolt értékek vannak igazán veszélyben, hanem az azokat magában devalváló ember. Ha semmibe veszem a becsületet, tisztességet, szeretetet – attól azok még az emberi életnek tartalmat adó minőségek lesznek, csak belőlem fognak hiányozni. Az én életem lesz értéktelen, üres vegetálás, öncélú fogyasztás.

Saját kívánságaik szerint élnek … ez nem a javunkra van. Azt teszem, amit akarok -  nagyon veszélyes kijelentés. Veszélyes, ha radarirányítás nélkül marad a repülőgép csapongása. Veszélyes az Isten nélküli szabadság, veszélyes a szabályok nélküli élet! Pedig a környezetünk egyre hangosabban erre biztat minket: csak te számítasz, jó az, ami jó neked, lépj túl a korlátokon, rúgd fel a törvényeket, vedd semmibe Isten parancsait… 

   Etsi Deus non daretur. Mintha Isten nem is léteznék. A hitre, mondja ez a szemlélet, a gyengéknek van szüksége.  Sőt, kihívó magabiztossággal azt kérdik az így gondolkodók: hol van az eljövetel ígérete. Minden a maga útján halad, csak az változik, amit mi, emberek változtatunk, Isten, magára hagyta ezt a mi világunkat, amit – tapasztaljuk – az önzés, gonoszság ural, ahogy minden időben. Ha minden úgy maradt, ha Isten nem szól bele, hát akkor ki kell használni, gátlástalanul tenni azt, ami nekünk tetszik. A kérdés jogosnak és minden hitvallást elnémítónak tűnik.

     Aztán elhangzik egy kijózanító mondat: rejtve marad előttük. Valami elkerüli figyelmüket, önteltségükben elvakult értelmükkel, hamis magabiztosságukban nem veszik észre, hogy Isten terve biztosan halad megvalósulása felé. Az ige hozzáteszi: szándékosan megfeledkeznek róla: mert ezzel nem kíván szembesülni az ember. A régi lázadás ösztöne ott van az emberben: függetlennek lenni.  „Szabadságról beszélnek, de maguk a romlottság szolgái”, hallottuk a tegnap este (2Pt 2,19).

  Nem látják Isten teremtő hatalmát, hogy minden Isten szavára állt elő. Ő az élet ajándékozója, forrása. Ezt botor, gyerekes módon tagadni lehet, de érvényteleníteni nem.   

Nem hallják, nem is akarják, hogy a teremtő Isten Fiában megtérésre hív. Nem értik, hogy minden áldás tőle jön hitetlenekre és hívőkre.

   Nem akarnak tudni Isten büntetéséről sem. Minden, amit teszünk, számon kéretik. Elvégezett dolog, olvassuk a Zsidókhoz írt levélben, hogy az emberek meghaljanak, utána az ítélet. „A magunk urai vagyunk” illúzióját nem szívesen adjuk fel. Inkább megfeszítjük szívünkben Krisztust, csak ne kelljen igazságáról hallanunk. Az, hogy életemből kizártam, számomra nem létezik, nem jelenti azt, hogy ez az igazság nem áll meg örökké.

   Nem vesznek tudomást arról, hogy Isten szava tartja fenn a világot – ebben a kegyelmi időben - az ítélet napjáig. A tűz, amiről olvastunk, reális fenyegetés: annyi fegyvert halmozott fel az ember,  hogy több tonna robbanóanyag jut mindegyikünkre. Az ítélet tüzét, vagy a Szentlélek megújító tüzét akarjuk?

    Előttetek azonban ne legyen rejtve: ti tudjátok, higgyétek, értsétek, ahhoz szabjátok magatokat. Más az Isten időszámítása, más az ő türelme, jósága. Másak az ő tervei. Egy biztos: Fiában arra hívott el, hogy a Lélek által megtisztított gondolkodással, beszéddel, magatartással áldássá legyünk, üdvösséget nyerjünk. Krisztus feltámadásának boldog hitében, visszajövetelének áldott várásában éljünk. Ámen.

 

 

 

 

 

 

 

 

Ef 2,14-22           (vas. de.)

 

   Gyönyörű mondattal kezdődik az ige: Ő a mi békességünk. Ebben minden benne van. A napokban olvastam: a kegyelem és békesség apostoli köszöntésben a kegyelem a kezdetről szól: hiszen Isten története velünk a kegyelemmel kezdődik, a békesség pedig a célról, az üdvösségről. De kiről mondja, kiknek mondja mindezt az ige? Az előző vers válaszol: Krisztus a békesség azok számára, akik általa közel kerültek Istenhez. Ő engesztelő, kibékítő áldozatként adta magát, magára vállalta minden bűnünket, amelyek Istentől elválasztottak minket. Milyen nagy szükség lenne az emberi kapcsolatokban is ilyen békességet szerző, teremtő, ellentéteteket elsimító, egymással szembeni sértéseket, igazságtalanságokat megfizető személyre, aki – ha kell – a bűnbak szerepét is vállalja. Milyen jó, hogy a fenti kijelentés családi, baráti, embertársi viszonyainkra is vonatkozik, hogy Krisztus emberi közösségeinkben is a békesség alapja, garanciája.  Az, hogy ő a mi békességünk, azt is jelenti: elhordozza bűneinket, hogy mi az ő békességét hordozzuk, benne egymással is megbéküljünk.

   Olvastuk, hogy Krisztus nem csupán a békesség alapjává lett, hanem ő eljött, békességet hirdetett. Milyen szükség van ennek a tudatosítására! Volt rá példa a történelemben, hogy véget ért egy háború, de bizonyos csapattestekhez nem jutott el a hír, és tovább harcoltak teljesen értelmetlenül. Eljött-e ide hozzánk Jézus? Hirdetett-e békességet: családokban, gyülekezetben? Krisztus békességet hirdet nekünk, akiket kiválasztott, hogy a békesség emberei legyünk. Hogy megnyíljon a szívünk egymás felé, és megértsük: mindnyájunk számára szabad az út Isten felé. Ezen az úton csak az egy Lélek által, csak egymást támogatva haladhatunk. Nem lehet az ellenkezés, az ítélkezés lelkével. Tudjátok, miért toporgunk sokszor a lelki út elején, bár már régóta elindultunk? Mert visszahúzzuk, kritizáljuk egymást, ahelyett, hogy biztatnánk. A lemaradókat, a távollevőket is. Minél közelebb vagyunk Istenhez, annál közelebb érezzük magunkhoz a távol levőket. Annál jobban betölt az ő szeretet mindenki iránt. Milyen csodálatos lenne így haladni, összetartásban, békességben! Nem mondva rosszat egymásról, támogatva egymást, magányosoknak társává lenni. Vajon kin múlik?

A továbbiakban az ige a Krisztusban kapott békesség jellemzőiről ír.

   1.Eggyé tette a két nemzetséget: ott pogányokat és zsidókat, itt fiatalokat és időseket, különböző csoportokhoz tartozókat, szűkebb és bőségesebb körülmények közt élőket.  Minden ellenségeskedésünk Krisztus elevenébe vág: testében hordozta el, bontotta le a válaszfalakat. Pártoskodásainkról vagyunk híresek: sok történelmi vagy aktuális példát hozhatnánk fel. De nemcsak nemzeti méretekben, családokon belül is épülnek falak … szülők-gyermekek közé, testvérek közé: egyik nagy közösségi problémánk ez. Minél inkább Krisztus békessége tölt el, annál kevesebb hely jut a haragnak, neheztelésnek.

Volt egy híres mester. Két egymással haragban élő testvér kerítést rendelt nála, hogy atyáiktól örökölt, egymás mellett fekvő telkeiket szigorúan, és minden vita és párbeszéd lehetőségét kizáró módon elválasszák egymástól … A mesterember, aki a lelkekhez is értett, a kerítést sok-sok, mindkét irányba nyíló kapuból állította össze. Hogy át lehessen járni, hogy találkozni lehessen. Nem kerítéseket, egymás felé vezető kapukat kell nekünk építeni. 

  Egy testté tette Isten előtt. Az anyaszentegyházra gondolunk. Igaz-e ez a gyönyörű hasonlat ránk? Sokszor olyan bizalmatlanul nézünk egymásra, hiányzik a szívből fakadó, tiszta egymás iránti elköteleződés. Az önzetlen szeretet. Annyi rosszízű megjegyzésünk van egymásra. Annyi neheztelés, harag. Igazunk van, a magunk módján, de nem a Krisztus módján. Igazsága nagyobb a mienknél: ez pedig a megbocsátás. Tévedni emberi dolog, megbocsátani isteni.

A kereszt a kiengesztelődés jele, valóságos helye … az elhordozott büntetésé, a megölt ellenségeskedésé.  Ami ott történt, az örök érvényű. Mintha a tegnap történt volna, mintha ma történne. Az új élet csak áldozat útján lehetséges: Krisztus önmagát adta, de nekünk is fel kell áldoznunk megrögzött gondolatainkat, gyűlölködésünket. Krisztus szent életét áldozta, hogy mi szabaddá legyünk feláldozni, feladni a rosszat magunkban.

    2.Jézus a tételes törvényt érvénytelenné tette. Megfizetett, eleget tett, betöltötte azt … Nem a tételes, merev paragrafusokba foglalt törvény szabályoz hát, amit mindig ki lehet játszani egymás ellen, hanem a szív parancsolata, ami az egymásért szolgáló szeretetre tanít. Baj az, ha egy közösséget csak a szabályok tartanak egybe, csak azok irányítják. Szükség van törvényekre, ám azok csak a külső feltételeket biztosítják. A családokra vonatkozó polgári törvény előírja, hogy a szülőnek gondoskodnia kell a gyermekéről, biztonságát szavatolnia, a taníttatását megoldania, stb., de ez nem elég. Kevés a boldogsághoz. A család nemcsak intézmény: sokkal több kell legyen annál. Az egyháznak is vannak (kell is hogy legyenek) törvényei, rendeletei, de ha csak azok tartják össze a gyülekezetet, az régen rossz. A Lélek az, aki megelevenít

    3.Krisztus új emberré tesz. Meg kell újulnunk. Aki Krisztusban van, új teremtés az. Csak kis javítgatás nem segít, egy kicsit kevesebb gonoszság, hamisság. Csak fele annyit káromkodom, fele annyit szidom családtagjaimat. Új alapokra kell helyezni és építeni közösségi életünket. Új emberré önmagunkban nem lehetünk. Megújulásunk csak Krisztusban, reá nézve történhet meg. Nem emberi elhatározásról, amolyan újévi fogadalomról van szó. Hasznos dolgokra tekinthet az is, de igazi, gyökeres, szívbeli megújulást csak Isten vihet véghez bennünk igéje és Lelke által Krisztusban. Ez vele való közösségben átélt szívünkben felgerjedő szenvedéllyel indul, és megrendítő felismerésben folytatódik: mit tett értem az Isten Fia. És őszinte elhatározásban, engedelmességben jut teljességre: hát akkor én mivel tartozom. Azzal, hogy szeretetben, békességben éljek, ne az ítélkezés lelkét hordozzam, megértéssel, szolgálatkész, nyitott szívvel fordulok embertársaim fele. Zákeus új életet kezd. A háromszoros visszafizetés a teljes kárpótlást jelentette volna, de ő négyszeresen téríti meg, a szeretetéből is adni akart. A világunk is csak így változhat, újulhat meg. 

