Mk 14, 53-65 (2017 - húsvét nagyhete, hétfő)

Ekkor Jézust a főpaphoz vitték, és oda gyülekeztek a főpapok, a vének és az írástudók is mindannyian. Péter távolról követte őt, egészen a főpap palotájának udvaráig, és ott ült a szolgákkal, és melegedett a tűznél. A főpapok pedig az egész nagytanáccsal együtt bizonyítékot kerestek Jézus ellen, hogy halálra adhassák; de nem találtak. Mert sokan tettek hamis tanúvallomást ellene, de a vallomások nem egyeztek. Ekkor előálltak néhányan, és ezt a hamis vallomást tették ellene: Mi hallottuk, hogy ezt mondta: Én lerombolom az emberkéz alkotta templomot, és három nap alatt másikat építek, amelyet nem emberkéz alkotott. De vallomásuk így sem egyezett. A főpap ekkor középre állt, és megkérdezte Jézustól: Semmit sem felelsz arra, amit ezek ellened vallanak? Ő azonban hallgatott, és nem válaszolt semmit. Ismét megkérdezte őt a főpap: Te vagy a Krisztus, az Áldottnak Fia? Jézus ezt mondta: Én vagyok, és meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőin. A főpap megszaggatta a ruháját, és így szólt: Mi szükségünk van még tanúkra? Hallottátok az istenkáromlást. Mi a ti véleményetek erről? Azok pedig valamennyien kimondták az ítéletet, hogy méltó a halálra. Akkor némelyek leköpték őt, majd arcát letakarva ököllel ütötték őt, és ezt mondták neki: Most prófétálj! A szolgák is arcul verték őt.

   Jézust, az egyetlenegy Főpapot a főpaphoz viszik. Különös ellentmondás. Az emberek szeretik a rangot, titulusokat, szeretnek fontosnak látszani. Jézust nem valamiféle kinevezés, lefizetett vagy éppen demokratikus választás teszi főpappá, hanem mennyei küldetése, megváltói szolgálata, szeretete. 

   A HK azt tanítja főpapi tisztségéről: „az ő testének egyszeri áldozatával minket megváltott, és érettünk az Atya színe előtt könyörgésével szüntelenül közbenjár”. Ki merné ezt a jogot magának revendikálni? Vajon nem követelünk-e sokszor olyasmit magunknak, amire nem vagyunk méltók?

   Mindenki összegyűl: papok, vének, írástudók (egyház, politikum, a tudomány képviselői). Egyből fontos lett a Jézus-ügy. Nem Jézus maga, nem az ő üzenete, hanem a közös félelem attól, hogy ő veszélyt jelenthet hatalmukra nézve.  A gonosz tervek sokkal jobban összehozzák az embereket, mint a jó szándék… A háborúkban milliók vesznek rész, igaz, jórészt kényszerből (de pl. az Iszlám Állam meghirdette kegyetlen harcra ezrek jelentkeztek önkéntesen, jóléti országokból is). Gyilkolásra tömegeket lehet mozgósítani, de ha pl. valamelyik éhező afrikai ország fellendítésére hirdetnének meg néhány hónapos kemény közmunkát, hogy ezzel milliók életét mentsék meg, nem tudom, hányan csatlakoznának a kezdeményezéshez. Azt is megfigyelhetjük (gyerekek közt, s nemcsak), hogy ha valakit gúnyolni, csúfolni kell, rögtön egy szép csapat verődik össze, de arra már ritkán kerül vállalkozó, hogy a kigúnyoltnak a pártjára álljon! Vigyázzunk, ne a hamis szándék, ne a megalkuvás, ne az önzés, a gyűlölet motiváljon! 

   Feltűnik a történetben a Péter alakja, aki távolról követi Jézust. Az „oszlopapostolban” megvan a jó szándék, de híjával találtatik a bátorság. Lelkiismerete nem hagyja nyugodni, de nem mer színt vallani. Elmegy egészen a főpap palotájának az udvaráig. A vezető pozícióval akkor is gazdagság járt együtt. Jézusnak – bár neki adatott minden hatalom - nem volt palotája. Péter ott melegszik a tűz köré gyűlt társasággal, mintha más csapathoz igazolt volna át. Fél Jézus mellé állni.

   A nagytanács (Szanhedrin) bizonyságot keres Jézus ellen, hogy halálra adhassák. Tudjátok, testvéreim, az úgy van negatív értelemben is, hogy amit keres az ember, azt meg is találja. Az előítéleteink teljesen elvakítanak, átrendezik gondolatainkat, megtévesztenek minket. Amit látni akarunk, azt fogjuk látni, mégha az igazság egészen más is lenne. (Mese a tolvajnak tartott szomszédról. Egy embernek eltűnt a fejszéje, és első pillanattól a szomszédra gyanakodott. Hallott is valami fejszecsattogást a másik udvarról, megfigyelte, hogy az eset óta kerüli őt a szomszédja, úgy viselkedik, mint aki valamit takargat. Minden szava, mozdulata félreérthetetlenül gyanút ébresztő volt, és egy tolvajnak a magatartásáról árulkodott. Aztán ősszel a csűrből előkerült a fejsze. A gazdának eszébe jutott, hogy ő maga felejtette ott, amikor fát hasogatott.)

   Nagyon értünk ahhoz, hogy félrevezessük magunkat. Ebből a legnehezebb meggyógyítani minket. 

Nekünk nem Jézus elleni bizonyságra, hanem az ő mellettünk valló bizonyságtételére, igazságára van szükségünk ahhoz, hogy megtartassunk. A bűnös az ártatlant is halálba küldi, az ártatlan a bűnöst is megmenti a haláltól.

   Hamis tanúbizonyság…  A IX. parancsolat így fogalmaz: ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot. Ne hazudj a másik ember ártalmára. Dupla bűn. Előáll néhány hamis tanú, akik azt mondják, hogy hallották, amikor Jézus kijelentette: lerombolom a templomot, és másikat építek. Nem tudni, hogy ott voltak-e, valóban hallották-e, amikor Jézus erről a témáról beszélt, másfelől ő azt mondta (Jn 2,19): romboljátok le ezt a templomot, és három nap alatt felépítem. Az evangéliumból az is kiderül: az ő testének a templomára célzott. Ég és föld a különbség.

   A szavakat könnyű kiforgatni a magunk érdekei szerint. Jézus arra tanít: beszédetek legyen igen-igen és nem-nem. Szavainkat kell az igazsághoz szabni, és nem az igazságot a szavainkhoz.  Van egy történet, ami arról szól, hogy egy rabnak azt mondták: ha felépít egyedül egy magas tornyot, szabadon engedik. Amikor végzett a munkával, a torony felső ablakába vitték, és azt mondták neki: innen mehetsz, ahova akarsz. Szabad vagy, mint a madár.

   Hazudni azért nehezebb, mint igazat mondani, mert igazság (mint olyan) csak egy van, hazugság pedig nagyon sok. Jézus végig hallgat. Egy idő után a főpap veszi kezébe a tárgyalás irányítását.

Megkérdezi: te vagy a Krisztus, az Áldottnak Fia? Ez a kérdés a Jézus személyére, küldetésére vonatkozik. Ezért megszólal, és megvallja: én vagyok. És hozzáteszi: látni fogjátok az Emberfiát a Hatalmas jobbján ülni, amint eljön az ég felhőin. Jézus célja nem önmaga védelme, hanem az, hogy nyilvánvalóvá tegye az igazságot a vádolói előtt is. Hátha megérinti a szívüket, hátha elgondolkoznak!

   A főpap megszaggatja ruháit - a felháborodás, a gyász kifejezése volt, nagy érzelmi kitöréseké, sokszor képmutató cselekedetté lett -, és kijelenti, hogy istenkáromlás hangzott el, az pedig halállal büntetendő.

Egyhangúlag megszavazzák. Jézus ettől kezdve jogilag egy halálra ítélt ember. Akármit lehet vele tenni. Nem védi a törvény. Teljesen kiszolgáltatott lesz.

   Látjuk, rögtön elszabadulnak az indulatok ellene (ha az ember túllép a törvényen, kegyetlenkedés lesz belőle, ha Isten lép túl a törvényen, abból kegyelem). Az indulatoknak nem kell ok, ürügy, nem kell előzmény, elég feltüzelni őket. Tisztában kell lennünk ezzel. Az előítéletek, mások, az ún. hangadók véleménye, saját téves megérzésünk - nagyon hamar átszakíthatják a gátakat. A gyűlölet a legolcsóbb drog, mondta valaki. A Zorba, a görög című filmben van egy jelent. Egy görög kisvárosba egy angol férfi költözik, aki barátságba kerül egy szép özvegyasszonnyal, aki addig mindenkinek a közeledését visszautasította. A sértett önérzetű férfiak – nagy csapatba verődve - egyszer elkapják az asszonyt, és szabályosan megkövezik.

   Krisztus Urunk figyelmeztet: nem tudjátok, milyen lélek van bennetek.  Legyen bennünk az alázat, a szeretet lelke, amire ő maga mutat példát nekünk! Ámen. 

 

Mk 14, 66-72  (2017 - húsvét nagyhete, kedd)

Amikor Péter lent volt az udvaron, arra ment a főpap egyik szolgálóleánya. Meglátta a tűznél melegedő Pétert, ránézett, és így szólt: Te is a názáreti Jézussal voltál. Ő azonban tagadta, és ezt mondta: Nem tudom, nem is értem, mit beszélsz. És kiment az előcsarnokba. A kakas pedig megszólalt. A szolgálóleány ismét meglátta őt, és újra mondta az ott állóknak: Ez közülük való. De ő ismét tagadta. Egy kis idő múlva viszont az ott állók mondták Péternek: Bizony közülük való vagy, hiszen Galileából való vagy te is. Ekkor ő átkozódni és esküdözni kezdett: Nem ismerem azt az embert, akiről beszéltek. És nyomban megszólalt a kakas másodszor is. Péternek ekkor eszébe jutott, amit Jézus mondott neki: Mielőtt a kakas másodszor megszólal, háromszor tagadsz meg engem. És sírásra fakadt.

   Jól ismert történet. Péterről szól, tesszük hozzá gyorsan. Pedig rólunk is. A tagadásnak ez a története nagyon sokszor ismétlődött meg azóta is: Jézussal, felebaráttal szemben. Aki nem ismeri meg testvérét, az Jézust sem, és fordítva. (Holland történet az apáról…)

   Úgy tűnhet, hogy a passió nagy történetének egy mellékjelenete ez… Az evangélista egy másik kameraállásból is mutatja az eseményeket: tekintetünket, figyelmünket Péterre irányítja. De egyáltalán nem mellékes, sőt életünk legdöntőbb kérdése, hogy miként viszonyulunk személyesen az értünk szenvedő, önmagát feláldozó Krisztushoz.  

   Péter a főpap palotájának udvarán van. Udvari ember az, aki egy-egy földi hatalmasság közelében, kegyeltjeként él. Vajon kinek az udvartartásához tartozunk? Ki mellett kötelezzük el magunkat? Kinek engedelmeskedünk? Isten az ő örökkévaló dicsőségének a szolgálatába hív. Péter a tűznél melegedik, kicsit továbbragozva, a világ, a hatalom tüzénél, és döbbenetes módon elfeledkezik tanítványi mivoltáról, küldetéséről.

   Megkérdezik Pétert. A kérdések kikerülhetetlenek. És ha nem is vállaljuk a szembesülést, életünk mindenképpen válasz lesz a családban, gyermekeink előtt, barátaink előtt, stb. Mit olvasnak le rólunk, környezetünknek milyen hírt tolmácsolunk? Ez az ember önző, csak magával törődik, stb., vagy pedig felismerni rajta valami többet önmagánál?

   „Te is ott voltál.” Az érdeklődő a múltra kérdez rá. És Péter még a múltat sem vállalja, még azt is letagadja. Nem értem, mit beszélsz. Kívül vagyok a történeten. Semmi kapcsolatom, semmi közöm nem volt hozzá. Vagy ha volt is, teljesen elfelejtettem, már annyira nem érdekel, mintha nem lett volna. Túlléptem rajta… Súlyos. Nagyon rosszul esik, amikor a múltat, a megtörténtet hazudja le valaki. Milyen érzékenyek vagyunk mi erre! A bűn képes a múltat is megváltoztatni, meghamisítani. Így lesznek szép, közös élményekből lenullázott emlékek: egy-egy megromlott házasságban, kapcsolatban, barátságban. Rossz volt az egész. De nemcsak a bűn, hanem a kegyelem is képes megváltoztatni a múltat, ellenkező értelemben: a rosszat jóvá tenni. Ez a megbocsátás. József történetében olvassuk: ti gonoszt gondoltatok ellenem, de az Úr áldássá tette. Krisztus azért halt meg, hogy jóvá tegye azt, amit mi elrontottunk.

   Aztán másodszor is elhangzik: „ez közülük való”. Milyen szép jellemzés: Jézus követőihez tartozik. „Ennek a seregnek én is élő tagja vagyok.” Néha nem könnyű ezt megvallani. Vajon miről sejtik, gondolják, hogy Péter tanítvány lenne? Nyilván, külső dolgokról, de tudjuk, hogy vannak belső jellemzők is. Krisztus arca. Szeretnénk-e hordani az ő vonásait? Igaz, milyen nagy élmény egy-egy krisztusi emberrel találkozni? (Pár évvel ezelőtt egy „vándor” jelent meg a falunkban, sokan emlékezhetnek, egy németországi zarándok volt, alázatos, szelíd, tiszta tekintetű, Krisztus-szakállú. Valahogy „betévedt” hozzánk is. Elfogadott egy szelet kenyeret, és arról beszélt, hogy mennyire befolyásoljuk környezetünket. Nagy hatással volt rám.)   

    Arról ismernek meg titeket, hogy egymást szeretni fogjátok. A világ hajlandó lenne valami mást, valaki mást észrevenni rajtunk, de mi nem sokat mutatunk fel belőle. Jaj, hát mi sem gondoljuk komolyan! Baj az, ha a gyertyát vékával borítjuk le. (Történet egy vonatbalesetről: a váltókezelő letakarta a villogó lámpát, mert zavarta a szunyókálásban. Aztán elaludt, s a mikor a lámpa pirosra váltott, a síneken áthajtó autós nem látta meg.)

   Harmadszor is beazonosítják Pétert: közülük való vagy. Meglátszik rajtad, hogy Galileából jöttél. Jézus galileai volt. A nyomozás kezd előrehaladni. És ezzel párhuzamosan erősödik, durvul a tagadás: Péter átkozódik és esküdözik. Káromkodásával akarja erősíteni, bizonygatni: ő tényleg más csapattal tart. Rettenetes, hogy a tagadás útján milyen mélyre jut az ember. Dsida Jenő írja: „Nincs gonoszabb, mint a hitvány /áruló és rossz tanítvány, /ki az ördög ösvenyén /biztos lábbal, tudva mén: /szent kenyéren nőtt apostol, /aki bűnbe később kóstol, – /Krisztus, ilyen voltam én”.   

Igaz, ismerős az alaphelyzet? (Egy lelkészgyerek, akit az iskolában szent fazéknak csúfoltak, a legkirívóbb és a legválogatottabb módon bizonyította, hogy ő pont olyan, mint mások. Sőt, olyanabb.)

   Nem ismerem ezt az embert – Te vagy a Krisztus az élő Isten Fia. Milyen óriási az ellentét a két vallomás között! Ugyanaz az ember mondja: csak közben eltelt néhány hét, megváltozott a helyzet. Vajon, ennyit ér a mi hitünk, hűségünk?  Sokszor ennyit. Jézus hűsége viszont kitart a Golgotáig, a keresztfáig. Hála Istennek, a megváltás története nem a ki hűségünkről szól.

   Megszólal a kakas, a figyelmezető jel(zés). Szükségünk van ilyen emlékeztető, kijózanító jelekre. A kakas hangja nagyon személyes emlékeket ébreszt Péterben. Krisztus szavát juttatja eszébe, Krisztus igazságát, szeretetét. Hogy ő tudta, hogy meg fogja tagadni, és mégis tanítványaként kezelte, mégsem vetette meg.

   Emlékeztessen minket minden jel - az úrvacsora, az ige, a kereszt, szeretteink, a gyülekezet közössége, a teremtett világ - Krisztusra! Aki azt üzeni nekünk (ezek által is): szeret és megbocsát. Végigjárta az utat, hogy megváltson. Ámen. 

 

 

Mk 15, 1-19 (2017 - húsvét nagyhete, szerda)

Korán reggel azonnal határozatot hoztak a főpapok a vénekkel és az írástudókkal együtt, vagyis az egész nagytanács. Azután Jézust megkötözve elvitték, és átadták Pilátusnak. Pilátus pedig megkérdezte tőle: Te vagy a zsidók királya? Ő így válaszolt neki: Te mondod. A főpapok hevesen vádolták őt.  Pilátus ismét megkérdezte tőle: Nem felelsz semmit? Nézd, mennyire vádolnak! Jézus pedig többé semmit sem válaszolt, ezért Pilátus elcsodálkozott. Ünnepenként pedig szabadon szokott bocsátani nekik egy foglyot, akit kértek. Volt akkor egy Barabbás nevű fogoly a lázadók között, akik a lázadás idején gyilkosságot követtek el. A sokaság tehát felmenve Pilátus elé kérte, hogy tegyen eleget a szokásnak. Pilátus pedig megkérdezte tőlük: Akarjátok, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát? –  mert tudta, hogy irigységből szolgáltatták ki Jézust a főpapok. A főpapok azonban felbujtották a sokaságot, hogy inkább Barabbás elbocsátását követeljék. Pilátus ismét megszólalt, és ezt mondta nekik: Mit tegyek akkor azzal, akit a zsidók királyának mondotok? Azok ismét felkiáltottak: Feszítsd meg! Pilátus megkérdezte tőlük: De mi rosszat tett? Azok pedig még hangosabban kiáltották: Feszítsd meg! Pilátus pedig, minthogy a sokaság kedvére akart tenni, szabadon bocsátotta nekik Barabbást, Jézust pedig megostoroztatta, és átadta, hogy megfeszítsék. A katonák bevitték őt a palotába, azaz a helytartóságra, és összehívták az egész őrséget. Bíborszínű köpenyt adtak rá, és tövisből font koronát tettek a fejére, és elkezdték köszönteni: Üdvöz légy, zsidók királya! Nádszállal verték a fejét, leköpdösték, és térdhajtással hódoltak előtte.

   Korán reggel azonnal, írja Márk. Az 5. zsoltárban olvassuk: Uram, jó reggel eléd készülök, és várlak. A Példabeszédek könyvében pedig: jaj, annak az országnak, amelynek vezetői már reggel lakmároznak. Mivel indul a napunk? Mi a fontos, mi az első? A főpapoknak az volt a legsürgősebb, hogy Jézust elveszítsék. Ezért az egész tanács meghozza a határozatot: minél előbb be kell indítani a hivatalos eljárást a kivégzést illetően.

