Cover image

Mezőbergenyei Református Egyházközség

" Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. "

(Zsid 13,8)

Kereső

Heti ige


" Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. "(Zsid 13,8)

Vasarnapi predikaciok (4)

Archívum


2022.05.2

Domahidi Béla

1 Thessz 4, 9-12   (vas.de. – 2017. jan.8.)

A testvéri szeretetről pedig nem szükséges írnom nektek, hiszen titeket Isten tanított az egymás iránti szeretetre, és mert gyakoroljátok is ezt minden testvér iránt egész Makedóniában. De kérünk titeket, testvéreim, hogy egyre inkább gyarapodjatok ebben, és tartsátok becsületbeli dolognak, hogy csendesen éljetek, tegyétek a magatok dolgát, és saját kezetekkel dolgozzatok, ahogyan elrendeltük nektek. A kívülállók iránt tisztességesen viselkedjetek, és ne szoruljatok rá senkire.

     Krisztus tanításának központi gondolata, keresztyén életünk egyik nagy témája szólal meg mai igeszakaszunkban. A testvéri szeretetről van szó. Egyéni és gyülekezeti életünknek is ez az egyik legdöntőbb kérdése. Az egymás iránti szeretet nemcsak kötelesség, hanem Krisztushoz tartozásunk alapfeltétele, bizonyságtételünk hitelesítő pecsétje. Ha nincs jelen, ha nem valósul meg közöttünk, akkor képmutatás a hitünk, hamisan csengő a tanításunk, hiábavaló a szolgálatunk. Pál nagyon helyesen látja, hogy a testvéri szeretetről nem írni, nem beszélni kell elsősorban, az nem külső parancsra kell megvalósuljon közöttünk:  „hiszen titeket Isten tanított az egymás iránti szeretetre”.

   Több józan belátásnál, több emberi bölcsességből vagy békesség utáni vágyból fakadó magatartásnál: 1) isteni ajándék, Istentől származó készség, ua. megbízatás is. Van valami misztikája, van valami mennyei szépsége. Megromlott természetünkben a szeretet emlékezetet a leginkább az Istenhez való hasonlóságunkra.  A szeretet bizonyítja a legerősebben kapcsolatunkat a mennyel, (másfelől pedig) a harag, gyűlölet a bűnhöz való kötődésünket.

   Isten tanít: 2) tanulni lehet tehát. Miért gondoljuk sokszor úgy, hogy nekünk nincs szükségünk erre a felülről való pedagógiai beavatkozásra? Mi már nem akarunk fejlődni, mindent tudunk: jót és rosszat is. A szeretetlenség tapasztalata, keserűsége annyira eltölthet, hogy visszautasítjuk annak lehetőségét, hogy növekedni engedjük magunkban a szeretetet.

   Ennek az évnek is nagy kérdése lesz: mit tanulunk, kitől tanulunk. Készek leszünk-e Isten előtt megnyitni a szívünket? Az igazi tanulás mélyre hat, áthangolja, átírja addigi gondolkodásunkat, magatartásunkat: más látásra nyitja meg szemünket, más életcélt mutat számunkra. Kimozdít csökönyös, hajthatatlan magatartásunkból.

  Sok családban a bajok, a békétlenség forrása az, hogy tagjai nem akarják tanulni a szeretetet. Saját, sokszor hamis tudásukra alapoznak. Megvannak a lezárt történetek, sérelmek, ki-ki konokul, elkeseredetten ragaszkodik kialakított, betonba öntött álláspontjához. A maga módján mindenkinek igaza van. Ám ez a szűk körű igazság nem vezet messzire. A haragtartás, a sértődöttség, az elfordulás igazsága ez. Istennek is igaza lett volna, ha ugyanígy viszonyul hozzánk, de szeretete nagyobb ennél, ezért kész megbocsátani, velünk újat kezdeni. Isten ki akar mozdítani megrögzött gondolatainkból, szokásainkból, el akar indítani valami nem is sejtett új, szerinte való kiteljesedés fele!

   Isten úgy tanít, hogy mellénk áll. Bár a bűn történetét mi írtuk, de ő nem zárta le ítéletével, nem tekintette véglegesnek, nem mondta azt: engedetlenek voltatok, azért viseljétek annak következményeit, hanem Krisztusban elindult felénk. Isten úgy tanít, hogy önmagát adja. Nem dogmákat, nem törvényeket kapunk. A törvény irányjelző a szeretet felé vezető úton, de nem pótolhatja azt… A szeretet eszközei mi magunk vagyunk tehát. Kis gesztusokon túl (amik sokat jelenthetnek) nekünk is önmagunkat kell adnunk.

   Tudom, sok neheztelés van közöttünk, csalódás, negatív tapasztalat, közömbösség: csak a szeretet erejével tudjuk lerontani a válaszfalakat, tudunk igazán egymáshoz fordulni, tudunk összefogni.  Istentől való dolog ez. Mit választunk?

   A testvéri szeretet Istentől származik tehát, krisztusi megbízatásunk része, tanulni lehet/kell, és

3) a gyakorlat élteti és erősíti.  Gyakoroljátok is ezt minden testvér iránt. Megélitek, megmutatjátok, bizonyítjátok. A mindennapokban, a leghétköznapibb helyzetekben. A szeretet csak így létezhet: konkrét formában, konkrét személyekkel kapcsolatban. Szél is akkor van, ha fúj. Nem mondhatom, hogy jaj, mekkora szeretet van a szívemben, amikor környezetem ebből semmit ne tapasztal.

   Minden testvér iránt - ez megint elgondolkoztat. Gondoljunk gyülekezetünkre! Mennyi előítélet, mennyi kritika, mennyi bizalmatlanság, mennyi rosszindulatú megjegyzés van közöttünk: pedig erősek csak együtt lehetünk. Legfőbb erényünk, kincsünk, gazdagságunk ez lehetne. Megmaradásunk feltétele is. Az a közösség, ahol a tagok igazán szeretik, tisztelik egymást, a jövőt építi. Az ítélkezés, a harag, a sértődés, neheztelés eltávolít egymástól, szálaira bontja közösségi kötelékeinket.

  Az egyházban testvéreknek szólítjuk egymást: egy családmodell áll ennek hátterében. Annyiban igaz, hiteles ez a megszólítás, amennyiben a mennyei Atya akaratához igazodunk. Testvérré Istenhez tartozásunk tesz, és ebben benne van a szeretet kötelezettsége is. Amit elvárok másoktól, amit mások elvárnak tőlem – ennek a feltétel alatt áll. Az, hogy szeretnek mások, nem azt jelenti, hogy minden akaratomat véghez viszik, ahogy ez én feladatom sem ez másokkal szemben. Isten megváltó, közös javunkat és végső soron üdvösségünket célzó akarata a szabály, a mérték.

   Egy jó közösségben helye van az intésnek, a figyelmeztetésnek, a megrovásnak is, csakhogy nem elutasítással, megvetéssel, leereszkedő arroganciával, hanem odaforduló, megértő és elfogadó szeretettel. Könnyű valaki felett kimondani a szentenciát, valakit leírni: ez ilyen és olyan. Nehezebb – de ez a krisztusi út – megpróbálni embertársunkat felemelni, biztatni. Van önző szeretet is. Annak egyetlen célja az, hogy kapjon: hitvestárstól, barátoktól, stb. És van ajándékozó szeretet, aminek a célja: adni, gazdagítani a másikat.

   Kérünk, hogy gyarapodjatok ebben. 4) Növekedni lehet. Nincs befejezett szeretet. Szép program lenne az idénre: növekedni a szeretetben, egymás megbecsülésében, támogatásában. Egymás elutasítására, megvetésére ezer okunk van: önzésünk, érdekeink, nagyravágyásunk… Ezek mind bennünk vannak, hamis, megromlott feltételekből erednek. A szeretetre egyetlen okunk van: az Isten szeretete (mely abban lett nyilvánvalóvá, hogy egyszülött Fiát adta…), de ez az egyetlen igazi, tulajdonképpeni ok. Felülről való, és felfele vezet. Földi és mennyei értelemben.

   Az igeszakasz második felében a munkás keresztyén élet elemi szabályairól hallunk. Csendesen éljetek, a magatok munkáját végezzétek, saját kezeitekkel dolgozzatok. A csend jelenti a békességet, az Istenre figyelést. A hűséges, becsületes, szorgalmas munkálkodás keresztyén erény (HK), a földi jólét feltétele. Munkával juthatunk előbbre földi dolgainkban, és hitbeli igyekezettel a lelkiekben.

   A kívülállók iránt tisztességesen viselkedjetek. Az ige - a reformáció 500 éves évfordulója kapcsán is - önvizsgálatra indít. Vajon mások milyennek látnak, mit látnak, kit látnak bennünk? Van-e olyan, hogy református jellemesség, megbízhatóság, erény?  Hitünk tartást kell adjon nekünk, mások fele is korrekt magatartásra kell serkentsen. Segítségből élünk, hogy másokon segítsünk. Bővelkedő kegyelem … Ennek legyünk részesei és eszközei! Ámen.

 

 

2 Thessz 2, 13-17 (vas.de. – 2017. jan. 15.)

Mi pedig hálával tartozunk Istennek mindenkor értetek, testvéreim, akiket szeret az Úr, mert kiválasztott titeket Isten kezdettől fogva az üdvösségre, a Lélek megszentelő munkája és az igazságba vetett hit által. Erre hívott el titeket a mi evangéliumunk által, hogy így részesüljetek a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőségében. Ezért tehát, testvéreim, álljatok szilárdan, és ragaszkodjatok azokhoz a hagyományokhoz, amelyeket akár beszédünkből, akár levelünkből tanultatok. Maga pedig a mi Urunk Jézus Krisztus és Isten, a mi Atyánk, aki szeretett minket, és kegyelméből örök vigasztalással és jó reménységgel ajándékozott meg, vigasztalja meg a ti szíveteket, és erősítsen meg titeket minden jó cselekedetben és beszédben.

 

    Egy nagyon gazdag üzenetű igeszakasz ez. Mondhatnánk azt is – kis túlzással -, hogy minden lényeges dolog benne van. Ahogy az édesanyának abban a mondatában is: drága kincsem, nem adnálak a világért. Persze a nagy igazságoknak életünkben kis, gyakorlati lépésekben kell megmutatkozniuk.

   Túlcsordul az apostol szívében a hála. Ha kegyelmi helyzetünkbe (status gratiae) gondolunk bele, akkor mi is hasonló következtetésre jutunk. Jó néha megállni a panaszkodásban, és rácsodálkozni kiváltságainkra. A legnagyobb éppen Krisztustól kapott váltságunk.  A Káté így fogalmaz: mindennek az én üdvösségemre kell szolgálnia. Ebben benne van az is, amit mi csalódásként, pechként élünk meg, amit kárként könyvelünk el, vagy veszteségnek nevezünk.  Egyik keresztyén ember mondta: akármi történjen velem, este mindig azzal fekszem le: ez a nap is közelebb vitt az üdvösséghez. Isten oltalmazó kezében, szeretetében volt és maradt az életem. Az első keresztyének ezért tudtak üldözést, vagyonelkobzást, száműzetést, börtönt, kínzást megbékélt lélekkel elfogadni, és még a halálra is reménységgel nézni.

   Ilyen kijelentéseket olvasunk: szeret az Úr, kiválasztott az üdvösségre. Ez mindennek az alapja. A világmindenség Isten szeretetén nyugszik. Úgy szerette Isten e világot. Lehet-e ennél nagyszerűbb hír?! Mondhatja-e valaki (a legelhagyottabb ember is), hogy „én senkinek nem számítok”, amikor a mindenható Isten jelenti ki ezt: ne félj, megváltottalak. (Tudjuk, hallani fogjuk az imahéten is: nem olcsó szeretet ez. Krisztus Urunk életébe került.) Engedjük, hogy betöltsön, kiszorítson belőlünk minden rossz érzést, gondolatot. Bibliaórán hallottuk: mindig van egy jó hír számunkra. Figyeljünk rá, véssük a szívünkbe!

  De honnan tudom, hogy nekem is szól? Az igében azt hallottuk: Isten Lelke által munkálkodik és erősíti bennünk ezt a bizonyosságot.  Tudnunk kell, hogy ha Krisztusban hiszünk, akkor az igazságban hiszünk, és ebben a meggyőződésben egyre szilárdabban kell állnunk. Belső igazság ez: nem hitviták, nem dogmák igazsága, hanem személyes: ezért úgy bízom őbenne, hogy semmit sem kételkedhetem afelől… Ennek a belső igazságnak kell megmutatkoznia életünkben, megszólalnia beszédünkben, megnyilvánulnia cselekedeteinkben. Valóságos élettörténetté válni. Vajon mi játszódik le életünkben, családunkban, közösségeinkben? A szeretet, a békesség valósul meg, vagy önzésünk, nagyravágyásunk?

   Elhívott - ez a kiválasztás tudatosítása, válasz a választásra. Aki hívnak, az hallja, és felelnie, reagálnia kell. A kiválasztás az ismert igevers első mondata: „úgy szerette Isten e világot”, az elhívás a folytatás: „aki hisz benne”. Az Isten Krisztusban velünk közösséget vállaló történetének így leszünk aktív résztvevői. Hallottad hívását, válaszoltál? Őszintén megkérdezted: mit kell cselekednem? Nincs e nélkül Krisztust követő élet.

   Csak ezzel a lépéssel kapcsolódhatunk be a Krisztus sorsába, gyönyörűséges igájának hordozásába. És lesz részünk az ő dicsőségében. Halljátok, mit mond az ige? Részesülünk a Krisztus, az egyszülött Fiú dicsőségében. Krisztus azért jött, azért keresett meg minket, hogy az atyai ház ragyogó gazdagságába visszavezessen minket. Milyen csodálatos Krisztussal élni, arcának világosságában járni, békességében megmaradni! De elképzelhetetlenül magasztosabb lesz majd teljesen, mindenkor ővele lenni. „Ó, mily dicső lesz az idő, ha egykoron…”

    Ez erőforrás, biztatás. Erre a célra tekintve álljatok erősen, szilárdan! Sok minden megpróbál kimozdítani reménységünkből, eltántorítani a céltól. Milyen fogódzóink vannak? Különös módon hagyományokat emleget az Ige. Krisztus hagyományairól van szó, amiket ránk testált tanításával, példájával, amiknek követéséhez Szentlelke támogatását ígéri.

   Milyen egyéni és közösségi hagyományaink, szokásaink vannak? Óriási jelentőségű kérdés ez! A tradíció a köztudatban pozitív minősítés alá esik: ahhoz ragaszkodni kell, azt őrizni kell. De vajon belőle minden a javunkra van? (Ne értsetek félre, testvérek, nem úgy általában a hagyományok ellen szólok! Megvan a maguk helye, jelentősége közösségi életünkben, de ha elszakadnak a lelki értékektől, önmagukért valóvá lesznek, akkor nem épülésünket, hanem romlásunkat szolgálják.). Egyik erdélyi nagygyülekezetről beszéltünk az elmúlt este valakivel, ahol erős hagyománya volt a mulatozásnak, italozásnak, és ahol a református egyházközség pár évtized alatt árnyéka lett önmagának. Kiürült, szétesett. Híres, erős kalotaszegi falvak az egykézés átkos hagyományát követték, és íme, meg vannak számlálva napjaik. Azt is hallottam egyik faluban: nálunk szinte hagyomány az, hogy nem járnak az emberek templomba! Van-e jövője egy közösségnek Isten nélkül, igazi lelki kapcsolatok nélkül? Azt is mondják, hogy a magyaroknál hagyomány a pártoskodás, az egymás elleni versengünk, hadakozás. Jó ez nekünk? Nem kell változtatnunk? Nem kell visszatérnünk az életet szolgáló hagyományokhoz? Nem kell visszaérnünk Isten igazságához, megtartó Igéjéhez, ahogy ezt a reformátorok tették (éppen szembeszállva a fennálló egyházi hagyományokkal)? Nem kell-e felvegyük a harcot sok rossz szokásunkkal, beidegződésünkkel? Ha elmegyünk az orvoshoz, sokszor gyökeresen változtatnunk kell addigi életvitelünkön. Miért nem hallgatunk az áldott orvos szavára? Miért ne követnénk a békesség, a szeretet evangéliumi hagyományát? Ami az életet szolgálja.

   Egy szívből fakadó kérés, jókívánság hangzik el az igeszakasz végén, amelyben még egyszer kihangsúlyozódik: aki szeretett. Szüntelen emlékezni erre! Minden Istenről szóló mondatba belefoglalhatjuk: aki szeretett minket, aki megváltott. Tudatosítsuk, testvérek!  Ő az, aki vigasztalással és jó reménységgel ajándékozott meg. Szüntelen gondoskodik rólunk: testünkről, lelkünkről.

   Vigasztalja meg szíveteket… Sokszor elcsüggedünk. Amint a virágnak a vízre és napfényre, úgy van szükségünk vigasztalásra, Isten kegyelmére. Engedjük, hogy megvigasztaljon, engedjük, hogy bátorítson, megerősítsen. Nemcsak csak magunkért - az az ember, az a közösség, amelyik csak magára gondol, megszűnt keresztyénnek lenni -, hanem a másoknak szolgáló jó cselekedetben és beszédben. „Hogy jót gondoljunk és szóljunk.”  Ezáltal erősödik a közösség.

   Zárul Isten kegyelmének szent köre: megerősít, hogy jó cselekedjünk, másokat is erősítsünk. Erről szól az imahét is. Erre van égető szükség családunkban, gyülekezetünkben, egyházunkban. Adja Isten, hogy ebben jussunk előbbre kegyelméből Krisztusért! Ámen.

Urunk, Istenünk, mennyei Atyánk Jézus Krisztusban,

első szavunk a hála, a dicsőítés kegyelmedért, jóságodért, türelmedért, és mindenekelőtt azért a végtelen, irgalmas szeretetért, amellyel minket megkerestél Jézus Krisztus által. Segíts, hogy másokban is meglássuk azt, amiért hálával tartozunk neked és egymásnak! Magasztaltassék szent neved minden jóért, amiben részeltetsz minket!

   Életünk biztos alapja, reménysége, nagy esélye, hallottuk az Igében, éppen az, hogy te szeretsz minket, elválasztottál minden időknek előtte, elhatároztad örök atyai tanácsodban a mi megváltásunkat Krisztusban, akiben el is elhívtál. Bárcsak nyitott szívvel, hittel meghallanánk hívásodat, megértenénk, hogy neked mindnyájunkkal gyönyörű terveid vannak, és engedelmeskednénk neked! Köszönjük, hogy Szent Lelked által segítségünkre sietsz, erősítesz minket, bizonyossá teszel hitünkben, és abban a reménységben, hogy ha Krisztussal élünk, akkor az ő dicsőségében részesülünk már most, s egykor a te országodban.

