Cover image

Mezőbergenyei Református Egyházközség

" Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. "

(Zsid 13,8)

Kereső

Heti ige


" Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. "(Zsid 13,8)

A közösségápolásról

Előadások


2022.05.2

Domahidi Béla

Indítás

Ismert lehet a vicc: egy repülőgépen útközben komoly technikai gondok jelentkeznek, összeomlik az automata-vezérlés, a gép süllyedni kezd. A műszerfalon van három, különböző árnyalatú piros színnel jelzett segélykérő gomb.  A pilóta megnyomja a leghalványabbat, a repülőt tervező mérnököt éri el, az alaposan kifaggatja a helyzetről, repülési paraméterekről, pár beállítást javasol, de semmi nem változik. A pilóta megnyomja a középső gombot. Egy sztárpszichológus szólal meg a vonal túlsó végén, és miután meghallgatja a pilótát, arra kéri, hogy ne veszítse el a fejét, maradjon higgadt, koncentráljon, agyából iktasson ki minden zavaró tényezőt, döntéseiben ne engedje magát másoktól befolyásolni. A gép azonban tovább süllyed, már minden kattog, ropog benne.  A pilóta megnyomja a legpirosabb gombot, egy népszerű lelkész jelentkezik, nyájasan köszönti a pilótát, és arra kéri, hogy – bekapcsolva a fedélzeti mikrofont - mondja hangosan utána: Mi Atyánk …()

 

Probléma felvázolása

   Nem tudom, hogyan látjuk, értékeljük: közösségeink simán ívelnek előre, új célok, új kihívások felé, vagy vészhelyzet van: valamit jó lenne tenni. Tenni és imádkozni.

   Egy közösség megmaradása, kibontakozása, természetesen, nagy mértékben függ a történelmi, demográfiai,  politikai, gazdasági, szociális tényezőktől, most mégsem ezekről fogok beszélni (bár egy vérbeli lelkész mindenhez ért J), ui.  meggyőződésem, hogy az említetteken túl meghatározóan fontosak a lelki feltételek. Az utóbbi időben ez egyre nyilvánvalóbbnak tűnik. A cérna nem ott szakad, ahol tépik, hanem ahol gyenge. (Otthon szoktam mondogatni: ha megerősödünk itt bent, ha szilárd alapokra helyezzük a lelki autonómiánkat, akkor a külső már részletkérdés). Egyik legbeszédesebb példa éppen a keresztyénségé: az első századok üldözései idején növekedett, virágzott, mert hitében erős volt, napjainkban pedig a jólét és a lehetőségek korában a szétzilálódás jelei mutatkoznak, mert …

… valami belső egyensúly bomlott meg. Az egyéni érvényesülés, boldogulás olyan domináns törekvése a mai embernek, hogy ehhez képest minden más – hit, család, közösség – mellőzhető lett.  Grendel Lajos, szlovákiai magyar író, egyetemi tanár írja egyik esszéjében: „az értékek általános válsága, a konformizmus, a szellemi kiüresedés, az elidegenedés, a hagyományos közösségek felbomlása, a hagyományvesztés, az értéknihilizmus világjelenség”. De akár több tucat hasonló tartalmú idézetet sorolhatnánk fel: íróktól és olvasóktól egyaránt.

Egy szó, mint száz: posztmodern társadalmainkban a hagyományos – családi, baráti, egyházi, társadalmi szintű - közösségek krízisbe jutottak. Bár mindennap használjuk ezeket a kifejezéseket: közösségi média, közösségi háló, közösségi oldalak – ezek a lehetőségek mégis mintha az elidegenedést mélyítenék. Úgy adják meg a kapcsolat-teremtés esélyét, hogy csökkentik annak realitásértékét.  Életünk kockázatmentesebb és egyúttal sterilebb lett. Kényelmesebb és egyhangúbb. Kitesszük a lakásunk ajtajára a Ne zavarjanak! táblát, aztán panaszkodunk, hogy senki nem nyit ránk. A krízis még nem tragédia, de azzá válhat. Gondolkodásra, kiútkeresésre (a modus vivendi megtalálására) ösztönöz.

 

Útkeresés

   Nem vagyok biztos abban, hogy képes leszek újat, főként valami relevánst mondani ebben a témában, valamit, ami elgondolkodtathat, tudatosabbá tehet. Mentségemre legyen mondva, a közösség építése a legnehezebb feladat a világon, mert élő, szabad akarattal megáldott, és ezer irányból irányított emberek elhatározásán, hozzáállásán, áldozatvállalásán múlik. Azt is jelzem, hogy kissé túltárgyalt a téma, egyházi berkekben legalábbis az utóbbi időben rengeteg szó esett közösségépítésről, ápolásról, erősítésről. Legtöbbet hiányainkról beszélünk. Az egészségről akkor, amikor már jelentkeznek a betegségek, a békességről, ha háborúságban élünk. A közösségeinkről pedig akkor, amikor látjuk meggyengülésüket.