   Jézus ezért megkötözve elviszik Pilátushoz. Jézus, a Szabadító megkötözve áll Pilátus előtt. Mi történik, ha az ember az Igazságot hazudtolja meg, a szabadság hirdetőjét veri bilincsbe, az Élet ajándékozóját öli meg, és Út nélkül akar célba érkezni? Vajon önzésünkben, elvakult érvényesülni akarásunkban nem magunk ellen cselekszünk?

   Pilátus felteszi Jézusnak a vád kérdését: te vagy-e a zsidók királya. A válasz rövid, különös, elgondolkoztató: te mondod.  Mintha visszakérdezne Jézus: te mit tartasz rólam. Ezt neked kell kimondani. Vád ide, vagy oda, ezt neked személyesen kell eldöntened! A hamis vád, a rágalom, mondta valaki, sokkal többet elárul a vádaskodóról, mint a vádlottról.  A főpapok hevesen vádolják őt. Szavakkal akarták bizonyítani azt, amire nem szolgáltatott bizonyságot a Jézus élete. Szavaink sokszor ilyen valóság-pótlók. Kimagyarázunk, belemagyarázunk, félremagyarázunk.

   Jézus hallgat. Ideje van a beszédnek és a hallgatásnak is. Az indulatokkal szemben a legnagyobb, legszentebb igazság is némaságra van ítélve. (Egy zsidó orvos története, aki egyik kisvárosban nagyon megbecsült személy volt, nagyon emberségesen, lelkiismeretesen kezelte betegeit. Nem volt családja, a szolgálatának élt-halt. A nyilas hatalomátvételkor rátört néhány ittas fiatalember. Elkezdték bántalmazni: ő pedig sírva sorolta, hogy mennyi mindent tett családjaikért. Fogolytáborba került. Elmesélte történetét, és a többiek megkérdezték: mit tenne másként. Azt mondta semmit. Egyetlen dolgot kivéve: a támadáskor nem mondana semmit. Mert most már tudja: a gyűlöletet nem lehet semmiféle érvvel meggyőzni.) Hadd tegyük hozzá: a szeretetet sem lehet semmiféle érvvel lebeszélni. 

   Hallunk egy ünnepi szokásról: egy fogoly szabadon bocsátásáról. A páska ünnepének a lényege a szabadulás. Valószínű, hogy ehhez kapcsolódott a hatalomnak ez a kegyes gesztus, az amnesztia. Érdekes, az illető fogoly szabadon bocsátásának semmi más kritérium nem volt, semmi más megszorítás nem érvényesült. Lehetett lázadó, felségsértő, akárki. Akit a nép akart. Jézus áldozata ebben az összefüggésben azt jelenti: a megváltásban való részesülésnek sincsenek feltételei: nem saját érdem alapján, nem mások akarata szerint, hanem Isten kegyelméből mindenki, aki hisz, aki elfogadja, az megtartatik. Isten Jézus Krisztusban a legnagyobb szabadítást készítette elő.

   Barabbás. Rablógyilkos. Érdekes figura. Sokan próbálták megragadni, leírni, megfesteni alakját, egyéniségét. Ő Krisztus halálra ítéltetésének első haszonélvezője. Vajon hogy élte meg? Milyen lehetett Barabbás utóélete? Vajon megtört a tények súlya alatt (hogy ti. egy ártatlan ember halt meg helyette), és megtért? Nem tudjuk a pontos választ. Megható lenne, ha történelmileg kiderülne: Barabbás, a durvalelkű rablógyilkos a Krisztus szeretetének, jóságának a szolgálatára szentelte életét. Vagy az, amit az egyik novella leír róla: életét áldozza másokért.

   Pilátus tudja, hogy Jézust irigységből szolgáltatták ki. Ezért a kérdést úgymond Jézusnak kedvezve teszi fel: bocsássam-e el nektek Jézust? Nem valami határozott kiállás Jézus mellett, de mégis valami. Pilátus ingatag jellemének egyik pozitív megnyilvánulása ez. Ennél tovább nem mer menni, ő ugyanis a politika képviselője: az pedig nem az igazságról, hanem az érdekről, a hatalom megőrzéséről szól.

   A főpapok azonban felbujtották a népet. A Jézus szenvedéstörténetében az ő természetének minden pozitívuma (alázata, türelme, jósága, megbocsátása), és az emberi természet minden negatívuma megnyilvánul. A befolyásolhatóság is. Szomorú, hogy sokszor nemcsak véleményünk, hanem meggyőződésünk, életfelfogásunk, sőt hitünk is a környezetünk függvénye lehet. Ha egy olyan társaságba kerülünk, ahol nem „divatos” Krisztus, ott teljesen el is fordulunk tőle. Döbbenetes történelmi példákat lehetne felsorolni (a délszláv háború idején történt, hogy helyi lakosok lincselték meg egy falu nyugdíjas tanítóját, egykori jótevőjüket, csak azért, mert más nemzetiségű, és mert a háborús propaganda uszítása elborította az agyukat), de a legmegrázóbb mégis Jézus keresztre feszítése. Semmi rosszat nem tudott róla senki mondani, mindenkit gyógyított, segített, vigasztalt, és mégis ellene fordulnak. Rettenetes hatalma van a bűnnek. Feszítsd meg!  A gyűlölet tombolásában minden józan kérdés és érv értelmét veszíti.

   Ebben a kiáltásban az ember bűnös elvakultsága jut kifejezésre. A gonoszság által felingerelt akarat eltorzulása. Van-e itt esélye a jónak, a szeretetnek? Igen, a Jézus részéről. Az irigység, az értelmetlen harag vad indulatával szemben Krisztus szívében a szeretet szent szenvedélye izzik.

   Pilátus megostoroztatja (ezt előírta a szabályzat), a katonák külön – saját gonosz szórakozásukra - beviszik az őrszobába, és kigúnyolják, megalázzák. Azt szemlélteti ez az eset is, hogy beteg az ember: ha kedvét leli az ártatlan, kiszolgáltatott ember kínzásában, akkor baj van a lelkével. Megváltásra van szüksége. Jézus azért szenvedi végig mindezt. Szent életén, és ártatlan áldozatában nemcsak a bűn kétségtelen diagnózisa lesz nyilvánvaló, de a kegyelem rehabilitáló, megbocsátó, gyógyító ereje is- a mi megváltásunkra. Ámen.

 

 

Lukács 23, 26-31  (2017 - húsvét nagyhete, csütörtök)

Amikor elvezették őt, megragadtak egy bizonyos cirénei Simont, aki a mezőről jött, és rátették a keresztet, hogy vigye Jézus után. Követte őt a nép és az asszonyok nagy sokasága, akik jajgattak, és siratták őt. Jézus pedig feléjük fordulva ezt mondta nekik: Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket sirassátok,  mert íme, jönnek majd napok, amikor ezt mondják: Boldogok a meddők, az anyaméhek, amelyek nem szültek, és az emlők, amelyek nem szoptattak! Akkor majd kiáltani kezdik a hegyeknek: Essetek ránk! – és a halmoknak: Borítsatok el minket! Mert ha a zöldellő fával ezt teszik, mi történik a szárazzal?

   Az evangélisták közül Lukács jegyzi fel a legrészletesebben a szenvedéstörténetnek ezt a mozzanatát. Sokatmondó jelent ez. Arról a személyről szól, aki segít Krisztusnak földi keresztjét vinni.  Pilátus erőtlen próbálkozása, hogy esetleg mentse Jézust, kudarcot vall. Pilátust egy ingatag jellemű, meghasonlott embernek látjuk. Ott őrlődik igazságérzete és a hatalom féltése között. János az, aki ezt a lélektani harcot közelebbről bemutatja. Felesége üzen neki: ne avatkozzál ez igaz ember dolgába. De van, amikor nem elég az, hogy nem teszünk semmit, amikor be kell avatkozni pozitív értelemben, amikor vállalni kell, ki kell állni. Egyébként az egész nagypénteki történet a gyűlölet, a befolyásolhatóság, az érdekek hatalma mellett a közömbösség következményeit mutatja be.

   Jézust kiszolgáltatták neki, ő pedig kiszolgáltatta a tömegnek. Úgy tűnik, az Isten Fiának sorsa az emberek kényétől, kedvétől függ. Hadd szóljunk itt a felelősségről, ami annál nagyobb, minél nagyobb hatalma van valakinek.  A Krisztus parancsai – légy alázatos, tégy jót, bocsáss meg, engedj meg atyádfiának - fokozottan vonatkoznak azokra, akik bizonyos hatalmat képviselnek, akik szabadon rendelkeznek magukról.  Egy rabszolga kevésbé tud nagylelkű lenni a gazdájával, mint fordítva. Egy katona kevésbé tudja megmutatni az alázat erényét, mint felettese. Sokat elárul rólunk az, hogy hatalmi pozícióban hogyan viselkedünk. Ezért súlyos kérdés az, hogy mit tesz az ember a neki kiszolgáltatott Istennel. Keresztre feszíti. Mit kellene tegyen Isten a neki kiszolgáltatott emberrel: eltörölje a föld színéről. Ő pedig megbocsát. Itt értjük meg, hogy milyen mély üzenete van a keresztnek.

  Jézus elvezetik, és útközben megragadnak egy embert. A nevét is feljegyzi az ige. Márk a fiai nevét is közli. Valószínű, később a Krisztusban hívő gyülekezet tagjai lettek. Ezt az élményt nem lehet csak úgy elfelejteni. Bár a katonák kényszerítik, de - hisszük – Isten cselekszik, az ő szeretete ragadja meg végső soron ezt az embert. Mezőről jön, fáradt, talán nem is tudja, mi zajlik. És egyből belecsöppen a történetbe. Ott van a világ Megváltója mellett. Viszi a keresztjét annak, aki a világ és az ő bűneit is elhordozza. Ciréne (Küréné) egy Észak- afrikai tartomány fővárosa volt.  Simon idegen származású. De a legszemélyesebben odatartozó lesz.

    Krisztus mellé kerülve nincs már többé idegen… mindnyájan Isten gyermekei leszünk általa.  Nincs idegen, mondja Pál. Nem tudjuk, mi volt Simeon belső reakciója: lehet, hogy bosszankodott. Talán sürgős dolga lett volna. Ismerjük a helyzetet. Utólag milyen sokszor hálát adunk, hogy Isten megállított, másfele vezetett. Áldás nem mindig a könnyű úton terem. Ráteszik a keresztet. De biztos, hogy nem csak a gerendák súlyát érzi, hanem a Jézus szeretetének erejét is. 

  Sokan kísérik Jézust kálváriáján. Szánalom, kíváncsiság, együttérzés lehet a szívekben. Vagy közöny, káröröm. A tanító, a gyógyító, a Messiás. Aki örökkévaló országról beszélt. Jézus követői kétségbeesetten szemlélhetik azt, ami történik. Hát nem az igazság, nem a szeretet diadalmaskodik?  Nagypéntek a gonoszság ideig-óráig való győzelmét mutatja.  Nagypéntek a káosz ideje.  Van ilyen az életünkben. Minden bizonytalanná válik.  Egyetlen biztos dolog van: Jézus jelen van ebben a pokoli helyzetben. Együtt szenved velünk. (Elie Wiesel: auschwitzi történet.)

   Siratták őt. A sírás a tehetetlenség megnyilvánulása. Istenem, mi lesz a mi Urunkkal? Jézus különös dolgot mond: ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket. Sokáig úgy gondoltam, hogy Jézus itt az utolsó ítéletről beszél. Az utolsó mondatban hangzik le: ha a zöldellő fával ezt teszik. Jézus az emberi gonoszság, gyűlölet okozta szenvedésről beszél, a szenvedésekről, amik az övéire várnak ebben az ellenséges világban.

   Gondoljunk a háborúkra: hány édesanya veszítette el gyermekét. Valóban, rettenetes hatalom a bűn. Rengeteg fájdalmat tud okozni. Jézust, az Isten Fiát is halálra juttatta. Meg kell állnunk egy kicsit, szembe kell nézzünk ezzel a sötét hatalommal. Nagypéntek a gonoszság, a gyűlölet irtózatos erejét mutatja, ami olyan sokszor elárasztotta a világot. Ebből a mélységből kell a megváltás fele nézzünk. Hit által megérteni azt, hogy Krisztus azért jött, azért hordozta el ezeket a borzalmakat, hogy nekünk ezek között is reménységünk legyen. Hogy húsvét győzelme felől nézve elmondhassuk: sem élet, sem halál, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők el nem szakítanak Isten szeretetétől, amely van a mi Urunk Jézus Krisztusban. Ámen.

 

 

Mk 15, 20-32 (2017 - nagypéntek de.)

Miután kigúnyolták, levették róla a bíbor ruhát, és felöltöztették a saját ruhájába. Majd kivitték, hogy megfeszítsék őt. Kényszerítettek egy arra menő embert, a cirénei Simont, Alexandrosz és Rúfusz apját, aki a mezőről jött, hogy vigye Jézus keresztjét. Elvitték őt a Golgota nevű helyre, ami ezt jelenti: Koponya-hely, és mirhás bort adtak neki, de ő nem fogadta el. Keresztre feszítették, és megosztoztak a ruháin, sorsot vetve, hogy ki mit kapjon. Kilenc óra volt, amikor megfeszítették. Felirat is volt a kereszten az ellene szóló vádról, amely így szólt: A ZSIDÓK KIRÁLYA. Vele együtt feszítettek keresztre két rablót, egyet jobb, egyet pedig bal keze felől. És így teljesedett be az Írás, amely ezt mondja: „És a bűnösök közé sorolták.” Akik elmentek mellette, fejüket csóválva káromolták, és ezt mondták: Te, aki lerombolod a templomot, és felépíted három nap alatt, mentsd meg magadat, szállj le a keresztről! Hasonlóan a főpapok is gúnyolódva mondták maguk között az írástudókkal együtt: Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. A Krisztus, Izráel királya szálljon le most a keresztről, hogy lássuk, és higgyünk! Azok is gyalázták, akik vele együtt voltak megfeszítve.

    A nagypénteki történettel így vagy úgy mindenkinek szembesülnie kell. Ami ott és akkor történt – hogy ti. Isten Fia a kereszten meghalt a világért – az minden itt és most helyzetet érint. A múlt héten idézetünk egy ifjúsági éneket: „nem lehet téged kikerülni.” Nagypéntek az emberi gonoszság és az isteni kegyelem megnyilvánulása, és a Jézus váltsághalálában mindkettőt látnunk kell.

   Jézus érettünk vállalt szenvedései, gyötrelmei mindenképpen a kereszt közelébe visznek minket (ha nem mi megyünk a kereszthez, az jön közel hozzánk), és válaszolnunk kell, állást kell foglalnunk: bűnbánattal, megtört szívvel mellette, vagy gőggel, hitetlenül ellene. Ezt tesszük akkor is, ha megkeményedve, közönnyel azt mondjuk: nem érdekel. A nagypénteki történet is ezt a kétféle hozzáállást mutatja: vannak, akiket megrendít a Krisztus ártatlan kínszenvedése, halála, és vannak, akik saját hitetlenségük győzelmeként ünneplik azt.

   Azt látjuk a felolvasott igerészben, hogy Márk nem moralizál, nem is érzelgősködik: a történéseket drámai tömörséggel, egyszerűséggel ábrázolja. Leszámítva az egyetlen idézetet az Ézsaiás 53-ból, akár egy római történetíró is rögzíthette volna az eseményeket. Így, a maga tényszerűségében, tárgyilagos bemutatásában a Krisztus mártíriuma még megrázóbb, még felkavaróbb. Nézzétek, halljátok, ez történt! Az evangélista nem tesz hozzá semmit (később az apostoli levelek értelmezik teológiailag Jézus halálát), de érezzük, hogy ez szinte kibírhatatlan, valamit mondani kell, valamit tenni kell. Ezt magunkban nem lehet annyiba hagyni.

   Van olyan vélemény, hogy Márk evangélista az ősegyházban liturgiai formákban élő, a Jézus szenvedéstörténetét - talán énekes változatban -   elbeszélő szövegrészeket írja le. Így idézték fel, tartották elevenen, vallották meg az első keresztyének a Krisztus áldozatának üzenetét. Nyilván, ez az istentiszteleti elbeszélés (narráció) mindig eljutott a húsvéti hallelujáig.   

   Hallottuk, kigúnyolták Jézust (miért szereti az ember a gyengét, a kiszolgáltatottat csúfolni, milyen bűnös hajlam az, hogy örülünk, ha másokat megalázunk, vajon saját fölényünk mutogatása miatt?),

majd evették róla a bíbor ruhát, és saját ruháiba öltöztették. A Jelenések könyvében olvassuk, hogy Isten fehér ruhát ad az ő választottainak. Tiszta öltözetet. Az Újszövetségben a felöltözés azt jelenti, valamilyen tulajdonságot magamra veszek (Öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust! – Róm 13,14). Igaz, milyen jó érzés tiszta ruhába, ünneplőbe öltözni? Milyen jó lélekben is megújulni, a régit levetni, tiszta érzésekkel, indulatokkal telni meg! Jézusra visszaadják az ő saját véres ruháit, hogy ő ránk adhassa a bocsánat, a kegyelem tiszta öltözetét.

   A tegnap este hallottunk cirénei Simonról, aki Krisztus földi keresztjének hordozója lesz, és úgy fogalmaztunk, nemcsak a gerendák súlyát, de a Krisztus szeretetét is megérezhette.

   A Golgota hegyére érkeznek. Nem magas hegy, tkp. egy domb, egy emelkedő volt Jeruzsálem közelében, mégis a világ legismertebb hegyévé, a kegyelem igazi csúcsává lett. Ott, a Krisztus golgotai keresztjén mutatkozott meg igazán – és ma is szemlélhetjük -, hogy „mi a mélysége és magassága, hosszúsága és szélessége az Isten jóvoltának.”  A Golgota neve a héber „gulgólet” szóból származik, ami koponyahelyet jelent. Egy kivégző halom, egy vesztőhely volt. Igazából, a kortársak irtózattal ejtették ki a nevét – számunkra a megváltás, a bocsánat üzenetét hordozza.

   Isten a legrettenetesebb helyet, helyzetet is áldássá tudja tenni. (A történészek szerint 135 környékén Hadrianus császár itt Jupiternek építtetett templomot, később Szent Ilona, Nagy Konstantin császár édesanyja emeltet egy keresztyén templomot, tkp. a Szent Sír bazilikát. A Golgota ma nem egy földrajzi fogalom, a szívünkben kell helyet kapjon.  Hit által van nekünk menetelünk a minket megváltó Krisztus keresztjéhez, nem emlékeket, hanem az ő megtartó szeretetét keresve. Nagyon sok énekünk szól erről a lelki Golgotáról: Lelkem, nézz a Golgotára!