Adj bölcsességet nekünk, hogy a te tanácsaidat kövessünk, hogy ne kötözzenek meg régi szokásaink, hanem Krisztus igazságához ragaszkodjunk, az evangélium tradícióit kövessük, készen álljunk a szüntelen reformációra, megújulásra, mennyei Atyánk, aktuális akaratod felismerésére és cselekvésére!

   Olyan biztató számunkra hallani, megtapasztalni azt, hogy Te szüntelenül vigasztalod a mi szívünket Krisztus szeretetével, és megerősítesz nemcsak magunkért, hanem a másoknak való szolgálatra: jó cselekedetben és beszédben. Add, hogy öntudatosan és örömmel vállaljuk ezt! Könyörülj, mennyei Atyánk, gyülekezetünkön, minden gyermeken, minden fiatalon, minden családon, minden egyedül élőn, minden betegen, minden szomorkodón, minden bűn fogságában vergődőn, minden békétlenen örök, megtartó kegyelmed szerint!

Áldd meg imahetünket, áldd meg a családlátogatásokat, indíts el ezek által is magad felé és közelebb egymáshoz, add, hogy megerősödő hittel ragaszkodjunk hozzád, megerősödő bizalommal egymáshoz, hogy Krisztusban megtaláljuk az utat, az igazságot és az életet, hogy el ne vesszünk, hanem megtartassunk és örök életünk legyen! Ámen.

 

 

1Tim 4,12-16 (vas.de. – 2017. január 29.)

Senki meg ne vessen ifjú korod miatt, hanem légy példája a hívőknek beszédben, magaviseletben, szeretetben, hitben, tiszta életben. Amíg megérkezem, legyen gondod a Szentírás felolvasására, az igehirdetésre, a tanításra. Ne hanyagold el a benned levő kegyelmi ajándékot, amelyet prófécia által kaptál a vének kézrátételével. Ezekkel törődj, ezekkel foglalkozz, hogy előrehaladásod nyilvánvaló legyen mindenki előtt. Legyen gondod önmagadra és a tanításra, maradj meg ezek mellett, mert ha így cselekszel, megmented magadat is, hallgatóidat is.

   Tegnap este hallottuk, hogy feladataink végzésében, keresztyén létünk, küldetésünk, megbízatásunk megélésében a legfontosabb szempont: Krisztusnak tetszeni. Ez nemcsak számunkra jelenti azt a biztos tudatot, hogy rendelt helyünkön vagyunk, és azt tesszük, amihez Isten áldását ígéri és adja, hanem másokra nézve is ez a leghasznosabb.

   Ennek a szolgálatnak a végzésében – és ne gondoljunk feltétlenül általunk nagynak tartott dolgokra, hanem családunkkal kapcsolatos felelősségünkre, mindennapi feladataink hűséges, becsületes elvégzésére – nos, ezek között a hit és az igaz tanítás kell irányjelző legyen számunkra. Ha ezeket követjük, akkor nem a közvélemény vagy a mások akármilyen elvárásai befolyásolnak, hanem bennünk az Isten akarata szerinti életforma valósul meg. Ezt nevezi az apostol kegyességnek.

  A kegyesség - a konkrét helyzetekben konkrétan Istennek engedelmeskedő, Krisztus példáját követő magatartás - magában hordozza a jelenvaló és eljövendő világ ígéretét. Ez a jövő. Annyit vívódunk: miként maradhatunk meg, őrizhetjük meg értékeinket, lelki identitásunkat. Íme, a válasz. Sok divatos életmodell kínálja magát: sikeres, vonzó, egyéni boldogulással kecsegtető. Ezek hajtóereje többnyire az emberi önzés, és ha távlatokban nézzük, látjuk, hogy nem a megmaradásról szólnak. (Egy idősebb testvér mondta keserűen: ez a mai világ következményeiben rosszabb, mint a háború. Jól élünk, de szétesett minden.)

Úgy gondolom, ha holnapot akarunk itt a földön, és üdvösséget az eljövendő világban, akkor oda kell fordulnunk teremtő, megváltó Istenünkhöz, akkor – ebben a modern világban is – a Krisztus követésére kell szegődnünk, fel kell hagynunk önpusztító, közösséget romboló bűneinkkel (amiket talán helyénvalónak tart a világ). Ezt a lehetőséget Isten mindenkinek felkínálja. Ő mindenki üdvözítője, de különösen a hívőké. Értjük, igaz? A kegyelem azoké, Isten igazsága azoké, Krisztus megváltó szeretete azoké, akik elfogadják.

   Senki meg ne vessen, halljuk a mai igeszakasz első versében. Furcsa megfogalmazás. Hát irányíthatom és a mások gondolkodását? Ne vess meg másokat, igen, erről én tehetek, de hogy mások miként viszonyulnak hozzám, az nem az én felelősségem.  Mégis az ige azt hangsúlyozza: az én magatartásomtól is függ. Persze, lehet, hogy ártatlanul megvetnek, kritizálnak, gúnyolnak, de sokszor okot szolgáltatok erre. Miattatok káromoltatik az Isten neve. Súlyos mondat. Tegnap tanultuk a konfirmandusokkal: „hogy nevedet miattam szidalom ne érje”.

Szeretetlen vagyok, és kárhoztatom az emberek keményszívűségét, bizalmatlan vagyok, és szidom a világot, hogy senkiben nem lehet megbízni, bezárkózom, és panaszkodom, hogy mennyire maguknak élnek az emberek.

   Ez az igevers – a Timóteus életkora miatt – elsősorban az ifjabb nemzedéket szólítja meg. Kedves fiatalok, szeretitek azt mondani: nem érdekel a mások véleménye. Egyfelől igazatok van, hiszen az előbb mondtuk ki: nem a mások ilyen-olyan elvárásai kell irányítsanak minket.  De ez nem jelentheti azt, hogy semmiféle elvárásra nem figyelünk. És főként azt nem, hogy nem kell figyeljünk egyáltalán másokra. Hiszen közösségben élünk. Felelős viszonyban vagyunk egymással. Valamilyen üzenetet közvetít mások fele az életünk. Vajon milyet?

  Légy példa!  Túlzónak érezzük az igének ezt a követelményét. De arról van szó: úgy élj, hogy megvalósuljon benned az Isten akarata. Az légy, akinek Isten teremtett, és példa leszel. Példa a só, az égő gyertya is, a gyümölcsöt termő fa, mert küldetését teljesíti. Nézz Krisztusra, és akkor rád is érdemes lesz nézni! Nem leszünk hősök, nem kerülünk bele a történelemkönyvekbe, de a magunk helyén megerősítő üzenet lehet az életünk.  Egy kisgyermek is példa lehet, egy fiatal, egy idős testvér! Mennyit tanulhatunk egymástól! (Első gyülekezetemben történt:…) Mennyire tudunk példákká lenni: családban, gyülekezetben? Konkrét dolgokat jelent: hogyan beszélünk (pl. egymásról: gyermekeinken mennyire látszik, hogy mit hallanak otthon, mennyire meg tudjuk mételyezni a lelküket gyűlölettel!), hogyan nyilvánul meg mások előtt az életem.

Példa a szeretetben: ez a legfontosabb. A legtöbbet egymásnak szeretetben tudjuk adni. Jó lenne ezt szívünkbe vésni! Ez semmivel se pótolható. Vannak-e még élő példák? Remélem, igen, bár a világ önzése megpróbál bedarálni.

Példa a hitben. Ezen a területen rendkívül fontos a közvetlen példakép. Nagy szüksége van a családoknak, a közösségeknek, gyülekezeteknek a hit bizonyságaira, tanúira. Akiken meglátszik a hit formáló, tartást adó ereje.

Példa a tiszta életben. Annyi minden beszennyez. Tisztaságunk igazából megtisztulás. Békességünk megbékélés. Egy folyamat. De erre törekszünk-e? Nem vagyunk tökéletesek, de megérzik-e a körülöttünk levők, hogy kapcsolatban vagyunk az élet forrásával, ami bennünk is felbuzog, minket is megtisztít?    

   Timóteus feladatul kapja a Szentírás felolvasását. A gyülekezet gondozásának egyik leglényegesebb módszere. Hirdetni, hallgatni az igét. Nyitott füllel és szívvel.

   Figyelni a tanításra.  Amire (belső) tekintetünk irányul, az határoz meg minket. Annyi minden elvonja, leköti figyelmünket! Egy modern tanító történet szerint egy fiatal keresztyén álmában Istennel beszélget, és sorolja a panaszait: Uram, nem tudtam családot alapítani, nem a nekem tetsző munkát végzem, nem adtál tanácsot, amikor szükségem lett volna. Isten válaszol: gyermekem, megszerveztem neked az ismerkedést a neked rendelt társsal egy ünnepélyen, amelyikre meghívást kaptál, de te otthon a társkeresőt böngészted, egy kitűnő munkahelyet készítettem elő, amit egyik barátod akart felkínálni neked, de te nem mentél el a megbeszélt találkozásra, mert valamilyen továbbképző programon vettél részt, sokszor szóltam hozzád, de éppen akkor mindig találtál valami érdekes dolgot, amit éppen meg akartál nézni az interneten.   

   A kegyelmi ajándékot el lehet hanyagolni. El lehet tékozolni. Nem csak az a rossz terhel minket, amit elkövettünk, hanem az a jó is, amit ne tettünk meg, elhanyagoltunk, elmulasztottunk: családban, barátainkkal szemben.  Éheztem, és nem adtatok enni. Jaj, ezek a nemek! Mennyire nyomják a lelkünket! Segíteni kellett volna, megérteni, stb. Mi volt az akadálya? Legtöbbször mi magunk: önzésünk, a megkötöző bűn, másfele vivő vágyaink. Pedig Isten megpecsételte azokat bennünk.

Ott és akkor volt ennek egy külső formája: a kézrátétellel történő áldás. De keresztségben, konfirmációban, a Szentlélek által bennünk is ugyanezt erősíti meg: övéi vagyunk, küldetésünk van.

   Ezekre figyelj, ezekkel törődj, ezekre összpontosíts! Légy céltudatos! Akinek nincsen célja, az sodródik. Amire gondolataink irányulnak, ahhoz kötődünk. Hiába kérjük Isten áldását munkánkra, ha nem akarunk dolgozni, egy tervünkre, amiért nem harcolunk. Ha figyelsz, ha igyekszel, akkor lesz előmenetel, akkor lesz ez nyilvánvaló mások előtt is. Az apostol ezt lelkiekre érti. Akarunk-e hűségesebbek lenni, többet vállalni Isten ügyéért? Akkor ezt szívünkben kell hordozzuk, akkor erre kell koncentráljunk, ezért kell imádkozzunk, ezért kell fáradozzunk. Isten pedig az áldást adja, a jó előmenetelt. Sokszor azért nincsen, mert nem akarjuk igazán. Csak siránkozunk: üres a templom, de mi sem töltjük jelenlétünkkel, panaszkodunk, hogy eltávolodtak az emberek, de mi sem közeledünk, fájlaljuk a békétlenséget, de mi is ítélkezünk mások felett, őrizzük a nehezteléseket.

   Legyen gondod önmagadra… lelki karbantartás. Kapcsolataim ápolása nagyon fontos. Ha rendben vagyok, akkor tudok szolgálni, ha erős vagyok, akkor tudok erősíteni. Akkor tudok hasznára lenni másoknak. Ez a legfőbb cél. Megmented hallgatóidat is. Isten ezen méri le az életünket. Ez szolgálatunk kritériuma. Krisztus küldetése is erről szólt, így lett Ő megváltó: nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő másoknak. Erre törekedjünk! Adjon az Úr jó előmenetelt, adjon áldást, közösségünk épülését, megmaradását! Ámen.

 

 

2Tim 2,1-13 (vas.de.)

Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely Krisztus Jézusban van. És amit tőlem hallottál sok tanú előtt, azokat add át megbízható embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek. Vállald velem együtt a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája. Egy harcos sem elegyedik bele a mindennapi élet gondjaiba, hogy megnyerje annak a tetszését, aki harcosává fogadta. Ha pedig versenyez is valaki, nem nyer koszorút, ha nem szabályszerűen versenyez. A fáradozó földművesnek kell először a termésből részesülnie. Gondolkozz azon, amit mondok, mert az Úr megadja majd neked, hogy mindent megérts. Emlékezz arra, hogy Jézus Krisztus, aki Dávid utóda, feltámadt a halottak közül. Erről szól az én evangéliumom, amelyért még bilincseket is viselek, mint egy gonosztevő. Isten igéje viszont nincs bilincsbe verve. Ezért tehát mindent elviselek a választottakért, hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban való üdvösséget örök dicsőséggel. Igaz beszéd ez: Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is. Ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja.  

   Nagyon természetes, közvetlen hangvételű ez a levél, ez az igeszakasz. Bizalmas hitbeli kapcsolatra utal. A közös harc, közös vívódás az evangélium ügyéért összekapcsolta Pált és Timóteust.

Erősödjél meg a kegyelemben… Az apostol így is fogalmazhatott volna: Isten erősítsen meg az ő kegyelmében. De itt határozottan arra utal: keresnünk kell a módját, imádkoznunk kell, törekednünk, hogy megerősödjünk.  Ez a kegyelem Krisztus Jézusban van, tehát hit által Hozzá kell ragaszkodjunk egyre jobban.  Szoktuk mondani: a gyógyulás egyik jele, ha valaki gyógyulni akar. A lelki erő egyik megnyilvánulása, hogy erősödni akarunk. Hogy belátjuk erőtlenségünket, azt, hogy megbízatásunk meghaladja emberi képességeinket. Az az erős, aki képes megerősödni …  mennyire meg kell ezt tanuljuk! Krisztushoz közelebb kerülve a hitben, a szeretetben, a reménységben erősödünk meg. Sajnos, nem mindig a jóban vagyunk erősek.  Nagyon erősek lehetünk a haragban, önfejűségben, közömbösségben (nem mozdít ki semmi belőle), a bűneinkben, tévedésünkben való kitartásban, egymás elleni harcban. De ezek az „erősködések” tkp. lelki gyengeségek. Pl. ahol nagyon dominánsan, nagyon erőszakosan próbálnak összetartani, irányítani egy családot, ott az eredmény ennek ellenkezője lesz: szétesés. Ha meg akarunk maradni, akkor a kegyelemben, a szeretetben, a békességben, a jóságban, az egymás megsegítésében, a megbocsátásban kell nekünk erőseknek, legyűrhetetlennek lenni.

   Amit kaptál lelki javakból, add át megbízható embereknek, akik képesek másokat is tanítani. A lelki feladatok leosztásáról van szó. Világi szervezeteknél is rájöttek: jobban működik egy munkaközösség, ha nem kézzel vezérelt, hanem a maguk helyén felelős, motivált emberek alkotják. Egyházunkban pedig mintha elfelejtettük volna ezt a régi igazságot. Egyik gyenge pontunk: nem is adjuk tovább, de senki nem is veszi át a feladatokat.  Pedig kinek-kinek személyre szabott megbízatása van. Igehirdetőnek, presbitereknek, diakónusoknak, családfőknek, fiataloknak, gyermekeknek. Mindenkinek a maga helyén és körében. Tudatosítanunk kell ezt. Kizárólag vezetéssel, stratégiával (akármilyen jók is azok) nem lehet csatát nyerni, csak öntudatos, feladatukat ismerő, komolyan vevő tisztekkel, katonákkal.

   Vállald a szenvedést! Tegnap este is hallottunk róla. Ez nem hangzik kedvesen a fülünknek. De itt nem passzív szenvedésről van szó, hanem – az előbbi hasonlathoz visszatérve – a Krisztus ügyéért, a közösségért vívott küzdelemben szerzett sebekről. Aki fél a sérüléstől, ne menjen csatába! Mit vállalunk? Mitől vagyunk mi reformátusok?  Nem mindig dicséret lesz a jutalmunk. Néha bántanak, néha belefáradunk, néha szívünk is megfájdul. De katonák vagyunk-e? Elhívottak? Egy a hivatástudatról szóló szellemes kis történet szerint menetel egy sereg katona, megszólal egy hang mögöttük: hé, te! Egyikük megfordul, és azt kérdi: miért pont én?

   Ki hallja meg a megszólítást, ki veszi ezt személyesen magára? Konfirmandusaink minden évben megfogadják, de vajon maguknak érzik-e a megbízatást, amire vállalkoznak? Saját közösségüknek tekintik-e gyülekezetet? Vajon lelkészt, presbitereket, az egyháztagokat érdekli-e igazán az egyház sorsa, élete, szívük és lelkük szerint vállalják-e azt, ami rájuk tartozik? Kiknek fáj, hogy ebben az olyan- amilyen, sok gyarló emberből, azaz belőlünk álló közösségben annyi baj van, ki kérdezi meg, mit lehetne tennem? Hogyan lehet elkötelezni az embereket? Megértetni: a mi ügyünk, megbízatásunk. Miért tud sokkal jobban motiválni önzésünk, saját kicsinyes érdekünk, mint a nagyobb körű szolgálat?

Miért válik érdekesebbé mindenféle máshonnan érkező hívás, mint sajátos elhívatásunk?

   A jó harcos nem elegyedik bele, nem temetkezik bele a mindennapi élet dolgaiba, nem feledkezik el igazi küldetéséről, szolgálata lényegéről.  Ezer elfoglaltságunk van, ezer érvet, mentséget, kifogást tudunk felsorolni. Kétségtelen, vannak feladataink: család, munkahely, tanulás, barátok, stb. – de ezek mellett ne tévesszük szem elől lelki megbízatásunkat. Nem azt jelenti, hogy mindig itt vagyunk, de azt sem, hogy soha!!! És az ige azt is sugallja: Krisztus követőiként mindennapi munkánkban is maradjunk hitvalló emberek. Végeznünk kell, de azzal a lelkülettel, azzal a tudattal, azzal az indulattal.

Isten tehát harcosává fogadott. Jaj, milyen sokszor gyáván letesszük a szolgálatot! Lényegünkhöz, identitásunkhoz tartozik, mi pedig választunk egy másikat, ami kényelmesebb, de üresebb.

  A harcban szabályok vannak. Nem a magunk feje szerint viaskodunk. Sokszor halljuk: én a magam módján megélem keresztyénségemet. Persze, ez is valami. De vajon így a legjobb? Ha mindenki a maga módján… Durva példát említek: Hitler is keresztyén volt a maga módján. Nagyon furcsán képzelte el. Vajon figyelünk-e a krisztusi szabályokra?

