Lk 6, 37-46 (vas.de.)

 

37 Ne ítéljetek, és nem ítéltettek. Ne kárhoztassatok, és nem lesz kárhoztatásotok. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsáttatik. *

38 Adjatok, és adatik nektek: jó, megnyomott, megrázott, megtetézett mértékkel adnak öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyan mértékkel mérnek viszonzásul nektek. 2Kor 9,6

39 Példázatot is mondott nekik: Vajon vezethet-e vak világtalant? Nem esnek-e mindketten verembe?

40 A tanítvány nem feljebb való mesterénél; de aki teljesen felkészült, az mind olyan lesz, mint a mestere.

41 Miért nézed a szálkát a testvéred szemében, a saját szemedben pedig még a gerendát sem veszed észre?

42 Hogyan mondhatod testvérednek: Testvérem, hadd vegyem ki szemedből a szálkát! – mikor a saját szemedben nem látod a gerendát? Képmutató, előbb vedd ki a gerendát a saját szemedből, és akkor jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd a szálkát testvéred szeméből.

43 Nem jó fa az, amely rossz gyümölcsöt terem, és ugyanúgy nem rossz fa az, amely jó gyümölcsöt terem.

44 Mert minden fát a maga gyümölcséről ismernek meg. Hiszen tüskebokorról nem szednek fügét, csipkebokorról sem szüretelnek szőlőt.

45 A jó ember szíve jó kincséből hozza elő a jót, a gonosz ember pedig a gonoszból hozza elő a gonoszt. Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.

46 Miért mondjátok nekem: Uram, Uram – ha nem teszitek, amit mondok? Mal 1,6

 

   Olvasva az evangéliumot, mindig rácsodálkozunk: mennyire ismeri Jézus a mi emberi természetünket. És milyen nagy szeretettel próbál minket a békesség útjára tanítani. Külső világunkban sok minden megváltozott, de bent ugyanaz maradt az ember: gyarlóságaival és a jóra való törekvésével. Vajon mennyire nyitott a mi szívünk meghallani a Krisztus szavát?  Érdekes, fura helyzet: a fizikai törvényeket, amiket Isten a teremtett világba írt, senki nem vitatja… a lelkiekkel kapcsolatban állandóan ellenvetéseink vannak. És önfejűségünkben néha nagyon elvétjük a célt, igazi rendeltetésünket.

   Ne ítéljetek, és nem ítéltettek, ne kárhoztassatok, és nem lesz kárhoztatásotok!  Tiszta beszéd, mégis mennyire másra van ráállva gondolkodásunk, egész magatartásunk. Lehet, valakit először látunk, meg sem szólalt még, és már „megvan róla a véleményünk”. Lehet, rosszat gyanítunk róla, amikor ő jót akar. Könnyen megszólunk, beskatulyázunk valakit, anélkül, hogy igazán ismernénk. Reményik Sándor írja Ne ítélj c. versében: „Uram, add, hogy ne ítéljek, mit tudom én, honnan ered, micsoda mélységből a vétek.” Jó lenne a teremtés és megváltás szemszögéből nézni a másikra, külön választani az embert a bűnétől. Külön választani az előítéletet a helyes értékeléstől. És vajon nem azt ítélem el másban, ami bennem is ott van? Nem abban a legélesebb a kritikám, ami épp az én gyenge pontom is? (Szeretnél saját kritikus megjegyzéseid célpontja lenni?)

Nem a bűnnel kell nekünk kompromisszumot kötni, nem is közömbösségre tanít az ige, hanem arra: nézzünk őszintén szembe magunkkal, tekintsünk szeretettel egymásra, ítélkezésünkkel senkinek ne pecsételjük meg az életét. Ne az ítélet alá rekesztés magatartását gyakoroljuk, hanem az Isten szabadító kegyelmét hirdessük, képviseljük.

   Bocsássatok meg… a Miatyánkból is ismerjük ezt a tanítást. De ismerjük-e mindennapi tapasztalatból? Hiába mondod el naponta tízszer is az Úr imáját, ha egyszer sem gyakorlod!  Aki kész megbocsátani, az éli át a bocsánat örömét. Annyi fölösleges terhet hordozunk, régi vagy újabb sérelmeket, haragot, bosszúvágyat, amit mindig meg is magyarázunk, hogy a másik ezt vagy azt tette. Lehet, hogy valóban azt tette, de amíg nem bocsátunk meg, nem engedjük el a neheztelést, addig az minket nyomorít meg. A harag olyan, mint az elevenen tartott seb. A megbocsátás: annak bekötése, hogy gyógyulhasson.

   Amit ad az ember, azt kapja. Ez a lelki visszahatás törvénye. Ha világosságot, békességet, mosolyt, kedvességet, szeretetet áraszt az életem, akkor környezetem azt sugározza vissza, ha sötétséget, rossz kedvet, haragot, kritikát, akkor azt. Nem egyenes módon, de a jó mindig megtérül. És a rossz is. Megtöltöttük világunkat hamissággal, erőszakkal, igazságtalansággal, és panaszkodunk, hogy mennyire elromlott az. (Kirándulni van a család egy hegyi üdülőtelepen, egyszer a kisgyerek sírva megy be édesanyjához, hogy valaki csúnyákat kiabál neki. Az anya kimegy a gyermekkel, és kiderül, hogy néhány lépésre a nyaralótól van egy hely, amelyik nagyon visszhangos.) Szeretnénk-e, ha mások azt gondolnák, mondanák rólunk, amit mi róluk? Néha nagyon rosszul esik azt visszakapni, amit adtunk. Bárcsak krisztusi mértékkel mérnénk - a békesség, a jó szándék, a segítségnyújtás, megértés, a szeretet mértékével – a családban, embertársak között, és azt kapnánk vissza. Majd egyszer Isten színe előtt biztos, hogy azt fogjuk visszakapni!

   Egy példázatot mond el Jézus azzal kapcsolatban, hogy akkor lesz hiteles az életünk, ha ezeket az igazságokat nemcsak hirdetjük, de meg is éljük. Különben olyanok leszünk, mint amikor vak vezet világtalant. Nekünk Mesterünkre, Krisztusra kell néznünk, arra kell törekednünk, hogy hozzá legyünk hasonlók. Az ő lelkülete, jósága, alázata az irányadó számunkra. Vajon kinek a tanítása látszik rajtunk? Keresztyénnek nevezett éltünkben sokszor alig felismerhetőek ezek a tulajdonságok: úgy eltértünk a Krisztus példájától, döntéseinkből, cselekedeteinkből hiányzik az Ige biztos útmutatása. Elveszítettük igazi lelki értékeinket: könnyelműség, közömbösség, hitetlenség, békétlenség uralkodik közöttünk.

Nem vesszük komolyan, hogy Isten gyermekei, Krisztus követői vagyunk.

    Lukács is feljegyzi a szálka és gerenda meghökkentő, elgondolkoztató hasonlatát. Az ítélkezés témájához tartozik… és arról szól, hogy milyen szívesen szeretünk mi ítélkezni, másokat kijavítani, rendre utasítani, kritizálni. A bűn szövevényébe nagyon belegabalyodott emberek tudnak talán a legjobban a mások bűnéről beszélni, a könnyelműek a mások könnyelműségéről, összeférhetetlenek a mások összeférhetetlenségéről, az önzők a mások önzéséről. Gyermekkoromban szüleim elvittek a városba, valamivel lepecsételtem az ingemet. Amellett, hogy kaptam egy taslit, nagyon szégyelltem is az egészet… Aztán elkezdtem figyelni a mások ruháját, és megkönnyebbülve állapítottam meg: milyen sokan járnak foltos, piszkos, szakadt öltözetben.

   A fákat gyümölcseikről lehet megismerni. A fa lényege, küldetése az, hogy gyümölcsöt teremjen. Az minősíti. Nos, minket az, ahogyan élünk. Amilyenek a cselekedeteink. Gyárthatunk szép elméletet magunkról, magyarázhatjuk, hogy milyen jók, igazságosak, rendesek vagyunk: gyümölcseink elárulnak. A gyümölcs az, amit a fa ad másoknak. Mit kapnak tőlünk az emberek?  Mi származik a szívünkből? A jó ember szíve jó kincséből hozza elő a jót … Nemcsak a viselkedésről van szó, hanem arról, hogy milyen a szívünk. A szívünk gonosz önmagában, tanítja az Ige.  Megújulásra van szüksége. Arra, hogy Krisztusba oltassék. Hogy Isten Lelke szüntelen formáljon, alakítson. Hogy Isten kegyelme munkálkodjék rajtunk. Akkor fakadhat, csordulhat jó ki belőlünk. Akkor tudunk segíteni, akkor lesz áldás az életünk. Isten segítsen ebben! Ámen.

 

  Urunk, örökkévaló Istenünk, hálát adunk ezért a napért, ünnepért, hogy megpihenhetünk testünkben - lelkünkben. Te látod, mennyi nyugtalanságot hoztunk ide is magunkkal, te ajándékozz meg a te békességeddel. Hadd érintsen meg Krisztus Urunk szava: jöjjetek énhozzám mindnyájan! Köszönjük, hogy te nem az ítéletnek, hanem a kegyelemnek az Istene vagy, hogy Krisztusban megbocsátottál nekünk. Tégy minket is a békesség, a megbocsátás eszközeivé, hogy ne szeretetlenül ítélkezzünk, de szeretettel biztassuk egymást, ne a szálkát keressük a mások szemében, hanem alázattal lássuk meg a tisztátalan gondolatok, indulatok gerendáját a saját magunkéban! Taníts meg minket – Krisztus példáját követve, lelkületét hordozva – jót adni, jót szólni, jót cselekedni, hogy az sugározzék, visszhangozzék a környezetünkben, annak áldásait, gyümölcseit láthassuk magunk körül! Ez a mi küldetésünk, feladatunk a családban, gyülekezetben.

    Könyörülj betegeinken, légy a régóta szenvedőkkel és azokkal, akik mostanában szembesültek ezzel a kereszttel, adj erőt, gyógyulást nekik. Imádkozunk a gyászolókért: vigasztald őket Lelked erejével, Igéd drága üzenetével! Légy a békétlenkedőkkel, megkötözöttekkel, testi-lelki nehézséggel küszködőkkel, hitükben meggyengülőkkel, közömbösökkel! Adj hozzád térést, egymással való összefogást, indíts arra, hogy fontos legyen számunkra a közösség, a Krisztus követése, a megmaradás, akaratod cselekvése! Ámen.    

 

 

 

Zsid 10, 19-27 (vas.du., vázlat)

 

19 Mivel tehát, testvéreim, bízhatunk abban, hogy bemehetünk a szentélybe Jézus Krisztus vére által,

20 azon az új és élő úton, amelyet ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az ő teste által;

21 és mivel nagy papunk van az Isten háza felett:

22 járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől, 3Móz 8,30 ; Ez 36,25

23 a testét pedig megmosták tiszta vízzel. A reménység hitvallásához szilárdan ragaszkodjunk, mert hű az, aki ígéretet tett.

24 Ügyeljünk arra, hogy egymást szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk.

25 Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el, ahogyan egyesek szokták, hanem bátorítsuk egymást annál is inkább, mivel látjátok, hogy közeledik az a nap.

26 Mert ha szándékosan vétkezünk, miután megismertük az igazságot, akkor nincs többé bűneinkért való áldozat,

27 hanem az ítéletnek valami félelmes várása, amikor tűz lángja fogja megemészteni az ellenszegülőket.

 

 

    A Zsidókhoz írt levél jelképekben beszél, az Ószövetség liturgiai nyelvét használja, ezáltal tesz bizonyságot a Krisztus váltságmunkájáról.

   Bízhatunk… sokat beszélünk bizalom fontosságáról (a családban, gyülekezetben). Miben bízunk, minek bizonyul az, amiben reménykedünk? 

Bemehetünk a szentélybe Krisztus vére által… A szentély a jeruzsálemi templom legtitokzatosabb része volt, ahova a főpap – önmagáért is áldozatot bemutatva -  évente egyszer mehetett be. Isten közelségét, jelenlétét ábrázolta ki.

   Új és élő út: Krisztus maga lett úttá, aki által (akin át) Istenhez juthatunk. A kettészakadt kárpit: megtöretett test, áldozat. Ami tisztává tett. Minden jelkép, az ószövetségi vallásos cselekmények minden eleme Krisztusra emlékezetet, ő mindent betöltött, elvégzett értünk. Ő a főpap is, aki által lehetővé válik, hogy Isten közelébe jussunk.

    Igaz szívvel, teljes hittel… mint aki megtisztult testében-lelkében. Valaki elvégzi ezt rajtunk. Nem önmagunkban vagyunk ilyenek. („Aki vérével megtisztított, aki ruhájával betakart, aki nekünk ajándékozta királyi gyűrűjét.”)

   Ragaszkodjunk a reménység hitvallásához. Reménységről szól az ige nekünk, akiknek önmagunkban nem volt reménységünk, és íme, ragaszkodásunk szilárd lehet. (Gyenge kezeddel erősen kapaszkodj a legerősebb kézbe!) Járulni, ragaszkodni - ez rajtunk múlik, ezt nekünk kell akarni. A hit akarat, odaszánás is. Hű az, aki az ígéretet tette.

   Hitünk ragaszkodás Istenhez és a szeretet gyakorlása egymás fele. A kettő együtt jár. Szeretet és jó cselekedet.

   Aztán egy gyakorlatias tanács: ne hagyjuk el gyülekezetünket.  Felelősséget viselünk a közösség iránt, ahol Isten elhívott. Lehet, hogy nem olyan fényes társaság, de feladatunk, megbízatásunk van irányukban. Isten nem kéri tőlem számon azt, hogy miért nem vezettem ki a népét Egyiptomból, stb., de azt igen, hogy miért nem törődtem családommal, miért hanyagoltam el gyülekezetemet.

   Hogyan tudunk kitartani? Egymást buzdítva, és nem lehúzva, elkedvetlenítve. Igen, néha inteni is kell, de mindenekelőtt bátorítani. A kitartásra, a türelemre, a szeretetre. Hiszen közeledik a nap.

   Vigyázzunk, hogy ne vétkezzünk! Nem mindig könnyű letenni saját szándékunkról (kivált, ha nem is tartjuk rossznak), de ha kiderül, hogy Isten akarata ellen van, akkor nem lehet más választásunk. Ha Isten kéri, dönts magad ellen! A magad javára teszed. Ámen.

 

 

Lk 8, 1-15 (vas.de.)

 

1 Ezután városról városra és faluról falura járt, és hirdette az Isten országának evangéliumát. Vele volt a tizenkettő

2 és néhány asszony, akiket gonosz lelkektől szabadított meg, és betegségekből gyógyított meg: Mária, akit Magdalainak neveztek, akiből hét ördög ment ki,

3 Johanna, Kúzának, Heródes egyik főemberének felesége, és Zsuzsanna, de sok más asszony is, akik vagyonukból támogatták őket.

4 Amikor pedig nagy sokaság gyűlt össze, és városról városra sokan csatlakoztak hozzá, egy példázatot mondott nekik:

5 Kiment a magvető vetni. Vetés közben némely mag az útfélre esett, és eltaposták, vagy megették az égi madarak.

6 Némelyik a köves helyre esett, és alighogy kihajtott, elszáradt, mert nem kapott nedvességet.

7 Némelyik a tövisek közé esett, és amikor vele együtt felnőttek a tövisek is, megfojtották.

8 Némelyik pedig a jó földbe esett, és amikor felnövekedett, százszoros termést hozott. Amikor ezeket elmondta, így kiáltott: Akinek van füle a hallásra, hallja!

9 Megkérdezték tőle a tanítványai, hogy mit jelent ez a példázat.

10 Ő ezt mondta: Nektek megadatott, hogy ismerjétek az Isten országának titkait, de a többieknek példázatokban adatik, hogy akik látnak, ne lássanak, és akik hallanak, ne értsenek. Ézs 6,9-10

11 A példázat pedig ezt jelenti: A mag az Isten igéje.

12 Akiknél az útfélre esett, azok meghallották az igét, de azután jön az ördög, és kiragadja a szívükből, hogy ne higgyenek, és ne üdvözüljenek.

13 Akiknél a köves helyre esett, azok amikor hallják, örömmel fogadják az igét, de nem gyökerezik meg bennük: ezek hisznek egy ideig, de a megpróbáltatás idején elbuknak.

14 A tövisek közé esett mag: ezek azok, akik hallották az igét, de mikor elmennek, az élet gondjai, gazdagsága és élvezetei megfojtják őket, és nem érlelnek termést.

15 A jó földbe esett mag: ezek pedig azok, akik igaz és jó szívvel hallgatják az igét, meg is tartják, és termést hoznak állhatatossággal.

 

 

   Olvastuk, Jézus városról városra, faluról falura járt. Nem volt kényelmesen berendezett otthona, nem viselkedett híres orvosként vagy tanítóként, aki elvárja, hogy hozzá zarándokoljanak az emberek: ő maga kereste őket, nem kímélve önmagát. És hirdette Isten országának evangéliumát. Vitte Isten szeretetének, békességének, szabadító hatalmának, az üdvösségnek jó hírét. Igaz, mennyire szükségünk van erre ma is! Meghallani – miközben beleveszünk a mindennapi küzdelmekbe -, hogy jöjjetek énhozzám. Meghallani gyászunkban, szomorúságunkban: én vagyok a feltámadás és az élet, vagy ne nyugtalankodjék a ti szívetek, az én Atyám házában sok lakóhely van. Meghallani, miközben talán aggodalom, félelem van a szívünkben: békességet adok nektek. Evangélium, amely szemünket, figyelmünket Isten velünk kapcsolatos megtartó akaratára, az ő világára irányítja.  

   Jézussal van a tizenkettő… Tudjuk, hogy a tanítványok nem voltak tökéletes emberek, sőt, az evangéliumokban sok gyarlóságukra derül fény, de Jézust követik, ez az erősségük, ebben rejlik életük értéke… Úgy, a maguk gyengeségeivel, a maguk különbözőségében egy Valakire néznek, egy Valakinek engedelmeskednek… Ez teheti a mi életünket is tartalmassá.   

   Jézussal van néhány asszony is… Tudjuk, abban a korban az asszonyok társadalmi rangja, megbecsültsége eléggé alacsony volt… Isten igazsága nem hatalommal, nem gazdagsággal, nem emberi befolyással jut diadalra, hanem Lélek és hit által, ami ott van a tanítványok és ezeknek a törékeny asszonyoknak a szívében. De akár földi vonatkozásban is kérdezzük meg: kik szolgálták inkább az életet?  Nagy, pusztító háborúkat indító hadvezérek, milliók haláláért felelős diktátorok, saját meggazdagodásukért tömegek életét megnyomorító hatalmasok, vagy a mindezek ellenére gyermekeket vállaló, nevelő édesanyák, az önző világban a szeretetet, az önzetlenséget, a törődést képviselő asszonyok?

   Az evangélium nem idealizálja az asszonyok személyét sem… elhangzott: Jézus gonosz lelkektől szabadította meg, betegségekből gyógyította meg. Erőtlen eszközök önmagukban, de az Úr kezében hasznossá, áldást továbbadóvá válnak. Egyik neves sakkbajnok mondta: Isten kezében egy fika többet ér, mint a legnevesebb sakkmester kezében a király, királynő és az összes többi játékos.     

   Neveket említ Lukács: Mária Magdaléna (akit hét „ördögi” bűnből gyógyított meg), Johanna, aki előkelő körből származott, és Zsuzsanna, illetve mások is, akik vagyonukból támogatták őket. Meglep ez a megjegyzés. Hát Jézusnak és tanítványainak szüksége volt anyagiakra is?! Igen, Jézus ebben is vállalta sorsunkat, helyzetünket. Neki és a tanítványoknak szüksége volt eledelre, öltözetre… A tanítványok egy részének családja volt, talán gyermekeik, idős szüleik is, azokat segíteniük kellett. Olvasunk arról, hogy volt egy közös kasszájuk is, amit Júdás kezelt. Arról is, hogy adót is fizettek. Bizonyára a templom javára is adakoztak – a tized törvénye rájuk is vonatkozott, akármilyen nincstelenek voltak –, és náluk még szegényebbeket is támogattak. Voltak kiadásaik. Sehol nem olvasunk arról, hogy Jézus pénzt kért volna gyógyításért, akármi más csodájáért, de elfogadta, ha meghívták valahova, és – erről hallunk itt – elfogadta a hálaadományokat.

    A második részben érdekes kép tárul elénk: rendre csatlakoznak hozzájuk az emberek, egyre duzzad a tömeg. Valami lelki éhség, valami mély belső vágy hajtja őket. Krisztus közelében átélni az Isten békességét, megérezni Isten szeretetét, megérteni, tudatosítani, hogy Isten az üdvösségre hívott el. Jézus ekkor mondja el a magvető példázatát, rámutatva arra, hogy nem elég a kíváncsiság, nem elég csak hallani az Igét, nem elég a felületes hit.

    Kiment a megvető vetni. Egy ismert életkép volt ez a hallgatók számára. Évről évre ez volt az élet feltétele. Hogy a megvetők kimentek vetni. Hogy volt vetés. Mára már nagyon bonyolulttá, „szofisztikálttá” lett az élet, de igazából ma is a földből élünk. Csak nem látjuk a direkt utat. De ne csak a táplálékra gondoljunk, hanem akár a téglára, vasra, üzemanyagra…

   Akkoriban az ugart először bevetették (évente kétszer is), azután szántották be a magot. Négyféle helyre esik a mag. Útfél, köves hely, tövis, jó föld. Tudjuk, rendre mi lesz a magok sorsa. Figyelemre méltó a sorrend: üzenet az önmagában is. A végkicsengés az, hogy mégis megéri. Ösztönzés is: erre kell törekedni. Sok a kísértés, de van jó föld, van termés. Igen, csoda ez, hogy van vető, van mag, van jó föld, van növekedés, termés, élet. Hát nem bámulatos az Isten kegyelme! Úgy rányitja a szemünket Jézus erre! Hát nem kell kívánnunk azt, nem kell arra törekednünk, hogy jó termést hozzunk?! Nyilván, Jézus nem a sorsszerűségről beszél, nem egy lezárt helyzetet ismertet, hanem emberi viszonyulásokat mutat be. Fontos üzenet, az életünkről szól. Jézus kiált (nem sok helyen olvasunk erről: pl. a Jn 7-ben az ünnep utolsó napján, vagy a kereszten). Értünk kiált.

   A nagy kérdés az, hogy közöttünk mi lesz Isten drága igéjével, mi lesz az Isten csodájából? Adunk-e esélyt, engedjük-e, hogy termés, áldás legyen belőle? Mit jelent ez a példázat, kérdezik a tanítványok. Mit jelent nekünk, kérdezhetjük mi.

    Jézus már a magyarázat bevezetőjében utal arra, hogy sokan visszautasítják az igét. Már az igéről szóló példázatot sem akarják meghallani. (Egy halálraítéltet látogatott meg egy pap, közben vitte a kegyelmi végzést is. A rab, amikor meglátta az egyházi embert, ordítva tessékelte ki a cellájából: hagyjon neki békét, ő nem hisz semmiben. Neki ne papoljon senki a kegyelemről.)

  Ott vannak azok, akik meghallják, de jön az ördög, és azonnal kiragadja, hogy ne higgyenek, és ne üdvözüljenek... Világos, hogy mire megy ki a harc. Hogy mire megy ki Isten akarata – az üdvösségre, és mire az ördög szándéka – annak meghiúsítására. Elvonni a figyelmünket a jó hírről. Jó taktika, garantált siker. Ha ki sem kel a mag, akkor később sem okoz „gondot”. Nem jönni, nem hallgatni, nem megtudni, hogy igazából szabadok vagyunk, nem kell nekünk a bűn fogságában sínylődni. Az elhallgatott kegyelmi rendelet. Milyen sokan nem akarják, bedugják a fülüket, ezer dolog vonja el a figyelmüket. Minden fontosabb… Sír az Isten szíve!

   Ott vannak azok, akik meghallják, valami megkapja őket, örömmel fogadják: „milyen szép és jó, valóban, így kellene élni, mennyire igaz!”. De aztán hamar megtorpan a lelkesedés. A mag nem gyökerezik meg… Sok minden bebetonozta magát a szívünkbe: bűnök, szokások, szenvedélyek. És ha Krisztusért valamit vállalni kellene, ami nehéznek tűnik, akkor elpárolog a buzgóságunk, mert nem mélyről fakad (ott a „kövek” vannak). Sok muzsikáért rajongó gyereknek elmegy a kedve a hangszeres zenetanulástól, amikor megtudja, hogy gyakorolni kell. Igen, a hitet is.

   Ott vannak azok, aki meghallják az igét, de aztán az élet gondjai, gazdagsága és élvezetei fölébe nőnek a lelki törekvésnek. Ezek azok, akiket úgy elvisz a világ, konfirmandusok, akik szépen, meggyőződéssel tesznek vallás, aztán az új környezet elfojtja bennük ezt az ébredező hitet, fiatalok, akiket egy-egy kapcsolat teljesen eltávolít, ismét mások, akiket a gazdagság csábítása sodor más irányba. Az, ami kézzelfogható, ami pillanatnyi. Persze, nagyobb élvezetet nyújt egy bulin, egy poharazó társaságban lenni, kiruccanni, valamilyen üzleti ügyet lebonyolítani, mint pl. az istentiszteleten részt venni, de vajon a gyümölcsök? Olyan szomorúak, fájóak ezek a nem-ek: nem hisznek, nem gyökerezik meg, nem érlelnek termést!!  Látjuk gyülekezetünkben, a magunk életében is. Miért? Miért nem akarunk megtartatni, Istenre figyelni, miért nem akarunk élni???

   Isteni kegyelem, hogy van igen is. Van jó föld. Tudjuk, a gazda érdeme, aki előkészítette. De igyekeznünk kell azzá válni. Mert vannak - hála Istennek - olyanok is, akik igaz és jó szívvel fogadják az ő beszédét. Milyen szívvel hallgatjuk? Kérjük-e Istent, hogy formáljon, puhítson, készítsen? Hallgatják, és megtartják… és termést hoznak. A termés az élet, az áldás. A növénynek ez a rendeltetése, ez a küldetése. Ha nem hoz termést, hiába nő, hiába van. Mi lenne, ha üres kalászok, üres kukoricaszárak, üres lombok fogadnának? Mi lesz, ha üres marad az életünk? Kérjük, akarjuk, nyissuk meg szívünket, fogadjuk be, teremjünk… Isten dicsőségére! Ámen. 

 

Urunk, kegyelmes mennyei Atyánk,

áldjuk és magasztaljuk háromszor szent nevedet azért, hogy a Krisztusban véghezvitt megváltás jó híre a mi szívünkhöz is elérkezik … hogy Benne mi is megérezhetjük szereteted, átélhetjük a hozzád tartozás örömét, és betölthet az a boldog, erőt adó hit, hogy küldetésünk van. Tudjuk, látjuk, mennyei Atyánk, hogy nem vagyunk tökéletesek, sok hiányosság, gyengeség van bennünk, de jó volt hallani, hogy te kegyelmedből mégis fel tudsz használni, áldássá tudsz tenni. Add, hogy valóban mind testestől, mind lelkestől, anyagi, szellemi javainkkal, talentumainkkal szolgáljunk neked.

   Újból elgondolkoztatott szent igéd, az ismert példázat. Bocsásd meg, mennyei Atyánk, ha szívünk olykor az útszélhez hasonló, olyan könnyen elvonja figyelmünket a Sátán, a világ, olyan könnyen elfeledkezünk rólad, szent igédről, Krisztus követéséről, olyan könnyen hátat fordítunk, mintha teljesen kívülállók lennénk, mintha semmi közünk nem lenne hozzád. Közömbösségben, keményszívűségben élünk. Pedig nincs áldás, békesség, üdvösség, egyedül Tenálad. Bocsásd meg, ha a meghallott Igétől, ami talán meg is érint, fellelkesít, olyan hamar elfordulunk, annyi megkövesedett szokás, bűn van a szívünk mélyén, amiket nem akarunk feladni, amik megakadályoznak abban, hogy engedelmeskedjünk szent szavadnak. Bocsásd meg, ha az élet gondjai, kihívásai, nagy küzdelmünk a gazdagságért, földi dolgokért, sikerért fojtják meg az életet jelentő Igét bennünk. Pedig minden áldás forrása te vagy, és minden ajándékodnak csak Benned maradva tudunk igazán örülni, azokat másokat is gazdagító módon felhasználni.

 És legyen áldott neved minden meghallott, komolyan vett üzenetért, tanításért, hogy életünkben megadod a gyümölcstermést is. Hogy van békesség, van szeretet, van hála, van engedelmesség, van lelki növekedés, és van szolgálat másoknak. Minden jó tetőled van, de emlékezettél arra: nekünk készeknek kell lennünk, engednünk kell, hogy munkálkodj bennünk.

    Megköszönjük, mennyei Atyánk minden áldásodat, testieket, lelkieket, földi munkánk eredményét és a hit gyümölcseit. Megköszönjük kegyelmedet, segítségedet, békességedet, amiben élhetünk, amit megoszthatunk másokkal.

   Könyörgünk, áldd meg gyülekezetünket, imádkozunk a közösségünkben, környezetünkben, ismerőseink körében levő betegekért, könyörülj rajtuk gyógyító irgalmad szerint, adj erőt, adj megújulást nekik. Elődbe hozzuk a gyászolókat, te látod, milyen nehéz ezt a terhet hordozni talán friss sebként csupán napok, vagy régi keresztként évek óta. Nyújtsd vigasztaló, felemelő, reménységet adó kegyelmedet mindnyájuknak!

Légy a nehézségek, megpróbáltatások közt levőkkel, a bűnök, szenvedélyek megkötözöttségében élőkkel! Tartsd meg, áldd meg gyülekezetünket, családjainkat, tégy gyümölcsöt termő, áldásaidat továbbadó gyermekeiddé minket! Ámen.   

 

 

Fil 2, 1-4  (vas.du., vázlat)

 

1 Ha tehát van vigasztalás Krisztusban, ha van szeretetből fakadó figyelmeztetés, ha van közösség a Lélekben, ha van irgalom és könyörület,

2 akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy ugyanazt akarjátok: ugyanaz a szeretet legyen bennetek, egyet akarva ugyanarra törekedjetek.

3 Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál;

4 és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is.

 

   Olvassuk az előző versekben, az első fejezet végén: Mert nektek nemcsak az adatott meg Krisztusért, hogy higgyetek benne, hanem az is, hogy szenvedjetek érte, és ugyanabban a küzdelemben álljatok, amelyet tőlem láttatok, és amelyet most rólam hallotok. (Fil 1, 29-30) Nem tudom, mi kiváltságnak tartanánk-e? Mennyit panaszkodunk kis kellemetlenségekért is, még ha saját hibáink következményei is azok! Szenvedés és küzdelem… nem kívánatos szavak, de néha ezek kísérik a hit útját. (Valaki balesetben elveszítette a fél lábát. Ebben az állapotában hallotta meg Isten szavát, lett a Krisztus követője, sőt bizonyságtevője. Egyszer valaki azt kérdezte: nem tudná jobban szolgálni az Urat épen, egészségesen? Azt válaszolta: amíg megvolt mind a két lábam, a bűn útján jártam, ezért, akármilyen furcsán hangzik is: fogyatékosságom, az ezzel járó szenvedés segítség volt abban, hogy Krisztus után induljak és őt szolgáljam.)

   Ha tehát van vigasztalás Krisztusban… ez a megfogalmazás még nyomatékosabbá teszi a kijelentést. Hát nincs vigasztalás Krisztusban?! De még mennyire! Ha van szeretetből való figyelmeztetés. Hát nem figyelmeztet a szeretet akkor, amikor valakire akármi veszély leselkedik? Nem kiáltok rá gyermekemre, ha ki akar szaladni az útra, nem óvom barátomat egy súlyos bukástól?! Nagyon is!  Ha van közösség a Lélekben. Nincs-e közösségünk a Szentlélek által Istennel és egymással? Nem azt tanítja az Ige: akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten gyermekei? Máshol pedig: ugyanazon Lélekkel itattattunk meg.

    Ha van irgalom, könyörület… Jaj volna nekünk, ha nem volna! Csak az Úrnak nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk. Édesapám mondta néhány nappal halála előtt: vagy van kegyelem, vagy semmi sincs (ha nincs kegyelem, nincs, amiben reménykedjünk). De mi lenne köztünk is az irgalmasság, a kegyelem cselekedetei nélkül? Ha csak erőszak, gonoszság, önzés volna, nem lehetne élni ezen a világon…

  Ugyanazt akarjátok, ugyanaz a szeretet legyen bennetek, ugyanarra törekedjetek… Nagyon hangsúlyos itt az „ugyanaz”. Egy kis eltérés, önfejűsködés, sérelem… nagy félreértésekhez tud vezetni. Vissza kell térni a kiindulóponthoz, az alaphoz, hogy ne magunkhoz, hanem Hozzá viszonyítsunk mindent. Nem könnyű ezt megtenni. Mélyen bennünk van az, hogy „magunkból indulunk ki”. Mélyen bennünk van (a bűneset óta) az, hogy saját álláspontunkat védjük körmünk szakadtáig, mert azt önmagunkkal azonosítjuk. Az vagyok, amit mondtam, tettem, ahogy döntöttem. Ez nem igaz.

   Az ugyanaz rajtunk kívül, Krisztusban van, hozzá, az Igazhoz kell igazodnunk. Nem másokra sandítva, hanem a magunk részéről megtéve ezt a lépést. Mindnyájunknak erre kell törekedni. Akkor megtaláljuk Benne ugyanazt a szeretetet.  Aki nem, az a közösség és önmaga ellen cselekszik.  