   Mirhás bort adtak neki – a mirhával fűszerezett bort abban az időben fájdalomcsillapítóként használták. A mirha gyantája az egyik legelterjedtebb orvosság volt. Jézus nem fogadja el. Neki a lelki poharat kellett kiinnia, a bűn átkát teljesen elhordoznia.

   Keresztre feszítették… az egyik legszörnyűbb, legnagyobb kínokkal járó kivégzési mód volt. A rómaiak elsősorban rabszolgák esetén alkalmazták. Az elítélt halálát a kiszáradás és a fulladás okozta. Voltak esetek, hogy a haláltusa 1-2 napig is eltartott (ha a testet felkötötték).

   Az első keresztyének közül sokan szenvedték el ezt a halálnemet, Japánban pedig még a 16. századi keresztyén üldözés idején is sok keresztyént ezzel a módszerrel végeztek ki. Az Ószövetség (HK) szerint egy átkozott halál ez. A kereszt, tanítja egyik XX. századi keresztyén író, az emberi bűn és az isteni kegyelem metszéspontja. A Filippi levél Krisztus engedelmességének, alázatának a legnagyobb bizonyítékát látja ebben: engedelmes volt halálig, a keresztfának haláláig. A keresztről való beszéd a számunkra Isten ereje, írja Pál, a megváltás evangéliuma. Reménység, annak bizonysága, hogy Isten kegyelmébe fogadott minket.

   Ruháit elosztják… Jézusnak az egész földi vagyona az, ami rajta van. Annak elosztását egyszerűen, közönséges módon oldják meg. Sorsot vetnek. Krisztus Urunk mindenét adja tehát, amije van, de nem földi kincseket, hanem felbecsülhetetlen értékű lelki gazdagságot kínál: bocsánata, szeretete az idők végezetéig, sőt az örökkévalóságig elég. Vajon, kell-e az embernek ez a lelki ajándék, kell-e Krisztus bocsánata, szeretete, amibe lelkünk öltözhet fel?

   Márk a krónikás pontosságával megjegyzi: kilenc óra volt.  Szülőfalum húsvéti locsolóverse jut eszembe: „Nagypénteken reggel kilenc óra felé, akkor vitték Jézust a keresztfa felé”.  Hasonlóképpen közli a kereszten elhelyezett felirat szövegét is: a zsidók királya. Ez a Jézus ellen szóló vád. Ilyen feliratok jelenhettek meg a kivégzettek feje fölött: lázadó, rablógyilkos, felségáruló, katonaszökevény, és itt: a zsidók királya. Tudjuk, hogy ironikus jelentésűnek szánták ezt az írást, de üzenetet hordoz: valóban király, nemcsak a zsidóké, hanem az egész világé. Egy király, aki meghal szolgáiért.

   És az ézsaiási idézet: bűnösök közé sorolták. Gonosztevők között halt meg. De Jézus gonosztevők közt is élt. Halála csak kiábrázolja küldetését. Legyen áldott az ő neve, hogy vállalja ezt a társaságot, vállal minket.  Ő éppen a bűnösök közé jött, az eltévedtek, a betegek közé.  Miközben – talán – kárörömmel mutogattak rá, hogy íme, hova jutott, elfeledkeztek arról: az én helyem az.

   Jézus mellett színt vallani azt jelenti: felismerem, hogy mellette van a helyem. Ha ő a bűnösökért jött, akkor be kell álljak a bűnösök közé, be kell soroljam magam közéjük, hogy kegyelmében részesüljek. Aki a bűnösökért önmagát áldozó Jézustól elhatárolódik, az nem ismeri igazán önmagát.

   Halljuk, hogyan gúnyolódnak: Mentsd meg magad! Pedig nem az a kérdés, hogy megmenti-e magát, hanem az, hogy megértem-e, elfogadom-e, hogy engem akar megmenteni. Igen, a halált elszenvedő Jézus akar engem megmenteni.  (Van egy történet egy hadvezérről, aki súlyos sebet kapott az ütközetben, és azt beszélte meg katonáival, hogy ő majd az ellenség újabb támadásakor minden erejét összeszedve – mintha menekülne - lovával az egyik völgy fele vágtat, maga után vonja az ellenfél seregét, akik ellen majd hátulról lehet megsemmisítő ostromot indítani. Számára a biztos halál volt ez, csapata számára a megmenekülés.)

   Krisztus így váltott meg minket, kifizetve minden adósságinkat, megszerezve Isten kegyelmét és az örök életet. Nagypéntek az áldozat, de a szabadulás ünnepe is. Áldott legyen az Úr neve! Ámen. 

   

 

Mk 15, 33-41 (2017 - nagypéntek du.)

Amikor tizenkét óra lett, sötétség támadt az egész földön három óráig. Három órakor Jézus hangosan felkiáltott: Elói, elói, lámá sabaktáni! – ami ezt jelenti: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Néhányan az ott állók közül, amikor ezt hallották, így szóltak: Íme, Illést hívja. Valaki elfutott, és ecettel megtöltve egy szivacsot, nádszálra tűzte azt, inni adott neki, és így szólt: Lássuk csak, eljön-e Illés, hogy levegye őt? Jézus pedig hangosan felkiáltva kilehelte a lelkét. Ekkor a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt. Amikor pedig a százados, aki ott állt vele szemben, látta, hogy így lehelte ki a lelkét, ezt mondta: Bizony, ez az ember Isten Fia volt! Voltak ott asszonyok is, akik távolról figyelték; köztük a magdalai Mária, továbbá Mária, a kis Jakab és József anyja, valamint Salómé, akik követték őt, és szolgáltak neki, amikor Galileában volt, és sok más asszony is, akik vele mentek fel Jeruzsálembe.

   A szenvedéstörténetben minden mozzanatnak különös súlya, értelme van. Jézus halálában a mennyei érinti a földit, és ami történik, annak örök érvénye van.  Úrvacsorázó liturgiánk így fogalmaz: egyszer s mindenkorra. Minden fordulat, szó, esemény beépül nemcsak a hitvallók közös tudatába, hanem Isten üdvözítő munkájába is. A Jelenések könyve mutatja be Jézust, mint aki Isten feláldozott Bárányaként magán viseli megváltásunk bélyegeit. 

   Amikor 12 óra lett, amikor a Nap a legmagasabban áll, hirtelen sötétség lesz. A világosság az élet feltétele, a sötétség a bűn, a gonoszság uralmát jelzi, amikor az igazi élet feltételei megszűnnek.  Az egyik neves 20. századi regény viseli ezt a címet: Sötétség délben. A kommunista koncepciós perek rettenetes korát, világát idézi. A főhős egyik pillanatról a másikra (minden előjel nélkül) a börtönben találja magát, és régi harcostársai ítélkeznek fölötte. 

Három órás sötétség borítja el a földet. Ez a jel bűn egyetemes pusztító következményét mutatja. A teremtéstörténet jut eszünkbe: sötétség volt a mélység fölött.  Ebben a helyzetben egyetlen megoldás van: jönnie kell az irgalom, a szeretet világosságának, kegyelem örök napsütésének.

   Jézus felkiált. A teljes elhagyatottságot éli át. Nincs ennél keserűbb élmény: mindenki elfordult tőlem. Krisztus a bűn miatti elszakadottság irgalmatlan lelki magányát éli át. Íme, nem lehet olyan távol jutni Istentől, nem lehet olyan mélyre zuhanni, hogy ő Krisztus értünk elhordozott testi-lelki szenvedései által ne lenne jelen.

   Elhangzik az azóta sokszor megismételt miért kérdés. Jézus tudja, hogy mi a küldetése, önként vállalja, az úrvacsora szereztetési igéjében is kimondja, ez az én vérem, mely sokakért kiontatik, de most a szenvedés tüzében mégis felfakad lelkéből a kérdés.  (Emlékszem egy evangéliumi könyvecskében olvasott történetre: két indián törzs pusztította egymást, egyik törzsfőnök belátta, hogy így csak kiirtják egymást, és békekötést javasolt. A másik törzs vezetője azt a feltétel szabta meg, hogy törzsfőnöktársa az örökösét, saját fiát adja át nekik, ők pedig majd szabadon döntenek annak életéről vagy haláláról. Az apa elvitte a kijelölt tisztásra a fiút, megkötözte és ott hagyta. A gyermek sírva ordított apja után: apám, miért hagysz itt.)

   Arámi nyelven kiált fel Jézus. Anyanyelvén szól mennyei Atyjához. Első szolgálati helyemen egy alkalommal megrázó élményben volt részem: egy haldoklót látogattam meg, vegyes család volt, otthon mindig románul beszéltek, de a beteg haláltusája önkívületében már csak az anyanyelvét használta.  

   Néhányan azt mondták: Illést hívja. Jól ráéreztek arra, itt valóban régi nagy prófétai igazságok teljesednek be.  Aztán egy nádszálra tűzött szivacson ecetet ad valaki Jézusnak. Délelőtt is beszéltünk róla: a keresztre feszítettek halálát két tényező: a kiszáradás (iszonyatos szomjúságérzettel) és a fulladás okozta. A kiszáradás utolsó fázisának velejárója az eszméletvesztés. Ez a személy úgy ítélte meg, hogy Jézus közel van ehhez az állapothoz, és puszta kíváncsiságból akarja Jézust még öntudatánál tartani, hogy lássa, nem történik-e valami szenzáció Jézus gyötrelmeivel kapcsolatban: vajon eljön-e Illés? Az emberek jelet akarnak, csodákat, és a legnagyobb jel, a legnagyobb csoda ott van szemük előtt, és mégsem látják: Isten Fia életét áldozza a világért. Kell-e ennél nagyobb, megrendítőbb dolog?

   Jézus hangosan felkiáltva kilehelte lelkét. Mennyire megindító, hiteles: véget ért emberi élete.

 Rögtön hallunk a következményekről is:

1. Kettéhasad a kárpit. Megnyílik az út a szentek szentje felé. A Jézus áldozata elhárítja az akadályt, ami ott van a bűnös ember és a szent Isten között.
2. Egy vallomás, egy pogány katona részéről: bizony, Isten Fia volt. Látta, hogy mi történt. Aki látja az Isten Fiát, és hisz benne, örök élete van. Milyen szemmel nézzük? Meglátjuk-e Megváltónkat, aki vállalta és le is győzte a halált érettünk? Csak a személyes felismerés juttathat el az igaz hitre. Bach Máté passiójával kapcsolatban sok érdekes adatot lehet olvasni. Jézus 365 szót mond ki, a százados basszus - énekének 14 hangjába pedig Bach a saját nevét rejtette el.
3. Asszonyok vannak ott. Velük zárul a nagypénteki történet, velük indul majd a húsvéti evangélium. Félelem, szorongás és rettegés van a szívükben. Természetes emberi érzések. Neveiket is említi Márk… Együtt voltak, sírtak, hogy húsvét hajnalán is együtt induljanak, hogy megértsék Isten megváltó akaratát: Krisztus halálra adatott a mi bűneikért, feltámadott megigazulásunkért. Ezt fejezi ki az ismert nagypénteki ének:

1.A keresztfához megyek, mert máshol nem lelhetek Nyugodalmat lelkemnek. Ott könnyárban leborulok, Bűnterhemtől szabadulok, Hol a bűntelen szenved.
2. Isten ama Báránya Hogy' jut a keresztfára? Mért foly alá szent vére? Értem tette ezt Jézusom, Fájó szívvel hiszem, tudom, Lelkem örök üdvére.
3. Én voltam az elveszett, Aki halált érdemelt, Kire gyászos éj szakadt. Isten Fia, a jó pásztor Megváltott a bűn átkától: Üdvöm, napom feltámadt.
4. Csodás égi szeretet! Szívem mindent elfeled, Ami engem földre von. Csak rád nézek, én Megváltóm, Szereteted sírig áldom, Győzedelmes Krisztusom.
5. Tied vagyok, Jézusom, Megyek keresztutadon, Nyugtot, békét így lelek. A szeretet hozzád kapcsol, Boldog, aki híven harcol - Veled mindig győzhetek! Ámen

 

 

Mk 15, 42 – 47 (2017 - húsvét nagyhete, szombat)

Amikor beesteledett, mivel az előkészület napja, vagyis szombat előtti nap volt, eljött az arimátiai József, a nagytanács tekintélyes tagja, aki maga is várta az Isten országát; bátran bement Pilátushoz, és elkérte Jézus holttestét. Pilátus csodálkozott azon, hogy Jézus már meghalt, ezért hívatta a századost, és megkérdezte tőle, hogy meghalt-e már. Amikor ezt megtudta a századostól, kiadatta a holttestet Józsefnek. Ő pedig gyolcsot vásárolt, levette őt, begöngyölte a gyolcsba, elhelyezte egy sziklába vágott sírboltba, és követ hengerített a sírbolt bejárata elé. A magdalai Mária és Mária, József anyja pedig figyelte, hova helyezték őt.

   Nagypéntek utolsó eseményeiről hallottunk az evangéliumból. Beesteledett. Emberileg nézve egy szörnyű nap ért véget. A legrettenetesebb nap is lejár egyszer. Pilinszky János írja: „még jó hogy elalhatunk, közbe-közbe és utoljára”. Mi lehetett a tanítványok, az asszonyok, Jézus követői szívében?

Jézus kereszten történt kivégzése nemcsak gyógyítójuknak, barátjuknak, tanítójuknak, de reménységüknek a halálát is jelentette. Hiszen ő éhezőket táplált, vakoknak adta vissza látásukat, csodákat tett… Milyen dicsőséges jelek voltak ezek! És a nép vezetőinek ármánya, a római hatalom megtorló ereje semmivé foszlatta minden várakozásukat. Kimondhatatlan üresség, sötétség, fájdalom és döbbenet van a lelkekben.

  Beesteledik, és reflexszerűen tenni kell, amit ilyenkor a szokás kíván: készülni kell az ünnepre, nem kérdezve, hogy van-e értelme. Kérdéseket sincs, akinek feltenni.

   Eljön arimáthiai József. Szinte csodálkozunk, hogy feltűnik a történetben. A nagytanács tagja. Másutt megjegyzi az ige, hogy ellenezte a Jézus elítélését. Itt Márk mást emel ki: várta az Isten országát. A múlt idő azt sejteti, hogy Jézus halála megtörte az ő hitét is. Van-e megváltás Megváltó nélkül, üdvösség Messiás, Üdvözítő nélkül? Azt olvastuk, hogy bátran bement Pilátushoz. Van valami dac ebben, van valami elégtétel keresés, valami válasz lelkiismeret furdalására. Nem mert színt vallani, és íme, a Mestert, akit szeretett, akit olyan szívesen hallgatott, akit csodált, megölték. Most megvallja eddig rejtegetett ragaszkodását, ha nem másért, akkor kegyeletből. Önmaga előtt is tartozik ennyivel. Innen a bátorság. Jézus ártatlan halála, kegyetlen megkínzatása megérinti a szívét.

(Van egy történet egy római katonáról, aki a keresztyének kivégzését vezényelte. Látva ártatlan, tiszta hitüket, rendíthetetlen reménységüket, levetette egyenruháját, és azt mondta: közéjük állok, itt ők a hősök.)

   Pilátus csodálkozott azon, hogy már meghalt Jézus. Különös részlet ez. Vannak olyan bibliakutatók, akik azt állítják ezzel kapcsolatban, hogy Jézus törékeny alkatú volt. Mások az ő előzetes megkínzásával magyarázzák, hogy a sok vérveszteség miatt hamarabb meghalt, mint általában a keresztre feszítettek. A százados jelentést tesz. Bizonyára nem az első kivégzés, amit felügyel. Ez volt a mestersége. Hallottuk a tegnap, hogy ott volt Jézussal szemben (sokat mondó kifejezés), amikor kilehelte lelkét.

  Pilátus kiadatja a holtestet Józsefnek. Igazából ez egy nagylelkű gesztus volt. Rendszerint a holtestek ott maradtak a kereszten. Nem illette meg őket tisztességes temetés.

   József gyolcsot vásárolt, és levette őt. Pilátus a holttestet adja át, József pedig őt veszi le. Józsefnek valaki. (Régi emlék: egy idős házaspár egyik tagja, a néni halt meg, és amikor temetéskor szekérre tették a koporsót, a bácsi gondoskodón követte, intézkedett, még szólt is: vigyázzanak, óvatosan tegyék. Őt – József még nem tudja, hogy Jézus – bát itt halott – a nagybetűs Ő, akit Urrá és Krisztussá tett az Isten. Aki előtt minden térd meghajol egyszer.

   József leveszi őt a keresztről. Munkácsy festményén valóban tapintható, látható az a gyöngédség, ahogy Krisztus szent testét kegyelettel, áhítattal leveszik, mint egy alvó gyermeket.

   Saját sírboltját adja. Nem tudom, írtak-e akkor valamit a síremlékekre, manapság sokszor olvasni a sírköveken, hogy örökre itt pihen. József örökre adta, de Jézusnak csak kölcsön kellett. Mindent csak ideig- óráig használunk, a sírunkat is. Nemcsak azért, mert mi is láttuk olyat, hogy régi sírokat felforgatnak, hanem azért, mert eljön az óra, amikor „testem is Krisztus hatalma által feltámasztatván lelkemmel ismét egyesül, lés Krisztus dicsőséges testéhez hasonlatos lesz”.

   Ott vannak az asszonyok is. Akik húsvét hajnalán majd elindulnak, hogy meghallják a feltámadás nagy örömhírét. Ámen.

