A megadott cím (a benne szereplő két fogalom révén) egyéni és közösségi keresztyén létünk kritikus pontjaira mutat rá. Meglehetősen provokatívan hangzik, mintha egy szociológiai előadást a következőképpen feliratoznának: korrupció és hatalmi gőg a politikában.  Ezzel a párhuzammal arra is szeretnék utalni, hogy az álkegyesség és elbizakodottság nem kötelező velejárói a keresztyén életnek (amiképpen a korrupció vagy demagógia sem a politikának), de mindenképpen kísértései, rizikófaktorai annak. 

   Akkor tűnik ki valójában a fent említett gyarlóságok romboló hatása, ha rögtön az elején megnevezzük az ellentéteiket: hitelesség és alázat. Ha az anyaszentegyház ilyen jellemvonásokat hordozó tagokból állna, más lenne helyzete a világban. Ezzel a témával foglalkozván egyben hitelvesztésünk okai is felderengnek előttünk.

Az álkegyesség

Az álkegyesség a képmutatás egyik, vallásos köntösben jelentkező formája.

A képmutatás maga (nagyon plasztikus a kifejezés: kép mutatása) egy olyan kifele megjátszott magatartást jelent, aminek nem felel meg a belső tartalom. Olyasvalamit próbálunk mások elé vetíteni (nemes érzések, tiszta szándék, magasztos célok, szent odaadás), ami nincs jelen/meg bennünk. Ez a szerepjátszás – talán ebben van egyik legnagyobb veszélye – sokszor nem is tudatos, már-már önazonosságunk részévé lesz, azaz magunk is kezdjük elhinni, hogy ilyenek vagyunk. ((Az emberek semmitől sem tudnak jobban meghatódni, mint saját jóságuktól, áldozathozataluktól.))

A Biblia erre mondja, hogy „megcsalván magatokat.” (Jk. 1, 22) Luther az emberi szívet bálványgyártó műhelynek nevezte, s ebbéli foglalatosságunkhoz tartozik az önmagunkról való hamis kép faragása is, amit aztán fennen mutogatunk, mi magunk is hódolván annak. 

Az önmagunk hitegetésén, áltatásán túl azonban nagyobb súllyal esik latba az, hogy álkegyességünkkel másokat tévesztünk meg… színleléssel tetszetős színben tüntetve fel önmagunkat. Ugyanakkor: hamis színben az evangélium tisztaságát és igazságát. Pál jegyzi meg a Péterrel való vitájával kapcsolatban (Gal. 2, 11 skv.): „láttam, hogy nem egyenesen jár az evangélium igazságához képest.”

(A színekről jut eszembe, Mao-ce-tung mondta a nagy kulturális forradalom idején a nyugat fele kacsintgató kínai kommunistákra: olyanok, mint a banán, kívül sárgák, belül fehérek.) Pedig az számít, ami belül, a szívben van, tanítja Jézus. (Mt. 15, 18- 20). Nyelvújítási terminusokkal: nem külcsín, hanem a belbecs, nem a jól sikerült magamutogatás, hanem a szív megújulása a fontos. Egyébként is azt adjuk egymásnak – akármit is reklámozunk magunkról -, ami bennünk van. „A jó ember az ő szívének jó kincseiből hoz elő jót…” (Lk. 6, 45)

Az álkegyességnek egy további negatív következménye: az Isten hamis bizonyságtevőinek találtatunk (I. Kor. 15, 15). Ui. előbb-utóbb kiderül: istenfélelmünk, jámborságunk csak máz volt, és ezáltal az általunk csak mímelt hitet bizonytalanná, gyanús dologgá tesszük mások előtt. Azt sugalljuk: a hit nem valóság, hanem szerep, nem gyógyító erő, csak szépségtapasz.

   Miért társítja az emberek zöme a képmutatást a vallással? A köztudatban miért fedi le az álkegyesség a képmutatás szinte teljes jelentéskörét (az interneten böngészve a képmutatásnak különösen három területe került homloktérbe – a gyakoriság sorrendjében mondom- : vallás, politika, család!!! Hitélet, társadalmi szféra, legintimebb kapcsolatrendszerünk.).