   Az ittenitől eltérő tapasztalatok közül érkezem (), mégis, úgy gondolom, vannak örök emberi, közösségi igazságok, elvek, axiómák, amiket jó felemlegetni, hatásközelbe engedni magunkhoz. A válaszokat együtt kell keresnünk. De a válaszok még nem jelentik a megoldást.  (Az egyik rezervátumban egy bizonyos védett madárpopulációt valamilyen betegség kezdte tizedelni, sikerült a szérumot kikísérletezni, de maradt egy nagy gond: egyenként össze kellett volna fogdosni a madarakat, és beoltani őket.)  Egyenként meg kell győzni az embereket, érdekeltté kell tenni. Ez pedig már az élni akaró közösségek feladata.

   Eckhart mestert parafrazálva (írásait a zürichi egyetemi könyvtárban ismertem meg közelebbről): a probléma a „nemmel” van. Nem azzal, ami van (körülöttünk), hanem azzal, ami nincs (bennünk).  Tudatosságra, erős elhatározásra, odaszánásra van szükség. Nem elég akarni: bölcsesség és az áldozatvállalás kívántatik meg tőlünk.

 

Fogalom tisztázása

   Még ebben a bevezető részben idézném a közösség egyik definícióját: „közös sorsban osztozó, közös értékeket valló, egymást támogató emberek, akik bizonyos elveket elfogadva, szabályokat és struktúrákat megalkotva összefognak, hogy együtt munkálkodjanak  életük védelme és kibontakozása, kitűzött célok, törekvések megvalósítása érdekében.”    Ezek az akadémiai körülírások általában mellőzik az érzelmeket, amik nekünk, embereknek – kivált, ha magyarok vagyunk -  olyan fontosak. Én hiányolom az előbbi meghatározásból pl. az együttérző kifejezést.

Örültünk-e, amikor a Győr női kézilabda csapata megnyerte a Bajnokok Ligáját? Miért?

 Egy közösséghez tartozunk.

Összeszorul-e a szívünk, ha a hírekben azt látjuk: ártatlan embereket bántalmaznak? Miért? Egy közösség tagjai vagyunk.

És az ideális fele mozdulva még egy vonást belevinnék ebbe a meghatározásba: egymást szerető.  “Szeretteim, szeressük egymást: mert a szeretet az Istentõl van; és mindaz, a ki szeret, az Istentõl született, és ismeri az Istent. A ki nem szeret, nem ismerte meg az Istent; mert az Isten szeretet.” ( 1 Jn 4, 7-8)

 

Miért van szükségünk közösségre?

   Lélektani axióma: közösségi lények vagyunk. Legnagyobb örömeink és problémáink ebben a körben jelentkeznek. Hogy megértenek, vagy nem értenek meg, hogy kedvesek, vagy szívtelenek hozzánk, megdicsérnek, vagy kicsúfolnak.  

Életünk értelmét, ízét, ténylegességének érzését adják a közösségek, amelyekben élünk (akármennyire szidjuk is őket). A teljes kapcsolatnélküliségnek nincsen relevanciája. Az orvos attól orvos, hogy betegeket gyógyít, a tanár attól, hogy diákokat oktat, a szülő attól, hogy gyereket nevel, az ember attól, hogy társai vannak.

Isten maga is közösségben él. Ő unus, de nem solitarius. Egyetlen, de nem magányos. Szentháromság titkánál vagyunk. Az örök szeretet kiáradásának forráspontjánál. Jó innen kiindulni. Ha igazak a premisszák, a következtetések is helyesek lehetnek. (Kegyelem az, ha rosszul startolva is célba érkezünk, kibillent életünkben egyensúlyra találunk).

   Isten közösségre hív. Nem jó az embernek egyedül – ez nemcsak a házasságra vonatkozik, hanem a családra, baráti társaságra.  „Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy nektek is közösségetek legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal. Ezt azért írjuk meg nektek, hogy örömünk teljes legyen.” (1Jn 1, 3-4) Az evangélium végső célja ez. Megérkeztünk. Másokban találok önmagamra, csak a másik ember tekintetében ismerem fel önmagam. Emberré embertársam révén válok. (Martin Buber). Persze, van, akinek több magányra van szüksége, de a magányt is a közösséghez mérve tudjuk definiálni.

A közösségnek többlete van. Energiája nagyobb, mint az őt alkotó tagok energiájának az összege. (Képzeljük, mi lenne a futballból, ha rendre beengednének 2x 11 embert, hogy egyénileg mutassák be labdakezelési, kapura lövési technikájukat). Közösségben – család, baráti kör, gyülekezet - bontakozik ki az életünk. Ezek mindenike nemcsak organizáció, hanem élő organizmus.