================================================================

 

Mt 26, 1-29  (2018 - húsvét nagyhete, hétfő)

Amikor Jézus befejezte mindezeket a beszédeket, így szólt tanítványaihoz: Tudjátok, hogy két nap múlva lesz a páska ünnepe, és az Emberfia átadatik, hogy megfeszíttessék. Ekkor összegyűltek a főpapok és a nép vénei Kajafás főpap palotájában, és elhatározták, hogy Jézust csellel elfogják, és megölik.  De ezt mondták: Ne az ünnepen, nehogy zavargás legyen a nép között. Amikor pedig Jézus Betániában, a leprás Simon házában volt, odament hozzá egy asszony, akinél egy alabástromtartóban drága olaj volt, és ráöntötte az asztalnál ülő Jézus fejére. Amikor látták ezt a tanítványai, bosszankodtak, és ezt mondták: Mire való ez a pazarlás? Hiszen el lehetett volna ezt adni sok pénzért, és odaadni a szegényeknek. Amikor ezt Jézus észrevette, megkérdezte tőlük: Miért bántjátok ezt az asszonyt? Hiszen jót tett velem, mert a szegények mindig veletek lesznek, de én nem leszek mindig veletek. Mert amikor ezt az olajat a testemre öntötte, a temetésemre készített elő. Bizony mondom nektek, hogy bárhol hirdetik majd az evangéliumot az egész világon, amit ez az asszony tett, azt is elmondják majd az ő emlékezetére. Akkor a tizenkettő közül egy, akit Iskáriótes Júdásnak hívtak, elment a főpapokhoz, és így szólt: Mit adnátok nekem, ha kezetekbe adnám őt? Azok pedig harminc ezüstöt fizettek neki. Ettől fogva kereste az alkalmat, hogy elárulja őt. A kovásztalan kenyerek első napján odamentek a tanítványok Jézushoz, és megkérdezték tőle: Hol akarod megenni a páskavacsorát, hol készítsük el? Ő ezt válaszolta: Menjetek a városba egy bizonyos emberhez, és mondjátok neki: A Mester üzeni: Az én időm közel van, nálad tartom meg a páskavacsorát tanítványaimmal. A tanítványok úgy tettek, amint Jézus parancsolta nekik, és elkészítették a páskavacsorát. Amikor beesteledett, asztalhoz telepedett a tizenkét tanítvánnyal. Miközben ettek, így szólt: Bizony mondom nektek, hogy közületek egy el fog árulni engem. Ekkor nagyon elszomorodtak, és egyenként kezdték kérdezni tőle: Talán csak nem én vagyok az, Uram? Ő pedig így válaszolt: Aki velem együtt mártja kezét a tálba, az árul el engem. Az Emberfia elmegy, amint meg van írva róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja: jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik. Megszólalt Júdás is, az áruló, és ezt kérdezte: Talán csak nem én vagyok az, Mester? Ő azt felelte neki: Te mondtad. Miközben ettek, Jézus vette a kenyeret, áldást mondott, és megtörte, a tanítványoknak adta, és ezt mondta: Vegyétek, egyétek, ez az én testem! Azután vette a poharat, és hálát adva nekik adta, és ezt mondta: Igyatok ebből mindnyájan,  mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára. De mondom nektek, nem iszom mostantól fogva a szőlőtőnek ebből a terméséből ama napig, amelyen majd újat iszom veletek Atyám országában.

    Az evangéliumok nagyon szűkszavúan írják le Jézus életét, tanítását, csodáit. De a szenvedéstörténethez érve, részletesebb lesz a beszámoló. A bizonyságtétel középpontjában a szenvedő, megfeszített Krisztus áll. Jézus testet öltésének, küldetésének fő célja a kereszt volt. Isten irgalmának egyetlen látható jele (Bonhoeffer).

    Közeledik az idő: „két nap múlva”. Krisztus, aki az örökkévalóságból jött, magára vette az idő keresztjét is, hogy minket megváltson. Az idő szorításában élünk, de tudnunk kell: számunkra az idő a kegyelem megnyilvánulásának alkalma. 

   Szervezkedik a gonosz is, de látjuk: ez benne van az Isten tervében. Gonosz, gyűlölködő indulatokból születik a cselszövés Jézus ellen, de Isten jóra fordítja. Milyen jó lenne így látni életünk eseményeit is!

   Jézus a leprás Simon házánál van, akit meggyógyított. Jézus gyógyításaival is azt mutatta meg: ő azért jött, hogy a Sátán munkáját lerontsa.  Különös dolog történik: egy asszony jelenik meg, aki úgymond felkeni Jézust drága olajjal (főpap, próféta, király).

Jelképes cselekedet. A tanítványok nem értik, még háborognak is: pazarlásnak nevezik. De vannak olyan cselekmények, amik nem logikusak, amik mégis fontosak, túlmutatnak önmagukon. Ószövetségi áldozatok. Jézus védelmébe veszi az asszonyt: hittel cselekedett, temetésemre készített elő. (Gondoljunk arra: valaki halni indulna helyettünk, igaz, próbálnánk valami értékeset adni neki, kifejezve hálánkat.)

   Különös: ez az asszony az első, aki hódolatát, köszönetét fejezi ki az érte is halálba menő Krisztusnak. Krisztusnak igaza van (abban is, hogy vállalja a keresztet, hogy nekünk igazságot szerezzen, de abban is, amit ezzel az asszonnyal kapcsolatban mond): hirdetik az ő cselekedetét az ő emlékezetére. Közel kétezer éve történt, és az üzenete még mindig időszerű.

   Júdás cserét ajánl: mit adtok, ha adom. Miért érdemes Krisztust odaadni? Az elméleti választ a vallásórások is tudják. És mégis milyen sokan odaadják: hírnévért, sikerért, mások véleményéért. (Zimányi történet.) Harminc ezüst. Nevetségesen kicsi összeg. Egy rabszolga ára.

  Páskavacsora. Együtt vannak a tanítványok. Júdás is velük van. Jézus példát mutat: a halálra készülve is fontos volt neki a közösség.  Amint virágvasárnap, itt sem a sajátját használja Jézus: nálad fogyasztom el. Semmije sincs, minden az övé.

   Beesteledett, asztalhoz ül a tizenkettővel. Egy súlyos témát vet fel: egy közületek. Biztos: a Júdás lelkéhez akart szólni. Gondold meg!  Elszomorodtak a tanítványok, elkezdték kérdezgetni: a bűnbánat gesztusa ez. Annak beismerése: gyarló vagyok, igen, én is lehetek. Egy tálból eszik velem. Együtt vagyunk, de a szíve távol került tőlem. Kemény mondat: jobb lett volna annak meg sem születni. Krisztus nélkül nem érdemes. Lehet pénz, akármi: nem érdemes. Júdás is megszólal. És Jézus azt feleli: te mondtad. Neked kell meglátni. Hiába győzködünk valakit (akár a gyermekünket), hogy nem lesz jó vége, hogy rossz úton indult. A tékozló fiút is kérlelhette az apja, sírhatott: neki kellett magába szállnia. A bűn addig tart, amíg beismerem. Amíg másokat hibáztatok, addig nincs esély.

   Ez az én testem. Az én vérem.  Nem tudjuk megfejteni a szavak titkát, csak megérteni, megérezni a mögöttük levő szeretetet. Hittel elfogadni. Érdekes mondat: újat iszom veletek Atyám országában.  Ünnep, ahol kiteljesedik a szeretet, tökéletes lesz a közösség. Jézus előtt szenvedés áll (miattunk), de (értünk) dicsőség fele tart az útja. Ámen.

 

 

Mt 26, 30 – 56 (2018 - húsvét nagyhete, kedd)

Miután elénekelték a zsoltárokat, kimentek az Olajfák hegyére. Akkor így szólt hozzájuk Jézus: Mindnyájan megbotránkoztok bennem ezen az éjszakán, mert meg van írva: „Megverem a pásztort, és elszélednek a nyáj juhai.” De miután feltámadtam, előttetek megyek Galileába. Ekkor Péter így szólt hozzá: Ha mindenki megbotránkozik is benned, én soha meg nem botránkozom. Jézus ezt mondta neki: Bizony mondom neked, hogy ezen az éjszakán, mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem. Péter így válaszolt: Ha meg is kell halnom veled, akkor sem tagadlak meg. Ugyanígy beszélt a többi tanítvány is. Akkor elment velük Jézus egy helyre, amelyet Gecsemánénak hívtak, és így szólt tanítványaihoz: Üljetek le itt, amíg elmegyek, és amott imádkozom. Maga mellé vette Pétert és Zebedeus két fiát, azután szomorkodni és gyötrődni kezdett. Akkor így szólt hozzájuk: Szomorú az én lelkem mindhalálig: maradjatok itt, és virrasszatok velem! Egy kissé továbbment, arcra borult, és így imádkozott: Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te. Amikor visszament a tanítványokhoz, alva találta őket, és így szólt Péterhez: Nem tudtatok egy órát sem virrasztani velem? Virrasszatok, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek: a lélek ugyan kész, de a test erőtlen. Másodszor is elment, és így imádkozott: Atyám, ha nem távozhat el tőlem ez a pohár, hanem ki kell innom, legyen meg a te akaratod. Amikor visszament, ismét alva találta őket, mert elnehezült a szemük. Otthagyta őket, újra elment, és harmadszor is imádkozott ugyanazokkal a szavakkal. Azután visszatért a tanítványokhoz, és így szólt hozzájuk: Aludjatok tovább és pihenjetek! Íme, eljött az óra, és az Emberfia bűnösök kezébe adatik. Ébredjetek, menjünk! Íme, közel van az, aki engem elárul. Még beszélt, amikor megjött Júdás, egy a tizenkettő közül, és nagy sokaság jött vele kardokkal és botokkal a főpapoktól és a nép véneitől. Az árulója ezt a jelet adta nekik: Akit megcsókolok, ő az, őt fogjátok el! És azonnal Jézushoz lépett, és így szólt: Üdvöz légy, Mester! – és megcsókolta őt. Jézus ezt mondta neki: Barátom, ezért jöttél! Akkor odamentek, megragadták Jézust, és elfogták. Egy pedig azok közül, akik Jézussal voltak, a kardjához kapott, kirántotta azt, lesújtott a főpap szolgájára, és levágta a fülét. Ekkor így szólt hozzá Jézus: Tedd vissza kardodat a helyére, mert akik kardot fognak, kard által vesznek el. Vagy azt gondolod, hogy nem kérhetném meg Atyámat, hogy adjon mellém most tizenkét sereg angyalnál is többet? De akkor miképpen teljesednének be az Írások, hogy ennek így kell történnie? Abban az órában így szólt Jézus a sokasághoz: Mint valami rabló ellen, úgy vonultatok ki kardokkal és botokkal, hogy elfogjatok engem! Mindennap a templomban ültem és tanítottam, és nem fogtatok el. Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjenek a próféták írásai. Akkor a tanítványok mind elhagyták őt, és elfutottak.

   Jézus és tanítványai imádkoznak, énekelnek, beszélgetnek: beépült ez szokásaikba. Az Isten közelében élnek. Jézus így tudja elhordozni a nehéz próbát.

   Megütköztök bennem: Jézus gyógyított, Isten országát hirdette, és most elfogják. Nem könnyű ezt átélni, elfogadni, megérteni. Megverem a pásztort, és elszélednek a nyáj juhai. Aztán egy mondat (de miután feltámadtam, előttetek megyek Galileába), amire nem figyelnek a taníványok. Nem is emlékeznek rá. Ami betölt, ami foglalkoztat, arra az üzenetre vagyunk fogékonyak.

   Péter nem törődik bele a Jézus általánosításába. Mi az, hogy mindnyájan? Én nem! Ha meg is kell halnom. Aztán, tudjuk, csúfos kudarc lesz ágálásából.

   A helyszínek is fontosak… Gecsemáné- kert. Maradjatok itt!  Maga mellé veszi Pétert és a Zebedeus fiakat, és azt mondja nekik: szomorú az én lelkem mindhalálig. Nagyon őszinte vallomás. Jézus beszél az ő szomorúságáról, keserűségéről. Az árulás miatt, az emberek hitetlensége miatt. A visszautasítás miatt. Keresztre feszítésében benne volt a világ mindenkori keményszívűsége.

    A kereszt – világméretű próbatétel volt. Elfogadása óriási belső tusa. Persze, utólag megszépítettük. Valaki azt mondta: Jézus nem meditált a kereszten, hanem szenvedett. Kemény harc, emberi sorsunk teljességének, minden nyomorúságának a vállalása. Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te. Legyen meg a te akaratod! Sírköveken is lehet olvasni. Nehéz mondat: nagypéntek sötétsége vetül rá, de húsvét fénye is.

   A tanítványokat elnyomja az álom… Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! Vannak nehéz idők, alkalmak, amikor különösen erős a kísértés, különösen figyelni kell! Arra, hogy bár nagyok a próbák előttünk, de nagyobb Isten, aki mögöttünk áll. 

   Háromszor ismétlődik meg. Figyelmeztetés: emberek vagyunk. Az Isten erejére van szükségünk. Harmadszor Jézus finom iróniával mondja: most már alhattok, eljött, aki engem elárul.

  Érkezik Júdás kardokkal, botokkal felfegyverezett csapat élén. Milyen fájdalmas lehetett Jézusnak Júdást az őt elfogni akarók vezetőjeként látni! Kr. e. 44. március 15-én Iulius Cesart meggyilkolták: fia is a merénylők közt volt. Állítólag akkor hangzott el a szívet tépő mondat: et tu mi fili, Brute?

   Júdás megcsókolja Jézust. Mindig így köszöntötték egymást. A bizalmas kapcsolat, az összetartozás gesztusa az árulás jelévé válik. A bűn mindent feje tetejére állít, minden értéket lerombol. Tanúi vagyunk ennek. „Minden egész eltörött”, írja Ady Endre. Jézus azért hal meg, hogy ami eltörött, elromlott, azt egésszé, újjá, jóvá tegye. Meggyógyítsa bűneink következményeit.

   Megragadják Jézust, elfogják. Egyik tanítvány a kardjához kap, kirántja azt, lesújt a főpap szolgájára, és levágja annak fülét. A kimondott szó, fogadkozás kötelezi. Jobb, ha a Jézus szava kötelez. Mi sokszor konokul ragaszkodunk a haraggal, gyűlölettel kimondott szóhoz, és nem vesszük komolyan a szeretet, hűség ígéreteit.

   Elgondolkoztató mondat: tedd vissza kardodat, mert a harc harcot szül, a vér vért követel. Jézus magasabb igazságot képvisel: az megbocsátásét. (Egy misszioniáriusra támadtak az általa „pásztorolt” törzs lázadó tagjai, és bár kezében fegyver volt, nem használta. Életét vesztette, de halála fordulópont volt az ellenkezők életében.)

   Jézus azonban beszél az igazságtalanságról. Nem hagyja szó nélkül. Nem jó, nem méltányos, amit tesztek. Mint egy rablóra, úgy támadtok rám, pedig én csak betegségeiteket, bűneiteket vettem le. Én csak azt adtam, arra tanítottalak, ami jó. Jézus szembesíteni akar: a bűn trónra ülve is bűn marad.

   A tanítványok mind elhagyják, és elfutnak. A Mester helyt áll. És amíg ő hűséges marad, mindig vissza lehet térni hozzá tanítványként, bocsánatát elfogadó megváltottként. Ámen.  

 

 

Mt 26, 57 -75  (2018 - húsvét nagyhete, szerda)

Azok pedig, akik elfogták Jézust, elvitték Kajafáshoz, a főpaphoz, ahol összegyűltek az írástudók és a vének. Péter távolról követte őt egészen a főpap palotájáig, bement az udvarra, és ott ült a szolgákkal, hogy lássa, mi lesz ennek a vége. A főpapok pedig és az egész nagytanács hamis tanúvallomást kerestek Jézus ellen, hogy halálra adhassák, de nem találtak, pedig sok hamis tanú állt elő. Végül előálltak ketten, akik azt állították, hogy Jézus ezt mondta: Le tudom rombolni az Isten templomát, és három nap alatt fel tudom építeni. A főpap felállt, és így szólt hozzá: Semmit sem felelsz arra, amit ezek ellened vallanak? Jézus azonban hallgatott. A főpap azt mondta neki: Az élő Istenre kényszerítelek, mondd meg nekünk, vajon te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia! Jézus így felelt: Te mondtad. Sőt, azt mondom nektek: mostantól fogva meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőin. A főpap ekkor megszaggatta ruháját, és így szólt: Istent káromolta! Mi szükségünk van még tanúkra? Íme, most hallottátok az istenkáromlást. Mit gondoltok? Azok így feleltek: Méltó a halálra! Azután szembeköpték, arcul ütötték, mások pedig bottal verték, és ezt mondták: Prófétáld meg nekünk, Krisztus, ki ütött meg téged! Péter pedig kinn ült az udvaron. Odament hozzá egy szolgálóleány, és így szólt: Te is a galileai Jézussal voltál. Ő azonban tagadta mindenki előtt, és ezt mondta: Nem tudom, mit beszélsz. Mikor pedig kiment a kapuba, meglátta őt egy másik szolgálóleány, és ezt mondta az ott levőknek: Ez a názáreti Jézussal volt. Ő ismét tagadta: Esküszöm, hogy nem ismerem azt az embert. Kis idő múlva az ott álldogálók mentek oda, és így szóltak Péterhez: Bizony, közülük való vagy te is, hiszen a beszéded is elárul téged. Akkor átkozódni és esküdözni kezdett: Nem ismerem azt az embert. És nyomban megszólalt a kakas. Péter visszaemlékezett Jézus szavára, aki azt mondta neki: Mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem. Azután kiment onnan, és keserves sírásra fakadt.

    A Jézus szenvedéstörténete elsősorban a megváltásról szól, de az eseményben résztvevők sokféle viszonyulása révén hű képet ad a bűnös emberről: rólunk.

   Jézust Kajafáshoz viszik, a Főpapot a gyarló földi közbenjáróhoz. Az áldozatot jelképesen bemutatóhoz azt, aki az egyetlen elégséges, tökéletes áldozatot ajánlja fel Istennek.

    A tanács tagjai nagy igyekezettel már összegyűltek a Jézus kihallgatására. Pedig hallgatniuk kellene őt. (A hatalom gyakorlása révén néha furcsa szereptévesztésbe keveredik az ember.) Most övék az ítélet szava. Pedig Istennel a beszélgetést nem akkor hagyod abba, amikor akarod.

   Péter távolról követi… kimondott szava, de szíve is viszi. Várja a végét, a megoldást. Túl érthetetlen, túl zűrzavaros az egész. Vége kell legyen, ki kell derüljön a Krisztus igazsága.

   Hamis tanúkat keresnek. A törvényesség látszatát fenn kell tartani. Végül előállt két tanú, akik Jézusnak azt a mondását idézik: le tudom rontani (Jn 2, 19). A templom szent helynek számított, a templomra esküdni is szoktak. Káromló szó - súlyos büntetést vont maga után. Jézus testének templomáról beszélt. Jézus hallgat: ideje van a szólásnak és a hallgatásnak. Ahol indulat van, ott fölösleges az igazságról beszélni.  Aztán elhangzik egy sürgető, kényszerítő kérdés: te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia?

   Te mondod, feleli Jézus, ezt neked kell felismerni, kimondani. Értjük: addig üres szó, addig vitatható teológiai tétel, amíg meg nem győződöm, hogy Krisztus az én Megváltóm is.

Meglátjátok (nagyon személyesen hangzik) az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőin. Jézus az ő hatalmáról beszél. Megtérésre felszólító kijelentés ez. (Meglátjuk-e abban, akit megkorbácsoltak, a kigúnyoltak, leköptek, a keresztre vontak értünk, az örökkévaló Királyt?)

