Előrebocsátom: az egyházfegyelem tárgyköréhez fűzött megjegyzéseimet nem sikerült a kívánt módon rendszereznem, így azok inkább spontán, továbbgondolásra szánt felvetésekként, mint leszögezett tételekként értelmezendőek.

   Úgy érzem, nemcsak gondolataimat, hanem indulataimat is rendeznem kell e témáról szólván, hogy eleget tehessek az objektív mérlegelés régiek által megfogalmazott követelményének: sine ira et studio.

Mert ahogy túllépünk az egyházfegyelemről szóló elméleti fejtegetéseken, és azok gyakorlati megvalósulását követjük nyomon: sérelmekkel, neheztelésekkel, indulatokkal találjuk szemben magunkat. Leírtam egyszer a semperen, lelkészi szolgálatom során csupán két gyülekezeti fegyelmi ügyet kellett „lerendeznem” (leszámítva az önkéntesen ekklézsia-követésre jelentkezők eseteit), mindkettőt a presbitérium nyomására, mindkettőnek áldatlan következményei voltak: évekig tartó harag, személyes neheztelés. Jóllehet Isten kegyelméből (valóban, kevés dologért voltam szolgálatom során hálásabb) mindkét esetben enyhültek, el is tűntek az egykori feszültségek,  megfogadtam magamban: amennyiben rajtam múlik, gyülekezeti munkámban kerülni fogom az egyházfegyelem aktív, restrikciókat, szankciókat alkalmazó gyakorlását.

    Csakhogy be kell látnom: a lelkipásztorok fegyelmezése egészen más kérdés, amit nem lehet – messzemenő következmények nélkül – teljesen megkerülni.

(Igaz, egyszer azt is megfogalmaztam már – látva egyházi életünkben a fegyelmezés csődjét -: számoljuk fel egyházunknak ezt az amúgy is rosszul működő, a problémákat még jobban elmérgesítő ténykedését, és odázást nem tűrő, kirívó esetekben hagyjuk a fegyelmezést a polgári hatóságokra. Egyébként is minden komolyabb ügy oda kerül. Akkor minek annyi ráfordított energia, annyi fontoskodás, törvényeskedés és képmutatás?) 

Először is: a lelkész alkalmazott „egyházi káder”, tehát tevékenysége valamilyen formában számon kérhető kell hogy legyen. Másfelől, bármennyire vagyunk mi zsinatpresbiteri egyház, a lelkipásztor személye fokozottan meghatározó a gyülekezet életében, ez kiemelt megbízatást, nagyobb felelősséget, következőleg – szolgálati anomáliák esetén - szigorúbb felelősségre vonást  kell jelentsen. Minden szervezet, intézmény esetén ez így működik, és nagyon erőtlenül cseng azon ellenvetésünk, hogy mi lelki közösség lennénk, amikor nagyon is gyarló emberekként nagyon is földhözragadt érdekek mozgatnak. (Paradoxon az, hogy miközben mi beszélünk legtöbbet és a legkomolyabb indoklás mellett az áldozathozatalról, szolgáló lelkületről, mint küldetésünk lényegéről, pl. orvosok, tanárok között sokkal több ügybuzgó, „megszállott” ember van. Sok lelkizésünk mellett felettébb földön járó, a mindennapi élet csízióit jól ismerő emberek lettünk. Ez hitelvesztésünknek egyik oka.)

   A lelkészek fegyelmezésére szükség van tehát… csak az a kérdés: ki (kik) és miként gyakorolják azt?

Alább a fegyelmezés, mint az intézményvezetés (közösségvezetés) egyik fontos elemének típusait sorolom fel, sematikusan, egyszerűsítve: 

