Presbiteri konferencia - Borszék

   Az önképünk és a másoknak rólunk kialakított véleménye nem mindig fedi egymást. Ezzel szembe kell néznünk. Van egy megdöbbentő történet a Bibliában: Nátán elbeszél Dávidnak – súlyos bűnei elkövetése után – egy kitalált történetet a gazdag emberről és szegény szomszédjáról. A királynak eszébe sem jut, hogy róla van szó, csak miután a próféta kimondja: te vagy az az ember!

Hajlamosak vagyunk a magunkról kialakított belső képet az elvárások szerint kozmetikázni, hibáinkat saját szemünkben kisebbnek, viszonylagosabbnak beállítani, erényeinket túlméretezni. Nyilván, mások is hajlamosak túlzott, igazságtalan kritikával vizsgálni minket vagy irreális elvárásokat támasztani irántunk. A szellemes internetes írás arról szól – lp.-ra vonatkozóan -, hogy semmiképpen nincsen jól. Ez az írás is a sarkítás módszerével él.

  Nem az emberek véleménye kell befolyásoljon minket, de tekintettel kell lennünk arra is. Jézus is megkérdezte: kinek mondanak engem az emberek? (Mt. 16, 13) Valamiféle megfelelésnek, harmóniának kell lennie a kettő között, hogy munkánkat meggyőződéssel, jó kedvvel és tiszta lelkiismerettel tudjuk végezni, hiszen megbízott emberek vagyunk.

    Nos, kik vagyunk, hogyan látjuk magunkat, mások minket? Milyen kép él a református presbiterről úgy általában, különösképpen az egyházban, a gyülekezetekben? Persze, ez nagy mértékben függ attól, hogy az adott körben milyen egyéni tapasztalatok állnak rendelkezésre. (Pl. arra a kérdésre, hogy milyen családban élni, óhatatlanul saját családi viszonyainkat figyelembe véve válaszolunk)

Beszéljünk először (A) az ige, a gyülekezet, a lelkipásztor elvárásáról.

Másodszor (B) beszéljünk arról, hogy ehhez képest milyen tényleges vélemény alakult ki rólunk? Hol vannak a törésvonalak?

Harmadszor (C) pedig arról, hogy mik milyennek látjuk saját magunkat, hogyan értékeljük szolgálatunkat (mik befolyásolják szerepünket)

A. Mit vár el Isten tőlünk, mit tanít az ige?

Egyik továbbképzőn hallottuk: a keresztyén ember életében van egy általános elhívás – ez minden hívőre vonatkozik. Ezen felül vannak olyanok, akik sajátos elhívást nyernek egy-egy szolgálatra. Pl. a presbiter is.

Az Újszövetség több helyen is egyértelműen beszél arról, hogy milyennek kell lennie a presbiternek. Leggyakrabban az 1Tim. 3,2-7-re szoktunk hivatkozni, ahol nagyon részletes felsorolást találunk. „Szükséges tehát, hogy a püspök (episzkoposz = presbüterosz ) legyen: - feddhetetlen (kifogástalan) - egyfeleségű férfi- megfontolt - józan - tisztességes- vendégszerető- tanításra alkalmas- nem részeges- nem kötekedő, hanem megértő - a viszálykodást kerülő- nem pénzsóvár - olyan, aki a maga háza népét jól vezeti, gyermekeit engedelmességben és teljes tisztességben neveli (Mert ha valaki a maga háza népét nem tudja vezetni, hogyan fog gondot viselni az Isten egyházára?) - ne újonnan megtért ember legyen, nehogy felfuvalkodva az ördöggel azonos ítélet alá essék - szükséges, hogy a kívülállóknak is jó véleményük legyen róla, nehogy gyalázatba és az ördög csapdájába essék.
A másik hasonló felsorolás a Tit. 1,5-9 -ben olvasható:
„Azért hagytalak Krétában, hogy rendbe hozd az elintézetlenül maradt ügyeket, és presbitereket állíts szolgálatba városonként, ahogyan meghagytam neked: ha van olyan, aki feddhetetlen, egyfeleségű férfi, akinek gyermekei hívők, nem vádolhatók kicsapongással, és nem engedetlenek. A püspök ugyanis, mint Isten sáfára legyen feddhetetlen, nem önkényeskedő, nem indulatos, nem részeges, nem kötekedő és nem haszonleső, hanem vendégszerető, a jóra hajlandó, józan, igazságos, kegyes, önmegtartóztató, aki ragaszkodik a tanítással megegyező igaz beszédhez, hogy az egészséges tanítással tudjon bátorítani, és meg tudja győzni az ellenszegülőket.