   A képmutatás mélyen emberi tulajdonság, jelen van/lehet minden megnyilvánulásunkban, de a legszembetűnőbb visszásságaival mégis a keresztyén élet kontextusában jelentkezik. Ennek magyarázatát is próbálom adni: mi keresztyének per definitionem (önmeghatározásunkból fakadóan) egy többé-kevésbé ismert, felvállalt értékrendet képviselünk, amit mások – méltán és joggal – kérnek számon rajtunk. Nyilvánvaló, hogy könnyebben válunk a kritika tárgyává/célpontjává, mint pl. az érték- semleges liberalizmus képviselői.

((Akinek nincsenek elvei, célkitűzési, attól nem lehet semmit számon kérni.))

Könnyebben felfedezik életünk disszonanciáit, azt, hogy hamisan cseng beszédünk és életünk.

A minket érő bírálat nem mindig igazságos, olykor abszurd és túlzott elvárásokat fejez ki, vagy rosszindulatú általánosítás, előítélet a mozgatórugója. Ezt is látnunk kell. Pl: „álszent vagy, mert te is pénzért dolgozol”, vagy: „a templom tele van képmutatókkal.” 

A megoldás természetesen nem az, hogy azt próbáljuk bizonygatni: mi is emberek vagyunk, azaz ugyanúgy jogunk van a házasságtöréshez, sikkasztáshoz, hatalmaskodáshoz, mint akárki másnak. Ellenkezőleg. Pál írja Titusznak (Tit. 2, 8): „hogy az ellenfél megszégyenüljön, semmi gonoszt nem tudván rólatok mondani.” Sajnos, legtöbbször nem az ellenség, hanem mi szégyenkezünk, mert vádolóinknak igazuk van. ((Szoktam mondogatni: Marx elfogult egyházkritikája tételeihez sokszor szolgáltatunk illusztrációt.))  Sokszor paródiái vagyunk az igazi, tiszta, Krisztust követő életformának, bár ez nem azt jelenti: az nem is létezik.

   Talán így már jobban értjük, hogy a hitbeli képmutatás, vagyis álkegyesség üresen csillogó „vallásos image” a sugárzó „imago Dei” helyett.  Ez a szerepjátszás ellenkezője annak, amit énekünk mond: „Istennel járni, lakozni, szent élettel illatozni.” Ha „szent élettel illatozásunk” nem megélt közösségből fakad, az illat kellemetlenné válik. Ilyenkor csak álarcként, és nem belső, lelki vonásként hordozzuk az Isten képmását. 

Mi van az álarc mögött?

A belső harmónia hiánya. Ha az álkegyes ember nem is akar szembesülni problémáival, meghasonlott hitével, a „lelke mélyén” érzi, hogy nincsenek rendben benne és körülötte a dolgok. „A képmutató házanépe meddő”, olvassuk a Jób. 15, 34-ben. Ez az ige egyben arra is felhívja a figyelmünket, hogy az álkegyességnek áldatlan kihatása van környezetünkre. A fiak hitetlensége nemegyszer az atyák képmutatásának a folyománya.

A képmutató, az álkegyes keresztyén ember gyakran hordozza magában az ítélkezés lelkületét. Egyenesen ki is jelenthetjük (a Szentírás ilyen értelemben tanít): az ítélkező ember csak álkegyes lehet, aki jogot formál arra, hogy vélt tisztaságának, jóságának magasságából „megmondja a tutit”, lekáderezzen másokat. Sokszor észre sem vesszük, hogy mi, a fölényesen ítélkezők ugyanabban a helyzetben vagyunk, mint az általunk kárhoztatottak (Róm. 2).

Lélektani igazság, hogy másokban az bosszant a legjobban, ami bennünk is ott fészkel (engem például a mások képmutatása irritál a leginkább). Jézus erre már rég figyelmeztetett minket a szálka és gerenda példázatában.

   A vallásos/keresztyén képmutatáshoz, álkegyességhez hozzátartozik egy bizonyos álbűnbánat is. Magyarán szólva: a bűnbánat is lehet képmutató. Jaj, a bűnösök közt első vagyok én, mondjuk alázatoskodva, de vérig sértődünk, ha valaki valamelyik hibánkra, lelki megbicsaklásunkra mutat rá. (Ellenpélda a Joó Sándor esete, akinek egyszer az egyik kollega kipakolt, keserű vádakkal illetve őt. Ő türelmesen végighallgatta az állítólagos gyarlóságait felsoroló szóáradatot, majd higgadtan megjegyezte: igazad van, de csak részben, ui. ennél sokkal több hibám, bűnöm van, amiről te nem tudsz).