    Várjuk a bűnbánat gesztusát, hogy a főpap megszaggatja ruháit, és azt mondja: bocsáss meg, Jézus. De nem! Felháborodásának ad kifejezést: úgymond a Jézus bűnéért szaggatja meg ruháit. Káromlást szólott. Méltó a halálra. Kezdődik a büntetés, a gúnyolódás.

    A Péter tagadásán mindig eltöprengünk. Szerepében magunkat is látjuk. A tagadás könnyen megy. Egy kis meghátrálás. Ma egy lépés, holnap még egy. Hányan eltávolodtak, elidegenedtek? A megalkuvás az ördög cselvetése. Ami kényelmesebb, az a jobb neked, és – látod - nem is olyan nagy dolog.

   Egyre hevesebb a tagadás. Péter egyre vehemensebben bizonygatja: nem is ismeri azt az embert. Ha már elindult az úton. A kő lefele mind gyorsabban gurul. Ha valaki meg nem állítja. Káromlásunkban meghalljuk-e Krisztus bocsánatának, áldásának szelíd szavát?

     Megszólalt a kakas. A hajnalt jelezte. De Pétert a Jézus szavára emlékeztette. Jó, ha vannak számunkra is ilyen Krisztusra emlékeztető (külső és belső) jelek, amik a tagadásban a bocsánatra, a halál szolgálatában az életre mutatnak. És a szemekből előtörő könnyekkel együtt az összetört szívben felfakadnak a kegyelem, a bocsánat gyógyító forrásai. Boldogok, akik sírnak, meg ők megvigasztaltatnak. Ámen.

   

 

Mt 27, 1-26 (2018 - húsvét nagyhete, csütörtök)

Amikor megvirradt, a főpapok és a nép vénei valamennyien azt a határozatot hozták Jézus ellen, hogy halálra adják őt. Azután megkötözték, elvitték, és átadták Pilátusnak, a helytartónak. Amikor pedig Júdás, aki elárulta őt, látta, hogy elítélték, megbánta tettét, visszavitte a harminc ezüstöt a főpapoknak és a véneknek, és ezt mondta: Vétkeztem, mert ártatlan vért árultam el. De azok ezt mondták: Mi közünk hozzá? A te dolgod. Ekkor ő behajította az ezüstöket a templomba, és eltávozott, majd elment, és felakasztotta magát. A főpapok felszedték az ezüstöket, és így szóltak: Nem szabad a templom kincséhez tenni, mert vérdíj ez. Azután határozatot hoztak, és megvásárolták belőle a Fazekasmezőt, az idegenek számára temetőnek. Ezért hívják ezt a mezőt a mai napig Vérmezőnek. Ekkor teljesedett be Jeremiás próféta mondása: „És vették a harminc ezüstöt, a felbecsültnek árát, akit ennyire becsültek Izráel fiai,  és odaadták a Fazekasmezőért, ahogyan megparancsolta nekem az Úr.” Jézust pedig a helytartó elé állították, aki ezt kérdezte tőle: Te vagy a zsidók királya? Jézus pedig ezt felelte: Te mondod. De mikor a főpapok és a vének vádolták, semmit sem válaszolt. Akkor így szólt hozzá Pilátus: Nem hallod, mennyi mindennel vádolnak? Jézus azonban nem felelt egyetlen szavára sem, úgyhogy a helytartó nagyon elcsodálkozott. Ünnepenként a helytartó szabadon szokott bocsátani a sokaságnak egy foglyot, akit ők kívántak. Volt pedig akkor egy nevezetes foglyuk, akit Barabbásnak hívtak. Amikor tehát összegyűltek, Pilátus ezt kérdezte tőlük: Mit akartok, melyiket bocsássam nektek szabadon: Barabbást vagy Jézust, akit Krisztusnak mondanak? Tudta ugyanis, hogy Jézust irigységből szolgáltatták ki neki. Mikor pedig a bírói székben ült, felesége ezt üzente neki: Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába, mert sokat szenvedtem ma álmomban miatta. A főpapok és a vének azonban rávették a sokaságot, hogy Barabbást kérjék ki, Jézust pedig veszítsék el. A helytartó újra megkérdezte őket: Mit kívántok, a kettő közül melyiket bocsássam nektek szabadon? Azok ezt mondták: Barabbást. Pilátus így szólt hozzájuk: Mit tegyek akkor Jézussal, akit Krisztusnak mondanak? Mindnyájan azt kiáltották: Keresztre vele! Azután ezt kérdezte: De mi rosszat tett? Azok pedig még hangosabban kiáltoztak: Keresztre vele! Amikor Pilátus látta, hogy nem ér el semmit, sőt a zavargás még nagyobb lesz, vizet hozatott, a sokaság előtt megmosta a kezét, és így szólt: Ártatlan vagyok ennek az igaz embernek a vérétől. A ti dolgotok! Az egész nép így kiáltott: Az ő vére mirajtunk és a mi gyermekeinken! Akkor szabadon bocsátotta nekik Barabbást, Jézust pedig megostoroztatta, és átadta őt, hogy megfeszítsék.

    Megszületik a hivatalos ítélet Jézus ellen. A törvény nevében mennyi gonoszságot követtek el! Minden hatalmat birtokló a törvényekre hivatkozik. Pl. az IÁ is az iszlám törvényekre, a saríjára. A törvény vége Krisztus… Nekünk meg kell tanulni Krisztus szerint gondolkozni.

   Egy tragikus epizódot is beékel Máté a Jézus szenvedéstörténetébe. Júdás esetét. Megbánta tettét… ez önmagában pozitív mondat, a megújulás ígéretét hordozza. De Júdás magába zárkózik a bűnével. A bűn megbánása nem elég, megszomorodásunkkal Istenhez kell fordulni, hogy átéljük bocsánatának, vigasztalásának gyógyító erejét. Megrendítő, amit Júdás mond: „elárultam az ártatlan vért”.

    A főpapok válasza nagyon félvállról hangzik. Mi közünk hozzá. A gonosz kihasznál, aztán sorsunkra hagy. Júdás elszórja a pénzt a templomban…  A pénz nem tesz boldoggá, különösen éles helyzetekben lesz ez nyilvánvaló. A léleknek többre van szüksége. Júdás mély bűnbánattal meghal, pedig bűnbocsánattal élnie kellett volna.

  A vérdíj nem kerülhet a templom kincsei közé. Pedig a templom legdrágább kincse a Krisztus vérdíja, a megváltás, amit ő szerzett. Újabb határozat születik: idegenek számára vásárolnak egy temetőt. Jézus vére azonban nemcsak a tisztességes halálhoz (temetéshez) biztosít jogot, hanem az örök élethez. Vérmező - prófétai szó.

   Jézusnak Pilátus előtt – Máté leírása szerint - egyetlen mondat hagyja el az ajkát: te mondod. Neked kell meggondolnod. Vajon mi mit mondunk Jézusról: csak, amit tanultunk, csak azt, amit szokás mondani (konfirmáció, úrvacsora)? Vagy többet, személyesebbet! A helytartó csodálkozik a Jézus hallgatásán. Jézus nem a saját, hanem a mi bűneink felől hallgat. Gondoljunk a bűnös nő történetére.

   Szokás volt az ünnepen egy foglyot szabadon bocsátani... Valószínű nem Pilátus vezette be. Szabadon bocsátás a halálraítéltek közül, amnesztia. Erről szólt a páska, erről szól Krisztus áldozata. És szabadon választhattak. Szabadság - óriási ajándék, lehetőség (tavasszal különösen átjárja a lelkünket: milyen jó szabadon élni, lélegzeni). Mégis sokszor választjuk a bűn megkötözöttségét…

   Barabbás. Lázadó. Rablógyilkos. Mégis egy kicsit az ellenállást testesítette meg a római hatalommal szemben. Túrmezei Erzsébet: „te Barabással vagy rokon…”  Ő és Jézus: kiáltó ellentét. Ég és föld. Egy valami mégis összeköti őket: a kegyelem. Amit Jézus ad, és Barabbás kap. Ő az első haszonélvezője Krisztus halálának, az első feloldozást nyert ember. Vajon hogy élte meg, vajon mi lett vele később? Megható történetek szólnak arról, hogy később ő is az életét adja másokért.

  A Pilátus felesége üzen: ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába, mert sokat szenvedtem ma álmomban miatta. Fontos az asszonyok szerepe a passiótörténetben. Olvastam: „a férfiak szenvednek, a nők hordozzák a fájdalmat”. A sokaság befolyásolható. Mennyire igaz, hogy az igazságot könnyen félre tudja tenni az ember! Mennyire hiteles ez a mozzanat! Barabbást kérik.  A megtévesztett ember. Az eltévedt ember. A vaksággal vert ember. Jézusnak meg kell halnia.

(Egy novella arról szól, hogy a betanult szerep ellenére a passiótörténet őszintén átélt előadásának hevében a  gyerekek Jézus szabadon bocsátását kérik. Aztán a tanító lehordja őket: elrontottátok. Az Isten történetét nem lehet elrontani. Még a gonoszság sem tudja elrontani. Sem a sokaság irigysége, gyűlölete, Júdás árulása, stb.)

   Keresztre vele! Pilátus egy kicsit közelebbről kerül a látószögünkbe. Vizet hozat. Pedig csak a vér moshatja le bűneinket. Semmiféle oldószer.

   Az ő vére mirajtunk és a mi gyermekeinken. A bosszúvágytól hajtott, gyűlölködő tömeg  ezzel a mondattal tulajdonképpen – önkéntelenül is - megváltásért, bocsánatért kiált. (Egy misszionárius története. A törzsnél vita volt, a törzsfőnök nyilat fogott a delikvensre. Ő elé állt. Közvetítést ajánlott. „Ez vért kíván””, volt a válasz.  A misszionárius védelmezőn kinyújtotta a kezét, a nyílvessző abba fúródott. Ezután azt mondta: „Itt a vér. Ez kellett neked, itt van, most meg kell bocsátanod!”)

   Krisztus vére bocsánatot, szabadságot szerez nekünk. Ámen.

 

Mt 27, 27-44  (2018 - nagypéntek de.)

Akkor a helytartó katonái magukkal vitték Jézust a helytartóságra, és az egész őrség köré gyűlt. Levetkőztették, bíborszínű köpenyt adtak rá, tövisből font koronát tettek a fejére, nádszálat adtak a jobb kezébe, és térdet hajtva előtte, gúnyolták őt: Üdvöz légy, zsidók királya! Azután leköpdösték, majd elvették tőle a nádszálat, és a fejét verték vele. Miután kigúnyolták, levették róla a köpenyt, felöltöztették a saját ruhájába, és elvitték, hogy keresztre feszítsék. Kifelé menet találkoztak egy cirénei emberrel, akinek Simon volt a neve: ezt arra kényszerítették, hogy vigye a keresztet. Amikor arra a helyre értek, amelyet Golgotának, azaz Koponya-helynek neveznek, epével kevert bort adtak neki inni. De amikor megízlelte, nem akart inni belőle. Miután megfeszítették, sorsvetéssel megosztoztak ruháin; azután leültek ott, és őrizték. Feje fölé függesztették az ellene szóló vádat, ezzel a felirattal: EZ JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA. Vele együtt feszítettek keresztre két rablót is, az egyiket a jobb, a másikat a bal keze felől. Akik elmentek mellette, a fejüket csóválva káromolták, és ezt mondták: Te, aki lerombolod a templomot, és három nap alatt felépíted, mentsd meg magadat, ha Isten Fia vagy, és szállj le a keresztről! Hasonlóan a főpapok is gúnyolódva mondták az írástudókkal és a vénekkel együtt: Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és hiszünk benne! Bízott az Istenben, szabadítsa meg most, ha kedveli őt; hiszen azt mondta: Isten Fia vagyok. A vele együtt megfeszített rablók is ugyanígy gyalázták.

 

     A Jézus szenvedéstörténetében (passiójában) minden részlet fontos. Egyetemes jelentőséget nyer. Ami ott végbement, valamiképpen az egész emberi történelmet ábrázolja a maga szörnyűségeivel, igazságtalanságával, önzésével, és az áldozatok, az eltiportak kiszolgáltatottságával. Mindenekfelett azonban a Krisztus halála a megváltás nagy művét teljesítette be a történelem egy konkrét időpontjában. A Hiszekegybe is így került bele: szenvedett, Poncius Pilátus alatt megfeszítették. Mindennapi helyzetünkben, megaláztatásainkban, gondjaink között tudnunk kell: Krisztus valósággal vállalta nyomorúságainkat, ezért hisszük, hogy azokat vele hordozhatjuk. „Még a rosszban, a nehézségben is az a jó, hogy Krisztus velünk van.”    

   Akkor a helytartó katonái magukkal vitték Jézust… és a következő sorok egy halálraítélt megkínzásáról szólnak. Köréje gyűl az egész őrség. Jézus van középen. Hallgatniuk kellene Jézus tanítását, de ők agresszív hajlamaiknak szabad utat engedve, gonosz szórakozásból megkínozzák, megcsúfolják. Az ember könnyen az erőszak kísértésébe esik, kivált, ha valamiféle hatalom kerül a kezébe. (Volt egy híres börtönkísérlet a 70-es években Stanfordban, egyetemistákat kértek fel, hogy „börtönőrök” és „elítéltek” legyenek. Sorvetéssel osztották el őket. Talán hiteles körülmények miatt is egyesek annyira beleélték magukat a szerepükbe, hogy valósággal belelovalták magukat kegyetlenkedésekben. A kísérlet vezetője így fogalmazott: „az emberi természet legtorzabb, legközönségesebb, legpatologikusabb oldala került felszínre”.) Mindig aktuális a Jézus figyelmeztetése: nem tudjátok, milyen lélek van bennetek. Legyen bennünk a Krisztus értelme, az ő indulata.

   A kínzásnak kicifrázott módját eszelik ki: bíborszínű köpenyt, töviskoronát, nádszálat. Kigúnyolt, megcsúfolt király. Jézus földi életének mélypontja ez. Vajon ki az, aki ebben a helyzetében, megalázottságában meg tudná látni benne a dicsőséges Urat? Kicsoda Jézus, akivel így el lehet bánni, akivel ezt végig lehet csinálni? Aki tehetetlenül tűri mindezt. Akire nézni sem kívánatos (Ézsaiás 53).

A próféta is kérdi: ki hitte volna? Krisztus, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, aki által teremtetett minden, aki előtt egyszer minden térd meghajol, ilyen alázatban viseli mindezt. Nem mondja azt: ez az a pont, aminél tovább nem tudok lépni. Még mélyebbre, a kereszt gyötrelméig, sőt a poklokig – az elkárhozás átéléséig - ment el értünk.

   Azután felöltöztetik a saját ruhájába. Ézsaiásnál olvasunk arról (61. fejezet), hogy „az üdvösség ruhájába öltöztetett, az igazság palástját terítette rám.”   Igen, Isten kell minket felöltöztessen. Nekünk van szükségünk tiszta ruhára, bocsánatra. A Jelenések könyve beszél arról (7. rész), hogy az üdvözültek „megmosták ruhájukat a Bárány vérében”.

   Elviszik Jézust, hogy keresztre feszítsék. A felségárulóknak, a lázadóknak, szökött rabszolgáknak, súlyos bűncselekményt elkövetőknek kijáró büntetés, kivégzési mód volt az ókorban. Hosszas gyötrelemmel, haláltusával járt. „A halál oka a rekeszizom kifáradása miatt bekövetkező fulladás volt. Minden egyes lélegzetvételhez ki kellett emelkednie az elítéltnek, mivel testének súlya a kereszthez szorította.” A minél nagyobb szenvedés okozásán kívül a keresztre feszítésnek volt egy másik célja is: a mások elrettentése. Spartacus lázadása leverése után 6000 rabszolgát feszítettek keresztre a Via Appián.  Kr. u. 70 –ben Titusz császár Jeruzsálem ostrománál az elfogott zsidókat feszítette keresztre a város körül, hogy megadásra bírja a védőket.

   Egy cirénei ember (Simon) Jézus mellé kerül a golgotai úton. Viszi a keresztjét. Valószínű, Jézus a sok kínzás miatt annyira le volt gyengülve, hogy képtelen volt erre. Jelképes üzenetű epizód. Pál írja: ha vele együtt a szenvedünk, vele együtt dicsőülünk is meg. Biztos rettenetes élmény volt Simon számára, ami mégis örömmé, másokat is erősítő bizonyságtétellé vált. Mit vállalunk a mi Urunkért? Nagy kérdés! Sokszor egy ünnep megszentelése is probléma, túl nagy áldozat egy órányi odaszentelt idő is, vagy egy társaságban annak megvallása, hogy keresztyének vagyunk.

   A Golgotára érve epével kevert bort adnak neki. Kettős jelentésű mozzanat: a fájdalom csillapítására szokták használni (epe – mirha), de utalás történik a 69. zsoltárra is: "Ételembe epét kevertek, szomjúságomban ecettel itattak". Érdekes fordulat ez: a Gecsemáné-kertben elmondott imádságban Jézus keserű pohárról beszél. Nyilván, lelki értelemben. Az elárultatás, a megaláztatás, a kínok, gyötrelmek keserűségéről. De az emberi poharat nem fogadja el: sem azt, amelyik bódítani akar, sem azt, amelyikben a megcsúfolás újabb szándéka mutatkozik meg. (Jézus végig a teljes kiszolgáltatottság állapotában jelenik meg, akin kínzói véghezviszik gonosz szándékukat: itt azonban dönt valamiről.)

   Ruháira sorsot vetettek… ez szokás volt. A kivégzett ruhája a katonák tulajdona lett.

EZ JÉZUS A ZSIDÓK KIRÁLYA. Az ellene szóló vád. Kevés ez! Ő a világ királya, aki eljön majd hatalommal és dicsőséggel. A rómaiak, zsidók számára tényleg halálos bűn volt az, ha valaki - a földi hatalom legfelsőbb képviselőjén kívül - királynak nevezte magát, de számukra, számunkra is kegyelem, a megtartatás esélye az, hogy Jézus Úr, Király.

    Jézus a morbid szertartás fő attrakciója. Középre helyezik, két rabló közé. A bűnösök közé jut halálában, de életében is a paráznák, a vámszedők, útszéli alakok közt hirdette az evangéliumot. Ez az ő küldetése. Az áldott orvos nem az egészségesekhez jött.

   Utolsó mondatokban az evangélista a gúnyolódókat mutatja be. A kárörvendőket, az irigyeket. Akiket nem hat meg a Jézus ártatlan halála, hanem gonosz elégtétellel tölt el. Aki lerontod a templomot… lássuk, milyen nagy fiú vagy. Aki Isten Fiának mondtad magad, mutass valamit hatalmadból, hogy higgyünk. A vádak igazak: Jézus a lerontott templomot harmadnapra felépíti, és Isten Fiaként dicsőségesen feltámad. De előbb végig kell járnia ezt az utat.