Néhány megjegyzés: az igeszolgálat is a presbiter feladatköréhez tartozott főként intés formájában. Hangsúlyos a példamutatás. A presbüterosz a gyülekezet hitbeli vezetője volt. Feltételezhetjük, hogy már kezdetben az anyagiak felügyelete is része volt szolgálatának (ez kockázatot jelentett).  Fontos volt (ma is az) a lelkület: megértő, szelíd, jóindulatú ember, aki nem kedvetlenül, nem komor szigorúsággal végzi szolgálatát.

A gyülekezet elvárásai nem mindig egyeznek az igei követelményekkel. A presbiteri eskü a gyülekezet építésére, ua. az Isten akaratának való engedelmességre kötelez. Mint a már idézett írásban: képtelenség megfelelni minden elvárásnak. Pl. előfordul, hogy barátok, családtagok a presbitertől elvárják, hogy részrehajló legyen, ua. mások fele pártatlanságot követelnek tőle, legyen jámbor, mondják egyesek, rámenős, vélik mások, mondja meg a mások „szája ízét”, de nekem ne kommentáljon. Vannak általános (pozitív) elvárások. Pl. egyházi vonatkozásban: a presbiter legyen hűséges templomba járó, hitét gyakorló, a családi életét illetően  tisztességes (nálunk Erdélyben még családcentrikusan gondolkodunk, Bergenyében íratlan szabály az, hogy „házas legyen”, bár a kánon nem ír erről), a munka területén becsületes, szorgalmas, igyekvő, segítőkész, életfolytatás dolgában tiszta, fegyelmezett életű,  jellemében legyen igazságos, egyenes, őszinte, megbízható. Találkozhatunk egészen erős előítélettel is. (Mutasson egy rendes presbitert!)

A lp. elvárásai: hát itt is lehetnek túlzások. Az ideális presbiter: mindig a templomban van, minden közmunkában kiveszi a részét, mindig napirenden van a körzeti tennivalókkal, stb. Másoktól nem várhatunk többet, mint magunktól. De van egy minimum:

Lelkészkollegáim válasza (egybefésülve):

1. legyen élő, aktív gyülekezeti tag, aki hűségesen ragaszkodik egyházához
2. legyen újjászületett, Krisztusnak odaszánt életű, elkötelezett ember
3. legyen gyakorló keresztyén, aki ismeri, olvassa és hitelesen éli a Bibliát, aki beszél is az Igéről (reflektál a lp. prédikációira), aki felvállalja hitének védelmét. („Szeretném, ha presbiteri gyűlésen így hozná meg döntését: én Isten Igéjéből azt értettem meg, hogy ezen az úton induljunk el …”)
4. legyen kész felelősséget, feladatot, szolgálatot vállalni a gyülekezetért – áldozatok árán is - (nemcsak a közmunkában)
5. tartsa kezét a gyülekezet lelki pulzusán, érzékelje, mik a gondok, a tennivalók, mik a prioritások, lehetőségek
6. legyen tudatában saját megbízatásának (ne csak tanácsokat osztogasson, hanem végezze a ráruházott feladatokat)
7. döntésekben a gyülekezet érdekét (anyagiakban és minden tekintetben) helyezze saját érdeke elé
8. a gyülekezetben minden áron legyen a krisztusi békesség munkálója
9. felelősen gondozza a körzetét, látogassa a családokat
10. legyen példakép, akire felnéznek + háza népét vezesse az Úr útján
11. legyen kész tanulni (a taníthatatlan ember nagyon veszélyes, teszem hozzá)
12. legyen tekintélye másokat számon kérni, ua. alázata, hogy elviselje a számon kérést
13. tudjon együttműködni lp-ral, presbitertársakkal, legyen hajlandó a „csapatjátékra” (vagyis ne csak saját ötleteit támogassa)
14. lelki és világi dolgokban is legyen a támogatója
15. legyen állhatatos, kitartó amellett, amit felvállalt
16. legyen nyitott az emberek fele (kommunikáció, empátia), őszinte, egyenes tartású, egyenes beszédű
17. teljesítse a kánonban előírt kötelességeit hátsó szándék nélkül( ennyi!) (feltételezem, a lp. kollega arra gondolt: ne túlbuzgóságból, ne saját dicsőségért) + tartsa meg a presbiteri esküt
18. elvárom azt, hogy becsülje meg presbitertársait
19. legyen együtt érző és segítőkész a szenvedők, szükségben levők iránt
20. legyen meg benne a három H betű: hit, humor, hűség