Önzésből és dicsőségvágyból. Nem beszél arról az ige, hogy hogyan viszonyuljunk az ilyenekhez. Nekünk a célra kell nézni. Egymásra pedig alázattal. Különbnek tartván másokat önmagunknál.

Nem könnyű…

  Egészen gyakorlatiasan: mások hasznát tartva szem előtt. Nemcsak annyi, hogy nem okozok kárt, nem teszek rosszat. Egy fokkal magasabb követelmény ez. Minden belső tiltakozásom ellenére Isten Lelke tudja ezt bennem elvégezni. Jer, kérjük Isten áldott Szentlelkét!   

 

Lk 9, 1-11 (vas.de.)

 

1 Miután összehívta a tizenkettőt, erőt és hatalmat adott nekik minden ördög felett és a betegségek gyógyítására.

2 Azután elküldte őket, hogy hirdessék az Isten országát, és gyógyítsanak.

3 Ezt mondta nekik: Semmit ne vigyetek az útra, se botot, se tarisznyát, se kenyeret, se pénzt, második ruhátok se legyen!

4 Amikor betértek egy házba, maradjatok ott, és onnan induljatok tovább!

5 Ha valahol nem fogadnak be titeket, amikor kimentek abból a városból, verjétek le még a port is lábatokról, bizonyságul ellenük.

6 Útra keltek tehát, és jártak faluról falura, hirdették az evangéliumot, és gyógyítottak mindenütt.

7 Heródes, a negyedes fejedelem meghallotta mindazt, ami történt, és nem tudta, mit gondoljon, mert némelyek azt állították, hogy János támadt fel a halálból,

8 némelyek azt, hogy Illés jelent meg, mások pedig azt, hogy valamelyik régi próféta támadt fel.

9 Heródes ezt mondta: Jánost lefejeztettem, de ki lehet ez, akiről ezeket hallom? És látni akarta őt.

10 Amikor az apostolok visszatértek, elbeszélték Jézusnak mindazt, amit tettek. Akkor maga mellé vette őket, és elvonult velük külön egy Bétsaida nevű városba.

11 De amikor a sokaság ezt megtudta, utánament. Jézus örömmel fogadta őket; beszélt nekik az Isten országáról, és meggyógyította azokat, akiknek gyógyulásra volt szükségük.

 

   Olvassuk az Igében, hogy Jézus összehívja a tizenkettőt, és különös megbízatással ruházza fel őket. Ott vannak Jézussal, Jézus körül, de vannak rendkívüli helyzetek, alkalmak, amikor hangsúlyosan meg kell hallják a Jézus parancsát…

   Keresztyén életünkben is vannak ilyen kiemelkedő események, amikor a mindennapok rutinjában, talán fásultságában nagyon határozottan Jézus szavára kell figyelnünk, meg kell erősödnünk küldetésünkben. Nagy a veszélye annak, hogy annyira belemerülünk az élet dolgaiba, elfoglaltságainkba, hogy éppen erre nem jut időnk. Arra, hogy tisztázzuk, mi is a feladatunk, mik az erőforrásaink. Jézus erőt és hatalmat ad… Az erő az adott szolgálat elvégzéséhez szükséges energiát, képességet, alkalmasságot jelenti, a hatalom az Isten győzedelmes munkájában, tervében való részesedést.

    A tanítványi küldetés két területéről olvasunk: az ördög munkái és a betegségek elleni harc. Testi és lelki síkon zajló küzdelem. Azt tanítja az Ige: Jézus azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa. Ez az ő elsődleges küldetése. Hogy drága vérével minden bűnömért eleget téve megváltson (HK). „Hogy testünk miatt lelkünk el ne vesszen”, énekeltük. Hogy bizalomban élhessünk, abban a hitben, tudatban: az övéi vagyunk. De testünk szükségei is fontosak számára. Hiszen vitathatatlanul testben élünk. Az ötezer ember megvendégelése története is arról szól: Jézus szívén hordozza az emberek sorsát, komolyan veszi evilági kérdéseiket, igényeiket is. Nem mondja azt: én a lelkieket megadtam, a többi nem az én dolgom. Ahogy a tanítványok fele elhangzó felszólítás is utal rá (adjatok nekik ti enniük), ebben mi is felelősek vagyunk. Hűségesen munkálkodjatok, int az apostol. De Isten az, aki végső soron gondunkat viseli. Számára fontos a mindennapi kenyerünk, fontos az egészségünk, testi létünk. Amíg időt szabott számunkra, hogy dicsőségét, szolgálva, egymás javára élve betöltsük rendeltetésünket. A gyógyítás, a gyógyulás ilyenképpen Krisztus megváltó hatalmának a jele.

   A tanítványoknak tehát az Isten országát kell hirdetni, amely Krisztusért elérhető lett számunkra, és gyógyítani, azaz a földi élet törvényeit felülíró csodák jeleiben megmutatni, hogy Krisztus megváltó munkája valóban elkezdődött.

    Meglepő számunkra az, hogy Jézus úgymond üres kézzel küldi el a tanítványokat. Nem sok pénzzel, nem újszerű technikai eszközökkel, nem nagy hatóerejű fegyverekkel, hanem belső, lelki kincsekkel: hittel, végtelen bizalommal, mennyei szeretettel. Semmit ne vigyetek! Nagyon elgondolkoztató. Persze, mondjuk, különös kegyelmi idők voltak azok, ma azért fontosak a külső dolgok… Gyülekezeti összefüggésben a templom, az épületek, stb. Vannak lp-k, akik az evangélium továbbadásában a modern kommunikációs lehetőségekre (pl. facebook) esküsznek… de látjuk, tapasztaljuk: nem a bot, a tarisznya, nem a plusz kenyér, nem a második ruha jelenti a megmaradást. Fontosak (biztos Isten is megérti, hogy 21. századi gyermekei ennyire elkényelmesedtek), de nem elsődlegesek. A legfontosabb az, ami a szívben van: a hit, az Istenre figyelés, engedelmesség, lelki bölcsesség, szeretet, megértés. Reménység. Mennyire megfordult az értékrendünk, és emiatt mennyire eltorzult az életünk. Ha a földiek kerülnek az első helyre, akkor a lelkiek hátérbe szorulnak, akkor fontosabb egy pár négyzetméter föld, mint a testvéri békesség, stb.

   Ha betértek egy házba, maradjatok ott. Arra gondolhatunk, hogy a tanítványokat befogadta egy-egy család, majd elterjedt a hír a faluban, mások is odamentek. Más világ volt akkor: sokkal személyesebbek, családiasabbak voltak a közösségek. Jézus felkészíti a tanítványokat arra, hogy lesznek helyek, ahol nem szívesen látják őket… Ha valahol nem fogadnak be titeket, amikor kimentek abból a városból, verjétek le még a port is lábatokról, bizonyságul ellenük. Jelképes cselekedet: a tanítványok

tkp. ennyit kaptak attól a településtől (amit „ott is hagynak”), de arra is utal: ha visszautasítjuk Isten szavát, akkor ennyi a nyereségünk. Por és hamu.

   Elmennek a tanítványok, hirdetik az evangéliumot, gyógyítanak. Valójában Krisztus szeretetét viszik. Így jut el a hír Heródes udvarába is. Heródes zavarban van. Nem tudta, mit gondoljon. Csodák történnek, a nép szívét lelkesedés, reménység, hit tölti be… Némelyek azt állítják, hogy a háttérben János áll, esetleg Illés, vagy egy régi próféta. Pedig a háttérben Isten örök kegyelme áll, aki munkálkodott ezekben az emberekben is, de most az egyszülött Fiú által jelent meg a világ számára. Heródes még mindig azt gondolja, hogy kezében tartja a dolgokat: Jánost megölettem, de ez kicsoda. Látni akarja… ez kíváncsiság, hatalomféltés. Ha nem a Fiút látjuk, akkor rosszul ítéljük meg a helyzetet. A magunkét elsősorban.

   Az apostolok visszatérnek, Jézus félrevonul velük. Minden bizonnyal tele vannak élményekkel, örömmel, hálával. A szenvedés történetek kezdetén olvassuk (Lk 22,35), Jézus megkérdi a tanítványokat: volt-e fogyatkozásuk. Semmiben – válaszolják.

   A sokaság megtudja, hogy hol tartózkodnak, és odasereglenek… Jézus örömmel fogadta őket. Olyan jó ezt olvasni. Ő örül nekünk. Ez a legnagyobb örömhír. Úgy, ahogy vagyunk, bűneinkkel, hibáinkkal, ő örül, ha hozzá jövünk. Nem a kivetnivalót, hanem a szeretnivalót látja meg bennünk, nem kritikával, hanem kegyelemmel fogad. Beszél nekik Isten országáról… messiási küldetésének, de a mi életünknek is a legfőbb céljáról, ill. meggyógyította azokat, akiknek gyógyulásra volt szükségük. Hadd ismételjük: jelek által erősítette meg, hogy valóban elérkezett az Isten országa. Ezeket a jeleket – talán más formában – ma is láthatjuk, hit által.

    Csupán röviden a jól ismert történetről. A tanítványok azok, akik – úgymond - figyelmeztetik Jézust. Persze, jó, ha figyelnek az emberek szükségeire, de Jézus emlékezteti őket: ez a ti felelősségetek is. Sokat panaszkodunk a világra, gyülekezetünkre, családunkra. Jézus minket is emlékeztet: a mi felelősségünk is. Az, hogy ilyen a külső világunk, hogy ilyenek közösségeink, az rajtunk is múlik. Mi másokkal javíttatnánk a helyzeten… de Jézus a mi tennivalónkra hívja fel a figyelmünket.

    Ö kenyér, két hal: ennyi van. Van egyféle kicsinyhitűség ebben a megjegyzésben. Mit lehet ennyivel kezdeni?  Pedig nemrég élték át: Isten a semmit is meg tudja áldani. A tanítványok ismerik a földi matematikát, kevésbé a mennyeit. Nyilván, jó számolni az emberi lehetőségekkel, de Isten hatalmával is.

   A Jézus parancsának engedelmeskednek. Ez azért erős oldala a tanítványoknak. Vajon nekünk? Tenni azt, amit reánk bíz a mi Urunk. A tanítványok nem okoskodnak, nem kérdeznek vissza: mi akar ebből lenni. Azt mondta Jézus, hát úgy tettek. Azt mondja Jézus… vajon mi hogyan reagálunk?

    Az evangélium leírásában követni tudjuk a Jézus mozdulatait: veszi, feltekint az égre, megáldja, megtöri, tanítványoknak adja. Így lesz sokak javát szolgáló csoda.  Ha Jézus kezébe adjuk, ha Isten jelenlétében – mennyeiekre tekintve – tudjuk felhasználni, ha Krisztus áldása van rajta, ha szét tudjuk osztani. Másokat etetve laksz jól igazán, másoknak örömöt szerezve leszel boldog. Meg kell tanulnunk! Ettek, jóllaktak… a teljesség átélésének, a hálának eseménye ez. Az üdvösség előrevetülő öröme. Ámen.

Dicsőítünk, Urunk, mert minden a tied. Áldunk azért, mert gazdagságodat már most szétosztod a tieid között. Hálát adunk a testi javakért, de mindenekfölött azért, hogy Krisztusért részünk lehet kegyelmed, szereteted, bocsánatod drága ajándékaiban. Köszönjük a sok jót, amit adsz, és amit elkészítettél számunkra. Segíts, hogy tudjunk örömet találni mindabban, amit tőled kapunk, és tudjuk ezeket az áldásokat megosztani másokkal.
Köszönjük, hogy a próbákban, nehézségekben is áldásokat tartogatsz számunkra. Bocsásd meg azt, hogy mi sokszor csak a külsőségeket látjuk, és ilyenkor a szívünkben sok keserűség, zúgolódás, elégedetlenség szólal meg.
Köszönjük, hogy emlékeztettél, Urunk, hogy megbízatásunk van: nem a magunk képességeivel, de tőled kapott erővel vinni a jó hírt, biztatni, bátorítani másokat. Csodálatos, hogy azt végezhetjük mi is kicsiben, amit te egyetemes méretben végzel szent Fiad által. Hogy a te gondviselő szereteted kicsi eszközei lehetünk. Hogy áldást közvetíthetünk másoknak.
Add, hogy mindig odataláljon a ránk bízott kincs, ahova azt te szántad. Segíts, hogy nem a magunk dicsőségét akarjuk ezzel növelni, egyedül a tiedet.
   Eléd hozzuk mindnyájan a magunk szükségeit. Mi is sokféle ínségben vagyunk, Atyánk. Köszönjük, hogy jól tudod, mire van szükségünk, mielőtt kérnénk tőled. Köszönjük, hogy mégis szabad kérni. Testi és lelki dolgokat. Reménységet, békességet, gyógyulást, földi javakat. Mutasd meg, hogy mi az igazán fontos számunkra.
Könyörgünk hozzád azokért, akik a földi aratás munkáját végzik. Kérünk azokért, akiknek víz borítja a termését, az otthonát, és azokért, akik fáradoznak másoknak segítve. Gyógyíts ki mindnyájunkat mindenféle közönyből és önzésből.

Imádkozunk a betegekért. Hisszük, te vagy az Úr, ami gyógyítónk testi, lelki betegségeinkben.
Könyörgünk hozzád azokért, akik a te vigasztalásodra szorulnak. Vigasztalni sem tudjuk mi magunkat és egymást. Egyedül Szentlelked adhat nekünk békességet, jó lelkiismeretet, bocsánatot, reménységet. Ajándékozd meg ezzel gyászoló testvéreinket.
Könyörgünk hozzád népünkért, ezért az egész emberiségért. Köszönjük, hogy felhozod napodat mind a gonoszokra, mind az igazakra. Kérünk, szaporítsad az üdvözülőkkel a gyülekezeteket — ezt a mienket is. Tégy alkalmassá, hogy ebben a munkádban használhass minket, hadd álljunk rendelkezésedre.
Taníts minket a te akaratodat teljesítenünk, mert te vagy Istenünk, és a te jó Lelked vezéreljen minket az egyenes földön! Áldd meg a következő napok találkozásait, adjad, hogy Lélekben, közösségben, szeretetben is gyarapodjunk a te dicsőségedre, üdvösségünkre. Krisztus Jézusért. Ámen.  (Cseri Kálmán imádsága nyomán)

 

 

Józs 6 (vas.du., vázlat))

 

1 Jerikó olyan alaposan be volt zárva Izráel fiai miatt, hogy se ki, se be nem mehetett senki.

2 Ekkor azt mondta az Úr Józsuénak: Lásd, a kezedbe adom Jerikót és királyát vitéz harcosaival együtt.

3 Járjátok hát körül a várost, valamennyi harcos kerülje meg egyszer: így tégy hat napon át!

4 Hét pap vigyen hét kosszarvból készült kürtöt a láda előtt! A hetedik napon hétszer kerüljétek meg a várost, a papok pedig fújják meg a kürtöket!

5 És ha majd hosszan fújják a kosszarvakat, ti pedig meghalljátok a kürt szavát, törjön ki hatalmas csatakiáltásban az egész nép! Akkor le fog omlani a város kőfala, és a nép bevonulhat, mindenki egyenest előre.

6 Józsué, Nún fia hívatta tehát a papokat, és így szólt hozzájuk: Vegyétek föl a szövetség ládáját, hét pap pedig vigyen hét kosszarvból készült kürtöt az Úr ládája előtt. Józs 3,6

7 A népnek pedig ezt mondta: Vonuljatok föl, járjátok körül a várost, és a fegyveresek vonuljanak az Úr ládája előtt!

8 Úgy is történt, ahogyan Józsué megmondta a népnek. A hét pap, aki a hét kosszarvból készült kürtöt vitte, az Úr előtt vonult, és fújta a kürtöket, az Úr szövetségládája pedig utánuk haladt.

9 A fegyveresek a kürtöket fúvó papok előtt haladtak, az utóvéd pedig a láda után ment, és egyfolytában fújták a kürtöket.

10 A népnek azonban megparancsolta Józsué: Ne kiáltsatok, a hangotokat se lehessen hallani, és egy szó se jöjjön ki a szátokból addig, amíg azt nem mondom nektek, hogy törjetek ki csatakiáltásban. Akkor aztán kiáltozzatok!

11 Körülvitette tehát az Úr ládáját, megkerülve egyszer a várost. Azután visszatértek a táborba, és a táborban töltötték az éjszakát.

12 Másnap korán reggel fölkelt Józsué, a papok pedig fölvették az Úr ládáját.

13 A hét pap, aki a hét kosszarvból készült kürtöt vitte, az Úr ládája előtt ment, és folyton fújta a kürtöket. A fegyveresek előttük haladtak, az utóvéd pedig követte az Úr ládáját. Folyton fújták a kürtöket.

14 A második napon is megkerülték egyszer a várost, azután visszatértek a táborba. Így cselekedtek hat napon át.

15 A hetedik napon pedig az történt, hogy pirkadatkor fölkeltek, és a szokott módon megkerülték a várost, most azonban hétszer. Csak ezen a napon kerülték meg hétszer a várost.

16 Amikor hetedszer fújták meg a papok a kürtöket, ezt mondta Józsué a népnek: Kiáltsatok, mert nektek adja az Úr a várost!

17 Átok terhe alatt ki kell irtani a várost, az Úré az mindenestül! Csak a parázna Ráháb maradjon életben mindazokkal együtt, akik a házában vannak, mert elrejtette a követeket, akiket kiküldtünk. 5Móz 7,1-4 ; 20,16-18 ; Józs 2 ; Zsid 11,31 ; Jak 2,25

18 Hozzá ne nyúljatok a kiirtandókhoz, különben rátok száll az átok; el ne vegyetek semmit a kiirtandókból, mert átkot hoztok Izráel táborára, és szerencsétlenségbe döntitek!

19 Az összes ezüstöt és aranyat meg a réz- és vastárgyakat az Úrnak szenteljétek, azok az Úr kincstárába kerüljenek. 4Móz 31,50-51

20 Ekkor kiáltani kezdett a nép, és megfújták a kürtöket. És amikor meghallotta a nép a kürtzengést, hatalmas harci kiáltásban tört ki, és a kőfal leomlott. A nép pedig bevonult a városba, mindenki egyenest előre, és elfoglalták a várost. Zsid 11,30

21 Kardélre hánytak, kiirtottak mindent, ami a városban volt: férfit és nőt, ifjat és öreget, marhát, juhot és szamarat.

22 A két férfinak pedig, akik kikémlelték azt a földet, ezt mondta Józsué: Menjetek be annak a parázna nőnek a házába, és hozzátok ki onnan őt és minden hozzátartozóját, ahogyan megesküdtetek neki! Józs 2,12-14

23 Bementek tehát az ifjú kémek, és kihozták Ráhábot, apját, anyját, testvéreit és minden hozzátartozóját. Kihozták egész nemzetségét, és elhelyezték őket Izráel táborán kívül. 4Móz 31,19

24 A várost pedig mindenestül fölperzselték. Csak az ezüstöt és az aranyat meg a réz- és vastárgyakat tették az Úr házának a kincstárába.

25 A parázna Ráhábot, apja háza népét és minden hozzátartozóját azonban életben hagyta Józsué. Letelepedett Izráelben, és ott él mind a mai napig, mert elrejtette a követeket, akiket Jerikóba küldött kémkedni Józsué. Mt 1,5

26 Abban az időben mondta ezt az átkot Józsué: Átkozott legyen az Úr előtt az az ember, aki hozzáfog, hogy fölépítse ezt a várost, Jerikót! Elsőszülöttjére rakja le az alapját, és legkisebb fiára állítsa föl kapuit! 1Kir 16,34

27 Az Úr Józsuéval volt, és elterjedt a híre az egész országban.

 

   Józsué könyve – a honfoglalás könyve. Sok harc, sok kegyetlenség jelenik meg benne. A földi birtok, élettér megszerzése mindig ezzel járt. A mennyei örökségünk megszerzése is vér árán történt, a Krisztusén. Ő azonban nem mást áldozott fel, hanem önmagát adta.

   Kezedbe adom Jerikót… ezzel az ígérettel indul Izráel népe. Azonban nekik is feladatuk van. Nem repül a sült galamb a szájukba. Nekik is meg kell tenniük azt, amit Isten elvár tőlük. Furcsa stratégia. Körüljárni a várfalat. Egyfajta körmenet. A papok képezték a középhadat, fegyvertelenül.  Kürttel – ami nemcsak harci, hanem istentiszteleti hangszer is volt - és a szövetség ládájával. Isten jelenlétét jelképezte. Íme, ez a nép az Úrban bízik. Az Úr szavának engedelmeskedik. Győzelmet az Úrtól vár.    Mennyi erő van az Istenre figyelésben! Milyen sokszor ez marad ki „harcainkból”, aztán emberi erővel elért eredményeinkről kiderül: vereségek voltak… Hangoskodás, kiáltás nélkül kell a processziónak zajlania.  Csak a kürt szava szólt. Az Úrra figyelés. Igazi erőforrás. „Szívem csendben az Úrra figyel.” 

   A hetedik nap hétszer. Istenre utaló szám. Ő az, aki cselekszik. A falak az ő hatalma előtt omlanak le. A város elfoglalása idején is az ő parancsai érvényesek. Az ember hajlamos a hajtásban, számára fontos célok elérésében eltekinteni az erkölcsi törvényektől. Ez most az én érvényesülésen, egy pozíció megszerzése, nem finomkodunk, stb. Aztán kiderül: ún. eredményeink, kierőszakolt sikereink kudarcoknak bizonyulnak, csalódást hoznak.

   Átok terhe alatt ki kell irtani a várost – ez a parancs különösen hangzik. Meg is botránkozunk. De az újszövetség felől olvasva jelképesen értelmezzük. A bűn elleni harcról van szó. Nulla toleranciáról. Ha beengedjük az életünkbe, helyet adunk, akkor pusztító következményeivel szembesülünk. Egy kis hűtlenség, egy kis kicsapongás, egy kis hazudozás. Kiirtani magunkból minden rossz indulatot, minden tisztátalan gondolatot, minden hamis vágyat. Vagy megszabadulsz tőlük, vagy soha nem leszel szabad.

   A történet legszebb, legizgalmasabb része az, ahogy Ráháb megmenekül. A Biblia következetesen használja ezt a jelzőt: a parázna. Egy prostituált volt. Isten nem az előéletünket nézi, hanem kegyelmét, és azt, hogy elfogadjuk-e. Isten azt látja, akikké lehetünk bocsánata, irgalma által.  Ráháb felismerte az Isten kezét, élete kockáztatása árán befogadta a kémeket… ez igazságul tulajdoníttatott neki. Igen, a parázna Ráháb és nemzetsége. Milyen áldás származik a hitből! Lehet, hogy megbélyegzett volt, lehet, hogy nevére mi is megcsóváljuk a fejünket, lebiggyesztjük az ajkukat, de tény az: senki más nem menekült meg, csak ő. Neve belekerült a Jézus nemzetségtáblázatába. Hitt, engedelmeskedett. Senki sem bűnei miatt vész el, hanem azért, ha nem fogadja el a kegyelmet.

   Józsué átkot mond: Átkozott legyen az Úr előtt az az ember, aki hozzáfog, hogy fölépítse ezt a várost, Jerikót!  Pedig később felépült a város… A jerikói Zákeus történetében olvassuk: ma lett üdvössége ennek a háznak. Jézus feloldja a régi kárhozatást, áldássá változtatja. Ámen.   

 

 

Lk 9, 46-56 (vas.de. / 2018. július 29.)

 

46 Azután vita támadt a tanítványok között arról, hogy melyikük a legnagyobb.

47 Jézus pedig ismerve szívük gondolatát, kézen fogott egy kisgyermeket, és maga mellé állította;

48 majd ezt mondta nekik: Aki befogadja ezt a kisgyermeket az én nevemért, az engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Mert aki a legkisebb mindnyájatok között, az az igazán nagy. Lk 22,26

49 Ekkor megszólalt János: Mester, láttunk valakit, aki a te nevedben űzött ki ördögöket, és igyekeztünk megakadályozni ebben, mert nem követ téged velünk együtt.

50 Jézus azonban ezt mondta neki: Ne akadályozzátok őt, mert aki nincs ellenetek, az mellettetek van.

51 Amikor pedig közeledett felemeltetésének ideje, elhatározta, hogy felmegy Jeruzsálembe,

52 és követeket küldött maga előtt. Azok útnak indultak, és betértek a samaritánusok egyik falujába, hogy szállást készítsenek neki.

53 De nem fogadták be, mivel Jeruzsálembe szándékozott menni.

54 Látva ezt tanítványai, Jakab és János, így szóltak: Uram, akarod-e, hogy ezt mondjuk: Szálljon le tűz az égből, és eméssze meg őket!? *

55 De Jézus feléjük fordult, megdorgálta őket, és ezt mondta: Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek, *

56 mert az Emberfia nem azért jött, hogy az emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse. Azután elmentek egy másik faluba.

 

   Fennáll annak a veszélye, hogy az elhangzó beszéd – továbbadásában és vételezésében is - túlságosan ünnepi lesz. Szépen, ékesen megformált, amit talán szívesen hallgatunk, de ami hatástalan marad. Szemernyit sem lesz több a békesség a szívünkben, a családban, semmit nem javul embertársakkal való kapcsolatunk, nem oldódik a bennünk levő félelem, neheztelés, harag. 

   Pedig az Ige határozottan meg akar érinteni, szólítani minket, elgondolkoztatni. Tudatossá tenni minket lelki ajándékainkkal, feladatainkkal és igazi célunkkal kapcsolatban. Hogy kevesebb legyen az előítélet, több a bizalom, kevesebb a rosszhiszeműség, több a jóindulat, kevesebb a panasz, több a hála, kevesebb az irigység, több a szeretet közöttünk. Kevesebb eltékozolt érték, több áldás az életünkben. Kérjük, akarjuk, hogy Isten világossága ragyogjon fel előttünk, bennünk! Hadd ismerjük fel: azáltal válik környezetünk igazabbá, jobbá, ha mi magunk formálódunk ilyenné. „Mint a kis virág is magától kibomlik…”, és ha a fény szavára hallgat, szebb lesz a világ. Engedjük, hogy a kegyelem, a szeretet mennyei, felfele vonzó gravitációja emeljen, növesszen!   

    Jézus előzőleg a reá váró szenvedésekről beszél (amelyeket – megváltásunkért - önként vállal). Az evangélista megjegyzi, hogy azután történik mindaz, amit az alapigében hallottunk. Arra kell gondolnunk: valamit nagyon nem értettek meg a szegény, földhözragadt tanítványok. Valamit nagyon nem ismertek fel!

    A mi nagy nyomorúságunk is az, hogy sokszor nem látjuk az összefüggéseket a maguk igazi távlatában: mélységében és magasságában. Pillanatnyi benyomások, indulatok, túlélési, érvényesülési reflexek alapján szólunk, döntünk, cselekszünk.

 Elfeledkezünk tulajdonképpeni küldetésünkről, céljainkról, figyelmen kívül hagyjuk a ránk bízott értékeket. Egyébként a klasszikus tragédiák tipikus mozzanata ez: valamit félreértnek, félreismernek a hősök -  pl. a Rómeó és Júlia című ismert Shakespeare műben -, és ennek aztán drámai következményei vannak. De talán saját tapasztalatainkból is elő tudnánk hozni eseteket: „azt hittem”, „úgy tűnt”, „úgy nézett rám”. Bizalmatlanság, féltékenység, kisebbrendűségi érzés van bennünk, ami torzítja látásunkat, hallásunkat, a másik megítélését. Aztán elmélyül ez a benyomás, egyre jobban belénk vésődik, égetődik, rögeszménk lesz, és puszta feltételezés lelki világunkban valóságos betegség, beteg valóság lesz.  Jézus ezért tanítja: ha tiszta a lelked, akkor a tekinteted is az.  Akkor úgy látod a világot. És az, ahogy nézel, értékelsz, az nemcsak téged, de másokat is befolyásol. Győzz meg valakit arról, hogy értéktelen, hogy haszontalan, és egy életre tönkreteszed!

A mások véleményének, a divatnak, az előítéletnek pusztító hatása lehet. Figyelj a kegyelem, a szeretet sok-sok bizonyságára… légy annak befogadója és eszköze!

   Ez a ki a nagyobb? - kérdés egyidős az emberiséggel. A Biblia beszámolója szerint már az első testvérpár kapcsolatában jelentkezett, aztán tovább bonyolódott az emberiség történelmében mind a mai napig. Nyilván, nem vagyunk egyformák, bizonyos kritériumok alapján kisebbeket és nagyobbakat különböztethetünk meg magunk között, de kétségtelen, hogy összehasonlíthatatlanul egyediek és egyéni módon értékesek vagyunk. Budapestet nem lehet, nem is kell pl. Marosvásárhellyel összemérni. Mindenik a maga nemében sajátos és szép. Mindenki a maga módján, önmagához képest kell a legnagyobb, a legjobb legyen. Mi azonban kényszeresen egymással mérjük össze magunkat. Országok, népek, pártok, csoportok… A versenyre, vetélkedésre, a megmérkőzésre vagyunk beállítva, erről szól világunk egész berendezkedése. Jaj, ha valahogy semlegesíteni lehetne, sikerülne megtörni ezt az átkot!

   Jézus nem is hallja a vitát, de ismeri a tanítványok szívét, tudja, milyen „fontos” téma izgatja most őket közvetlenül megváltó halála előtt. Nem derül ki, hogy milyen műfajban versengenek a tanítványok: hogy ki az okosabb, ki az élelmesebb, ki a jobb szervező, a befolyásosabb, netán ki a legerősebb (hallottam, hogy a facebook-ismerősök száma is verseny-téma lehet). Jézus nem teremti le, nem oktatja ki a tanítványokat – biztos sokszor próbált már a lelkükre beszélni -, hanem annál meglepőbb dolgot tesz: kézen fog egy kisgyermeket, és maga mellé állítja. Elképzeljük a döbbent csendet. Mintha a tejben, vajban fürösztött,  édességben dúskáló, de a másiknak juttatott nagyobb csokiszelet miatt pufogó csemeténk mellé odaültetnénk vele egyidős, csont-bőr etiópiai társát… „Panaszkodtam, hogy nincs jó cipőm, amikor megláttam valakit, akinek nincsen lába.”

A nagyságról, „nagyobbságról” szóló vitában Jézus egy kisgyermekre mutatva ad útbaigazítást. Valóban nagyok akartok lenni a legmagasabb mérték szerint?  Akkor keressétek az alázatosság, az engedelmesség útját, értsétek meg, hogy a legkisebb által jutunk el legnagyobbhoz. A legkisebb gyermekben az örökkévalót, a mindenhatót, Istent fogadhatjuk be. Ne azért harcolj, hogy mindenkit legyűrj, lepipálj, lehengerelj, hanem törekedj arra, hogy az egyszerűségben, alázatosságban is megmutatkozzék igazi nagyságod! Ne saját igazadat juttasd érvényre minden áron, hanem az igazságot! Egyébként földi vonatkozásban is: nem híres hadvezérek, politikusok, milliomosok, hanem a gyermekek viszik tovább az életet.

   Láttunk valakit, mondják az Úr Jézusnak a tanítványok, aki a te nevedben szolgál, és igyekeztünk megakadályozni, mert nem velünk együtt követ téged. Jézus neve néha valóban csak üres hivatkozás volt. Az ő nevében átkoztak meg embereket, áldottak meg gyilkos fegyvereket, harsogtak hamis propagandát. De ez az ember ördögöket űz, vagyis a rossz ellen harcol, gyógyít, azt teszi kicsiben, amit univerzális mértekben Jézus. Jézust imitálja. Követni őt nem azt jelenti: őt utánozni? A hit krisztusi életforma, és nem dogmatikai kérdés. Nem az a fontos, hogy milyen rítust gyakorolsz, tételesen mit hiszel, hanem az, hogy kiben hiszel.  A hit személyes kapcsolat. Persze, fontos a tanítványi közösség, de a tizenkettő körén kívül is van hit, van Krisztus-követés.  Jézust nem lehet kisajátítani. Jézus azt mondja: ne! Ne legyetek szűkkeblűek! „A hegyek magasak, tenger zúgó árja mély.” Isten kegyelme meghaladja elképzeléseinket, szabályainkat. Aki nincs ellenetek, mellettetek van. Mi sokszor szűkre zárjuk a kört. (Mi és az ellenünk összeesküvő világ.) Jézus arra tanít: merjük szélesre nyitni. Keresztyénség és magyarság-ügyben is. Nemcsak egyféleképpen lehet tanítványnak és magyarnak lenni. Van, akinek fontos bizonyos irányzatok melletti elköteleződés, van, aki egészen belsőképpen éli meg önazonosságát, hovatartozását.  Rettenetes következményei voltak annak, amikor a hitet és a nemzeti öntudatot intézményesíteni akartuk, amikor merev, buta kritériumok alapján kizártunk egyeseket. Gondoljunk a vallásháborúkra. Egy közelebbi példa a másik témában: gyakran hivatkozom a marosvásárhelyi Kultúrpalotát tervező Komor Marcellre, aki a Lechner Ödön, a Kós Károly tanítványa volt, a magyar népművészeti elemeket a szecessziós stílusba beemelő zseniális építész, aki ennek a kizárásnak lett az áldozata 1944-ben Sopronkőhidán. Értitek, kedves testvérek – hadd használjam ezt a csodálatos, senkinek a rangját nem csökkentő, sőt mindnyájunkat az isteni kegyelembe fogadottság magasságába emelő megszólítást – Budapestről, Kisgyőrből, ti, vajdaságiak, felvidékiek, környékbeliek, bergenyeiek? Soha ne legyünk egymás ellen, hogy egymás mellett, egymásért lehessünk! És vegyük észre: sokan vannak mellettünk, evilági vonatkozásban is, és vegyük észre - miként egy ószövetségi történetben -: mennyei seregek támogatnak minket. Jézus nem az ellenségképet, hanem a testvérképet akarja szívünkbe vésni.  Nyilván, nem farizeusokról, nem haszonlesőkről, nem az ellenséges indulatúakról van szó, de minden jó szándékú emberről. Aki nincs ellenetek. Aki zsigerből – mielőtt akármit szólalnál, akármit tennél – nem kíván a pokolra.  Aki elfogad, ha kissé másként is látja a világot. Végső soron mindenki másként gondolkodik. Lehet, szeretném, ha mindenki úgy gondolkodna, ahogy én, de az nem lenne jó… nekem elsősorban.