Nos, ha ennyire fontos nekünk, mit és mennyit teszünk a közösségekért? Gyülekezetben sokszor olyanok panaszkodnak az elidegenedésre, kiüresedésre, akik semmiben nem vesznek részt. (Kínai esküvő története.)  

 

Mik az alapfeltételei egy jó közösség létrejöttének, fennmaradásának?

Vannak ún. külső feltételek (olyan adott körülmények, amik egy csoport tagjai számára hasonlóképpen jelentkeznek): pl. közös múlt, közös kultúra, tapasztalatok, közös helyzet, közös kihívások. Ezek sorstársakká tesznek embereket. Az is lehet, hogy csapattá kovácsolnak. Ám a belső feltételek nemesítenek igazán közösséggé : közös elvek, célok, közös értékek és érdekek, amik összekötnek, egymás mellé állítanak.  Ide tartoznak a közösség által megalkotott szabályok, kialakult hagyományok.  Egy bizonyos közösséghez tartozás lehet önkéntes, vagy predestinált. Régebb kemény törvények tartották egybe a közösségeket (primitív népek, Ószövetség világa, szász falvak merev jogrendje, templomi ülésrend, viselkedésnormák. Ennek a szigorúan szabályozott életformának egyik eleme az ún. békítő kamra volt, pl. Berethalom - 200 év alatt egyetlen válás.). Nem lettünk rosszabbak, csak a törvények lettek lazábbak. Csak tágabb teret kapott önzésünk, magunknak valóságunk. Ma „gátlástalanabbul jut érvényre elszabadult természetünk vezérelte szabad akaratunk”. A könnyebb ellenállás fele mozdultunk el. Ami kényelmesebb. Nem biztos, hogy az a jobb is.

Evidens, hogy egy közösség minősége az egyének hozzáállásának a függvénye.

Minden közösségben hat egy konzervatív erő, önvédelmi reflex: a közösség szeretne fennmaradni, sőt fejlődni.   A közösségnek (tagjai révén kifejtett) három olyan védekező magatartását, reakcióját említem meg, amit nem tartok jó megoldásnak.

1)A régiek idealizálása, a nosztalgiázás. Amikor a közösségről beszélünk, nagyon gyakran ez az emberek reakciója: bizony a „mi időnkben” milyen szép volt.  Ady ismert verséből idézek: De jó volna tiszta szívből /– Úgy, mint régen – /Fohászkodni, /De jó volna megnyugodni.  Amikor még minden egyben volt. Ugyancsak Ady írja: minden Egész eltörött. Régi szokásokra, hagyományokra hivatkoznak az emberek, de valójában nem szeretnének visszatérni azokhoz, nem is lennénk képesek azok között élni. Megvolt a maguk megtartó ereje, teherbírása, szerepe, ez vitathatatlan. Az sem biztos, hogy jó irányba haladtunk. De az tény: most itt tartunk.  

2) A szűkre zárás, a kispolgári bezárkózás, világfóbia: szerencsés esetben van család, baráti kör, egy gyülekezeti közösség, ahova menekülhetünk, de akadnak olyanok, akiknek önmagukba kell visszavonulni. A bezárkózás, az elszigetelődés, mindennek hátat fordítás lassú halálhoz vezet (bibliai hasonlattal élve ez a pünkösd előtti állapot).

3) Új közösségekbe való bekapcsolódás az identitás megtagadása árán. A kényszeres alkalmazkodni akarás, terepszínűvé válás, a konjunktúra-szellem következménye az egyedi minőségeinkről való lemondás.  A lelki gyökerektől, forrástól való elszakadás önfeladáshoz vezet. Magyarul ezt nevezzük beolvadásnak, nemzetközi szóval asszimilációnak. Minél messzebb sodródunk a közösségtől – jelképes értelemben – annál könnyebben végbemegy ez.

 

Ezzel szemben meg vagyok győződve, hogy a  közösség alábbi jellemzők mutatnak a jövő, a megmaradás felé:

1) tudatos elköteleződés, saját értékek felismerése, felvállalása (A rád bízott drága kincset őrizd meg, tanítja a Biblia.  Arany János ezt írja: Ha minket elfú az idők zivatarja, nem lesz az Istennek soha több magyarja). Mindezt egyetemes szemlélettel, az elhívatás és küldetés mozgásba hozó feszültségében megélni. 

2) az érték-őrző és érték-közlő nyíltság, a környezetünk kihívásaira adekvát módon felelő szolgálat, integritásunkat megőrző integrálódás (önmagunkat nem feladó aktív jelenlét)

3) megújulásra, változásra készség, alkalmazkodás, de nem megalkuvás.