B. Mi az elterjedt vélemény?

Kezdem a hivatalossal: a presbiterek egyházunk frontemberei, a szó kettős értelmében. Zsinat-presbiteri egyház vagyunk. Nyilván, vannak akik úgy látják, hogy a presbiterek hivatásukat csak jelképesen töltik be. Gyülekezeteinkben – a magam szűk tapasztalataira hivatkozom – ambivalens a viszonyulás. Tisztelet és kritika párhuzamosan él együtt. Mindenképpen: a presbiter exponált személy a közösségben. Pl. gyakori az ilyen megjegyzés: „na, az is presbiter létére”. Azt senki nem mondja, hogy „na, az is, református létére” (esetleg neoprotestáns testvéreinket emlegetjük ebben a kontextusban).  Azonban azt is hallani: talpig becsületes ember, igazán odavaló! Minek alapján alakulnak ki  ezek a vélemények? Egyéni, szubjektív tapasztalat, vagy mások véleménye, előítélete alapján is megfogalmazódhatnak. Az ítéletalkotásban fontos kritériumok: a) az aktivitás. Ügyes presbiter, sok mindent tesz, vagy nem csinál semmit, csak a létszámot tölti. b) A jellem: igazságosság, jóindulat, önzetlenség, őszinteség, határozottság vagy ezek negatívjai: hamisság, erőszakosság, elfogultság, megalkuvás. Itt említhetjük meg az ún. szociális vonásokat: a presbiter barátságos, közvetlen, aki hamar kifizet egy-egy sértő szóval.

Fontos szerepet játszanak a véleményformálásban a c)lelki kvalitások: egyeneslelkűség, kedvesség, jámborság, melegszívűség, megbízhatóság.

Lp. részéről nagyon sok szép, elismerő kijelentést hallottam („csodálatos presbitériumom van”, „ezekkel az emberekkel a világot ki lehet mozdítani a sarkából”, „jóindulatúak, odaadóak”, stb.), de hallottam megkeseredett kifakadást is: a presbiter a lp. első számú ellensége, vagy: csak presbiteri gyűlés ne volna. Van, ahol közelharccá válik a munkatársi viszony. Lehet, érzékenységek is vannak, túlkapások mindkét részről. Hadd kérdezzem meg magamtól is, mi az én véleményem? (Veresegyházán/Kékesen kiváló, az egyházukért élő-haló presbitereket ismertem meg. Egy-két „genge” is akadt közöttük, de a meghatározó, a jellemző az volt, amint az imént említettünk. Zoltán Lajos bácsi, Vajda Márton bácsi. Az egyház szent volt számukra. Sokat áldoztak is szegénységükből. Lp-t (meg nem érdemelten is) végtelenül tisztelték. Valósággal restelltem a nagy „respektet”. Nagyteremiben egy idős generációt találtam, nemes lelkű emberek voltak (Filippi), persze, páran kilógtak a sorból, de ez a légkör volt az uralkodó. Nagyon komolyan vették megbízatásukat.  Bergenye… Hosszú évekig a kerület legmegelégedettebb lelkésze voltam, ezt hangoztattam is széltében-hosszában, nem értettem kollegáim panaszkodásait, szívem mélyén – és sokszor írásban is – őket hibáztattam. Nincs rossz gyülekezet, csak rossz lelkipásztor. Sok jóindulattal, tisztelettel vettek körül, odaadóan támogattak, messzemenően nagylelkűek voltak velem szemben. Aztán volt egy kis földrengés, amelynek során sok minden összeomlott a közösségben, amit újra kell építeni.  Most már jobban megértek mindenkit. A korral is együtt jár ez. Ez egy kitérő volt. (A zsidók már nem tudnak a világról gondolkodni a holokauszt nélkül.) 