    Mit tanított Jézus a képmutatásról? Tömören szólván: ellenezte. Egyenesen szent felháborodással beszélt róla, leleplezte, harcolt ellene.

Megváltó Urunk a Máté evangéliuma szerint (Mt. 23)  egy hosszú beszédben ostorozza a képmutatás utálatos bűnét (aminek a kiváltképpeni, par excellence megtestesítői akkor a farizeusok voltak). Én úgy gondolom, hogy már a beszéd terjedelme intő jel. Urunk azt akarja egyszer s mindenkorra a lelkünkre kötni, hogy óvakodjunk minden hamisságtól, fondorlattól, hiszen a képmutatás, álszentség szinte mindenik gyarlóságunknál ártalmasabb, visszataszítóbb lehet. (Lásd. Lk. 12, 1: „a farizeusok kovásza”). „Miattatok káromoltatik az Isten neve.” (Róm. 2, 24)

   Ha számba vesszük, hogy ebben a beszédében megváltó Urunk mit nevez képmutatásnak, akkor rádöbbenünk, hogy itt nem elvi, dogmatikai kérdésekről van szó, hanem a hittel való élés vagy visszaélés leggyakorlatibb, legkonkrétabb eseteiről. Így kell nekünk is konfrontálódnunk a bennünk levő képmutatással, álkegyességgel.

Nézzük hát, mit jelent a képmutatás a maga meztelen valóságában. 

   A bevezetőben elhangzik: minden a látszat kedvéért történik. „Hogy lássák az emberek.” Pedig Isten nem azt nézi, ami a szem előtt van. A képmutatók, kegyeskedők alapvetően célt tévesztenek tehát. Cseri Kálmán mondta egyik prédikációjában: az emberek iszonyú energiákat fordítanak a látszatra, a „lelki kozmetikára”. Sajnos, a keresztyének is.

   Megtudjuk, hogy a farizeusok a tanítók szerepében tetszelegnek – talán önmaguk is elhiszik, hogy csalhatatlanok, s ennek alapján kioktathatnak másokat -, holott nem teszik azt, amit hirdetnek (vagy nem őszinte szívvel), csak mondják. Ha pedig tudatosan vezetik félre az embereket akármilyen indokkal, akkor az a legaljasabb szemfényvesztés.

Kevés dolog tud bosszantóbb lenni, mint ha tanítói intelemben részesülünk olyan valaki által, akinek esze ágában sincs azt tenni, amit számon kér rajtunk.  Vagy élete bizonyítványában éppen az ellenkezője áll. (Fa, ce zice, si nu ce face popa. Azt cselekedd, amit tanít, és ne azt, amit tesz a pap.) Üres frázisokkal nem lehet már hatni az emberekre. Tanácsolni, figyelmeztetni csak a legőszintébb együttérzéssel, közösségvállalással szabad.