    4.Nem vagytok idegenek. Otthonunk van, hála Istennek, itt a földön is, de igazi hazánk a menny. Isten Az örökkévaló szent Isten befogad, szíve kitárul. Hát akkor mi egymást? Nem vagytok jövevények, idegenek. Itt sokszor ránk sütik ezt a bélyeget. Jövevény, nem ide tartozó. Csak idetévedtél. Csak éppen megtűrünk. Istennél nincs ilyen státus. Ha hozzá jövünk, semmiképpen nem vet el. Gyermekeivé fogad. A tékozló fiú atyja nem tudott kevesebbet adni! Fiává fogadta a visszatérőt. Isten kegyelme nagyságához mérten adja ajándékait. Isten közösségében, Isten országában nincsenek másodrangú állampolgárok.

   Mi polgártársai lettünk a szenteknek. A francia kommün idején járta ez a megszólítás. Nagyon evilági fogalomként használták abban az időben, és nagyon csak egyesekre vonatkozott. Itt a mennyei polgárságról van szó. A szentek - Isten családja. Csodálatos gondolat. A nagy kiközösítési lázban elfeledkezünk arról, hogy egy asztalhoz készülünk leülni. Komolyan kell vennünk magunkra nézve.

    Végül hallunk a békesség megőrzésének a feltételéről.

   Mert ráépültetek ….Egy kifejező hasonlat. Építkező emberek ismerik ezeket a szakszavakat. Ráépülni az alapra. Kell nekünk egy biztos alap. És biztos, hogy nem mi vagyunk ezek önmagunkban.

   Régebb várakat épített egy-egy közösség saját védelmére. A bástyákat egy-egy mester-szövetség, céh emelte, tartotta karban, javítgatta. Ha lelkiekben ezt meg tudnánk valósítani!  Összefogva, ki-ki a maga helyén mindent megtenne a közösségért. Egy idős asszonytestvér: nem tudok elmenni a templomba, de harangszókor kinézek az ablakon, és imádkozom azokért, akik mennek.  Egymásért élni. Egy tégla nem épülhet fel házzá. Szükségünk van egymásra: a gyerekekre, a fiatalokra, ifjú házasokra, a középkorúak nemzedékére, az idősebb testvérekre. A ház, a vár csak akkor erős, ha minden/mindenki a helyén. Olyan foghíjasak lelki épületeink, átfúj rajtuk a szél! Mindenki oda kell tegye a legjobb tudását, lelkesedését, imádságát, hitét. A sarokkő, akihez mindenki igazodik, maga Jézus Krisztus. Nem egymáshoz kell méricskélni magunkat, hogy a másik így és úgy. Ha Krisztushoz képest rendben vagyok, akkor minden rendben. „Nézvén a hitnek fejedelmére.”

   Templommá kell felépülnünk. A templom Isten dicsőségét hirdeti.  Itt a lelki házról, a gyülekezetről van szó. Egyik svájci lp. ismerősömnek meg akartam mutatni a bergenyei templomot. Nagy csodálkozásomra nem akarta megnézni. Azt mondta: sok templomot látott! A gyülekezetre kíváncsi. Egy gyönyörű, de üres gótikus templom kevésbé értékes Isten számára, mint egy egyszerű falusi templom, amelyik tele van hívekkel. Ha a hitben összefogva templommá épülünk a Lélek által, akkor élő közösségünk hirdeti a legszebben, a legvonzóbban az Isten dicsőségét. Hát épüljünk mi is Isten hajlékává a Lélek által! Ámen.

 

 

Bírák 18         (vas.du.)

 

   Egy súlyos mondattal kezdődik ez a fejezet, és súlyos, hitetlenségről, kegyetlen tettekről szóló beszámolókkal folytatódik a történet. Abban az időben nem volt király Izráelben, és itt elsősorban nem a földi királyról van szó. Persze, rettenetes, ha anarchia van, ha nincs rend a társadalomban, nincsenek felelős vezetők, annál még a diktatúra is jobb, voltak ilyen történelmi korszakok (pl. Erdélyben az 1600 évek eleje).

De rettenetes az is, ha nincs jelen a mennyei Király, ha nincs Isten akaratára figyelés. Ha nincs igei világosság, nincs jelen a Lélek bölcsessége.

   Az események nyilvánvalóan tovább zajlanak így is. Az élet megy előre, vagy inkább a látszat élet, az erőszak.

   A történeteknek előzménye van. A 17. fejezetben olvassuk, hogy Miká ellopja az ezüstöt anyjától, az asszony átkot mond arra, aki elvette, Miká bevallja, hogy nála van, az anyja nagyon megörül az előkerült kincsnek, és elmondja: az Úrnak akarta éppen érte ajánlani, de – megdöbbentő, váratlan fordulat – készítsünk belőle egy bálványszobrot. Bűnök sorozata. Készítsünk bálványt, kössük Istent magunkhoz, zárjuk be a házi szentélyünkbe. Miért legyünk mi lekötelezve Istennek, hadd legyen ő lekötelezve nekünk segítségnyújtással, áldással. Ez a fonák gondolat a bálványozás. Miká még egy lévita törzséből való embert is házába fogadott, és pappá avatta. A külső, ceremoniális formát is megadta. Elégedetten mondja: most már megáld az Isten, nem tehet másként.

   Dán törzse megfelelő helyet keres. Kérdés az is, hogy mit jelent a megfelelő. Ami kényünk-kedvünk szerint való, vagy amit Isten rendel számunkra, amire valóban adja áldását. A hitetlen világ nagyon sok ún. megfelelő helyet, nekünk kijáró dolgot ajánl. Többet akarunk, és kevesebb lesz belőle. A teremtmény nem találhatja meg igazi önmagát, helyét, feladatát a teremtő nélkül. Ezért van olyan sok elégedetlen ember.

    Öt férfit választanak ki, hogy járják be és kémleljék ki az országot. Efraim hegyvidékéig jutottak, betértek a Miká házához, és amikor megtudták, hogy van ott egy pap, tudakolni kezdték az Isten akaratát. Sikeres lesz-e az utunk? Önmagában nem rossz, hogy keresik Isten akaratát, csak kérdés, hogy miért nem azzal indultak el, kérdés, hogy útmutatást, vagy már eleve elhatározott tervükhöz egy plusz megerősítést akarnak. A pap azonnal, gondolkodás nélkül válaszol – nem kérdi meg Isten –: menjetek. Konjunktúra-pap.

Elérkeznek Lajis városába, látták, hogy lakói biztonságban élnek, nyugodtan, senki sem bántja őket. Szinte megirigyeljük, olyan idilli képet fest a szentíró. Ott áll egy jelző: szidóni módra: a szokásokat, ám a lelkületet is jelentheti. Külsőképpen biztonságban, de Isten nélkül. És egy megjegyzés: nincs senkivel kapcsolatuk. Istennel sem.

Magukban éltek: nem volt szükségük, nem is kértek senkitől segítséget.

    Megindul a harc. Az önhatalmú ember senkit és semmit nem kímél. Nem ismer hálát és tisztességet, csak a saját megszállott vágya hajtja. Bűnök sorozata. Ahogy indul, úgy folytatódik. Az Isten-telenül induló út – ha nincs megtérés – nem vezethet áldásos célra. Kifosztják a Miká házát, a papot is elviszik … könnyen rááll. Aki csak pénzért szolgál, az mindig a jobban, a többet fizető ajánlatot választja. Taktika: az asszonyok a menet élére kerülnek.

   Mika utánuk ered. Mim marad nekem? Szánalmas kérdés, szánalmas ember. Akinek kézzel fogható, hordozható istene van, az könnyen nélküle marad. Akinek kézzelfogható dolgokba, értékekbe veti bizodalmát, annak reménysége hamar semmivé foszlik.

   Aztán rátámadtak Lajisra … kardélre hányták. Nyugalom, és biztonság. Nincsen ilyen abszolút értelembe, csak Istenben van oltalmunk. A vele való kapcsolatról soha nem mondhatunk le, még ha a külsőképpen a legbiztonságosabb is az életünk: pénz, anyagi javak által. Legyen Benne a mi oltalmunk és békességünk! Ámen.

 

Urunk, Istenünk,

olyan komoly volt az ige figyelmeztetése: ne vonjuk ki magunkat a te királyságod, a te uralmad alól, ne akarjunk Krisztus nélkül élni, mert annak áldatlan, pusztulásba vivő következményei vannak. Bocsásd meg, ha másba vetjük bizodalmunkat, reménységünket, akaratodtól idegen, azzal ellenkező célokat tűzünk ki, ha átgázolunk a te törvényeiden és nem törődünk egymás tiszteletével, megbecsülésével. Te látod, mennyi makacsság, öntörvényűség van bennünk sokszor, a magunk útjait járjuk, és hazug módon még a te igédre is hivatkozunk. Nincs más áldás, csak az, amit Krisztusban adsz nekünk, nincs más út, csak a benne felkínált, nincs más engedelmesség, csak a szerinte való.

Adj nekünk bölcsességet és megfontolást … hogy el ne térjünk tőled! Se emberi becsvágy, sem elvakult indulat, sem anyagi érdek el ne feledtesse velünk, hogy te mit vársz tőlünk.

  Őrizz meg a hamis biztonságtól, adj benned való békességet, rád figyelő szívet! Hisszük, hogy így akarsz minket megtartani, így akarsz nekünk alkalmas, kies helyet adni … és örökséget a te országodban Jézus Krisztusért.

Őérette kérünk, áldd meg hetünket, életünket, kísérj kegyelmeddel, atyai szereteteddel minden lépésünkben, döntésünkben! Ámen.

 

 

 

 

1 Sám 1, 9-18     (vasárnap du.)                                            

 

   Egy megsebzett lelkű asszony gyógyulásáról, békességre jutásáról hallunk. Én az Úr vagyok, a te gyógyítód, hangzik általános érvénnyel a Mózes könyvében (5 Móz 7,12). Ez a tény máris összekapcsol Annával, összekapcsol meggyógyulása történetével, a gyógyító Úrral. Vannak sebeink, és azok mindegyre bevéreznek: ha újból és újból épp a fájó ponton érintenek meg események, megjegyzések, bántások, sértések, emlékek. Nyomasztó lehet a közömbösség, amit tapasztalunk a munkahelyen, az igazságtalanság, amit látunk társadalmunkban, a széthullás jelei világunkban.

      Anna felkelt. Nem adta fel, nem omlott össze, bár szíve keserű volt. Nem mondta azt: itt már semmit sem érdemes tennem (bár lehet, néha úgy érezte). Nem várhatjuk a segítséget a teljes önfeladás, lemondás állapotában.

   A templomba indul … Érdekes, ahogy szinte felnagyítva látjuk a részleteket … szinte túl éles, túl részletes a kép.  Éli, a főpap ott ül a széken az ajtófélfánál. Az esemény, a pillanat valóságosságát és jelentőségét hangsúlyozza ez. A Jn 6-ban olvassuk: nagy fű volt azon a helyen. Mindennapi tárgyaink, életkörülményeink keretei között szólít meg az Isten.

   Könyörögni kezd, keserveses sírva. (A Bibliában először az 1 Móz 21-ben olvasunk arról, hogy valaki sír – Hágár története az.) A sírás a tehetetlenség, a túlcsorduló fájdalom jele.

A lelke keserűségéből fakad a panasz, a fájdalom. Isten ismeri ezt – még ajkamon sincs a szó, már egészen érted azt, Uram, mondjuk a 139. zsoltárral -, de mégis ki kell mondani, hogy bennünk is tudatosuljon. Jézus megkérdi a hozzá forduló vaktól: mit akarsz, hogy veled cselekedjem (Lk 18,41).