Nem könnyű út: az új kihívásokkal szembenézni, identitásunkhoz ragaszkodva erőteljesen bekapcsolódni a más értékrendet valló környező világ építésébe. (Az első keresztyének dilemmája is ez volt. Pál egyaránt beszél a belső határok védelméről, ua. a kifele végzett szolgálatról.)  Nem könnyű út, sőt kockázatos: de Ábrahám is kockáztatott, az apostolok, az első keresztyének. Legyetek jelen a világban, de ne váljatok világgá! Ha elkeveredünk a világgal, a világ semmi hasznunkat nem tudja venni. Ha a szivárványt alkotó színeket összevegyítjük, egy zavaros színt kapunk. Meg vagyok győződve: Isten úgy akar látni, ahogy elhívattunk. És felelőssé elsősorban azokért tett, akikkel ezer szállal összekötötte az életünket.

Jó értelemben vett beépített emberek vagyunk, felső megbízatással.

 

Egy közösség (jó) működésének belső feltételei

 


 

1.Egymás messzemenő tisztelete, elfogadása, megbecsülése, egymás iránti bizalom.

A gondolatok, a beszéd, a tettek szintjén. A) A szív teljességéből szól a száj, tanítja a Biblia. Gondolataink rendszergazdái mi magunk vagyunk. Vigyáznunk kell, hogy milyen gondolatokat forgatunk a fejünkben egymásról (családban, egyházban.) Tapasztalatom szerint ezek inkább negatív előjelűeket. Nincs valami nagy véleményünk egymásról. Lebecsülés, gyanakvás, stb. Úgy gondoljuk, hogy ezekért a gondolatokért mások a felelősek (merthogy olyanok, amilyenek, kiprovokálják). De ezeket a vírusokat mi visszük be rendre a nagy közösbe, ezek épülnek be az ún. kollektív tudatba. Külön tanulmányt érne meg: mi az oka ennek a már-már patologikus, megelőlegezett bizalmatlanságnak, frusztráltságnak, stb.  B) A HK tanítja: beszédemben felebarátom jó hírnevét és tisztességét tőlem telhetőleg megoltalmazzam és előmozdítsam. Egy közösségben, amelyhez ragaszkodom, biztonságban kell legyen a nevem, a becsületem, méltóságom.  És a másoké is. C) A tiszteletnek, befogadásnak vannak gesztusai: köszöntés, találkozás, segítés, stb. Gyakorolnunk kell! Hadd érezze minden hozzánk tartozó: örülnek nekem. Felemelnek. Több, jobb tudok lenni önmagamnál.

2.Igazi összefogás (József Attila írja egyik korai versében: Vegyetek erőt magatokon/
És legelőször is/A legegyszerűbb dologhoz lássatok -/Adódjatok össze,/
Hogy roppant módon felnövekedvén,/Az Istent is, aki végtelenség,/Valahogyan megközelítsétek.) Vagyis: nagyon erős közös hit/elvek alapján állva - a véleménykülönbségeken túllépve - közös célokat tudunk találni, és azok elérése, megközelítése érdekében erőinket össze tudjuk tenni. Egy közösségnek szüksége van szent toposzokra, ahol összedobbannak a szívek, együtt ihletődnek a gondolatok, együtt indulnak be a tettek. Pál apostol írja: „Ha tehát van vigasztalás Krisztusban, ha van szeretetből fakadó figyelmeztetés, ha van közösség a Lélekben, ha van irgalom és könyörület, akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy ugyanazt akarjátok: ugyanaz a szeretet legyen bennetek, egyet akarva ugyanarra törekedjetek. Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt.” (Fil 2,1-5) Pál apostol itt az összefogás minőségét, célját is körülírja. Ezen az úton, ebben a szolgálatban erősödik meg a mi-tudat, a közösségi érzés és elköteleződés. A tagok tudnak együtt örülni (egymás sikerének), együtt sírni (egymás fájdalmai miatt). És együtt szolgálni. Csak aki erősen áll, az tud másoknak segíteni.

3.Őszinte kommunikáció (a közösség latinul communio, ebből a kifejezésből ered a kommunikáció szavunk is). Igazságot szóljon ki-ki az ő felebarátjával (Zak 8,16). Ne hazudjatok egymás ellen (Ef 4,22). Egy igazi közösségben nincs helye a képmutatásnak, félrevezetésnek. (A kommunizmus – mint társadalmi forma - ezért sem volt működőképes). Az őszinte beszéd az intést, figyelmeztetést is magába foglalja. Ennek elfogadásához lelki nagyság szükségeltetik. (Dilemma: miért van az, hogy ha valakit egyszer megdorgálnak a templomban, soha többet nem teszi be oda a lábát, a kocsmából ki is dobhatják, mégis visszatér.)