Csak akkor lesz áldás, akkor lesz jutalom. Mert nem hiába fáradozunk: a ti munkálkodásotok nem hiábavaló az Úrban. A fáradozó földműves példáját említi az apostol. Részesülnie kell a termésben. Az Isten áldása, de az ő munkája is. Igaz, milyen öröm ezt így megélni? Jól vagyon jó és hű szolgám!

   Szüntelen emlékezz arra, hogy feltámadt Urat szolgálsz. Hatalmas fegyvertény ez, kiapadhatatlan erőforrás. Erről szól az evangélium. Ez annak a summája. Megváltott emberek vagyunk. Isten Fia drága, szent életét adta értünk, legyőzte bűneinket, de azok következményét, a halált is. Élő, megtartó Urunk van. Ez igaz a bilincsek közt is. Igaz a betegségben, igaz a megaláztatásban, igaz a halállal szemben is.

   Mi korlátok között élünk, de az igét nem lehet korlátok közé szorítani, nem lehet megakadályozni. Viszont életünkből ki tudjuk rekeszteni, ahogy szobánkból is – ajtót, ablakot becsukva, lesötétítve - ki tudjuk zárni a friss tavaszi levegőt és napfényt. Azonban ha Isten Igéje nincs jelen bennünk, közöttünk, akkor mi magunk vagyunk bilincsben, akkor megkötözöttek vagyunk… Ha közösségünkben nem szabad az evangélium, akkor baj van a mi lelki szabadságunkkal. Vajon Isten igéjét, amely élő és ható, hagyjuk-e élni és hatni magunkban? Nagy kérdés: az evangélium jut érvényre gondolkozásunkban, életvitelünkben, egymással való kapcsolatainkban, vagy saját elveink, akaratunk?

   Mindent elviselek a választottakért, csak ők elnyerjék az üdvösséget örök dicsőséggel, írja Pál.  Vajon szükség van a Pál mártíriumára ahhoz, hogy az üdvösség a választottaké legyen? Nem, egyedül a Krisztus áldozatára van szükség, de Isten akarata szerint emberi eszközökre is. Olyan ez, mint ha azt mondanám beteg barátomnak: van egy orvos, aki meg tud gyógyítani, mindent megteszek, hogy eljuttassalak hozzá. Nem én gyógyítom, de fontos az én szolgálatom is.

   Olyan szép a szakasz befejezése. Az apostol nyomatékosítja: igaz beszéd ez. Melyik beszéd? Az, hogy mi Krisztuséi vagyunk. Ebből pedig az következi, hogy vele együtt élünk. Az Ő útját járjuk, így is mondhatnám, az ő pályáját futjuk be. Vele együtt tűrünk, de vele együtt fogunk megdicsőülni. Csodálatos tanítás. Van itt két elgondolkoztató megjegyzés.

   Először: ha megtagadjuk - bennünk van, megkísért gyarlóságunk, erőt vesz rajtunk erőtlenségünk - akkor ő is. Igen, ha kiszakítjuk kezünket az ő kezéből, akkor egyedül maradunk, ha elfordulunk tőle, nem látjuk világosságát, ha gyűlölködünk, akkor kiűzzük szívünkből szeretetét. Ez igaz. Ez figyelmeztetőleg hangzik.

   De annyi vigasztalás van a másik megjegyzésben: ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad! Krisztus szíve mindig nyitott marad, ő mindig kész visszafogadni, megbocsátani. Hűsége a garanciája annak, hogy megmaradhatunk üdvözítő közösségében. Ámen.

 

Kegyelmes Urunk, fenséges Istenünk, mennyei jó Atyánk Krisztus Jézusban,

köszönjük, hogy te – látva gyengeségeinket – erősíteni akarsz. Segíts Lelked által, hogy mi

is erősödni, gyógyulni akarjunk, a hitben előbbre jutni! Legyőzve bennünk minden akadályt, tégy minket a reménységben, a szeretetben, a békességben erőssé és egymást erősítővé!

A te bölcsességedet kérjük a családban, a közösségben, a gyülekezetben végzett szolgálathoz, taníts minket felismerni azt az alapvető igazságot, hogy össze kell fognunk, nekünk egyen-egyenként vállalnunk kell a magunk helyén a magunk megbízatását. Őrizz meg a külön utaktól, az elidegenedéstől, közömbösségtől! Hadd érezzünk szorongató és ösztönző felelősséget egymás iránt, legyen közös a gondunk és az örömünk.

Tégy minket Krisztus ügyének hűséges, odaadó harcosaivá! Őrizz meg attól, hogy annyira belevesszünk egyéni elképzeléseink követésébe, hogy elfeledkezzünk igazi küldetésünkről, ami életünk értékét, lényegét érinti! Ha elhanyagoljuk, elmulasztjuk szolgálatunkat, akkor nemcsak egymást, de önmagunkat is szegényebbé tesszük.

Taníts minket a szeretet, a hit, a Krisztus szerinti élet szabályaira, add, hogy munkánkban, tanulásunkban, mindennapi dolgainkban is ezt tartsuk szem előtt, ehhez mérjük magunkat.

Mert nem akárkinek, hanem a mi feltámadott Urunknak szolgálunk, aki életét adta értünk, és

legyőzte a halált is, hogy győzelme a mi megváltásunk biztos záloga legyen.

   Ó, Urunk, könyörgünk, cselekedd meg, hogy szabad utat engedjünk Igédnek magunkban, hogy az szabaddá tegyen minket! Annyi megkötözöttségünk van, annyi nyomorúságunk, annyi lelki bénaságunk, oldozz fel ezek bilincseiből, hogy neked élhessünk és egymás javára! Győzz le bennünk önzést, aggodalmat, minden korlátozó, hamis értékeket kínáló befolyást, és tedd szabaddá gondolatainkat, beszédünket, cselekedeteinket a jóra, a szeretetre, a veled való közösségre!

   Mennyei Atyánk, örök kegyelmedre, Krisztus Urunk megváltó irgalmára és hűségére, a Szentlélek megszentelő erejére hivatkozva kérünk, őrizz meg minket hitben ezen a világon!

Légy gyülekezetünkkel, munkálkodj közöttünk ellenállhatatlanul, hogy hozzád térjünk, hogy megújuljunk értelmünkben, lelkünkben, magatartásunkban, hogy kegyelmed részesei és eszközei legyünk: növekedjünk külsőleg és belsőleg!  Légy közel betegeinkhez, gyászolóinkhoz, nehézség közt élő testvéreinkhez, áldd meg Krisztusban gyermekeinket, fiataljainkat, felnőtteket, időseket, a családokban jóságod, irgalmad diadalmaskodjon minden rossz, békétlenség, bűn, lelki teher és megkötözöttség fölött, és ajándékozz békességet, örömet, az élet derűjét és reménységét!

   Könyörülj egyházunkon, népünkön, háborgó országunkon, világunkon, vidd véghez szent, megtartó akaratodat Krisztus Jézusban! Tied a dicsőség, a dicséret és magasztalás. Ámen.

 

 

Zsolt 68 (vas.du.)

 

   Egy hosszabb zsoltár ez, amelyik erőteljesen tesz bizonyságot Isten hatalmáról. Pontosabban: Isten cselekvő jelenlétének csodálatos megnyilvánulásairól.

   Hatalmát először az ellenségei legyőzésében mutatja meg: szétszóródnak, mint a füst, megolvadnak, mint a viasz, a seregek királyai hanyatt-homlok menekülnek, az Úr szétzúzza a bűnben élők fejét, eltiporja azokat a népeket, akik háborút akarnak (az egész zsoltár átszövik ezek a vallomások).

Az ellenség fenyegető uralma csak ideig-óráig való, látszólagos. Ez a zsoltárokban gyakran előforduló tanítás mindig elgondolkoztat: annyi ellenséges erőt látunk világunkban, magunk körül. Nem füstnek, ne viasznak tűnnek, hanem égető tűznek, betonnak, acélnak. Nagyon valóságosnak, félelmetesnek, legyőzhetetlennek. Persze, a történelem mindig a történelem Urát igazolja, de vajon a mi kis egyéni életünkben ez hogyan valósul meg? Meg kell tanulnunk Isten szemével nézni, az ő örök, üdvözítő tervének perspektívájában szemlélni a dolgokat. Hisszük, a Miatyánk zárómondata szerint valóban övé az ország, hatalom és dicsőség, és végül „ő lesz minden mindenekben”.    

 Isten hatalmát megmutatja az igazak felemelésében. Sorolja is a zsoltáros: árvák atyja, özvegyek védője. Hazahozza a foglyokat a boldog életre.  Megerősíti a fáradtat, gondoskodik az elesettről. Isten védelmező, oltalmazó kegyelméről van szó, amellyel övéi mellé áll. Azok pedig örülnek, vigadnak, énekelnek Isten szent nevének. Megint kérdések ébrednek bennünk. Úgy tapasztaljuk sokszor, hogy „késik a segítség”, és nem tudunk csendes szívvel lenni, aggodalmaskodunk, kétségeskedünk. Az Újszövetségben olvassuk: nem késik el az ígérettel az Úr, hanem hosszan tűr érettünk (velünk)- 2 Pt3,9. Krisztus példája is kell erősítsen minket.

   Isten hatalmát a természet is mutatja. Annak rendje, szépsége, termékenysége, csodái. Básán termékeny fennsík, amit egy magasabb hegyvonulat övez. Kövér legelői, dús termőföldjei miatt a gazdagság, jólét, a bőség jelképe. A teremtés a teremtőt magasztalja, Isten dicsőségét hirdeti. A hegy a mennyeivel való kapcsolatra is utal. Isten jósága, kegyelme erejét abban is megmutatta, hogy kijelentette magát, hogy felajánlotta szövetségét az embernek. Gondoljunk a Sínai (Hóreb), Sion, és a Golgota hegyeire!

   Isten hatalmát bizonyítja az ő gondoskodása is. Napról-napra. Sokat idézett vers. Szeretetről szól. Kikkel törődünk minden nap? Akiket szeretünk, akik fontosak nekünk. Jó érezni, tudni ezt! Testünkről, de lelkünkről is gondoskodik az Úr. Szabadulást szerez bűntől, haláltól. „Még a halálból is kihoz”. Krisztushoz érkezünk. Benne lett teljessé Isten gondoskodó, törődő szeretete. Nem véletlen, hogy az Újszövetség hivatkozik erre a zsoltárra.

   Isten hatalmát szemléli a zsoltáros az istentiszteleti ünneplésben. A kijelentésben, az egyházban, a gyülekezetben. Csodálatos tanítás. Áldás, dicséret, ajándékozás kötődnek ezekhez. Békesség. Még az idegenek is jönnek. Egyiptomiak, etiópok, pogányok. Minden nép. Úgy szerette Isten e világot…

   Az utolsó részben újabb felhívás hangzik el az Isten dicséretére. Énekeljetek, országok, népek! Isten csodálatos, hódolatra méltó, lenyűgöző az ő dicsősége. Száguld az egeken át, mennydörög a hangja. 

   Ő ad hatalmat és erőt a népnek. Az erős Isten megerősít, hatalmában őriz (ez a mi ütőképességünk), megtart. Áldott legyen az ő neve! Ámen. 

 

 

Mk 1, 9-11  (vas. de.)

   Kevesen vannak közöttünk, akik először hallják ezt az evangéliumi passzust, igeszakaszt. Mi, a rendszeres templomba járók, jól ismerjük. A történetet mindenképpen. Vajon igazi mondanivalóját is? Azt is, amit Isten ma akar üzenni nekünk általa?

Jellemző világunkra a felszínes viszonyulás. Valamiről, valakiről tudok ezt-azt, és annak alapján már kész válaszaim vannak. Pedig a tények csak a valóság egy részét képesek megmutatni, feltárni.

   Azt kell megértenünk, hogy ami Krisztussal történt, az érettünk történt. Az evangélium eseménysorozatában mi is benne vagyunk. Minden értetek van – írja Pál apostol. Teremtés, megváltás. Isten minden által – még a számunkra fájdalmas dolgok által is – tanítani akar. „Mindennek az én üdvösségemet kell szolgálnia” – mondjuk a Kátéban.

   Jézus Názáretből indul, ahol felnevelkedett. Názáretinek is nevezték. Jézusnak családja körében töltött éveiről nem sokat árul a Szentírás (Márk különösen),  de tudjuk, hogy a család mennyire fontos, meghatározó (lásd család hete): az, hogy mit kaptam és mit adok, milyen hatás ért, milyen hatással vagyok én szeretteimre, mi vésődött a szívembe, és milyen értékeket adok tovább. Ennél a témánál fel szoktuk tenni a pedagógiai célzatú kérdést: vajon hogyan élt Jézus a szülői házban, milyen gyermek és ifjú volt. De talán fontosabb azt megkérdezni: milyen lehetett környezetének Jézussal együtt élni. Átélni mennyei szeretetét, tisztaságát, jóságát. Olvasunk arról, hogy a názáretiek nem ismerték fel benne a Messiást. Az irigység, az önzés, saját érvényesülési vágya miatt nagyon elvakult tud lenni az ember!  Vajon mi felismerjük-e egymás értékeit a családban, a gyülekezetben? És azokat meg tudjuk-e becsülni? Az élet harcában sokszor a lényegről feledkezünk el: arról, hogy csak egymásra figyelve, együtt lehet nekünk előbbre jutni, boldogulni. Nagy titok ez.

   Eljött Jézus. Eljött az idő, hogy indulnia kellett… Ez volt a küldetése, feladata. A szolgálat, tanítás, gyógyítás, és végül önmaga feláldozása. Sokat beszélünk krisztusi küldetésünkről, Istentől kapott megbízatásunkról, és olyan sok minden leárnyékolja, sok minden eltompítja, elnyomja azt bennünk. Bűneink, szenvedélyeink, akaratosságunk, egymással való versengésünk. "Mert csak én tudom, mi a tervem veletek - így szól az Úr - békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek." (Jeremiás 29,11) Igaz, milyen szép! "Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság megismerésére." (1Timóteus 2,3-4) Nos, Isten erre rendelt: békességre, egyetértésre, hitben való járásra és üdvösségre. Saját vágyainkat hajszolva mennyire eltérünk ettől az isteni tervtől, gondolattól!

   Jézus az ő szolgálatát azzal kezdi, hogy megkeresztelkedik. A keresztség mindenekelőtt a lelki megtisztulást szimbolizálja. Hallottuk: János a megtérést és a bűnbocsánatot hirdette. Jézusnak nem volt ezekre szüksége. Ő tiszta és ártatlan volt… mégis megkeresztelkedett. Az úrvacsorát is együtt fogyasztotta tanítványaival. Mert nekünk volt szükségünk az ő példájára, arra, hogy ő mellénk álljon bűneinkkel való küzdelmünkben, vállalja sorsunkat. Így vette ő magára saját áldozatának jegyét. Emberként oda állt az isteni szeretetére szoruló ember mellé. A keresztség  ua. a lelki elpecsételést is jelenti. Valakinek odaszentelem az életem. Ezt pedig egy külső jellel is megerősítem. Jézus azzal a küldetéssel jött a földre, hogy megváltsa ezt a világot… ezt tkp. nem kellett megerősítse, de példájával bennünk akarja megerősíteni Istenhez tartozásunkat, tőle kapott megbízatásunkat.

   Vajon hordozzuk-e ezt a tudatot? Lutherről feljegyezték, hogy élete külső és belső kríziseiben gyakran ismételgette: baptizatus sum (meg vagyok keresztelve). A Krisztusé az életem. Mit jelent ez számunkra? Én nagy bajnak látom, hogy sokan nincsenek tudatában, nem érzik azt, hogy valamire kötelezné őket ez a tény. Semmi nyoma nincs a lelkükben. Hiába vannak szép egyházi elméleteink a keresztségről, ha az egyháztagok életében nem érvényesülnek azok. Ha a keresztségre, konfirmációra, úrvacsorára, az Igére adott válasz a közömbösség. Ha nem érint meg, nem kötelez minket, nem tartjuk életünk részének. Olvastam egy tanulságos kis mesét. A madárfióka azt mondja anyukájának: én nem akarok repülni, én a saját életemet akarom élni. A madáranya erre azt feleli: de a te életed az, hogy repülj. Igaz, értjük? Ha megtagadjuk a keresztségben megpecsételt elhívásunkat, megbízatásunkat, akkor önmagunkat tagadjuk meg. Életünk igazi céljáról mondunk le. Krisztus mellénk állt, akkor vajon mi Krisztus mellé állunk? Életformáját követjük? Nagy kérdések ezek! Egyházunk jövője függ ettől.

   A Jordán… a környezete számra az életet jelentette és jelenti a mai napig. Vallásos értelemben a világ „legszentebb folyója”. A Genezáret-tótól északra ered és a Holt-tengerbe ömlik. Hossza 250 km.  A Jézus megkeresztelkedésével kapcsolatban a Mai igében nemrégiben olvashattunk egy szép gondolatot. Sokan megkeresztelkedtek a Jordánban, jelképesen bűneikkel fertőzték a folyót… Jézus ebbe a bűnökkel fertőzött vízbe lépett be, nem irtózott mások szennyétől, sőt, magára vette azt. A folyó a Holt-tengerbe ömlik. Bűneinket Isten – Krisztusért - semmisnek nyilvánítja.  Márk nem írja le a beszélgetést János és Jézus között, őt lenyűgözi a tény, hogy Jézus, az Isten Fia, a szent, a bűntelen is megkeresztelkedett. 

   Kijön a vízből… és látta, hogy megnyílik a menny. Testvéreim, olyan nagy szükségünk van erre a látásra! Úgy belesüppedünk a mindennapi élet küzdelmeibe! Csak a földet látjuk. Elfeledkezünk arról, hogy Krisztus Urunk megnyitotta a mennyet. Karácsony, ez a történet, nagypéntek, húsvét, pünkösd, mennybemenetel, az Úr visszajövetelének ígérete - Krisztus életéhez kötődnek, de rólunk is szólnak.

„Jézus, utat te nyitottál, s tanítottál a mennybe menni”. Olyan jó lenne szívünkbe, értelmünkbe zárni, hogy nemcsak a föld gyermekei vagyunk. Van egy függőleges kötődésünk is. Felülről való küldetésünk is. A János evangéliumában olvassuk: Jézus azért jött, hogy mindenkit magához vonzzon. Érezzük-e ezt a vonzást?

   Isten Lelke száll Jézusra… Ő tehát az Atya szeretetével, a Lélek hatalmával kezdi el és végzi a szolgálatát. Mint egy galamb… látható bizonyságként. A galamb azt jelképezi, amiről Ézsaiás így ír: Az Úr lelke nyugszik rajta: a bölcsesség és értelem lelke, a tanács és hatalom lelke, az Úr ismeretének és félelmének lelke. (Ézs 11.)