• Perszonális, karizmatikus fegyelmezés. Empirikus egyházi változatát katolikus testvéreinknél láthatjuk, néha talán a második jelző nélkül. Lelkészek szolgálati helyéről, szolgálati köréről megfellebbezhetetlenül a püspök dönt (tanácsadóinak, esetleg az érintett lelkésznek véleményére is figyelve). Szekuláris környezetünkből a cégek vezetési struktúráját említhetnénk meg. Az igazgató teljes felelősséget hordoz a cég sorsáért, jövőjéért, így a döntések is az ő kezében vannak. Ha valaki netán nem illik bele a cég stratégiájába, azt igyekszik „átképezni”, vagy– a fennálló törvények adta lehetőség szerint – meneszteni. Ennek a vezetési/fegyelmezési formának alapvető eleme a főnöknek való engedelmesség. Előnye: világos hierarchia, jól körülhatárolt feladatok, elvárások.  Hátránya: hatalmi túlkapásokra, visszaélésekre, diktatórikus, önkényeskedő, személyeskedő fellépésre nyit lehetőséget.
• Közösségi, demokratikus fegyelmezés. Jól megfogalmazott jogrendre, megbízhatóan kialakított rendszerre, átfogó konszenzusra van szükség e forma működéséhez. Ha valaki megsérti a lerögzített törvényeket (a közösség érdekeit), akkor azt – a közösség toleranciájának függvényében – igyekeznek minél inkább semlegesíteni, marginalizálni. Előnye: a fegyelmezés szélesebb körű konvenciókon alapszik, mindenkinek esélye van ügyét nyilvánosság elé vinni. Hátránya: a szabályok interpretációja végtelen vitákhoz vezethet, a választott testületek dilettáns kézzel nyúlhatnak a vitás ügyekhez.
• Az ige általi, lelkiismereti fegyelmezés. Hátterében az a meggyőződés áll: ha sikerül valakinek lelkiismeretét egy magasabb (evangéliumi, krisztusi) igazság iránt érzékennyé tenni, az automatikusan saját hibáinak felismerését, az azoktól való elfordulást is eredményezi. Újszövetségi modellnek is nevezhetnénk, bár éles körvonalait nehezen tudnánk megrajzolni. Előnye: hitvallásos, etikai értékeket képvisel, az embert pozitívan szemléli, változásra nyitottnak tartja. Hátránya: magára nézve senki nem tartja kötelezőnek.
• Humorizálásnak tűnhet, de meglátásom szerint egyházunk a fennen megnevezett három modell hibrid-változatát képviseli, azoknak – főként – hátrányaival. Fegyelmezésünk igei hivatkozású, közösségi elméletű, perszonális gyakorlatú.

Előnye az, hogy adva van, jól, de inkább rosszul működik.

Hátrányai

Először is: a szankciókban való gondolkodás. Merthogy fegyelmezésünk erre van kihegyezve. Pedig ez csak az ultima ratio lehet a fegyelmezésben.

Iskolákban hallani: ez vagy amaz a tanító jól tud fegyelmezni. És ez távolról sem azt jelenti: hatásos büntetési stratégiákat dolgozott ki, hanem elsősorban azt: képes rendet tartani a gyerekek közt, van talentuma arra, hogy lekösse figyelmüket, stb. Ehhez pontosan ismernie kell hatáskörét, az iskola elvárásait, a nevelés céljait.

Miért említem ezt? Véleményem szerint ez az ismeret hiányzik az egyházi fegyelmező testületekből. Pedig úgy gondolhatnánk, az egyháznak nagyon jól meghatározott céljai vannak, egyértelmű etikai elvárásai, homogén értékrendje. Sajnos a tapasztalat azt mutatja, hogy bár a tanítás szintjén mindezek megvannak, a gyakorlatban alig fellelhetőek. Nem törvényeinket rendeljük alá az egyház fő célkitűzéseinek, küldetésének, hanem ez utóbbiakat a törvényeknek, amiket ráadásul ötletszerűen, érdekeknek megfelelően, büntető fegyverként alkalmazunk.

 (Nekem egyáltalán a törvényekkel való fegyelmezéssel szemben is fenntartásain vannak, ui. azok a mi szívünk keménysége miatt adattak. Ha egy családban az állami törvénykönyv paragrafusai szerint/miatt igyekeznek egymáshoz jól viszonyulni a tagok, azt a családot már régen nem lehet szeretetközösségnek nevezni.

József Attila írja: „az én vezérem bensőmből vezérel”, nos, így kellene hatnia az evangéliumnak is, belülről, bűnbánatra, megbocsátásra, a második mérföldre kényszerítő erővel. Ez a fegyelmezés első, krisztusi lépése. Ha ez nem érint, nem változtat, alakít – márpedig legtöbbször nem -, akkor a Lélek fegyelmező jelenlétét pótló rendelkezésekkel kell az egyház immár nem eredeti, de ahhoz igazodó rendjét fenntartani. A fegyelmezés pótcselekvés, az evangélium hirdetésének, meghallásának a csődjéről tanúskodik. Kérdés az, hogy ebben a második lépésben jelen lehet-e az evangélium.)