   Semmelweiss Ignác példája, akinek sok gúnyolódással kellett szembenéznie orvostársak, előkelő társaságok, az akkori társadalom részéről. Beleroppant, belepusztult. De igaza volt: ma már egy óvodás is tudja: kezet kell mosni, a műtőorvosnak különösen. Hogy fontos a fertőtlenítés. Az anyák megmentője lett.

   Jézusnak keresztre feszítetten is igaza van: az ember bűnös, és Isten kegyelme tarthatja meg. Igaza van, amikor önmagát adja, hogy életet szerezzen nekünk. Halála a mi életünk. Ámen.

 

 

Mt 27, 45-56 (2018 - nagypéntek du.)

Tizenkét órától kezdve három óráig sötétség támadt az egész földön. Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: Éli, éli, lámá sabaktáni, azaz: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Néhányan az ott állók közül, akik hallották ezt, így szóltak: Illést hívja. Egyikük azonnal elfutott, hozott egy szivacsot, megtöltötte ecettel, nádszálra tűzte, és inni adott neki. De a többiek ezt mondták: Hagyd csak, lássuk, eljön-e Illés, hogy megmentse őt. Jézus pedig ismét hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét.  És íme, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt, a föld megrendült, és a sziklák meghasadtak. A sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste. Ezek kijöttek a sírokból, és Jézus feltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek. Amikor pedig a százados és akik vele őrizték Jézust, látták a földrengést és a történteket, nagyon megrémültek, és így szóltak: Bizony, Isten Fia volt ez! Volt ott sok asszony is, akik távolról figyelték mindezt. Ezek Galileából követték Jézust, hogy szolgáljanak neki. Közöttük volt a magdalai Mária és Mária, Jakab és József anyja, valamint Zebedeus fiainak anyja.

    Jézus a kereszten függ: ég és föld, élet és halál között. Erről az eseményről beszélt Jézus a tanítványainak: az Emberfiának fel kell emeltetnie. Áldozatát be kell mutatnia az egész világ számára, véghez kell vinnie az egész világért. Ő az áldozó és az áldozat is.  Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit!

   12 órától sötétség lesz. A sötétség a bűn, a gyűlölet jelképe a Bibliában. Ahol tartós sötétség van, ott megszűnnek az élet feltételei. Aki gyűlöli atyjafiát, az a sötétségben van, írja János. A halál szolgálatában áll. Evangéliuma elején olvassuk: a sötétség nem fogadta be a világosságot. Ha Krisztust visszautasítjuk, a világosságot zárjuk ki, űzzük ki az életünkből. Krisztus nélkül lelki sötétségben élünk.

   Jézus hangosan felkiált: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Ez a mondat a teljes elhagyatottság állapotából fakad fel. Az egyszülött Fiú úgy érzi, hogy elhagyta az Isten. A világ örök rendje látszik összeomlani. Ha az Atya felfüggeszti a Fiú iránti szeretetét, akkor valóban minden összeomlik. József Attila írja: „meghasadnak az evidenciák”. A rettenet, testi szenvedés és a lelki gyötrelem mélysége ez. Olyan hatással van ez a felkiáltás azokra, akik hallották, hogy eredeti formájában idézi az evangélium. Jézus ezt így mondta. A HK így magyarázza: „hogy az én legnagyobb kísértéseimben biztosítva legyek afelől…”  Krisztus a mi sorsunkat, bűneinket vállalva kerül távol az Atyától, éli át annak iszonyatát, hogy mit jelent anélkül élni, aki mindennek a fenntartója.  

   Az ott állók máris magyarázzák a Jézus szavait: Illést hívja. Közben valaki ecetes szivaccsal érinti meg Jézus ajkait. Egy együtt érző cselekedet. De látszólag zavarja a többieket, az egész kivégzési ceremóniát. Közönséges kíváncsisággal várják a szenzációt, hogy talán eljön Illés. Félelmetes, hogy mennyire közömbös tud lenni az ember a mások szenvedésével szemben. Gyermekeiket gyöngéden szerető, babusgató, kényeztető német tisztek kínoztak szemrebbenés nélkül halálra zsidó gyermekeket. Mert a másik az más. Pedig mindenkinek ugyanúgy fáj!  

   Jézus hangosan felkiált és kileheli lelkét.  Véget ért haláltusája, szenvedése. Teljességgel befejeződik áldozatának bemutatása.  És máris mutatkoznak annak következményei: először a templomban, az Isten-ember kapcsolata ápolásának kitűntetett helyszínén. A kárpit a szentek szentjét választotta el as templom többi részéről. A nép úgy hitte, hogy ott valósággal jelen van Isten. Csak a főpap mehetett be évente egyszer, először magáért is áldozatot mutatva be. Krisztus áldozata megtisztítja az arra vágyókat: íme, Isten népével lakozik. 

     Meghasadnak a sziklák… Az 52-53 versben leírtakat nem könnyű magyarázni. Már az óegyházban megoszlott a tanítók véleménye. Voltak, akik úgy tartották, hogy végleges feltámadásban részesültek, Krisztussal a mennybe mentek.  Augustinus pl. ideiglenes feltámadásnak véli (Lázáréhoz hasonlóan). Teológiailag az a hangsúlyos, hogy Krisztus áldozatával tökéletesen eleget tett, legyőzte a bűn hatalmát, ezek a jelek – jelképesen – a bűn következményeinek feloldásáról, a kiáradó kegyelem áldásáról szólnak. Mindenféleképpen Jézus Krisztus megváltó kereszthalála és feltámadása következtében támadtak fel ezek az ószövetségi szentek, és lesznek majd tanúi Krisztus győzelmének. A megváltás tehát az az esemény, ami alapja a halottak feltámadásának.

   A százados és vele lévők látva, amik történnek, megrémülnek, és így szólnak: „bizony, Isten Fia volt ez”. Egy pogány százados mondja ki az első hitvallást (ha múlt időben is fogalmaz) Jézus kereszthalála után.

   Újból látjuk a hűséges asszonyokat, akik követték Jézust, szolgáltak neki. Szívük tele gyásszal, szomorúsággal. Máté neveket is említ. Eszembe jutott, van egy spirituálé, ami sorra kérdezi Jézus szenvedéstörténetének mozzanataira utalva: láttad-é. Személyes élmény, hitvallás kell legyen! Ámen.

 

 

Mt 27, 57-66 (2018 - húsvét nagyhete, szombat)

Amikor beesteledett, eljött egy Arimátiából való gazdag ember, név szerint József, aki maga is tanítványa volt Jézusnak. Elment Pilátushoz, és elkérte Jézus holttestét. Akkor Pilátus megparancsolta, hogy adják ki neki. József elvitte a holttestet, tiszta gyolcsba göngyölte, és elhelyezte a maga új sírjába, amelyet a sziklába vágatott. A sír bejáratához egy nagy követ hengerített, és elment. Ott volt pedig a magdalai Mária és a másik Mária, akik a sírral szemben ültek. Másnap pedig, szombaton, összegyűltek a főpapok és a farizeusok Pilátusnál, és így szóltak: Uram, eszünkbe jutott, hogy ez a csaló még életében ezt mondta: Három nap múlva feltámadok! Ezért parancsold meg, hogy őrizzék a sírt a harmadik napig, nehogy tanítványai odamenjenek, és ellopják őt, azután azt mondják a népnek: Feltámadt a halottak közül! Ez az utóbbi csalás rosszabb lenne az előzőnél. Pilátus azonban ezt válaszolta: Van őrségetek, menjetek, őriztessétek ti, ahogyan tudjátok! Ők pedig elmentek, lepecsételték a követ, és őrséggel őriztették a sírt.

    Beesteledik. A 27. rész egy egész hosszú napot ír le.  A világ megváltásának napját. Ha az emberiség történelmének legfontosabb fordulatait soroljuk fel: teremtetett, bűnbe esett, megváltatott és új életre hívatott el. Milyen jó, hogy tudjuk, hogy ezt a mondatot: amikor beesteledett, mindig az követi: amikor megvirradt…

   Nagypénteken minden Jézus ellen történik (és minden érettünk), itt pedig valaki érdekében tesz valamit. Ez a férfi Arimáthiából származott (Sámuel próféta szülővárosa volt)… Ez az első, amit megtudunk róla. Lehet, a prófétai hagyomány hatással volt rá. Aztán Máté megjegyzi azt, hogy gazdag volt. Az akkori társadalmi rendben (és azóta is) ez fontos szempont volt. Isten nem az nézi, ami a szem előtt van, éppen Sámuelnek mondja Isten. Aztán elhangzik neve. József név azt jelenti: Isten gyarapítson. De a legfontosabb megállapítás: tanítványa volt Jézusnak.

   Jézus kínos, ártatlan halála bírja hitvallásra. Csodálatra méltó, hogy egy halott Messiás mellett áll ki. Van, akit a Jézus áldozata indít el a követésére. Egyik később híressé vált igehirdető ateista volt. Egy kiállításon nagyon megérintette a szenvedő Jézusról készült festmény. Valamit megindított benne. (Gondoljunk Holbein híres Halott Krisztusára.) Vajon mi kiállunk-e Megváltónk ügye mellett?

   Elkéri a Jézus holttestét. Rendszerint nem temették el a kivégzetteket. Pilátus külön kegyet gyakorol. Lehet, ezzel könnyít lelkiismeretén. Pilátus parancsol, hogy adják át. József elvitte (a keresztről való levétel mozzanatát Máté nem írja le), tiszta gyolcsba göngyölte a zsidók temetkezési szokása szerint. Tiszta gyolcs, új sír - József hódolatának, (megkésett?) hálájának, tiszteletének kifejezői.

   Nagy követ hengerített a sír szájára.  A kő a földi élet lezárását jelképezte. Nyilvánvaló, ezt József is így gondolta. Biztos, közben Jézus csodáira gondol, szép tanítására, és arra, hogy az igazságért meg kellett önmagát feláldoznia, és az igazság vele együtt meghalt. Arra, hogy még sokáig fogják emlegetni.

Keserű búcsú, talán csalódás, kegyelet - ezek az érzések lehettek a József szívében.

   A két Mária tisztes távolságból figyeli. Szívük sötét gyászban van. Talán nincs is erejük közelebb menni. Olyan nehéz Jézustól elszakadni.

   Másnap a farizeusok összegyűltek Pilátusnál. Érdekes: „eszünkbe jutott”. A tanítványoknak nem. Józsefnek nem. A gyász sötétségében, traumájában nem látja az ember a reménységet. Ez a csaló még életében azt mondta, és pontosan idézik, de nem hiszik. Csak a csalástól félnek. Nehogy hitetés legyen. Különös, hogy a nagyszombati beszélgetésben előfordul a feltámadás szó. A kételkedés hangján, de mégis. Vajon, mi hogyan emlegetjük ezt a szót? Hisszük, várjuk-e?

    Pilátus ingerülten válaszol. Menjetek, őriztessétek!  A farizeusok emberi mesterkedés ellen akarnak védekezni, de Isten hatalma ellen semmit sem tehetnek. Isten útjai kifürkészhetetlenek. Az ember nem tud Isten elé kerülni, nem tudja őt megelőzni.

   Lepecsételtették a követ, és őrizet alá helyezték. A halál pecsétjét teszik a sírra. Jézus az élet pecsétjét adja azoknak, aki hisznek benne. Keresztség, úrvacsora – az üdvösségről szólnak.

Bárcsak győzelmes hittel tudnák vallani, amit – a hagyomány szerint - a hitehagyó Iulianus császár veresége beismeréseként mondott (363): „Mégis győztél, Galileai!” Ámen.

 

================================================================================

 

Jn 18, 24-27 (2019 - húsvét nagyhete, hétfő)

Annás ezután elküldte őt megkötözve Kajafáshoz, a főpaphoz.  Simon Péter pedig ott állt, és melegedett. Ekkor így szóltak hozzá: Nem az ő tanítványai közül való vagy te is? Ő tagadta, és megint csak azt mondta: Nem vagyok. A főpap egyik szolgája, annak a rokona, akinek Péter levágta a fülét, így szólt: Nem láttalak én téged vele együtt a kertben? Péter ismét tagadta, és akkor nyomban megszólalt a kakas.

    Jézus szenvedéstörténete egy sokszereplős dráma. Bár látszólag az emberi intrika, gonoszság, gyávaság szövi a történetét, a rendező mégis maga Isten. Ezért minden a megváltás végkifejlete halad.  Krisztus halála által kegyelmet szerez nekünk.

    A fejezet elején olvasunk arról, hogy Péter miként kerül Annás udvarába. Most arról értesülünk, hogy Annás elküldi Jézust Kajafáshoz, a főpaphoz, aki tkp. a veje. Rokonságban vannak tehát. Ezenfelül mindketten Isten választott népéhez tartoznak. Most pedig a Krisztus-ügy is összekapcsolja őket. Minket hogyan köt össze a Krisztus ügye?

   Simon Péter ott áll, és melegszik. „Idegen tűznél”, ahogy mondani szoktuk. A fázás kínzó, kellemetlen érzés, valamit tenni kell ellene. Vannak emberi szükségeink. Éhség, nélkülözés, betegség, anyagilag szorult helyzet. Megoldásokat keresünk ezekre, de vigyázzunk: a szívünkben soha ne kapjon lángra a hitetlenség, a tagadás, a világi gondolkodás idegen tüze.

   Megkérdezik tőle: nem az ő tanítványai közül vagy te is? Mi hogy megvallanánk – gondoljuk -, a meghatottságtól elcsukló hangon mondanánk: „hűséges Uramnak és Megváltómnak, Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok”! Konfirmáció (csak a tegnap volt). De ha gúnyolódó barátok kérdeznék? Vagy ha dzsihadisták faggatnának? Kerülhetünk még ebbe a helyzetbe. Igaz, mennyire más értelme van!?     Mennyire hatalmas lesz hirtelen a fenyegetés, és a helyzethez képest mennyire jelentéktelen lesz a hitünk Krisztusban. A helyzethez képest... Mindig ezt latolgatjuk. Bizonyosságunk ettől függ. Ha a helyzet kedvező, akkor erős a hitünk, ha nem, akkor meggyengül?

   Péter ott és akkor úgy érzi: ő nem tanítvány. Ő nem az elfogott Jézusnak a tanítványa. Ő az Isten országát ellenállhatatlan erővel hirdető, betegeket gyógyító Mesterhez szegődött. Most minden megváltozott. Irreális lett. Nem is tudja, mi történik vele, körülötte. El kellene felejteni az egész történetet, bár a szíve még sajog. Nem, nem tanítványa ennek a Jézusnak.   Bár olyan győzelmes hittel vallotta egykor: te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. És olyan nagyszerű ígéretet kapott! Megértjük Pétert: a hűség nálunk olyan könnyen hűtlenségbe vált át. Csak kissé változzanak meg a körülmények. Csak Isten ne válaszoljon egy kérésünkre, csak veszteség, csalódás érjen. Olyan hamar feladjuk hitünket! Jaj, hány ilyen egyháztagunk van!

   Olvastuk: a főpap szolgájának a rokona megszólítja Pétert: nem láttalak vele együtt? Az az eset Péter hevességének következménye volt, és nem a Jézus alázatát példázta. (Elgondolkozhatunk azon, hogy később Péter ún. főapostolként nem korrigálta, nem „javította ki” az evangéliumnak ezt a részét, nem tagadta, hogy megtagadta Krisztust. Megtanulta: a tagadás nem visz előbbre. Hány ember van, aki tagadással akar érvényesülni! Sok mindent megnyerhet, lelkét fogja elveszíteni.)

   Péter itt megint lehazudja tanítványságát. A bűn természetéhez tartozik, hogy ismétli, reprodukálja önmagát bennünk. A csúfolódás, a hazugság, a részegeskedés, a harag, a kételkedés körforgása ez. Önmagunkra ismerünk. Hála Istennek, a kegyelem is ismétlődik: Jézus mindig kész megbocsátani. Ez a mi nagy esélyünk.

   Megszólal a kakas. A hajnal közeledtét jelzi, Péternek a Jézus szavát, intését juttatja eszébe. És saját szégyenletes bukását, méltatlan magatartását. Jelek a természetben, mások tekintetében, életünk eseményeiben, amik emlékeztetnek: bűneinkre és a bocsánatra. Hűtlenségünkre és Krisztus hűségére. Ha magamra nézek, minden jel arra mutat, hogy elvesztem, ha Krisztusra tekintek, akkor minden jel azt hirdeti: megtartattam. Ámen.     

 

   

Jn 18, 28-32  (2019 - húsvét nagyhete, kedd)

Jézust Kajafástól a helytartóságra vitték. Kora reggel volt. Akik vitték, maguk nem mentek be a helytartóságra, hogy ne legyenek tisztátalanokká, hanem megehessék a páskavacsorát. Pilátus kiment hozzájuk, és megkérdezte: Milyen vádat emeltek ez ellen az ember ellen? Ezt válaszolták: Ha ez nem volna gonosztevő, nem adtuk volna át neked. Pilátus erre ezt mondta nekik: Vegyétek át, és ti ítéljétek el a törvényetek szerint! A zsidók így feleltek: Nekünk senkit sincs jogunk megölni! Így kellett beteljesednie Jézus szavának, amelyet akkor mondott, amikor jelezte: milyen halállal kell meghalnia.

    Hallottuk a tegnap: Kajafás udvarába viszik. János ott van a közelében. Péter is igyekszik közel jutni, de tőle – amikor megvallatják - csak tagadásra futja. Jézus magára marad… a világ bűneivel.

Jézust tovább viszik. Íme, a gyűlölet, az irigység is mekkora motiváló erő. A vezetők nem a Jézus felmentésén fáradoznak, hanem elítélését akarják kieszközölni. Íme, megváltó Urunk minden fórumra eljut, és sehol nincs esély számára. A legmagasabb ítélőszék előtt is eleve elrendeltetett az ő áldozata, hogy mi már a kegyelmének trónusához járulhassunk. Azóta is számtalanszor megismétlődik ez a jelenet: csúfot űznek az igazságból, meghurcolják az ártatlant, kiforgatják a tiszta lelkű ügyét. Jézus mindenütt ott van, ahol az igazságot eltiporják.

  Kora reggel volt… Mivel kezdődik ez a nap, hova fog jutni? Ítélettel, aminek halál lesz a vége, hogy ebből a halálból bocsánat és élet fakadjon. A helytartóság immár világi helyszín. Itt nem a vallási törvények megsértésével, hanem lázadással, felségsértéssel vádolják Jézust.

   Érdekes mozzanat: akik őt viszik, tuszkolják, nem mennek be a pogány hatalom működtette intézménybe. Ui. azzal – értelmezésük szerint - megfertőztették volna magukat. Micsoda képmutatás, milyen fonák helyzet! Valakit ártatlanul halálra adni nem bűn, de ez a külsőség annak minősül.