4.Lelki hátterű, értelmes szabályok. Erről már esett szó. Egyik téveszménk, hogy a közösség (család, gyülekezet) tehetetlenségi nyomatékától fogva ösvényt tapos magának. Nem! Szükség van rendre, rendszerre (struktúrára), ész- és élet-szerű, rugalmas szabályokra, amelyeket a tagok elfogadnak, követnek, és amelyek a közösséget kiszámíthatóvá teszik, megadják annak karakterét, sőt: lelkületét.

5.Áldozat, erőfeszítés. Nem szeretjük ezeket a szavakat.  Pedig a közösségért tenni kell. Adni kell bele. Létünk előzménye is ez. A szülők áldozatára gondolok. Keresztyén identitásunknak ez az alapja. Engedelmes volt halálig, a keresztfának haláláig. Ha csak haszonélvezői, fogyasztói vagyunk egy közösségnek, annak erőtartalékai hamar kimerülnek. Új értékeket áldozattal és odaszánással lehet előhozni. A Lélek erejével, ami bennünk hat, minket használ fel. „Uram, könyörülj rajtunk, de tőlem ne kérj, ne várj semmit!” Hamisan cseng ez az imádság.

6. Inspiráló célok, biztató hozzáállás. Minden jó közösség célokat tűz ki maga elé. Lehet, hogy ezek nincsenek egy kiáltványban vagy statútumban megfogalmazva, de ott élnek a közösség tudatában. A csak úgy elvagyunk, mint a befőtt típusú közösségek hamar kifáradnak, ellaposodnak. Persze, cél lehet az is, hogy együtt legyünk, hogy örüljünk egymásnak. Az együtt elért sikerek, áldások még jobban összekovácsolják a közösséget. Ám vigyázni kell arra, hogy ne jelentkezzék a teljesítménykényszer, aminek közösségromboló hatása van. Versengést szül (az első gyülekezetekben is felütötte a fejét). Ne feledkezzünk el a húzóemberek megbecsüléséről (bár a dicséret nem protestáns erény, de szerintem nem bűn), sem megfáradtak, bizonytalankodók biztatásáról, megerősítéséről. A győzelmet csak együtt lehet ünnepelni. Pezsgőt akkor bontunk, ha mindenki befutott.

7.Kitartás, hűség, felelősség. Gyökössy Endrének van egy kis írása: Az ugyanaz. A fővárosból évtizedek után a szülőfaluba visszatérő idős házaspárról szól, akik fájdalommal konstatálják: minden megváltozott. A templomba betérve fogja el őket az érzés: valami mégis ugyanaz maradt.  Régi kapcsolatoknál tapasztaljuk. Ugyanaz. Nem a külső dolgokról van szó, nem dohos hangulatról. Ugyanaz a szeretet, kedvesség. Ugyanaz az öröm. A piacgazdaságban kulcsszó az, hogy lecserélni. Modernebbre, újabbra, mutatósabbra. A kapcsolatokat is. A családot is. A hitet is. A közösséget is.

Persze, kapcsolataink folyamatosan bővülnek, és ez így jó, de felelősségünket nem vethetjük le következmények nélkül. Lelket nem cserélhetünk.

Az egymás iránti felelősségvállalás a közösség sine qua non-ja. Nélküle mintha nem lenne.

Az artisták egymásnak kinyújtott keze.

(Martin Niemöller német lelkész, a Widerstand ismert alakja írja:)

Mikor a nácik elvitték a kommunistákat,
csendben maradtam,
hisz nem voltam kommunista.

Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el,
csendben maradtam,
hisz nem voltam szakszervezeti tag.

Amikor a szocialistákat bezárták,
csendben maradtam,
hisz nem voltam szocialista.

Amikorra engem vittek el,
nem maradt senki,
aki tiltakozhatott volna.

8. Együttérzés, támogatás- minden jó közösség sajátossága ez, kivált, ha keresztyén. Egy közösség ereje, etikai minősége abban mutatkozik meg, hogy mennyire karolja fel a gyengéket. És tudjuk, bizonyos helyzetekben mindnyájan lehetünk gyengék. Egy gondoskodó, egymásra figyelő közösségben nem marginalizálódhatnak, nem válhatnak mellőzötté azok sem, akik – csúnya szó ez - nem termelnek sokat, sőt. Én úgy tapasztalom, gyülekezetünk betegei, kicsinyei erőforrást jelentenek. Bennük Krisztus van közöttünk (a Mt 25 szerint). Nem a spártai, hanem a galileai modellt követjük.

9.Lelkesedés, öröm – ezt úgy adja nekünk Isten a közösség által, ha lelkesedést és örömet hozva másoknak, megnyitjuk a szívünket. Akinek a szívében virág nyílik, az sok mosolygós embert lát maga körül. Jó kell legyen találkozni egymással, akár több száz kilométert utazni, szabadidőnk egy részét a közösségre áldozni. Együtt mély lelki élményeket átélni. Életünk teljességéhez tartozik.