    Jézus Jeruzsálem fele tart. Olvastuk: egy samáriai faluban nem fogadták be őket. Éppen azért, mert Jeruzsálembe igyekeztek. Mert ünnepelni mentek. Úgy, ahogy mi is ünneplünk. A tanítványokban megszületik az ördögi fogantatású, de mennyei kivitelezésűnek tűnő terv: kérjünk tüzet a mennyből. Csak saját indulatukig látnak. Van úgy: a másik emberből csak saját reakcióimat látom.  Vajon miért nem fogadják be? Ki tudja, honnan származik az előítélet, milyen évszázados sebek vannak jelen? Nem lehet felmenteni a samáriaiakat, de ez még nem teszi jogossá a tanítványok magatartását. Ha a gyűlöletre gyűlölettel válaszolok, akkor magam is része leszek a rossz történetének. Ha egészséges sejtjeink engedik, hogy vírusok átkódolják biológiai programjukat, akkor maguk is a szervezet rombolásához járulnak hozzá. Nem örül az ember, ha visszautasítják… különös bölcsességre van szüksége ahhoz, hogy helyesen lépjen. Ha segíteni kell, tedd habozás nélkül, mert nem biztos, hogy lesz még esélyed megcselekedni, de a bántást fontold meg, mert nem biztos, hogy lesz esélyed jóvátenni.  Milyen lélek van bennünk? Bár csak az lenne, amit az elmúlt napokban érezhető, kézzel fogható módon megéltünk: a szeretet, elfogadás, a jó szándék lelkülete. Kicsit mások fele is. 

   Nem elveszíteni, hanem megmenteni. Aranyszabály. Könnyű egymást ledorongolni, kritizálni, megsérteni, de jobbá teszem-e azáltal? Mivel tehetem jobbá? Mivel menthetem meg? Ez a nagy kihívás!

Egyszerűen továbbmentek más faluba. (Reméljük, tőlünk senki nem kívánkozik más faluba.) A gyűlölet megállít… itt kell elégtételt venni, most kell bosszút állni. Holott a megoldás sokszor a „tovább”-ban van. Vannak harcok, amikkel azért szembesülünk, hogy kikerüljük őket.  (Fiataloknak szoktam mondani: pl. a nikotinfüggőség súlyos problémájával a legkönnyebb úgy megbirkózni, hogy nem kezdek el dohányozni.)

 Állj meg, fordulj oda, hajolj le, ha gyógyítani, ha segíteni, felkarolni, támogatni kell, lépj túl (elsősorban önmagadban) a gyűlölet körén, és légy a békesség, Isten áldásának eszköze! Ámen.

 

 

És 40, 31 (falunap)

 

Akik az Úrban bíznak, erejük megújul…

 

   Szeretettel, Krisztusban testvéreimként köszöntöm a Vendégeket, a helyieket, református módra mindenkinek áldást és békességet kívánva Istentől.

   Nem tudom, mennyire sikerül most ráhangolódnunk néhány mondatot meghallgatva az Ige örök, az élet teljességét munkáló üzenetére, de felemelt szóval hangsúlyozni szeretném: Istenhez tartozásunknak a ténye (mind testestől, mind lelkestől), az isteni kegyelem és szeretet törvénye minden helyzetben érvényes: munkánkban és szórakozásunkban, egyéni életünkben és kapcsolatainkban. Kérdés az, hogy mennyire engedjük érvényre jutni.

   Mindenképpen jó ilyen módon is együtt lenni, átélni a találkozás örömét, a történelmi, kulturális, nyelvi, de lelki és hitbeli összetartozás erejét… ez önmagában elég ok az ünneplésre. Az idézett bibliai vers is – egyházunk 2018-as vezérigéje - többes számban fogalmaz. Egy összefogó, közös célokért küzdő közösséget feltételez, amelynek tagjai „bíznak az Úrban”, ezért egymás iránt is bizalommal vannak.

   A bizalom azt jelenti: biztosak vagyunk abban, hogy számíthatunk egymásra, egymás javát akarjuk, és nem hagyjuk cserben egymást. (V.ö. a Bekecs együttes esti műsora…)

„Bizalmas szívvel járom a világot”, olvassuk Juhász Gyula egyik versében. Hiszem, hogy végső soron jó cél fele tart a világ, s benne én magam is…  Bár a tények nem mindig ezt mutatják, a szívem mégis erre tanít. Csak egy költői mondat lenne?

Valóban, mindenfele bizalmi válság észlelhető: családokban, baráti körökben, népek között.  Ennek a lelki járványnak a terjedéséhez valamiképpen nekünk is közünk van. A leküzdésében is részt kell vennünk.

1. Először az Istennel való kapcsolatunk rendezésével. A bocsánat, a kegyelem átélésének az élménye ez. A tékozló fiú hazafele kanyarodó útja. Annak megértése, hogy nem Istentől elszakadva, hanem hozzá visszatérve tudunk igazán önmagunk lenni, rendeltetésünket betölteni, szabadságban élni. Annak felismerése, hogy minden értünk van, minden a javunkat és üdvösségünket szolgálja. Isten irántunk való jó szándékát, feltétlen szeretetét Krisztus személye bizonyítja a legmélyebben. Innen kell kiinduljunk, hogy visszataláljunk az ősbizalom ölelésébe, állapotába. Miért vonnánk ki magunkat a kegyelem egyetemes hatása alól, miért ne engednénk, hogy a nap éltető melege ránk sugározzon?
2. Másodszor egymással is rendezve közös dolgainkat. Testvér a testvérrel, magyar a magyarral, barát a baráttal. Be kell látnunk, hogy nem boldogulhatunk egymás nélkül, főleg egymás ellen. Nem egymást legyűrve, hanem egymást felemelve tudunk mi magunk is magasabbra jutni. Őseink körében volt egy küzdősport: az nyert, aki a másikat maga fölé tudta emelni. Nem a földre nyomni, hanem felemelni. Túl kell lépnünk kicsinyes, önző érdekeinken, előítéleteinken, régi beidegződéseinken.  Lehet, csalódni fogunk. Lehet, mosolyunkra nem mosoly lesz a válasz. De ne feledjük: a bizalom a mi kincsünk, azzal nem lehet visszaélni, csak méltatlanná válni arra.
3. Végül – ezen az úton – el kell jutnunk a felülről ajándékozott, embertársak által megerősített, helyes önbizalomig. Tudom, hogy értékes vagyok, hogy feladatom van, hogy a világ sorsa kicsit tőlem is függ.

   A felfele, környezetemmel és a befele megélt bizalomból erő fakad, megújulás.  Ennek a találkozónak a lényege: erőt meríteni. Több reménységgel indulni tovább. Erőt meríteni a hagyományokból, elődök példájából: erőt a küzdelemre, a kitartásra, az újat kezdésre, a talpra állásra, szolgálatra, a jövőre, az életre.

    A hit, a bizalom újratermelődő lelki energiaforrás: engedjük, hogy ez a mennyei erő betöltsön, vezessen, hogy életünkben, közösségünkben is igazzá váljon az, ami igaz: Akik az Úrban bíznak, erejük megújul… Ámen.  

 

Irgalmas Istenünk, szerető mennyei Atyánk Jézus Krisztusban,

megváltott gyermekeidként örömmel, hálával állunk meg előtted ezen az ünnepen, közelebbről vagy távolabbról érkezve, Budapestről és környékéről, Vajdaságból, Felvidékről, Kisgyőrből, Erdély különböző falvaiból, városaiból, vendégek és helyiek… együtt átélve közelségedet, szemlélve dicsőségedet, betelve szereteted bőségével.

Köszönjük mindazt a jót, amit tőled kaptunk: életünket, testi-lelki javainkat, az elődeinktől örökölt szellemi kincseinket, nyelvünket, kultúránkat, küzdelmekkel teli múltunkat, és mindig az újat kezdés lehetőségét, köszönjük a jelen szép feladatait, a tőled származó megbízatást, hogy a békesség, az áldás emberei legyünk. Adj erőt, bölcsességet ehhez a szolgálathoz!  Magasztalunk a krisztusi hitért, ami az előttünk járó nemzedékeknek kilátástalan, vészterhes helyzetekben is utat mutatott a jövő, a megmaradás fele, és ami nekünk is drága kincsünk. Köszönjük, hogy élő reménység lehet a szívünkben arra nézve, hogy véghez viszed személyes és közösségi életünkben is szent, megtartó, üdvözítő akaratodat.

  Taníts minket Krisztusra nézve tudatosítani azt, hogy kik is vagyunk, mi az igazi lelki identitásunk, feladatunk, rendeltetésünk, célunk! Taníts minket rá tekintve megtanulni az alázat útját, amely magasra vezet, megbecsülni a keveset, hogy sokra bízassunk ezután, szeretni, befogadni a kicsiket, hogy a legnagyobban lehessen részünk!  Ó, milyen nagy titkok, milyen nagy igazságok ezek! Taníts minket Megváltónk szemével látni a világot, megérteni azt, hogy nem mindenki ellenség, aki másként gondolkozik, hogy sokan vannak mellettünk földi értelemben is, de mindenképpen mennyei seregek oltalmában élünk. Adj belátást, hogy ne kizárjuk, de befogadjuk egymást: kivált azok, akik egy nyelvet beszélünk, egy hitet vallunk, egy Urat követünk!

   És szembesíts minket magunkkal, hogy meglássuk: valóban milyen lélek is van bennünk, hogy milyen indulatok irányítanak. Hogy rádöbbenjünk: milyen könnyen hatalmába tud keríteni minket kicsinyes önzésünk, érzékenységünk. Add a te szent, igaz Lelkedet, az összefogás, a józanság, a szeretet Lelkét!     Add békességedet, áldásodat nekünk, közösségünknek, és tégy minket is kegyelmed eszközeivé egymás javára, felemelésére, a te dicsőségedre.

Könyörülj betegeinket, gyógyító kegyelmedben hordozd, erősítsd őket, adj vigasztalást gyászolóinknak az örök élet reménységében, támogasd a gyengéket, bátorítsd a csüggedőket, vezesd győzelemre a kísértésben levőket.

   Megköszönjük az elmúlt napok találkozásait, és kérünk, hogy a te isteni akaratod vezéreljen tovább mindnyájunkat, minden gyermeket, fiatalt, minden felnőttet…  kit-kit a Tőled kiszabott úton, Tőled kapott meghatalmazással, a te oltalmadban, gazdagon megáldó, áldássá tevő kegyelmedben. Add, hogy Lélekben, közösségben, szeretetben is gyarapodjunk a te dicsőségedre, üdvösségünkre, megmaradásunkra! Krisztus Jézusért. Ámen. 

 

 

Lk 10, 25-42 (vas.de., aug. 5.)

 

25 Ekkor felállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt, és ezt kérdezte: Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?

26 Ő pedig ezt mondta neki: Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?

27 Ő pedig így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.” 5Móz 6,5 ; 3Móz 19,18

28 Jézus ezt mondta neki: Helyesen feleltél: tedd ezt, és élni fogsz. 3Móz 18,5

29 Ő viszont igazolni akarta magát, ezért megkérdezte Jézustól: De ki a felebarátom?

30 Válaszul Jézus ezt mondta neki: Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek.

31 Történetesen egy pap ment azon az úton lefelé, de amikor meglátta, elkerülte.

32 Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, de amikor meglátta, ő is elkerülte.

33 Egy arra utazó samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta,

34 odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Azután feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és gondját viselte.

35 Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked. * Lk 7,41

36 Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek?

37 Ő így felelt: Az, aki irgalmas volt hozzá. Jézus erre ezt mondta neki: Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj!

38 Amikor továbbhaladtak, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta.

39 Volt ennek egy Mária nevű testvére, aki leült az Úr lábához, és hallgatta beszédét. 5Móz 33,3

40 Mártát pedig teljesen lefoglalta a sok munka. Ezért odajött, és így szólt: Uram, nem törődsz azzal, hogy a testvérem magamra hagyott a munkában? Mondd hát neki, hogy segítsen!

41 Az Úr azonban így felelt neki: Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz,

42 pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle. * Mt 6,33

 

 

    Ezt a vasárnapot a világ sok keresztyén egyházában Hirosima-vasárnapnak nevezik. „1945. augusztus 6-án délelőtt 8 óra 15 perckor az Amerikai Egyesült Államok légierejének egy B–29-ese, az Enola Gay, amelynek Paul W. Tibbets ezredes volt a parancsnoka atombombát dobott a településre. A bombát az amerikaiak Little Boy-nak, vagyis kisfiúnak nevezték el. Urán 235-ös izotópon alapuló fissziós (maghasadás elvű), 15 kilótonna TNT-egyenértékű robbanó erővel rendelkező atomfegyver volt. A vakító villanással és gombafelhővel kísért atombomba-robbanás a halottak és a romok városává tette Hirosimát. Az atomtámadás az utólagos becslések szerint 90-140 ezer ember életét követelte, 70 ezer ember azonnal meghalt, a többiek pedig később, a sugárzás okozta betegségek következtében vesztették életüket.” Ez a szörnyű történelmi pillanat a technikai fejlődés miatt megsokszorozódott felelősségünkre emlékeztet, és arra: tisztában kell lennünk, milyen lélek van bennünk.

A katolikus egyházban aug. 6-a Krisztus Urunk színeváltozásának (megdicsőülésének) az ünnepe. „Hivatalos ünneppé III. Kallixtusz pápa emelte, amikor Rómában hírét vette 1456. augusztus 6-án, hogy Hunyadi János felszabadította a török ostrom alól Nándorfehérvárt, a keresztes hadat toborzó Kapisztrán Szent János segítségével.^”  (júl. 22). Ez a jelentős esemény az egymásért vállalt áldozatról szól minden gonosz erővel szemben. Kapcsolódik mai igénkhez.

   Ebben az ismert evangéliumi részben az örökélet kérdésétől eljutunk a felebarátig. Az üdvösség Krisztusban adatik, és a másoknak való szolgálat útján jut célba. Olyan ajándék, lehetőség, ami elkötelez az embertársak iránt: meg kell tanulnunk krisztusi módon élni. A parancsolatok is erről szólnak… hozzá vezetnek. Szeresd az Urat: az Úr szeretetével szeresd felebarátodat, és felebarátod iránti szereteteddel az Urat. Istent egy cseppel sem szeretjük jobban annál, mint ahogy egymást szeretjük. A többi képmutatás.

   De ki az én felebarátom? Egyre inkább: senki. Mindenkit leírunk. Mindenki vetélytárssá lett. Világunk leépíti a kapcsolatnak ezt a formáját, kiiktatja a szótárunkból ezt a fogalmat. Van-e valaki, akiről nem mondunk rosszat, akire nem nézünk gyanakvással, elégedetlenséggel?  Van-e valaki, akiben semmi mást nem látunk meg, csak a hozzánk hasonló, szeretetre vágyó embert? Sokszor még családtagjainkban sem. Nincs felebarátunk, pedig szükségünk van egymásra a földi boldoguláshoz és – furcsán hangzik - az üdvösséghez. Szükségünk van felülről kapott, elfogadott és másokkal megélt szeretetre. Ha igazán elfogadtuk felülről, akkor tudjuk megélni egymással is. Minden más mellébeszélés. Jézus tanítása alapjaiban értékeli át az életünket, szemléletünket. Ha az üdvösségről beszélünk, akkor őszintén meg kell vizsgálnunk: hogy állunk ezzel a kérdéssel. A legfontosabb. E nélkül egy lépést sem érdemes továbbmenni. Szeretet, irgalom, bocsánat nélkül lehetünk gazdagabbak, civilizáltabbak, de jobbak semmi esetre sem. Minden napunk legfontosabb feladata: keresni, megtalálni a felebarátot, vele Krisztus szerint cselekedni. Hiába telt el a napod, ha valakivel nem tettél jót, ha valakiért nem imádkoztál, valakinek nem segítettél. Hiába töltött napokból hiábavaló élet áll össze.

   Jézus elmond egy történetet. Az élet történetekből áll: abból, ahogy gyermekeinkhez viszonyulunk, ahogy egymással szóba állunk, ahogy segítünk, vagy nem segítünk egymásnak.  Megváltásunk is történetből áll. Valós eseményből. Lehetnek fennkölt érzéseink, gondolataink, de ha nem lesznek valós történeteink, akkor annyit érnek, mint a papíron maradt terv (pl. templomjavításnál.)

   Jeruzsálem és Jerikó, két város, két település között zajlanak az események… útközben, az élet forgatagában. Nincsenek elkülönített területek, behatárolt idők a szeretetre, szolgálatra. Jeruzsálem és Jerikó között, ott, ahol mindig jelen van a gonoszság is (rablók). Ezt nem kell külön bizonyítani. Lépten-nyomon találkozunk vele, találkoznak vele mások is bennünk. És jelen van a közömbösség. Mai világunk egyik legnagyobb lelki betegsége. A közösségi ügyek iránti érzéketlenség. Kinek fáj, hogy szétesünk, eltávolodunk, üresen maradnak templomaink?  Ami nem fáj, az már nem a mienk. Itt éppen egyházi emberek képviselik ezt a magatartást. Jobban szeretném, ha egyháztagokról lenne szó, de a történetben papok szerepelnek. Hivatalos, meghatalmazott személyek. Akik elkerülik az áldozatot. A szó kettős értelmében. Nem foglalkoznak a bajba jutottal. Nem vállalják a fáradalmakat. Ez a kényelmesebb. Törvény szerint semmi sem róható fel nekik. Nem büntethetőek. Megbüntethet- e valaki azért, hogy a szomszédommal nem beszélek? A történetben jelen van végül – hála Istennek - a könyörülő szeretet is. Ettől lesz izgalmas, érdekes. Ettől szép az élet. Ezt az értéket egy samaritánus képviseli.

   A találkozás első szava: megszánta. Ez a különbség közte és az előzőek közt. Együtt érzett. Meglátta az embert, a hasonló sorsút, a küszködőt. Az igazi emberség itt kezdődik. Az embert látom meg. Nem az ilyet és olyat, akiről ezt vagy azt tudom, ilyen vagy olyan véleményem esetleg tapasztalatom van. Ha bajban jutott, akkor segíteni kell… És nemcsak szíve, de keze-lába is megindul. Odamegy (odajárul), segít, odahajol. A másikról szól fáradozása, áldozata. Krisztusi cselekedet… minden, amit a rossz ellen, a másikért történik.

   Ahhoz, hogy felebarátra leljünk: irgalmas szívűek kell legyünk. Istenhez ebben tudunk a leginkább hasonlítani. Boldogok az irgalmasok. Felülteti, magával viszi, gondozza, fizet. Nagylelkűség, törődés. Mi a titka? Irgalmas volt. Ő is ezt szerette volna kapni hasonló helyzetben. Nem maradt a szép elméletek szintjén. Cselekedett. Sokszor mondjuk (szinte meghatódva): milyen jó segíteni, de ha nem állunk oda, igazából az ellenkezőjéről szól az életünk: arról, hogy nekünk semmit sem jelent a másik. Pedig az irgalmasság cselekedeti által lesz szebb a világ, így telik meg hálával, örömmel. Jó jónak lenni! Jó bekapcsolódni a közösségbe! Jó vállalni, tenni! Eredj el te is! Krisztus példája erre ösztönöz.

   Két testvérről hallottunk: az Úr szavait leső Máriáról és Mártáról, akit lefoglal a sok munka. Munka, elvégzendő feladat mindig sok van, kérdés, hogy mennyire engedjük, hogy lekössön. Az rendelkezik velünk, vagy mi vele? Tudunk emberekről, akik végigdolgozták életüket, nem volt idejük Istenre, másokra, talán családra sem. Mi haszna volt?  Lényeges a helyes egyensúly megtalálása. Isten Igéje a „hat az egyhez” arányt ajánlja. Hat napon munkálkodj… de jusson időd arra, aki idődet megtölti tartalommal. Neked van szükséged arra, hogy az Úrnak szenteljed: hogy örülni tudj annak, amivel megáldott Isten, hogy megünnepeld a győzelmet, amiben részeltet, hogy szép legyen az életed.      

   Kell-e a Krisztus szava, a jobb rész? Kell-e gyermekeinknek, fiataljainknak, a felnőtteknek Krisztus tanítása, példája? Sokszor kimondom – talán kicsinyhitűség ez -: úgy látom, hogy egyre kevésbé. Fontosabb minden elfoglaltság, munka, szórakozás. Minden csip-csup ügy. Sokan elmaradoznak, kiesnek… Hűséges, sokat fáradozó, talán presbiteri szolgálatot is vállaló szülők után ki veszi át a stafétát, ki viszi tovább, ki tartja fenn? Kinek javítottuk meg a templomot, ki fogja belakni, birtokba venni?  Egyik kollégám mondta: szép templomokat hagyunk az utókorra, pedig szép utókort kellene hagyjunk a templomokra.  A szívünk kellene vonzzon, indítson, hajtson. Vajon látszik-e rajtunk az ige ereje: tiszta, erős, szolgáló életben?  Az, hogy Krisztusra figyelő nép vagyunk. Van hitünk, vannak lelki értékeink. Hogy a jobb részt választottuk. Adja Isten! Mert az nem vétetik el. Megmarad. Ámen.

 

Urunk, kegyelmes jó Istenünk, örökkévaló mennyei Atyánk Jézus Krisztusban a Szentlélek által, áldjuk szent nevedet ezen a napon, amelyen emlékezünk is régi ősök vagy közvetlenül előttünk járók áldozatásra, másokért vállalt szolgálatára, és emlékezünk szomorú alkalmakra, a békétlenség, a gyűlölködés, a bűn rettenetes következményeire…

Segíts, mennyei Atyánk, hogy valóban levonjuk a következtetéseket, hogy Rád figyelve, Krisztust követve a jónak legyünk eszközei, a békesség, a gyógyítás, a vigasztalás követei.

   Magasztalunk azért, hogy Igéd által kiváltképpen azt juttattad eszünkbe, hogy megváltott, az üdvösségre elhívott gyermekeid vagyunk. Add, hogy ez arra indítson, hogy benned való bizalomban járjunk, és szeretettel, megértéssel, segítőkészséggel forduljunk embertársainkhoz, mint akik – bár látszólag lehetnek különbségek köztünk, de mégis – egy úton járunk, valamiképpen egymáshoz tartozunk.

Köszönjük ezt a szép, gazdag üzenetű példázatot, amelyben megváltó Urunk szava által felelősségünkre mutattál rá, arra, hogy téged csak úgy szerethetünk, ha egymást szeretjük, hogy te felebaráttá rendeltél minket egymás számára. Ó, bocsásd meg, hogy sokszor hiába várják bennünk a felebarátot mások, túl el vagyunk foglalva saját dolgainkkal, túlságosan önteltek vagyunk, túl fontosaknak érezzük magunkat. Pedig nincs fontosabb dolog ezen a világon, mint – az üdvösség útján járva – meglátni egymást, felemelni az elesettet, vigasztalni a szomorkodót, felkarolni az erőtlent. Ez tesz emberré, azokká, akikké rendeltél. Ez tesz minket egyre inkább hasonlóvá Krisztushoz, ami megváltó Urunkhoz. Ezt a lelkületet erősítsd közöttünk, családjainkban, gyülekezetünkben. És munkáld Lelked által bennünk, adj bölcsességet, hogy Igédre tudjunk figyelni, abból merítsünk erőt, útmutatást. Annyi minden lefoglal, annyi minden elsőrendűbbnek látszik: munka, szórakozás, valóban, olyan sokan nem törődnek Krisztus tanításával … pedig az élet igazi értékét és titkát fedi fel előttünk, üdvösségünk reménységét ajándékozza nekünk, a kiteljesedés lehetőségét adja meg számunkra.

Ültess le, Istenünk, a Jézus lábaihoz, irányítsd figyelmünket őreá, hadd értsük meg mit jelent a szerinte való, bővelkedő, megáldott élet!

   Könyörülj rajtunk, gyülekezetünkön,családjainkon, népünkön.  Látod, mennyi a közömbösség, az elfordulás, elidegenedés. Hadd ismerjük fel, döbbenjünk rá arra, hogy egyedül Krisztusban van békességünk, egyedül az ő igazsága az, ami felemel, ami megtart.

Engedetlenségünk miatt van annyi erőtlenség, romlás, pusztulás közöttünk.

Légy betegeinkkel, erősítsd testben, lélekben őket kegyelmed szerint, vigasztald a gyászolókat, kiváltképpen azokat, akik az elmúlt napokban veszítették el szerettüket…

Adj reménységet a csüggedőknek, bölcsességet a döntés előtt állóknak, megtérést a bűnben, hitetlenségben élőknek. Tégy minket engedelmes gyermekeiddé, hogy dicsőségedre éljünk, egymás javát munkáljuk. Krisztus Jézusért. Ámen.

 

 

Józs 19, 49-20,9   (vas.du., vázlat)

 

49 Amikor befejezték az örökség szétosztását az ország területén, akkor örökséget adtak Izráel fiai maguk között Józsuénak, Nún fiának is. 4Móz 14,30

50 Az Úr parancsa szerint azt a várost adták neki, amelyet kért: Timnat-Szerahot, Efraim hegyvidékén. Felépítette a várost, és abban lakott. Józs 24,30

51 Ezeket a területeket osztotta ki örökségül Eleázár pap meg Józsué, Nún fia és az izráeli törzsek családfői sorsvetéssel Sílóban, az Úr színe előtt, a kijelentés sátrának a bejáratánál. Így végezték el az ország felosztását. Józs 14,1 ; 18,1

 

1 Ezután így szólt az Úr Józsuéhoz:

2 Mondd meg Izráel fiainak: Jelöljétek ki a menedékvárosokat, amelyekről Mózes által beszéltem nektek; 4Móz 35,9-29 ; 5Móz 19,1-13

3 hadd meneküljön oda a gyilkos, aki nem szándékosan, hanem akaratán kívül ölt meg valakit. Szolgáljanak azok nektek menedékül a vérbosszuló elől.

4 Ha valaki egy ilyen városba menekül, álljon meg a városkapu bejáratánál, és beszélje el ügyét a város véneinek. Azok pedig fogadják be maguk közé a városba, adjanak neki helyet, ő pedig lakjék közöttük.

5 Ha azután üldözi őt a bosszúálló, ne szolgáltassák ki neki a gyilkost, mert akaratán kívül ölte meg felebarátját, hiszen nem gyűlölte őt azelőtt.

6 Lakjék abban a városban mindaddig, amíg a közösség elé nem áll ítélethozatalra, vagy amíg meg nem hal az a főpap, aki abban az időben lesz hivatalban. Akkor ismét visszatérhet a gyilkos a maga városába és házába: abba a városba, amelyből elmenekült.

7 Így különítették el Kedest Galileában, Naftáli hegyvidékén, Sikemet Efraim hegyvidékén és Kirjat-Arbát, azaz Hebrónt Júda hegyvidékén.

8 A Jordánon túl, Jerikótól keletre kijelölték Becert Rúben törzséből a pusztában, a fennsíkon, Rámótot Gileádban Gád törzséből és Gólánt Básánban Manassé törzséből. 5Móz 4,41-43

9 Ezek lettek a kijelölt városok Izráel fiai és a közöttük tartózkodó jövevények számára, hogy oda menekülhessen mindenki, aki nem szándékosan öl meg valakit, és ne haljon meg a bosszúálló kezétől, amíg a közösség elé nem áll.

 

   Amikor befejezték az örökség szétosztását. Ilyen is van, hiszen ebben az anyagi világban élünk. Történhet Isten akarata szerint is. Milyen jó, ha békességben, bizalomban, ha igazságosan megy végbe, ha nincsenek intrikák, hamis szándékok. Nem olvasunk arról, hogy elégedetlenség lett volna.

(Mese a malomról, a pénzről és a búzáról.)

   Amit kaptunk, abból kell tudjunk adni is. Ha nem, akkor valami zavar keletkezik. Aki nem tud adni, annak lelki metabolizmusában zavar keletkezik… Izrael fiai részt adnak maguk között Józsuénak. Azt a várost, amit kért (Az Úr parancsa szerint). Timnat Szerah… nem egy jelentős, hegyvidéki városka, valamiért ez állt közel a szívéhez.

Az Úr színe előtt (az Úré a föld, könnyen elfeledkezünk erről)a kijelentés sátrának bejáratánál, Istenre figyelve, az ő Igéjének mértéke szerint. Nem tudom, ma működne-e, de sokszor jobb lenne egy ártatlan kisgyermekre bízni, mint ügyvédekre… Itthon hallottam: a testvérek az egymással való ádáz vitában a kérdéses örökség árát elperelték, pluszban még fizették a harag  és neheztelés életre szóló kamatát. Hát nem vagyunk mi ostobák, esztelenek?! Ha valaki azt mondta volna, adjátok egy szegény családnak… az illetőt bolondnak nézték volna.

    Menedékvárosok. Érdekes intézmény volt. Isten gondol azokra, akik nem szándékosan sebesítenek halálra valakit… Gondja van arra, hogy gátat szabjon az oktalan bosszúnak. Egy társadalomban szükség van a valamiért kiszolgáltatott helyzetbe kerülők védelmére. A törvény megszületése ide vezethető vissza. A túlkapásoktól véd. Mennyit akarsz visszaadni? (Hetvenhétszeres a bosszú mértéke, a megbocsátásé is). Szolgáljanak nektek menedékül … Mindannyian ugyanabban a helyzetben vagyunk. Bár másokra mutogatunk ujjal. Meg volt a procedúrája: meg kellett beszélje a város véneivel. Regisztráció? Beszélgetés, ügyének megismerése. Ne szolgáltassák ki, mert akaratán kívül. Nem szándékosan. Munkabaleset. Nem gyűlölte azelőtt. A gyűlölet a gyökere. (Jézus tanítása) . Vagy közös ítélethozatal, vagy a főpap halála. Ez utóbbi nem logikus: Krisztus halálára történő utalásként is értelmezhetjük. Ószövetségben az Újszövetség, a megváltás nagy eseménye ábrázolódnak ki.  

 

 

 

Lk 12, 13-21 (vas.de. – 2018. aug.12.)

 

13 A sokaságból így szólt hozzá valaki: Mester, mondd meg a testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget!

14 De ő így válaszolt: Ember, ki tett engem bíróvá fölöttetek, hogy megosszam az örökséget?

15 Azután ezt mondta nekik: Vigyázzatok, és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert ha bőségben él is valaki, életét akkor sem a vagyona tartja meg. 1Tim 6,7-10

16 Aztán példázatot mondott nekik: Egy gazdag embernek bő termést hozott a földje.

17 Így gondolkozott magában: Mit tegyek? Nincs hova betakarítanom a termésemet.

18 Majd így szólt: Ezt teszem: lebontom a csűreimet, nagyobbakat építek, oda gyűjtöm be minden gabonámat és javamat,

19 és ezt mondom a lelkemnek: Én lelkem, sok javad van sok évre félretéve, pihenj, egyél, igyál, vigadozzál!

20 Isten azonban azt mondta neki: Bolond, még ez éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit felhalmoztál?

21 Így jár az, aki magának gyűjt, és nem Isten szerint gazdag. 1Tim 6,17-19

 

    A tegnapi igeszakaszban a vallástételről hallottunk, keresztyéni mivoltunknak, Krisztus követésének, a szerinte való értékeknek a tudatos felvállalásáról. Igen, Isten Krisztusban megváltott gyermekének tartom magam, tudom, hogy „nem a magamé vagyok”, megbízatást kaptam, életemnek van egy felsőbb rendeltetése. Ez az én lelki identitásom. Csodálkoznánk, ha valaki arra a kérdésre, hogy fontosak-e számodra családod tagjai, barátaid, munkád, kapcsolataid, azt felelné: nem is tudom. Nagyon sok ilyen „nem is tudom” keresztyén van, akikben él valami halvány odatartozás tudat, de nincs igazi ragaszkodás, lelki kötődés, hit, bizalom. Ennél talán még rosszabb az a helyzet, amikor valaki csak szájjal tesz vallást, de élete tkp. tagadása annak, amiről beszél.

Az életünk kell az igazolása legyen annak, hogy Krisztuséi vagyunk, az ő szeretet vezet, igazsága az elsődleges számunkra.    