   A társadalom, a családunk sokszor azt várja el, hogy strammok, strapabírók legyünk. Olvassuk a történet előzményében, hogy Elkánát, Anna férjét is zavarta a felesége szüntelen kesergése, búslakodása. Nem kis bátorság kell ahhoz, hogy beismerjük, mennyire félünk, igazi lelki erő számot vetni azzal, hogy erőtlenek vagyunk. A sírás – ha nem önsajnálatból fakad - valami újnak a kezdetét is jelentheti. Be kell vallanom őszintén, hogy gyakran fojtogat a sírás, amikor rám nehezedik a magam tehetetlenségemnek, szolgálati kudarcaimnak, népünk keményszívűségének, elesettségének a súlya. Itt valóban csak sírni lehet. De az Ige arra biztat: Úr előtt tegyük, a kilátástalanság ellenére Istenre tekintő reménységgel!

   Anna azonban nemcsak kér, hanem ajánl is, fogadalmat tesz. Vajon, ha egy jó ügy fontos nekem, ha Isten elé viszem azt, képes vagyok-e minden tőlem telhetőt vállalni a megvalósulásáért? Kész vagyok-e beleadni a szívem, a lelkem, értelmem, akaratom? Egy kérés fontosságát az mutatja, hogy mennyit vagyok képes érte áldozni. Anna teljes alázatban mondja el kérését (Seregek Ura, szolgálólányod), három kifejezés jelzi azt, hogy „nyomorúságát teljes valójában megismerte” (ha részvéttel tekintesz, ha gondod lesz rám, ha nem feledkezel el). Uram, emlékezzél meg rólam! És kimondja szíve nagy kérését: és fiúgyermeket adsz szolgálóleányodnak, és még nagyobb felajánlását: az Úrnak adom, az Úrnak szentelem. De miért kell nekem, ha úgymond továbbadom? Hogy megtudjam, hogy az Úr kegyelmet gyakorolt velem és népével!

      A szentíró számára nem kérdés, hogy ez a könyörgés az Úr színe előtt történik, akkor sem, ha a következő fejezetekben olvassuk: nincs Istennek kijelentése. Mintha Isten elnémult volna.

    Éli viszont azt gondolja, hogy egy részeg asszony szunyókált el a templomban. Bár ugyanabban az emberi sorsban osztozunk, mégis sokszor nem ismerjük fel egymás fájdalmát, szenvedését. Kívülről nézzük egymást, holott a másik által hordozott fájdalom – ha nem is tudatosul bennem – közös, az enyém is. Miközben Anna magában imádkozik, Éli magában azt gondolja: ez az asszony berúgott. A kritika kimondásával nem szoktunk késlekedni. Énünk igazság-talapzatán állva úgy gondoljuk, joggal ítélkezhetünk mások felett, mondhatjuk meg az okosat.

   Elhirtelenkedett beszédünkkel sokszor megsértjük egymást. (Franz Kafka elbeszélése)

Anna védekezve mondja: bánatos lelkű asszony vagyok. Ahogy halljuk, torkunkat sírás szorongatja. Ennek az asszonynak identitásává lett a szomorúság. Ez az én sorsom, életformám, életérzésem. Sok ilyen embert ismerünk. Milyen jó, hogy megíratott ez az ige!

    Az asszony magyarázza is: nem ittam, csak lelkemet öntöttem ki. Ne tarts elvetemült asszonynak! Sok mondanivalóm, kérésem volt Istenhez, azért beszéltem ilyen sokáig. Van-e mondanivalónk, vagy formálissá, üres rituálévá vált a kapcsolatunk Istennel? Avagy: nem imádkozunk-e többet Istennek vágyott/kért, mint megkapott ajándékaiért?

   Éli áldásában látjuk az idős pap emberi jó szándékát, de ez egyben Isten akaratának a tolmácsolása is. Éli nem kíváncsiskodik: „halljam, ugyan, mit kértél?”, hanem bölcsen, tapintattal mondja: menj el békességgel, Isten teljesítse azt, amit kértél…

    Egy meglepő, felszabadító, váratlan fordulatot hozó üzenettel zárul ez a szakasz. Elment az asszony a maga útjára, evett (a 7. versben olvassuk, hogy előzőleg Anna nem evett semmit), és arca nem volt többé szomorú. Még nincs ígéret, de Anna békességet találva indul tovább. Mi történt? Érdemes ezt a mondatot közelebbről megvizsgálni.

    Három fontos megállapítást találunk benne. 1. A maga útján … az Úr előtti megállásában, az Éli áldásában felismeri: van feladata, van megbízatása, van egy út, amelyet Isten számára rendelt, amelyet neki kell járnia, ahol Isten áldását kapja (itt még nincs szó gyermekről).

2. Evett – törődött magával. Isten azt akarja, hogy bűnbánatban éljünk, de nem azt, hogy megvessük magunkat. Van ennek a kifejezésnek egy spirituális vetülete is. Táplálkozni Isten Igéjével, az úrvacsorával, azokból erőt meríteni. Kell ismernünk az erő, a reménység forrását. Az én testem bizony eledel, tanítja Jézus az Újszövetségben.
3. Arca nem volt többé szomorú. Nemcsak pillanatnyilag. Másnap nem kezdte elölről a panaszkodást, siránkozást. Terhét, keresztjét valósággal letette Isten előtt, szívében a keserűség helyett Isten áldásának adott helyet. Milyen jó lenne azt megtanulnunk, ezt elfogadnunk, gyakorolnunk! Észrevennünk ennek a lehetőségét. Csak szemünket, szívünket kell megnyitnunk, mint az emmausi tanítványoknak. Tegyük le Isten kezébe, vegyük az ő áldását! ÁMEN.

 

Urunk, Istenünk,

köszönjük, hogy jöhetünk hozzád, hogy igéd és kegyelmed ajtaja nyitva van számunkra. Te ismersz minket, és látod milyen gondok, félelmek, nehézségek nyomasztanak, milyen kudarcok vannak az életünkben. Indíts arra Lelked által, hogy őszinte szívvel tudjunk megállni előtted, és hittel kérjük a te segítségedet. Add, hogy legyünk készek arra, hogy amit kérünk, abban mi is megtegyünk mindent, ami ránk tartozik, tudjuk felajánlani neked életünket, mindazt, amit szolgálatodra fordíthatunk.

Bocsásd meg, hogy olyan könnyen félre ismerjük egymást, hiányzik belőlünk az igazi megértés, egymásra figyelés. Olyan hamar és felületesen ítélkezünk.  Nem látjuk meg egymásban önmagunkat, és a mások életében is a te kegyelmed munkáját.

Köszönjük az Ige felszabadító üzenetét, köszönjük a te áldásodat, hogy te megadod azt, ami igazán fontos nekünk, hogy mi valóban reád bízhatjuk életünket, letehetjük atyai kezedbe gondjainkat, és tőled kapott nagy békességgel indulhatunk tovább. Ezt a veled való kapcsolatból fakadó békességet add nekünk, és őrizd meg szíveinket és gondolatainkat a Krisztus Jézusban!

   Vezess a békesség útján az üdvösség fele minket, gyülekezetünket, közösségünket, anyaszentegyházunkat! Köszönjük, hogy te mindig gondoskodtál és gondoskodni fogsz – ebben a gyülekezetben is – az ige hirdetéséről választott őrállóid, szolgáid által.  Nyugodjék meg a te áldásod itt élő népeden, és mindenütt a tieiden! Ámen.

 

 

 

Lk 6, 37-49         (vas. de.)

 

 

    Ne ítéljetek, hangzik a jól ismert krisztusi tanítás.  A világ végezetéig érvényben maradó, mindig önvizsgálatra indító parancs ez. Természetesen mi sokkal érzékenyebben felfigyelünk arra, ha mások bírálgatnak, kritizálnak minket, mint arra, ha mi magunk tesszük ezt. Az ige most is rólunk beszél, elénk állít követelményeket. Magatartásunk nem a hitetlen világ megnyilvánulásaira, hanem a Krisztus szeretetére adott reakció kell legyen!

   Kalkuttai Teréz anya mondta: „aki bírálja embertársait, nem marad ideje arra, hogy szeresse őket”. Az ítélkezés során a mások bűnével, hibáival foglalkozom azért, hogy a magaméval ne kelljen szembenézzek, az ne kerüljön szóba. Kisgyerekek szoktak ilyen módon védekezni: számonkéréskor hirtelen társaik viselt dolgairól kezdenek beszélni. Az ítélkezés lelkülete valóban a szellemi infantilizmus (gyermetegség) tünete: a lelki fejlődés zavarát jelzi. Nem tudok (magamban) szabad lenni attól, hogy másokat megszóljak, szeretetlen megjegyzéseket tegyek róluk, kényszeres szükségét érzem annak, hogy odamondjak, kiosszam az észt másoknak. Ezzel a viszonyulással nemcsak magamnak ártok, hanem embertársamat is megsértem, beskatulyázom. Tkp. őt is akadályozom, gátolom a lelki növekedésben. Az igazi lelki nagyság abban mutatkozik meg, ha másokat naggyá tudok tenni.

   A tanítás második fele arra emlékeztet: én is ítélet alatt állok. Miközben fölényesen, talán lekezelve, kigúnyolva ítélkezem mások fölött,  tisztában kell lennem azzal, hogy egyszer minden álarc, hamis önigazultság nélkül, pőrén kell megállanom Isten előtt. „Nézz őszintén magadra, gondolj az ítéletre, és máris felmentetted a másik embert!” –hangzik egyik keresztyén bölcsesség.  Igazából milyen alapon ítélkezem? Jobb vagyok, mint felebarátom? Én az ő helyzetében helyesebben jártam volna el? Vajon ismerem őt igazán, tudom-e, hogy mit hordoz a lelkében? (Vigyázzunk: az ítélkezés tilalma nem szabadít fel arra, hogy elhallgassam a rosszat, szemet hunyjak a hamisság fölött. A különbség abban van, hogy az ítélkező mintegy kívülről utasít rendre, mondja ki a szentenciát, minősít, egy ujjal sem akar segíteni abban, amit hevesen bírál. A szeretetből, felelősségből fakadó intés ezzel szemben a jobbítás szándékával és annak áldozatát is vállalva szól. Ha valaki jónak nevezi azt, amit rosszul tettél, az képmutató, aki téged nevez rossznak emiatt, az ítélkező, aki tetteidet nevén nevezi, de kész melléd állni, veled együtt jóvátenni azt, az a barátod.)

   A kárhozatatás azt jelenti: a másikat szidom, hibáztatom, elmarasztalom, lebecsülöm, őt nevezem, őt tartom a rossz okának. Súlyos vétek ez másokkal szemben, mert amint a jó szónak építő hatása van, úgy a rosszindulatból fakadó rombol. Ha valaki szüntelenül azt hallja, hogy milyen hasznavehetetlen, értéktelen, akkor előbb-utóbb annak fogja érezni magát, és úgy is fog viselkedni. A kárhoztatásban sok negatív indulat nyilvánul meg, ua. benne van rejtetten az önmagam tisztázásnak a szándéka is. Én jobb vagyok. A lelki nagyság jele: embertársamban az erényt és nem a hibákat erősítem, és tudom vállalni kudarcaiból is azt, ami rám tartozik.  Amikor pl. kárhoztatjuk azokat, akik nem járnak templomba,bűnbánattal kell látnunk, mennyi a mi részünk ebben … hitelesség, ítélkezés, megszólás, közömbösség dolgában. 