   Mennyei szózat is hallatszik: Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm. Milyen szép bizonyságtétel ez Krisztusról! Benne van az Atya határtalan szeretete és öröme az egyszülött Fiú iránt, de benne van Isten végtelen szeretete irántunk is, hiszen ő Egyszülöttjét értünk adta. Azt is üzeni ez a mennyei szózat, hogy mi akkor lehetünk kedvesek Istennek, ha szeretjük a Fiút, ha neki engedelmeskedünk, ha szerinte élünk. Isten mindent Szent Fiának adott át, hogy aki hisz benne, örök élete legyen. Akié a Fiú, azé az élet. (Történet… egy gazdag embernek a fia meghalt a háborúban, háború után az apa hirdetést adott fel: meghívja a bajtársakat - akik fiával együtt harcoltak - egy vacsorára, és akik valamilyen közös élményről tudnak beszámolni a fiával kapcsolatban, azokat megjutalmazza. Sokan eljöttek és sok történet elhangzott. A legtöbben arról beszéltek, hogy ők miben segítettek a gazdag ember fiának, milyen hősiesen kiálltak mellette. Végül az egyik nagyon szegényesen öltözött fiú azt mondta: én csak egyszer találkoztam vele, amikor megsebesültem, és ő az élete kockáztatásával megmentett, még a zubbonyát is nekem adta. Az apa azt mondta: mindenkit megjutalmazok, de a legtöbbet ennek a fiatalembernek adok, mert az ő vallomásából ismertem rá valóban a fiamra.”  Csókoljátok meg a Fiút (Zsolt 2), szeressétek, kövessétek, mert Isten érte bocsát meg nektek, érte könyörül rajtatok, és szerelméért ad nektek életet, üdvösséget! Ámen.

 

Urunk, megtartó Istenünk,

áldjuk és magasztaljuk háromszor szent nevedet kegyelmedért, jóságodért, minden áldásodért, földi életünkről való gondoskodásodért és lelkünk megváltásáért, a mindennapi kenyérért és a mindennapra kirendelt lelki békességért, erőért,  megköszönjük neked családunkat és a lelki családot, a gyülekezetet. Azt, hogy napról napra megtapasztalhatjuk közelségedet, Krisztusnak szeretetét és a Léleknek vezetését és vigasztalását.

  Segíts Igédből megértenünk, hogy az evangélium nekünk szól, és minden a mi üdvösségünket szolgálja Jézus Krisztus által!

   Taníts hálásnak lennünk azokért, akik számunkra útkészítők, kegyelmed eszközei voltak: szüleinkért, szeretteinkért, elöljáróinkért! Nevelj minket egymás iránti felelősségre, hogy a magunk helyén vállaljuk mi is ezt a küldetést! Szent igédből emlékeztettél arra, hogy te reánk a békesség, egymás erősítése és a hitben való járás szolgálatát bíztad, és ezt meg is pecsételted a mi életünkön a keresztségben, de erősíted szüntelenül Igéd által is. Köszönjük a Krisztus szeretetét, alázatát, végtelen irgalmát, amely nemcsak példa, hanem erőforrás számunkra.  Ó, add, hogy benne és általa valóban betöltsük rendeltetésünket, azok legyünk, akik szent akaratod szerint vagyunk: engedelmes, Lelked szabadságában élő, egymás javát munkáló gyermekeid!

   Te vagy, aki alkalmassá tudsz tenni erre, aki megtisztítasz, eltörlöd bűneinket, és elindítasz a Krisztus útján. Add Szentlelked drága ajándékát nekünk, hogy hitben éljünk, cselekedjünk! Így lehessünk Krisztus által, az ő szeretetét, indulatát hordozva szívünkben olyan gyermekeid, akik dicsőségedre élnek, akikben gyönyörködsz.

   Te légy velünk, Istenünk, légy támasza a gyengéknek, élő reménysége a reményteleneknek, vigasztalója a szomorkodóknak, gyógyítója a betegeknek, megerősítője minden testben, lélekben erőtlen embernek! Kegyelmedben, szeretetedben őrizz minket megtartó közösségedben, Krisztus Jézusért! Ámen.

 

Ruth 1, 6-22 (vas.du.)

 

   Azt olvastuk, hogy Naomi meghallotta: Isten gondjaiba vette az ő népét. Értelmes, érdeklődő asszony volt. Figyelte a földi, de a mennyei jeleket is. Baj, ha csak a külső dolgokra figyelünk.  Elindult arról a helyről, ahol élt. Van hely, ahol élünk, és van, ahova tartozunk.  Hálásak lehetünk, hogy van hazánk, otthonunk itt ezen a földön, de Isten országában is.

   Naomi elindul, és vele tartanak meghalt fiai özvegyei is. Elkísérik őt. Érezzük, hogy egyre jobban távolodnak, egyre messzebb jutnak, és nincs lelkierejük elbúcsúzni. Megragadó a pogány menyek ragaszkodása.  Biztos egy szerető, megértő anyóst ismertek meg benne, aki nagylelkű volt, aki a fiatalok javát, boldogulását kereste, aki segített, ha kellett, és hallgatott, ha arra volt szükség. Kiderül, hogy kölcsönös volt ez az tisztelet, megbecsülés. Bánjon az Úr olyan szeretettel veletek, ahogy ti. Nagyon szép mondat.  Valóban, a szeretet vall a leghatásosabban Istenről. Ha a szeretetről tesz bizonyságot az életünk, akkor Istenről is.  Istenről szeretet nélkül képtelenség beszélni.

   Naomi bölcs asszony. Jókívánságában azt sugallja: az életnek tovább kell folytatódnia. Találjatok nyugalmat, vigasztalódjatok meg férjetek házában! Fiatalok vagytok… Megcsókolja őket. Milyen szép elválás ez! Nem a saját keserűségével, gondjaival terheli őket, hanem biztatja: előre nézzenek, és reménységgel induljanak tovább. Nekik jövőt kell tervezni. Milyen jó lenne ilye módon buzdítani egymást, kit-kit a maga útján! Hányszor inkább lehúzzuk egymást ahelyett, hogy felemelnénk.

   Amikor pedig kijelentik, hogy vele tartanak, akkor Naomi a törvény egyik rendelkezésére hivatkozva bizonygatja: nincs értelme vele menniük. Az ún. sógorházasságról van szó. Ebben a helyzetben lehetetlenségnek tűnik. A törvény, íme, a maga abszurditásában is eligazít, irányt szab. A kegyelem azonban nagyobb, mint a törvény.

   Orpa megcsókolja anyósát, és visszatér. Hangosan sírnak mindnyájan. Ruth azonban kitart. Az üdvtörténet egyik döntő mozzanatánál vagyunk… hiszen Ruth Dávig király ősanyja lesz. Persze, Isten kiválasztó kegyelme az elsődleges, de fontos a ragaszkodás, a hűség, állhatatosság. Emberi tulajdonságok, amiket Isten megáld.

   Térj vissza… amint sógornőd is. Érkezik a válasz: ne unszolj, hogy elhagyjalak. Engedd, hogy ragaszkodjam hozzád! Jó voltál, és én továbbra is veled akarok maradni. Szép emberi vallomás. A jóval élni jó (férj-feleség viszonyában is).

   Személyes kötődésből közösségi elköteleződés, és Istennel való kapcsolat lesz. Ahova mész, oda megyek, néped az én népem, Istened az én Istenem. Nem elvakult szerelem, hanem a ragaszkodó, kipróbált szeretet mondatja ezt Ruttal. Csak a halál.

   Betlehem - a kenyér háza - a Messiás földre érkezésének helye.

   Hazaérkezve azt mondja ismerőseinek: ne nevezzetek Naominak (kedves), hanem Márának (keserű).  Kifosztottan jöttem haza. Egy megtört asszony kijelentése ez. Életében mégis egy reménysugár a meny kedvessége. Sokat enyhíthetünk egymás nyomorúságán, igaz, súlyosbíthatjuk is mások állapotát.

   A fejezet végén már a szentíró is együtt említi neveiket. Szomorú, szép történet, amiben van csapás, van veszteség, nyomorúság, de van ragaszkodás, szeretet is. Egy családi krónika, ami a Jézus mennyből induló földi élettörténetével folytatódik, egészen megváltásunkig, üdvösségünkig. Ámen.

 

 

Mk 2, 1-12 (vas.de.)

 

   Nagyon szeretem ezt az evangéliumbeli történetet. Rendkívüliségében, csodaszerűségében is nagyon élet-ízű. Egy kicsit bele is képzeljük magunkat a kapernaumiak helyzetébe. Mintha köztünk történt volna meg. Azt is nagyon jól el tudjuk képzelni, hogy évekkel később is beszéltek erről az eseményről a faluban, és az emberek szíve mindig megtelt melegséggel, boldogsággal.

   Jézus tehát újból Kapernaumba érkezik, és elterjed a híre, hogy otthon van. Boldog az az ember, család, közösség, amelyik befogadja Jézust. Van egy vallásos közösség, Jézus egyházának nevezik magukat. De nem az elnevezésen múlik. Hanem azon, hogy helyet adjunk magunkban, magunk között, családjainkban Krisztusnak, az ő Lelkének,  szeretetének, indulatának.

  Az emberek tódulnak Jézushoz. Az ő valóságos jelenléte lenyűgözte, szavai megragadták őket. Vajon fogékonyabbak voltak, mint mi, nem kötötte le annyi minden őket? Bizonyára. Sokkal több minden körülvesz, betölt minket. Annyi fele kell rohannunk… Közben nem veszítünk-e valami fontosat, lényegeset, éppen azt, amiért rohanunk? Nyugalmukat, békességünket. (Van egy történet: egy ember megszállottan keresi a tenger partján a bölcsek kövét… amit, ha bármilyen fémhez érintenek, arannyá változtatja azt.  Sorra veszi fel a köveket, övének rozsdás csatjához koccantja, aztán eldobja. Évek telnek el. Egyszer szembe jön vele valaki, és azt mondja: ember, milyen szépen csillog az öved dísze, csupa arany. Ekkor döbben rá emberünk arra, hogy oda sem figyelve, a gépies mozdulatokat végezve, a drága követ ki tudja mikor, ki tudja hol megtalálta, de el is dobta.) A másik kérdés: vajon hagyjuk-e Jézust személyesen megszólalni, nem sajátítottuk-e ki Igéjét, és miközben teletömjük az emberek fejét a Jézusról szóló teológiai tételekkel, nem akadályozzuk-e meg a vele való találkozást? Elköteleződés csak személyes hitbeli élményből fakadhat. Erre kell törekednünk egyházunkban is, ahol olyan sok közömbösséget látunk.  

   Jézus hirdeti nekik az Igét. Ilyen módon az Igére figyelve ma is a Jézus szavát halljuk. Elég volt, és ma is elég meghallani, lelkünk mélyéig átérezni, hogy Isten szeret, elválasztott, megtart, országába fogad. Lehet, mi valami szenzációsat, izgalmasat akarunk hallani. Pedig a legnagyobb igazság ma is, a szédületes technikai fejlődés korában is az, hogy Jézus Krisztus Isten Fiaként és Emberfiaként földi és mennyei társunk lett, megváltott, helyreállította Istennel való kapcsolatunkat.

   Az evangélista tekintetünket egy beteg, béna emberre irányítja. Négyen emelik. Szerencsétlenségében is szerencsés ember. Vannak segítői. Sok a magára maradt ember. Modern korunkban a magány még sivárabb, mint ezelőtt. Ezek az ismerősök, barátok jó helyre viszik beteg embertársukat. Célul tűzték ki, hogy eljuttatják Jézushoz. Nem elég felismerni egy jó célt, ügyet, hanem ki is kell tartani annak elérésében. Sejtjük, hogy ebben is egyetértés volt közöttük. Ha egyikük meghátrál útközben az akadályokat látva, lehet, meghiúsul az egész vállalkozásuk. Biztatni egymást… Közösségünk egyik erőtlensége az, hogy ezt nem tesszük meg kellő elkötelezettséggel.

   Nem vihették Jézus elé, olvastuk, pedig mindenáron azt akarták. (A tömeg akadálya lehet a személyes találkozásnak.) Megbontották tehát a tetőt. A szeretet leleményessége ez. Könnyen lemondunk a segítségnyújtásról, ha nehézségek adódnak. Ha azokra nézünk, akkor soha nem jutunk a célhoz. Embereink is morfondírozhattak volna azon, hogy vajon mit szólnak a falubeliek hozzá. Talán megháborodottaknak néznek. Megéri-e? Annyi hálátlanságot tapasztaltunk már!

   Ismerjük a köznapi bölcsességet: ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Ezt általában – figyeljük meg! – pozitív dolgokkal kapcsolatban mondjuk. Valakit vigasztalni akarunk, visszautasít, és akkor azt mondjuk: ha nem, akkor nem. De pl. a mások kritizálását nem adjuk fel ilyen könnyen.  A rosszat „bezzeg” erőltetjük. Arról nem mondunk le olyan hamar. Értelmünk a rosszat tartja természetesnek.

Jézus is sokszor meggondolhatta volna magát. De végig vitte. Engedelmes volt halálig.

  Ráadásul munkával járt, fáradozással. A segítségnyújtás áldozatot követel. Nem gombnyomásra működik. Megbontják a háztetőt. A résen át leeresztették a bénát. Fentről lefele. Furcsa látvány lehetett, szokatlan helyzet. Mély üzenete van… A bűn falán, mennyezetén rés keletkezett, jönni lehet Jézushoz. Abban is elgondolkoztat ez a mozzanat: vajon mennyire kötnek a megszokások. Szükség van új formák keresésére. Réseket kell nyitni! (Mert Isten is – minden konvenciót felrúgva – kegyelmével rést tört felénk.)

  Jézus látja a hitüket… mindent kockára tettek, dacoltak saját kételyeikkel, az emberek megjegyzéseivel. Jézus szemében ez egyértelműen a hit lépése volt. A hit, látjuk, nagyon gyakorlati dolog. Gyakran elspiritualizáljuk, pedig nagyon is kézzelfogható dolgokban mutatkozik meg: meglátogatunk valakit, segítünk, imádkozunk.  Hisszük, hogy Isten ezt bízta reánk, és ebből jó származik. A hit nyitja meg szívünket Isten számára, nyitja meg Isten szívét számunkra.

   Jézus így szól a bénához: megbocsáttattak bűneid. Mi is csodálkozunk: milyen kijelentés ez?! Mit akar Jézus ezzel mondani?  Milyen bűnről van szó? Miért kell erről beszélni, miért erről kell beszélni? Senki sem ezt várta. A béna segítői sem. Ha értelménél volt, maga a beteg sem. De ha Jézus ezzel kezdi, akkor biztos, hogy ez a fontos, ez az elsődleges. Lehet, a betegség valamilyen bűn következménye volt, lehet, hogy a béna embert valamiért mély bűnvád gyötörte, és amiatt tkp. meg sem akart gyógyulni, lehet, hogy számára ez a belső teher volt a leggyötrőbb. Nem tudjuk, milyen mélységből fakad a vétek.

   Az írástudók készek a kritikával: Istent káromolja. Ők a mózesi tan feletti őrködés kényszerében éltek. Azt gondolták, kínosan vigyázniuk kell mindenben – elsősorban a mások megnyilvánulásaiban - a törvény érvényesülésére. Csak Isten bocsáthatja meg a bűnöket. Ez igaz. Csakhogy itt az szól, aki egy az Atyával. Jézus felismeri szívük okoskodását. „Szelíd szemed, Úr Jézus, jól látja minden vétkemet.”

   Mit könnyebb tenni? Testi értelemben, nyilván az a könnyebb, hogy kimondom, hogy megbocsáttattak a bűneid, és nehezebb azt parancsolni, hogy kelj fel és járj, de lelki értelemben nehezebb a bűn megbocsátása. A testi betegség gyógyítása kézzelfoghatóbb. A vérnyomásra gyógyszert kapunk, de lelkünk nyugtalanságára? Békétlenségünkre? Magunkkal való elégedetlenségünkre? A testi fájdalmat hatásosan enyhítik a kémiai készítmények, de a lelkit? 

   Kelj fel! Gyakori fordulata ez a felszólítás a Jézus gyógyításainak. Állj lábra, indulj, vállald a szolgálatot, és tovább erősödsz! A nagy bajunk sokszor nem is az, hogy nincs erőnk a feladatokhoz, hanem nincsenek igazán felismert feladataink, amihez erőt kérnénk. 

A meggyógyított felkelt, kiment. Kifele már van hely… utat nyitnak. Az egész történet arról szól, hogy a segítő szeretet, a szolgáló lelkület mindig utat talál magának. Fel kell kelnünk, el kell indulnunk Krisztus szava szerinti megbízatásunk teljesítésére, feladataink végzésére (családban, egyházban, társadalomban), Isten szolgálatára. Ennek eredménye az, ami tkp. életünk célja: „ámulnak és dicsőítik Istent”. Ámen.

 

1Sám 1, 8-9 (vas.du. – áhítat/ házas-találkozó)

 

    Nem kellett sokat keresni, éppen a mai napra kijelölt ószövetségi részből van ez a két igevers.

A Szentírásban sok szép példát találunk az Isten akarata szerinti jó házasságra. Ezek egyike az Anna és férje kapcsolata. Annának – tudjuk - nincs gyereke. Ez ma is keresztje lehet egy házasságnak, de akkor kirekesztést is, megvetést is jelentett.

    A mai igeszakaszból négy dolgot emelek ki, ezek tkp. – nehézségek között is – egy jó házasság jellemzői, erősségei közé tartoznak.