   Ha megfigyeljük az evangéliumokban: Jézus a földi kérdéseket legtöbbször lelki síkra terelte. A mindennapi élet gondjait sem sepri le az asztalról, tanításaiban megszólalnak a hatalom, a vagyon, a társadalmi viszonyok nagy témái is. Ebben a világban élünk, fontosak, meghatározóak ezek a tényezők (pl. felszabadulás teológia)… de meg kell tanulnunk ezeket a kérdéseket a Jézus szemszögéből nézni. Ő nem azon a szinten oldotta meg a problémákat, ahol azok jelentkeztek. Sokszor tapasztaljuk: vitákban valóban más nézőpontra van szükség, ha nem akarunk megrekedni, egy ördögi körbe jutni… Látunk embereket, akik életük végéig nem jutnak egyről kettőre: akár az önmagukkal, akár másokkal való harcban, vitában. Ismerünk olyanokat, akik évtizedekig nem jutnak békességre, pedig nem az ügy bonyolult, hanem a hozzáállás. (Egy történet arról szól, hogy két vitatkozó testvérnek – akik főrangú nemesek voltak - a pere a király elé került. A király maga elé hívatta két írástudatlan inasát, akik éppen testvérek voltak, nagyon szerették, tisztelték egymást. Megkérte, hogy osszák el egymás között…)   A megoldás abban van, hogy bennünk kell feloldódjon valami. 

    A Jézust megszólító embernek ez a legfontosabb kérdése. Igen, mindig legfontosabbnak tűnik: megbántott valaki, most erre, arra van szükségem, ezt vagy azt kell elintézzem, ha addig élek is, véghez viszem, aztán sokszor kiderül (rövid időn belül): olyan fölösleges dologért öltem magam. Csak az én szememben volt nagyon fontos, az igazi, lényeges értékek mellett elveszíti jelentőségét. „A hegyek magasak, tenger zúgó árja mély.” Valóban, mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkében pedig kárt vall.  Nem mindig jó, ha nekünk lesz igazunk.

   A testvér rivális lesz, zavaró tényező. Nem tudjuk, mi van a háttérben… Lehet, hogy éppenséggel – jogi értelemben - igaza van emberünknek. Jézus egy más természetű, magasabb igazságot képvisel. Minden bizonnyal a jogi kérdéseket is tisztázni kell, de nehogy közben megfeledkezzünk az igazi kérdésről. Jézus válasza visszautasító: keménység van benne. Ki tett bíróvá?  Pedig neki adatott minden hatalom mennyen és földön… azonban nem vállal szerepet a bűn irányította kérdésekben. Elgondolkoztam azon: egyáltalán elfogadnák-e a Jézus döntését? Tegyük fel: Jézus igazságosan elosztja a vagyont (ahogy csak Isten Fia teheti): meg lennének elégedve? Távolról sem biztos! A vita – amíg bűn van – tovább folyik. Ami jóságból fakad, azt csak jósággal fogadhatjuk el. Meg kell tanulnunk, hogy a szeretet törvénye, az üdvösség szempontja szerint járjunk el. Ez a legdöntőbb.

   Figyeljük meg, Jézus nem az ügyet oldja meg, hanem az ahhoz való viszonyulást! Bennünk akar rendet teremteni… a helyzet külső elrendeződése ennek a következménye. 

  Ami a legfontosabb ebben a kérdésben: őrizkedjetek minden kapzsiságtól. A szerzés vágyától, ami teljesen be tudja tölteni, el tudja vakítani, meg tudja változtatni az embert. Másokban jobban látjuk. Magunkban kevésbé vesszük észre. A legszomorúbb az, hogy annyira leköt ez a kicsinyes gondolkodás, hogy közben nem látjuk meg az élet igazi gazdagságát, örömét. Isten többet akar adni nekünk, mint amennyit mi megszerzünk.   

   Nem a vagyon tartja meg az ember életét. Pénzzel sok mindent meg lehet szerezni. De békességet nem, örömöt nem, üdvösséget egyáltalán. Meghalnak milliomosok is, öngyilkosok lesznek világhírű sztárok is… Mégis a pénz bűvöletében élünk.

   Elhangzik egy tanító történet. Egy gazdag embernek bő termést hozott a földje… (nem ő termelte ki, igazából adatott neki): az Isten anyagával dolgozunk. Ez felelősséget jelent.

És elkezd gondolkozni, töprengeni. A vagyon, a hírnév fejtöréssel jár. (Ismerjük a történet: egy szerzetes … egy színes kődarabot talált. Valaki meglátta… )

   Mindig több kell. A gazadagság olyan, mint a tenger vize. Csak kérdem: lelkiekben törekszünk-e a többre: több békességre, több szeretetre, nagylelkűségre, segítségre, a közösség építésére… a lelki értékekből egyre kevesebb van! Valamit elszámítottunk!

  Hamis biztonság: én lelkem. Hamis mondat: a lelki jólétet nem lehet a testivel biztosítani. Mindenem van. Valóban? Valaki azt mondta: egy szép ruha több örömöt okoz nekem, mint tíz imádság. Értjük, emberek vagyunk, szükségünk van ezekre az örömökre is… a kényelem, a jólét nem bűn … de nem a lelkünk java ez. Az más kérdés. Szegényen is állhat valaki nagyon jól, lehet nagyon gazdag. Nyilván, vannak gazdagok, akik hálásak, megelégedettek, sőt, igazi békességük is lehet -  ha nem a vagyonból származtatják azt. Vedd el a modern ember mobiltelefonját, a bankkártyáját, az autóját… és akkor derül ki, hogy kicsoda. Értékítéletünk anyagi alapú lett. A szegény az élhetetlen… szinte szavahihetősége sincs.

   Könnyelműség… a gazdag nehezebben érti meg: szüksége van Istenre. Uram, segíts! De hát nincs szükségem segítségre. Mindent el tudok intézni. Egyél, igyál, megszerezted, a tied, lettél valaki… Egyes számban fogalmaz: vagyis ne törődj senki mással.

   Isten azt mondta. Lényeges dolog, hogy mit mond Isten. Végső szó, a végső ítélet. Nietzsche azt mondta: Isten halott. Isten azt mondta: Nietzsche halott.

Bolond: durva szó, oktalan, megszédült ember …. az éjjel elkérik lelkedet. A halál lehetősége, perspektívája a hitetlen ember számára a földiek elvesztését, a hívő számára az üdvösség megnyerését jelenti. Kié lesz… mert nem a tied. Adódnak örökösök, akik egymással vitáznak, és az ördögi majomkerék (ha lehet így mondani) forog tovább.

Így jár az… szánalmas vég, megszégyenülés. Többre rendelt az Isten, többért adta az ő Fiát. Azért, hogy ajándékaival hálásan éljünk, hűségesen munkálkodjunk, és szolgáljunk azzal, amit kaptunk, hogy lelkiekben is gazdagok legyünk. De mindenképpen benne bízzunk, mert tőle van békességünk, igazi örömünk, üdvösségünk, megtartatásunk.

 

 

Józs 24, 16-28 (vas.du.)

 

    Ez Józsuénak az ún. utolsó országgyűlése. Egyfajta hagyakozás. Ugyanakkor biztatás. Nem szomorúság, nem rezignáció, hanem a reménység hatja át. A hála. És a hitvallás bátorsága. Én és az én házam … milyen szép! Milyen szükség van ilyen emberekre, ilyen hozzáállásra!  Sokan azt az álláspontos képviselik: én és az én házam csak magunknak szolgálunk, az anyagiakban bízunk, az érvényesülést tartjuk a legfontosabbnak. Pedig jövője a hitnek van.

   A nép fogadalma... Józsué nem kényszeríti ki. Az a jó, ha szívből fakad. Konfirmáció: sokszor csak hagyomány. Aztán teljesen eltűnnek. Eszük ágába sincsen. Mintha azt fogadták volna meg, hogy soha nem teszik lábukat a templomba. Az Úr a mi Istenünk … és szól a bizonyságtétel Isten szabadító hatalmáról, megtapasztalt segítségéről. Hitünk alapja nem a mi elhatározásunk, hanem az, amit Isten tett értünk. Az ő kegyelmének munkája. Hogy nagy jeleket tett. Mi még nagyobbakra tudunk hivatkozni. Amiket Krisztusban vitt véghez. Vigyázott ránk, védelmezett, örökséggel ajándékozott meg. Nem magunknak köszönhetjük. A hívő ember látja helyesen azt, ami a háttérben van.

Őt akarjuk szolgálni. A hit: szolgálat. Nemcsak bizalom, reménység, hanem feladatok vállalása. Tudom, hogy küldetésem van.

  Józsué mintha lebeszélné. Nem tudjátok. Nem lesz könnyű. Szent Isten ő. Törvényei nehezek. Ítélete igazságos: Nem tűri a hamisságot. Józsué arra emlékezetei Izráelt: nem elég a szóbeli nyilatkozat. (Házasságkötés esetében sem). Az életetek kell bizonyságot tegyen. Isten népének lenni megbízatás. Engedelmességet, tudatosságot feltételez. Újszövetségben Jézus mondja az őt követni akarónak: nem könnyű, a rókáknak barlangjuk van. Áldozattal jár, lemondással. Az örök dicsőségbe nyomorúságon keresztül visz az út. Harcon át a győzelemre.

   Még határozottabban szólal meg a nép hitvallása: igen, tudatában vagyunk ennek, mégis az Urat akarjuk szolgálni. Vállaljuk, tanúskodunk ígéretünk mellett. Szinte eskütételként hangzik.

   És máris jönnek a tanácsok: hagyjátok el az idegen isteneket. Az ószövetség nagy témája, a választott nép leggyakoribb eltévelyedése, legnagyobb bűne. Mit is takar?

Egyszerűen mondhatnánk, hogy bálványimádás. HK-ra is hivatkozhatnánk. Más út, más igazság, más élet. Isten nélkül boldogulni akarni. Ennek ellentéte: odafordulni szív szerint. Nem üres vallásosságot vár Isten, hanem hűséget, szeretetet.

   Szövetséget kötnek. Elhangzanak a törvények, a nép fogadalma … megpecsételi Józsué egy kő elhelyezésével. Kő … ígéret (Jákób), szabadulás (Jordán), hála (Nóé, pátriárkák), áldozat jele.

  Újszövetségben a feltámadással kapcsolatos. Az a kő az emberi törvényt akarta megpecsételni: Isten feltörte … a feltámadás jegyében áll az életünk.

    Furcsa dolgokat mond Józsuéé. Ez a kő hallotta az Úr minden mondását, tanúja annak, amit ti fogadtatok. Jézus is beszél arról, hogy a kövek szólalnak. Templomunk legrégebbi alkotóelemei a kövek … több millió évesek … de Isten élő köveket akar, szolgáló lelket, odaadást, szeretetet, hűséget.  Legyünk élő bizonyságtételek. Ámen.   

 

Zsid 3, 12-15 (vas.de.)

 

12 Vigyázzatok, testvéreim, senki ne szakadjon el közületek az élő Istentől hitetlen és gonosz szívvel.

13 Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy a bűn csábítása közületek senkit meg ne keményítsen.

14 Mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha azt a bizalmat, amely kezdetben élt bennünk, mindvégig szilárdan megtartjuk.

15 Mert amikor ezt mondja az Írás: „Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket, mint az elkeseredéskor”, Zsolt 95,7-8

 

     Mai igénkben komoly figyelmeztetés szólal meg. Ez pedig a mi felelősségünkre emlékeztet minket. A Szentírás világosan beszél Isten kegyelméről, megváltásunk tényéről. Amint olvastuk (2 Thessz 2,13): Mi pedig hálával tartozunk Istennek mindenkor értetek, testvéreim, akiket szeret az Úr, mert kiválasztott titeket Isten kezdettől fogva az üdvösségre, a Lélek megszentelő munkája és az igazságba vetett hit által. Milyen csodálatos kijelentés ez, ha csak ez az idézet hangzana el, az is elég lenne, hogy mi is hálával távozzunk, éljünk. Ugyanakkor arról is tanít az Ige: ezt az igazságot komolyan kell vennünk, ehhez kell igazítanunk gondolkodásunkat, magatartásunkat. A kegyelmemmel, a szeretettel vissza is lehet élni, azt el is lehet játszani. A Zsidókhoz írt levél a témát folytatva a pusztai vándorlás példájára hivatkozik, arra, hogy Isten szabadító tettére a nép sokszor zúgolódással, lázadással, engedetlenséggel válaszolt… keményszívűségében, önhittségében szembeszállt az Isten akaratával saját kárára, romlására.

   Ha a magyar nemzeti ünnep kapcsán népünk történelmére gondolunk, az is bővelkedik ilyen fordulatokban, amikor nem Isten akarata, nem az egymás iránti tisztelet, nem a közösség iránti elköteleződés, hanem emberi ambíciók, pártoskodás, egyéni érdekek követése határozta meg vezetők és egyszerű emberek döntéseit, cselekedeteit. Amik megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg- olvassuk a Róm 15, 4-ben, és a megtörténtek által is tanít minket a mi Urunk. Az igefelolvasásban úgymond korabeli híreket hallottunk Pilátus kegyetlenségéről, egy torony leomlásáról (összeszorul a szívünk a genovai hídtragédiára gondolva)… és Jézus azokból kiindulva fogalmazza meg tanítását: vigyázzatok, térjetek meg… Ha ilyen bizonytalan a földi élet, akkor a legyetek annál bizonyosabbak az üdvösség felől.  

        Az alapige így fogalmaz: ne szakadjatok el az élő Istentől. Ne lépjetek ki az ő megtartó közösségéből, ne kerüljetek tőle hallótávolságon kívülre! Igaz, milyen ítéletes az, hogy Istent, aki mindig és mindenütt jelen van, aki az élet forrása, kizárjuk a szívünkből.

A próféták szavaival: bedugjuk fülünket, hogy ne halljuk szavát, behunyjuk szemünket, hogy ne lássuk útjait. Miért tesszük ezt? Miért nem kell sok embernek a hit bölcsessége, az élet gazdagsága, a békesség öröme, a szeretet megtartó ereje? Az ige szerint a hitetlenség és a gonoszság miatt. A hitetlenség tkp. hamis hit. Azt hiszem, hogy nem Istenben kell hinni, hanem magamban, másokban. Azt hiszem, hogy én jobban tudom, hogy magamban helyesen döntök, magamra boldogulok, megválasztom az én útjaimat.

A gonoszság szembeszegülés a jóval. A gonoszság a negatív erő, a tagadás, a nekünk ajándékozott jónak az elfojtása. Gonoszság az Isten által teremtett harmónia összetörése az önzés, bűnös vágyaim és indulataim miatt magamban, másokban. A szépség, a jóság, a tisztaság eltaposása, mert én akarok nagyobb lenni. A Jézus igazsága, ártatlansága, szentsége ezért váltotta ki a gyűlölet reakcióit a farizeusokból, írástudókból.

Vigyázzunk ezekre az indulatokra a szívünkben… minden ilyen érzés, gondolat, vágy elszakít Istentől, letérít szeretetének pályájáról. Furcsa ellentmondás, hogy miközben a mai ember egyre többet ad külső megjelenésére, a lelki tükörbe egyre kevésbé akar belenézni. Ezért van szükségünk Isten Igéjére, a közösségre, hogy meglássuk lelkünk sötét oldalait, azt, hogy milyen lélek van bennünk, és engedjük, hogy az Úr megtisztítson. Ezért fontos, hogy nézzünk a hit fejedelmére és bevégzőjére, Krisztusra. (Két szerzetes… )

   De nemcsak magunkara kell vigyáznunk. Buzdítsátok egymást. Minden egyes napon. Állandó feladat. Akát családi, akár gyülekezeti, akár nagyobb közösségi – nemzeti – vonatkozásaira gondolunk ennek a felhívásnak, elég sok mulasztás terhel minket. Elég mindenkinek a maga baja, szoktuk mondani. (Amikor egy társaságban szóba jött ez a kérdés, egyik résztvevő azt mondta: engem nem érdekelnek mások, ez a sok semmirekellő, szélhámos, ilyen és olyan alak, aztán hosszan ecsetelte, hogy milyenek az emberek, míg az egyik barát közbeszólt: látod, hogy érdekelnek, csak negatíve. A kritizálásra fordított energiát fordítsd a megértésre, segítségre, máris előbbre jutott a világ. És te is.)  Valóban, nem könnyű buzdítani egymást. Odafigyelést feltételez, a mások gondjaival való azonosulást, felelősséget. Másrészt sok csalódás is érhetett minket. Mindazáltal az ige tanítása érvényes marad. Isten egymásra bízott. Mennyi baj származik abból, ha ezt nem veszik komolyan szülők, testvérek… (egymás lépcsőfokai kell legyünk), egy közösséghez tartozók. Fogalmazzunk másként: milyen áldás származna abból, ha szóban, tettben és imádságban felvállalnánk ezt a szolgálatot egymásért, gyülekezetünkért, népünkért. Mennyire megerősödnénk! Össze kell fognunk a bűn ellen, a közömbösség ellen. A széthúzás ellen. Egyházi, nemzeti szempontból is erre van szükség. Tudjuk, Isten kegyelme tud erre indítani, ezt elvégezni. 

   Mert… és elhangzik az indoklás, a legnagyobb érv, a legfőbb motiváció. Beleremeg a lelkünk. Részeseivé lettünk Krisztusnak. Igaz, milyen különös, milyen sokat mondó, milyen csodálatos ez a kijelentés! A Krisztus részei vagyunk. Én is, te is… Hozzá tartozunk, hozzánk tartozik. Krisztus azért jött, hogy legyőzze az elválasztó bűnt, és magához kapcsoljon. Belőle részesedünk… nemcsak az úrvacsora titkáról van itt szó, hanem a kifejezés legáltalánosabb értelméről: hit által Krisztusban részesülve, őt magát hordozzuk, ő van jelen bennünk: szeretete, jósága… Fel tudjuk-e őt mutatni, meglátjuk-e egymásban? Ha megbántjuk egymást, Krisztust bántjuk meg, ha segítünk egymásnak, Krisztussal tesszük ezt. Igéje és Szentlelke által… és egymásban. Gyermekeinkben, társunkban, barátainkban, öregjeinkben… Ezt a bizalmat mindvégig szilárdan meg kell tartanunk, int az Ige. Ha kihull szívünkből, akkor eltávolodunk Krisztustól, egymástól. Bizalmi krízis, lelki világunkat is befolyásolja. A Krisztus szeretetében soha nem kételkedhetünk. Tegnap olvastam: az életem teljesen kiszámíthatatlan, egyetlen biztos, kiszámítható tényező benne az Isten szeretete. Tőle senki el nem szakíthat.

   Ezért ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg szíveteket. Visszakanyarodtunk a figyelmeztetéshez. A legnagyobb ajándékot is egy kis mozdulattal vissza lehet utasítani, a legbiztosabb alapot is egy lépéssel el lehet hagyni, a legtisztább szeretetet is egy rossz gondolattal meg lehet tagadni. Szívetek ne legyen kemény (ez orvosi szempontból is veszélyes)… Legyen nyitott Isten szavára, Krisztus szeretetére és egymás iránti jóságra! Ámen. 

 

Örökkévaló Istenünk, kegyelmes mennyei Atyánk Krisztus Jézusban, ami Urunkban a Szentlélek által. Hálát adunk ezért az alkalomért, ünnepért, találkozásért, a gyülekezet közösségéért, Igéd drága üzenetéért, tanácsáért, biztatásáért, figyelmezetéséért, azért mindenekfelett, hogy Krisztusban megváltott gyermekeid vagyunk. Köszönjük testi-lelki áldásaidat, amikkel gazdagon megajándékozol minket. Add, hogy legnagyobb kincsünknek azt tartsuk, hogy a tied vagyunk, és segíts Lelked által, hogy tőled senki és semmi el ne szakíthasson. Most kivált azt kérjük tőled, hogy őrizz meg saját hitetlenségünknek, bűnös szándékainknak belső kísértésétől. Szabadítsd meg a gonosztól, ami sokszor bennünk veti meg a lábát. És tégy erőssé, szilárddá a hűségben, bizalomban, és értesd meg velünk azt, hogy felelősek vagyunk egymásért. Adj bölcsességet abban, hogy egymást biztatni tudjuk, egymás javát keressük, a jónak az eszközei legyünk. Ó, milyen áldás származna abból, szűkebb és tágabb környezetünkben ha valóban összefogva harcolnánk a gyűlölet, a hamisság ellen, és egymás  épülését szolgálnánk! Vidd véghez ezt bennünk, és általunk családjainkban, gyülekezetünkben, népünk közösségében! Segíts, hogy komolyan vegyünk küldetésünket, és azt, hogy minden nap meg kell tennünk azt, amit reánk bíztál. Amíg tart a kegyelmi idő. Olyan csodálatos volt azt hallani, hogy részesei lettünk a Krisztusnak. Tudatosítsd bennünk ezt a méltóságunkat, kiváltságunkat. Támogass, hogy valóban szeretetét, jóságát tudjuk hordozni, továbbadni. Őrizz meg az iránta való, rendíthetetlen bizalomban, hogy annak valóságában éljünk: ő velünk van minden nap a világ végezetéig.

   Ezen az ünnepen alázatos szívvel fohászkodunk népünk közösségéért. Kérünk, adj ennek a sokat próbált és sokszor valóban keményszívű népnek lelki megújulást, hitet, egységet, reménységet, gyarapodást. Hadd ébredjünk rá arra, hogy tőled kapott küldetésünket csak Veled tudjuk megvalósítani.  

   Könyörülj gyülekezetünk betegein, adj nekik gyógyulást akaratod szerint, és lelki erőt az erőtlenség hordozásához. Vigasztald Szentlelked által a gyászolókat, bátorítsd az emlékezőket az örökélet reménységével, segítsd a bajban, nehézségben levőket, adj szabadulást a megkötözötteknek, reménységet a reményteleneknek, célt a céltalanoknak, békességet a békétleneknek, áldást, megtartatást mindnyájunknak, Jézus Krisztusért. Ámen.

 

 

 

Lk 15, 11-32  (vas.de.)

 

11 Azután így folytatta: Egy embernek volt két fia. Mt 21,28

12 A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét! Ő pedig megosztotta közöttük a vagyont.

13 Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet élt.

14 Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett.

15 Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik polgárához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni.

16 Ő pedig szívesen jóllakott volna akár azzal az eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki.

17 Ekkor magába szállt, és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok!

18 Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened.

19 Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy.

20 És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt.

21 A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek.

22 Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára!

23 Hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk,

24 mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek.

25 Az idősebb fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazajövet közeledett a házhoz, hallotta a zenét és a táncot.

26 Előhívott egy szolgát, és megtudakolta tőle, hogy mi történt.

27 A szolga így felelt: A testvéred jött meg, és apád levágatta a hízott borjút, mivel egészségben visszakapta őt.

28 Ekkor az megharagudott, és nem akart bemenni. De az apja kijött, és kérlelte őt. Mt 20,15

29 Ő azonban ezt mondta az apjának: Látod, hány esztendeje szolgálok neked, soha nem szegtem meg parancsodat, de te sohasem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal.

30 Amikor pedig megjött ez a te fiad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút.

31 Ő azonban ezt mondta neki: Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied.

32 Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.

 

 

    Egyik legismertebb példázata Jézusnak. Soha nem hallgathatjuk úgy, hogy ne érintsen meg, valamiben ne változtasson meg minket. Nem maradhatunk ugyanazok, nem mehetünk ugyanúgy tovább: legalább egy lépést tennünk kell az atyai ház, a testvér fele…

   A példázat tkp. folytatás… előzőleg az elveszett juhról és az elgurult pénzről hallunk. Egy juh, egy darab pénz, itt: egy gyermek tűnik el. Isten belénk helyezte a legnagyobb értéket. A maga képére teremtett, egyszülött Fiát adta megváltásunkért… Hogy juthat oda az ember, hogy bántalmazza, kihasználja embertársát, háborúkat indítson? Fájó kérdések.

    Egy embernek két fia van… Úgy hangzik ez, hogy valóban a két fia a mindene. Egy szép napon a fiatalabb odaáll eléje, és azt mondja: add ki nekem a vagyon rám eső részét. Úgy tűnik, az apa szeretetéből, az egész családi történetből csak ez érdekli. A vagyon. Időnap előtt kikéri az örökségét, azt is sugallva ezzel: amint azt kézhez kapja, minden kapcsolatot meg akar szakítani családjával.

Sok mai ember magatartását írja le a kisebbik fiú döntése, lépése. Ami Istentől úgymond jár nekünk, azt kérjük: életünket, lehetőségeinket, anyagi javainkat, de ki akarunk lépni közösségéből. Nem is akarunk hallani róla. Mint akiknek semmi közünk hozzá. Nem vagyunk kíváncsiak akaratára, parancsaira, tanítására. Mi majd boldogulunk nélküle. Posztkeresztyén kor. Szabadság és kötetlenség. Ősi ösztön ez mibennünk.

   Meglepő, hogy az apa ellenvetés nélkül teljesíti a kérést. Nem kérleli, nem könyörög. Isten tiszteletben tartja a döntésünket. Megosztotta köztük a vagyont. Megható ez a mozzanat: mintha ő nem is számítana, mintha már meghalt volna. Valósággal kisemmizetté lesz. Megüresítette magát, olvassuk az Írásban. A hatalmas Isten közösségét egyetlen kis lépéssel ott lehet hagyni a hátunk mögött. Őt, akiben a teljesség lakozik, ki lehet utasítani az életünkből. Hogy azt tegyük, amit akarunk. Jó lesz-e ez így?

  A kisebbik fiú pályafutását egyetlen mondat írja le. Lehet, hogy hosszú idő alatt történt, de a példázat a lényegre összpontosít: összeszedte mindenét, messze vidékre költözött, eltékozolta vagyonát, mert kicsapongó életet élt. Aki velem nem gyűjt, tékozol, tanítja Jézus. Isten nélkül lehet sikereket elérni, lehet csillogni, nagynak lenni, de végül mindez tékozlásnak fog bizonyulni. Lehet, gyarapodik a földi vagyonunk, de felemésztjük a lelkit. Ez a legnagyobb tragédia. Hitünket veszítjük el. Bizodalmunkat, becsületünket… magunkat. Istenhez tartozásunk adja meg igazi értékünket. Isten nélkül – minden nagyszerűsége ellenére – démonivá válik az ember. Kivetkőzik magából. A történelem eseményei, de egyéni sorsok tanulságai is figyelmeztetnek erre.

   Elköltötte mindenét, ami még emlékeztette volna. Ismerünk történeteket eladott gyűrűkről. Mi lesz velünk, ha utolsó lelki kincseinket is elpazaroljuk?

Nagy éhség támadt, és nélkülözni kezdett. Érezzük-e az ürességet, vagy betöltenek még a látszat-örömök, látszat-sikerek, a látszat-élmények? Egyszer lelkünk is követelni kezdi jussát. Vándorolnak egyik tengertől a másikig (Ámós  8).

   Kényszerhelyzetbe kerül. Megoldásokat keres. Egy megalázó munkát fogad el. Ha feltételezzük, hogy egy zsidó családról szól a példázat, akkor a disznók tisztátalan állatoknak számítottak. Az ember – lelki kapaszkodók nélkül – nagyon mélyre juthat. Gyakran olvashatunk híres emberek kicsinyes botrányairól. Az egykor gondoskodással körülvett fiú éhezik… „Áztatok és fáztatok és éheztetek bennem” (Pilinszky).

Nem tud jó lakni. A bűn egyre jobban kifosztja az embert, és egyre kielégületlenebbé teszi. Még a disznók eledeléből is evett volna. Pedig a moslék nem embernek való eledel.

A bűn, a gyűlölködés, önzés, a tisztátalanság, káromkodás, kicsapongás nem a lelkünkhöz méltó táplálék. Isten másra rendelt minket. Lehet, hogy külsőleg minden rendben van… mégis lelki nyomorban, tisztátalanságban élünk. A példázatban azonban a vályú fordulóponttá, áldott hellyé válik: a tékozló fiú ott gondolkozik el. Ott (abban?)látja meg igazi arcát. Ott döbben rá arra, hogy hova jutott. Ott fordul el magától. Amíg magunkat mentegetjük, amíg helyzetünket magyarázzuk, amíg másokat hibáztatunk, nincs visszafordulás.  Be kell látnunk, be kell vallanunk: tévedtem, elárultam Isten szeretetét.

   Magába szállt… és az út innen kezdve visz felfele. Először gondolatban teszi meg az utat. Eszébe jut. Pál többször leírja: eszetekbe juttatván. Értelmet kapott emberek vagyunk: tudatosan kell mérlegeljünk, cselekedjünk. Jó-e nekünk, ahogy van, mi lesz ebből, hogyan tovább? Döbbenetes kérdések ezek. Azonban nem elég csak siránkozni, jajveszékelni, bűnbánatot tartani. Fontos, de nem elég. Lépni kell, el kell indulni, ott kell hagyni, követni kell. Az utat, amit a bűn tudatlanságában, könnyelműségében tettünk meg, tudatosan, a bűnbánat tudatosságával kell visszafele járnunk. Vétkeztem az ég ellen és te ellened. Ez a mondat nagyon elgondolkoztatott. Sokat beszélünk erről a példázatról, de vajon nekünk szól-e? Nem nagyon jutunk el eddig a vallomásig.  A legnehezebb mondat. Ha betegek vagyunk, orvoshoz fordulunk, ha túlságosan megterhelnek problémáink, pszichológusokhoz megyünk… Igen, ennyit beismerünk , de nem azt már nem, hogy valamit elrontottunk, hogy szeretetlenek voltunk, tékozlók, árulók.

   Útra kelt, és elment. A példázatban háromszor fordul elő ez a mozzanat: a szülői ház elhagyásakor, a hazatérés elégondolásakor és véghezvitelekor. Még távol volt. A történet elején olvastuk: távoli vidékre költözött. Azt üzeni: ott is az apa szeretet kísérte.  Az hozta haza. „Ó, érthetetlen kegyelem!” Isten szeretete teszi lehetővé, hogy visszataláljunk, békességünk legyen.

   Az apa meglátta, megszánta, elébe futott, nyakába borult, megcsókolta. A kegyelem természetrajza. A mi nagy esélyünk. Lát az Isten, megszán, elénk jön, átölel, megbocsát, egyszóval szeret. A fiú elkezdi bűnbánati zsoltárát… de a szívében van, nem is kell végigmondania. Isten nem szavakat vár, hanem igazi megtérést… És bár fia annak idején hátat fordított neki, elvette a részét, a jussát, most mégis, a legszebb ruhát, gyűrűt, sarut hozatja elő számára. Visszanyeri teljes méltóságát. Isten nem tud kevesebbet adni, neki nincsenek másodrangú gyermekei.

   Akár az előző két példázatban, itt is megtaláljuk együttörvendezés motívumát: az apa meg akarja ünnepelni fia hazaérkezését. Azt akarja, hogy mindenki örüljön a házában. Együnk és vigadjunk! Az öröm hozzá tartozik Krisztussal való közösségünkhöz. 

   Itt jön a képbe az idősebb fiú… farizeusi magatartásával. Hallja a zenét és táncot… és haragra gerjed. Nem örül. Igazságtalannak tartja. Magához viszonyítja testvérét. Az pedig ebben az összehasonlításban abszolút alulmarad. Ez mindig így van. A másik mindig rosszabb. A nagyobbik testvér nem érti ezt a kivételes bánásmódot a tékozlóval, a bűnössel. Hiába élünk az Isten kegyelméből, másokat mégis méltatlanoknak tartunk arra. Örömünket megrontja a másik. Mit keres az itt? Ha ő igen, én nem. Nem annak kellene örülni, hogy engem befogadott az Isten? Állandóan viszonyítjuk magunkat. Panaszkodásunk fő oka ez. (Kürtőskalács történet. Nagymama a három unokának… egyiknek kettőt …  nem tudták megenni … mégis duzzogás lett belőle). Örüljünk tiszta lélekkel Isten kegyelmének, hogy ő megkeresett minket, másokat is! Együtt vagyunk, együtt lehetünk. Ámen.        

 

 

Ámósz 9 (vas.du.)

 

    Ötödik látomás. Első kettőben sáska raj ill. tűz fenyegeti az egész világot, a próféta közbenjár a kicsiny Jákóbért. Mi lesz vele? A harmadikban Isten egy függőónnal méri meg az ő népét, annak bűneit, bálványozását. Kiderül: híjával találtatik. Aztán egy kosár érett gyümölcs szemlélteti azt, hogy megérett Izráel az ítéletre.

   Ebben a látomásban a próféta a templom oltáránál látja az Urat. Az oltár a templom legszentebb pontja: az Istennel való konkrét találkozás, bűnbánat, a hála kifejezésének a helye. A próféta azt a parancsot kapja, hogy üssön az oszlopfőre, hogy belerendüljenek a küszöbök, hulljanak a kövek. Jelképes az üzenet: a templom a hamis vallásosság jelképe itt, és a külső vallásosság biztonságában élő népet utoléri az ítélet. Minket is figyelmeztet. Megújult külsőleg templomunk, de belső templomunknak, életünknek is meg kell újulni a Szent Lélek által, közösségünknek meg kell erősödnie, különben pusztán marad ez a hely, a szó igazi értelmében is. Teljes szívünkkel Istenhez kell fordulnunk.

Olvastuk, hogy az életben maradókra fegyver vár. (Mindig felkavar, ha háborúkról, erőszakról olvasok … nagy kegyelem, hogy külső békességben élünk. Legyünk hálásak, és törekedjünk a belsőre is). Isten tekintete elől nem lehet elrejtőzni: senki nem fog elmenekülni. A holtak hazájából, az égből is összeszedem őket. Atombunkerekből is. Nagyon kemény szózat. A büntetés elől senki nem térhet ki. Nem az ítélet elől kitérni kell (nem is lehet), hanem a kegyelemhez megtérni.

   Szemmel tartom őket, de nem javukra. Pedig Isten reánk figyelése a kegyelmet jelenti … Áldásformulaként hangzik: fordítsa az Úr az ő orcáját tereád.