   Hanem: bocsássatok meg. A felmentést jelenti ez – ítélkezni akaró és ítélet alá kerülő – számára. Ítélkezni, mást kárhoztatni lehet úgy is, hogy az illető ártatlan, de ha nem is ez az eset állna fenn, akkor is érvényes a krisztusi törvény: bocsássatok meg! Kulcsfontosságú szó és tett ez a Szentírásban. „Isten is Krisztusban megbocsátott nektek.” (Ef 4,32) Bocsánat nélkül nincs élet, nincs tovább. A bocsánat hátterében pedig a szeretet áll. Szeretet nélkül nem lehet sem a bocsánatról, sem annak az elfogadásáról beszélni. (Egy édesanya, akit gyermeke nagyon megbántott, elment egyik bölcshöz, hogy tanácsot kérjen. A bölcs meghallgatta, és azt kérdezte tőle: amikor gyermekedet világra hoztad, haragudtál-e rá a fájdalom miatt, amit neked okozott. Igaz, akkor – mivel szeretettel vártad, fogadtad őt – nem ez volt a fontos. Most se a fájdalomra nézz, amit tőle kaptál, hanem a szeretetre, ami a szívedben van.) A megbocsátás azt jelenti: a szeretetre nézünk.

   Adjatok … engedjetek meg, nyissátok meg a szíveteket. A gazdagságunkat azt mutatja, hogy mennyit tudunk adni. (Egy gazdag család gyereke napokon keresztül a megszokottnál később érkezett az iskolából, a „hol maradsz mindig ilyen sokáig” kérdésre kitérő választ adott, édesanyja egyik nap megleste, követte az iskolából hazafele tartó gyermekét… A városka főterén egy idős, rokkant utcai zenész mellé ült le: szemmel láthatólag nagyon vidáman, felszabadultan beszélgettek, nagyokat nevettek. Az édesanya szemébe könnyek gyűltek: ettől az embertől többet kap, mint tőlünk otthon, pedig mindene megvan.) Kamatostul kapjátok vissza. Ha jó lélekkel tudtunk, tudunk adni valamit, szeretetet, megértést, azt soha nem bánjuk meg. Nem mindig hála formájában térül vissza. A jó cselekedet jutalma maga a jó cselekedet, annak öröme, hogy Krisztus jóságát tudtuk megosztani. A nap pazarlóan szórja sugarait: van, ami elnyeli, van, ami visszaveri azokat. Nem az emberek hálájára kell gondolnunk hát. A világ sokszor hálátlan, de Krisztus kicsinyei által sok hálában részesít, és egyszer kamatostól megjutalmaz: „éheztem, és ennem adtatok”. Menj át egyedül élő, beteg szomszédodhoz: kis gesztusokért nagy hálát fogsz tapasztalni.

    Milyen mértéket használunk? Panaszaink egy része ide vezethető vissza. Nem vállalunk felelősséget: és szidjuk a világot, hogy milyen közömbös lett, nem figyelünk egymásra: és megkeseredett szívvel mondjuk, senki nem törődik velünk, önzők vagyunk: és siránkozunk, hogy mindenki milyen magának való. (A kérdés lényegére mutat rá a következő történet: méz és vaj). Milyen mértékkel mérünk, mihez viszonyítjuk beszédünket, cselekedeteinket? Ha megismertük Krisztust, nem lehet más mérték számunkra.

   A következő igeversek még egyszer végigvezetnek az elhangzottakon. Annyira fontos, hogy Jézus egy-egy közmondással ill. egy meglepő hasonlattal még egyszer szívünkbe akarja vésni.

  Vak vezet világtalant. A világ – Isten igéje nélkül - világtalan. Ha a hitetlen világ gondolkodása, értékrendje szerint élünk, ahhoz mérjük magunkat, annak mértékét használjuk, akkor – bármilyen fényes jövőről szóljanak is a reklámok – sötét cél felé haladunk.

  Tanítvány és mestere. A megbocsátásra utal vissza. Krisztus egész életében, kivált a kereszten lett példánk. (Atyám, bocsáss meg nekik!) Csak a Krisztus közösségében maradva tudjuk a bocsánat, irgalom lelkületét hordozni. Bárcsak megérintené szívünket az ő szeretete, és egyre teljesebbé lenne bennünk. („Szeretnék lenni, mint ő!”)

  Szálka és gerenda. Az ítélkezésről szól. Az ítélkezésben ilyen fonák helyzet áll elő. Ilyen torz látás érvényesül.  Jézus itt igazából nyilvánvalóvá teszi azt, amit mi sokszor leleplezünk, ügyesen palástolunk. Szülő mondja gyermekének, lelkész a híveknek, főnök az alkalmazottnak: légy becsületes, légy igazságos, légy tisztességes, és szemében ott a gerenda. A képmutató ítélkezés maga is egy gerenda. Kizárja az őszinte párbeszéd lehetőségét. Ha magamban már kiosztottam a beszélgetőtársam helyét, nincs esély a változásra. Bennem, embertársam viszonyában, a családban. Aki ítélkezik, máris nagyobb a bűne, mint az, aki fölött ítéletet mond.

   Fa és a gyümölcse. Milyen egyszerű és félreérthetetlen. Egy gyümölcsfáról sok szép dolgot el lehet mondani, lehet dicsérni virágait, lombját, de hogy mennyit ér, azt a gyümölcse mutatja. Éppen így rólam is cselekedeteim vallanak. Hogyan viszonyulok szeretteimhez, embertársaimhoz, a békesség embere vagyok-e, vagy énem az első. Lp. testvéremtől hallottam: egyházunkban nem azzal van baj, hogy rosszak a  prédikációk, sőt éppen az a baj, hogy prédikációink túl jók az életünkhöz képest. Ami bennünk van, azzal tudunk szolgálni. Mivel van tele a szívünk? Most ne válaszoljunk, hanem gondoljunk arra, hogy mit kapnak tőlünk embertársaink: kritikát, elégedetlenséget, vagy megértést, együttérzést, segítő szándékot?

Háromszor hangzik el a „jó” szó egyetlen mondatban. Jó ember szíve jó kincseiből hozza elő a jót. Csak Isten jó egyedül. Hallani fogjuk délután a 34. zsoltárból. Az ő munkája a jó. Az ellenkezője is igaz. Hiába beszélünk róla, Jézusról, ha mást igazol az életünk. Milyen gyümölcsöket kínál a közösségünk, a gyülekezet? Krisztusnak, egymásnak, másoknak, a világnak? Ez szolgálatunknak nagy kérdése. Vajon Isten áldásainak hordozói vagyunk-e?

Mivel van tele a szívünk? Mert csak azt adhatjuk. Amivel csordultig van a szív. „Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség barlangja szívem”, írja József Attila.  Döbbenetes, hogy mi minden kibuggyan belőlünk szóban, megnyilvánulásban.

   Miért mondjátok: Uram? Az Úr parancsol? Krisztus parancsol? Az ő szavát követjük? Fiatalok egy időben WWJD (what would Jesus do) feliratú csuklószalagot hordtak. Kedves dolog. Az Ószövetségben is olvasunk róla. A szívben is ott kell legyen! Vele kell megteljen.

    Végül a jól ismert példázat hangzik el: aki hallgatja, és megcselekszi. Itt a különbség. A bölcs építőmester mélyre ás, és kősziklára talál. Nem megy magától. A hit küzdelem, harc (Pál), tusakodás. Keresni kell, mélyre ásni. Már ez is Lélek munkája. A Sátán el akarja hitetni velünk, hogy nincs kőszikla. Csak az, amit látunk. Csak a felszín számít. Ne higgyünk neki. Van biztos alap. Jól csak a jóra lehet építeni.

   A bizonytalanra is látványos sikereket, megvalósításokat lehet építeni. Külsőre ugyanolyan, lehet, hogy még szebb.  De nem állja ki a viharokat, próbákat. Krisztus olyan élettel akar megajándékozni, amelynek tartása van, ami mások számára is áldás, menedék, és ami – az ő érdeméért – az ítéletben is megtartatásra méltónak találtatik. Ámen.

 

 

Zsolt 34                (vas.du.)

 

    Egyik kedves zsoltárom … Nem könnyű időben fogant. Mégis annyi hála, annyi biztató tanítás van benne. Az igazgyöngy mélységekben és szenvedés között keletkezik. Három részre tagolódik.

 

1.Isten magasztalásával kezdődik zsoltár. Illetve azzal a vallomással, hogy Dávid állandóan dicséri az Urat … A dicséretből áldás származik. Mások számára is vigasztalás. Ebben is felelősek vagyunk egymásért, egymás lelki közérzetéért. Hallják ezt az alázatosak, és örülnek. A gőgös, öntelt ember nem Istentől várja örömét. Isten ajándékait alázatban adja, alázatban lehet elfogadni.

 A zsoltár arra biztat, hogy mi is kapcsolódjunk be. Magasztaljuk együtt!!!  

Dávid személyes történetére hivatkozik (megmentett attól, amitől rettegtem), majd valaki másnak az ügyét említi meg (minden bajából kiszabadította).  És általános következtetést von le: a)mert örömre derülnek, akik rátekintenek, b)mert az Úr angyala őrt áll. Egyik istenfélő embertől hallottam: minden reggel imádságban azt kéri, hogy Isten két őrző angyalát, kegyelmét és oltalmát rendelje mellé. Milyen jó lenne így indulni! Boldog, aki hozzá menekül.

És még ide tartozik a felhívás: féljétek az Urat, mert nem szűkölködnek az Istent félők. Érdemes hinni, az Urat félni, szent tisztelettel engedelmeskedni neki, mert áldás fakad abból. Napjainkban a siker, az áldás értelmezésének a hangsúlya másra tevődött. Már nem hozzuk összefüggésbe a hittel, az istenfélelemmel. Felvilágosultak lettünk.

Vajon nem feledkeztünk-e valami fontosról, valami régi ua. örök igazságról? Földi gazdagságunk lelki szűkölködéssel jár ... A lelki problémák - önzés, válás, mindenféle nyomorúság - nem ide vezethetők vissza?

Az oroszlánok is sínylődnek és éheznek … Az állatok királya is - királyhoz méltatlan módon - szorult helyzetbe kerül, de akik az Úrhoz folyamodnak, nem nélkülözik a jót. Tudjátok, mire van szükségünk?  A jóra! Ami lelkünknek jó. Szeretetre. A nagybetűs Jóra.

 

2. A másodok részben tanítás hangzik el. Jöjjetek fiaim! A Talmud (a zsidó tanítások gyűjteménye) szerint, aki fiát tanítja, az fia fiait is tanítja. Mire tanítjuk gyermekeinket? Egyházunkban a közömbösség terjedését látva sok vita folyik mostanában a keresztelésről: vajon, mi történik az „úgy nevelem és neveltetem” fogadalomtételével. Hol vannak a hitvalló szülők, hitvalló gyermekek? A keresztyénség utolsó nemzedéke vagyunk. Ki az az ember, akinek tetszik az élet, szeretne jó napokat látni? Hát nem ezt akarjuk mindnyájan? Nagyon időszerűen hangzik. Szinte reklámba illő. Élni akarjuk az életet, jó napokat látni. Miért nem sikerül? Annyi kínálat, út van! Rossz irányba indulunk, rossz tanácsra hallgatunk. A könnyű ajánlatokat követjük. A világ diktálta, hamis minták alapján gondolkozunk. Mi kell a jó napokhoz? Sok pénz, hírnév, akaratom feltétlen érvényesülése? Érdekesek az ige feltételei:
3. Nyelved ne szóljon rosszat, se csalárdságot! Ha jót akarsz, ne szólj rosszat! (Ne is gondolj!) Nem lehet boldog ember az, aki rosszat beszél másokról, aki káromolja Isten nevét … Nem lehet békesség körülöttem, még kevésbé bennem, ha állandóam háborgok…
4. Hagyj fel a rosszal, és cselekedjél jót! Ha jót akarsz, tedd a jót! Nem biztos, hogy azt kapod vissza kívülről, de lelked a jónak az otthona marad. (Horvát ápolónő esete).
5. Törekedj a békességre! Ha jót akarsz légy jó, légy a békesség embere! Boldogok a békességre igyekezők.