C. A lényeg most következik.

A református presbiter önképe. Milyennek látjuk magunkat? Erről elég nehéz beszélni.

Nem állnak kimutatások a rendelkezésemre: kijelentések, beszélgetések, megjegyzések lenyomataira támaszkodom. A kérdésről leghitelesebben az érintettek tudnak beszélni (kérdőív?).

Egy biztos: csak a másik ember arcában látjuk meg igazán önmagunkat. Identitásunk alapvetően a másokhoz való viszonyulásban formálódik (akár a megfelelni vágyás, akár elhatárolódás értelmében.) Ez pedig kettős meghatározottságú: a hatás-visszahatás (akció-reakció) különös, bonyolult lelki törvénye érvényesül benne.

A presbiter számára egyik tükör éppen a lelkipásztor. Kérdés, lelkészekként mit jelzünk vissza a presbitereknek (tudatosan, vagy spontán módon)? Több abban a megerősítés, vagy a kritika van túlsúlyban? Persze, külön kellene beszélni a visszajelzések recepciójáról, értelmezéséről, feldolgozásáról. „Nem az a nagy, akire fel kell nézni, hanem az, aki képes felemelni, azaz ösztönözni, inspirálni”. A lelkipásztori visszajelzésnek – ami természetesen szubjektív, és csak részben befolyásolja a presbiter önértékelését - két szélsőséges veszélye lehet: a) alacsony mérce. Ha pl. a közmunkákon való részvét maximális elismerést von maga után, az ezen a területen tökéletesen teljesítő presbiter úgy gondolhatja magáról: mindennek maradéktalanul eleget tett, mert a lelkész teljesen meg van elégedve vele. b) túl magas mérce. Ha igazából soha nem hangzik el dicséret, a lelkész mindig azt sugallja: amit a presbiter tesz, az csak a szolgálati minimum, ami sok kívánnivalót hagy maga után, kialakulhat a presbiterben is egy állandó elégedetlenség önmagával szemben. Amint fentebb jeleztem, akár kommunikációs zavarok is adódhatnak ezen a területen.

A gyülekezet tükre talán még meghatározóbb. Akár az előbbi esetben, ez is torzíthat. Lehet, sokat vállalunk, mégsem értékelik, vagy lekicsinylik. Néha tényleg furcsán reagálnak az emberek, néha tényleg egészen leforrázhat egy-egy megfontolatlanul odavetett gúnyos, sértő megjegyzés. Vagy – ezt inkább mások esetében vesszük észre – azt díjazzák, ami látványos, de nem annyira lényeges.

Sokszor gond lehet az is, hogy nem sikerül világossá tenni szándékainkat, hatékonyan közölni azt a hívekkel. Presbitereket is kísértheti az, ami a lelkipásztorokat: státusukból adódóan elvárják az elismerést, ha a szolgálatban nem is állnak a helyzet magaslatán.  Sok bajunk van a kritizáló, bíráló visszajelzésekkel. Ezek lehetnek irigységből, bizalmatlanságból, előítéletből táplálkozóak, vagy többé-kevésbé megalapozottak: ha közömbösek vagyunk, ha mi magunk is kritikusan viszonyulunk a gyülekezeti tagokhoz, kedvetlenül végezzük munkánkat, ha önzést, lenézést, arroganciát vagy hasonlót tapasztalnak a részünkről.    