   A látomás valóra válik akkor, amikor az Úr megérinti majd a földet – értjük az utalást -  amit oltárul rendelt, hogy az emberek őt szolgálják, áldásában részesüljenek, örömben, békességben éljenek. Az pedig megrendül. Mert hatalmas az Úr! Mert az övé az ég és a föld teljessége. 

    Arról is szól a próféta, hogy mindenik nép az Istené (érdekes gondolat) … de kiválasztott népét különösképpen számon kéri, megrostálja. Aki többet kap, attól többet várnak el. Szülő is szigorúbb saját gyermekével. 

   A második részben a boldog jövő ígéretéről, a helyreállításról olvasunk. Mint amikor vihar után kisüt a nap. Olyan örvendetes, felszabadító ez az üzenet. Végül Isten kegyelme diadalmaskodik. Ez az ő akarata. Ez a történelem végkicsengése. Felállítják a ledőlt épületeket, a réseket kijavítják (aktuális). Birtokba veszik (nem legyőzik) a többi népeket, Istenről nevezik el. Megértik, hogy mindnyájan az Úréi vagyunk.

A földre, annak termésére kiárad Isten áldása: egymás nyomába lépnek vető és arató, must csorog a hegyekről … jóra fordul minden. Újzsenge ünnepét tartottuk a múlt vasárnap … olyan kevesen örvendeztünk Isten színe előtt. Lélekben egyre szegényebbek vagyunk.

   Városokat építenek újjá, szőlőket plántálnak, kerteket ültetnek. Áldás és békesség uralkodik Isten népe körében. Adja az Úr, hogy – hozzá térve – mindez igaz legyen közöttünk is. Ámen.

 

 

 

Urunk, Istenünk, mindenható mennyei Atyánk Jézus Krisztusban!

Áldott legyen örökkévaló szent neved, hogy a te gyermekeid lehetünk,

ahogy szent Igédben tanítod, örökséged részesei. Köszönjük, hogy először azt hallottuk, azt érthettük meg, hogy te mindnyájunkat kivételes módon szeretsz, fontosnak tartasz, és fáj a te atyai szíved, ha elfordulunk tőled a magunk vesztére. Bocsásd meg, hogy nagyravágyásunkban, énünk tékozlásra vezető kiélésében hátat fordítunk neked, megtagadjuk szeretetedet, kegyelmedet … ki-ki a saját útjára térünk, és elherdáljuk lelki kincseinket, elveszítjük békességünket, eljátsszuk hitünket, bizodalmunkat. Döbbent rá arra ezekben a mélységekben, hogy te más életet szántál nekünk, te azt akarod, hogy tisztaságban, örömben éljünk, megtaláljuk a helyünket, áldásaidban bővelkedjék az életünk. Hálát adunk, hogy eltávolodásunkban is velünk vagy, szereteted vonz magához … és mindig kész vagy megbocsátani, befogadni. Így jövünk hozzád, részeltess kegyelmed megújító erejében, szereteted gyógyító ölelésében … Őrizz meg a gőgtől, az irigységtől, attól, hogy mi, akik tapasztaltuk kegyelmedet, ezt másoktól elvitassuk. Hiszen egyformák vagyunk, valóban nincs amivel dicsekednünk … Add, hogy befogadjuk egymást.

Könyörgünk gyülekezetünkért, betegeikért, öregeinkért, egyedül valókért, gyászolókért, külső gondokkal küszködőkért, lelki problémákkal vívódókért, tékozlókért, békességre vágyókért. Adj megértést nekünk, hozzád térést. Újítsd meg gyülekezetünket vezetőiben és tagjaiban, családjaiban és személyeiben. Cselekedd Lelked által, hogy úgy készüljünk templomszentelési ünnepünkre, hogy készek legyünk lélekben is újulni, közösségünkben megerősödni, összefogni, együtt hozzád térni. Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, áldj meg és szentelj meg minket. Ámen.

 

Urunk, irgalmas mennyei Atyánk,

őszinte szívvel és lélekkel fohászkodunk hozzád: te áldd meg kegyelmedből

a templomjavítás hátralevő munkálatait, adj nekünk erőt, bölcsességet és egyetértést,

és áldd meg Szentlelked által a szentelés ünnepét, Igéd üzenetét, együttlétünket,

a vendéglátást, hogy minden megváltó akaratod szerint történjen, hogy életünk is

szentebbé váljon, megerősödjünk hitünkben, közösségünkben.

Indítsd arra gyülekezetünket, gyerekeket, fiatalokat, felnőtteket, időseket,

körzetenként, családonként a híveket, hogy meginduljanak, eljöjjenek, 

hogy közösen tudjunk hálát adni, előtted örvendezni, reménységünkben megújulni,

áldásaiddal betelni, és fogadalmat tenni Krisztus Urunk követésére,

a hűségben való megmaradásra. Kérünk, áldd meg a hozzánk látogató vendégeket is,

hogy tiszta szívvel tudjuk őket fogadni, hogy szeretetünkben megérezzék

a Krisztus szeretetét, jóságát, hogy egymás hite által épülni tudjunk.  

A külső javítást a te segítségeddel mi végeztük, de a belsőt, a lelkit egyedül te tudod

munkálni és véghezvinni. Hadd legyünk a Szentlélek templomai, akikben

beteljesíted megtartó, üdvözítő akaratodat. Hadd szolgálja, mennyei Atyánk,

ez az alkalom is a lelki ébredést, életet és megmaradást földi és mennyei értelemben.

Hallgasd meg a következőkben fennhangon vagy a szívek mélyén elhangzó könyörgéseket is, Jézus Krisztusért. Ámen.

 

Légy áldott, örökkévaló Istenünk, mindenható mennyei Atyánk, megváltó Krisztusunk, vigasztaló Szentlélek, hogy meghallgatod könyörgéseinket és megadod szívünk kérést a te dicsőségedre,

a mi javunkra és üdvösségünkre. Ámen. 

 

 

Lk 17, 1-6 (emei közgyűlés, szept.8.)

 

     Az evangélium csodája, hogy a legszemélyesebb értelemben Krisztusra irányítja a figyelmünket, hogy az ő szavát halljuk meg, az ő szeretetét érezzük át. Egy sokatmondó hasonlat szerint a beszélő csupán ajtót nyit, hogy – róla elfeledkezve - a belépő jelenlétével teljen meg a szívünk. 

    Jézus így szól a tanítványaihoz: lehetetlen, hogy botránkozások ne essenek. Igaz, milyen sokszor tapasztaltuk ennek igazságát?  „Botránkozásul vagyok neked én, és botránkozásul vagy te nekem.” (Reményik: Lefelé menet) Odamondtak és odamondtam, türelmetlenek voltak és türelmetlen voltam, sértettek és sértettem. Gyarlóságunk törvénye ez.  Miért esik le a kövecske a földre, kérdezte a tanár diákjaitól, miután kinyitotta lefele fordított öklét, amiben egy kavicsot szorongatott? A gravitáció miatt, hangzott a válasz. Ez csak a külső ok, magyarázta a tanár.  A belső ok az, hogy kiengedtem a kezemből. Elég jól, erősen tudjuk-e tartani a kezünkben, a szívünkben az Igét, Isten szeretetét, hogy mindig azt adhassuk környezetünknek, családunknak?  Hogy a békességet képviseljük minden helyzetben? Sokszor úgy gondoljuk: jól meg tudnánk élni a közösségi életünket, ha mások nem zavarnának ebben. Ismerjük az egyszeri katona történetét, akit a kiképzés után elvittek a frontra, és az első puskalövések eldördülése után kétségbeesve futott a feletteséhez jelentést tenni: őrmester úr, ezek visszalőnek.

  Ha ki szerettem volna ábrázolni ezt a prédikációt, a nyakamban egy nagy malomkővel kellett volna feljöjjek a szószékre.  Mindnyájunkat fenyeget ez az ítélet.  Jaj annak! … Menthetetlen vagy, ó, ember, írja Pál. Ki nem élte át ennek keserűségét? Talán lelkészi körben is, a presbitériumban, a gyülekezeti szolgálatban … Szerettünk volna mindenben bölcsen eljárni,  makulátlan bizonyítvánnyal lezárni egy-egy szakaszt, mint akik mindig azt mondtuk, tettük, amit kellett, de Jézus figyelmeztetéséből felismerjük: ez nem sikerült. Nagyon komolyan kell vennünk. Jézus hozzáteszi, ritkán hallunk ilyet a szájából: vigyázzatok magatokra. Abban, hogy miként vigyáztok másokra: a kicsinyekre, a gyermekekre, családra, gyülekezetre. Azokra, akik számára valamiképpen példaképek, elöljárók vagyunk. Jaj, ha elgáncsoljuk egymást a hit útján, ha tiszta, ártatlan szívekben keltünk megütközést, ha megoltjuk a Lelket, ha embereket idegenítünk el Krisztustól! Ha panaszunkkal, haragunkkal, önzésünkkel, anyagiasságunkkal a gonoszt szolgáljuk és erősítjük. Egyházszakadások, közösségeinkből kiábrándult emberek történetei intenek, emlékeztetnek felelősségünkre. Súlyosabb kérdések ezek minden pályázati ügynél. 

    Továbbmenve: a megbocsátás területén sem könnyű a dolgunk. Ha vétkezik a testvéred ellened. Jézus tanítása testvéri közösségben, az egyenrangúság feltétele mellett juthat érvényre. Vajon olyan egyértelmű az, hogy ő vétkezett? Hátha a „testvér” – a kifejezést a magam részéről  idézőjelbe tenném - úgy gondolja, hogy én vagyok a hibás? Nem mindig könnyű eldönteni a ki kezdte? kérdést. Békítési próbálkozásaink kudarcai mutatják. Beleveszünk a részletekbe, nem jutunk előbbre.  Pedig a képlet egy egyszerű formulára redukálható: kinek kell megbocsátania. Ha nekem – mert általában az énem a sértett fél -, akkor rajta, tegyem meg.  A konfliktusban levők többnyire a másik magatartásával foglalkoznak. Hogy megbántottak, kisemmiztek, nevetségessé tettek, levegőnek néztek, félrevezettek, elgáncsoltak, megrágalmaztak. Jézus arról beszél, mi az, amit én kell megtegyek. Nem a mások megváltoztatása, hanem saját megváltozásom a feladatom. Figyelmeztesd! Mint aki aggódsz érte. Mert valamiképpen ő van veszélyben. Azzal, hogy megsértett, hogy igazságtalan volt – ha valóban -, nemcsak nekem ártott, hanem saját fejére is bajt hozott. Vigyázz, testvér, veszélyes út, amin jársz: nem lesz jó neked, nem lesz jó nekünk! Ki az, aki aggódik az őt megsértő, vele szemben igazságtalanul eljáró testvére miatt? Mi általában sértett önérzetünk miatt aggódunk. Akkor viszont nem a Krisztus lelkületét hordozzuk… aki lehetőséget teremtett számunkra is arra, hogy szembesüljünk bűneinkkel és elnyerhessük a bocsánatot. A krisztusi út más irányba visz, mint amit mi követni szoktunk. Akarunk-e ezen járni? Nem biztos, hogy eléred a testvéred szívét, de indulj el feléje. Tudjuk, a farizeusokat, az írástudókat nem hatotta meg a Jézus gesztusa. Milyen vétekről beszél?  Ha megbánja, bocsáss meg!  A békesség helyreállásának két nagy feltétele hangzik itt el: megbánni, megbocsátani. Az első a nehezebb. Posztkeresztyén világunkban egyre inkább. Egyik híres novelláskötet címét parafrazálva: alig akad ma bűnbánó ember. „Megvalljuk és megismerjük szent felséged előtt, hogy mi szegény bűnösök vagyunk”. Ez a mondat inkább beidegződött vallási gesztus, mint töredelmes vallomás. Olyat is hallottam (és mintha egyre jellemzőbb lenne ez a gondolkodás): nekem senki sem kell megbocsásson. Isten sem.  Akkor be is fejeztem vele. Kvittek vagyunk. Akkor tökéletes ember vagyok. Nincs szükségem kegyelemre. Isten őrizzen ettől!

Bocsáss meg naponta hétszer is. Mennyi esélyt adunk egymásnak? Sokszor még egyet sem. Valaki megsért, aztán úgy megsértődünk, hogy tényleg megközelíthetetlenné válunk. Ha ismerjük Isten nagy kegyelmét, nem lehetünk ilyen kicsinyesek. Persze, nem könnyű a Krisztus útja, de a lelkünk megkönnyebbül rajta. Képzeljük el: valaki gonoszkodó szándékkal gúnyos megjegyzést tesz ránk, aztán odajön azzal, hogy megbánta, és ez – egyetlen nap alatt - még hatszor megismétlődik. Meg tudnánk-e bocsátani? Nem tudom, melyik barátság, melyik házasság bírná ezt ki? Azt mondanánk a másiknak: komolytalan vagy. Mert túlságosan komolyan vesszük magunkat. Hogy lehet elviselni?  Vajon tudjuk-e azt, hogy megbocsátás felszabadít, erőt ad? Egyik holokauszt túlélő mondta: ha nem bocsátok meg, utólag belepusztultam volna.

    Nem véletlen, hogy Lukácsnál  e tanítást követően hangzik el: növeld a hitünket. Nekem is ez a kérés jut eszembe. Több hitre van szükségünk. Nem nagyobb erőre, nem alaposabb tudásra … több hitre. Ahol eszünk, logikánk azt mondja: nincs tovább, ott hitünk továbbvisz.  Jézus nem azt mondja, hogy jó kérés, akkor kaptok egy kis hitet. Jézus nem tett olyan csodát, hogy valakit pl. megérintett és megduplázta a hitét.  A hitnek, szeretetnek bennünk kell növekednie. Krisztus jelenlétében. Ahogy a mustármagnak, a fügefának … A furcsa példa arra utal: a hitben élet és erő van. Szép hitünk van, csak nem élő. Szép hitvallásaink, de hatástalanok. Miért néptelenedtek el az életerős, színtiszta református közösségek Kalotaszegen, Ormánságban? A hit az életet szolgálja. Valami baj van. Hitünknek élővé kell válnia és növekednie kell. Még természetellenes környezetben is gyökeret vernie. A hit fügefája tengeren is megél … Egy kertésztől kérdezte barátja: miért öntözöd ezt a fát, ki van száradva. Megszoktam, hangzott a válasz.

   A végén még kérdezzünk vissza: meghallva Krisztus tanítását, teszek-e egyetlen lépést azért, hogy több legyen a békesség bennem, környezetemben? Visszafogom-e magam, hogy ne mondjak rosszat haragosomról, rontva a megbocsátás esélyeit? Odafigyelek-e jobban Isten akaratára, magamra, másokra? Kérem-e azt őszinte szívvel,  hogy hitem élni kezdjen? Vagy azt mondom: mindez csak a templom laboratóriumi feltételei között érvényes. Az életben nem. Egyik lp. mondta: úgy el vagyok keseredve, 20 éve prédikálok, és semmi eredményét nem látom …magamban. Kérjük az Urat, együtt az apostolokkal: növeld a mi hitünket! Ámen.

 

    Urunk, kegyelmes mennyei Atyánk Jézus Krisztus által a Szentlélek közösségében,

hálát adunk ezért az alkalomért, találkozásért, hogy sok helyről összegyűlve együtt lehetünk, együtt kereshetjük szent akaratodat.

   Köszönjük, hogy először szent Igédre nyitottad meg a fülünket, Megváltó Urunkra irányítottad figyelmünket, hogy az ő jóságával, békességével, szeretetével teljék be a szívünk … hogy ne saját indulataink, nagyravágyásunk, egymást sokszor megbotránkoztató önzésünk irányítson. Add, hogy komolyan vegyük Igédnek intését, tanácsát: törekedjünk arra szavainkkal, cselekedeteinkkel, hogy egymás segítői legyünk a hit útján: családban, gyülekezetben. És taníts minket megbocsátani, amiképpen Egyszülött Fiad érdeméért Te is megbocsátasz nekünk, elengeded tartozásunkat, megtartó közösségedbe fogadsz, úgy tekintesz ránk, mint édes gyermekeidre. Add, hogy innen kiindulva meglássuk egymásban a testvért, akkor is, ha a másik ember - lelkészkollégánk, presbitertársunk, közösségünk tagja - vétett ellenünk. Ha pedig mi voltunk igazságtalanok, gorombák, lekezelőek, akkor vezess minket őszinte megbánásra. Értesd meg velünk, tudatosítsd bennünk azt, hogy csak így lehet tiszta lélekkel tovább menni, szolgálni.

   Kérünk, Urunk, növeld a mi hitünket, tedd élővé, hogy minden helyzetben megmutatkozzék annak ereje, áldása. Munkáld ezt a csodát, ennek kiteljesedését  – élő jelenléted által – gyülekezeteinkben, egyházmegyénkben. Hadd legyünk a hit emberei, hogy életet nyerjünk.

   Kérünk, te adj bölcsességet tanácskozásunkban, döntéseinkben, a választás során. Nagy kiváltság, hogy a te szolgálatodban állhatunk, és hisszük, hogy munkálkodásunk nem hiábavaló. Könyörgünk azokért, akik eddig viseltek tisztségeket, és most leteszik ezt a megbízatást, azokért is, akik most vállalnak plusz feladatokat. Áldj meg mindnyájunkat tevékenységünkben, egyéni és közösségi életünkben, hogy országod növekedjék, dicsőséged nyilvánvalóvá legyen gyülekezeteinkben, anyaszentegyházunkban. Krisztus Jézusért. Ámen.       

 

 

Lk 17, 11-19

 

11 Amikor Jézus úton volt Jeruzsálem felé, Samária és Galilea között haladt át.

12 Amint beért egy faluba, szembejött vele tíz leprás férfi, akik távol megálltak, 3Móz 13,45-46

13 és kiáltozva kérték: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!

14 Amikor meglátta őket, így szólt hozzájuk: Menjetek el, és mutassátok meg magatokat a papoknak! És amíg odaértek, megtisztultak. 3Móz 13,49

15 Egyikük pedig, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, és fennhangon dicsőítette Istent.

16 Arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott neki. Ez pedig samáriai volt.

17 Megszólalt Jézus, és ezt kérdezte: Vajon nem tízen tisztultak-e meg? Hol van a többi kilenc?

18 Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen?

19 És ezt mondta az Úr: Kelj fel és menj el, a hited megtartott téged.

 

 

   Jézus úton van Jeruzsálem, az áldozat helyszíne fele. Nem magával van elfoglalva… még most is másokra figyel, másoknak szolgál. Vegyes lakosságú területen halad át: Szamária és Galilea határán.  De a betegség, a nyomorúság – látjuk - eltörli az etnikai, társadalmi határokat, különbségeket, összeköti a bajban levők sorsát. Az egymás elleni harc mindig akkor kezdődik, amikor túl nagynak érezzük magunkat.

    Jézussal szembejön tíz leprás férfi, akiknek meg van pecsételve a sorsuk, meg vannak számlálva a napjaik. Szinte azt mondhatnánk: a halálraítéltek találkoznak a halálra készülővel. Aki értük is feláldozza életét. Messziről kiáltozva kérik a Jézus segítségét. A törvény szerint nem szabad megközelítsék az embereket, az egészségeseket. Az jut eszünkbe: a bűn, a hitetlenség eltávolít egymástól.  Egy-egy szenvedély, megkötözöttség olyan messze tudja sodorni, úgy el tudja idegeníteni a hitvestársat, gyermeket, testvért. A bűn taszító, a szeretet vonzó erőt fejt ki.  

   Jézus, Mester, könyörülj rajtunk. Ebben a kétségbeesett kiáltásban nem is említik a gyógyulást, hiszen látszik rajtuk, hogy mi a legnagyobb nyomorúságuk. De kérésük valóban mélyebb értelmű: Jézus az, aki könyörülni tud minden bajunkban rajtunk. Aki meg tud szabadítani bűneinktől, aki meg tud erősíteni erőtlenségeinkben, békességet tud adni békétlenségeinkben. Ott van-e ez a hitből fakadó kérés a szívünkben?

   Olyan egyszerűen történnek a dolgok. Jézus meglátja őket… tekintete találkozik ezeknek a szerencsétlen, a társadalomból kirekesztett, szenvedő embereknek a tekintetével. Jézus meglátja sebeiket, elesettségünket, és megtelik a szíve irgalommal, együttérzéssel, gyógyító akarattal. Szól is hozzájuk: menjetek el, és mutassátok meg magatokat a papoknak! Ui. a törvény szerint ők voltak azok, aki megállapíthatták a gyógyulás tényét.

   A történetnek döntő fordulata ez: a tíz leprás elindul. Ha magukra vagy egymásra néztek, akkor még a betegségnek szörnyű tüneteit láthatták - eltorzult arc, elformátlanodott végtagok, váladékozó mély sebek -, és megkérdezhették volna: hova induljunk. Így? Menjünk el, és váljunk a világ csúfjává? De ők a Jézus parancsát komolyan vették. „Kihallották” belőle az ő mennyei hatalmának teremtő hangját. Ha ő elküldött, akkor elmegyünk. Amint vagyunk. Ha ő gyógyulást ígért, akkor - még ha nem sok jele is látszik annak rajtunk - bizonyára meg fogunk gyógyulni.

   Ha Jézus azt ígérte, hogy megtisztul, rendbe jön az életem, még ha most fájó káosz is az egész, akkor engedelmeskednem kell neki, és meglátom majd az Úr szabadítását. A baj az, ha csak magunkra nézünk, vagy mások életét vizsgálgatjuk kicsinyhitűen. Hogy legyen ebből békesség, amikor a másik semmit nem változik?  Ám ha Jézus elküld, ha kér, parancsol valamit, akkor ő véghez is viszi gyógyító szándékát. A csoda az engedelmességben megtett úton, menet közben megy végbe. Az út része a célnak. Mi egyből a célnál szeretnénk lenni… de ahhoz vállalnunk kell az utat is: kapcsolataink rendezésében, bűneinktől való szabadulásban. Tedd, amit az Úr mond, és megtapasztalod segítségét, gyógyító hatalmát! Ne szíved okoskodására figyelj, hanem az ő szavára! Ha azt mondja, bocsáss meg, fordulj el valami rossztól, kezd újat valamiben, akkor tedd azt!  Odaértek, megtisztultak.

   A történetnek másik döntő pontjához érkeztünk. A betegség ezeket az embereket – a szenvedés, a kirekesztettség mellett - valóban egy monoton, unalmas életformára kényszerítette. De most minden megváltozik. Meggyógyultak, szabadok lettek, minden lehetőség kitárult előttük. Mi az, amit először tesznek? Hogyan kezdenek neki az új életnek? Mi következik? Hova mennek? Kilenc esetében nem tudjuk. Az evangélisták Jézusra fókuszálnak. Arra, ami körülötte történik. Ő az élet forrása. Minden, ami rajta kívül van, az a világ kérkedése, mulandó csillogás. Említésre sem méltó. A meggyógyultak közül kilenc nekiszaladt a nagyvilágnak. Minden a miénk lehet, mindent megszerezhetünk, amit ez az élet kínál. Csak ez az „élet”, amit annak nevezünk, éppen az igazi életet nem kínálja. Sok történetet hallottam arról, hogy súlyos betegségben szenvedők, börtönbe vetettek, vagy valami kényszerhelyzetben élők nagy fogadalmakat tettek: ha meggyógyulok, ha megszabadulok, akkor… és amikor beteljesült a nagy kívánság, nem teljesült be az ígéret.

    Nagy kérdés az, hogy az ember mit kezd a szabadságával. Mert, igaz, nagyon sajnálnánk azt, akit arra kényszerítenének, hogy megtagadja vallását, ne használja anyanyelvét, hogy egészségét súlyosan károsító életmódot folytasson, akitől erőszakkal elvennék gyermekét, mielőtt megszülné, akit nem engednének közösségbe járni, stb., ezeket egyenesen felháborítónak, embertelen dolognak tartanánk. De ha önként választjuk mindezt? Ez az evangéliumi történet figyelmeztet arra: Krisztus nélkül a szabadságunk csak önámítás. Előbb utóbb a bűn szolgaságává válik. Aki nem vele gyűjt, az tékozol.

   Egy közülük, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért hozzá. Tízből egy. Azaz 10 százalék.   Ezzel a gonddal viaskodunk az egyházban is. Ez a probléma nyomaszt, gyötör, foglalkoztat: a túlnyomó többség távolmaradása, közömbössége. Fiataljaink elidegenedése (az utóbbi 10 évben kb. 100 fiatal konfirmált gyülekezetünkben… jelenlétük sokszor csak az 1 százalékot üti), fiatal családok kiesése, csaknem teljes elszakadása… idősebbek elmaradozása, leszokása - talán kényelemből, vagy neheztelés miatt. Miért nem kell sokaknak a lelki közösség, Isten Igéje, Krisztus megváltó szeretete? Tudom, ezer ok van… A kilencnek is rengeteg kifogása lehetett: család, munka, szórakozás.

    Kell-e erről beszélni? Kétségtelen, mindenekelőtt örülni kell azoknak, akik jönnek, itt vannak. Hála Istennek, gyülekezetünkben még egy meghatározó, tekintélyes réteg számára fontos ez. Vagyunk, és ezért nagyon hálásaknak kell lennünk. Azonban az Igében Jézus is szóvá teszi a 9 hálátlanságát, érdektelenségét. Beszélni kell róla, emlékezetni, elgondolkoztatni az embereket! A kilenc már nem hallotta, de hallották a tanítványok. Tudnunk kell, hogy ez nem természetes, ez nem vezet jóra, az Istentől való elfordulásnak, a keményszívűségnek nem lesznek jó következményei. Lesz gazdagságunk, de öröm nélkül, lesznek kapcsolataink, de szeretet nélkül, lesznek sikereink, áldások nélkül, lesz bebiztosított mánk jövő nélkül. Nem Jézusnak volt szüksége arra, hogy hálát adjanak neki, hanem a róla elfeledkezőknek. Hogy szembenézzenek azzal, aki meggyógyította. Hogy megértsék az ő közelében, hogy miként lehet értékes és szép az életük. 

   Azt is tisztáznunk kell, nem jelenthetjük ki: az istentiszteleten résztvevők száma teljesen azonos a Jézushoz fordulók, a benne hívők számával. Ez sem egyik, sem másik irányba nincsen így. Igen, itt is lehet érintetlen maradni, és otthon is lehet imádkozni, Bibliát olvasni, de kérdés az, hogy azok közül, akik nem jönnek, ezt hányan teszik meg őszinte szívvel, odafigyeléssel. Másfelől: ha valaki tényleg komolyan veszi Isten szavát, akkor abból azt is megérti, hogy mennyire fontos a találkozás, a közösség megélése, hitünk ilyenképpen való erősödése. Amíg lehetőségünk van rá, addig élnünk kell vele.

   Persze, nekünk mindenekelőtt Krisztushoz kell odafordulnunk, hit által hozzá ragaszkodnunk. Őt követni, aki megváltott minket, aki gyógyító hatalommal és megtartó szeretettel hordoz. Akiben van a mi megtartatásunk.

    Egy samáriai jött vissza. Egy samáriai tért meg. Mert a megtérés: Krisztushoz érkezés. Azé a kegyelem, aki elfogadja. Azé az áldás, aki él vele. Azé az élet, aki hittel megragadja azt Krisztusban. Istennek mindig lesz népe. Ha nem kell a választott népnek, akkor a pogányoké lesz. Ha nem kell a gazdag Európának, a szegény Afrika befogadja. Ne maradjunk ki Isten kegyelméből! Fogadjuk el! Forduljunk Krisztushoz! Halljuk meg szavát boldog örömmel a szívünkben, hallja meg családunk, gyülekezetünk, népünk: a te hited megtartott téged! Ámen.    

 

Urunk, örökkévaló Istenünk, mennyei Atyánk, hálát adunk neked életünkért, testi-lelki javaidért, amiben részeltetsz minket, családunkért, a gyülekezet közösségéért. Magasztalunk téged, hogy Szent Fiadban a békességre, az üdvösségre hívtál el. Dicsőítünk gyógyító hatalmadért, amit mi is sokszor megtapasztaltunk. Most különösképpen megköszönjük szabadságunkat, szabad akaratunkat, és ugyanakkor kérjük a te bölcsességedet, hogy helyesen tudjunk dönteni, kérjük a te bölcsességedet, hogy a jót válasszuk, hogy megértsük: nincsen áldás, békesség Krisztus nélkül. Még az egészség sem elég önmagában, az anyagi javak sem boldogítanak, mert egyedül benne találhatjuk meg életünk teljességét. Indíts arra, hogy hozzá térjünk! Őrizz meg a hálátlanságtól, attól, hogy úgy fogadjuk el áldásaidat, hogy közben elfeledkezünk rólad! Őrizz meg a lelki közömbösségtől, híveid közösségétől való elszakadástól, saját önfejű útjainktól!

    Könyörülj rajtunk, mennyei Atyánk, vívódásunkban, az elidegenedés, elvilágiasodás miatti bánkódásunkban!  Szentlelked által munkálkodj közöttünk, érintsd meg a szívünket, gondolkoztass el, hadd ismerjük fel egészen világosan, hogy ha nem ragaszkodunk hittel hozzád és szeretetben egymáshoz, akkor elveszünk! Akkor nem csak életünk lesz üres, hanem üressé válnak templomaink, otthonaink. Egyedül a Krisztusban való hit tarthat meg minket. Segíts egymást is buzdítani, bátorítani! Adj lelki megújulást gyülekezetünkben! Áldd meg templomszentelésre készülésünket, nyújtsd segedelmedet külső munkáinkban, és lelki ráhangolódásunkban.

   Imádkozunk a betegekért, gyászolókért, megszomorodottakért, bajban levőkért, lelki terheket hordozókért. Köszönjük, hogy mindnyájan megtapasztaljuk gyógyító, megtartó kegyelmedet Jézus Krisztusban. Hadd legyen igaz az ő szava közöttünk is: a te hited megtartott téged. Ámen. 

 

 

Lk 18, 18 – 30 (vas.de.)

 

18 Akkor egy előkelő ember megkérdezte tőle: Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?

19 Jézus ezt válaszolta neki: Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó az egy Istenen kívül.

20 A parancsolatokat tudod: „Ne paráználkodj, ne ölj, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, tiszteld apádat és anyádat!” 2Móz 20,12-16

21 Ő pedig így szólt: Mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva.

22 Amikor Jézus ezt hallotta, így szólt hozzá: Még egy fogyatkozásod van: add el minden vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben, azután jöjj, és kövess engem!

23 Az pedig, mikor ezt meghallotta, nagyon elszomorodott, mert igen gazdag volt.

24 Jézus ezt látva, így szólt: Milyen nehezen mennek be a gazdagok az Isten országába!

25 Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni.

26 Akik pedig ezt hallották, megkérdezték: Akkor ki üdvözülhet? Lk 19,8-9

27 Ő így felelt: Ami lehetetlen az embereknek, az Istennek lehetséges.

28 Ekkor így szólt Péter: Íme, mi otthagytunk mindent, és követtünk téged.

29 Ő pedig ezt mondta nekik: Bizony mondom nektek, hogy mindaz, aki elhagyta házát vagy feleségét, testvéreit, szüleit vagy gyermekeit az Isten országáért,

30 az a sokszorosát kapja vissza már ebben a világban, a jövendő világban pedig az örök életet.

 

 

    Jó lenne mindig úgy figyelni ezekre az evangéliumi történetekre, úgy elgondolkozni rajtuk, mintha először hallanánk. Egy régi intés szerint: úgy olvasd, hallgasd, mintha először és utoljára tennéd.

   Egy előkelő ember megy Jézushoz. Ez nemcsak gazdagságot jelentett, amiről később szó is esik, hanem nemes származást, társadalmi rangot, befolyást is. Olyan minősítések ezek, amik ma is sok embert vonzanak, sok embernek a legfőbb vágyát írják le. Gazdag lenni, kiemelkedni mások közül, nagy elképzeléseket véghezvinni, híres lenni, hogy csodáljanak az emberek. De a nagy kérdések, amik a szeretetre, a boldogságra, az élet értelmére és az üdvösségre vonatkoznak, „ezen a szinten” is maradnak. Talán még inkább elmélyülnek, hiszen a földi célokat elérvén még inkább megmutatkozik azok elégtelen mivolta, a szomjúság valami több, igazibb után.

   Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? Nem puszta kíváncsiskodás ez, valóban a szívből fakadó óhaj. A gazdag ifjú (ahogy a hagyomány nevezi) úgy kérdez, mint aki megszokta, hogy kisebb-nagyobb ráfordítással meg lehet szerezni, el lehet érni azt, amire vágyunk. Mintegy irányítani, kontrollálni lehet az életet.  A sok pénzzel, nagy befolyással rendelkezők tipikus hozzáállása ez. Mit tegyek, mennyit adjak? Pedig földi vagyonnal csak földi dolgokat lehet megszerezni, csak földi terveket lehet megvalósítani. Nyilván, azok is fontosak a maguk helyén, de nem a teljességet jelentik. Vannak magasabb lelki értékek, amihez nem elég a pénz, még ha sok van is belőle

   Jézus a jó jelzőre kérdez rá. Miért mondasz engem jónak? Egyedül Isten jó. Ő minden jónak a forrása. Ha a jót keresed, akkor teljes szíveddel fordulj felé. Vagy csakugyan felismerted, hogy én az Istentől jöttem, és kész vagy mindent elhagyva követni engem? Ha a jót akarjuk, akkor nem hagyhatjuk ki Istent a számításainkból, sem azt, akit elküldött értünk.