Az Úr látja, meghallja, és kimenti. Ő cselekszik.

 

3. Harmadszor arról hallunk, hogy mi van a bajok, gondok között. Közel van az Úr a megtört szívűekhez. Szép, megható gondolat. Kivált azokhoz. A kicsikhez, megalázottakhoz. Meggyógyítja a sebzett lelkűeket. (Jézus küldetése…)

Sok baj éri: nem hangzik biztatóan – de reális. Holland közmondás szerint: Isten nem viharmentes hajózást, hanem biztos révbe érkezést ígér nekünk. Minden csontját megőrzi.  Tudjátok, mire utal ez? Krisztusról szól. A szenvedéstörténetben az evangélium erre a zsoltárra hivatkozik. Nemcsak azért történt meg Krisztussal, mert megíratott, hanem azért íratott meg, hogy Krisztusra mutasson. Krisztus a mi reménységünk … Az ő áldozata tökéletes, hibátlan volt: reménykedhetünk benne. Akik gyűlölik őt, az igazat, halálos veszedelemben vannak.

   De akik bíznak benne … az Úr megváltja azok életét. Isten válasza a bűnre a megváltás, a bajra a szabadítás, a halálra az üdvösség. Boldog az, aki hozzá menekül. Ámen.

 

 

 

 

Lk. 8, 40-56         (vas.de.)

 

 

   Nagyon jól ismerjük ezt az újszövetségi igeszakaszt … egyik legismertebb evangéliumi rész. Sajátossága az, hogy két történet kapcsolódik itt egybe: a vérfolyásos asszony meggyógyítása és Jairus lányának feltámasztása. Nyomorúságunk összeköt minket. A baj úgy egymás mellé tudja állítani az embereket! Kórteremben egymás mellé kerül szegény és gazdag, egyetemi tanár és egyszerű ember. A gyász, a közös szenvedés még az esküdt ellenségek közti válaszfalat is képes legyőzni. Gondoljuk Shakespeare Rómeó és Júlia c. világhírű tragédiájára: a két halásos ellenségeskedésben élő család gyermekeik megdöbbentő halála fölött kibékül. Azonban jó nekünk meghallani, hogy a nyomorúság nemcsak egymással köt össze, hanem Krisztussal, a betegségeinket meggyógyító, a halált legyőző Úrral. Ő azért jött, hogy könyörüljön, Isten irgalmát mutassa meg.

   Olyan szép ennek a résznek a prológusa, bevezetője: mindnyájan örülnek, várják Jézust. Így vagyunk-e együtt? Ez gyülekeztünk hozzáállása? A Jézusnak örülő sokaságban vannak lelki fájdalmat, súlyos terheket hordozó emberek is. Jairus vezető pozíciót tölt be, valószínű vagyonos, tehetős ember is, de biztos, hogy adott helyzetében senki sem irigyli, senki nem cserélne vele. Egyetlen leánya halálán van. A világon a legrettenetesebb dolog szülőként gyermeket elveszíteni. Kivált az egyetlent. A gyermek nemcsak a legkedvesebb, hanem a jövő ígérete is. Isten irántunk való szeretetét abban mutatta meg, hogy egyszülött Fiát adta, olvassuk.  A végtelen szeretet a végtelen áldozatot hozta meg. Bár annak nagyságát, jelentőségét nem foghatjuk fel igazán, emberi kapcsolatainkból kiindulva mégis érezzük, hogy mit jelent ez a mondat: egyszülött Fiát nem kímélte, hanem őt mindnyájunkért odaadta.

   Az evangélium nem jegyzi fel, hogy Jézus mondott volna valamit az apa kérésére. A hallgatás, a látszólagos halogatás súlyos megpróbáltatás elé állít sokszor. Vajon Isten miért nem válaszol? De Jézus közben elindul. Krisztus mindig úton van felénk, Isten kegyelme mindig úton van felénk. Nem lehetünk olyan távol, olyan mélyen, olyan reménytelen helyzetben, hogy el ne érne hozzánk, ha kérjük, ha várjuk.  A Jézus jobbján szenvedő gonosztevőhöz az utolsó pillanatban érkezik meg.

   Úgy pörgetnénk a történetet! A kislány haldoklik, siess, Jézus! Ekkor egy asszony jelenik meg a színen. Mit akar ez az asszony?  Miért tartóztatja fel a Mestert? Mindenkinek van valami baja, betegsége, panasza, kisebb-nagyobb ügye, mindenki Jézus elé állhat valamivel. De aztán olvassuk: az asszony 12 éve szenved, sorvadozik ebben rettenetes betegségben . Azóta, hogy Jairus lánya megszületett. És megállunk egy kicsit. Megáll Jézus is. Uram, mennyi szenvedés van ezen a világon! Hány betegágynál várják Jézust, hány baleset, tragédia, robbantás, háború sebesültjéhez kell odahajoljon,  hány sírót, gyászolót kell megvigasztaljon, hány megalázottnak, megkínzottnak kell reménységet vigyen, hány éhezőt kell megelégítsen, hány bűnösnek kell megbocsásson?!  Értitek, testvérek, miközben mi hadakozunk egymással, kárhoztatjuk, elítéljük, becsapjuk egymást, pereskedünk egymással …, életünk nagy nyomorúsága ellenállhatatlanul egymás mellé sodor minket, és már csak egyetlen közös reménységünk lehet: Jézus. Az ő vigasztalása, szeretete, hatalma. Miért nem akarja felismerni az ember ezt? Miért vagyunk olyan önzők, olyan kicsinyesek? Az élet harcában, szédületében, mámorában elfeledkezünk arról, hogy mindannyian emberek vagyunk, tkp. ugyanabban a sorsban osztozunk. Pál apostol tanítja: egy test tagjai. Hogyha szenved egyik tag, vele együtt a többiek is. Nagyon tetszetős, divatos, de nagyon hazug elv az, hogy csak te számítasz.

   Ezt az asszonyt senki sem tudta meggyógyítani. Vannak betegségek, vannak lelki sebek, amelyeknél senki nem tud segíteni. Tudjuk azt is, hogy ez az asszony betegsége miatt tisztátalannak számított, kitaszították, kiközösítették. Egy sínylődő, vegetáló pária volt, aki egyik napról a másikra tengette életét, akire mindenki szánalommal nézett. Talán az a kérdés is megfogalmazódott némelyekben: miért kell ennek még élni? S lehet, elkeseredett pillanataiban ő is gondolt erre. Leszámolt már magában azzal, hogy soha nem gyógyul meg… Most mégis remény lobban fel a szívében.

Jézus, a Messiás, aki gyógyít, ördögöket űz, aki Isten országát hirdeti, és cselekszi is annak csodáit! Minden áron, akármi módon Jézushoz kell jutni! Ezt az asszonyt a gyógyulás kétségbeesett vágya hajtja, csak arra az egyre gondol, de annál többet kap. Jézus nem csak gyógyító, ő maga a gyógyulás, nemcsak üdvözítő, ő maga az üdvösség. Krisztus nélkül egészségesen is el lehet veszni, vele a betegségben (vagy azon keresztül is) is megtartatás van.

   Csak titokban érinti Jézus, és azonnal meggyógyul. Azonnal megérzi, hogy kigyógyult bajából.  Jézus is azonnal tudja: valaki meggyógyult általa. Jézus hatalma újból bizonyítást nyert. De itt még nem zárul le a történet. Biztos, hogy külön üzenete van számunkra is annak, hogy Jézus beszélni akar ezzel az asszonnyal. Nem elég a testi gyógyulás: persze, nagy áldás, ajándék, csoda. De hány egészséges ember van, aki békétlen, örömtelen, bűnök kötelékében vergődik?  Ki érintett engem? Ha egy kicsit átfogalmazzuk ezt a mondatot, akkor azt is kihallhatjuk belőle: Jézus érintve érzi magát bűneink, szenvedésünk miatt. Meg tud indulni nyomorúságiunkon. (Zsid 4,15) Nem könnyű odaállni: Uram, bűnös, elesett, segítségre szoruló ember vagyok. Sok ember Istenhez fordulását akadályozza meg az a rosszul értelmezett önérzetesség, szemérmesség.

Péternek abban igaza van, a sokaságban könnyebb meghúzódni. Együtt elmondani a bűnvalló imádságot, úgy általánosságban beszélni a bűnről, hogy jaj, mindannyian bűnösök vagyunk! De hogy én sokszor elviselhetetlen vagyok a családban, erőszakos, ítélkező, hogy sokszor nem járok el becsületesen, nem vagyok egyenes, azt már nem vállalom. Mit vállalunk akkor? Utólag biztos végtelenül hálás volt az asszony, hogy Jézus színvallásra kényszerítette. Valaki így kiáltott fel: ó, áldott betegség, mely Jézushoz kényszerített engem! Nem könnyű színt vallani, nyomorúságunkat beismerni. Hiteles az evangélium beszámolója: remegve. Rejtőzködő emberek vagyunk (Deus relevatus). Az asszony leborult Jézus előtt …, akár Jairus. „Minden térd meghajol előtte.” De Jézus is lehajol (Jairus leányának feltámasztását sok festő úgy ábrázolja, hogy Jézus térdel a lány földön elhelyezett fekhelye mellett),  odahajol bűnös nő mellé is, és ujjával ír a földre.  Előbb Isten Fia hajolt le hozzánk … Az egész nép előtt: ez egy nyilvános vallomás. Jézus fel akar szabadítani lelki megkötözöttségeinkből is, hogy tiszta lélekkel álljunk előtte, és álljunk meg egymás előtt. Az előítéleteket másokban nem győzhetjük le, de magunkban igen. A mások előítéleteivel kapcsolatos előítéleteinket. Figyeljük meg, az asszony nem hosszas betegségéről beszél, hanem, hogy miért érintette meg Jézust, és mikét gyógyult meg.

   Hited megtartott téged, menj el békességgel. Az egyik legcsodálatosabb mondat a Szentírásban. Jézus most nekünk mondja: indulj hittel tovább, és legyen szívedben békesség.

   Aztán jön a rossz hír: meghalt a leányod. Jairus ott van tehát Jézus mellett. Miután beszélt Jézussal, nem sietett haza. Tudta, hogy Jézus nélkül nincs reménység. Ott áll, tanúja az asszony meggyógyulásának.

Olyan kíméletlenül udvarias ez a mondat: ne fáraszd tovább. Ne fáraszd Istent imádságaiddal! Vége, lezárult, nincs tovább. Itt már senki nem tud segíteni. Biztos vannak esetek, amiken nem lehet változtatni …, de ez a történet arról szól, hogy van valaki, akinek a halállal szemben is van mondanivalója. Krisztus feltámadása óta ezt tudnunk kell.