 

Zárszó

   Nagy a semmi kísértése. Barth, Svájc nagy teológusa nem véletlenül adja ezt a nevet a rossznak: „das Nichtige”. Óriási a lelki üresség, vákuum vonzása, a közömbösség beszippantó ereje. „Semmi nem érdekel.” Hát nem boldog ember az ilyen?! A kérdés ironikus. Szegény boldogok! Krisztus Urunk a boldog szegényekről beszélt.

   Tény az: manapság tudatosan kell törekednünk a közösség ápolására. Félretéve minden mást. Megkülönböztetni a fontosat a legfontosabbtól. Erőt véve önző, kényelmes természetünkön. Egy magunkévá tett, magasabb cél miatt. Családomért, népemért, egyházamért. Menőbb (könnyebb) félvállról venni, de nemesebb, szebb kitartani.  

    Megéljük, vagy nem, tagadjuk, vagy vállaljuk: összetartozunk. Ez hozzátartozik életünk össz-hangjához. Ha semmibe vesszük: valami üresség, hiány marad a lélek mélyén. Valószínű nem Isten tervébe csúszott hiba: valamit mi rontottunk el.

   A jó közösségben a tagok kiegészítik, gazdagítják egymást. (Babits: Eucharisztia

„s nőjünk ég felé,/testvér-népek közt, mint a fák,/kiket mennyből táplál a Nap.).

Különböző értékeket, vérmérsékletet, talentumokat képviselünk. De testvérek vagyunk. Isten gyermekei, az ige szavaival: Krisztus örököstársai.

    Történettel zárom: egy pap – aki többnyire az üresen hagyott padoknak prédikált – egyszer megdöbbentő lépésre szánta magát: az oltár előtti kőpadló elhelyezett híres, a megváltót ábrázoló mozaikkép színes cserépdarabjait  felszedte, és minden családnak elküldött belőlük egyet a következő üzenettel: Krisztus testét csak együtt tudjuk „összerakni”, csak együtt tudunk kezévé, lábává lenni, csak együtt tudjuk munkáját, végezni, szeretetét továbbadni, mosolyát szétsugározni.

  Vegyük szívünkre, tegyük ezt együtt – igazi közösségként! 

 


1 János 1, 1-10 (áhítat)

"Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről. Mert megjelent az élet, mi pedig láttuk, és bizonyságot teszünk róla, és hirdetjük nektek is az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk. Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy nektek is közösségetek legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal. Ezt azért írjuk meg nektek, hogy örömünk teljes legyen. Ez pedig az az üzenet, amelyet tőle hallottunk, és hirdetünk nektek, hogy az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség. Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és a sötétségben járunk, akkor hazudunk, és nem cselekedjük az igazságot. Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól. Ha azt mondjuk, hogy nem vagyunk bűnösök, hazuggá tesszük őt, és nincs meg bennünk az ő igéje."

 

    Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és kezünkkel érintettünk az életnek igéjéről –

az élet megjelent, láttuk, tanúbizonyságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk –,

amit hallottunk és láttunk, hirdetjük nektek, hogy nektek is közösségetek legyen velünk, éspedig a mi közösségünk az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal.

És ezeket azért írjuk nektek, hogy örömünk teljes legyen.

Ez pedig az az üzenet, amelyet tőle hallottunk, és hirdetünk nektek, hogy Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség.

Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és sötétségben járunk, hazudunk, és nem az igazságot tesszük.

Ha pedig a világosságban járunk, amint ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.

Ha azt mondjuk, hogy nincs bűnünk, magunkat csapjuk be, és nincs meg bennünk az igazság.

Ha megvalljuk bűneinket, ő hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minket minden hamisságtól.

Ha azt mondjuk, hogy nem vétkeztünk, az ő igéje nincs meg bennünk, és hazuggá tesszük őt.

 

  Igénk a kezdetektől indul, akár a teremtés könyve vagy a János evangéliuma. Nem mindegy, hogy mivel kezdjük, hogy mi a kiindulópont. Az, hogy rossz a világ, hogy nem érdemes, és éppen ezért bezárjuk a szívünk mások előtt? Az előfeltevés nagyban befolyásolja az eredményt. Ha Jánossal együtt abból indulunk ki, ami mindennek a forrása, ha valljuk azt, hogy az Isten szeretet, akkor arra jutunk: minden okunk megvan szeretetben élni.