  1. Anna sír – ez a lelki fájdalom, megkeseredés, tehetetlenség kifejezése, de ugyanakkor az őszinteségé is. Azok előtt mutatjuk ki fenntartás nélkül az érzelmeinket, akikben megbízunk. Akikről tudjuk, hogy nem élnek vissza helyzetünkkel, megértenek. Fontos a házasságban a bizalom légköre. Amelyben önmagam lehetek, felvállalhatom erőtlenségeimet, sebezhetőségemet, nem kell megjátsszam az erőset, ha éppen gyengének érzem magam, a határozottat, ha éppen kétségek gyötörnek. Úgy fogadnak el, ahogy vagyok, és ez bizakodással tölt el.
  2. Elkána, a férj, felfigyel erre. Nemcsak észre, hanem komolyan a szívére is veszi. Együttérzés, empátia ébred benne. Baj, amikor érzéketlenek, közömbösek a házastársak egymás fájdalmai iránt. Valami bántja a férjedet, feleségedet, és azt mondod: az az ő dolga. Az együtt érzés teszi a házaséletet közös üggyé. Osztozunk egymás örömében és gondjaiban is. Együtt járunk (nemcsak udvarlás idején).
  3. Elkána szóvá is teszi. Fontos a beszélgetés. Hogy elmondjuk, amit érzünk. Sok házasságban komoly gondok vannak a kommunikációval. Nem beszélik ki a házastársak, ami bennük van. Nem juttatják kifejezésre érzéseiket, ragaszkodásukat, hálájukat. Pl. nagyon kedves a részedről, hogy a tegnap segítettél. Jól esett, hogy a tegnap kedvenc ételemet főzted. Köszönöm. Látom, valami bánt, el szeretnéd mondani? Szívesen meghallgatlak. Stb. Gyászolókkal folytatott beszélgetéseken el-elhangzik: nagyszerű társ volt. Ha visszakérdezünk: néha elmondta-e neki, általában tagadó a válasz. Mondjuk, amíg nem késő!
  4. Nem érek többet neked tíz fiúnál? … Ez a kérdés tkp. egy kijelentés, és ragaszkodásról, szeretetről beszél. Mennyi biztatás van benne! Elkána éppen kapcsolatuk értékességére utal, arra, hogy Isten egymás számára rendelte őket, és egymást támogatva, kiegészítve kell éljenek. És valóban: földi értelemben a legtöbbet kell jelentsék egymás számára. A házasság legfőbb áldása a társ, így kell egymásra tekintsünk. Ezzel együtt Anna férje felesége figyelmét a kesergésről arra irányítja, aminek örülni lehet, amiért hálás adhat. Perspektívaváltás - segít újraértékelni, segít bizalommal továbbmenni (lásd következő igevers. Ebben segítsen minket Isten!  Ámen.

 

 

Mk 3, 22-35  (vas.de.)

 

    Jézusnak földi élete, szolgálata során gyakran kellett fájdalmas értetlenséggel szembenéznie. Az előző versekben is erről olvasunk. Küldetésének, szenvedésének, amiket „testében és lelkében is elhordozott” (HK) ez is része volt.

Az ember „nehezen megváltható teremtmény”. A bűn nem egy statikus, mozdulatlan valóság, hanem aktív ellenállás, lázadás, Istenre figyelni nem akarás. Életünkben az ősbizalom helyét átvette az ősbizalmatlanság. Önzésünk elvakultságában Istent is ellenfélnek látjuk. Nem ismerjük fel szeretetét, kegyelmét. A bűn reménytelenül összekavarta bennünk az értékeket.

Kihat ez mindennapi kapcsolatainkra is: a gyermek nem hiszi (sajnos, nem mindig alaptalanul), hogy a szülő a javát akarja, testvér gyanakvó a testvérrel szemben, ember fél az embertől. (Az irgalmas samaritánus példázatának statisztikája szerint az embertársak egy része rossz indulattal közeledik felénk, nagy hányadára nem számíthatunk, s kevesen vannak, akiknek szíve nyitott a megértésre, segítésre.) A bűn egyik legsúlyosabb következménye tehát a megtévesztettség, a jó és rossz megkülönböztetni nem tudása.  Isten Lelke által tisztulhat meg gondolkodásunk, látásunk.

   Jeruzsálemből tanult, képzett szakemberek, írástudók érkeznek a Jézus-ügy kivizsgálására. Tanítását, gyógyításait a törvény mérlegére teszik. Sokat számít, hogy kinek a kezében van az a bizonyos mérleg, hogy mit olvas le róla. Ismerjük a törvény alkalmazásának fondorlatait. Ezt általában másokon fedezzük fel, de magunkban is észre kell vennünk, hogy hajlamosak vagyunk mindent saját javunkra értelmezni. (Az egyik vígjátékban van egy olyan jelent, hogy a korrupt bíró elé kerül egyik barátjának és ellenségének vitás ügye, de mivel segédjei összekeverik a neveket, ezért – véletlenül – igazságos ítéletet hoz: felmenti ellenségét, elítéli barátját.) Vajha ezen a területen is alkalmaznánk a krisztusi parancsot: amit akartok, hogy az emberek veletek cselekedjenek! Úgy ítélj, úgy mondj véleményt, mintha saját magaddal kapcsolatban tennéd azt! 

   Az írástudók kijelentik, hogy az ördögök kiűzése, az emberek testi gyógyulás, lelki megtisztulása mögött a tisztátalan hatalmakkal való szövetség áll. „Belzebub van benne.” Nem is a vád súlyossága, hanem az érvelés ördögi rafinériája a megdöbbentő. Jézus az ördögök által űzi az ördögöket. A jónak cselekvése mögött gonosz hátsó szándék húzódik tehát. A Sátán egyik neve diabolosz, ami szétdobálót, zűrzavart keltőt jelent. Célja: elültetni a gyanakvás gondolatát, lelkületét. Besározni a tisztát, elsötétíteni azt, ami világos. Elhitetni, hogy nincs is tiszta szeretet, nincs messiási megmentő akarat… minden mögött hamisság van, és a hamisság leleplezése is csak félrevezető manőver. A gonosz elhiteti velünk, hogy nem az Istené, hanem gonoszságé az ország, a hatalom és a dicsőség. Hát akkor nem is érdemes jónak lenni. A jóság, igazság, tisztaság álmodozó széplelkek képzelgései. Másról szól az élet…  A világ így bonyolódik bele a gonoszság szövevényébe. Van-e szabadulás ebből a helyzetből, ettől a szemlélettől? 

   Jézus nem hagyja szó nélkül a vádakat. Nem a maga jó hírét, hanem az emberek lelkét félti. Nagyon egyszerű, szemléletes és logikus, amit Jézus mond. Az ő küldetéséről beszél. Az Emberfia azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa. A Sátánnak, nyilván, nem ez a fő célja. Ellenkezőleg, hogy a megváltás munkáját hátráltassa. Minden egyes gyógyulás, megtérés, megtisztulás hatalma gyengülését jelenti. Azt hirdeti, hogy elközelített az Isten országa. Ő pedig nem akar kiengedni egyetlen embert sem a kezei közül. Isten azt akarja, hogy minden ember megtérjen, az igazság ismeretére eljusson: a Sátán ennek ellenkezőjét. Hogy senki ne üdvözüljön. A jelek ellene szólnak. Akkor azokat hamisnak kell feltüntetni. Képmutatásnak. A legnagyobb ámítása az, hogy meggyőz: nincs is jó, nincs szeretet, nincs kegyelem.

Kire figyelünk?  Az Ige és Szentlélek munkája, a gyógyulások mögött Isten megváltó hatalma, az egyszülött Fiú szeretete áll. Észrevesszük-e? Érezzük-e Isten kegyelmének vonzását? Tudjuk-e azt, hogy van gyógyulás, van megújuló élet? Vajon az apostolok Krisztus-követése, Zákeus megtérése, és azóta is ezrek és ezrek bűntől való szabadulása csak szemfényvesztés? C.S. Lewis írja le, hogy őt, a művelt, szkeptikus embert miként szabadította meg Isten a tagadás kábulatától.  “1929 húsvét utáni időszakában beadtam a derekam, s talán mint olyan valaki, aki egész Angliában a legkedvetlenebbül és a leginkább vonakodva tért meg, elismertem, hogy az Isten – Isten.” 

   Ha egy ország meghasonlik, akkor elvész. Példaként hangzik el, de önmagában is figyelmeztetés.  Országra, családra is igaz. Ha egymás ellen fordulunk, végünk van. Harc az élet… de ha egymás ellen gondoljuk ezt vívni, akkor elvesztünk. Mégis, sokszor mintha ezt tennénk.

   Erős ember házába nem mehet be senki, amíg meg nem kötözi. Nem kétséges: erősködik a Sátán, lépten-nyomon látjuk, nem becsülhetjük le harci kedvét. Ezért van annyi figyelmezetés a Bibliában. Vigyázzatok, álljatok meg a hitben! Jézus nem akarja, hogy túl keveset higgyünk magunkról, de azt sem, hogy túl sokat. Róla kell sokat higgyünk. Magunkról azt, hogy hit által győzelmet aratunk. Nagyon sok megkötözött embert látunk, akikből hiányzik ez a hit. Hisszük azt, hogy Krisztus elég erős. Szenvedése, áldozata, feltámadása az ő szeretetének diadalmas erejét bizonyítja. A filippi levél is összeköti: ezért Isten oly nevet ajándékozott neki…

   Jézus itt beszél a Szentlélek elleni megbocsáthatatlan bűnről. Kemény beszéd. Szeretném, ha nem lenne benne a Szentírásban. Könnyebb lenne magyarázni. Minden bűnünk megbocsáttatik, csak a bűnbocsánat visszautasításának bűne nem. Ha nem látjuk be a bűnt. Ha azt jónak tartjuk. Ha Istent semmibe vesszük. Minden bűn, amihez ragaszkodunk, amit istenítünk… nos, az megmarad. Aki a Szentlelket káromolja, aki Isten szeretetét, Krisztus munkáját visszautasítja, annak nem marad kegyelem. Nem tarthat meg az a kegyelem, ami ellen kézzel-lábbal tiltakozom. Ha fuldoklom, barátom pedig ki akar menteni, és én azt mondom: hagyjon békén, tudom, milyen álnok gondolat vezeti őt, akkor nincs mentség számomra. Isten Szentlelke Isten akaratát jelenti ki, Krisztus jótéteményét kapcsolja hozzám. Ha nem kell az nekem, ha Isten jóságát gonoszságnak tartom, akkor magamat ítéltem el. (Egy beteg esete… valósággal könyörgött neki az orvos: önt csak a műtét mentheti meg. Ő pedig azt mondta: persze, az orvosnak csak a pénz kell, csak kísérletezni akar vele… Semmivel nem lehetett meggyőzni.) Nincs bocsánat.

   Anyja és testvérei hívatják. Értetlenségről beszél ez is. Kint keresik. Miért nem hallgatják? Szülői, testvéri jogok. Csak Jézusra figyelve érthetjük meg az ő küldetését. Az egyházban is. Fel kell adnom álláspontomat ahhoz, hogy meglássam a lényeget, meglássam Krisztust.

Jézus a lelki kapcsolat fontosságáról beszél. Nem tagadhatjuk meg a vérségi kötődéseket, de a hit útján Istenre kell elsősorban figyelnünk. Aki Isten akaratát cselekszi, az Jézushoz tartozik a legszorosabb, legszemélyesebb értelemben. Így tud áldás lenni szerettei számára. 

   Ez legyen az első, és hiszem, minden a helyére kerül családjainkban, közösségeinkben! Az Úr kössön minket Lelke által magához, hogy egymással is erős, egészséges kapcsolatban lehessünk! Ámen.

 

Urunk, Istenünk, áldunk, magasztalunk, imádunk és dicsőítünk téged, mert jó vagy, örökkévaló kegyelmed, mert egyszülött Fiadban megváltottál, üdvösségre hívtál el, és Szentlelkeddel el is pecsételtél minket magadnak.  

Hálát adunk neked a gyülekezet közösségéért, ahol szent igéd tiszta üzenetével szólsz hozzánk. Bocsásd meg értetlenségünket, kicsinyhitűségünket, egymás iránti és Veled szembeni bizalmatlanságunkat, azt, hogy sokszor megtéveszt minket a Sátán, elhiteti, hogy nincs szeretet, jóság, igazság. Adj bölcsességet nekünk, add Szentlelked világosságát, hogy ne engedjük magunkat eltántorítani a Benned való reménységtől, hogy higgyük, valljuk, hogy te vagy az élet forrása, hogy Krisztusban örök kegyelmedből megváltottál minket, és a gonoszság látszólagos uralma ellenére is tied a győzelem!

   Taníts minket helyesen látni egymást is, őrizz minket az egyoldalú, önérdekű törvényeskedéstől, és segíts észrevenni a jót, az értékest a mások életében is, mert hisszük, hogy Te csodálatosan munkálkodsz minden földi gyermeked életében, és áldásaid nyilvánvalókká lesznek azokon!

   Köszönjük, hogy hallottunk megváltó Urunk, Jézus Krisztus szeretetének, megváltó irgalmasságának erejéről, amely legyőzte a gonosz minden hatalmát, lefegyverezte a mi ősi ellenségünket, és szabaddá tett minket a hitre, a reménységre, az üdvösség elfogadására és a szolgálatra. Cselekedd, hogy ez örömmel, hálával töltsön el minket!

  Őrizz meg minket kegyelmed visszautasításától, a Krisztusban felkínált bűnbocsánat megtagadásától, mert valóban nincs mentség annak, aki eltaszítja a mentő kezet, aki jóságodat kigúnyolja, atyai könyörületedet semmibe veszi! Szentlelked által győzz le bennünk minden akadályt, és tégy engedelmes szívű gyermekeiddé!

   Imádkozunk gyülekezetünk közösségéért, köztünk a békességért, szeretetért. Te gyógyíts ki minket betegségeinkből, te fordítsd a mi szívünket önmagadhoz! Munkáld Lelked által, hogy meggondoljuk: nincs másban megtartatásunk, csak tebenned! Irgalmazz nekünk, könyörülj betegeinken, erősítsd őket testben-lélekben, vigasztald a gyászolókat, erősítsd az erőtleneket, adj békességet a békétleneknek! Légy kegyelmes mihozzánk, adj megújulást gyülekezetünkben, anyaszentegyházunkban!  Ámen.

 

 

 

Fil 1, 27-28 (2017. március 12.)

 

   Isten kegyelméből március közepe fele járunk, ez az időszak az ébredő tavasz mellett számunkra két fontos, életünket meghatározó eseményt juttat eszünkbe: egy üdvtörténetit és egyet nemzetünk történelméből. A) Az első Krisztus Urunk szenvedése és dicsőséges feltámadása. A húsvéti ünnepkör a golgota kálváriájára és az azt követő feltámadásra, a Krisztusban megjelenő új élet örömhírére irányítja belső figyelmünket. A nagypénteki áldozat és a húsvéti győzelem a megváltás és üdvösség távlatát nyitja meg számunkra, amiben új értelmet nyer minden. Íme, érdemes Krisztust követni, példája szerint egymás javára élni, mert ez által maradandó értékeket szolgálunk. Részünk van a nyomorúságban, sőt a halálban is, de a Krisztus örök érvényű diadalmának dicsőségében is. Minden egyéni és történelmi kudarcunk ellenére Istennek a velünk való terve az életről szól.

  1. B) Március 15-e másodszor nekünk, magyaroknak a szabadság ízét, illatát, muzsikáját, vágyát, szenvedélyes akarását, az igazság el nem némítható igenlését idézi. Mindazt, ami akkor és azóta történt velünk, mint népi, nemzeti közösséggel: jó és rossz, de mindenképpen kitartásra, összefogásra buzdító...

Egy mennyei és egy földi történet. A kettő nem választható el egymástól. Isten, aki Krisztusban megváltott, üdvösségre hívott el, földi életünket, munkánkat is meg akarja áldani, családunkért, népünkért is felelőssé tesz. Tkp. minden nép számára világosságul rendelt (ApCsel 13,47). Ebben a meghatározottságban találhatunk önmagunkra. A felolvasott két igeversben hét olyan üzenetet hallhatunk meg, ami ezen az ünnepen különösen hangsúlyossá lesz.

   1.Az ige először a Krisztus evangéliumáról beszél. Ha értelmesen, céltudatosan akarunk élni, szükségünk van valamilyen felső mértékre. Valamilyen önmagunknál magasabb törvényre, ami irányt szab cselekedeteinknek, biztos utat mutat tájékozódásunkban. Különben a saját érdekeinkért vívott harcban felszámoljuk magunkat. Ha a kisbetűs életet választjuk, azaz minden és mindenki ellenében egyéni boldogulásunkat, ezzel lemondunk a nagybetűs Életről, az Istentől rendelt, a megmaradást jelentő közös útról és a csak együtt elérhető célról. Aki meg akarja tartani életét, elveszti azt, tanítja Krisztus Urunk. Sok ilyen, önmaga megvalósításába beleveszett emberi sorsot látunk. Korunk életeszménye, és talán a magyar átok címszó alatt emlegetett népi vonás is ezt ösztönzi bennünk. „Csak magaddal törődj, ne érdekeljen semmi és senki más, tekints mindenkit vetélytársnak, minden áron te érvényesülj, élj kényelmed, és kedvteléseid parancsa szerint, ne vállalj semmit a közösségért, mert nem éri meg.” A másik világértelmezés az evangélium, a Krisztusról szóló örömhír, amely minket is elindít az ő nyomdokaiban egymás felé, a szolgálatra, bekapcsol minket is Isten nagy szeretet- projektjébe. Elkötelez, közösségbe von. Enélkül nincs megmaradás: Isten igéje s annak a történelemben megmutatkozó tanulsága is ezt bizonyítja.

2.Méltóan viseljétek magatokat. Ez a felszólítás elhívatásunk nagyszerűségére emlékeztet minket. Arra, hogy van egy felsőbb rendeltetésünk. Ez ad nekünk tartást, igazi értéket. Krisztus követőjének lenni azt jelenti Káténk szerint, hogy felemelt fővel járunk. Tudjuk, hogy kire nézzünk, ezért bizalom, reménység tölt el. Ez a bátor kiállás nem a körülményektől függ. Belső meggyőződésből fakad. Milyen sokszor megaláznak, lealacsonyítanak bűneink, megszégyenít kicsinyes önzésünk! Hányszor válunk méltatlanná keresztyéni küldetésünkhöz! És még csak észre sem vesszük. Nem kisszerű igényeinkhez, hanem Isten akaratához kell mérnünk magunkat!

Nagy néppé elsősorban nem a dicsekvésben, hanem lélekben kell válnunk. Erős közösséget öntudatban, odaadásban erős egyének hozhatnak létre. Fájdalmas látni azt, hogy népünk tagjai közt olyan sok a hitében, erkölcseiben lepusztult, meghunyászkodó, közömbösségbe süppedt, önpusztító, értékeit eltékozló, reménytelen, önmagát feladó, nyelvét, nemzeti mivoltát, egyáltalán hovatartozását megtagadó. A hitünk, önértékelésünk kell talpra álljon, az a belső meggyőződésünk, hogy Krisztus követőiként, azon belül pedig magyar keresztyénekként különös, szép, nemes megbízatásunk van! Legyünk felemelt fővel járó emberek!