   Jézus így válaszol: ne félj, csak higgy, és meggyógyul. Képtelen mondat az adott helyzetben. Emberi tapasztalataink alapján egy abszurd kijelentés. De vannak-e Isten-tapasztalataink?  Odaérnek: és mindenki sír és gyászol. Érthető. Az nem érthető, amit Jézus mond: nem halt meg, csak alszik. Azt gondolom, hogy Jézusnak ez a mondata mély, általános érvényű üzenetet hordoz. Jézus Jairus lányát a földi életbe hozta vissza, ez a bizonyára kedves, aranyos kislány kapott ajándékba még néhány évet, évtizedet itt ezen a földön, de Isten megváltó akaratát tekintve egyetemes értelemben igaz, hogy előtte nincsen elveszett élet. A feltámadott Úr, aki most Isten dicsőségében él, a mennyei világra nézve jelenti ki nekünk: nem halt meg, csak alszik. Emberi fogalmaink szerint, innen nézve valaki meghalt, befejezte földi életét, amiképpen mi is egyszer meghalunk, de Krisztus új életre hív minket: Isten országának dicsőségébe. Amit itt Jézus tesz, az egy jel, ami túlmutat önmagán. Fontos és drága földi életünk is teremtő Istenünk számára, de Krisztusban nemcsak néhány évtizedre, hanem örökre megváltott minket. Mind testestől, mind lelkestől.

   A Jézus kijelentése nevetségesnek tűnik. Sírásukban, keserű szívvel is nevetnek az ott levők. A feltámadás híre kétféle nevetést vált ki: a kételkedését és az örömét. Hogyan nevetünk?  Meg kell értenünk – még magunkban is – a kételkedés gondolatait. Rettenetes úr a halál a szemünkben …, de meg kell hallanunk az élő szót, az Élő szavát. Krisztus mondja. Ne hidd el senkinek, hogy van tovább, egyedül Krisztusnak. Ő megmutatta.

    Jézus megfogja a kislány kezét, és szólítja. Teremtő, új életre hívó szó. Hatására rendkívüli dolgok történnek. Istennél a végnek is van kezdete. Szava teremt, életet ajándékoz. Jézus szólítja a halott gyermeket. Senkinek másnak nincs joga, hatalma erre. Lelkileg élettelen embereket is ő szólíthat, hívhat életre. Szeretnénk ezt a hatalmat. Nem adatik … Mi csak rámutathatunk arra, aki szólt, és aki világosságot gyújthat a mi szíveinkben is (2Kor 4,6). Ébredj! Ébredj fel, aki aluszol és támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus! (Ef 5,14) Kit látott meg először a feltámadt kislány? Krisztust, az Isten fiát! Csodálatos élmény. Milyen boldog lehetett! Visszatért a lelke …, és felkelt. A lélek (nem emberi vizsgálat tárgya) Isten tulajdona. (Az Isten Lélek, tanítja Krisztus Urunk.)

   Olyan kedves, gondoskodó a Jézus parancsa. Adjatok enni! A testnek táplálékra van szüksége. Biztos, súlyos betegségében nem tudott enni ez a kislány. Lelkünk is táplálékra vágyik. Erről miért feledkezünk meg?

 

    Nem úgy zárul a történet, ahogy várnánk. Nincs ünneplő, Jézust éljenző sokaság. Jézus meg is parancsolja, hogy ne mondják el az esetet senkinek. Pedig páratlan csoda, óriási jel az, ami ott történt. De az emberek sokszor csak a jelet látták, és nem Isten hatalmát. Fontosak a jelek, de nem állhatunk meg azoknál. Nem a csodákban, hanem a csodákat cselekvő, gyógyító, életet ajándékozó Krisztusban hiszünk. Ámen.

 

1 Kor 1, 18-25           (vas. du.)

 

 

   Az igében először a keresztről hallunk. A kereszt valóban kiindulópont. A kegyelem alfája, üdvösségünk kezdete. Azt hirdeti az idők végezetéig: Isten élettel mentett életet: Fiáéval a mienket. A kereszt, mint Krisztus Urunk áldozatának bizonysága összeköti az eget és a földet, ua. megosztja a világot. Mert amióta bűn van: van tagadás, van ellenkezés, van hitetlenség. Minden tudatos bűn igazából a szeretet kicsúfolása, a kereszt semmibe vétele, bolondsággá nyilvánítása. A kereszt nem lezárt történet: Isten irgalmas szeretete és bűnt gyűlölő igazsága győzelmének máig ható eseménye.  Egyfelől a bűn sötét erejét, másfelől a kegyelem nagyságát mutatja. „Csodálatos harc vala, hol az élet meghala”. 

   Mégis: a keresztről, az Isten könyörülő irgalmáról való beszéd egyeseknek bolondság, azoknak, akik elvesznek. Akik éppen amiatt vesznek el, mert bolondságnak tartják. Mert nem látják meg az önmagát a keresztig megalázó Krisztusban a Messiást. Mert nem akarják elfogadni, hogy a kereszten az emberi gőgnek, önteltségnek is meg kell halnia.

Egyetlen mondatban ott találjuk kereszt és az elvesznek szavakat. Hát a kereszt nem azt hirdeti, hogy Isten mindenkin könyörült (Róm 11,32)?   A kérdés az, hogy kell-e ez az irgalom?  (Amikor 1938-ban a fasiszta Olaszországban megjelentek az ún. fajvédő törvények, egyik politikus figyelmezette zsidó barátait: nem lesz jó vége az egésznek, és javasolta, hagyják el az országot. Segítségét is felajánlotta. A többség nem vette komolyan. Ostobaság, mondták neki, túlreagálod a dolgokat.)

    Akik elfogadják, azoknak erő. Megtartó erő. Üdvösségre megtartó erő. Hirdesd a régi keresztet, és új erőre kapsz általa!

   Ez egy másfajta bölcsesség, mint a világé. Más síkon megnyilvánuló igazság. Egyetlen orvosi műszer sem mutatja ki a bűnt, sem az üdvösség utáni vágyunkat. Isten bölcsessége, igazsága fölötte áll a mi valóságunknak. Az ő nagyságához, kegyelméhez képest semmivé lesz minden emberi bölcsesség. Mi természetünk, gondolkodási rendszerünk, emberi törvényszerűségek és korlátok foglyai vagyunk, Isten végtelen szeretetének szabadságában él. Kutatjuk az atom és a távoli galaxisok titkait, szuperszámítógépeket építünk, az információ közlésének forradalmát valósítottuk meg, egy okos-telefonban több információ elfér, mint ami fölött pár 100 évvel ezelőtt az egész emberiség rendelkezett …, és nem tudjuk megmondani, mi az élet célja és értelme, nem tudunk előbbre jutni  hitben, békességben, szeretetben, egyszóval egyre kevesebbet tudunk Istenről.

   A világi bölcsesség által nem ismerhető meg Isten. Véges nem foghatja be a végtelent. Csak annyit foghatunk fel belőle, hogy ő felfoghatatlan. Egy hittérítőnek mondta egyik király: mutasd meg Istent, és hiszek benne! Felség, nézz bele a Napba! Ha Istennek erre az alkotására sem tudsz ránézni, hogyan akarod Istent meglátni? Istennek végtelen, világot alkotó, fenntartó bölcsessége mégis végtelen alázatban és egyszerűségben jelentetik ki. Egy kisgyermekben, egy megfeszített Messiásban.

   Erről szól az igehirdetés bolondsága. Sokan főként az emberről szóló tanítása miatt tartják dőreségnek. A bűn, mondják, régi mese. Nincsen. Felnőttünk már, nem kell foglalkozni vele. Az ember jó, csak a társadalom igazságtalan, vagy a nevelésbe csúszott hiba. De nem mi vagyunk a nevelők, nem belőlünk áll a társadalom? Gyarló emberektől hogyan várunk tökéletességet? Nyilván, küzdenünk kell azért, hogy minél igazságosabb legyen világunk, de számolnunk kell indulatainkkal, hajlamainkkal. A bűn árnyékával, amit soha nem ugorgatunk át. A bűn elveszi igazi látásunkat, igazi identitásunk … (A holland miniszterelnök mondta: nincs olyan, hogy holland identitás, csak életforma.)

   Aztán értelmetlennek tűnik az Istenről szóló üzenet is. Hogy parancsai és elvárásai vannak. Elvként, örök princípiumként szeretnénk Istenről beszélni, magasröptű eszmefuttatásokat tartani, konferenciázni …, de ne ő szóljon, ne avatkozzon bele életünkbe.

   És sokak számára botránykő, teljesen elfogadhatatlan a Krisztus áldozata. Miért kellett, hogy nem talált Isten más megoldást? Milyen Isten az, aki keresztre küldi Fiát, aki szenved értünk? Mi nem egy önmagát megalázó, nem meghurcolt, megkorbácsolt, hanem dicsőséges Urat akarunk. Egy hőst, egy szupermant. Kereszt nélküli megváltást, üdvösséget, sikert. 

   A zsidók jelt, a görögök bölcsességet, mi a megfeszített Krisztust. Van-e nagyobb jel, nagyobb bölcsesség? Hát nem benne adatik minden? Nem azt hirdeti, hogy annyira szeretett minket (megváltásunkra nincs más magyarázat), hogy megüresítette magát, engedelmes volt a keresztfa haláláig, és Isten benne megbocsátott, megigazított, gyermekeivé fogadott? És nem az a legnagyobb bölcsesség, hogy őt követve Isten áldását hordozzuk, az üdvösség részesei leszünk? Többet akarunk, többet tudunk mi ennél?  Ezt több a mi bölcsességünknél, erősebb minden erőnél.

   Arról is ír az apostol, hogy az evangélium első követői egyszerű emberek voltak. Nem sokan vannak, akik … Mintha nemcsak a kereszten történt megváltás, de a kiválasztás is ellenkezne az emberi logikával. Amikor gyermekek voltunk, és fociztunk, a két csapatkapitány a legjobbakat választotta ki rendre, a végére maradtak a kicsik, az ügyetlenek. Isten velük kezdi. Nem bölcsek magukban, Isten mégis a legnagyobb bölcsességet bízza rájuk. Nem erősek magukban, Isten mégis csodálatos módon erőt ad nekik. Nem nemesek, Isten mégis méltókká teszi.

   Már az Ószövetség beszél arról, hogy Isten különösen közel áll az árvákhoz, özvegyekhez. Nem hősök seregét gyűjti össze, hanem a legelesettebbeket. Nem az előkelőket, hanem a lenézetteket, a semmiket …, hogy megszégyenítse a magukat valakinek tartókat. Mély gondolat ez, testvérek.  Önvizsgálatra indít: átvettük a világ szemléletét, mi is azokat tartjuk értékesnek, akik úgymond vitték valamire …

   Isten a semmikben mutatja meg hatalmát, az erőtlenségben az erejét. Nem erővel és hatalommal, hanem az Isten lelkével (Zak 4,6). Arra van szükségünk. Belül kell megerősödjünk. Mi – magunkban bízva - a külső feltételeket akarjuk javítani. Nem baj, de ne az legyen reménységünk alapja. Lássuk be, sokkal fontosabb az Úrban bízni. Elődeink szegényebbek, tudatlanabbak voltak, és sokkal erősebb közösséget hagytak maguk után, mint amit mi fogunk. Hogy van az, hogy a nagyon magában bízó, az ész győzelmét hirdető, arrogáns Európát a széthullás, a demográfiai összeomlás fenyegeti. Bölcselkedésünkben Valaki kimaradt a számításokból.