   Jézus ezután a parancsolatokra mutat rá. A második tábla 5 törvényét sorolja fel… talán azért, hogy ennek a gazdag embernek az embertársakra irányítsa a figyelmét. Szegényekre, szűkölködőkre, akikkel talán nem törődött eléggé. Elméleti hite volt, úgy gondolta, hogy ezzel az elvont vallásossággal eleget tesz mindennek, kifizet mindent – erre utal magabiztos válasza is. Pedig nem lehetünk jó kapcsolatban Istennel, ha nem vagyunk jó kapcsolatban egymással. Nem lehet szeretni a szülőt, ha gyermekeivel szemben közömbösek vagyunk.

   Csodáljuk a gazdag ifjú vallásos önbizalmát: mindezt ifjúságomtól fogva megtartottam. Egy erkölcsös ember áll előttünk, aki méltán számít teljes tiszteletre és megbecsülésre mások részéről. Talán Jézustól is ezt várja.

   És hideg zuhanyként éri a Jézus kijelentése: még egy fogyatkozásod van. Add el minden vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben! Ha tele van a kezed gyűjtött vagyonnal, a szíved a meggazdagodás vágyával, nem fogadhatod el az Isten országát. Csak önmagadat megüresítve tölthet be az Isten kegyelme. Amíg azt hiszed, hogy te szerzed meg, te fizeted meg, addig hamis úton jársz. Az örök élet, ami ingyen adatik, csak akkor lesz a mienk, ha az mindennél fontosabb lesz. Jézus nem azt sugallja: ha odaadod vagyonodat, akkor már elég nagy áldozatot hoztál ahhoz, hogy a tied legyen, hanem sokkal inkább azt: amíg valami fontosabb, amíg valamihez jobban ragaszkodsz, az üdvösség nem lehet a tied. Mert nem is akarod igazán. Ha arra gondolsz, hogy palotáim vannak, hatalmas birtokaim, rengeteg pénzem, hadd szerezzük meg még ráadásként az örök életet is (kerül, amibe kerül), akkor rosszul gondolkozol. Az örök élet Krisztus életébe került, és semmiféle földi vagyonnal nem vásárolható meg, csak alázatosan, hittel fogadható el. Isten a legnagyobbat adta, azért nekünk is a legfontosabb kell legyen. Nem ráadás, nem egy plusz terv, egy sokadik trófea. (Istennek teljes szívből nyújtott ajándékát nem lehet fél kézzel elvenni.)

   Ha mindened odaadod, átengeded az Isten kezébe, akkor kincsed lesz a mennyben. Ameddig vagyonodat, gazdagságodat te szorongatod, addig megkötöz téged is, és nem tud (számodra sem) áldássá lenni. Kalózos filmben láttam: süllyedt a sok kinccsel megrakott hajó, mindenki menekült, de az egyik vezér nem tudott megválni a kincsektől, képtelen volt otthagyni a hajót, inkább az életétől vált meg. Amit nagyon szorongatsz, az téged is fogva tart. Amit megosztasz, az lesz áldás számodra is.  Amit odaadsz, az lesz a tied. Így működik a szeretet, így működik Isten országa. Ez a világ nem ezt a lelki törvényt követi.

   Jézus még hozzá teszi: jer, és kövess engem. A mennybéli jussod már biztosítva van, ha – mindent kiengedve kezedből – elfogadtad, megragadtad az Isten kegyelmét. Ezért hát kövess engem. Ez a ráadás. Követhetjük Krisztust, megtapasztalhatjuk csodáit, megérezhetjük szeretetét. Ez az út már része a mennyországnak. „Már most érzem szívemben az örökélet kezdetét”. Hiszen azt követem, akihez megérkezem majd.

    Olyan kijózanító, elgondolkoztató a fordulat: a gazdag ifjú ezt hallván, elszomorodott. A lehető legnagyszerűbb ígéret hangzik el, ő pedig elszomorodik. Üdvösség, Krisztus követése… ő pedig keserű szívvel fordít hátat ennek. Nagyobb a pénz vonzása, a vagyon gravitációja, a hírnév bűvölete. A helyzet ugyanolyan kiélezett a mi esetünkben is: mi az, ami fontosabb, ami értékrended első helyére kerül. Ma is választani kell…

   Jézus megjegyzi: nehezen mennek be a gazdagok az Isten országába. Akiket földi javak, földi célok töltenek be, kötöznek meg, kerítenek hatalmukba. És egy meglepő hasonlatot említ Megváltó Urunk. Könnyebb a tevének a tű fokán... Ismerjük a lehetséges magyarázatokat (keskeny kapu, vastag kötél, stb.), de valószínűbb, hogy Jézus ezzel az abszurd hasonlattal úgy akar elgondolkoztatni, elképeszteni, hogy annál erősebb legyen annak az üzenete: Istennél minden lehetséges. Érdekes, a tanítványok jó reagálnak, mert azt kérdezik: akkor kicsoda üdvözülhet. Merthogy valamiféle gazdagsága mindenkinek van, valami, amihez nagyon ragaszkodik. Legyen anyagi érték, vagy valami belső ambíció. 

   Ekkor szólal meg Péter: mi mindent otthagytunk. Mintha azt kérdezné: mi a helyzet velünk. Jézus válaszában a kulcsszó az elhagyni. (Afiémi= elhagy, elbocsát, elenged.) Vagyis nem ragaszkodni, nem kötődni görcsösen a földiekhez, hanem átadni azokat Istennek, hogy az ő ajándékaiként kapjuk vissza. Felelős, hálás, Krisztusnak elkötelezett élet ez. Pál apostol írja: mintha nem élnénk e világgal. Van vagyonon, de nem én rendelkezem fölötte, családom, de nem az én tulajdonom. Szabadon, hálával használom Isten dicsőségére. Amíg az enyém, csak nekem van hasznom, vagy nekem sem. Ha elengedem, átengedem - áldássá lesz. Sokszorosan. Az örök élet biztos ígéretével. Ámen. 

 

   Magasztaljuk háromszor szent nevedet örökkévaló Istenünk, mennyei Atyánk Krisztus Jézus által a Szentlélek közösségében. Hálát adunk, hogy mindnyájan előkelő, mennyei származásúak vagyunk, hiszen hit által Krisztusban hozzád tartozunk, a te gyermekeid vagyunk. Bocsásd meg, ha sokszor saját érdemeinket, rangunkat, eredményeinket túl sokra tartjuk, pedig semmink sincs, amit ne kaptunk volna, ha pedig kaptuk, akkor valóban nem dicsekedhetünk vele.

   Köszönjük, hogy szent Igédben rámutattál, egyértelművé tetted: lelkünk éhségét és szomjúságát nem lehet földi javakkal kielégíteni, ha az egész világot megnyernénk is, maradni fog a békesség, szeretet, az üdvösség kérdése. Ezek a te ajándékaid, amiket nem lehet megszerezni, kiügyeskedni, hanem csak alázattal, hittel elfogadni. Valóban, a legnagyobb kincsek, értékek ezek. Segíts ezekre törekednünk! Azt is tanítottad nekünk, hogy csak akkor nyerhetjük meg, ha készek vagyunk elhagyni, elengedni mindazt, amihez görcsösen ragaszkodunk, amit magunkénak tartunk, ami önteltté és büszkévé tesz minket, ami hatalmat ad nekünk, önmagunkban erőssé tesz minket. Legyen az pénz, siker, befolyás, mindaz, ami betölt, és eltávolít tetőled, mert azt hisszük, hogy ezeket birtokolva nincs is rád szükségünk: A hitnek a keskeny kapuján ezekkel nem lehet áthaladni. Taníts meg minket a lemondásra, arra, hogy mindazt, amit birtoklunk, amit kezünkben szorongatunk, át tudjuk adni neked, hogy áldás legyen belőle: ránk és másokra nézve is. Hisszük, hogy általad lehet igazi örömünk vagyonunkban, családunkban, munkánkban, és ha hittel, felelőséggel viszonyulunk ezekhez, akkor tudjuk országod ügyét szolgálni, üdvösségünket munkálni.

   Áldd meg gyülekezetünket! Könyörgünk a betegekért, gyászolókért, szűkölködőkért, nehézségek közt lévőkért, azokért, akik saját maguk, saját nagyravágyásuk, önteltségük rabjai. Szentlelked által cselekedd, hogy egyre többen felismerjék a békesség ajándékát, a szolgálat boldogságát, az üdvösség egyedüli útját Krisztusban. Készíts minket külsőképpen és lélekben is a templomszentelés ünnepére, tedd azt a megújulás, a hozzád térés alkalmává! Krisztus Jézusért kérünk. Ámen.         

     

 

 

Zakariás 8 (vas.de.)

 

A Seregek Urának szava szól.

Ezt mondja a Seregek Ura: Szánalomra indultam Sion iránt, nagy-nagy szánalomra. Nagy haragra indultam, annyira féltem őt! Zak 1,14

Ezt mondja az Úr: Visszatérek a Sionra, és Jeruzsálemben fogok lakni. Akkor Jeruzsálemet igaz városnak nevezik, a Seregek Urának a hegyét pedig szent hegynek. Ézs 1,26; 4,3; Zak 1,16

Ezt mondja a Seregek Ura: Fognak még öregemberek és öregasszonyok üldögélni Jeruzsálem terein, és mindegyiknek bot lesz a kezében, mert magas kort érnek meg. Ézs 65,20

A város terei megtelnek fiúkkal és leányokkal, akik vígan játszadoznak a tereken.

Ezt mondja a Seregek Ura: Bár lehetetlennek tartja a megmaradt nép, hogy ez így legyen abban az időben, az én számomra ez mégsem lehetetlen – így szól a Seregek Ura.

Ezt mondja a Seregek Ura: Íme, én kiszabadítom népemet napkelet földjéről és napnyugat földjéről.

Hazahozom őket, és Jeruzsálemben laknak; az én népem lesznek, én pedig Istenük leszek, valósággal és igazán. Jer 24,7

Ezt mondja a Seregek Ura: Legyetek erősek, ti, akik hallottátok ezeket az igéket a próféták szájából akkor, amikor lerakták a Seregek Ura házának az alapját, hogy felépítsék a templomot. Ezsd 5,2; Ézs 35,3; Hag 2,9; Zak 8,13; Hag 1,9-11; 2,15-19

Mert azelőtt nem ért semmit, amit az ember keresett, sem az, amit az állatával keresett. Nem volt biztonságban az ellenség miatt sem a városból kimenő, sem a hazatérő, mert az embereket egymás ellen fordítottam.

De most már nem leszek olyan a megmaradt néphez, amilyen azelőtt voltam – így szól a Seregek Ura.

Mert békességben vetnek, a szőlő megadja gyümölcsét, a föld megadja termését, az ég megadja harmatát, és mindezeket a megmaradt nép tulajdonába adom.

És bár szitokszóként emlegettek titeket a népek, Júda háza és Izráel háza, én megsegítelek benneteket, úgyhogy áldássá lesztek. Ne féljetek, legyetek erősek! 1Móz 12,2; 5Móz 28,15-67; Zak 8,9

Mert ezt mondja a Seregek Ura: Bár úgy határoztam, hogy veszedelmet hozok rátok, mert elődeitek haragra ingereltek engem – így szól a Seregek Ura –, és azt nem is vontam vissza,

most viszont úgy határoztam, hogy jót teszek Jeruzsálemmel és Júda házával. Ne féljetek!

Ezeket tegyétek: Mondjatok igazat egymásnak! Hozzatok igaz és békét szerző ítéletet kapuitokban! Ám 5,15; Ef 4,25

Ne tervezzetek magatokban egymás ellen semmi rosszat, és ne szeressétek a hamis esküt! Mindezt gyűlölöm én – így szól az Úr. Zsolt 11,5; Zak 5,3-4; 7,10

Így szólt hozzám a Seregek Urának igéje:

Ezt mondja a Seregek Ura: A negyedik, az ötödik, a hetedik és a tizedik hónapban tartott böjt vidám örvendezéssé és boldog ünneppé változik majd Júda házában. Csak szeressétek az igazságot és a békességet! Zak 7,3

Ezt mondja a Seregek Ura: Eljönnek még a népek és a többi város lakói,

és az egyik város lakói elmennek a másikba, és ezt mondják: Gyertek, menjünk el, könyörögjünk az Úrhoz, folyamodjunk a Seregek Urához! Én is megyek! Ézs 2,2-3; Mik 4,1-3

Nagy népek és erős nemzetek jönnek Jeruzsálembe, hogy a Seregek Urához folyamodjanak, és az Úrhoz könyörögjenek. Zak 14,16

Ezt mondja a Seregek Ura: Azokban a napokban tízen is megragadnak a mindenféle nyelvű népek közül egy júdait ruhája szegélyénél fogva, és ezt mondják: Hadd tartsunk veletek, mert hallottuk, hogy veletek van az Isten! Ézs 8,8.10; Zak 2,15

 

 

     Zakariás – amint hallottuk – a babiloni száműzetésből való szabadulás időszakának prófétája. Neve azt jelenti: Isten megemlékezik. Isten megemlékezett népe bűnéről is, de az ő örök kegyelméről is. A fogságból immár hazatért népet szólítja meg a seregek Urának szava által a próféta. A romok fölött otthonokat kellene építeni, jövőt kellene tervezni, és annyi külső és belső visszahúzó erő van. Annyi borúlátás, kicsinyhitűség! Amiképpen bennünk is. A tét ugyanaz: megmaradni a hitben, az élet harcai között. Biztató üzenet hangzik el ebben a fejezetben. Szeretnénk, ha közöttünk is megvalósulna az Isten ígérete. Békesség, gyarapodás lenne.

   A helyreállítás, a megújulás alapja az Isten irgalma. Szánalomra indultam, és még nyomatékosabban ismétlődik: nagy-nagy szánalomra. A bűn, az engedetlenség - bár azzal csábít, hogy naggyá és erőssé tesz – megszégyeníti, romlásba taszítja az embert. Ha ismersz valakit, aki öntelten sértegeti embertársait, káromolja Isten nevét: ne irigyeld, inkább szánakozz rajta. Vesztébe rohan. Isten nem örül a bűnös bukásának. Szívében szánalom, kegyelem van irántunk. Ez az ő örök természete. Mivel ő nagyon szeret minket, ezért nagyon haragszik bűneinkre, amik nyomorúságunkat okozzák. Szent szenvedély izzik a szívében… nem vagyunk közömbösek számára.

   Hallunk – de csupán utalásszerűen – azokról a napokról, amikor a nép - keményszívűsége miatt - Isten ítélete alatt volt. Nem volt biztonság az ellenség miatt, semmit nem ért, amit az emberek nehéz munkával kerestek, mert az ellenség prédájává vált. Amit Isten nélkül érünk el, az tűnhet látványos sikernek, de nem sokat ér. Néha éppen saját magunk ellenségei vagyunk. Hány ember életét éppen saját gyarlóságai, szenvedélyei teszik üressé – külső és lelki értelemben is.  

    Most azonban ezt mondja az Úr: visszatérek a Sionra. Ez a kép azt sugallja: az elburjánzó gonoszság miatt, mert választott népe csak vétkeivel ingerelte, Isten egy időre elhagyta őket. Ha nem figyeltek rám, próbáljátok meg nélkülem! Isten nem erőlteti ránk magát. Szabadságunk van arra, hogy elküldjük. Őt, aki mindennek az Ura. Krisztust, aki az út, az igazság és az élet. Vajon felmérjük-e ennek következményeit? Ha valami baj ér, azt kérdezzük: „hogy engedte meg Isten?”, miközben életünkből, közösségeinkből, társadalmunkból kiűztük őt! Nélküle akarunk élni, semmibe vesszük akaratát, mégis – adott esetben – igényt tartunk oltalmára és védelmére.

    Isten jelenléte a békesség, a jólét, az élet garanciája. Akkor Jeruzsálem az igazság városa lesz, Sion pedig szent hegy. Módosítanunk kell a román közmondáson: Isten teszi szentté a helyet. Az ember annyiban, amennyiben az ő szentségét hordozza.

    Öregemberek és asszonyok üldögélnek Jeruzsálem terein, fiúk, lányok szaladgálnak utcáin… a béke uralmának szép leírása ez. Nem kell pusztító háborúkban elhullniuk az embereknek, összeérnek a generációk, helyreáll az élet ritmusa, rendje. A Sátán ezt az összhangot próbálja mindig felforgatni. Sok minden utal erre napjainkban is. Erkölcsben, emberi kapcsolatokban…

   Az adott történelmi helyzetben ennek a prófétai ígéretnek a beteljesedése lehetetlennek látszott. Sok mindent ítélünk mi lehetetlennek, amit Isten mégis megvalósít. Csoda volt templomunk felújítása is, és még nagyobb csoda lenne – ezt is Isten kegyelme tudja véghezvinni rajtunk, ha kérjük, ha szívünk szerint akarjuk, ha vállaljuk azt, ami reánk tartozik – ha közösségünkben megerősödnénk, megújulnánk. Amikor elhangzott ez a kijelentés Zakariás ajkáról, akkor az egyben biztatás is volt: családot kell alapítani, gyerekeknek kell születniük. Építeni kell, bízni, dolgozni. Világos volt, hogy Isten kiáll népéért, harcol népéért, de velük akarja megtartó tervét végrehajtani. Ha jövőt kérünk, akkor vállalnunk is kell azt.

    Kiszabadítom népemet… Akkor külső fogságból kellett a népnek hazajönnie, ma inkább a belső, lelki fogságból kell szabadulnunk: irigység, versengés, hitetlenség, bűnök, önzés fogságából. Így mondjuk: az emberek be vannak zárkózva. Hát nem börtön-lét ez? Csak nem külső hatalom kényszerít erre, hanem mi magunk teremtjük meg ezt a helyzetet. A lelki börtönajtók talán még nehezebben nyílnak, mert belülről is nyitni kell azokat.

   Ezt mondja a Seregek Ura: Legyetek erősek! Ne féljetek! Gyakori felszólítás ez a Bibliában: legyetek erősek az Úrban, a hitben, erősödjék meg szívetek. Meg kell erősödjünk a tudatosságban, az Istenre figyelésben, bűneink legyőzésében, a türelemben. Isten minket akar talpra állítani, nem nélkülünk viszi véghez megtartó munkáját. Ne féljetek: ennek egészen konkrét értelme van. Az előttetek álló nehézségekben bízzatok nagyon Istenben, és tegyétek azt, amit rátok bízott: biztosan megtapasztaljátok szabadítását, jóságát.

   A tegnap is elhangzott: Isten igazságosságot, békességet vár, egymás iránti irgalmasságot és szeretetet, és nem pusztán külső ceremóniákat. Az ő jelenléte, a benne való hit, a Krisztusban való közösség át kell hassa cselekedeteinket, emberi kapcsolatainkat, családjainkat, gyülekezetünket. A szó igazi értelmében Isten népévé kell válnunk. Akkor a fogság szabadsággá, a harag bocsánattá, a böjt ünneppé, a munka áldássá lesz!

   Hát nem ezt akarjuk? Nem ez szívünk leghőbb vágya? Nem ezért imádkozunk, nem ezért fáradozunk? Nem erre van szükségünk ahhoz, hogy megerősödjünk népként, egyházként, hogy felvirágozzanak közösségeink, gyülekezetünk pezsgő élet színtere legyen?

   Még egyszer elhangzik: csak szeressétek az igazságot és a békességet. Babits Mihálynak van egy gyönyörű verse Krisztusról: egyik kezében igazság, másik kezében békesség. A kettőt nem lehet elválasztani egymástól. Hamissá válik a békesség, megalkuvóvá, ha nincs igazság, de merevvé, keménnyé az igazság, ha nincs meg benne a békességre törekvés. A „nekem van igazam” hajthatatlan kijelentését felülírja a kérdés: vajon a békességet szolgálja-e?

   Akkor lesz vonzó és hiteles egy közösség élete, ha abban ott van ez a kettős ajándék. Végső soron, ha jelen van az ajándékozó. Akkor telnek meg élettel az otthonok és a templomok, akkor jönnek a népek, falvak, városok lakói, egymást biztatva: jertek, menjünk.

    Én is megyek! A személyes példa a leghatásosabb. Kezünkben a recept. Nagy ünnepre készülünk, össze szeretnénk gyűjteni gyülekezetünk minden tagját. Az a legforróbb kérésünk, hogy adjon az Úr lelki megújulást, felbuzdulást … Kifejező a kép (szemünk előtt látjuk): hadd tartsunk veled, mert hallottuk: veletek az Isten. Nem mi leszünk nagyok, Isten a nagy, a dicsőséges közöttünk. Legyen így! Ámen.      

     

 

Lk 20, 1-8 (vas.du.)

 

Történt az egyik napon, amikor a templomban tanította a népet, és hirdette az evangéliumot, hogy odaléptek a főpapok és az írástudók a vénekkel együtt,

és megkérdezték tőle: Mondd meg nekünk, milyen hatalommal cselekszed ezeket, vagy ki adta neked ezt a hatalmat?

Ő pedig így válaszolt nekik: Én is kérdezek tőletek valamit, mondjátok meg nekem:

Vajon János keresztsége mennyből való volt-e vagy emberektől?

Ők pedig így tanakodtak egymás között: Ha azt mondjuk, mennyből, azt fogja mondani: Akkor miért nem hittetek neki?

Ha pedig azt mondjuk, emberektől, az egész nép megkövez minket, mert meg van győződve arról, hogy János próféta volt.

Ezért azt felelték neki, hogy nem tudják, honnan való.

Erre Jézus így szólt hozzájuk: Én sem mondom meg nektek, milyen hatalommal cselekszem ezeket.

 

    Jézus Jeruzsálemben van. A békesség fejedelme (aki saját maga feláldozásával teremt békességet) abban a városban, amely csak nevében hordozza a békességet. Néhány verssel előbb olvasunk arról, hogy Jézus siratja Jeruzsálemet. A belső békétlenséget magával hozza a külsőt is.

   Jézus küldetését teljesíti azzal, hogy tanít és hirdeti az evangéliumot. Beszél a jó hírről, hogy Isten kegyelmébe fogad mindenkit, kész mindenkinek megbocsátani és üdvösséget ajándékozni, és tanít arra, hogy ezt a jó hírt hogyan lehet elfogadni, megélni.

   Komoly delegáció megy Jézushoz: főpapok, írástudók és a vének, az egész vezetőség. A kérdés számonkérő: honnan veszed a hatalmat. Ki jogosított fel arra, hogy ezt hirdesd, hogy erről beszélj: Isten országáról, bűnbocsánatról, és hogy ennek bizonyságaként csodákat tégy?

   Jézus – mint olyan sokszor – most is visszakérdez. Először a kérdezőket magukkal akarja szembesíteni. Ezt a lépést gyakran (és szívesen) kihagyjuk. Másokat kérdőre vonunk, kritizálunk, de nem tisztázzuk, hogy milyen indulattal, milyen szándékkal tesszük ezt. Hogy vajon miért zavar a másikban ez vagy az, hogy milyen háttere van ennek a megnyilvánulásnak bennem.

   A Jézus kérdéséből az is kiderül: alapvetően két forrás létezik: emberi (gonosz) és mennyei. Igen, ez az alapvető kérdés: hatalomgyakorlásunk, cselekedeteink indítékai honnan erednek. Persze, mi mesterien értünk ahhoz, hogy elleplezzük az igazi motivációt, de a gyümölcsök majd árulkodni fognak a gyökerekről.

  A János keresztsége, szolgálata mennyből való volt-e, vagy emberektől. János a bűnbánatot hirdette, Isten országa elközeledését, miközben teljes életét erre a szolgálatra szentelte. Teljes szegénységben élt, végül mártírhalált halt. Emberi hóbort, nagyravágyás, hírnév kergetése volt ez? Tetszelgés az emberek befolyásolásában, félrevezetésében? Vagy isteni küldetés, felülről való szolgálat, a kapott igazság továbbmondása, lobogó vágy arra nézve, hogy a nép megtérjen, felismerje Isten kegyelmét és azt az igazságot: eljött a megváltás korszaka.

   Jézus felvetése nem hagy kitérőt, teret a spekulálásnak. Vagy – vagy. Igen, igen vagy nem, nem. Istenre figyelsz, vagy a magad útjait járod? Kész vagy megbocsátani, vagy haragban akarsz élni? A Szentlélek vezetésének engedelmeskedsz, vagy bűnös szíved sugallata irányít? Hiszel–e abban, hogy a feltámadott Krisztus által üdvösséged van, vagy hitetlen vagy?

   A nép vezetői „time out”- ot kérnek, tanakodnak maguk közt. Mit válaszoljunk? Krisztusnak a legjobb azt a választ adni, ami a szívünkben van. Hiszek, Uram, légy segítségül az én hitetlenségemben. Őt nem vezethetjük félre. Mi mégis szeretünk taktikázni. Önmagunk ellen tesszük... Nem nagy durranás az, amit ezek a vezetők végül kiokoskodnak. Azt mondják: nem tudjuk.

   Nem őszinte kérdésre Jézus nem válaszol. Fölösleges. Meg kell tanulnunk. Mi sokszor sok energiát fordítunk igazságunk bizonyítására ott is, ahol ez nem érdekli az érintetteket. Én sem mondom meg. Úgy sem fogadjátok el. Ti már megfogalmaztátok a választ, előítélet van a szívetekben.

   Jézus ennél többet akar mondani nekünk. Azt, hogy nekem adatott minden hatalom… És ez a hatalom megváltó erő. Legyen nyitott a szívünk előtte! Ámen. 

 

 

Lk 24, 13-35  (2018. október 21. - vas.de.)

 

Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvanfutamnyira volt, és amelynek Emmaus a neve,

és beszélgettek egymással mindarról, ami történt.

Miközben egymással beszélgettek és vitáztak, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük.

Látásukat azonban mintha valami akadályozta volna, hogy ne ismerjék fel őt. Mk 16,12

Ő pedig így szólt hozzájuk: Miről beszélgettek egymással útközben? Erre szomorúan megálltak.

Majd megszólalt az egyik, név szerint Kleopás, és ezt mondta neki: Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban?

Mi történt? – kérdezte tőlük. Ők így válaszoltak neki: Az, ami a názáreti Jézussal esett, aki cselekedetben és szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép előtt;

és hogyan adták át főpapjaink és főembereink halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg.

Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt. De ma már harmadik napja, hogy ezek történtek.

Ezenfelül néhány közülünk való asszony is megdöbbentett minket, akik kora hajnalban ott voltak a sírboltnál,

de nem találták ott a testét; eljöttek, és azt beszélték, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt hirdették, hogy ő él.

El is mentek néhányan a velünk levők közül a sírhoz, és mindent úgy találtak, ahogyan az asszonyok beszélték; őt azonban nem látták.

Akkor ő így szólt hozzájuk: Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! Mk 16,14

Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?

És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt. 5Móz 18,15; Zsolt 22; Ézs 9,6; 53

Így értek el ahhoz a faluhoz, amelybe igyekeztek. Ő azonban úgy tett, mintha tovább akarna menni.

De azok unszolták és kérték: Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már! Bement hát, hogy velük maradjon.

És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta.

Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük.

Ekkor így szóltak egymáshoz: Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat?

Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket.

Ők elmondták, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. 1Kor 15,4-5

Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről.

 

    A mai napra kijelölt újszövetségi igeszakaszt hallottuk. Bizonyára nem először. Mégis ezt a történetet nem lehet kihagyni! Az evangélista a leírások klasszikus szabályainak megfelelően a szereplők, a helyszín és időpont meghatározásával indítja az elbeszélést.

   Aznap… tudjuk az előzményekből, hogy a Jézus feltámadásának napjáról van szó. A mai úrnapján is erre emlékezünk, de tkp. azóta minden nap annak a napnak a jegyében, a feltámadás örömhírének a hatálya alatt áll. Minden napunkat áthatja ez a reménység, minden cselekedetünket meghatározza ez a tény. Olvastam valakitől: igazából egyetlen nap van, amikor nem szabad elcsüggednünk, a kísértéseknek engednünk, amikor szeretetben kell járnunk: ez pedig mindig a mai. A kegyelem jelenében, az üdvösség aktualitásában élünk. Nem jó stratégia az, hogy majd holnap.

  Két tanítvány – Krisztushoz tartozó ember - megy Jeruzsálemből, a csalódások helyszínéről a csendesebb, vidéki Emmausba. Ez kb. 11 km-nyi távolságot jelent.

Útközben beszélgetnek. Így rövidebb lesz az út, könnyebb a teher, elviselhetőbb a fájdalom. Jó találkozni, beszélgetni (nemcsak „csetelni”), egymásra figyelni. Egy neves tudóst kérdeztek egyszer: milyen tanácsot adna a mai fiataloknak. Nem tudom, válaszolta, ők még soha nem kérdeztek meg.

   Miközben beszélgetnek, sőt vitáznak (a véleménykülönbség még nem jelenti azt, hogy nem vagyunk tanítványtársak, barátok, testvérek: soha nem tévesszük össze valakinek a véleményét a személyével, úgy, amiképpen a mi véleményünk sem azonos mivelünk), Jézus melléjük szegődik, velük együtt megy. Egyik legszebb evangéliumi kép. A velünk együtt járó Jézus. A velünk együtt megszülető, az élet harcaiban oldalunkon álló, halálunk óráján is mellettünk kitartó Jézus. Ott, az emmausi úton Jézus feltámadott testében van jelen, mégsem ismerik fel. Mintha valami akadályozta volna látásukat.

   Így vagyunk: valami akadályozza látásunkat. Nem ismerjük fel Krisztus közelségét, nem érezzük szeretetét, nem halljuk szavát: gondok, elfoglaltság miatt, az élet kihívásai miatt. És nem látjuk meg Krisztus egymásban, a kicsikben, a kiközösítettekben (Dosztojevszkij).  

   Jézus megkérdezi: miről beszélgettek. Ez az őszinte kérdés valósággal megállítja a két tanítványt: ez a megtorpanás az adandó válasz súlyát, az érzelmek intenzitását is nyomatékosítja. Csodálkozva kérdeznek vissza: nem tudod, mi történt? Ez a kifejezés többször előfordul ebben az igerészben. Ami megtörtént, azt mi véglegesnek, lezártnak tekintjük, sőt annak értelmezését is, pedig Jézus magyarázata éppen arról szól: a történéseknek mi csak az egyik, az emberi vetületét ismerjük. Azt legtöbbször nem tudjuk, hogy milyen okból és milyen céllal ment végbe. Isten az egészet látja… Ez ennek az evangéliumi történetnek az egyik nagy tanulsága.

    Mit láttak a tanítványok (egyikük Kleofás)? Azt, hogy a názáreti Jézust (ez a megnevezés az Úr földi identitását írja körül), aki szóban és cselekedetben hatalmas próféta volt, főpapjaink és főembereink halálos ítéletre adták. Ebben a megfogalmazásban nem annyira a közös felelősség jut kifejezésre, inkább az a keserűen ironikus gondolat: jól ki vagyunk állítva vezetőkkel. Ilyen elöljáróink vannak! Milyen jót várhatunk? És a halálos ítéletet végre is hajtották, annak egyik legszörnyűbb, legmegalázóbb, legelborzasztóbb formáját alkalmazva: megfeszítették Jézust. Érezzük a drámai feszültséget ebben a kijelentésben.

   Majd folytatódik a két tanítvány történetértelmezése: pedig mi azt reméltük. Megváltásunkat vártuk tőle. Annál nagyobb, mélyebb a kétségbeesésünk. Nekünk, akik Jézus arcán már a mennyei dicsőség ragyogását csodáltuk, meg kellett látnunk a Golgotán vérbe fagyott alakját. Három napja immár. Minden csoda három napig tart, a csalódás, a fájdalom viszont életünk végéig.

   Megtudjuk azt is, hogy még fokozta a lelkükben levő fájdalmas zűrzavart az a hír, hogy néhány közülük való (Jézus személye körül egy közösség formálódott) asszony kora reggel kiment a sírhoz, és – állításuk szerint - nem találták ott Jézus holttestét. Sőt, angyalok jelenéséről is beszélnek, akik azt hirdették, hogy ő él. Igen, akár angyali énekben is elhangozhat ez a „balzsamos” üzenet, de mit változtat a szomorú tényen? Néhányan közülük el is mentek, és valóban úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok mondták, őt azonban nem látták.

   Értjük már, hogy miről vitatkozott ez a két tanítvány. És azt is, hogy mire jutottak: Jézus meghalt, és akármilyen kósza hír terjedjen is róla: őt nem látta, nem is láthatja senki. A mellettük haladó Jézusnak bizonygatják ezt. Sokszor Isten csodáit megtapasztalva kérdezzük: hol vannak az Isten csodái.

   Jézus végighallgatja. Ki kell tudnunk mondani fájdalmainkat. A legőszintébben. Előtte nincs mit rejtegetnünk. Kicsinyhitűségünket, bűneiket sem. (Történet: Isten annyit fizet ki adósságunkból, amennyit bevallunk.)

   Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek! A földi látás lekorlátozza hitünket, reménységünket. Azt mondjuk, hogy nem vagyok képes. De nem tesszük hozzá: Isten azonban képes rá. Képes új életet adni, megszabadítani megkötözöttségektől, ítélkezéstől, bizalmatlanságtól, reménységgel eltölteni. Mennyire hiszek a szavának?

   Ami történt, annak mennyei oka, előzménye van. Az elhatároztatott Isten örök tervében. Így kellett Krisztusnak szenvednie, bűneikért eleget téve. Ami történt, annak célja van. Így kellett Krisztusnak megdicsőülnie, hogy minket is részeltessen az üdvösség örömében.