1. Bezárjátok a mennyet, veti szemükre Jézus, azzal, hogy megbotránkoztatjátok az embereket. Szavakkal hirdetitek az Isten igazságát, cselekedettel cáfoljátok. Ki vevő egy hazug, lejáratott életformára? Gyermekeimnek beszélek az igéről, Isten szeretetéről, s közben szívtelenül szigorú vagyok hozzájuk. Milyen következtetést vonnak le: ha Isten szeretete így nyilvánul meg (ha ez a gyümölcse), akkor nem kérek belőle.
2. Felemésztitek az özvegyek házát. Hasznot húztok. A hit megjátszása, mint megélhetési fogás. Visszatetsző, ítéletes dolog. Ismertünk olyan atyafiakat, akik még a porosodó Bibliát is elővették külföldi testvérek látogatásakor, hogy hitvalló egyháztagoknak tűnjenek, segélyben részesüljenek.
3. A farizeusok missziós buzgóságát is képmutatónak nevezi Jézus. „Zsidó hitre” térítitek, valósággal trófeákat gyűjtötök magatoknak, saját dicsőségetekre nyeritek meg az embereket. És eredményeitek szüntelen felemlegetése után szokásos formulaként teszitek hozzá: Istené a dicsőség. Én már hallottam komoly hívő embereket komolyan afelett vitatkozni, hogy kettejük közül kinek a „kévéje”egy bizonyos harmadik személy.
4. Képmutatás, álkegyesség az esküvéssel és bármivel kapcsolatos tanításnak saját érdekeink szerinti csűrése csavarása. Magunkra ismerünk! Gyakran esünk ebbe a kísértésbe: mindent ki és meg tudunk magyarázni. Főként, ha másokat kell ilyen módon rekcumozni. Az ige egyélű karddá lesz a kezemben. A kérdés csak az, hogy mit tartok szem előtt: saját indulataimat, önérzetemet, vagy Isten igazságát? Isten Lelke szól általam, vagy a magamét mondom?
5. Képmutatás a parancsolatokban való tetszés szerinti válogatás … Tized a mentából, kaporból, és egyéb látható és látványos gesztus, a többi, kevésbé látványos „törvény” elhanyagolása. Menta vagy minta- keresztyének vagyunk? Itt is idézhetjük a zsoltárt: vizsgálj meg engem, ó, Isten, és ismerd meg szívemet (Zsolt. 139, 23).
6. A külsőségek, szokások, szertartások elsőrendűsége: pohár és tál külseje. Egyik specialitásunk. Fontos, persze, a külső is, de nem fontosabb-e, ami belül van? „Ti magatok pedig hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz”, azaz szívetekben tisztátalanok. Jelképes üzenete van: halott tudományt képviseltek (jóllehet Isten az élő, egészséges tanítást bízta rátok), aminek nincs köze az élethez, a mindennapi valósághoz. Ezért nem vagytok képesek só, világító szövétnek lenni az emberek számára.
7. Hamis történelemértelmezés, visszaélés az elődök jó hírével, tiszta hitével, mártíromságával. Visszaemlékezéseinkben mennyi képmutatás kap helyet, szinte fáj! Azt mondjátok, hogy nem vettetek részt az üldözésekben, pedig éppen ezzel bizonyítjátok, hogy igenis. Hogyan? Ha minden szavatok az igazság színével pingált hazugság, akkor ez is, tehát akik ismerve hallgatnak, tudják mit jelent: az ellenkezőjét. Ez a képmutatás végső sorsa: visszájára sül el. „A képmutatók reménysége elvész.” (Jób. 8, 13).

   Vigyázzunk: Krisztusról való bizonyságtételünk eredménytelenségének egyik oka is ez lehet: kétszínű magatartásunkkal kompromittáljuk annak igazságát. Egy epés mondatra bukkantam mostanában: a legtöbb keresztyén többet használna vallásának (egyháza ügyének), ha nem derülne ki róla, hogy keresztyén.

   Krisztus úgy tanít, hogy ua. példát mutat a képmutatás nélküli életre. Az igazi, szívből fakadó kegyességre. Minden beszéde és cselekedete teljesen összhangban áll legbensőbb érzéseivel, összhangban áll Isten akaratával.

Képmutatás nélküli hit és szeretetet. Az apostoli levelekben a fogalom legtöbbször ebben a „fosztóképzős” szószerkezetben fordul elő (Róm. 12, 9/ II. Tim. 1,5/I. Tim. 1, 5/ I. Pt. 1, 22/ I. Pt. 2, 1), arra utalván: van képmutató hit és szeretet is (ahol álca és póz, de nem igazi tartás a hívő élet).

   ((Van a képmutatásnak egy passzív formája is: a szemet hunyás. Éli példája áll figyelmeztető jelként előttünk.))

    Még egy dolgot szeretnék tisztázni: szerintem az illedelmes viselkedés nem egyenlő a képmutatással vagy álkegyességgel. Ha levert, rosszkedvű vagyok, azért nem kell mindenkivel gorombán beszélnem. Lehetek kedves embertársaimmal akkor is, ha igazából haragszom az egész világra.  Persze, nem olyan könnyű a határ megvonása a (kötelező) udvarias magatartás és álkegyesség között: talán a döntő kritérium az, hogy az illedelmesség, jó modor, kedvesség, szívélyesség mások iránti tiszteletből fakad, nincs mögötte  hátsó szándék, vagy a félrevezetés gondolata.