   3.Azt halljam rólatok… ebből a szinte csak elejtett megjegyzésből kiderül: az apostolnak szívügye a Filippiben élő keresztyén testvérek helyzete. Rendkívül fontos számára, ebből ered öröme és fájdalma. Elkötelezett ember. Lelkén viseli a gyülekezet sorsát. Ez a viszonylás a közösség éltető ereje. Ha nincs, akkor valami életfontosságú belső feltétel hiányzik. (Gondoljunk Dsida Jenő Psalmus hungaricusa c. költeményének szenvedélyességére!) Tudom, nem divatos: az a menő, ha nem megyünk, ha nem vállalunk, ha érzéketlenek maradunk, ha legyintünk. Könnyebb beolvadni, észrevétlennek maradni, együtt sodródni, mindegy merre. Mit nekünk nyelv, kultúra, nemzet, vallás! Pedig ezek által vagyunk, akik vagyunk, és lehetünk azok, akiknek lennünk kell. Felelős, magukon túllátó, saját érdekeiknél nagyobb értékekben gondolkodó emberekre van szükség! Ki kell lépnünk közömbösségünkből, egymás elleni harcból! Minden magyar testvére minden magyarnak. Régebb a külső szükség, elnyomás összekötötte népünk fiait (1848-ban is), ma a lelki szükséget kell felismernünk. Zrínyi Miklós a török áfium elleni orvosságról írt könyvet, kora nagy veszélyére, a török fenyegetettségre keresve megoldást, a mi korunk ópiuma, kábító mérge a közömbösség, a képernyők mögé rejtőző arctalanság. A „nem az én dolgom” féle gondolkodás.

   4.Megállni egy Lélekben. Igen, itt az Isten lelkéről van szó. Nem elég a lelkesedés (bár sokat jelent), nem elég a lendület (bár annyira hiányzik): felülről való bölcsességre van szükségünk. Tiszta fejre és tiszta szívre, észre és erényre, ahogy a reformkorban mondták. Isteni vezetésre. A Lélek akkor tud irányítani, ha engedelmeskedünk. Nem szívesen halljuk ezt a szót, mintha szabadságunkat, jogainkat korlátozná. Valóban nem kell engedelmeskednünk annak, ami minket megbéklyóz, ami lehúz, lealacsonyít, de a teljes értelmű szabadság azt jelenti: szabad vagyok a Lélek szerint, Isten akaratát cselekedve élni, szabad vagyok másoknak szolgálni, szabad vagyok szeretni. Az embert szabadságáról lehet megismerni. A Lélekről, amit hordoz. A Lélek erejével el kell kezdenünk a belső szabadságharcot gondolatainknak, akartunknak, közösségi erőforrásainak a jó, az épülés szolgálatába állítására. „Legyetek szelídek, mint a galambok, és okosak, mint a kígyók.”   

5.Egy szívvel. Ez már rólunk szól, arról, hogy miként tudunk egymás mellé állni. Hogyan tudunk felhagyni az egymás elleni vetélkedéssel. Hogyan tudunk testvérré lenni. Vannak világtényezők, amik nem rajtunk múlnak, de ez az, amit Isten ránk bízott. Úgy látom, valaminek nagyon le kell omlania, valaminek nagyon fel kell épülnie közöttünk. Nem jó a hangulat a faluközösségekben, nem jó a hangulat népünk körében, nincsenek nagy, szent történeteink, eszményeink, amik vitán felül állnak, amik mögé mindnyájan felsorakozunk. Az igazság nem baloldalon, nem jobboldalon, nem is középen, nem a liberálisok, nem a konzervatívak mellett, hanem fölöttünk áll.

   Gyűljünk zászlaja alá, álljunk egy szívvel szorosan egymás mellé, tiszteljük egymást, kit-kit a maga helyzetében, a maga élettörténetében! Ebben a lelki toborzásban nem az a fontos, hogy ki honnan jött, hanem az, hogy merre indulunk együtt. Minden magyar gyermekre, fiatalra, édesanyára, édesapára, nagymamára, nagyapára, minden egyes személyre, családra szükség van. Sorainkból mindenkire mint ritka, drága kincsre kell tekintsünk, mindenkinek éreznie kell kiválóságát, jelentőségét. Arany János írja: „Ha minket elfú az idők zivatarja, nem lesz az Istennek soha több magyarja”.  Egy szív… egymást lehet gyűlölni, el lehet árulni, de az is a mi közös sorsunk, az is a mi szívünket sebzi meg.

   6.Együtt küzdve … egy forradalmi mondat. A lelki harcról beszél. Itt fenyeget minket a legnagyobb veszély. Öntudatukat, hitünket veszítettük el, az Istenhez és egymáshoz tartozás örömét. A bajtársi érzést. Idegenek lettünk egymás számára, nincsenek közös céljaink, nincs közös jövőképünk, nincs közös harcunk. Pedig közös ellenségünk van bőven. Hadd beszéljünk itt csak a belsőkről. Mi magunk sokkal többet ártottunk magunknak, mint összes ellenségünk. Krisztus- és egymás-ellenes gondolkodás, beletörődés, megalkuvás, önzés, pártoskodás, szétszakadás, irigység… Többet veszítettünk ezek miatt, mint a háborúkban, pedig bőven kijutott nekünk azokból is. Emléktáblákat állíthatnánk fel azoknak, akik a lelki harcokban estek el: nyelvüket elfelejtve, hitüket megtagadva, szenvedélyek áldozatául esve, testvéreiknek hátat fordítva, gyermekeket nem vállalva. „Itt az idő”, az utolsó órák érkeztek el, össze kell fognunk. Mindannyiunk ügye, érdeke, feladata.

   7.Nem rémülve meg az ellenfelektől. A kicsinyhitűségtől óv minket az ige. A megfutamodástól. "De mi nem vagyunk meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem hitéi, hogy életet nyerjünk." (Zsid 10,39) Olyan könnyen feladjuk! Pedig nem sok nép történelmében van annyi pozitív példa az önfeláldozásra, a következetes küzdelemre, a kitartó munkára, mint a mienkben. Biztatnunk kell egymást! Fel kell karolnunk a lesújtottakat, az evangélium szavával és lelkületével vigasztalnunk és bátorítanunk a szomorkodókat, megpróbáltakat. Le kell mondanunk egymás kritizálásról. A gyűlölet kritikája csak a szeretet lehet. Fel kell ismernünk helyzetünket, és össze kell fognunk, a Lélek tisztánlátásával észre kell vennünk azt, ami ellenünk van bennünk, környezetünkben, és Isten segedelmét, erejét kérve kell megvívnunk a hit harcát… a magunkét, de másokért is: családunkért, barátainkért, népünkért, egyházunkért. A győzelmet Krisztus megszerezte számunkra: ne engedjük, hogy akármilyen ellenség kivegye azt a kezünkből, a szívünkből. Mert az életre, megmaradásra hívott el minket mennyei Atyánk az ő Fia, Krisztus által, itt s az ő országában. Ámen.

 

Urunk, mennyei Atyánk Jézus Krisztusban, megvigasztalónk a Szentlélek által,

áldjuk háromszor szent nevedet szeretetedért, amellyel életet ajándékoztál nekünk, kegyelmedért, mellyel az üdvösségre választottál ki, örök, isteni akaratodért, mellyel elrendelted utunkat.  Köszönjük múltunkat, történelmünket, nyelvünket, kultúránkat, és jelenünket: családunkat, gyülekezetünket, népünket, amelynek közösségébe helyeztél, köszönjük feladatainkat, és megbízatásunkat, amelyeket reánk ruháztál. Ó, segíts, hogy a te dicsőségedre és egymás javára tudjuk azokat betölteni! Tégy áldássá minket, adj szent akaratodat felismerő, engedelmes szívet, hogy használni tudj irgalmad, jóságod eszközeiként! Te légy a mi jövendőnk, megmaradásunk! Taníts minket Krisztus evangéliumához szabni magunkat, legyőzve emberi szűklátókörűségünket, és segíts, hogy méltók legyünk Hozzád, egyénként és közösségként a tőled kapott küldetéshez, értékekhez! Tégy elkötelezett, magunkért, egymásért felelősséget vállaló emberekké, őrizz a közömbösségtől, elfordulástól! Lelked által lelkesítsd, és ajándékozz igazi, belső szabadságot nekünk, hogy semmi és senki el ne téríthessen célunktól, és adj egy szívet nekünk, egy érzést, igazi összefogást, együttérzést, bizalmat, győzz le minden ítélkezést, rosszindulatot, pártoskodást közöttünk, és adj erőt, bölcsességet a küzdelemhez, a megálláshoz, egymás támogatásához, hogy földi vándorlásunk életmenetté változzon! És mindenekfölött lelki bátorságot kérünk tőled, hogy fel ne adjuk ezt a küzdelmet, magunkat, hitünket. Te állj mellettünk minden külső és belső ellenséggel vívott harcban, és nyújts szabadulást! Tégy erős, hitben járó közösséggé minket!

   Imádkozunk népünk fiaiért és leányaiért mindenütt ezen a földön. A sok panasz, lemondás, egymás elleni viszály között cselekedd, hogy Krisztusban magára találjon ez a nép, és őt követve, hitben, szeretetben összefogva az élet útját választhassa! Tedd hálássá, örvendezővé, reményteljessé ezt a népet! Könyörgünk más népekért is, akikkel együtt élünk, áldd meg őket is, hogy békességben élhessünk, egymást, de mindenekfölött Téged tisztelve.  

   Könyörülj családjainkon, közösségeinken, egyházunkon! Adj megújulást, testi, lelki gyarapodást!
Könyörülj gyülekezetünkön, közöttünk különösen a betegeken, testi- lelki gondokkal küszködőkön, a gyászolókon! Te légy minden egyes személlyel, minden családdal, fiatalokkal és idősekkel, vezess minket a megtartatás, az üdvösség útján! Krisztusért. Ámen.

 

Mk 7, 14-23 (vas.du.)

   Jézus mindegyre tanít. Magához szólítja az embereket, fontos felismerésekre akarja eljuttatni őket. Sokszor kimondjuk, hogy nem érdemes, senkinek nem kell, senki sem figyel, semmi esélyünk.  (Egyik konfirmandusnak mondtam: nem tudlak semmire megtanítani, sem időt, sem figyelmet nem szenteltél nekem, hogy a lelkedre köthettem volna azt, ami szerintem fontos.) Jézustól meg kell tanuljuk a kitartást. A magvetés nem mindig látszik sikeresnek.

   Nem a külső dolgok számítanak. Nem a ceremóniák, nem az előírások. Pedig, hallottuk a tegnap is, a külső alapján ítéljük meg egymást. Olyan könnyen és magabiztosan mondunk véleményt, mert valakit ilyennek, meg olyannak látunk. Meg kell tanulnunk a Jézus szemével nézni. Akkor ismerjük fel a lényeget. Az ítélkezés kettős hatású. Megbélyegzi a másikat, de korlátoz, megkötöz, bezár engem is. (A kihalt kolónia esete.)

  Nem a külső tesz tisztátalanná, nem az, amit megeszünk. Az lelkünket nem érinti. Lehet, a testünknek nem a legjobb a koleszterinben gazdag táplálék, de a lelkünket nem befolyásolja. Ami kijön. Ami a szívben van, és onnan felfakad. A „mit eszel?” kérdésénél fontosabb a „mi van benned?”, hogyan gondolkozol,  hogyan viszonyulsz embertársaidhoz. Lehet, hogy száraz kenyéren és vízen élsz, méregtelenítő kúrát tartasz, de tele vagy ítélkezéssel, irigységgel, rosszindulattal, lelki méreggel. Értjük, igaz, mit akar Jézus mondani?

   A tanítványok külön megkérdezik, hogy mit jelent. Jézus szóba is hozza értetlenségüket. Ez a mozzanat azért van benne az evangéliumban, hogy meglássuk: milyen nehezen tudunk túllépni előítéleteinken. Egy kisfilm arról szól, hogy egy nő éjszak utazik, elromlik az autója. Megjelenik az autó mellett egy fekete férfi, aki hevesen hadonászik, idegesen elkezdi lökdösni az autót elölről, hátulról. A nőt elfogja a félelem, biztos abban, hogy megtámadták.  Majd az idegen betöri az ablakot, a nő majd elájul ijedtében, magán kívül visítani kezd. A férfi kirángatja az autóból, félrevonja, és abban a másodpercben egy vonat robog el mellettük, az autót darabokra törve.

   Ami kívülről kerül a gyomorba, az nem árt a hitünknek, a szeretetünknek. Ami a szívbe kerül, ami gondolatainkat lefoglalja, az határoz meg minket. Az válhat veszélyessé, kárhozatossá.

  Jézus sorolja is: paráznaság, lopás, gyilkosság, házasságtörés. Rettenetes felsorolás, hosszú lajstrom. Jézus sokkolni akar. Miközben sokat teszünk azért, hogy kívül minden rendben legyen, hogy tisztességes embereknek látsszunk, belül ezek húzódnak meg. Ténylegesen elkövetett, kimondott, és indulatokban, magatartásban hordozott bűnök. Ezek teszik tisztátalanná az embert és környezetét. Ez a lelki környezetszennyezés.  A felsorolás arra is tanít: legyünk tisztában magunkkal, listázzuk fel bűneinket – a magunkét –, és vegyük fel a harcot velük.

   Kérjük Istent, hogy tisztítsa meg gondolatainkat, szívünket, hogy így szolgáljuk őt! Ámen. 

 

Mk 9, 2-9  (vas.de.?)

       Ez a jól ismert történet is - mint mindenik az evangéliumokban - a megváltásunkra közénk jött Krisztusra, és az általa szerzett üdvösségre, örök életre mutat. Ebben a történetben, és igazából a mi életünkben is Krisztus által összekapcsolódik a földi és a mennyei. Hit által megláthatjuk, megérthetjük, hogy sokkal több az élet, mint amennyit emberi érzékszervvel és ésszel fel tudunk fogni belőle. Jézus megdicsőülésének fényéből ránk is hull egy-egy fénysugár. Érdekes ez a kifejezés: megdicsőülni. Az újszövetség szóhasználata és értelmezése szerint mindenképpen hozzá tartozik a keresztre való „felemeltetés”, annak szenvedése, gyötrelme, és az azt követő felmagasztaltatás.    

  Az evangéliumoknak van egy sajátos kronológiája. Földi eseményeket írnak le, amelyek között mégis mindegyre átdereng az Isten országának ragyogása. Hat nap múlva (előzőleg a Jézus egyik tanítása hangzik el). Márk a Jézus életét csak elnagyoltan írja le, csak a legfontosabb mozzanatokat említve. Ez a dátumozás azt sugallja: telik az idő, de vannak kiemelkedő pillanatok az életben, amikor rendkívül fontos dolgok történnek.  Vannak megkülönböztetett napok. A mi életünkben is: ünnepek, találkozások, konfirmáció, házasságkötés, gyermekeink születése, keresztelés, gyógyulások.  Vajon ezekből csak emlék lesz, vagy élő bizonyosság? Bátorító, erőt adó hitvallás, hogy megláttam ezekben az Úr dicsőségét! Mert Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz.

   Mi lesz hat nap múlva, hat hónap, hat év múlva velünk, közösségünkkel? Milyen jövő fele haladunk? Rajtunk is múlik. Isten kegyelme készen áll. Megragadjuk-e?

  Kérdés az, hogy Jézus miért csak három tanítványt választ ki. Nagy lehet a kísértése annak, hogy kiválasztott vagyok, annak is, hogy egy feladat nem rám bízatik. Nem könnyű a kispadon maradni. Nem vagyunk egyformák, külön feladataink vannak, de Isten különleges módon, egyformán szeret. Nagy bölcsességre van szükség ahhoz, hogy elfogadjam, felismerjem a helyem, és azt hűségesen betöltsem. Egy imádságot olvastunk fel az ifi órán: „Hogy mások szentebbek, jobbak nálam, és én csak olyan leszek, amilyen a Te kegyelmedből telik tőlem- add kegyelmedet, Jézus, hogy alázatossággal és szeretettel viseljem el! ”

   A hegyek jelképes szerepet töltenek be a Szentírásban. A hegy Isten teremtő hatalmát mutatja (90. zsoltár), az állandóságot (a völgyben sok minden változik, a hegyek ugyanazok maradnak). A hegy az Isten közelségének a helye is. Itt magas hegyről hallunk: időbe, energiába kerül a megmászása. (Egyik hegymászó szerint: nem az formál jobbá, hogy fent vagy, hanem az, hogy felmásztál.) Szoktunk beszélni a mindennapok csodájáról, de arról is beszélnünk kell, hogy van, amikor erőfeszítésbe, áldozatba, lemondásba kerül az, hogy alkalmunk nyíljon Istenre figyelni, Krisztussal találkozni. Kicsit erőltetve a hasonlatot: a templom hegyét/dombját meg kell mászni. Ott kell hagyni sok mindent. Az ember úgy bele tud süppedni a mindennapokba! Már nem is kívánkozik. Úgy érzi, nincs is szüksége másra, betöltik a kicsinyes, mindennapi élmények. Pedig élhetnénk egy magasabb lelki szinten, tehetnénk többet az Isten ügyéért, egymásért, lehetne boldogabb, bizakodóbb az életünk.

   Szemük láttára elváltozott. Nem káprázat, nem álom, nem révület. Ott történik előttük, szemtanúi az egésznek, felfoghatatlanságában is nagyon valóságos az egész. Elváltozott. Átsugárzik rajta a mennyei dicsőség. Filippi levélben olvassuk: alázatos, szolgai formát vett fel.  Itt pedig mennyei fensége ragyog fel rajta. Jézus sorsa a mienk. Hit által megláthatjuk ezt a dicsőséget rajta, és egymáson is. Van egy vers, amelyikben a szerző az édesanyjával kapcsolatban azt mondja el, hogy vele találkozva mások csak egy ráncos öregasszonyt látnak, de ő felismeri benne az angyalt.

Hadd idézzük az ismert Reményik verset is:

„Mégis: legyen nekünk vigasztalás.
Legyen nekünk elég a kegyelem:

Hogy láttuk egymás fényes arculatját,

Hogy láttuk egymást Vele - a Hegyen.”

   Ruhája fényes lett. A ruha a rang, a méltóság kifejezője volt (tékozló fiú története, Jézus példázata). Nem lehetett bizonyos helyekre akármilyen öltözetben belépni. Tündöklő fehér: a tökéletesség, az üdvösség öltözete. „Mossál meg engem!”, énekeljük. Beborít minket szentségének, bocsánatának ragyogó palástjával. Assisi Ferenc életének ismert mozzanatát írják le a következő sorok.

Halljátok mindnyájan!, kiáltotta.  Örömmel adom vissza atyámnak, ami az övé, nemcsak a pénzét, hanem a ruhákat is. Mostantól fogva nem azt akarom mondani: „Atyám, Bernardone!”, hanem azt mondom: „Miatyánk, ki vagy a mennyekben!” A püspök ráborította palástját Ferenc vállára. Nemcsak szégyenét takarta el, hanem megbízatást is jelentett. Attól kezdve vonul ki a világból. 