Azért nem mennek be, hogy ne legyenek tisztátalanokká, és megehessék a páskavacsorát.

Hogy lehet megenni a páskavacsorát a páskabárány nélkül? Hogy lehet ünnepelni az ünnepelt nélkül, szabadulást, megváltást hirdetni szabadító és megváltó nélkül?

Milyen súlyos tévedésben élnek: a törvény embereiként nem tudják, hogy egyedül Krisztus által lehetnek tisztává, benne nyerhetik el vétkeik bocsánatát.

   Pilátus fogadja küldöttséget, és felteszi a hivatalos kérdést: mivel vádoljátok. Egy szokásos esetnek tűnik. Valakit a törvény elé hurcolnak és elítélnek. „Ponczius Pilátus alatt”, fogalmaz az apostoli hitvallás. Krisztus szenvedése egyedi és egyetemes egyszerre.

   A felperesek nem is a feltett kérdésre válaszolnak, hanem Jézust „indulásból” gonosztevőnek nevezik. Gyűlölettől elvakulva minősítik őt - ez az előítélet, aminek, tudjuk, rendkívüli romboló hatalma van. 

   Pilátusnak nincs nagy kedve foglalkozni ezzel az üggyel. Pilátus modern embertípus. Ma is sokan vannak, akik sem kontra, sem pro nem foglalnak állást. „Én nem szoktam vallási kérdésekkel foglalkozni”, hallottam az egyik – konfirmált - fiataltól. Pedig azok a legszemélyesebben érintenek. Lehet, nem foglalkozom a környezetszennyezés problémájával, attól még részese vagyok annak!

   Ítéljétek el a ti törvényetek szerint, javasolja Pilátus. Az a válasz: nekünk nincs jogunk őt megölni. Nem tudnak elképzelni más megoldást, csak a halálos ítélet végrehajtását. Mert elvégezték, hogy kivégzik. Milyen megszégyenítő: sokszor a világi törvény kell szabályozza a vallási túlkapásokat. Vajon mi a helyzet velünk? Elég lenne a lelkiismeretünk a bennünk levő gonosz megfékezésére? Nem! Sokszor a polgári törvény szintjét sem ütjük, és lelkiekről beszélünk.

Bűneinkre sincs más megoldás, mint a halálos ítélet végrehajtása az Isten Fián.

  Jézus szava teljesedik be abban, hogy a halálát kérik. Ő a történetben látszólag passzív szereplő, és mégis minden rajta fordul meg, mindenben az ő megváltó, áldozatot vállaló akarata teljesedik be. A szeretet mindig meg tud nyilvánulni. A szeretetet nem lehet gúzsba kötni. A kereszten sem lehet megölni. Olyan, mint a tömjén: minél inkább darabokra törik, annál jobban illatozik.  

   Krisztus vállalja, elhordozza, végigharcolja. Engedelmes halálig, a keresztfa haláláig. Ezért tökéletes áldozat az övé, üdvösséget szerző. Ámen.

   

 

Jn 18, 33-40 (2019 - húsvét nagyhete, szerda)

Pilátus azután ismét bement a helytartóságra, behívatta Jézust, és megkérdezte tőle: Te vagy a zsidók királya? Jézus viszont ezt kérdezte tőle: Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam? Pilátus erre így szólt: Hát zsidó vagyok én? A te néped és a főpapok adtak át nekem téged: Mit tettél? Jézus így felelt: Az én országom nem e világból való: ha ebből a világból való volna, az én szolgáim harcolnának, hogy ne jussak a zsidók kezére. De az én országom nem innen való.  Pilátus ezt mondta neki: Akkor mégis király vagy te? Jézus így válaszolt: Te mondod, hogy király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.  Pilátus ezt kérdezte tőle: Mi az igazság?Miután ezt mondta, ismét kiment a zsidókhoz, és így szólt hozzájuk: Én nem találok benne semmiféle bűnt.  Szokás nálatok, hogy szabadon bocsássak egy foglyot a páska ünnepén: akarjátok-e hát, hogy szabadon bocsássam nektek a zsidók királyát? Ekkor újra kiáltozni kezdtek: Ne ezt, hanem Barabbást! Ez a Barabbás pedig rabló volt.

   Pilátus behívatja Jézust. Személyesen akar szóba állni vele. Becsületes lépés. Arra is emlékeztet: nekünk is személyesen kell Jézussal találkozni. Nem elég hallani róla: őt kell hallanunk. A kérdés a vádat tartalmazza: te vagy a zsidók királya? Kissé ironikus is lehet. A hatalom képviselője kérdez. Jézus visszakérdez, kérdésével a lélek mélyére, az őszinteség szintjéig hatol: ez csak hallottad, vagy te mondod. Te mit gondolsz?

   Pilátus hárít: hát zsidó vagyok én?  A te néped adott át. Mit tettél? Ez a bíró vizsgálódó kérdése. Végül is Jézus az, aki megkötözve áll előtte. Elvégre Pilátus a helytartó.

    Valóban, mit tett Jézus? Megszületett erre a földre, gyógyított, tanított, és elindult feláldozni magát: Pilátusért is. De ha Pilátus levetné társadalmi rangjának, a törvény rendíthetetlen őrének és erőskezű érvényesítőjének mezét, ha őszintén szembenézne magával, vajon hogyan válaszolna erre a kérdésre? Te, Pilátus, te, az ember, aki mások felett ítélkezel, bíráskodsz, te mit tettél? Mit válaszolunk majd az igaz bíró előtt?

   Jézus világossá akarja Pilátus számára tenni: „az én országom nem e világból való”. Gondoljuk el, Pilátus, aki birodalmi emberként jól ismeri a földi hatalom működésének mechanizmusát, tudja, mit jelent azt megszerezni, és ha kell erővel és erőszakkal is megtartani, és igazából nem is ismer mást, ez a legmagasabb valóság számára, hogyan hallgatja ezt a kijelentést. Egy ország, ami nem ebből a világból van, amit nem lehet meghódítani, amit nem lehet kizsákmányolni. Van, aki csak a hatalmat, csak pénzt ismeri el valóságnak, csak azt, ami kézzelfogható. Másról nem is tud.

   Jézus azt mondja: ha evilági hatalmat szeretnék, akkor szolgáim harcolnának. A földi országot harccal lehet megszerezni. A mennyeit hittel.

  Akkor mégis király vagy, csodálkozik rá Pilátus? Van valami különös ebben a Jézusban! És még azt mondja, hogy te állítod ezt. Amit hiszel, az lesz igaz számodra.

   És megtoldja Jézus egy nagyon szép, mély értelmű vallomással: azért születtem. Itt kapcsolódik össze karácsony nagypéntekkel, a bölcső a kereszttel. Azért születtem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Az embereket mindig foglalkoztatta az igazság. Vannak ilyen kijelentések: az igazság az, hogy ha gazdag vagy, van mindened. Békességed is? És meddig áll meg ez az igazság: amíg beteg nem leszel, amíg balesetet nem szenvedsz? Milyen igazság az, ami ennyire ingatag, bizonytalan, ilyen könnyen felborul? Az igazság az, hogy az erősek uralkodnak. Mindig, meddig? Az igazság az, hogy ha híres vagy, ha tehetséges vagy, akkor szeretnek az emberek. Vajon őszintén? És nemde csak addig, amíg fent vagy, csillogsz. Utána?

  Milyen igazságról beszél Jézus? Arról, ami tegnap és ma és örökké ugyanaz. Önmagáról beszél. Ő mindig igaz, jó, irgalmas marad. Ez valóban megtartó igazság. Amire számítani lehet, amire mindig építeni lehet. 

  Mindenki, aki az igazságból való. Álljunk csak meg! Kell legyen valami bennünk, ami rezonál erre az igazságra, ami egyneművé, összeegyeztethetővé tesz minket azzal. Valami kapcsolópont. Krisztus az igazság – az tehát akkor lesz a mienk (is), ha belőle vagyunk, azaz ha megigazíttatunk benne, általa, ha elfogadtuk igazságát. Nem tudjuk az igazságot semmilyen más módon - sem tudással, sem akármi áldozat árán – megszerezni.

    Pilátus ezt kérdezte: mi az igazság. (Quid est veritas. Est vir qui adest.) És nem vár válaszra. Mint aki tudja. (Jaj, mennyire tudjuk!) Lehet, hogy csak egy szkeptikus megjegyzés ez, vagy fél, hogy Jézus szavai túl nagy hatást tesznek rá? Mégis azzal áll az emberek elé: nem találok semmi bűnt benne. (Egyik ügyvéd mondta: pénzzel csak a pereket lehet megnyerni, az igazságot nem!)

   Jó politikusként felajánlja a Jézus szabadon bocsátását. Páska ünnepe van. Szabadon lehet-e engedni az áldozati bárányt? Nem, a rablónak kell szabadnak lenni, a bűnösnek, a tisztátalannak, a gonosztevőnek, hogy az igaz, a szent megfizethessen. Krisztus vagy Barabbás, Krisztus vagy a bűnös ember? Nem a sokaság mondja ki, hanem Isten: a bűnös ember! Krisztusnak meg kell halnia, hogy a bűnös élhessen. Örökké légy áldott, Megváltónk! Ámen. 

 

 

Jn 19, 1-16 (2019 - húsvét nagyhete, csütörtök)

Akkor Pilátus elvitette Jézust, és megkorbácsoltatta. A katonák tövisből koronát fontak, a fejére tették, és bíbor ruhát adtak rá; odajárultak hozzá, és ezt mondták: Üdvöz légy, zsidók királya! – és arcul ütötték. Pilátus ismét kiment, és így szólt hozzájuk: Íme, kihozom őt nektek. Tudjátok meg, hogy semmiféle bűnt nem találok benne. Ekkor kijött Jézus, rajta volt a töviskorona és a bíbor ruha. Pilátus így szólt hozzájuk: Íme, az ember! Amint meglátták Jézust a főpapok és a szolgák, így kiáltoztak: Feszítsd meg, feszítsd meg! Pilátus pedig ezt mondta nekik: Vegyétek át ti, és feszítsétek meg, mert én nem találom bűnösnek. A zsidók így válaszoltak neki: Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát. Amikor Pilátus ezt meghallotta, még nagyobb félelem szállta meg. Ismét bement a helytartóságra, és megkérdezte Jézust: Honnan való vagy te? De Jézus nem felelt neki. Pilátus ekkor így szólt hozzá: Nekem nem felelsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy megfeszíttesselek? Jézus így válaszolt: Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked: ezért annak, aki engem átadott neked, nagyobb a bűne. Ettől fogva Pilátus igyekezett őt szabadon bocsátani, de a zsidók így kiáltoztak: Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja: aki királlyá teszi magát, az ellene szegül a császárnak. Amikor Pilátus meghallotta ezeket a szavakat, kihozatta Jézust, és a bírói székbe ült azon a helyen, amelyet Kövezett-udvarnak, héberül pedig Gabbatának neveztek. A páskaünnep előkészületi napja volt, délfelé járt az idő. Pilátus így szólt a zsidókhoz: Íme, a ti királyotok! Azok pedig felkiáltottak: Vidd el, vidd el, feszítsd meg! Pilátus ezt mondta nekik: A ti királyotokat feszítsem meg? A főpapok így válaszoltak: Nem királyunk van, hanem császárunk!  Ekkor kiszolgáltatta őt nekik, hogy megfeszítsék.

    Pilátusnak lépnie kell. Ha nem tudta kieszközölni a Jézus szabadon bocsátását (akit lázadóként adtak át neki), akkor intézkednie kell a törvényes procedúra lefolytatásáról. Igen, ha a nép Jézust kérte volna szabadon, a szokásrend alapján, Pilátus fedve lett volna. Ha nem, akkor nehéz lenne Jézus „szabad lábra helyezését” a felsőbb hatalomnak megmagyaráznia. Jézus tudatosan halad az áldozat útján, de látjuk: a környezetében mennyit kínlódnak a törvénnyel. A vádlók és azok is, akik netán Jézus menteni szeretnék. Milyen kemény a törvény az ítéletre, és milyen erőtlen arra, hogy megmentsen!

   Jézust megkorbácsolják. Csak egyetlen ütés is elég lenne nekünk, hogy másként lássuk ezt a történetet.  A korbács (flagellum) a büntetés eszköze, bőrszíjakra erősített ólomdarabokkal, amelyek a testet az izmokig felszaggatták, sokkos állapotba juttatva a tortúrának alávetett személyt.

   A katonák közben szórakoznak is (milyen szívtelen tud lenni az ember közömbösségében vagy a más bántalmazásában!): töviskoronát tesznek a Jézus fejére, bíbor ruhába öltöztetik. És gúnyolódva köszöntik. Csúfot űz az ember Isten kegyelméből (És 61,10 – „az üdvösség ruhájába öltöztetett”.) Mit lehet többet tenni érte?

   Pilátus ismét kiment, és újból megismétli, amit Jézus ártatlanságáról már elmondott. Még ad egy esélyt a népnek, Jézusnak és saját lelkiismeretének. Talán megszánják a megkínzott, véres Emberfiát.

   Kijött Jézus… az evangéliumokban ez a lépés, az ő megjelenése a megoldást hozza (pl. a viharos tenger története, a beteg fiú). Itt nem úgy látszik… Megalázva, véresen jelenik meg. Erőtlenül. Mint akinek arca nem kívánatos, ahogy Ézsaiás írja. És mégis a legnagyobb megoldást hozza, bűneink bocsánatát, azok átkát magára véve. (Történet: a szabadságharc idején egy kisvárosban a császáriak egy zsidó fiatalembert fogtak el, és vallatni kezdték: merre rejtőzködik a kis honvéd sereg. Tudták, hogy valahol a közelben vannak. Ő elindult az ellenség csapata előtt végig a város főutcáján, az emberek átkozták, leköpték, megvetéssel fordultak el tőle, aztán kiérve a városból egészen másfele vette az irányt. Késő estig vitte az ellenséget, akkor rájöttek, hogy félrevezette őket, agyonlőtték egy patak mellett. Vérét vádlón vitte a víz a város fele.)

    Íme, az ember, a megvetett, akitől elfordítjuk arcunkat, aki odaállt helyettünk, aki emberi mivoltunkat teljesen felvállalta, félelmeinket, erőtlenségünket és bűneink terhét, azok büntetését. Akiben van a mi váltságunk az ő vére által.

   A gyűlölködő embert, a tömeget nem lehet meggyőzni. Még ha Isten ártatlan Fia áll is előtte. Egyetlen görcsös akarata, reakciója van: feszítsd meg. Számomra döbbenetes ez a jelenet.

   Pilátus harmadszor is kimondja: feszítsétek meg ti, mert én nem találom bűnösnek.

Nekünk törvényünk van, ordítják, meg kell halnia. Isten Fiává tette magát. Pilátus megijed. A császárok titulusa ez. Vagy az hasít bele: mi van, ha megölöm az Isten fiát?

   Pilátus megpróbál újra szóba állni Jézussal. Jézus hallgat, némasága elgondolkoztatja a helytartót, talán fel is bosszantja. Nekem nem felelsz? Hatalmam van. Kaptad, mondja Jézus.

   Pilátus, olvastuk, igyekszik őt szabadon bocsátani… Erre még súlyosabb, Pilátusra nézve is fenyegető vádak hangzanak el. Nem vagy a császár barátja. Pilátus végigcsinálja az ítélet ceremóniáját: beül a bírói székbe. A Gabbatán történt mindez, dél felé járt az idő. Történelmi pillanat: a mennyben is jegyzik. Íme, a ti királyotok, mondja Pilátus. Igaz volt akkor és igaz marad mindörökre. Tudjuk-e, hogy örökkévaló királyunk ő?

   Nem királyunk van, hanem császárunk, felelik. Milyen szánalmas a pillanatnyi érdek győzelme az örökkévaló igazság fölött. A császár neve abban a helyzetben többet nyomott a latban, mint a Krisztusé, de hol van már a császár, hova lesz minden földi hatalom Krisztushoz képest, akit Úrrá tett az Isten, aki tegnap és ma és örökké ugyanaz. Ámen. 

 

 

Jn 19, 17- 30 (2019 – nagypéntek de.)

Átvették tehát Jézust, ő pedig maga vitte a keresztet, és kiért az úgynevezett Koponya-helyhez, amelyet héberül Golgotának neveznek.  Ott megfeszítették őt, és vele másik kettőt, jobbról és balról, középen pedig Jézust. Pilátus feliratot is készíttetett, és rátétette a keresztre. Ez volt ráírva: A NÁZÁRETI JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA. A zsidók közül sokan olvasták ezt a feliratot, amely héberül, latinul és görögül volt írva, ugyanis közel volt a városhoz az a hely, ahol megfeszítették Jézust. A zsidók főpapjai akkor szóltak Pilátusnak: Ne azt írd: A zsidók királya, hanem ahogyan ő mondta: A zsidók királya vagyok. Pilátus így válaszolt: Amit megírtam, megírtam. A katonák pedig, amikor megfeszítették Jézust, fogták felsőruháit, elosztották négy részre, mindegyik katonának egy részt. Fogták köntösét is, amely varratlan volt, felülről végig egybeszőve. Ezt mondták egymásnak: Ezt ne szakítsuk szét, hanem vessünk rá sorsot, hogy kié legyen! Így teljesedett be az Írás: „Elosztották ruháimat maguk között, és köntösömre sorsot vetettek.” Ezt tették a katonák. Jézus keresztjénél ott állt anyja és anyjának nővére, Mária, Klópás felesége, valamint a magdalai Mária. Amikor Jézus meglátta, hogy ott áll anyja és az a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: Asszony, íme, a te fiad! Azután így szólt a tanítványhoz: Íme, a te anyád! És ettől az órától fogva otthonába fogadta őt az a tanítvány. Jézus ezek után tudva, hogy már minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: Szomjazom. Volt ott egy ecettel tele edény. Egy szivacsot ecettel megtöltve izsópra tűztek, és odatartották a szájához. Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: Elvégeztetett! És fejét lehajtva, kilehelte lelkét.

   „Nagypéntekről csak úgy szabad beszélni, hogy rögtön a húsvétra is gondolunk, húsvétról pedig úgy, hogy vissza kell tekintenünk a keresztre.” (Gyökössy)

    A kivégzőosztag átveszi a fogoly Jézust. Megható így látni őt, ebben az alázatában, kiszolgáltatott elítéltként. Azt tesznek vele, amit akarnak. Ma is. Jézust ki lehet zárni életünkből, el lehet küldeni, gúnyolni lehet. “Ma még lehet, ma még szabad.” Hogy viszonyulsz Jézushoz?