   A kegyelemmel szemben nem lehet dicsekedni. Előny, ha semmink nincsen. Ha magunkban bízunk, akkor kevésbé érezzük azt, hogy szükségünk van Istenre. Azért vagyunk erőtlenek, mert erőseknek hisszük magunkat. Mert mi akarunk elérni hitbeli célokat.

   Egy szép mondat: az ő munkája, hogy Krisztus Jézusban vagytok. Az Isten Fiában vagyunk, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Ő az erőnek, kegyelemnek a forrása. Ha vele kapcsolatban vagyunk, akkor ő a mindenünk, életünk, bölcsességünk.  Akié a Fiú, azé minden. ÁMEN.

 

 

Urunk, könyörülő Istenünk,

bocsásd meg, hogy olyan önteltek vagyunk egymással szemben, sőt, sokszor úgy gondoljuk, hogy előtted is dicsekedhetünk … Bocsásd meg, ha visszautasítás,  okoskodás van a szívünkben a te kegyelmed titkait, Krisztus Urunk megváltó munkáját illetően,

ha emberi értelmünkkel kifogásokat emelünk kijelentéseiddel, csodálatos tetteiddel kapcsolatban. Juttass el arra a felismerésre, hogy bár magasak a hegyek, és mély a tenger zúgó árja, de még magasabb és mélyebb, végtelenül nagyobb a te irgalmad, amit Krisztusban kijelentettél!  Add, hogy hittel tudjunk Megváltónk keresztjére nézni, és számunkra mindig a te érthetetlen, mégis valóságos szeretetedet, Krisztus alázatát, könyörülő jóságát hirdesse számunkra, megtartó, megpróbáltatásokon is átsegítő, üdvösségre vezető erő legyen!

Segíts, hogy nem magunkban legyünk bölcsek, mert akkor megszégyenülünk, hanem tőled kérjük, fogadjuk az igazi, másokat is megértő bölcsességet! Adj nekünk erőtlenségünkben is csodálatos erőt Lelked által! Ne magunkat tartsuk sokra, hanem tőled nyerjünk igazi méltóságot, te tedd értékessé életünket azáltal, hogy Krisztust követjük, őt szolgáljuk, szeretetét, békességét hordozzuk a szívünkben.

   Ebben vezess minket e hét munkásnapjaiban is, adj erőt, egészséget nekünk munkáink végzésében, adj áldást lelki igyekezetünkben, áldd meg családunkat, gyülekezetünket, népünket, anyaszentegyházunkat! Te légy egyedül reménységünk, dicsekedésünk, örömünk Jézus Krisztus által! Ámen.

 

Lk 10, 25 – 37          (vas.de.)

 

 

    A leggyakrabban idézett, leghíresebbé vált példázata Jézusnak.  Hallottam, hogy egy jeruzsálemi keresztyén templomban minden nap elhangzik ez a példázat a világ sok-sok nyelvén, köztük magyarul is. Nem ártana minden nap elolvasni, minden nap gyakorolni. A kegyesség a mindennapokban megélt hitet jelenti. Azt, hogy a legegyszerűbb, legmegszokottabb dolgokban is Isten akaratát keressük. Egy régi szerzetes imádság szerint: „Mikor a rőzsét szedem, mikor a kenyeremet falom, mikor este fáradtan hazatérek: Istennel találkozom.”

    Figyelemreméltó a példázat elhangzásának az előzménye. Egy törvénytudó áll fel - aki a legapróbb részletekig ismeri a törvény előírásait -, és azt kérdezi Jézustól: mit tegyek, hogy elnyerjem az örökéletet. Nagyon komoly és fontos kérdés. Mostanában mintha mellékessé vált volna számunkra. Minden figyelmünket leköti a külső élet. Mi is sokat töprengünk azon, hogy mit tegyünk …, de aztán másként folytatódik a mondatunk. Mit tegyek, hogy sikeres, gazdag legyek, társadalmi rangot szerezzek, másokat legyőzzek. Sokak számára azért nem fontos az Ige, mert nem erről beszél … Pedig a helyzetünk alapvetően nem változott: lehet, modernebb házakban élünk, gyorsabban közlekedünk, ám az élet nagy kérdései ugyanazok maradtak.

   Jézus a törvénytudónak a törvénnyel válaszol. Finom tapintat van ebben. Szoktuk mondani: az orvos a beteg helyzetéből kell kiinduljon. Az írástudó válaszában a parancsolatok krisztusi foglalatát idézi: ez lelki nyitottságra, őszinteségre vall. Hát nem a lényegnél vagyunk? Nem Isten országának a kezdete lenne, ha ezzel a szeretettel, megértéssel fogadnánk el egymást? El tudunk képzelni egy ilyen világot? Milyen szép volna, milyen szép lehetne! Ezt cselekedd – ne csak idézd –, és élni fogsz. Az élet feltétele a szeretet: mindenekelőtt az Isten irántunk való szeretete.

    De ő igazolni akarta magát. Ez a kényszer bennünk van. Nézzétek meg, lépten-nyomon ezt tesszük! Ádám óta. Még ha nincs is szükség rá, igazolni akarjuk magunkat. Hogy nehogy minket hibáztassanak azért, amit elkövettünk! Hogy megvédjük énünk álláspontját. Hogy kiharcoljuk pozíciónkat. Hogy bebizonyítsuk: nem mi vagyunk a rossz okai. Nekünk nem magunkat, hanem Istent kellene igazolni („hogy igaz légy beszédedben”, Zsolt 51,6). És Isten az, aki igazol minket, tesz igazzá Krisztusban. Fogadjuk el az ő igazságát!

   Ki az én felebarátom? Magyarázkodás-gyártó műhely a szívünk. Vajon miért? Persze, jó kérdezni, ha abban érdeklődés van, igazi tudásvágy …, de legtöbbször kifogások keresése, hárítás húzódik kérdéseink mögött: miért én, csak nem tartozik ez is rám, stb.

   Jézus elmond egy nagyon hiteles, mindennapi, egyszerű, mégis megdöbbentő példázatot.

Jól ismerjük, most próbáljunk úgy figyelni rá, mintha most hallottuk volna először. Mi érint meg, mi gondolkoztat el?

   Egy ember megy … általános alany, mindenkiről szó van. Az élet véres útján járunk, írja Gyökössy Endre. Jövünk, megyünk, dolgainkat rendezzük (ahogy kell is tennünk) …, közben szembesülünk a világ gonoszságával. Rablók kezébe esett. Úgy hangzik, mint valami kikerülhetetlen dolog. Nem tevődik fel a teológiai kérdés, hogy Isten miért engedte meg. A baj, a gonosz része bűnös világunknak. Ezzel le kell számolnunk. Kifosztják: ez volt a támadás fő célja, ezt akarja a Sátán velünk. De meg is sebesítik, jóllehet ennek nincs már gyakorlati értelme, haszna: ez a ráadás. Az erőszak – az érvényesülési ösztön torz formája. Ez már a gonosz természetéhez tartozik (történet a szerzetesről és a skorpióról). Végül szánalom nélkül otthagyják félholtan. Nem érdekli őket az áldozat további sorsa, kínlódása. Pedig ember, mint ők maguk is. Vagy a másik – hozzám képest - másodrangú? Nagyon veszélyes ideológia: ha bebizonyítom önmagamnak, hogy a másik ember alacsonyabb rendű, mint én, akkor mindent megengedhetek magamnak vele szemben, felmentett lelkiismerettel. Lásd rabszolgatartó rendszer, nácizmus. A mindennapokban is hányszor nem látom meg a másikban a hozzám hasonló embert. (Pilinszky másról ír.)

   A történet szereplői nem véletlenül bukkannak fel. Így kerül bele az eseményekbe egy pap is. Nem pozitív szereplő, nem áll a helyzet magaslatán.  Egyértelmű kritika fogalmazódik meg ebben. A papnak nemcsak hirdetnie, hanem képviselnie is kell az Isten igéjét. Baj, ha csak az öltözéke révén, és nem a szívéből teszi ezt. Ha nem a Főpap lelkületét hordozzuk, akkor ilyenek vagyunk. Mentséget is találunk számára: a sebesült halottnak látszik, a papnak nem szabad megérintenie, sietős dolga volt, talán éppen egy haldoklóhoz hívták. Persze, nem lehetünk felelősek az egész világért, de vannak egyértelmű helyzetek. Rajta kívül senki más nincs a környéken (lehet, ez a baj, ha lenne valaki, akkor – képmutatásból is – odamenne), egy nehéz helyzetbe, életveszélybe jutott ember fekszik előtte. Megindul-e valami benne?  Pedig a példázat hangsúlyosan kiemeli, hogy meglátta. Ám csak racionálisan, vizuálisan érzékeli az embertársát, és nem spirituálisan. Pedig a szerencsétlen nem nagyon számíthat másra rajta kívül. Csak ő van és a bajba jutott, illetve az Úristen. Ezt a hit próbájának alapállapota. Amikor senki sem lát. Amikor szabadon dönthetünk. Néha könnyebb a kerülő úton járni: a pap – felelősség szempontjából - a legrövidebb, legegyszerűbb utat választotta: elkerülte. Igazából – a szó szoros értelmében – nem követ el törvényszegést. Vajon megmenthetjük-e a lelkünket úgy, hogy másokat nem mentünk meg?

   Hasonlóképpen jön egy lévita is. Ő is egyházi körökből való személy. Miért? Dolga a példamutatás lenne.  De a törvénytudó nem mindig törvénycselekvő. Odaér az áldozathoz, de igazából soha nem ér, nem érkezik el hozzá. Nem ismerjük pontosan motivációit, hogy miért nem áll meg. Napjainkra nézve talán jobban meg tudnánk nevezni az okot: közömbösség, rohanás, felszínesség. Súlyos lelki problémái ezek társadalmunknak, posztmodern korunknak.  Egy intézményesedett világban élünk, ahol éppen az emberi közelség hiányzik.

   Egy samaritánus…  Amikor a Jézus példázatának a hallgatói meghallották, akkor felkapták a fejüket. Mit keres egy félpogány, idegen, kétes hátterű samaritánus ebben a történetben? De Jézus itt nem vallásról, nem társadalmi rangról, hanem az irgalomról beszél. Isten akaratának cselekvése lelkület kérdése.   

   Ő is ugyanúgy, mint az előtte járók, odaért a tett helyszínére, meglátja - és itt a különbség -: megszánja. Könyörületességre indul. „Jól csak a szívével lát az ember.” Pedig az áldozat nem könyörög, nem kiált segítségért, igazából nem kér semmit, hiszen félholtan fekszik.  Az igazi, mély nyomorúság általában néma. A haláltáborok jajkiáltásait szinte senki sem hallotta.

   Miért szánja meg bajbajutott embertársát? Mi mozdul meg benne? A példázat fordulópontja ez.  A samaritánus valószínű nem ismeri a törvényt sem. Milyen törvénynek engedelmeskedik akkor?  Nyilvánvaló, a tételes törvénynél magasabb rendű isteni törvénynek: a szeretetének. Jól csak az Isten szemével és szívével lát az ember.

Hogy néz Isten ránk? Erre a válasz Krisztus élete, küldetése. Úgy, mint egy bölcsőben fekvő kisgyermek, úgy, mint a beteg fölé hajoló áldott orvos, vagy a kereszten szenvedő Megváltó. Erre a látásra tanít minket ez a példázat. (Film: háborúban a testvért.) Ha bántasz valakit, a testvéredet bántod, ha rágalmazod, pletykálod, ha becsapod, akkor testvéreddel, családoddal, Istennel, Krisztussal, magaddal műveled ezt!