   Isten kezdetektől formálódó terve megvalósult, kézzelfogható lett, hangsúlyozza János. Láttuk, hallottuk, érintettük: betelt a szívünk jelenlétével. Mezőpaniti kollégám mondta el (…): a megválasztása utáni első hetekben egy nagyon idős házaspárt látogatott meg: Gizi nénit és Géza bácsit. A közösségben és a közösségnek élő, bibliás emberek voltak mindketten. Gizi néni ezzel fogadta: biztos hallotta, hogy nincs gyermekünk. Ez nem igaz.  Mi Krisztust fogadtuk gyermekünknek, és őt neveltük.  Milyen csodálatos az, ha az Ige ott él bennünk, a családban, halljuk, látjuk, érintjük, sőt a mi mozdulatunkká lesz! 

   Ez az élet megjelent. Vagyis nincs életünk önmagunkban: annak meg kell jelennie számunkra, hogy élni kezdjünk. Az önmagunkban és az önmagunknak való élet – akármennyire csillogó és harsány legyen - nem méltó erre a névre.  Az élet kapott és megosztott ajándék. Ennek az életnek megjelenése a kegyelem pillanata. Az örökélet prelúdiuma. Isten, amit tesz, örökre teszi (egyszer s mindenkorra), amit ad, örökre adja. Isten matematikájában: élet egyenlő örök élet.

   Vajon természetes, magától értetődő-e az, hogy megismerve, elfogadva ezt az életet, bizonyságot teszünk róla, hirdetjük azt? A tükör nem tehet mást: tükröz. Mi mondjuk-e, visszük-e az élet jó hírét, evangéliumát másoknak? Szomszéd néni jött át hozzánk: olyan finom ez a cseresznye, nem tehettem, hogy ne hozzak maguknak. Jánosnál is spontán kapcsolódik össze: hallottuk, láttuk, és hirdetjük, hogy …

   közösségetek legyen! Ez a fő cél. Az Élet élni és éltetni akar. Ennek feltétele és formája a közösség. Közösség egymással, és együtt az Atya szeretetét kijelentő, közénk hozó Krisztussal, hogy ebben az együtt-jelen-valóságban irgalma, jósága betöltsön, beragyogjon mindnyájunkat. Kivált régebb nagy kiváltság volt egy-egy magasabb, elitebb társaságba bekerülni. János nem kevesebbet állít itt: a mindenható Istennel vagyunk közösségben.  Ez felülhalad minden elképzelést, minden emberi érdemet.  Misztikusan hangzik, de hétköznapian valóságos. Egy kisgyerek tanyáról járt be iskolába, naponta több kilométert megtéve. Egyszer a tanító néni megkérdezte tőle: nem unatkozol, nem félsz a hosszú úton. Azt válaszolta a gyerek: nem, édesanyám minden reggel megkéri Jézust, hogy kísérjen el. „Velem vándorol utamon, Jézus.” Ennek a gyönyörűségét érezzük, valahányszor engedjük, hogy békessége, áldó közelsége betöltsön. 

   „És ezeket azért írjuk nektek, hogy örömünk teljes legyen.” Annak felismerésében, tudatosításában tehát, hogy Isten kegyelmében összetartozunk (az ismert slágert parafrazálva: „egy vértől valók vagyunk”). Minden alkalom, amikor ezt együtt átéljük,  magasztos ünnep kell legyen. Kimondhatatlan, dicsőült öröm, írja Péter a szavakkal küszködve. Amilyen mértékben befogadjuk hit által ennek a Krisztussal és egymással való közösségnek a mennyei erejét, annyira lesz teljessé örömünk, békességünk. A mindenből nem hiányzik semmi. Másfelől: ha nincs igazi örömünk, akkor valami „rés” van a lelkünkben, ahol az – úgymond - elfolyik: irigység, kicsinyhitűség, aggodalmaskodás, bűn, sértődés. 

   Van egy üzenet, amit a Krisztus közösségéhez tartozók meg kell halljanak, élő információként szívükben kell hordozzanak. Így hangzik: az Isten világosság, nincs benne sötétség. Aki Krisztus közösségébe talál, az világosságra lép. Abban nincs helye a sötétségnek. Szívének, arcának is világossá kell válnia. Egy gyermekkori bibliaóra jut eszembe, amit  a parókián levő lelkészi irodában tartott édesapám. Éppen készülődött a család erre az alkalomra, amikor „elvették a villanyt” (ezt a kifejezést használtuk az áramszünetre, amiben bőven volt részünk akkoriban). Ha már így történt, akkor én – kihasználva a sötétség előnyeit - nem bajlódtam a mosakodással és az öltözködéssel, úgy, ahogy voltam, szakadt ruhában, koszosan ültem be a terembe, ahol csak egyetlen gyertya gyenge fénye világított. Aztán váratlanul „megadták a villanyt”. Kínos volt.