    Az evangélista megjegyzi, hogy ő maga viszi a keresztet. A halálraítéltek utolsó, kikényszerített feladata, nehéz terhe volt ez. A lelki mellett. Több olyan rajzot, szobrot láttam, amelyeken Jézus eggyé válik a keresztjével. Megváltásunk elválaszthatatlan a keresztet vállaló Krisztustól.

   Így érnek el a Golgotára, a Koponya-helyre. Félelmet, iszonyatot ébresztő, morbid neve van, de a szabadulás helyszíne lesz.  A megváltásunkért, üdvösségünkért vívott nagy küzdelem földi csatatere. Nincs mennyország számunkra a Golgota nélkül.

   Csodálkozunk, hogy János nem részletezi a kálvária útját, nem említi külön annak stációit. Emlékeiben sötéten egybefolynak az eseménynek. És nincsenek szavai a szenvedés leírására.

   Ott megfeszítették más kettővel. A keresztre feszítés kegyetlen kivégzési mód volt. A legveszélyesebb bűnözőknek és a felségárulóknak járt ki. Elrettentésül. Hogy iszonyodjunk a bűntől. Hogy vonzódjunk a minket megváltó Krisztushoz. Ott van mellette két gonosztevő is. Ők igazából a bűnös világot képviselik. Mindnyájan keresztre valók vagyunk (bár magunkat a történetben külső szemlélőnek képzeljük el). Egy valaki nem érdemelte meg ezt: Jézus. Ő mégis a bűnösök közé számláltatik. Mélységeinkben, magasságainkban magunk mellett tudhatjuk.

   A Jézus keresztje áll középen. Ő a fő elítélt, ő a fő áldozat. Ő a mi legfőbb reménységünk és bizodalmunk.

   Van egy felirat is elhelyezve keresztjére: az ítélet sommás összefoglalása. Három nyelven olvasható, héberül, görögül, latinul.  A törvény, a kultúra és a hatalom nyelvén.  A názáreti Jézus a zsidók királya.

   A zsidók tiltakoznak: csak ő mondta. Pilátus dacból ragaszkodik a leírt változathoz. Isten szeretetből ragaszkodik ahhoz, amit megírt. Az ő kijelentése teljesedik be Krisztus szenvedésében: a mi megváltásunk.

   Elosztják Jézus felsőruháját. A köntösére sorsot vetnek. Kis mozzanat, talán más kivégzések alkalmával is megesett, de itt mégis századok jövendölése telik be, Isten szava válik igazzá. A részletekben és a nagy egészben.

   Asszonyok állnak a Jézus keresztjénél. Ahol a hit csődöt mond, a szeretet ott is kitart. Jézus látja, írja János, hogy ott áll anyja és az a tanítvány, akit szeret. Ezt a jelzőt János ragasztja – ha csak teheti - önmagára. Boldog, hogy így érezheti.

   Jézus egymásra bízza őket. Maga helyett Jánost „nevezi ki” Mária fiának. Érdekes gondolat. Krisztus helyettesített minket, vajon mi mennyire vállaljuk ezt a szolgálatot érte. Bárcsak ilyen Krisztust helyettesítő emberek tudnánk lenni! Az ő szeretetét, jóságát hordozók.

    Jézus tudta, hogy minek kell végbe mennie. János ezt többször említi. Az írás teljesedik be abban is, hogy szomjazik. Ez a földi test törvénye is, melyet felvett értünk.    

   Szivacsot tűznek izsópra (az izsóp a Golgota lejtőin is tenyésző hosszú szárú, bokros növény), ecetet adnak neki. Ecettel nedvesítik meg Jézus kiszáradt ajkait, melyekből az evangélium drága méze származott.

  Ezután Jézus felsóhajtott: elvégeztetett. Az Újszövetség nyelvén ez a „tetelesthai” szó. Azt jelenti: célba juttatva, kifizetve, elrendezve. Bele van ebbe a szóba sűrítve bűneink egész sötét története és feloldozása.  

    És fejét lehajtva kilehelte lelkét. „Meghalt”, mondja ki a rettenetes szót az apostoli hitvallás is. Jézus sorsunk teljességét vállalta. Bűneink teljes megfizetését. Áldott legyen szent, dicsőséges neve! Ámen.

 

 

Kol 1, 12-23 (2019 – nagypéntek du.)

Adjatok hálát az Atyának, aki alkalmassá tett titeket arra, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljetek. Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és ő vitt át minket szeretett Fiának országába, akiben van megváltásunk és bűneink bocsánata. Ő a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény előtt. Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok: minden általa és reá nézve teremtetett. Ő előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn. Ő a feje a testnek, az egyháznak; ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy minden tekintetben ő legyen az első. Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék, és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent a földön és a mennyben úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által. Titeket is, akik egykor Istentől elidegenültetek és ellenséges gondolkozásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt, most megbékéltetett emberi testében halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé. Ha ugyan megmaradtok a hitben szilárdan és egyenesen, el nem tántorodva az evangélium reménységétől, amelyet hallottatok, amely hirdettetett minden teremtménynek az ég alatt, és amelynek én, Pál, szolgájává lettem.

    Nagypéntek emberi oldalról nézve a legrettenetesebb gonoszságról, legnagyobb igazságtalanságról szól, ami a Szent és Igaz ellen nyilvánult meg ott és akkor, és annyiszor ismétlődött meg az emberek között a történelem során: gondoljunk háborúkra, népirtásokra, haláltáborokra, ártatlanul megkínzott, kivégzett emberekre. Dosztojevszkij írja a Karamazov testvérek című regényében: ha a világ egyetlen ártatlan gyermek halála árán menekülhetne csak meg, akkor is nemet kellene mondanunk erre a halálra. Isten azonban igent mondott: odaadta a szentet, az igazat, az egyszülöttet. (Van egy régi történet. Egy városban két tekintélyes család emberemlékezet óta ellenséges viszonyban állt egymással, egyszer egy nyilvános összetűzésen fegyverek is eldördültek, de úgy tűnt, senkinek nem esett baja, a jelenlevők szétoszlottak. Ám amikor hazaértek, az egyik családfő azt vette észre, hogy fia – az örökös – egyre sápadtabb, kezét az oldalára szorítva ül, ahonnan vér szivárog. Mi történt, kérdezte az apja. Sebet kaptam. De hát miért nem mondtad? Azért, mert akkor háború lett volna, akkor soha nem lett volna békesség. Apám, bocsáss meg nekik!)

   Nagypéntek – ez a legsötétebb nap () arról szól, hogy „ő megsebesíttetett a mi bűneikért”, amint hallottuk az Ézsaiás könyvéből. Hogy magára vette büntetésünket. Hogy Isten őt mindnyájunkért odaadta.

  Ezért kezdődik igénk ezzel: adjatok hálát az Atyának. A gyötrelem, a kálvária, a kínszenvedés, a gyötrelem napja a hálaadás, a megváltás napjává lett.  Adjatok hálát, hogy Isten kegyelme odáig ment, azért, hogy a Fiú vállalta ezt a küldetést, nem szállt le a keresztről (a gúnyolódásokat halva, a tömeg vak gyűlöletét látva sem), nem mondta azt: ezek nem érdemlik meg. Hát megérdemeljük? Ehhez képest olyan nagyszerű ígéret hangzik le: alkalmassá tett, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljünk. Ez teljességgel nem a mi érdemünk: sem szentek nem vagyunk, sem rá nem szolgáltunk, sem a világosság nem jellemző ránk. Ez nagypéntek ajándéka. Ez adatik nekünk, mert valaki eleget tett, megfizetett. Isten pedig elfogadta: mintha mi tettük volna.

   Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és vitt át minket szeretett Fiának országába. Milyen mennyei, tiszta érzelem szólal meg ebben a mondatban: Isten végtelenül szereti az egyszülött Fiút, és minden hatalmat neki ad! Mi ebben az isteni szeretetben részesülünk, miután megtisztíttattunk minden bűnünktől.

   Benne van a mi megváltásunk, bűneink bocsánata.  Mert Isten mindnyájunk vétkét őreá vetette. (Dávid története jut eszünkbe: Dávid gonosz módon vétkezi Isten ellen, hűséges katonája ellen, akinek feleségét elcsábítja, őt pedig galád, ravasz módon megöleti. Hallatlan. Elvetemült gonosztevő, aki teljes megvetést érdemel. Akinek nevét ki kell törölni az élők sorából. És mi történik? Az ártatlan gyermek hal meg. Igaz, Dávid élete ettől kezdve más irányt vesz. Összetörik a szíve, mély bűnbánatot tart, és igyekszik a meg nem érdemelt kegyelem embere lenni. Ez az ártatlan halál nemcsak megfizetés, hanem megújulás is számára.) Az Egyszülött mindnyájunk büntetését elhordozta.

   Pál apostol itt Jézus dicsőségét írja le, hogy annál tisztábban lássuk az ő áldozatának nagyságát. A szent, az örökkévaló szállt le a bűn mélységeibe, vállalta nyomorult sorsunkat. A láthatatlan Isten képe, benne teremtetett minden, előbb volt mindennél, az egész teljesség benne lakik. Megrendítő. Ki érti ezt? Ki az, aki ekkora méltóságot, fenséget, dicsőséget otthagy a bűnös emberért? Ki az, aki nemcsak felveszi emberi testünket, de a Golgota minden szenvedését, megaláztatását, véres gyötrelmeit és kínjait is vállalja? Csak egyedül Jézus. Csak a végtelen szeretet tudja ezt megtenni.  Térdre kényszerítő, teljesen letaglózó. Ki az, akinek nem törik össze a szíve, akit ekkora irgalom érzéketlenül hagy?

   Mi célból vállalja Krisztus? Hogy megbékéltessen a kereszten kiontott vére által. Másként nem lehetne soha békesség. A lázadó ember nem tud, nem is akar megfizetni. Napról napra növeli tartozását gonosz cselekedeteivel. Az Ószövetségben a halmozódó bűn kiengeszteléséért állatokat áldoztak fel. Páska ünnepe volt az, amikor a legtöbb áldozatot mutatták be. Százszámra vágták le a bárányokat, vérüket tálakban fogták fel, és öntötték az oltárra. Azt sugallta ez az egész – egyébként a szemlélőre valóban mély hatást, benyomást tevő – szertartás, hogy a bűnért fizetni kell. Ha nem annak, aki elkövette, akkor valaki másnak.  Ártatlan, védtelen állatokat öltek meg, hogy azokkal úgymond kiváltsák saját életüket.

   Békességet szerzett a kereszten kiontott vére által. Krisztus tiszta, szent halálával, áldozatával véget vetett minden elégtétel-igénynek. A szent feláldozta magát, hogy a bűnt többet senkin ne kelljen számos kérni.

   Titeket is: kikerülhetetlen ez a szembenézés. Akik… és talál ránk a jellemzés. Nemcsak a gyáva tanítványok, nemcsak Pilátus ingatag jelleme, nemcsak a farizeusok képmutató hamissága, nemcsak Barabbás, hanem én is, te is.

    Megbékéltetett… és rendkívül fontos a folytatás. Nem arra, hogy tovább járjunk a gonoszságban. Szabadon, mert nincs büntetés. Ha így gondolkoznánk, akkor nem vennénk komolyan Krisztus szenvedését, helyettes áldozatát. Akkor cinikusabbak lennénk a főpapoknál.

Mint szenteket… Krisztus váltsághalála át kell formálja a mi tudatunkat, más irányt kell szabjon nekünk. Életünk fordulópontja kell legyen a Krisztus keresztje, a Krisztus megváltó áldozata, szeretete. A kereszttől másfele visz az út.

   Megmaradni a hitben szilárdan és egyenesen. Krisztus megmaradt az irántunk való hűségben. Teste megtöretett, a halál, az agónia kínjai deformálták tagjait, eltorzították vonásait, de a lelke egyenes, szeretet ragyogó tisztaságú maradt.

   Megmaradni a Krisztus követésében, neki való endelemességben, szeretetét hordozva, nem tántorodva el az evangélium reménységétől. Azt tartva a legfőbb vigasztalásnak, értéknek.

   Krisztus keresztre feszítése nem fejeződött be. Ma is sokan megfeszítik őt hitetlenségükkel, közömbösségükkel.  Még halálának és feltámadásának szent ünnepét is megszentségtelenítjük, amikor csak saját kedvteléseinket űzzük. (Ismerjük a történetet.) Pedig minden teremtménynek az ég alatt egyedül benne van megtartása, békesége, és üdvössége. Ámen.   

 

 

Jn 19, 31-42 (2019 - húsvét nagyhete, szombat)

Mivel péntek volt, a zsidók nem akarták, hogy a holttestek szombaton a kereszten maradjanak; az a szombat ugyanis nagy ünnepnap volt. Arra kérték tehát Pilátust, hogy törjék el a lábszárcsontjukat, és vegyék le őket. Ezért odamentek a katonák, és eltörték az egyik, majd a másik vele együtt megfeszített ember lábszárcsontját. Amikor pedig Jézushoz értek, mivel látták, hogy már halott, az ő lábszárcsontját nem törték el, hanem az egyik katona lándzsával átszúrta az oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki. Aki pedig látta ezt, az tesz róla bizonyságot, és az ő bizonyságtétele igaz, és ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Ezek pedig azért történtek, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontja ne töressék meg.” Viszont az Írásnak egy másik helye így szól: „Néznek majd arra, akit átszúrtak.” Ezután az arimátiai József, aki Jézus tanítványa volt – de csak titokban, mert félt a zsidóktól –, megkérte Pilátust, hogy levehesse Jézus holttestét. Pilátus megengedte neki. Elment tehát, és levette Jézus holttestét. Eljött Nikodémus is, aki először éjszaka ment Jézushoz, és mirhából és aloéból készült olajat hozott, mintegy száz fontnyit. Fogták tehát Jézus holttestét, és leplekbe takarták az illatszerekkel együtt, ahogyan a zsidóknál szokás temetni. Azon a helyen, ahol Jézust megfeszítették, volt egy kert, és a kertben egy új sír, amelybe még senkit sem helyeztek. Mivel közel volt a sír, a zsidók ünnepi előkészülete miatt ott helyezték el Jézust.

   A föld forog tovább. Nagypéntek után a páska szombatja következik. Az ünnep miatt az zsidók nem akarják, hogy a holttestek a kereszten maradjanak. Újból kérdezzük, hogy lehet Krisztus nélkül szabadulást ünnepelni? A kérdés nagyon aktuális reánk nézve is. Milyen sokan készülnek gyülekezeteinkben a húsvétra csak a külsőségeket szem előtt tartva. Olvastam egy mai, pogány húsvéti gondolatot: ehhez az ünnephez nincs szükség régi legendákra, nincs szükség feltámadott Krisztusra, csak hús kell és kalács. Számunkra is ennyi?

   A zsidók kérik Pilátust, hogy távolíttassa el a kivégzettek tetemeit. Zavaró lenne az ünnepen a város lakói, a zarándokok számára. Pilátus katonákat küld oda, az előírások szerint megtörik a Jézussal együtt megfeszítettek lábszárcsontjait, de Jézusról látták, hogy már halott, ezért lándzsával szívtájékon átszúrták az oldalát.  (Ez a rész nem gyenge idegzetűeknek való, igen, Krisztus a legkeményebb epizódon is átmegy értünk, emberi létezésünk szélsőségeit átélve.) Vér és víz jön ki a lándzsa ütötte sebből. „Az a víz s a drága vér, melyet ontál a bűnért”. János ezen a ponton ”kiszól” az evangéliumból. A szemtanú megerősítő vallomása ez: bizony, én láttam, és bizonyságot teszek, hogy higgyetek. Higgyétek el, hogy Krisztus ilyen módon halt meg, szívéből így folyt – bűnbocsánatot, békességet szerezve – az ő szent vére! János levelében sem tud szabadulni ettől a megrendítő képtől, szívébe, lelkébe impregnálódik. Ő az a Jézus Krisztus, aki eljött víz és vér által. (1 Jn 5,6)

   Két ószövetségi jövendölést is idéz János: csontja ne töressék meg, és néznek majd arra, akit átszúrtak. Beleremeg a lelkünk: a nagyon realisztikus, iszonyatot keltő földi eseményekkel párhuzamosan zajlik megváltásunk mennyei, egyetemes története.

   Arimáthiai Józsefről nem sokat beszél az Újszövetség. Mégis, neve a legismertebbek közé tartozik. Tanítványsága megkésettnek tűnő, de őszinte megvallásának köszönhető ez. Jézus szenvedése, halála mélyen megrendíti őt.

   Engedélyt kér Pilátustól, hogy levesse a keresztről a Jézus holttestét. A kegyelet gesztusa ez. A megkésett szereteté. Talán a gyávaság miatti bűnbánaté is.

   Pilátus szó nélkül megengedi neki. Ennyit ő is tenni akar az ártatlan elítéltért. De nem elég csak a halott Jézus emlékének adózni. Az élő Urat kell nekünk szolgálni! Józsefnek, Pilátusnak is el kell jutnia erre a felismerésre! Nagypénteket majd húsvét követi. Látjuk-e már fényét derengeni a betegség, a bajok, a gondok, a nyomorúságok éjszakájában?

   Elmegy József, leveszi a Jézus testét, és megjelenik Nikodémus is, aki szintén csak titkon vállalta Krisztushoz tartozását. Most meglepő bátorsággal áll elő. Krisztus az életét nem kímélte, én miért féltsem tekintélyemet, hírnevemet, kényelmemet? Drága illatszereket hoz. Jézus halála kezdi megmozgatni az embereket. Mennyivel inkább majd az ő feltámadása, dicsőséges élete!

  Jézus holttestét leplekbe takarták a zsidók szokása szerint… Elvégzik rajta a halál komor méltóságú szertartásait, de Isten az életet készíti számára. A húsvét gyökeresen újat hoz, a régi emberi praktikák értelmüket vesztik. Mindent a húsvét fényében kell látnunk!

   Újból egy kert. Az Éden, a Gecsemáné után. A bűneset, az árulás és a szenvedések felvállalásának kertje után a temetésé és a feltámadásé. Eljutunk-e eddig a kertig? Nemcsak Jézus temetésének résztvevőiként, hanem feltámadásának átélőiként?

   Most ide temetik Jézust, itt kap sírhelyet (ez mennyire végleges mozzanat a mi szemünkben, leszámítva néhány kivételes újratemetést), de harmadnapon az ide induló tanítványokat már a feltámadás kimondhatatlan örömhíre fogadja. Igen, van halál, van pokol („alászállt a poklokra”), azok rettenetes valóságát is ismernünk kell, hogy annál hálásabbak legyünk a kegyelemért, a feltámadás diadaláért.

   A földi ünnepre készülnek Jeruzsálemben, de a golgotai áldozat után annál nagyobb ünnep ígérete tölti be a mennyet és a földet. Ámen.