   Krisztussal célba értek. A földi célokat, a mennyeit is Vele érjük el.

   Érdekes mozzanat az: Jézus úgy tett, mintha tovább akarna menni. Ez a mondat azt sugallja: pedig nem akart. Együtt akart vacsorázni a tanítványokkal. Ő nem erőlteti magát ránk. Nem győzködi a jobbján megfeszített gonosztevőt, nem kényszeríti bűnvallásra Zákeust. Ő, a nagybetűs Szeretet, mindent megtesz értünk, mellénk áll, önmagát adja bűneinkért, de szívünket nekünk kell megnyitni előtte. Nekünk kell kimondani: maradj velünk. Esteledik: sok baj, bűn, sötétség van az életemben. Szükségem van rád, mert tanácstalan vagyok, mert sokszor a rosszat követem, mert önmagában üres az életem.

   Bemegy, leül, és ő – mint házigazda – megtöri a kenyeret. Jézust csak házigazdaként lehet meghívni. Úr és Krisztus, akinek alá kell rendelnünk akaratunkat, értékrendünket, életvezetésünket.

   Erről a mozdulatról ismerik fel. Arról, hogy ad, hogy önmagát adja. Hogy szétosztja szeretetét, jóságát, hogy megteljék vele az életünk, és mi is megtanuljunk adni. Immár nem a testi látás a fontos, hanem a lelki bizonyosság: velünk van az Úr. Áldó közelségében élhetünk, szolgálhatunk. Ámen.   

 

 

Jer 29, 1-14 (vas.du.)

 

Ez szó szerint az a levél, amelyet Jeremiás próféta Jeruzsálemből küldött a foglyok közt megmaradt véneknek és papoknak, prófétáknak és az egész népnek, akiket fogságba vitt Nebukadneccar Jeruzsálemből Babilóniába,

miután Jekonjá király, az anyakirálynő, a főemberek, Júda és Jeruzsálem vezetői, a mesteremberek és a várépítők elkerültek Jeruzsálemből. 2Kir 24,14-16

Elászá, Sáfán fia és Gemarjá, Hilkijjá fia által küldte el, akiket Cidkijjá, Júda királya küldött Nebukadneccar babilóniai királyhoz Babilonba:

Így szól a Seregek Ura, Izráel Istene valamennyi fogolyhoz, akiket fogságba vitettem Jeruzsálemből Babilóniába:

Építsetek házakat, és lakjatok bennük! Ültessetek kerteket, és egyétek azok gyümölcsét!

Házasodjatok, szülessenek fiaitok és leányaitok! Házasítsátok meg fiaitokat, és adjátok férjhez leányaitokat! Szüljenek azok fiúkat és lányokat! Szaporodjatok azon a helyen, és ne fogyjatok!

Fáradozzatok annak a városnak a jólétén, ahová fogságba vitettelek titeket, és imádkozzatok érte az Úrhoz, mert annak a jólététől függ a ti jólétetek is!

Ezt mondja a Seregek Ura, Izráel Istene: Ne engedjétek, hogy rászedjenek benneteket a próféták és a jósok, akik köztetek vannak, és ne hallgassatok az álomlátók álmaira! Jer 14,14

Mert hazugságot prófétálnak nektek az én nevemben. Nem én küldtem őket! – így szól az Úr.

Ezt mondja az Úr: Majd ha eltelik a babiloni hetven esztendő, akkor gondom lesz rátok, és valóra váltom azt a jót, amelyet megígértem, és visszahozlak benneteket erre a helyre. Jer 25,11-13

Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr –: jólétet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövő az, amelyet nektek szánok.

Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket.

Ha kerestek majd, megtaláltok engem, ha teljes szívből kutattok utánam. 5Móz 4,29; Ézs 55,6

Megengedem majd, hogy megtaláljatok – így szól az Úr –, és jóra fordítom sorsotokat: összegyűjtelek titeket minden nép közül; mindenhonnan, ahová csak szétszórtalak – így szól az Úr –, és visszahozlak erre a helyre, ahonnan fogságba vitettelek titeket.

 

 

   Egy régi, több mint 2600 éves levél tartalmát hozza elénk Isten Igéje a mai alkalmon. Üzenete meglepő módon aktuális.

   A bevezetőből megtudjuk, hogy a szentíró szó szerint idézi Jeremiás írását, azt is, hogy mikor és kikhez írta, ill. kik által juttatta el a levelet a próféta. A történelmi helyzet nem túl derűs, nehéz idők jártak akkor Júda és Izrael földjén. Nebukadneccar király a nép színe-javát Babilonba hurcoltatta, a fogság megpróbáltatásai között sokan életüket vesztették, és mind az otthon maradtak, mind a fogságban sínylődők körében teljes volt a kilátástalanság, a bizonytalanság, a reményvesztettség.

   Az elmúlt napokban lelkészértekezletünk volt, és egyik előadó a Makkai Sándor püspök 1937-ben megfogalmazott írásával szállt vitába, aki akkor leírta: nem lehet. Olyan megalázó a kisebbségi lét, annyira elsorvasztja a belső energiákat, hogy nem lehet megmaradni. Mégis vagyunk, mi magunk vagyunk a bizonyítékai annak, hogy Isten kegyelméből lehet. Emberileg nehéznek, talán lehetetlennek tűnik, de számolnunk kell a mennyei támogatással, a felülről való segítséggel, a hit dacoló erejével.

   A próféta nem saját meglátásait foglalja bele a levélbe. Nem bölcs emberi tanácsokat ad. 

Így szól az Úr. Ó, ha meg tudnánk hallani, fel tudnánk ismerni az Isten akaratát! Hogy mi az, amit tennünk kell, mi az, amit türelemmel el kell hordoznunk, mi az, amin változtatnunk kell. Aki megérti az Isten akaratát, az megtalálja az élet útját. Kányádi: „aki megért és megértet, az egy népet megéltet”.

Fogságra vitettem: ez a rossz, ez a szörnyűség, ez benne van az Isten tervében, megengedő akaratában. Isten tud róla, nem esett ki a kezéből az események irányítása. A párhuzamok, a kerek évforduló kapcsán ki kell mondjuk: Trianon sem történhetett meg Isten akarata ellenére. (Isten a tagadásomat is hitvallássá tudja formálni.) Ha másként alakul, nem tudom, hol tartanánk hitben, közösségben.

   Isten azt üzeni: építsetek házakat, lakjatok bennük. Ültessetek kerteket, házasodjatok. Isten nem a vegetálásra biztat, nem csupán a túlélésre tanít: hanem a szerinte való, benne bízó tevékeny, építő, szolgáló, bizonyságtevő életre. Kisebbségi sorsban is. A szolgálat esélyét senki el nem veheti tőlünk a külső lehetőségek beszűkülése esetében sem: erőtlenségben, betegségben sem. Ez a hívő ember ellenállása, válasza a nehézségekre, az elnyomásra, jogfosztásra. Pál apostol is missziós, hitvalló helyzetnek (status confessionis) tekintette fogságát. Testvéreim, hitünk a szolgálatban erősödik, függetlenül a körülményektől. Itt a földön, amikor már nem kell semmit tennünk, nem kell semmiért harcolnunk, imádkoznunk, az a halál állapota. Mennyire értjük meg, és mennyire ültetjük gyakorlatba ezt az igazságot? Nem az volt-e (erdélyi) népünk tragédiája, megfogyatkozásunk oka, hogy a történelmi csapások között elkeseredtünk, letargiába estünk, feladtuk a szolgálat, bizonyságtétel esélyeit, önpusztító szenvedélyekbe menekültünk?

   Amit a következőkben olvastunk, az még meglepőbb: fáradozzatok annak a városnak a jólétén, imádkozzatok érte. Az idegen városról van szó, ami az elnyomóké. Annak jólététől függ a ti jólétetek is. Nehezen tudunk meggyőződéssel azért fáradozni, ami nem a mienk. Isten Igéje erre tanít. A becsületes, lelkiismeretes munkára, a társadalom egészéért való felelősségvállalásra. Túl éles még mindig bennünk az ellenségkép, néha pedig kárörömmel nyugtázzuk a rosszat, ami ezzel az országgal kapcsolatos, ahol élünk. Pedig ez nekünk sem jó. Ez a mentalitás. A jót kell akarnunk, hogy abból jó származzék számunkra is.

   Azt is meg kell figyelnünk, hogy erős közösségi gondolat hatja át a levél üzenetét. Nem önfeladásra buzdít, hanem a közösség megerősödésére (szüljetek fiakat, leányokat… e nélkül nincs jövő, amelyik nép ezt nem vállalja, az életről mond le), hogy ez a megerősödött közösség tudjon pozitív, bizonyságtevő tényező lenni az idegen környezetben is. Ha beolvad, elveszti önmagát, de küldetését is. Az ige üzenetét talán így aktualizálhatnánk: krisztusi hitet, értékeket valló és vállaló erdélyi magyarnak maradni, teljes odaadással munkálkodni Isten országa építésén, és tudásunk legjavával a földi ország előmenetelén is.

   Ne hallgassatok a hamis prófétákra, akik talán gyors hazatérést hirdetnek, vagy tétlen várakozásra tanítanak. Istennek gondja van rátok. Ígéreteiről nem feledkezik el. Megtartó akaratának célközössége vagytok. Tudnunk kell ezt, a legkétségbeejtőbb helyzetben is: Istennek megváltó, üdvözítő terve van velünk. Nem romlás, hanem jólét. Reményteljes jövő.

   Mi a dolgunk, mi a feladatunk ennek összefüggésében?  Állhatatosan imádkozni, segítségül hívni az Urat. Kapcsolatban maradni, kérni, elfogadni kegyelmét, naponként áldásait, tanácsát, erejét. Keresni őt teljes szívből. Istent ott is, a fogság földjén is meg lehetett találni. Népével ment. Úgy száműzte, hogy vele tartott. Velünk az Isten.

    Megengedem majd, hogy megtaláljatok – így szól az Úr –, és jóra fordítom sorsotokat. Istent kell megtalálnunk, Krisztust, hogy Benne és általa mindent megnyerjünk, megtartatásunk legyen. Ámen.

 

 

Zsolt 146 (vas.du. – idősek vasárnapja)

 

Dicsérjétek az Urat! Dicsérd, lelkem, az Urat!

Dicsérem az Urat, amíg élek, zsoltárt zengek Istenemnek, míg csak leszek.

Ne bízzatok az előkelőkben, egy emberben sem, mert nem tud megtartani. Zsolt 118,8-9

Ha elszáll a lelke, visszatér a földbe, és azonnal semmivé válnak tervei.

Boldog az, akinek Jákób Istene a segítsége, és Istenében, az Úrban van a reménysége,

aki az eget és a földet alkotta, meg a tengert, és ami csak bennük van; ő meg is tart hűségesen mindenkor. ApCsel 4,24; 14,15

Igazságot szolgáltat az elnyomottaknak, kenyeret ad az éhezőknek, kiszabadítja a foglyokat az Úr.

Az Úr megnyitja a vakok szemeit, az Úr fölegyenesíti a görnyedezőket, az Úr szereti az igazakat.

Az Úr őrzi a jövevényeket, támogatja az árvát és az özvegyet; de a bűnösöket tévútra vezeti.

Mindörökké uralkodik az Úr, a te Istened, ó, Sion, nemzedékről nemzedékre. Dicsérjétek az Urat! Zsolt 93,1

 

 

   Drága testvéreim, újból találkozhatunk Isten kegyelméből … Valójában egy ünnep a mai. Nemcsak az idősebb egyháztagok, hanem a fiatalok számára is. Hiszen életünk összetartozik. Idősek nélkül nincsenek fiatalok. A hála alkalma ez. Elsősorban Isten megtartó kegyelméért. A mindennapi erőért, egészségért. Azért, amit el tudtunk végezni a 60, 70 vagy 80 év alatt: munkában, szeretetben, családunkért való fáradozásban. Végső soron azért, hogy Isten eszközei lehettünk az élet szolgálatában.  

   Először arra buzdít a zsoltár, hogy dicsérjük Istent. Mégpedig lélekből fakadóan. Egyénileg és együtt másokkal. Isten magasztalása minden helyzetben a legjobb döntés, a leghelyesebb hozzáállás. Sajnos, kicsinyhitűségünk sokszor megakadályoz ebben. Pedig kérdezzük meg őszintén önmagunkat: mi az, ami előbbre visz? A panasz, mások kárhoztatása, a hitetlen beszéd, vagy Isten magasztalása? Ha csak lélektani szempontból nézzük is. Nem beszélve magasabb igazságokról. Amit mondunk, gondolunk, az visszahat ránk.

   Tegyük életgyakorlatunkká Isten nevének magasztalását. Ha betegség nyomaszt, gondok terhelnek: imádkozz és dicsérd az Istent! Egyszer a dicsőítés fog diadalmaskodni. Az Úr nevét fogjuk dicsérni örökkön örökké. A zsoltáros nem beszél semmiféle sikerről, győzelemről, nyereségről, „csak úgy” áldja, magasztalja az Istent… Mert ő jó, és örökkévaló a kegyelme, olvassuk máshol az indoklást. Édesanyának, jó barátnak mindig van, amit megköszönni. Jób még a veszteségében is ezt mondja: áldott legyen az Úr neve. Mert tovább lát a pillanatnyinál, mert bízik. Soha nem ok nélküli és soha nem fölösleges Isten dicsérete.

   Ellenben az emberekben ne bízzatok, figyelmeztet a zsoltáros. Még az előkelőkben sem. Nem bizalmatlanságra tanít az ige, de világossá teszi: végső segítséget, megtartatást embertől nem várhatunk.  A mulandóság miatt sem. Egyetlen hírességet sem ismert a történelem, akinek ne esett volna ki a hatalom a kezéből. Azonnal semmivé válnak tervei.

   Boldog az… felkapjuk a fejünket. Boldogok szeretnénk lenni. Ez a téma mindnyájunkat érdekel. Minden korban. Nemcsak a fiatalok törekvése ez. Az ember 100 év fölött is elismerésre, megértésre, szeretetre vágyik. De vállaljuk-e a keresés küzdelmét? Igen, minden korban törekedni kell. A lelki boldogság nem szerencse kérdése. Nem egy adott (vagy nem adott), passzív állapot. Hanem Isten segítségének, Krisztus szeretetének elfogadása, megélése. Élő reménységben való járás.  Nem biztos, hogy minden jóra fordul, de én mindig odafordulhatok a jó fele. Az örökkévaló Isten felé, aki alkotott, gondot visel, aki Fiában megváltott, aki megszentel, erőt ad. Sajnos, sok befele forduló, bizalmatlan ember van. Nehéz lecke a ráhagyatkozásé. Van, aki nem tudja (nem hajlandó) megtanulni.  

   Nagyon szép vallomást hangzott el Isten törődő szeretetéről. Megtart hűségesen. Igazságot szolgáltat, kenyeret ad, kiszabadít. Tele van jósággal, kegyelemmel. Irgalommal. Megnyitja a vakok szemeit, fölegyenesíti a meggörnyedteket, szereti az igazakat. Milyen jó, ha mi is meg tudjuk erősíteni mindezt! Kivált azok, akik mögött egy hosszú élet (hit)tapasztalata áll.  Krisztus vonásaira ismerünk, aki Isten szeretetét hozta el, mutatta meg ennek a világnak és nekünk. Őrzi a jövevényeket, támogatja az özvegyet, árvát. Hát nem erre van szükségünk? Nem ebben az Istenben kell higgyünk teljes szívvel?

   Gyönyörű kijelentés: mindörökké uralkodik az Úr. Oltalmára bízhatjuk „mind testestől, mind lelkestől”, egészségben és betegségben, erőben és gyengeségben magunkat, családunkat, gyülekezetünket nemzedékről nemzedékre. De az üdvösség ígérete is egyben: egyszer véget ér itt az út, de Isten irántunk való kegyelme soha nem szűnik meg. Krisztus úrsága alatt élünk, és az ő országába érkezünk. Ámen. 

 

 

Lk 18, 14 (rádió, 2018.nov.11.)

 

Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.

 

   Az egyházi év beosztását tekintetbe véve - vajon időnket, életritmusunkat milyen értékekhez igazítjuk? - a mai úrnapja reformáció és advent közé esik. Ilyenkor különösen leköti figyelmünket a megújulás igénye és Annak várása, aki megújíthat.

Másfelől, a régi a népi időszámításban ez a nap a mezőgazdasági munka befejezését, a téli időszak kezdetét jelezte. Eszünkbe juthat Márton, a szemérmes, alázatos szent, aki a hagyomány szerint egy ólban a ludak közé rejtőzött el, hogy ne válasszák meg püspöknek.

   A református falinaptár mai napra kijelölt igeversét olvastam fel. Ezzel az igeválasztás kérdése meg is oldódott, de nyugtalanít ama másik: vajon mi foglalkoztatja azokat, milyen tanításra nyitottak azok, akikhez eljut ez az üzenet. Nyilván, vannak közöttetek, kedves rádióhallgató testvéreim, olyanok, akiknek szívében öröm és hála van, vannak, akik szomorúak, gondterheltek, megfáradtak, talán betegek, vannak, akik éppen nehéz feladatok, kihívások előtt állnak. Eszembe jut egy nagyon idős ismerősöm, aki 90 fölött is szereti az életet, és megbecsülésre, lelki békességre vágyik. Vagy egyik kislány, akinek sok tervét keresztülhúzta egy betegség, mégis tele van reménységgel, hogy minden jól alakul a továbbiakban. Egy biztos: mindnyájan Isten megtartó akaratának a hatálya alatt állunk. Igéje nem mindig azt mondja, amit hallani szeretnénk, ám mindig azt, ami fontos számunkra.

   Néhány verssel előbb olvassuk: Jézus azokhoz szól, akik elbizakodtak: magukat igaznak tartották és másokat lenéztek. Nekik beszéli el a farizeus és vámszedő történetét. Akkor tehát mi nem vagyunk érintettek ebben a témában, állapítjuk meg gyorsan. Mi nem tartozunk ebbe a kategóriába. Valóban? Nem ítélkezünk soha egymás felett, nem teszünk lekicsinylő megjegyzéseket egymásra valami képzeletbeli erkölcsi magaslatról? Milyen jogon? Mi tökéletesek vagyunk? Látjátok, milyen könnyen az önteltség, az elbizakodottság csapdájába esünk.

   A reformáció egyik bibliai gyökerű felismerése az, hogy nincsen semmi olyan érdemünk, nincs olyan teljesítményünk, amivel dicsekedhetnénk Isten (vagy akár egymás) előtt. Mid van, amit ne kaptál volna? (1Kor 4,7) Mégis milyen sokra tartjuk elért sikereinket, megszerzett szellemi vagy anyagi javainkat, amik mások elé helyeznek minket!

A Szentírás elbizakodottság helyett bizalomra tanít. Nagy-nagy, ráhagyatkozó bizalomra Istenben, aki kezében tart mindent, és aki szívében hordoz engem. Nincs okom kételkedni hatalmában és

szeretetében. Ua. őszinte bizalomra (ösztönöz) egymás iránt. Ezen a ponton, tudom, komoly ellenvetések szólalnak meg bennünk. Sokszor csalódtunk már… Az emberek iránti bizalmunk azonban elsősorban nem ilyen-olyan elvárásunk valóra válását jelenti, hanem a bennünk mások fele megmutatkozó nyitottságot, megszólíthatóságot, készséget.  Ezt semmi sem írhatja felül. Ez a bizalom tud arról, hogy mindenkinek szüksége van a szeretetre. Hisz a jó győzelmében, és annak a szolgálatába szegődik…  Egyik irodában ismerős kolléga közölte bizalmasan az új munkatárssal: itt nem bízhatsz meg senkiben, mert mindenki képmutató. Az így válaszolt: látod, nekik van igazán arra szükségük, hogy valaki őszinte legyen hozzájuk. Ne világítsunk, mert sötétség van? Éppen azért! 

    Alapigénkben Jézus a farizeus és vámszedő eltérő lelkülettel elmondott imádságáról szóló történet erkölcsi tanulságát fogalmazza meg, és vonja le a következtetést.

Aki felmagasztalja magát. Alapvető törekvésünk ez. Nagyobb lenni, magasabbra jutni, vagy legalább annak a látszatát kelteni. Vagyok valaki!  Társadalmi rangom, diplomám, vagyonom van, tehetségem, karrierem: kikérem magamnak. És teljes erőmmel igyekszem autoritásom, tekintélyem emelésére. Olvastam, hogy az embereket úgy lehet a legjobban befolyásolni, ha azt tesszük velük, amit a legjobban szeretnek: azaz dicsérjük őket.

Amíg mások dicsérnek, addig nincs is olyan nagy baj, de ha bedőlök a hízelgésnek, sőt, ha elvárom azt, akkor már jócskán a kísértés területén járok.

   Miért válik veszélyessé önmagunk felmagasztalása? Mert közben alapvető igazságokat hagyok figyelmen kívül. Megfeledkezem Istenről, akitől – kegyelemből - mindent kaptam, és akinek felelősséggel tartozom.  Embertársaimról, akiket pöffeszkedésemmel, arrogáns magatartásommal érzéketlenül és jogtalanul megalázok, megsértek. És önmagamról, aki – akármilyen magasra is jutottam - tkp. másokhoz hasonló esendő ember vagyok, akkor is, ha átmenetileg nagyobb a vagyonom, a hatalmam, a hangom, előkelőbb helyet foglalok el valamilyen ranglétrán. Életünk igazi értékét nem külső tényezők adják – nyilván, a maguk helyén azok is fontosak -, sokkal mélyebben kell keresnünk azt. A Biblia szerint: teremtettségünkben, istenképűségünkben, megváltottságunkban, Krisztus vonásainak hordozásában. 

   Egy történet szerint egy király az Isten dicsőségére, de saját hatalma, gazdagsága megcsillogtatására is egy hatalmas, pompás templomot építtetett. Egy éhező koldus betért az új templomba, imádkozott, és miután senkit nem látott a Megváltón kívül, magával vitte azt a képet, ahol Krisztus Urunk éppen kenyeret oszt az ötezernek, eladta, és élelmet vásárolt magának. A királynak tudomására jutott az eset, haragra gerjedt, katonáival visszaszereztette a festményt, elfogatta a szegény embert, és a templom meg saját tekintélyén esett csorbán elégtétel vévén, levágatta annak mindkét kezét. A következő ünnepen a tömeg döbbenten vette észre: a visszahelyezett képen hiányoznak a Krisztus kezei… Egymást megalázva Istent csúfoljuk meg!  A 2 Tim 3, 2 szerint a gőgös és az istenkáromló minősítés közel áll egymáshoz.

   Aki magát felmagasztalja, az megaláztatik. A gőg, az ágáló büszkeség megszégyenít. A minden áron és mindenki ellenében történő felkapaszkodást szégyenletes bukás követi.

Példák kívánkoznak ide. Híres/hírhedt történelmi személyeké, vagy törtető kisembereké.

A megalázni ige itt szenvedő (passivum) formában szerepel. Mindenképpen véghez vitetik a magát felmagasztalón. Isten dicsőségét, embertársak méltóságát nem lehet büntetlenül megrabolni. Bár az események folyása nem mindig elképzelésünk szerint alakul, de a képlet egyszer kiegyenlítődik, megszületik az igazságos eredmény. A mások életébe belegázoló, nagyravágyásában másokat félresöprő, letipró ember csillaga nem maradhat sokáig az Isten egén. Az Úr a kevélyeknek ellene áll, olvassuk Jakab levelében (Jak 4,6). A felfuvalkodott ember úgy érzi, nincs szüksége Istenre. Sikereit, boldogulását egyedül képzeli elérni. Nos, Isten nélkül ügyködni: ez a megaláztatás kezdete és egyre sötétebbé váló állapota. Lehet, magasan szárnyal, és még szépen is suhan az irányítás nélkül maradt repülőgép, de senki sem kívánna benne tartózkodni! Ha a dicsekvés, a gőg, az önteltség útján jársz – ezen pedig Isten nem tud elkísérni –, akkor a megaláztatás, megszégyenülés céljába érkezel. 

  Ezzel szemben  aki magát megalázza: aki belátja kicsinységét, igazi helyét Isten előtt, Krisztus mellett, embertársai között, aki nem vágyik nagyra (Jób könyve), az közel jut Istenhez… Sokáig kerestünk valamit a lakásban, végül a kislányunk találta meg a szekrény alsó polcán.  Azt mondta nekem: édesapa nem volt elég kicsi ahhoz, hogy meglássa.  Elég kicsik vagyunk-e ahhoz, hogy megtaláljuk Istent, aki Krisztusban végtelen egyszerűségben jött el hozzánk?  Advent az alázat útján való elindulás. Hiába ágaskodott, pöffeszkedett az ember, nem érte el az Istent: sem Bábel tornyával, sem a több száz méter magas felhőkarcolókkal. Tudod, hol találod meg? Bölcsőkben, gyermekek mosolyában, elesett embertársakban, a kenyér és bor egyszerű, hétköznapi jelében, a keresztfán, életed golgotás küzdelmeiben. Le kell hajolni! Csak így lehet felismerni a lényeget, így lehet vele találkozni. Isten az alázatosoknak kegyelmet ad (Jak 4,6/1Pt 5,5).

Aki magát megalázza. Nekünk kell megtenni ezt a lépést. Önként, bűnbánattal, belátással. Ez nem kényszer, hanem igazi önmagamra eszmélés Isten kegyelmének nagysága előtt. Pál szent szenvedéllyel írja az efézusi gyülekezetnek: ezért meghajtom térdeimet az Atya előtt. Szinte önkéntelenül, mégis teljes akaratommal.

   Az igazi alázat megélésében Krisztus maga a példánk.  Ő, aki önmagát megüresítve alázatos szolgai formát vett fel, hogy minket dicsőségében részesítsen. Ő, aki szenvedései során száját sem nyitotta meg, pedig Isten Fia volt. Miért tette? Értünk. Miért tegyed? Érte.

   Az alázat tudatos vállalása nem gyávaság – hanem igazi bátorság és erő, nem szerénykedés – hanem a nehezebb szolgálat választása, nem beletörődés – a leghatásosabb szembeszállás minden igazságtalansággal, nem méltóságunk feladása – hanem annak igazi megmutatása, nem kibúvás a megbízatások elől – azok feltűnés nélküli hordozása. Mózesről olvassuk: a legalázatosabb ember volt a földön. Mekkora feladatot végzett el nagy alázattal! 

   Akármilyen furcsán hangzik: az alázat útján jutunk el a helyes önbecsülésig. Annak megértéséig, hogy a helyemet nem kiharcolnom, hanem betöltenem kell. Meg lévén győződve, hogy jó és fontos, Istennek tetsző, embereknek hasznos, amit teszek. Ahogy élek. Családban, baráti körben, társadalomban, egyházban. Ez a jó értelemben vett önérzet… Munkám hűséges végzése, hitem gyakorlása, anélkül, hogy azt hinném magamról: én vagyok a legkiválóbb, a pótolhatatlan. Ua. a legegyszerűbb megbízatásban is tudnom kell: azzal, amit teszek, Isten országának a dicsőségét szolgálom.

   Az alázat és a dicsőség Isten kegyelmének törvénye szerint összetartoznak. Aki magát megalázza, az felmagasztaltatik.  Naggyá teszi, magasra emeli az Isten. Higgyétek el, itt a földön sincs fegyver az alázat ellen. Az alázat vállalása már itt megdicsőülés, győzelem minden emberi beképzeltség és gőg fölött. És az üdvösség királyi útja. Sokkal közelebb visz a célhoz egyetlen alázatban megtett lépés, mint a büszkeség látszólagos gyors előrenyomulása.

   Üdvösségünket Krisztus nagy szeretettel és alázattal szerezte meg, mi pedig szeretete és alázata követése által jutunk a célba. Ámen. 

 

   Urunk, irgalmas mennyei Atyánk, aki megközelíthetetlen dicsőségben élsz, de közösséget vállalsz az alázatosokkal, a kicsikkel, könyörgünk, légy segítségünkre minden dolgunkban, légy oltalmunk minden veszedelemben, légy győzelmünk minden harcunkban, légy gyógyítónk minden betegségünkben. Áldj meg és tégy áldássá minket!

   Önmagadat megüresítő Krisztusunk, aki aláhajoltál hozzánk, hogy dicsőségedbe emelhess, taníts minket – téged követve – az alázat útján járni, és ekképpen igazán felismerni, megérteni egymást. Taníts észrevenni az erőtleneket, a rászorulókat, azokat, akik az út szélére sodródtak. Taníts minket meghajolni, és így meglátni a lényeget, felfogni szereteted titkát, és megtalálni az üdvösség útját.

   Szentlélek Isten, adj nekünk erőtlenségünkben megtapasztalt erőt, őrizz meg békességben és egyetértésben, ajándékozz meg az alázat bölcsességével, tölts el a Krisztus szeretetével.

    Örökkévaló Istenünk, könyörülj a betegeken, vigasztald a szomorkodókat, emeld fel az elesetteket, támogasd a gyengéket, adj előmenetelt a fáradozóknak, és jó reménységet minden gyermekednek. Tarts meg, és vezess a te dicsőségedre! Krisztusért. Ámen.

 

 

Ef 5, 14-20 (vas.de.)

 

Mert minden, ami nyilvánvalóvá lett, az világosság. Ezért mondja: „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus.” Ézs 26,19; 60,1

Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen,

kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak. Kol 4,5

Éppen ezért ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata.

Ne részegedjetek meg bortól, amelyben pusztulás van, hanem teljetek meg Lélekkel,

mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket, énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak, Kol 3,16-17

és adjatok hálát Istennek, az Atyának mindenkor mindenért, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében.

 

   Az előző versekben – a tegnap este - a sötétség és világosság cselekedeteiről hallottunk.

Persze, elméletben könnyű állást foglalni. Hát ki kedveli a tartós sötétséget? Ki akar sötétségben élni? És mégis: az Igében azt olvassuk, hogy a bűnös ember szívesen tartózkodik a lelki sötétségben, hogy tettei ne legyenek nyilvánvalóak (Jn 3, 20). Nem nézek szembe önmagammal, Isten igazságával, hogy ne kellejen foglalkoznom hibáimmal, tévedéseimmel. Ez a legkényelmesebb, de a legrosszabb viszonyulás.

     Ezzel kapcsolatban írja le Pál ezt a nyomatékos biztatást: ébredj fel. Az alvó ember nem vesz tudomást a külső világról, nem lehet vele kommunikálni, képtelen feladatokat elvégezni. Sok közlekedési tragédiának, munkabalesetnek az az oka, hogy elalszik a gépkocsivezető, pilóta, az irányító.  A bűn elaltatja, kikapcsolja az embert a mennyei jelzőrendszerből, öntudatlan állapotban tartja a lelkiismeretet. Hamis biztonságérzetet sugall: nincs semmi baj, minden rendben zajlik, nem kell riadozni, nem kell döntéseket hozni, nem kell lépéseket tenni. A II. világháború egy szomorú mozzanata volt: egy székelyföldi, kora reggeli csatában több száz katonát mészárolt le az ellenség, miután azok – egy előző éjszakai ünneplés következtében – mámorosak voltak.

   Vannak a lelki alvást elősegítő „kábítószerek”: különböző függőségek, a modern média, a korszellem hatása, munkamánia. Annyira lefoglaljuk, lekötjük magunkat, hogy a lelkünk nem tud a mélyalvásból magához térni. Sokan egy-egy megrázó eset, betegség után számolnak be arról, hogy átértékelték az életüket, felismerték igazi küldetésüket.

Az ébredés a tudatosságra jutás. A mérlegelés, a szembenézés állapota. Mire jutottam, jó-e, amit teszek, jó irányba haladok-e?

   Támadj fel a halálból – milyen képtelen kérésnek tűnik. A halott tud-e magán segíteni? De itt Isten kegyelme munkájáról van szó, „aki szólt, és a sötétségből világosság ragyogott”, nekünk pedig engedelmeskednünk kell annak. Akkor támadhatsz fel a Krisztus szerinti új életre, ha meghallod szavát, és nem keményíted meg a szívedet. Pál írja: nem voltam engedetlen a mennyei látomás iránt. Az üldözőből apostol lett…  A tagadóból hitvalló lehet ma is/most is, a csak magával törődőből másoknak szolgáló, a gyűlölködőből megbocsátó.   

   Felragyog neked Krisztus. Gyönyörű ez a mondat. Benne van szívünk legmélyebb vágya. Sokszor megfogalmazzuk magunkban, a Fülöphöz forduló görögökkel együtt ( Jn 12, 21): látni szeretnénk Jézust. (Érdekes, ugyanez a Fülöp az, aki a Jn 14,8-ban Jézust kéri: mutasd meg nekünk az Atyát, és elég az nekünk.) Küzdelmeinkben, kétségeink, kudarcaink között. És itt az áll az Igében: felragyog neked. Nemcsak feldereng. Az is benne van ebben: igazából rá van szükségünk. Nem a segítségre elsősorban, hanem a segítőre, nem a bocsánatra, hanem a megbocsátóra, nem a megváltásra, hanem a Megváltóra. Még emberi kapcsolataink szintjén is: ha megértésre, támogatásra vágyunk, akkor igazából valakire, aki megért, támogat, mellénk áll. Felragyog neked a Krisztus… Nyilvánvaló lesz számodra közelsége, szeretete, Istennek minden áldása, lelki ajándéka.