Az elbizakodottság (szinonimái: önteltség, gőg, felfuvalkodottság)

   A másik ellenszenves vonásunk, amivel nagyon sok embert megbotránkoztatunk és elijesztünk a hittől. A Károli fordításban a szót csupán néhány helyen találtam meg. Például a Péld. 14, 16 – ban ezt olvassuk: „a bölcs félvén eltávozik a gonosztól, a bolond pedig dühöngő és elbizakodott.” Hát nem túl hízelgő jellemzés! Az Ésaiás könyvében (32, 9-10) pedig ez olvasható: „kevés idő múltán megháborodtok, ti elbizakodottak.” Ezt a dorgálást nem lehet elengedni a fülünk mellett. Ha fontosnak tartjuk a hitünkről, reménységünkről való bizonyságtételt - márpedig ez keresztyén létünk elengedhetetlen feltétele -, akkor annak bennünk levő akadályait is komolyan kell vennünk.  ((Egy történetet olvastam mostanában egy lelkészről: egy kisvárosba került, egyszer az autóbuszra felszállva a sofőrtől 25 centtel többet kapott vissza, viaskodott magában, hogy megtartsa-e a „felülről kapott” kis adományt, leszálláskor mégis visszaadta, a gépkocsivezető pedig elmondta: éppen a gyülekezetbe való bejelentkezés gondolata foglalkoztatja, de annyi mindent hallott a papok anyagiasságáról, hát próbát tett. Emberünk, ahogy leszédült a buszról, a fejét fogva állt meg egy oszlop mellett: szinte eladtam negyed dollárért az én Megváltómat! Ha ilyen komolyan vennénk!!!))

Szóval, gyakran észrevételezik a kívülállók: ti (hívő) keresztyének önteltek vagytok. Valami felfuvalkodott és lekezelő elitizmus vonását fedezik fel rajtunk, annak viszonyulását tapasztalják részünkről. Mintha azt éreztetnénk másokkal: nem vagytok méltók hozzánk. Itt is megjegyzem, hogy gyakran rosszindulat, alaptalan ellenszenv is állhat az ilyen észrevételezések hátterében. Ám nemegyszer a mi beképzeltségünk miatt van baj. Pedig írva van: „Isten a kevélyeknek ellene áll.” (Jk. 4, 6) És az is: „az alázatosokhoz szabjátok magatokat.” (Róm. 12, 16) Én a magam számára fogalmaztam meg a következő mondatot: sajnos, nem követem igazán az alázatosság útját, csak képmutatásból járok néha rajta. Krisztus alázatossággal kivívott, megszerzett javait olyan nagy gőggel tudjuk birtokolni, bitorolni. Egyre világosabban látom annak igazságát (gyülekezeti tapasztalataimból is): az alázatosok felmagasztaltatnak. Nem tudom, szabad-e itt egy félreérthető példát felhoznom. Nemrégiben beszélgettünk egyik barátommal arról a kérdésről, hogy szűkebb hazánkban miért nagyobb a katolikus egyház társadalmi megbecsülése, mint a reformátusé. Beszélgetőtársam így érvelt: egy átlag erdélyinek, ha a katolikus egyházról hall, Böjthe Csaba jut eszébe, a szerzetes, ha a reformátusról, Tőkés László, a politikus. Nem a nevekkel van baj, nem is a különböző megbízatásokkal, szerintem leginkább olyan lelkületbeli különbségekről van szó, ahol az alázatnak (vagy hiányának) kulcsszerepe van.

Az is egyre inkább evidencia számomra: ha embereket akarunk megnyerni a Krisztus ügyének, ha hitelessé akarjuk tenni szolgálatunkat, ezt a célt csak nagyobb alázat révén érhetjük el. A keresztyén egyháznak az alázatban is krisztusibbá kell válnia, ha önmaga szubsztanciáját, lényegét nem akarja elveszíteni.

   Nagy kérdés: nem élnek-e vissza alázatosságunkkal? Nem válunk-e balekokká?