  Az igazi irgalom mindig kész áldozatot hozni. Időben, anyagiakban. Több az meghatódásnál, több az elérzékenyülésnél. Odamegy, belép társa nyomorúságának körébe, közösséget vállal, olajat és bort töltött sebeibe - kora gyógyszeri voltak ezek -, bekötözi, ápolja, mintha a barátja volna. Nem egy nagy titok felismerése ez? Nem egy szent cselekmény? Panaszkodunk, hogy kiveszett az áhítat az életünkből, minden gépies lett. Ez hiányzik! Az élet misztikája a szeretet.

    Felülteti, egy fogadóba viszi, személyesen gondját viseli. Messzemenő törődés. Bevállalás. Annyi mindenért fáradozunk. Egyetlen valami ér meg minden fáradozást, és sokszor éppen erre nem jut idő. Ez a szeretet gyakorlása. Mi motiválja ezt az embert? Szinte érthetetlen, amit tesz. Még pénzt is ad. Kész ráfizetés. De Isten nem fizetett rá? Mi vétkeztünk, Krisztus tett eleget. Ez a samaritánus Krisztus logikája, lelkülete szerint cselekszik. Isten országának a törvénye szerint. Ha meglátom a másik emberen a Krisztus arcát, ő is felfedezi rajtam a Megváltó vonásait!

    Eddig a történet. Jézus most visszakérdez: ki volt tehát a felebarátja. Az eredeti kérdés így hangzott: ki az én felebarátom. Megfordul a helyzet. Arra utal először, hogy mi is lehetünk áldozatok. Pillanatig bele kell gondoljuk magunkat annak az embernek a helyzetébe, aki ott fekszik, mozdulni sem bír. Kiáltani sem. De nagy szenvedésében, kiszolgáltatottságában várja a felebarátot.  Rendre mennek el mellette azok is, akikben bízott, akikre számított. Szükség van felebarátra? Igen.

Másodszor: valóban azt kell megkérdeznem: kinek lehetek segítségére. Jézus nem kizárólagos, hanem a bennefoglaló értelmezést adja. Mi mindenkit kihúznánk a listáról: ezt ezért nem, azt azért. Jézus mindenkit felír, akinek segíteni tudok. A Jézus listája az érvényes.

  Az írástudó megérti ezt, és ő mondja ki a választ: aki irgalmasan cselekedett. Zseniális a Jézus módszere!  Felismerted a helyed ebben a történetben, felismerted a feladatod, küldetésed, felismerted Krisztust?

   Eredj el, és te is akképpen cselekedjél! Ámen.

 

 

 

Téged kérünk, megváltó Krisztusunk,

 

hogy  mielőtt akármit kérdeznénk tőled, mutasd meg nekünk is értünk átszegzett kezeidet, hogy ne hitetlenül, hanem hittel hallgassuk szavadat. Hogy megértsük, mit vállaltál értünk, mennyire szeretsz, és ennek hatása, ennek áldása alatt mi is készek legyünk észrevenni a felebarátot, odahajolni hozzá, segítséget nyújtani. Bocsásd meg, ha először a kifogásokat keressük, először azt próbáljuk magyarázni, hogy rossz a világ, nem érdemes jót tenni. Taníts meg minket arra a nagy igazságra, hogy amikor éhezőkhöz, szomorkodókhoz, betegekhez, bajban levőkhöz fordulunk oda, akkor veled találkozunk! Bárcsak embertársaink rajtunk is a te vonásaidat ismernék fel! Adj erőt, hogy a te lelkületed, megmentő logikád szerint éljünk! Tégy minket irgalmas samaritánussá mások számára! Olyan nagy szükség van erre családunkban, környezetünkben! Óvj meg a közömbösségtől, önteltségtől, hitetlenségtől! Segíts, hogy elinduljunk nyomdokaidban, és aszerint cselekedjünk, ahogy te tettél velünk!

   Mennyei Atyánk, könyörülj gyülekezetünkön, add Lelked erejét, lendületét nekünk! Győzd le szívünk ellenállását, add, hogy országod törvényei uralkodjanak közöttünk!

Köszönjük, hogy ismerhetjük jóságodat, kegyelmedet, azt a nagy szeretet, amit Krisztusban mutattál meg nekünk.

Kérünk a bajban levőkért, testi vagy lelki értelemben megsebzettekért, kifosztottakért, azokért, akik hiába várják a segítséget, a csalódottakért, megfáradtakért, betegekért, sírókért és gyászolókért, de a gyülekezet minden tagjáért, kicsikért és nagyokért, minden családért. Imádkozunk, te áldd meg az új házaspár életét, hadd hirdesse életük a te dicsőségedet!

    Áldd meg a segítő szolgálatokat végzőket, mindazokat, akik a te irgalmadnak eszközei tudnak lenni! Jézus Krisztusért. Ámen.     

 

 

 

Róm 6, 2b-11               (vas. du.)

 

   Luther Márton számára kísértései között nagy vigasztalást jelentett annak felidézése, hogy meg van keresztelve, hogy ott van az életén Krisztus megváltó áldozatának pecsétje. Vajon mi ennek tudatában vagyunk-e?

 A felolvasott igeszakaszban a keresztség üzenetéről beszél az apostol, illetve annak megváltói hátteréről, Krisztusról és a benne való új életről.

 

   Ha meghaltunk a bűnnek, nem élhetünk továbbra is benne. Nagyon kategorikus – cáfolhatatlan – kijelentés ez. A jog területén az „ügyfél halála miatt” formula minden kötelezettség alól felmenti az elhunyt személyt. Ha bűnnel való kapcsolatunk ilyen egyértelműen megszűnt, akkor semmi dolgunk vele.  Valóban így van ez? Nem támadnak-e fel bennünk (milyen érzékletes a mi magyar nyelvünk!) mindegyre a régi vágyak, indulatok, kétségek?

Nem tudjátok, hogy mi, akik Krisztus Jézusba (nemcsak a bűnök bocsánatára, hanem a bűnt megbocsátóra) kereszteltettünk meg, azok az ő megváltó halálába kereszteltettünk? Pál apostol tanítása szerint a keresztség azt ábrázolja ki, hogy régi, Krisztus nélküli életünknek meghaltunk. (Egy történet jut eszembe egy bölcsről, akihez elment valaki azzal a kéréssel, hogy keresi és meg szeretné találni az igazságot. A bölcs levitte a folyóra, belenyomta a fejét a vízbe, az már-már fuldokolni kezdett, amikor kiemelte onnan, és azt mondta: amikor annyira vágysz az igazság után, ahogy a víz alatt a levegő után kapkodtál, akkor keresed igazán.) Ilyen erősen vágyunk-e az új életre? A keresztség által eltemettetünk Krisztussal a halálba - jelképesen szólva: bűneik belehaltak a keresztség vizébe, elmosattattak abban-, hogy új életre támadjunk fel vele együtt. A keresztség elsősorban Krisztus megváltó haláláról szól, de életet adó feltámadásáról is, és arról, hogy ez kell megtörténjék a mi lelkünkben is: meghalva, eltemettetve a bűnnek, Krisztus szerint éljünk.

 

   Eggyé lettünk halálában. Krisztus halála halálos ítélet a mi bűneink felett (nem rajtunk!). Számunkra megtartatás, kegyelem. Előbb ő lett eggyé velünk halálunkban, vette magára emberi sorsunkat, hogy annak új értelmet adjon. Krisztussal együtt a kegyelem stációit járjuk végig, míg elérkezünk az üdvösségre, Isten országába. 

„Sokkal inkább feltámadásában” A bűnt nem lehet átmenteni. Nem lehet bűnnel új életet kezdeni. Krisztus szenvedése erőtlenné tette azt, hogy megerősítse bennünk szeretetét, irgalmát, kegyelmének munkáját.

Ó-emberünk megfeszíttetett. Mennyire valóságos ez? Fennáll a veszély, hogy csak egy kegyes szóhasználat lesz. Pál apostol konkrétan fogalmaz: ne szolgáljunk a bűnnek. A nehéznek, elvontnak, misztikusnak tűnő tanításnak nagyon egyszerű a gyakorlata: kinek szolgálunk, mire áldozunk időt, kit követünk, mi a fontos számunkra?  Imádkoznunk kell: „amit e szent fürdő jegyez, mindent mibennünk megszerezz!” (256.ének) A keresztség egy életre szóló üzenet, és az életre szóló üzenete van. Krisztus Urunk megváltó halálának és feltámadásának a kiábrázolódása rajtunk. Ne csak jegyét, de erejét is hordozzuk!

 

   Régebb nagyobb súlya volt a jegynek, a szimbólumoknak: egy-egy katonai vagy államhatalmi rangjelzés – amit viselője esküvel „szerzett” és erősített meg - teljes tiszteletre és engedelmességre kötelezte az embereket. Az illető személy azt az értéket, hatalmat képviselte, amit a szimbólum hirdetett.   Egész magatartása

 - nemcsak a beszéde - arról szólt, arról tanúskodott, arról kezeskedett. Sajnos a mi életünkben sokszor hiányzik ez az összhang, kongruencia. Szavainkkal valljuk, de cselekedeteinkkel cáfoljuk az evangéliumot. Hiteltelenné lett bennünk, közösségeinkben a keresztség szent jegye, az úrvacsora, az Ige. A keresztség, az Ige üzenete, Krisztus szeretete igaz marad, csak mi tesszük erőtlenné az életünkben. Hagyomány csupán számunkra, megszokás. Valóban, csak hit által lesz foganatja az Igének és sákramentumnak, csak így lesz erőforrássá számunkra. Hit által, a Szent Lélek munkája nyomán teljesedik be rajtunk a keresztség üzenete: megszabadultunk a bűntől, Krisztusnak élünk. Már most szeretetének közvetítői vagyunk, békességének eszközei, ügyének képviselői. De van ennek a kijelentésnek egy a földi életen túlmutató jelentése is. Krisztus feltámadt, többé nem fog meghalni. Mi is vele együtt élünk és fogunk élni. Ez a kettő pedig összetartozik. Hogyan akarunk Krisztussal örökké együtt lenni, amikor itt a földön nélküle próbálunk élni? Másfelől: ha Krisztust követjük, benne valóban az út, az igazság és az élet tárul fel nekünk.

 

   Az apostol a végén még egyszer hangsúlyozza: a keresztség, az ő bizonyságtétele, tkp. minden Krisztusról beszél, aki meghalt a mi bűneinkért, és feltámadott, most pedig Istennek, az ő dicsőségére él. És nekünk is ezt kell tartanunk magunkról, nekünk is ehhez a végső igazsághoz kell szabnunk magunkat: hogy meghaltunk a bűnnek (Krisztus halála révén, amely a keresztségben rajtunk is kiábrázolódik), és Istennek élünk Jézus Krisztusban.

Ez a célja mindennek. Hogy neki szolgáljunk. Nem magunknak!  Az önzés - ami arról szól, hogy magunknak akarunk mindent megszerezni – eltorzítja lelkünket. Akkor leszünk igazi önmagunk, ha Istennek élünk. Az ember nem lehet ember Isten nélkül.

   Hogyan valósul meg? Krisztus Jézusban, aki helyreállította a megromlott békességet, jóvátette vétkeinket, igazságával ajándékozott meg. Krisztusban Istennek. Ámen.