   Meg kell látnunk szívünk sötétségét. Szívünk mélyéig át kell éreznünk: szükségünk van a világosságra. Sok világosság-pótlék tölt be minket: a gazdagság, a siker hamis csillogása, a szenvedélyek múló öröme.  Krisztus mennyei világossága az igazi, ami megmarad, ami reménységet jelent. Ott van-e benned ez a belső világosság?

     Elhangzik a figyelmeztetés is: jól vigyázzatok, hogyan életek. A megvilágosodott élet következménye, de előzménye is ez a vigyázás. Nem esztelenül, hanem bölcsen. Tudjuk, Istentől kapott bölcsesség ez, mégis: benne van a mi értelmünk is. Isten azért adott értelmet, hogy meggondoljuk dolgainkat. Másokra nézve szoktuk megjegyezni: hát hogy nem látja ez és ez az ember, hogy nem jó, amit tesz, hogy nem lesz jó vége, ha ezt az életformát követi, ha így viszonyul családjához, másokhoz?  Aztán lehet, hogy miközben mások esetében nagyon jól észrevesszük a veszélyeket, magunkra nézve már kevésbé éles a látásunk, és nem gondolkozunk el azon, hogy a harag, az anyagiasság, az önzés, az ítélkezés, a szenvedélyek hajszolása sötétségbe vezetik az életünket.

   A bölcs életvitelhez hozzá tartozik az idő okos kihasználása. (Mezőgazdaságban is így van. ) A lusta ember mindig talál kifogásokat. A tettre kész ember pedig mindig talál indokot. Időnk nem korlátlan. Nem lehet a végtelenségig halogatni. Meg kell ragadni az alkalmakat: az Ige hallgatására, Isten szerinti életre, megbocsátásra, a jó cselekvésére. Aki valamikor később akar Isten szolgálatába állni, az tulajdonképpen soha nem akar. A kegyelem elfogadásának, a hit gyakorlásának csak jelen ideje van. Ma, ha az ő szavát halljátok. Még ma velem leszel. Jézus nem mondja senkinek: majd gyere vissza, hányd-vesd meg a dolgokat, kérdezd meg barátaidat, majd később döntsél mellettem. Az idők (Krisztus nélkül) gonoszak. Az idő kíméletlenül telik, bármit csinálsz. Akár semmittevéssel (hivalkodva), akár szolgálatban, akár békétlenségben, akár békességben töltöd el azt. Az Istenhez fordulásnak, bűnbánatnak, megbocsátásnak, szereteted megmutatásának, a jó cselekvésének legalkalmasabb pillanata mindig a mostani. Egyetlen nap van. Holnap talán…

    Külön figyelmeztet az Ige a józan életre. Ha dönteni kell, ha oda kell figyelni, ha összeszedetten kell élni, ha Krisztus példáját kell követni – akkor csak mértékletességgel lehet. Ne részegedjetek meg… mert abban pusztulás van. Óriási pusztítást végzett népünk körében ez a közeli baráttá fogadott ellenség: anyagi és erkölcsi értelemben is. Világszinten 3,3 millió ember hal meg évente az alkohol miatt, ez az összes haláleset 6 %. Magyarországon a legmagasabb az alkohol miatti elhalálozások száma: 10% fölött van. Minden tízedik ember az alkohol vagy annak szövődményei miatt hal meg.

  Titeket Isten Lelke lelkesítsen. Szent mámor ez... Ne a szerek okozta kábultág bírjon éneklésre (a részegség nemigen indítja az embert lelki dolgokra), hanem a lelki szenvedély, a Krisztushoz tartozás kicsorduló öröme: zsoltárokat, dicséreteket énekeljetek, pozitív érzéseket, gondolatokat adjatok tovább. Ami lelkesít, buzdít, reménységet sugároz. Egymásnak és az Úrnak. Elgondoltam: ha egy évig csak jót gondolnánk, és szólnánk… erre az időre a csodák helyévé lenne közösségünk. Emberek zarándokolnának ide. Mi van itt? Istenre figyelés, Krisztus lelkületének megnyilvánulása.

  Adjatok hálát! Több ilyen felszólítást találunk a Bibliában. A hálaadás szárnyakat ad, felszabadít. Energiával tölt fel. Mindenkor mindenért. Minden hely és helyzet alkalmas. A mi Urunk Jézus Krisztus nevében: betelve szeretetével, megváltásának erejével, világosságával, békességével. Ámen.

 

 

   Örökkévaló, hatalmas Istenünk, királyoknak Királya, uraknak Ura, kegyelmes mennyei Atyánk Jézus Krisztusban, dicsérjük és magasztaljuk szent nevedet, hogy örök akaratod szerint a sötétségből a te csodálatos világosságodra hívtál minket a mi megváltó Urunkban, aki az ő vére által váltott meg minket. Ő bárcsak megértenénk és hittel elfogadnánk szeretetednek ezt a mélységét és magasságát, kegyelmednek ezt az ajándékát! Bocsásd meg, ha sokszor makacsul ragaszkodunk sötét gondolatainkhoz, érzéseinkhez, cselekedeteinkhez, a bűnben való alváshoz. Pedig nem jó az nekünk. 

   Köszönjük, hogy Igéd és Lelked által ébresztgetsz minket. És figyelmünket Krisztusra irányítod, akiben felragyog számunkra dicsőséged, jóságod, irgalmad. Ó, milyen csodálatos hittel őt látni! Benne felismerni megváltónkat, békességünk, üdvösségünk kezesét, vigasztalónkat és megtartónkat. Segíts, mennyei Atyánk, hogy vigyázzunk arra, hogy Krisztus közösségében, az ő világosságában maradjunk! Az ő tanításának és szeretetének igazságához mérjük magunkat, magatartásunkat. Ez jelenti a bölcs életvitelt. A neked tetsző szolgálatot. Ebből fakad áldás egyéni és közösségi életünkre.

És taníts tőled kapott értelemmel számolni napjainkat. Kihasználni az alkalmakat a jóra, a szolgálatra, a szeretet megmutatására, megbocsátásra. Támogass Lelked által, hogy szívünk el ne nehezüljön különféle szenvedélyekben, megkötöző indulatokban: adj nekünk józan gondolkodást, józan életfolytatást! Szent Lelked lelkesítsen minket… hogy jót gondoljunk és szóljunk, egymást biztassuk, a jó hír, pozitív viszonyulás továbbadói legyünk. Így legyen otthonunk, gyülekezetünk a te békességednek a helyszíne.

   Áldd meg gyülekezetünket, abban gyermekeket, fiatalokat, minden családot, idősebb testvéreinket! Könyörülj a betegeken: te nagyon személyesen ismered őket és állapotukat. Erősítsd őket testben és lélekben, reménységben, bizalomban! Vigasztald a gyászolókat az örök élet reménységével Krisztusban! Légy támogatója a gyengéknek, szabadítója a megkötözötteknek, adj békességet és bocsánatot azoknak, akik arra vágynak!

   Hallgass meg könyörgésünkben! Krisztusért. Ámen.

 

 

Zsolt 16 (vas.du.)

 

Dávid bizonyságtétele. Tarts meg engem, Istenem, mert hozzád menekültem!

Ezt mondom az Úrnak: Te vagy az én Uram, rajtad kívül nincs, ami jó nekem.

A szentekben, akik a földön élnek, és a dicsőségesekben telik minden kedvem.

Sok fájdalmuk lesz azoknak, akik máshoz csatlakoznak. Nem mutatok be nekik vérrel kevert italáldozatot, még nevüket sem veszem ajkamra.

Uram, te vagy osztályrészem és poharam, te tartod kezedben sorsomat. Zsolt 73,26; JSir 3,24

Osztályrészem kies helyre esett, örökségem nagyon tetszik nekem.

Áldom az Urat, mert tanácsot ad nekem, még éjszaka is figyelmeztet bensőm.

Az Úrra tekintek szüntelen, nem tántorodom meg, mert a jobbomon van. ApCsel 2,25-28; 13,35; Zsolt 109,31

Ezért örül a szívem, és ujjong a lelkem, testem is biztonságban van.

Mert nem hagysz engem a holtak hazájában, nem engeded, hogy híved leszálljon a sírba. Zsolt 86,13

Megismerteted velem az élet útját, teljes öröm van tenálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon.

 

 

    Nagyon szép, felemelő üzenetű zsoltár. Bizonyságtétel, olvassuk a feliratban.

Kéréssel indul: tarts meg engem, Istenem, mert hozzád menekültem. Aki menekül, annak nincs a legjobban dolga, az veszélyben, fenyegetettségben van. (Pl.) De ha biztonságos helyre érkezik, akkor megoldódott nagy, nyomasztó kérdése.

   Isten nemcsak oltalom, hanem maga a legfőbb jó. Az élet teljessége (azért jött az Ember Fia, hogy életük legyen és bővelkedjenek). Istennél nem menekült státuszunk van, mert Ő gyermekeivé fogad minket, és minden áldásában részesít. Tudunk-e erről a bővelkedő, gazdag életről? Krisztusban minden a tietek, írja Pál apostol.  Él egy hamis kép a keresztyénekről, melynek vonásai: sanyargó tengődés, állandó önmarcangolás, kétségek, rimánkodás, szerencsétlenkedés. Ha ezt mi is így gondoljuk, akkor az Isten méltóságán ejtünk csorbát. Ő végtelen kegyelmű, bőkezű mennyei Atyánk, aki betölt javaival.

   Szentek és dicsőségesek. Két fontos jellemzője Isten gyermekeinek. A szentség az istenfélő ember küldetését, tisztaságát, engedelmességét jelenti, a dicsőség lelki gazdagságát, méltóságát, elhívatottsága nagyszerűségét, és az üdvösség reménységét. Mi is gyönyörködhetünk ebben.

   Aki másban bízik, máshoz csatlakozik, annak sok fájdalma lesz. Az keserűen csalódni fog. Annak – minden talmi csillogás ellenére – üres marad az élete. Lelkünket csak Isten elégítheti meg. Nyugtalan a lelkünk, míg tebenned meg nem pihen… Itt a zsoltár – valóban nevüket ki sem mondva – a bálványokra utal. Bálvány minden, amit istennek képzelünk és tartunk, amibe bizalmunkat helyezzük. Valaminek mindenképpen szolgál az ember , és mivel  sokan (szemmel látható módon) Isten nélkül élnek, ezért bálványokban reménykednek. Anyagi javakban, önző boldogulásban, szenvedélyekban, stb. Áldoznak is nekik: időt, pénzt, energiát, egészséget, életet… Hányan vannak gyülekezetünkben is, akik névleg keresztyének, de teljesen más célok mozgatják. Ami Isten nélkül történik, az mind bálványozás.

   Az Úr az én osztályrészem, az én örökségem. Az én birtokom, legnagyobb kincsem. Úgy bírom Istent, hogy igazából ő tart a kezében. Ezért erősen állok. És boldog vagyok, mert mindent Istenben találok meg. Tetszik nekem ez az örökség. Tetszett az Istennek, olvassuk, hogy egyszülött Fiát adja, és milyen boldog dolog kimondani: tetszik nekem, hogy az Úré vagyok, és ő az enyém. Benne vagyok gazdag, megelégedett, hálás. Egyik vértanú mondta: mindent el lehet venni tőle, a legfontosabb mégis megmarad. 

   Olyan szoros kapcsolatban vagyok vele, hogy meghallom tanácsát, még bensőmben is oktat, figyelmeztet engem. Rá vagyok hangolódva. Minden lélegzetvételem, szívem minden dobbanása az ő dicséretét hirdeti. Nem a gonoszság, nem a bűn véghezvitelére lüktet. Vele játok, rá tekintek, bele kapaszkodom, nem tántorodom meg.

   És a zsoltáros nem tudja visszafogni magát, kibuggyan belőle a dicséret, kicsordul az öröm. Örül a szívem, ujjong a lelkem. Sőt testem is biztonságban van. Istennek gondja van testi létünkre is. De itt ennél többet mond ki a zsoltáros. Ebben a bámulatos Isten-közelségben egy meglepő, az ószövetség hitvilágát meghaladó, Isten örökkévaló, kegyelmi akaratát megsejtő kijelentést tesz (Péter apostol idézi pünkösdi beszédében Krisztus feltámadásával kapcsolatban). Nem engeded, hogy szented…

   Megismerteted velem az élet útját. Erre van szükségünk. Testvéreim, remegő szívvel mondom ki: sokszor úgy tűnik, mintha nem az élet útján járnánk. Visszautasítjuk Isten áldásait, saját önző vágyainkat kergetjük, eltávolodunk egymástól, a közösségtől, csak magunkkal törődünk. Nem jó ez nekünk (pedig a maximális jót próbáljuk makacsul kiharcolni, minden isteni szóval szembeszegülve).

  Az élet útján akarunk-e járni? A mezőbergenyei gyülekezet ezt választja-e? Akar-e boldog lenni? Isten nélkül járva nem érkezhetünk hozzá. Csak teljes szívünkből hozzá ragaszkodva, neki engedelmeskedve, Krisztust követve. Ámen.   

 

 

Ézs 40, 1-10   (vas.du.)

 

Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! – mondja Istenetek. Ézs 49,13; 51,3; 61,2; Lk 2,25

Beszéljetek szívhez szólóan Jeruzsálemmel, és hirdessétek neki, hogy letelt rabsága, megbűnhődött bűnéért, hiszen kétszeresen sújtotta az Úr keze minden vétkéért. Jer 16,18; Hós 2,16; Jel 1,5

Egy hang kiált: Építsetek utat a pusztában az Úrnak! Készítsetek egyenes utat Istenünknek a kietlen tájon át! Mt 3,3; Mk 1,3; Lk 1,76; Jn 1,23

Emelkedjék föl minden völgy, süllyedjen le minden hegy és halom, legyen az egyenetlen egyenessé és a dombvidék síksággá! Ézs 49,11; Lk 3,5

Mert megjelenik az Úr dicsősége, látni fogja minden ember egyaránt. – Az Úr maga mondja ezt. Ézs 52,8.10.12; Lk 3,6

Egy hang szól: Kiálts! Én megkérdeztem: Mit kiáltsak? Minden test csak fű, és minden szépsége, mint a mezei virágé. Jób 14,1-2; Zsolt 90,5-6.10; 103,15-16; 119,89; Lk 21,33; Jak 1,10-11; 1Pt 1,24-25

Elszárad a fű, elhervad a virág, ha ráfúj az Úr szele. – Bizony, csak fű a nép!

Elszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk igéje örökre megmarad. Zsolt 119,89

Magas hegyre menj föl, ki örömhírt viszel a Sionnak, harsány hangon kiálts, ki örömhírt viszel Jeruzsálemnek! Kiálts, ne félj! Mondd Júda városainak: Itt van Istenetek! Ézs 52,7-9

Az én Uram, az Úr jön hatalommal, karja uralkodik. Vele jön szerzeménye, előtte jön, amiért fáradozott. Ézs 62,2.11; Zak 9,9; Mt 21,5; Jel 22,12; 1Sám 30,20

Mint pásztor, úgy legelteti nyáját, karjára gyűjti a bárányokat, ölébe veszi őket, az anyajuhokat szelíden terelgeti. 4Móz 11,12; Ézs 66,12; Ez 34,11-16; Jn 10,11

 

 

    Kettős felhívással kezdődik ez az ismert, evangéliumi szépségű igeszakasz: vigasztaljátok, vigasztaljátok. Ezzel a próféta nyomatékossá teszi a jó hírt, amit közölni akar. A nép elesett állapotban van, csüggedés vett erőt rajta. Életmentő tehát a vigasztalás. A szomorúság, a szorongás beteggé teszi az embert… Megtudjuk azt is, hogy ennek a helyzetnek (külső és belső nyomorúságnak) bűn van a hátterében, amiért kétszeresen sújtott az Úr keze.  (A bűn fizikai, a bűnbánat lelki?)

    Most szívhez szólóan kell Jeruzsálemnek beszélni. Tudunk-e így szólni? Egyre jobban érezzük: erőtlenek a szavak, a nagy információáradatban a legfontosabb üzenet is elsikkad, közömbösségbe ütközik. Meg tudjuk-e érinteni az emberek szívét? Ez az igehirdetés, az ünnep nagy dilemmája is egyben. Ha most előállna valaki azzal a megbízható hírrel, hogy talált egy biztos helyet, módszert, gyógyszert, aminek hatásaképpen minden békétlenség megszűnik, minden harag feloldódik, minden rosszindulat eltűnik - akkor sem sokan mozdulnának rá. Jól van így. Megszoktuk a rosszat, a lelki félhomályt, a belső rabságot, a megkötözöttséget, az irányítást. Ismerjük a kalitkába zárt madár történetét. (Egy szabadságharcos egyszer egy olyan családnál szállt meg, ahol – kint a tornácon - volt egy beszélő papagáj. A madár egész nap azt hajtogatta, hogy szabadság, szabadság. Olyan szenvedést kifejező emberi hangon tette, hogy a vendég megsajnálta a szabadságától megfosztott madarat, és éjszaka kiosont a házból, kinyitotta a kalitka ajtaját. Reggel már sütött a nap, amikor felébredt. Első dolga az volt, hogy kiment a tornácra. A kalitka ajtaja még mindig nyitva volt, és benne a papagáj rendületlen rimánkodással ismételgette: szabadság, szabadság.)

   Letelt a nép rabsága: valaki letöltötte, valaki adósságát megfizetette, valaki megbűnhődött bűneinkért.  Krisztus szabadítóul jött. Akarunk-e ebben a szabadságban élni?

   Egy hang kiált. Nem a személyt nevezi meg a próféta, hanem a küldetését. Persze, nagyon fontos a személyünk (a mai ember ad is rá… a legkényesebb téma éppen az énünk: önérdek, önmegvalósítás, önkifejezés, stb.), de akármennyire nagyra tartjuk magunkat, ha nem teljesítjük Istentől kapott küldetésünket családban, közösségben, semmik vagyunk. Egy hang, aki Isten üzenetét adja tovább, aki másra mutat, aki felelősen figyelmeztet: építsetek utat a pusztában az Úrnak (érdekes: azt olvassuk, hogy ő szerzett népének utat a pusztában).

   Nem külső útról van szó, hanem – tudjuk jól – a lelkiről, a belsőről, életünk pusztájában. Szívünk gőgjéről van szó, bűneink mélységéről, amelyek elzárják a Messiás, a Szabadító útját. Legyen az egyenetlen egyenessé. Az igazsághoz képes sok nem egyenes dolog van az életünkben. Beszédben, cselekedetben. A másokét, természetesen, jobban észrevesszük. És szívesen hivatkozunk a körülményekre. Ilyen a világ. Valaki azt mondta, hogy görbe vonalra is lehet egyenesen írni. Szívünkben kell egyenesbe hozni a dolgokat: ez bűnbánatot jelent, újat kezdést Isten akarata szerint. Amíg csak a mások hibáit akarjuk korrigálni, addig nincs gyógyulás… Amíg csak a mások bűneit látjuk, háttal vagyunk a sajátjainknak, háttal vagyunk egymásnak is.

   Ha engedjük, hogy Isten rendbe tegyen, egyenesbe hozzon mindent bennünk, akkor meglátjuk az ő dicsőségét. Kegyelmének, bocsánatának, szeretetének dicsőségét. Heródes nem látta (saját szánalmas emberi dicsőségével foglakozott), a gazdag fogadós nem látta (a vagyon mulandó dicsősége kötötte le): csak a bölcsek és pásztorok, aki beengedték szívükbe a világosságot. Egyszer mindenki meglátja majd.

   Ez a kiáltás szól az emberi élet törékenységéről, a látható dolgok mulandóságáról. Minden test, mint a fű (4x)… Ez az üzenet is része az örömhírnek, a vigasztalásnak. Elmúlik minden nyomorúság. de Istenünk Igéje örökre megmarad, örökre megtart.

   Mindenkinek meg kell hallani. Szabadulás, megtartatás, békesség… A háborúk végét szokták így kikiáltani, közhírré tenni: vége a bujkálásnak, rettegésnek, lehet élni. Milyen öröm lehetett! Itt van szabadító Istenetek… Lehet élni neki, az ő oltalma alatt, neki engedelmeskedve.

  Hatalommal, a békesség szerzeményével… a Golgota szerzeményével, vérrel pecsételt szabadságlevéllel. Szabad vagy, ember, szeretetben élhetsz, zavartalan békességben munkálkodhatsz, még a haláltól sem kell tartanod. Milyen öröm ezt meghallani, átélni!

    Mint pásztor, úgy legelteti nyáját, karjára gyűjti a bárányokat, ölébe veszi őket, az anyajuhokat szelíden terelgeti. Gyönyörű kép, gyönyörű tanítás! Igen, Krisztusról szól, és rólunk, akiket ölében hordoz, szelíden terelget. Vele kezdődik, benne teljesedik ki az üdvösség. Ámen.

 

1 Jn 2, 12-25 (vas.de.)

 

12 Írok nektek, gyermekek, mert megbocsáttattak bűneitek az ő nevéért.

13 Írok nektek, apák, mert ismeritek azt, aki kezdettől fogva van. Írok nektek, ifjak, mert legyőztétek a gonoszt.

14 Írtam nektek, gyermekek, mert ismeritek az Atyát. Írtam nektek, apák, mert ismeritek azt, aki kezdettől fogva van. Írtam nektek, ifjak, mert erősek vagytok, Isten igéje megmarad bennetek, és legyőztétek a gonoszt.

15 Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete.

16 Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága és a vagyonnal való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van.

17 A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.

18 Gyermekeim, itt az utolsó óra, és amint hallottátok, hogy antikrisztus jön, és íme, most sok antikrisztus jelent meg: ebből tudjuk, hogy itt az utolsó óra.

19 Közülünk indultak el, de nem voltak közülünk valók; mert ha közülünk valók lettek volna, megmaradtak volna közöttünk. De nyilvánvalóvá kellett lennie, hogy nem mind közülünk valók.

20 Titeket azonban az kent föl, aki Szent, és ezt tudjátok is mindnyájan.

21 Nem azért írtam nektek, mintha nem tudnátok az igazságot, hanem azért, mert tudjátok azt, és mivel tudjátok, hogy semmiféle hazugság sem származhat az igazságból.

22 Ki a hazug, ha nem az, aki tagadja, hogy Jézus a Krisztus? Ez az antikrisztus, aki tagadja az Atyát és a Fiút.

23 Aki tagadja a Fiút, azé nem lehet az Atya sem. Aki vallja a Fiút, azé az Atya is.

24 Amit tehát ti kezdettől fogva hallottatok, az maradjon meg bennetek! Ha megmarad bennetek az, amit kezdettől fogva hallottatok, akkor megmaradtok ti is a Fiúban és az Atyában.

25 Az az ígéret pedig, amelyet ő maga ígért nekünk, az örök élet.

 

    János személyesen szólítja meg a gyülekezet korosztályait. Az üzenet mindenkinek szól. De nem mindenki hallgatja. Az apostol a megszólítással együtt emlékezteti a híveket a bűnbocsánat, a megváltás igazságára, amiben állnak. Megbocsáttattak bűneitek, ismeritek azt, aki kezdettől fogva van, legyőztétek a gonoszt. Ez egyben biztatás is. Nem tudom, hogy nekünk azt írná-e, hogy erősek vagytok. Isten azt akarja, hogy erősek legyünk a hitben, a szeretetben, a közösségben.  Mégis annyi minden gyengít minket: bűnök, szenvedélyek, hitetlenség, széthúzás, harag, békétlenség, kétszínűség, hazugság, megalkuvás. Ha ezeket tovább hordozzuk, nem tudunk megerősödni. Ha valakinek beteg a szervezete, de nem tudja elhagyni egészségét romboló káros szenvedélyét, akkor nem tud erőre kapni.

   Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. A világ János szóhasználatában egy gyűjtőfogalom: jelenti mindazt, ami elvonja figyelmünket Istentől: anyagiasság, nagyravágyás, büszkeség, kívánságok, bűnös életforma. János találóan írja körül: a test kívánsága… Mindaz, ami nagyon vonzónak tűnhet, gyors örömet kínál, ideig-óráig betölti az embert, de csak ehhez a látható, mulandó világhoz kötődik, nincs igazi távlata. Aki ezek után rohangál, az Isten szeretetét veszíti el. És önmagát, igazi arcát, a lelkét. A gyerekek, akik úgymond mindet megkapnak… és akiknek csak az lesz fontos, amit kapnak (és az nem, hogy kitől), azok már nem tudnak igazán örülni annak, amijük van. Örök elégedetlenségben élnek. Úgy vagyunk teremtve, hogy csak a szeretet légkörében születik igazi öröm bennünk.

   Aki Isten akaratát cselekszi, az megmarad örökké. Komolyan kell vegyük. Annyit vívódunk a megmaradás témájával. Íme, itt a válasz. Keressük és cselekedjük az Isten akaratát: akkor gyermekek születnek, fiataljaink nem züllenek el, szép, tartalmas, áldásokban gazdag pályát futnak be, akkor a családokban békesség lesz, akkor a nehézségeket is Istenben bízó szívvel és reménységgel hordozzuk, akkor közösségünk megerősödik, megtelik templomunk, és szívünk is örömmel. Akkor karácsonyi hangulat lesz köztünk egész évben. Miért nem akarjuk ezt?

   Gyermekeim, itt az utolsó óra. Annál jobban kell igyekeznünk. Mit csinálnál, ha megtudnád: tényleg eljött az utolsó órád? De minden óránk az utolsó… egyik sem jön vissza. Minden napunk, minden évünk… Óriási a felelősségünk, hogy mivel töltjük meg, mire használjuk. Nem ijesztgetni akar az Ige, csak elgondolkoztatni, bölcsességre oktatni. Taníts úgy számlálni napjainkat... Az utolsó óra nem a semmit, nem is a büntetést jelenti számunkra, hanem a szemtől szembe való találkozást Krisztussal. Mi Krisztussal járunk, ő kísér el minket az új esztendő napjaiban is, és a földi út végén hozzá érkezünk.

  Figyelmeztet az ige: közben kísértésekkel kell szembenézzünk. Egyre több van. Szoktuk mondani: Isten mindent megtett értünk, és a Sátán is igyekszik mindent megtenni ellenünk. Hangzik, sőt harsog a világban az ellen-evangélium üzenete is. Nem alázatról, hanem büszkeségről beszél, nem önmegtagadásról, hanem érdekeink érvényesítéséről, nem engedelmességről, hanem akaratunk skrupulusok nélküli véghezviteléről.

   Kire hallgatunk, kinek hiszünk? Ez nemcsak elméleti állásfoglalás kell legyen. Elméletben Júdás is szerette Jézust: megcsókolta. A Sátán nagyon szereti, ha szép szavakat mondunk, és közben szívünkben álnokság van, és a rosszat tesszük. Megnyugtatjuk magunkat is, hogy milyen rendesek vagyunk… Nem elég a mi okosságunk, hogy átlássuk ezt a hitetést.  A Lélek bölcsességére van szükségünk. Sok antikrisztus jelent meg. Tetszetős ajánlatokkal, amire azt mondják az emberek: mi rossz van ebben. Krisztus a jóra tett szabaddá, a megbocsátásra, szeretetre, a Sátán a gonoszságra akar felszabadítani: bűnre, erkölcstelenségre, hitetlenségre. Jogom van hozzá, halljuk egyre gyakrabban már a mi körünkben is. Senki ne szóljon bele, hogy mit kezdek az életemmel. Ha ezt mondom, akkor már rég beleszólt a Sátán. Ő éppen ez a Senki. Az anti-krisztus. Akinek jelenléte felismerhetetlen (akár ellenanyagé), de pusztító munkálkodása következményei jól látszanak.

   János konkrétam beszél olyanokról, akik engedtek a kísértésnek, akik hátat fordítottak. Nem voltak közülünk valók. Érdekes hozzáállás. Aki elhagy, az soha nem tartozott igazán hozzánk. Aki hűtlen lesz, soha nem volt igazi társ, barát. (Egyik lp. mondta egy szektatagnak, aki arra kérdésre, hogy milyen vallásból tért ki, azt felelte, hogy református volt: maga nem volt református. Ha az lett volna, akkor nem hagyta volna el a hitét. Maga csak ál-református volt… Vajon, akik soha nem jönnek, akik lélekben már nem tartoznak ide, nem ilyen ál-reformátusok?)

   János ennek az elszakadásnak még pozitív megfogalmazását is adja: legalább nyilvánvaló lett, hogy nem közülünk valók. Egy-egy krízis megmutatja, hogy kik azok, akikre igazán számíthatunk. A magvető példázatában is: üldözések, megpróbáltatások…

   De titeket az kent föl, az pecsételt el, az választott ki, aki Szent. Nem egymáshoz, Krisztushoz kell nekünk igazán ragaszkodni, akkor fogunk egymáshoz is hűségesek maradni. Nem magunkhoz kell kössünk (elég ingatag alap vagyunk), hanem Krisztushoz kell vezessünk másokat.

   Tudnotok kell, hogy az igazságból nem származhat semmiféle hazugság: ami hazugság, annak nincs köze az igazsághoz, nincs köze Jézus Krisztushoz. Az nem lehet, hogy a templomban áhítatos szívvel magasztalom Krisztus kegyelmét, és a családban, munkahelyemen durva, erőszakos, kiállhatatlan, keményszívű vagyok, testvéreimmel, barátaimmal hamis módon járok el.

   Az igazi hazugság az, ha tagadja valaki azt, hogy Jézus a Krisztus. Hogy Ő a felkent, hogy ő a kiválasztott, a Megváltó, életem Ura. Ezen fordul meg minden. Ezen a személyes, hitbeli kapcsolaton. Jelen van-e Krisztus mindennapi döntéseimben, lépéseimben, tetteimben, beszédemben, megnyilvánulásaimban? (Kisgyermek, aki letakarta édesapja szobájában a Krisztus képet.) Vagy Krisztus, vagy az antikrisztus. Keményen hangzik. Vagy világosság, vagy sötétség. Aki tagadja Krisztust, azé nem lehet az Atya sem. Megdől hamis, önáltató hitünk: teszünk, amit teszünk, élünk, ahogy élünk, tagadunk, embertelenül és istentelenül élünk, a jó Isten úgyis velünk van. Aki vallja a Fiút. Aki szereti, akinek szíve érte dobog. Persze, sokszor vagyunk engedetlenek, de Krisztusban reménykedünk, tőle várjuk bűneik bocsánatát.

   Maradjunk meg a Fiúban, hogy megmaradhassunk az Atyában. Legyen Krisztus által Isten áldása, megtartó kegyelme rajtunk!

   Az ígéret pedig az örök élet. Ennél többet senki sem mondhat, senki sem adhat. Nem a legjobb megfogalmazás, mégis kimondom: érdemes ezt a Krisztust elfogadni, ragaszkodni hozzá. De tehetünk-e mást? Ő előbb szeretett minket, eljött, végtelen irgalommal megváltott. Nagyon vakok, gonoszak, önzők kellene legyünk, hogy őt megtagadjuk. Tegyük azt, amire szeretete ösztönöz!

Higgyük el: őbenne kegyelmet, áldást, és végül örök életet kapunk. Ámen.

 

Mennyei Atyánk Krisztus által a Szentlélek közösségében, áldjuk szent nevedet, hogy úgy állhatunk meg előtted, mint akiknek megbocsátottad bűneit, mint akik ismerhetünk Téged és megtartó szeretetedet, és akiket megerősítesz a gonosz legyőzésére. Olyan jó ezt tudni, szent Igédből megérteni és hittel megvallani!

   Figyelmeztettél, hogy ne szeressük a világot, azt, ami elválaszt tőled, ami eltakar szemünk elől, ami hamis célokat, hamis boldogságot kínál… ne kövessük a test és szemek kívánságát, ne a vagyonban, saját szerzeményünkben és eredményeinkben legyen bizodalmunk, hanem a te szereteted töltsön be. Mert, hallottuk,  minden földi dolog mulandó, de aki a te akaratodat cselekszi, az megmarad örökké.

   Az esztendő utolsó vasárnapján emlékeztettél minket arra is, hogy időnk véges, tkp. minden óránk az utolsó, egyik sem tér vissza, ezért adj nekünk bölcs szívet, hogy helyesen használjuk fel időnket, és adj élő reménységet nekünk arra nézve, hogy mi nem az ítéletet, hanem Krisztust, megváltó Urunkat várjuk. Őrizz a kísértések között, segíts felismernünk az antikrisztus, az antievangélium hamis, csalóka hangját, hogy egyedül rád figyeljünk, hogy megmaradjunk a te kegyelmedben és azok közösségében, akik a tieid! Akik ragaszkodnak a Krisztusban megjelent igazsághoz és ahhoz próbálnak igazodni.

Ó, mennyei Atyánk, ne engedd, hogy hitetlenség, becsvágy, akármi miatt megtagadjuk Krisztust, megváltó Urunkat, mert akkor téged tagadunk meg, a te kegyelmedből esünk ki! Csodálatos volt azt hallani, hogy „megmaradhatunk az Atyában és a Fiúban.” És azt is: a te ígéreted az örök élet. Nem kell ennél nagyobb biztatás most, amikor az új év fele indulunk. Talán nehézségek is jönnek, próbák, veszteségek, gyász… de minden az üdvösséghez visz közelebb minket.

  Áldd meg gyülekezetünket! Könyörülj betegeinken, tedd nyilvánvalóvá számukra minden erőtlenségben közelségedet, gyógyító hatalmadat! Adj hitet, reménységet, békességet a gyászolóknak Krisztusban, vezesd egyenes útra a tévelygőket, erősítsd az erőtleneket, adj szabadulást bűnből, megkötözöttségből minden arra vágyónak, és az új esztendő fele haladva újítsd meg minket hitben, szeretetben, reménységben! Ámen.