  Illés és Mózes… a tanítványok nem ismerhették, festmény, fénykép nem készült róluk, és mégis tudták, hogy ők azok. Mózes a törvény megtestesítője, Illés a próféták fejedelme. Illés elragadtatott, Mózes meghalt, mint minden ember. Isten azonban nem a holtaknak, hanem az élőknek az Istene.   Beszélgettek Jézussal. Lukács feljegyzi, hogy a Jézus áldozatáról beszélgettek. A HK így fogalmaz: „a próféták által hirdettetett, az áldozatok és a törvény más ceremóniái által példáztatott (kiábrázolt), végre az ő egyszülött Fia által beteljesített”. Eljött a beteljesülés. Az egész világ várja a megváltást. Jézussal beszélgetni: mennyei élmény. Részünk lehet már most benne.

   Péter megszólal: valamiképpen ki akarja fejezni elragadottságát, örömét, csodálkozását. Jó nekünk itt lenni!  Ezt kellene állandósítani. Építsünk hát! Örökítsük meg az élményt, tegyük maradandóvá!  Isten nem kézzel emelt épületekben lakik, olvassuk, mi mégis emberi alkotásokba akarjuk zárni. Nagy templomok, katedrálisok próbálják kifejezni Isten hatalmát. A napokban láttam egy fényképsorozatot a világ legszebb templomairól. Gyönyörűek. De valamennyi csak emberi próbálkozás. Krisztus a szívekben lakik hit által. Élő templomokká kell lennünk. Az ember fontosabb a templomnál. Hány temploma van a gyülekezetünknek?

   A felhő jelképes üzenetet hordoz: gondoljunk a pusztai vándorlásra, Jézus mennybemenetelére. A felhő – a régiek szemében - a fátyol a mennyei és földi között. Hang hallatszott: ebben az üzenetben lényeg jut kifejezésre. Az én szerelmes fiam, őt hallgassátok. Krisztusra figyelni, rá hallgatni, ez a legdöntőbb.  Az ő beszédét szívünkbe fogadni, megélni. Legyünk Krisztus szavát meghalló emberek! Visszhangozzék szívünkben az ő szava. Amikor gyűlölet van bennünk, akkor elfelejtjük, elfojtjuk ezt a hangot. Amire figyelünk, az tölt be minket, arra hangolódik rá a lelkünk.

   Körülnéznek, csak Jézust látják. Őt látni mindenben, mindent általa látni, ezt jelenti a benne való hit, az ő követése. Akinek Krisztussal van tele a szíve, az őt látja mindenben. Milyen jó lenne így élni, mennyi békesség származna ebből!

   Lefele jövet arra kéri őket az Úr, hogy ne mondják el, csak feltámadása után. Amit láttak, amit hallottak, amit átéltek, csak a feltámadás által érthető és magyarázható. Csak az által, amit a Fil 3, 20-21-ben olvasunk. A feltámadás a régit meghaladó új életről, minden emberi reménységet túlszárnyaló (megszégyenítő) új reménységről szól. Túlmutat az emberi élet keretein, kerítésein. Egyik ismert igehirdető mondta barátainak betegségében: ha olvassátok az újságban, hogy meghaltam, ne higgyétek. Igen, meghaltam ennek a földi életnek, de élek az én Uramnak. Mert ő azt tanítja: én élek, ti is élni fogtok. Ezzel a hittel készüljünk a feltámadás ünnepére. Ámen. 

Köszönjük örökkévaló mennyei Atyánk, hogy dicsőséges vagy, és dicsőségedre hívtál el.

Hálát adunk a kiemelkedő alkalmakért, a lelki magaslatok élményéért, ünnepekért, istentiszteletekért.

Adj bölcsességet látnunk helyünket, megbízatásunkat a családban, gyülekezetben, munkában. Lehet, hogy az alázatosság útján vezetsz, de végül a legnagyobb méltóságban, dicsőségben részesítesz minket.

Adj vágyat, hogy keressünk téged, szent igédet, közelségedet! Annyi minden megkötöz, leköt, a földet bámuljuk, pedig a magasba nézhetnénk, a bűn sarában élünk, pedig dicsőségedet hordozhatnánk.

   Köszönjük, hogy immár leplezetlenül szemlélhetjük Krisztus hatalmát, szeretetének ragyogását, megváltásunk csodáját, és láthatjuk egymáson is felderengeni az ő orcáját. Ezt a látást add nekünk!

   Terítsd ránk a kegyelem ruháját, vedd el bűnünk, szégyenünk, és ruházz fel Lelked erejével!

Köszönjük, mennyei Atyánk, hogy te az élők Istene vagy, hogy a törvény és a próféták szava betelt, Krisztusban eljött a teljesség, üdvösségünk ideje.

Add, hogy Rá nézzünk, őt kövessük, hozzá ragaszkodjunk! Benne legyen áldott az életünk. Készíts a húsvéti ünnepre, készíts az élet ünneplésére, szolgálatára!

  Áldd meg ezt a közösséget, ennek minden tagját egészen személyesen. Nemcsak azt jelented ki nekünk, hogy nevünkön hívsz, hanem azt is, hogy velünk vagy tűzön-vízen keresztül, egészségben, betegségben. Te erősíts minket testben és lélekben, adj erős bizodalmat benned, áldd meg családjainkat, gyülekezetünket, anyaszentegyházunkat! Ámen. 

 

 

Mk 10, 35-52 (vas. de.)

    Két evangéliumi történetet hallottunk. Az elsőben a Jézus tanítása, a másodikban a gyógyító cselekedete a hangsúlyos.

   A Zebedeus fiak kérése nagyon emberi, nagyon hiteles, Máté is leírja a történetet, ő még azt is megjegyzi, hogy a tanítványok édesanyja is protekcióért fordul Jézushoz. Ha őszinték vagyunk, magunkra ismerünk: előnyt szerezni magamnak, gyermekemnek, még ha egy kicsit a mások rovására is, ha nem is éppen tisztességes módon, szinte mindennapi kísértés, mélyen bennünk gyökerező vonás. Jakab és János igazából valami megkülönböztető, őket a többiek fölé emelő kegyelmet kérnek. Pedig a kegyelem ajándék… és nekünk még itt is külön igényeink vannak.

   A Jézus válasza a lényegre mutat. Nem tudjátok, mit kértek. El sem tudjátok képzelni, hogy milyen az az ország. Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív meg sem gondolta. Ott nem lesz versengés. Ti belevetítitek az evilági gondolkodásmódot Isten országának kibeszélhetetlen dicsőségébe. Aztán - Jézus erről külön beszél – milyen rendkívüli érdemetek van, aminek alapján ezt kéritek? Isten választott  ki. „Nem ti engem, hanem én titeket”. Vajon ki tudjátok inni a poharat, el tudjátok hordozni azt a szenvedést, ami rám vár (ezt a két történet a jeruzsálemi bevonulás előtt találjuk)?  Ők gondolkodás nélkül azt mondják: igen. És Jézus nem száll vitába velük. Sokat tanulhatunk Jézustól. Jézus nem magyarázza nekik azt, hogy mennyire abszurd, amit mondanak. Nem győzködi őket, valósággal rájuk hagyja. Jó, ha így látjátok… majd beszélünk néhány nap múlva.  Voltunk így mi is. Törtük össze magunkat, hogy bizonyítsunk valamit… pedig az embereknek a saját (sajátjuknak tekintett) meggyőződését és előítéleteit a legnehezebb megváltoztatni.  Az idő majd bizonyít. Isten kegyelme bizonyít. Megmutatja erőtlenségünket, és az ő minden elképzelésünket felülmúló hatalmát.

   De tudnotok kell, tanítja Jézus, akármit is szeretnétek, hogy ez nem az én dolgom (még kevésbé a tietek): azoké lesz, akiknek elkészíttetett. Milyen bölcsen fogalmaz Jézus. Valóban, sok mindennel terheljük magunkat, ami nem ránk tartozik. Ami az Isten hatalmában van, amit rá kell bízzunk. Amit el kell fogadjunk. Amit le kell tennünk az ő kezébe. Mennyivel békésebb lenne az életünk!

   Érthető, hogy harag lesz belőle. Lehet, hogy a többieknek eszébe jutott ez a kérés, csak nem merték kimondani. Jakab és János legalább őszinte volt. Sokszor olyasmiért ítélünk el másokat, amit mi is elkövettünk, vagy az adott helyzetben elkövettünk volna. Sőt, a lélektan szerint másokban azokat a hibákat vesszük a leginkább észre, ami bennünk is megvan.

  Jézus nem korholja őket, nem szidja meg egyik tábort sem. Hanem tanítja őket. Beszél a világ gyakorlatáról: uralkodni, hatalmaskodni, zsarnokoskodni. A nagyok ezt teszik. De köztetek, akik tanítványaim, követőim vagytok, és követeim lesztek ebben a világban, akik ismeritek Isten országát, más törvény kell érvényesüljön. Köztetek nem így van.  Legyetek nagyok a szolgálatban, a szeretetben, a jóságban, az alázatban, segítőkészségben. Mert az ember Fia sem azért jött. Krisztus példája megkerülhetetlen.

   Így érkeznek Jerikóba. Ez a város a Holt tenger északi részén, a Jordán folyó völgyében jött létre.  Az egyik legősibb városként tartják számon, a legrégebbi leletek 12.000 évvel ezelőttiek. Ma a Palesztin Államhoz tartozik, húszezres kisváros,  250 m-rel a tengerszint alatt a világ legmélyebben fekvő lakott települése. Jerikó az emberi történelmet képviseli. A problémák régiek. Jézus megérkezik ebbe a városba, a mi városainkba és falvainkba is. Nagy tömeg kíséri. Valami belső szükség, éhség, vágy feszül a szívekben. Ma is tagadhatatlanul jelen van ez, ha sok mindennel el is fojtjuk. Sok minden elvonja figyelmünket a legfontosabbról. Jézus azt tette, teszi nyilvánvalóvá, hogy több az élet, mint amit mi annak tartunk. Nagyobb távlatai vannak. Mélyebb az alapja, igazibb a reménysége annál, amit látunk, amit megélünk. Az Istenhez és egymáshoz tartozás örömét, bizalmát akarja nekünk visszaajándékozni.

   Kifele megy… készül elhagyni Jerikót. Biztos, sokak szíve vigasztalódott meg, sok kapcsolat gyógyult meg, sok ember életében állt helyre a mennyei egyensúly, sokan nyertek békességet, sokakban született igazi reménység. Jézus kifele megy: vannak vissza nem térő alkalmak, amiket ki kell használni. Egymással szemben is: holnap nem biztos, hogy meg tudjuk tenni. Ma, most van a megbocsátás, szeretetünk megmutatásának a legalkalmasabb ideje. Ismerjük a gondolatot: az évben egyetlen nap van, amikor jót tehetsz - ma.

   Egy vak koldus, Bartimeus, Timeus fia. Nem tudjuk elképzelni a helyzetét. (Fiatalabb koromban úgy képzeltem, hogy teljesen tudok azonosulni a bajban levőkkel. Persze, igyekeznünk kell az együttérzésre, empátiára. Édesapám mondta halálos ágyán: más dolog vigasztalni, és más benne lenni a szenvedésben. Csak, ha benne vagy, akkor érzed igazán. Azt tudja igazán, aki gyászol, aki vak, beteg, akinek fáj, hogy mit jelent saját nyomorúsága.)

   Amikor hallja, hogy Jézus megy arra, akkor felkiált. Kiömlik belőle minden lelki fájdalma, minden nyomorúsága, szenvedése, megaláztatása. Könyörülj rajtam. Ebben a mondatban - eleészon me! - minden benne van. A bizalom, az is, hogy Uram, te ismersz engem, tudod, mi a legnagyobb bajom, milyen testi, lelki keresztet hordozok , és te tudsz segíteni. Jerikó az emberi történelmet, Bartimeus az emberi nyomorúságot képviseli. Kiáltásában benne van betegek, vakok, nyomorúságban élők, gyászolók, üldözöttek kérése. Könyörgés a könyörületért, irgalomért, oltalomért, gyógyulásért.

Többen rászóltak. Zavarta őket. Zavar a mások baja, nem szeretünk szembesülni vele, zavar kényelmünkben, életvitelünkben. Bartimeus nem hagyja abba, nem lehet elnémítani. Nem törődik bele, nem mondja azt: tényleg, fölösleges, én vak vagyok, ki segíthet rajtam… A betegség, a bűn nem természetes állapot. A lelki gyógyulás legnagyobb akadálya beletörődés. Én már ilyen vagyok, szeretek rosszat mondani másokról, rabja vagyok ilyen-olyan megkötözöttségnek, italnak, káromkodásnak.

Jézus megáll - egy emberért - a szenvedés útján. Mindenkiért jött, de egészen személyen hozzám és hozzád.

   Bízzál, hív téged! Kelj fel! Bartimeus ült. Belenehezedett nyomorúságos állapotába. Most fel kell kelnie, ezt a lépést neki kell megtennie. Senki nem teheti meg helyette. Nekünk kell elindulni. Nem maradhatunk mozdulatlanok. Nem mondhatjuk: jaj, én nem akarok menni sehova, de úgy hiányzik a közösség. Sokszor annyira belesüppedünk megrögzött szokásainkba, bűneinkbe.

Tavasz van, olyan jól esik, felfrissíteni a lakást – hadd menjen ki a téli áporodott levegő! -, az udvart. Lelkünknek is szüksége van erre. Kinyitni az ablakot, megnyitni a szívünket. Elindulni Krisztus világossága felé. Nem a mi érdemünk, hogy ragyog a nap, de az a mi felelősségünk, hogy beengedjük a világosságot.

   Bartimeus ledobta ruháját. Valósággal felugrott: lendülettel, örömmel, reménységgel. Jézus megkérdezte tőle: mit akarsz. Ki kell mondanunk. Fontos kimondani. Szeretném, ha más lenne az életem. Konkrétan mit akarok? Azt szeretném, hogy több békességem legyen? Keresem ennek a lelki lehetőségeit? Elfogadom az Isten békességét, azt adom környezetemnek?

   Menj el, a te hited megtartott. Jézusnak szinte valamennyi gyógyítás-történetében olvasunk a hitről… A hit a bizalom, a ráhagyatkozás, az elfogadás, kérdéseimnek, magamnak a teljes Istenre bízása. Visszanyeri látását, olvassuk. Valószínű, hogy vakon született. Különös, hogy mégis így fogalmaz az evangélium: vissza. Jézus azért jött, hogy visszavezessen, hogy visszafogadjon. Mert eleve Istenhez tartozunk, csak kiléptünk, kiestünk az ő közösségéből.

   Bartimeus nem marad tétlen: követi Jézust, aki meggyógyította. Legyünk Jézust látó, őt követő emberek! Ámen.     

 

Urunk, kegyelmes mennyei Atyánk Krisztus Jézusban, megváltó Urunkban a Szentlélek által,

legyen áldott háromszor szent neved kegyelmedért, oltalmadért, minden áldásodért, amiben részeltettél minket testünkben, lelkünkben az elmúlt hét során is. Köszönjük mindenekfölött azt, hogy a tieid vagyunk, hogy Krisztusban megváltottál, és megőrzöl az üdvösségre. Ebben a reménységben, bizalomban vagyunk most is együtt.

Hálát adunk az Ige tanításáért. Nagyon találva éreztük magunkat. Bocsásd meg nagyravágyásunkat, másokat félre állító buzgólkodásunkat azért, hogy mi előbb re jussunk. Taníts minket alázatra, Krisztus példája nyomán arra, hogy a szeretetben, a tűrésben, a megértésben, a szolgálatban igyekezzünk nagyok lenni, igyekezzünk minél előbbre jutni. Taníts minket Rád bízni azt, ami nem ránk tartozik, hittel, bizalommal, békés szívvel, és vállalni azt, amivel kapcsolatban felelőséggel ruháztál fel, amit tőlünk vársz el.

Köszönjük, hogy az ige és a Szentlélek munkája által Krisztus hozzánk is elérkezik, ami mindennapi gondjaink, küzdelmeink közé, hozza gyógyító szeretetét, világosságát. Add, hogy felismerjük a bennünk levő igazi vágyat, éhséget, hogy azt semmi el ne fojtsa bennünk. Segíts, hogy felismerjük a mának feladatait, lehetőségeit, és adj kitartást, hogy senki el ne tántorítson miket igazi célunktól: se a világ hatása, befolyása, se szívünk kicsinyhitűsége, kételkedése! És adj erőt, hitet, hogy megtegyük azt a lépést feléd, egymás felé, amit nekünk kell vállalni! Indíts minket arra, hogy el tudjunk indulni a gyógyulás, a Krisztus világosságának útján, és adj hitet, hogy hinni tudjunk! Tégy késszé arra, hogy rád hagyatkozzunk, hogy teljesen rád bízzuk az életünket, és így megtapasztaljuk hatalmadat, szabadításod, szeretetedet!

   A Bartimeus szavával kérünk: Krisztusban könyörülj rajtunk, ezen a gyülekezeten, ennek minden tagján, gyermekeken, konfirmandusokon, fiatalokon, felnőtteken, minden családon, minden egyes személyen. Könyörülj a betegeken, adj gyógyulást, testi-lelki megerősödést számukra, könyörülj a gyászolókon, vigasztald őket az élet beszédével, a reménység Lelkével, könyörülj a megkötözötteken, add szabadulásodat, könyörül gyülekezetünkön, egyházunkon, adj megmaradást számunkra, Krisztusért! Magasztaltassék fenséges neved örökkön örökké! Ámen.

 

 

1 Sám 19 (vas.du.)

   Minden gonosz eseményben, történetben valami formában jelen van a szeretet is.  Pl. a legembertelenebb háborúban is a bajtárasak segítőkészségében az emberség.

   Olvassuk: Saul meggyűlöli Dávidot. Külső okai nincsenek a gyűlölködésre, sőt, igazából hálásnak kellene lennie Góliát legyőzése miatt. Nagyon fontosak a belső okok, a belső források, ahogy a Mai igében olvastuk. A külső tényezőket olyan jól átlátjuk, a belsőket nem tudjuk felismerni. Pusztító indulat a gyűlölet. Miközben másokat hibáztatunk (magyarázzuk, hogy miért haragszunk), a baj gyökere bennünk van. A legnehezebb ezt a belső harcot megvívni, a belső indulatokat, vágyakat legyőzni.