Nem ez a veszély fenyeget! Mégis, komolyan kell vennünk a felvetést. Nem megalkuvást, hajbókolást vár tőlünk a mi Urunk. Míg az alázatoskodás gusztustalan, az igazi, hittel vállalt alázat tiszteletet ébreszt. Az igazi alázat óriási erő- háttérrel rendelkezik. Ez pedig a Krisztus sorsában való osztozás. Lásd a  Filippi levél 2. részét!  

   Mindig szégyennel gondolok arra, hogy mit tett az egyház, amikor hatalmi pozícióban volt (inkvizíció, papi zsarnokoskodás, lélektelen törvénykezés). És még mindig megjátsszuk ezt a szerepet! Pl. a lelkek feletti uralom gyakorlása, a beavatottak önteltsége, amiben vajmi kevés szeretet van. Jézus senkit sem fenyegetett meg fenyegetett helyzetében. Sírt Jeruzsálem fölött, imádkozott a római katonákért. Nem fitogtatta tudását, isteni származására sem hivatkozott fegyvertényként. Döbbenetes felismerés.

   Ebben a témában a példatörténet a farizeus és vámszedő imádsága lehet. ( Újból egy farizeus, újból mi, a bennfentesek.

Újból (mindig) Isten színe előtt történik minden, persze a farizeus, bár látszólag Istennek beszél, csak a horizontális tényezőkre figyel. Imádsága a környezetének szól, elsősorban a nyomorult vámszedőnek. Köszönöm, hogy nem vagyok olyan. Ugyanúgy hangzik, mintha ezt mondaná: örülök haver, hogy nem vagyok olyan lecsúszott alak, mit te. Az Isten nevére és az imádság formulájára, a kegyesség kellékeire csak azért van szükség, hogy a bírálat megfellebbezhetetlen legyen.  Ismerjük be, hogy megkísért a gondolat. Amikor nagyhangú méltatlankodással beszélünk a hitetlenekről, a világiakról, a „vámszedőkről és paráznákról”, stb. Természetesen, megköszönhetjük, hogy Isten kegyelmében élünk, de másokhoz nem szabad magunkat viszonyítanunk a beérkezettek leereszkedő sajnálatával. Mert amelyik pillanatban elhittük magunkat, egyből a süllyedő Péter helyzetébe kerülünk. Hát vannak érdemeink?  Pál írja: „a dicsekvés kirekesztetett”, „nem jó a ti dicsekedésetek”, „aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék”.  (Róm. 3, I. Kor. 1 és 5.)

Tudom, hogy sokszor alaptanul vádolnak meg minket önteltséggel, pl. egy-egy őszinte bizonyságtétel után is („azt képzeled, különb vagy”), de lássuk be, néha úgy viselkedünk, mintha mi haltunk volna meg a kereszten. Valósággal elfeledkezünk megváltott státusunkról. Az anonim alkoholisták közösségeiben a gyógyult is alkoholistának nevezi magát, miért gondolkoznánk másképpen egy sokkal súlyosabb szenvedély, a bűn esetében.

    Van a keresztyén elbizakodottságnak egy különös esete: a kapott kegyelemre vonatkozik. Ez nem kifele, hanem befele/felfele mutatkozik meg. Gyakran idézgetem egyik magyar tisztnek az I. világháborúban, az olasz fronton, a győztes csaták idején állítólag elhangzó pogány imádságát: Uram, te most ne segíts, csak csodálkozz. (Meg is lett az eredménye!)  „Aki azért azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék.” (I. Kor. 10, 12) Ez az intés emlékeztet erőtlenségünkre (de erős az, aki bennünk van), ua. megértőbbé tesz az elesők/elesettek iránt. Az, hogy állok, egyetlen dologra jogosít fel: hogy felemeljek másokat.

   Zárásképpen még el szeretném mondani: nagyon tanulságos volt a témával foglalkoznom (ezért is hálás vagyok a felkérésért!), menet közben sok gyengeségemre, hamisságomra fény derült.

Úgy gondolom, hogy minden, amit Isten igéje alapján magamról ismerek fel, az hasznomra van, amit másokra vonatkoztatok, az önteltté tesz.

   „Uram, fedd fel, ítéld meg, győzd le a képmutatást, az elbizakodottságot híveid életében, de kezdjed velem!”