A család tükre. Talán a leghitelesebb. Ha nem is kérdezzük meg direkt családtagjainkat: mit jelent számukra, hogy presbiterek vagyunk, hogyan értékelik szolgálatunkat, akkor is van visszacsatolás. Sok életrajzban olvasom a büszke vallomást: édesapám presbiter volt itt és itt. Vajon ma  mit állítanak rólunk a családtagok?

A társadalom tükre. Munkatársak szemében lehet valamiféle exotikus, titkos megbízatás: presbiterek vagyunk. Mit üzenek nekik tisztségemmel, milyen kép alakul ki bennük rólam, egyházamról?

   Nos, ezek után: ki is vagyok presbiterként? Mennyire vagyok saját helyemen, mennyire érzem életem kiteljesedésének, amit teszek? A közösség javának szolgálata szólam, vagy szívügy számomra? Mekkora többlet ez számomra, még akkor is, ha tényleg sok áldozattal jár? Mennyi elégtételem van presbiteri munkámban? Milyen visszajelzéseket kapok másoktól? Szívesen, vagy csak muszájból, jó lelkiismerettel vagy versengésből töltöm be ezt a hivatást? Ha őszintén megvizsgálom lelkiismeretemet Isten előtt, ki tudom-e jelenteni – együtt Pál apostollal – munkám nem hiábavaló, sőt: áldás.

Azt hiszem, ezek rendkívül fontos kérdések, és fontos az is, hogy pozitív választ adhassunk ezekre.

Azt hiszem, ahhoz a ponthoz érkeztünk, ahol el kell kezdődjék a beszélgetés a feltett kérdések alapján. Hogyan látjuk, hogyan értékeljük szolgálatunkat?

Egy biztos, Isten bizalommal, megbecsüléssel – különös szó ez itt - lát minket:

 "Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya" (Jn 12,26).

• mennyire vagyok saját helyemen/saját vizeimen ebben a szolgálatban?
• milyen pozitívumot/többletet jelent számomra? (csak státus, vagy több annál?)
• mennyi elégtételem van (személyesen) – érzem-e a jól végzett munka örömét?
• milyenek a visszajelzések? (nincsenek, biztatóak, túl negatívak?)
• mennyire szívesen végzem? (csak belecsöppentem? meggyőződéssel? valakinek csinálni kell?)
• mennyire tartom eredményesnek/sikeresnek a tevékenységem?
• mik az erősségeim (a presbiteri közösségen belül)? - higgadtság, szorgalom, béketűrés, gyakorlatiasság, stb.
• gyengébb területek (kapcsolattartás a hívekkel, nem vagyok kezdeményező, visszafogottság a hit kérdéseiben, határozatlanság, befolyásolhatóság, stb.)
• mit hiányolok a pr. közösségből? (több beszélgetés?, lelki dolgok?, őszinteség?)
• Isten előtt állva mi lehet a véleményem presbiteri munkámról

Ha a pap…

Nehéz mindenkinek a kedvére tenni, sőt szinte lehetetlen. Így van ez a papoknál is, akik bármit csinálnak, valakinek biztosan nem felel meg. Ugyanis…

… ha a szokottnál tíz perccel hosszabban prédikál – akkor bőbeszédű;

... ha hangosabban prédikál – akkor ordibál;

… ha normálisan beszél – akkor az ember nem ért semmit;

… ha saját autója van – akkor világias beállítottságú;

… ha viszont nincs autója – akkor nem halad a korral;

… ha az egyházközség tagjait látogatja – akkor szimatol;

… ha családokat látogat – akkor soha sincs otthon;

… ha otthon van – akkor nem látogat családot;

… ha pénzről beszél – akkor pénzsóvár;

… ha a templom javára gyűjt – akkor kihúzza az emberek zsebéből a pénzt;

… ha nem rendez ünnepséget – akkor semmi nem történik;

… ha ünnepséget szervez – akkor nem tud nyugton maradni;

… ha gyóntatása alapos – akkor lassan gyóntat;