Számolnunk kell a világossággal! Vajon mi derül ki rólunk, ha a lelkünk kerül éles megvilágításba? Mondhatjuk-e, hogy közösségünk van Krisztussal, miközben sötét gondolatok, indulatok vannak bennünk, és magunk is a sötétségben császkálunk?

   Mi sokszor szavainkkal akarunk tiszta, világos helyzetet teremteni: kifehéríteni a sötétséget.  Nos, állapítja meg kíméletlenül az ige: ez hazugság. Szinte udvariatlanul és nagyon keményen hangzanak a János szavai. Azt hazudjuk, hogy igazat mondunk. Pedig az igazság az, hogy hazudunk. És ez mindig egymás ellen történik.

   A mi megvilágosodásunk tkp. sötétségünk felismerése. „Uram, a te örökkévaló kegyelmed engem is megtisztíthat, bár bűnös ember vagyok.” Ha ez utóbbit tagadjuk, akkor magunkat csapjuk be. Akár a beteg, aki nem vesz tudomást betegségéről. „Addig megyek” – mondta valaki -  „amíg olyan orvost találok, aki egészségesnek nyilvánít.”

Pedig nem azt kellett volna mondania: „addig megyek, amíg olyan orvost találok, aki meggyógyít”?  Olyan megváltót, aki megbocsát, aki békességgel ajándékoz meg.   

   Ha pedig a világosságban járunk, amint Ő is ... Igen, nem szabhatjuk magunkat alacsonyabb mércéhez. Krisztust követve ugyanabban a világosságban járunk, mint ő maga: az ő szeretetének a világossága ez. Ő nem adhat kisebb ajándékot ennél, önmagánál. Ha világosságban járunk, akkor van igazi közösségünk egymással. Ebben a világosságban ismerjük fel egymást, egymásban a testvért. (Rabbi)

    Értjük tehát: az élet - az emberek világossága - megjelent, és ha elfogadjuk, ha belépünk jelenlétébe, akkor egymással is közösségre jutunk. Krisztus személye elválaszthatatlan Isten örök dicsőségétől és tőlünk. Ez azt jelenti: Benne elválaszthatatlanul összekapcsolódik az életünk Istennel. És – János ezt fontosnak tartja hangsúlyozni - Krisztusnak a vére megtisztít. Ez a következmény, nem a belépő. A belépő az, hogy Krisztusban megjelent, és halálában győzelemre jutott a bocsánat, feltámadásában az élet.

Az ő kegyelme legyőzi minden hamisságunkat, világosságra vezet, hogy felismerjük Őt és egymást, és ebben a közösségben örömünk kiteljesedjék, és megnyerjük az örök életet. Ámen.

 

Urunk, Istenünk,

annyi káprázat vakítja szemeinket, annyi lárma tesz süketté, közömbössé minket, annyi csalódás nehezíti el a mi szívünket, hogy éppen a legfontosabbat, az élet Igéjét nem látjuk, nem halljuk, nem fogadjuk be. Pedig ez az élet számunkra jelent meg, hogy nekünk igazi célt, igazi örömet ajándékozzon, vegetálásunkat, önző létezésünket igazi, kiteljesedő életté tegye. Hallottuk, kegyelmes Urunk, hogy Te nem csak kicsit feljavítod, nem csak kicsit elviselhetőbbé teszed az életünket, hanem az üdvösség dicsőségével koronázod meg. Már most ezt élhetjük át hitben a Krisztussal, és szeretetben az egymással való közösségben. Köszönjük, hogy te erre hívtál el, hogy mi ünnepeinkben, találkozásainkban, de a hétköznapokban is ennek a gyönyörűségét élhetjük át, ez tölthet be minket. Olyan egyszerű és mégis olyan érthetetlenül csodálatos az üzenet, amit lelkünkre helyezel: hogy Te vagy a világosság és nincs Tebenned semmi sötétség. Egyszülött Fiadat azért küldted, hogy a világ világossága legyen, és elűzze életünk sötétségét: a haragot, az önzést, irigységet, hitetlenséget, elégedetlenséget. És az ő szeretetének világosságában felismerjük önmagunkat, bűneinket, de rögtön azt is, hogy ő megtisztít minden hamisságtól. Felismerjük egymást, egymásban az embertársat, a testvért, megváltott gyermekedet, és így éljük át a közösség áldását, felemelő erejét, szívet betöltő örömét. Cselekedd, Urunk, Lelked által, hogy a te igenedre mi is igennel válaszoljunk, hívásodra engedelmességgel, mások szükségeire segítőkészséggel!

   Áldd meg ezt a közösséget, mindenkit a saját élethelyzetében, küzdelmei, feladatai között! Adj győzelmet harcainkban, reménységet csüggedéseinkben, jó előmenetelt szerinted való terveinkben, és mindenekben szeretet itt s majd a te országodban, Krisztus Jézusért! Ámen.    


Galéria