   Jonatán a közbenjáró szerepét vállalja. Nagyon kedveli Dávidot. Megszereti, igazi barátság szövődik közöttük. Vannak igazi, önzetlen barátságok,  mindig a másik javát munkáló kapcsolatok.

Jonatán észérvekkel próbálja apját meggyőzni. Nem túloz, nem hízeleg, nem nagyítja fel a dolgokat. Nagyon józan, reális a Jonatán érvelése. Miért ontanál ártatlan vért? Úgy néz ki, sikerül lecsillapítani Sault haragját. Eszével belátja, csak a szíve nem változik meg. A hit biztos ismeret, szívbeli bizodalom. Nem elég tudni, életünkké (gondolatunkká, beszédünkké, cselekedetünkké, akaratunkká)kell váljon. Saul – a kor szokása szerint – meg is esküszik. Érdekes a megfogalmazás: az élő Úrra mondom, nem kell meghalnia. A mondat önmagában evangélium: az élő Úrra tekintve tudjuk, hogy nem kell (bűneink miatt) meghalnunk. Jonatán még azt is megteszi, hogy Saulhoz vezeti Dávodot. Krisztus előképe.

   Közben dúl a külső háború is. Azt látjuk, hogy nincs nyugalom körülöttünk sem. A sok rohanás, zűrzavar pedig nem kedvez a lelki dolgoknak. Könnyebb lenne, nyugodtabbak lennénk, jobban el tudnánk csendesedni, jobban meg tudnánk élni a hitünket. De harci helyzet van, kísértés, békétlenség.  Ezek között kell keresnünk alkalmat Istenre figyelni, kell módot találnunk meghallani az ő szavát. Dávid győzelmet arat. Ez fokozhatta Saul irigységét.

   A következő jelenetben Dávid a hárfán játszik. Egy csendes momentum, a lelki kikapcsolódás alkalma. De Sault gonosz szellem szállja meg. Gondot jelent a megfogalmazás: az Úrtól küldött gonosz lelkület. Isten nem kísért rosszal, tanítja Jézus. Kálvin az Isten megengedő akaratával magyarázza. Egyrészt a gonosz lelkek is az ő hatalma alatt vannak, ha nem is az ő akaratát követik. Másrészt, Isten megengedi – próbaként, büntetésként – engedetlen gyermekei életében ezek működését. Ha nem Istenre figyelünk, ennek a veszélynek tesszük (szolgáltatjuk) ki magunkat.  Saul keze gyilkos mozdulatot tesz.

(Ha a gondolatok szintjén vizsgáljuk ezt a jelenetet: hányszor szegezzük falhoz azt, akire haragszunk).

   Dávid elmozdul (Isten megóvja őt), elmenekül. Saul követeket küld, nem azért, hogy bocsánatot kérjen, hanem, hogy megölesse Dávidot. Szoktuk mondani: az indulat első heve még mentegethető, de a gonosz szándék tudatos véghezvitele már súlyosabban esik latba. Előre kitervelt. Tévedni emberi dolog, a tévedésben kitartani ördögi.

   Mikal megmenti férje életét. Erről a módszerről többször olvasunk a Bibliában. Jelképesen is lehet: a hit kötele, a reménység kötele. Mikalt férje iránti szeretete leleményessé teszi. Bárcsak okosak lennénk a szeretet, ostobák a rosszindulat gyakorlásában!   Elgondolkoztató, hogy Mikalnak házi bálványa van. De kiderül: nem hisz benne (egyébként nem tenné az ágyba). Amolyan relikvia. Fölösleges dolog. Nem baj – ha nem is éppen illő-, ha egy meggyógyult alkoholistának van egy imponáló borgyűjteménye, csak az alkohol ne jelentsen számára semmit.

   Saul nagyon elszánt. Hozzátok ide ágyastól! Kemény, kegyetlen szavak. Volt példa rá a történelemben. (A Schindler listája című film.) Mikal kegyes hazugságba is bonyolódik. Nagy kérdés: szabad-e hazudni, ha ezzel életet mentünk. Vagy jobb ilyenkor nem mondani semmit. (A nyomorultak című regény egyik fordulata.)

   Dávid Sámuelhez megy, majd vele együtt egy szomszédos településre. Saul utánuk küld… a követek révületbe esnek. És aztán ő maga is. Ez nem a Lélek munkája, hanem a Lélek hatása. Ha Isten Szentlelke tölti be valóban Sault, akkor nem folytatja a gyűlölet útját. De ez egy jel is. Isten teljes hatalmát mutatja. Saul, a kemény kezű (és szívű), gyilkos szándékú király meztelenül,tehetetlenül fekszik a földön az Úr prófétája előtt.  

   Szólásmondás lesz belőle: hát már Saul is a próféták között van. Sajnos, nem szíve szerint. Kérjük, nyissuk meg szívünket, adjuk át akaratunkat, hogy Isten Lelke irányítson! Ámen.   

 

 

Mk 12,28-34 (vas.de.)

 

    Jézus támadások kereszttüzébe kerül. Farizeusok az adófizetés kötelezettségéről faggatják, a szadducesuok a feltámadásról, itt pedig egy írástudó megy hozzá. Hallotta a vitákat, tanúja volt annak, hogy Jézus jól megfelelt nekik. Ebből a megjegyzésből kiindulva kétféle magatartást feltételezhetünk: vagy egy még ravaszabb kérdést akar feltenni, amire Jézus – az ő elvárása szerint – nem tud megfelelő választ adni, vagy tényleg szíve nagy dilemmáját tárja itt Jézus elé: melyik a legfőbb parancsolat, mire kell odafigyelnem, mire kell törekednem?

Jézus mindenképpen válaszol az írástudónak és nekünk is. Krisztusnak ez a sokat idézett tanítása azóta is kiindulópontja az Isten Igéje értelmezésének, az aszerinti tájékozódásnak. (HK 4. kérdés)

Valóban, a Bibliában annyi követelmény megfogalmazódik. Valaki az Ószövetségben 365 törvényt, és 248 előírást, utasítást számolt össze. El lehet egyáltalán igazodni ebben a szabály-rengetegben? Nem kell-e attól rettegnünk minden pillanatban, hogy a 613 szabály valamelyikét megszegjük? Nem esünk-e abba a tévedésbe, hogy miközben a részletekre figyelünk, az igazi célt tévesztjük szemünk elől?

   Jézus itt éppen erről a célról beszél. A kijelentés lényegéről, legsajátosabb szándékáról, a törvény summájáról. Egy történet szerint egy gazdag ember hirtelen beteg lesz, szolgáját pedig segítségért meneszti. Elmagyarázza részletesen, hogy ebbe és ebbe a faluba menjen el, ott van egy patak, azon gázoljon át, meglát egy fehér házat, oda menjen be, és hívja el az orvost, aki ott lakik. A szolga elmegy, de amikor arra a helyre érkezik, ahol a pataknak kellene lennie – meleg nyár lévén – csak a száraz medret találja, így megvárja, amíg eső hull, hogy – az utasítás szerint – átgázolhasson a vízen. A gazdája ezt már nem éri meg. Megmosolyogjuk az együgyű szolgát, pedig milyen sokszor mi is beleveszünk a törvényeskedés részleteibe, az kis hangsúlyok boncolgatásába, szőrszálhasogatásba, és az igazi célról feledkezünk el. A törvényre hivatkozva készek vagyunk akár kapcsolatainkat is felrúgni, pedig annak igazi szándéka ennek ellenkezője: a közösség építése, az élet védelme. 

  Melyik az első, a legnagyobb parancsolat? Az elsők, a legek mindig érdekelték az embereket. Az elsőnek, a legnek tekintélye van. Az első, a legnagyobb, leggazdagabb, legszebb, legismertebb a világon. Arra már érdemes odafigyelni, az kiemelkedik a mindennapi szokványos szürkeségből, azt példának lehet tekinteni.  Irányt jelez. Akár belső dolgokra is vonatkoztathatjuk: ami első helyen áll az életemben, a legfontosabb célom, a legnyugtalanítóbb problémán, legnagyobb vágyam. Ezek határoznak meg.

    Jézus nem azt mondja: minden parancs egyformán fontos, nem lehet rangsorolni. De azt sem: az első, a második, vagy a tízedik parancsolat kiemelkedik a többiek közül. Hanem a törvény, a parancsolatok igazi rendeltetésére mutat rá.

   Érdekes az is, hogy Jézus a parancsolatok közül a legnagyobbról szólván először nem egy parancsot fogalmaz meg (vagy idéz), hanem egy kijelentést: Az Úr, ami Istenünk egy Úr.

Ez a kiindulópont. Isten egyetlensége, hatalma, kegyelme és szeretete. Isten a törvény forrása. A törvény azért szent, igaz és jó, mert Istentől származik, és mint ilyen, az életet szolgálja. Nekünk elsősorban nem is a parancsolatokra kell figyelni, hanem arra az Istenre, aki azokat a mi javunkra adta. Aki oltalmában hordoz, aki helyes úton akar vezetni, aki Krisztusban mennyei Atyánk lett. Őt kell meglátnunk, benne Urunkat, alkotónkat.  Tudjuk, hogy a törvény végrehajtására erőtleneknek bizonyultunk (és bizonyulunk), ezért kellett Krisztusnak eljönnie. Ezt cselekedd és élsz, áll az igében, és mi nem tudtuk azt cselekedni, követni. Így elveszítettük az élet feltételét is. Krisztus elégtételével visszaszerezte. Az Isten parancsolatainak ez a preambuluma, ez a bevezetője.

   Csak ezután hangzik el: szeresd az Urat, a te Istenedet. Ismered fel benne szerető mennyei Atyádat, engedd, hogy jósága betöltsön, irgalma megérintsen. Ha érző lélekkel rendelkező ember vagyok, megtehetem-e, hogy nem szeretem azt, aki jót akar, aki a legnagyobb áldozatot is meghozza értem?  Akinek mindent köszönhetek.  Isten őszinte ragaszkodást vár. Az ő szeretete soha nem képmutató. Ő arra teremtett, hogy szeretetét viszonozzam (HK 6. kérdés).  Teljes szívedből, lelkedből, elmédből – ezt értjük is. Szív – érzéseink központja, az elme a gondolatok, az akarat irányítója, a lelkünk a felfele való kapcsolatot, nyitottság képessége. Teljes valónkkal Istenre figyelni, rá hangolódni, hozzá kötődni.

Ott van a felsorolásban az is, hogy minden erődből. Ez határozottan arra utal, hogy a szeretetre törekedni kell és lehet. Azzal is, hogy időt szánok Isten dolgaira, azzal, hogy szolgálatot vállalok, azzal, hogy – talán ingadozó hittel és meggyőződéssel – de arra fogom magam, hogy következetesen Igéjére figyeljek. Nem kell az árral sodródnom. Kaptam erőt Istentől. Vajon, így igyekszünk-e Isten akaratát keresni? Ilyen elszánással. Meg kell szeretnünk Istent a Golgota keresztjére nézve.

   És felebarátodat.  Ez tkp. kiegészítés. Valaki azt mondta: ez az elsőnek a gyakorlati oldala. Ha szeretem Istent, akkor a képére és hasonlatosságára teremtett embert is. Ez a kettő elválaszthatatlanul összetartozik. Mi mégis külön választjuk (ahogy János ír róla). Azért is hangsúlyozza ezt külön Jézus. Gandhi egyik írásában így vall: “Évekkel ezelőtt, amikor még Dél-Afrikában éltem, sokszor voltam nagy belső bizonytalanságban és zavarban. Nagy lelki nyomorúságomban az egyik este egy templom mellett haladtam el, amelyik ki volt világítva, nyilván éppen istentisztelet volt benne. Elhatároztam, hogy bemegyek abban a reményben, hátha hallok majd valamit, ami világosságot ad. De az ajtónál tovább nem jutottam, mert amikor fölmentem a lépcsőn, egy vaskos egyházfi visszatessékelt, mondván, hogy ez a templom csak fehér emberek számára van. Belső bizonytalanságom és zavarom nem ért ugyan véget azon az estén, de egy bizonyos dologban döntésre jutottam, abban, hogy a keresztyén egyház a számomra örökre becsukott világgá lett.”

   Elgondolkoztam azon, ha nem lennének külön törvények… csak a lelkiismereté, a hité, elég lenne-e arra, hogy békében, boldogan éljünk egymással. Tartok attól, hogy nem. Mindnyájan úgy gondolnák, nekünk több jár: vagyonból, tiszteletből, jogból, igazságból, elégtételből. Ha köztünk megszűnne minden törvény, teljesen ránk lenne bízva, hogy mit teszünk, hogy viszonyulunk egymáshoz: jó lenne-e? Félek attól, hogy nem találnánk meg a szeretetnek azt az egyensúlyát, amire itt Jézus hivatkozik: felebarátodat, mint magadat. Az együttélés nagy problémáira mutat rá a mi Urunk. És egyben a megoldásra is.

    Ebben a megfogalmazásban az is benne van, hogy egymásban meg kell látnunk önmagunkat, és önmagunkban másokat.  Az embert, Isten teremtményét, aki rengeteg gyarlóságot hordoz magában. Minden hiba és minden jó megvan mindenkiben, ha nem is egyenlő mértékben. Minél jobban megismerjük a másik embert, annál jobban magunkat is. És fordítva. Az ösztönös önszeretet törvényszerűségeit kell kiterjesztenünk másokra: ahogy jót akarunk magunknak, úgy a felebarátnak is, ahogy fáj a minket ért igazságtalanság, sérelem, ugyanúgy kerülnünk kell azt, hogy mi okozzuk ezt testvéreinknek. A dolgok összefüggenek. Ami rosszat teszek másokkal szemben, azt valamiképpen önmagam ellen is megteszem. A mai erőszakos, önző világ elfeledtette ezt a régi igazságot velünk. Ezért van annyi örömtelen, üres élet.

   Azt látjuk, az írástudót szíven találja Jézustanítása. Azt mondja: igaz, belátom. Szinte lelkesülten ismétli a Jézus szavait. Többet ér a szeretet mindennél. A szeretethimnusz gondolata szólal meg: hiába van áldozat, tisztelet, stb., hiába van mindenünk, ha nincs szeretet a szívünkben, szánalomra méltó emberek vagyunk. Gyülekezetünk vonatkozásában is ez a legfontosabb. Ha szeretet van, van közösség, van békesség, és minden egyéb megadatik. Szeretettel könnyebb egy családban egy darab kenyeret elosztani (és több örömmel), mint gyűlölködve ezer tonna búzát.

    Nem messze vagy… Engedd, hogy ez a felismert igazság életed, gondokozásod, magatartásod része legyen! Engedd, hogy Isten végtelen szeretete, Krisztus jósága betöltsön, hogy te is a szeretet eszköze legyél!  Ámen.

 

 

1 Sám 23, 1-12 (vas. du.)

 

    Nagyon tanulságos történet ez is.

Kehilla környékét szorongatják a filiszteusok. Fosztogatják a szérűket. Betörtek, és „megszabadították” az embereket a terméstől. Dávid – bár még semmiféle hivatalos kötelezettsége nincsen – szívügyének tekinti a lakosok sorsát. Elkötelezett ember. Mondhatta volna: nem az én problémám. Van királya az országnak. Én a magam dolga után nézek. Sokan gondolkoznak így. Egyre többen. Mit érdekel engem? Van valami hasznom belőle? Küldetésüket felismerő, felvállaló emberekre van szükség.

   Dávid megkérdezi az Urat. Irigyeljük a Biblia hőseit. Úgy tűnik, nehéz helyzetekben szinte mindig biztos, egyértelmű tanácsot kaptak Istentől. Az igében hallunk ennek módjáról is. Az efód a főpap öltözetének a része volt. Ebben volt az Urim és Tummim (pontosan meg nem határozható tárgy, kövecske, botocska, a szavak jelentése = világosság és tökéletesség), ami által Isten közölte akaratát, ítéletét egy-egy sorsdöntő kérdésben.

De vajon mi bizonytalanságban tapogatózunk? Nemcsak a kijelentés adatott nekünk, de a Krisztus példája is. A kijelentés (ahogy Pál írja) a szívünkben van, csak nem (mindig) akarunk róla tudomást venni. Mi akarjuk eldönteni, hogy mi az Isten akarata.

   Isten válasza az, hogy le kell menni. Ő szabadító Úrként a testi-lelki szabadulás pártján áll. Aztán kiderül, hogy félnek a vitézek. Emberi dolog. A harc áldozattal jár. Gondoljunk a tanítványokra. Féltek vállalni a Krisztussal (az Áldozattal) való közösséget. Megéri kockáztatni? Az életet semmivel sem lehet kárpótolni, szoktuk mondani. Krisztus életét adta kárpótlásul, engesztelésül, váltságul.

Ebben a helyzetben Dávid újból megkérdezi az Urat. Szinte értetlenkedésnek vesszük. Hát nem volt világos az üzenet? Dávidnak, nekünk is, megerősítésre van szükségünk. Elbizonytalanodunk. Gondoljunk Keresztelő Jánosra.

   Az újabb válaszra Dávid elindul. Megveri a filiszteusokat. Felszabadítja a várost. Megszáll ott embereivel. Meghallja Saul. Pedig közös ellenség fenyegeti őket, Saul mégis – féltékenységből – Dávid ellen forral tervet.  Jellemző (emberi?) magatartás: egymásra támadni. Nehogy a másik nagyobb legyen! Nehogy több ellenséget legyőzzön, még ha az nekem is javamra van! Valaki azt mondta ismerősének: kinyírom a szomszédomat… ha tudnád, mennyi rosszindulat van benne! Kiben?

   Dávid tudomást szerez Saul szándékáról… de mielőtt menekülne, Istenhez fordul. A belső menekülés útja ez. Két kérdése van: feljön-e Saul, kiszolgáltatnak-e engem. Az egyik stratégiai kérdés. Azt a válasz kapja: igen, feljön. (A történet azzal folytatódik, hogy Saul – hallva azt, hogy Dávid elmenekült-, nem vonul a város ellen.) A másik kérdés személyes vonatkozású. Ezek az emberek, akikért életemet kockáztattam, átadnak-e engem? Igen! Az emberi hálátlanság, érdekelvűség jut ebben kifejezésre.  

  Nagypéntek jut eszünkbe. Krisztust mindenki kiszolgáltatta: tanítványok, a nép, annak vezetői, Pilátus. Még Isten is érettünk. De ő kiszolgáltatottságában is végig járta megváltásunk útját. Éles helyzetekben az emberek nem igazságérzetük, hanem érdekeik szerint döntenek. Pilátus mérlegelő magatartása.  (Afrikai legenda: parasztember, kígyó, flamingó). Egyetlen Út van, minden más tévelygés. Az Úr tegyen hálás, tiszta lelkű emberekké! Ámen.