. . .ha gyorsan gyóntat – akkor nem jó pap;

… ha a szentmisét pontosan kezdi – akkor siet az órája;

… ha később kezd valamit – akkor feltartja a híveket;

… ha a templomot renováltatja – akkor feleslegesen szórja a pénzt;

… ha nem építkezik – akkor hagy mindent tönkremenni;

… ha fiatal – akkor nincs tapasztalata;

… ha idős – akkor menjen már nyugdíjba;

… ha meghal – akkor nincs aki pótolja.  (Óvári Sándor)

A TÖKÉLETES LELKÉSZ

1 .A tökéletes lelkész 10 percig prédikál.
2. Elítéli a bűnösöket, de senkinek sem okoz fájdalmat.
3. Reggel negyed nyolctól dolgozik, - ő takarítja a templomot is.
4. A tökéletes lelkész 1000 Ft-ot keres havonta, jól öltözött, új autót vezet, jó könyveket vesz és minden héten 500 Ft-ot adományoz.
5. Templomot renovál, gyülekezeti házat épít, szolgálati autót vesz az egyháznak, de soha nem hirdet adakozást a gyülekezetben.
6. Az egyházi épületek körül minden munkát saját kezűleg végez el, óvja-védi a presbitereket a segítő szolgálattól.
7. A tökéletes lelkész 29 éves, de 40 éves tapasztalata van.
8. Egyaránt ért a földműveléshez és az atomfizikához.
9. Ő az értelmiségi parasztember.
10. Ezenkívül pénztáros, főkönyvelő és bérszámfejtő, ugyanakkor adószakértő és jogtanácsos is.
11. A tökéletes lelkész minden erejét a fiatalok összegyűjtésére fordítja, de legtöbb idejét az idősekkel tölti.
12. Mindig komoly arccal mosolyog, jó humora van, mindenek előtt azonban jól néz ki.
13. Naponta 15 otthont látogat meg, 6 hittanórát tart, temet és esket ha kell, és mindig elérhető a hivatalában – ha szükség van rá.
14. A tökéletes lelkésznek mindig van ideje a személyes beszélgetésre és a lelkigondozásra, minden egyházi gyűlésen ott van, ugyanakkor minden lépését megvitatja a presbiterekkel.
15. A tökéletes lelkész nagycsaládos ember, aki mindent megbeszél élete párjával, naponta legalább 4 órát tölt gyermekeivel és rendszeresen kirándulni viszi a családját.
16. Odaadásával és áldozatkészségével mindenki számára példamutató családi életet él.
17. A tökéletes lelkész komoly szerepet vállal lakóhelye közéletében, jótékonykodik és nem hiányzik egyetlen egyesület gyűléséről sem.
18. Teljes erejével és idejével azon munkálkodik, hogy a körülötte élőket az üdvösség útjára vezesse.
19. A tökéletes lelkészt mindig a szomszédos gyülekezetnek sikerül megválasztania.

KÉRDÉSEK

• mennyire vagyok saját helyemen/saját vizeimen ebben a szolgálatban?
• milyen pozitívumot/többletet jelent számomra? (csak státus, vagy több annál?)
• mennyi elégtételem van (személyesen) – érzem-e a jól végzett munka örömét?
• milyenek a visszajelzések? (nincsenek, biztatóak, túl negatívak?)
• mennyire szívesen végzem? (csak belecsöppentem? meggyőződéssel? valakinek csinálni kell?)
• mennyire tartom eredményesnek/sikeresnek a tevékenységem?
• mik az erősségeim (a presbiteri közösségen belül)? - higgadtság, szorgalom, béketűrés, gyakorlatiasság, stb.
• gyengébb területek (kapcsolattartás a hívekkel, nem vagyok kezdeményező, visszafogottság a hit kérdéseiben, határozatlanság, befolyásolhatóság, stb.)
• mit hiányolok a pr. közösségből? (több beszélgetés?, lelki dolgok?, őszinteség?)
• Isten előtt állva mi lehet a véleményem presbiteri munkámról?