Nyilván, mint említettem is: vannak helyzetek (komolyabb erkölcsi vétségek, súlyos szolgálati rendellenességek, anyagi visszaélések), amikor elkerülhetetlen a szankcióval, tiltással, felfüggesztéssel járó fegyelmezés.

Inkoherencia. Bár úgymond a legrégebbi statútumok egyike a mienk (ha a Szentírásra gondolunk), mégis elég nagy zavar uralkodik közöttünk a lelkészi szolgálat megítélésében, a „mit szabad és mit kell” kérdésében, a szolgálati jogok és kötelességek tekintetében. Van, aki azt mondja (pl.): a lelkész magánélete nem tartozik a szolgálatához, van, aki ennek ellenkezőjét állítja, van, aki a gyülekezetet saját tulajdonának tekinti, úgy vélvén, senkinek nem tartozik felelősséggel azzal kapcsolatban, hogy – a klasszikus kategorizálás szerint: anyagi és lelki téren - ott mi történik, van, aki ezt másként látja. Ehhez mérten elég nagy a fejetlenség a fegyelmezés terén is, az egyházi törvények alkalmazása körül, a zsinatpresbiteri elv érvényesítése dolgában, a gyülekezetek önrendelkezésének szóhoz jutása vonatkozásában.

Itt említeném meg a következetlenséget is, a fegyelmezés esetlegességét, a kisebb ügyek túlkezelését, nagyok eltussolását.

Stratégia hiánya. Mostanában egyre többen - köztük én magam is, lásd fentebb - egy céghez hasonlítják az egyházat. (Természetesen: sajátos profilú cég vagyunk. Igen, én is meghatottan vallom a HK 54 kérdésére adott felelet tételeit, de ezen belső identitásunk mellett a minden emberi gyarlóságnak alávetett külső szerveződésünkben, megnyilvánulásainkban nem vagyunk többek egy akármilyen cégnél.)

Egy cég jó működésének anyagi és logisztikai feltételi vannak. Vannak vezetői, többé-kevésbé motivált alkalmazottai és - normális esetben - hosszú távú tervezése. Mielőtt megbotránkozva elfordulnánk ettől a szekuláris modelltől, gondolkozzunk el azon, nem működne-e jobban szent cégünk, ha az a fentebb említett feltételeknek igyekezne eleget tenni. Sorolom is: korrekt, becsületes, fizetésükkel megelégedő lelkészek, pontosan, igényesen végzett szolgálat, példaértékű erkölcsi élet, átlátszó ügyintézés. Kedves kollégák, ha már ezen az első mérföldön is elbuktunk, mit akarunk akkor mi az Isten országának, a megváltás evangéliumának második mérföldjén?

Persze, most a fegyelmezésről beszélünk… A református egyház kulcsfigurája a gyülekezet vezetője, a lelkipásztor. Nemcsak a gyülekezet élete, de az egyház társadalmi megítélése is jórészt tőle függ. Egyházunk nagy cégének nem mindegy, hogy mennyiben áll helyzete magaslatán… Sajnos, egyházunk – vajon itt a gyülekezetekben élő egyházra kell-e gondolnunk, vagy annak magasabb fokon szervezett entitásáról - nemcsak tagjaink felett veszítette el a kontrollt, de lelkészei fölött is. Elsősorban lelki kontrollra gondolok, de aztán rögtön az „ékesen és jó renddel” feltételét érvényesítő fegyelmezésre is.

„Mondd, mit érlel annak sorsa?” (József A.)

A teológián a mi időnkben az a vélemény járta: ha felvettek első évre, máris megrendelheted a palástot. A szólás –legjobb tudomásom szerint - máig nem veszítette érvényességét, és ez nem is baj önmagában, ha csakugyan alkalmas embereket sikerül a pászmába állítani. De mi történik azokkal, akiknek halvány közük sincs egyházunk lelkiségéhez?

Ugyanakkor itt szembesülnek először az ártatlan ifjúi lelkek az egyházpolitikának nevezett tünet-együttessel, és azzal a sejtelmes tanáccsal: vigyázz, meg ne üsd a bokádat. Az engedelmesség az önkényesen cselekvő feletteshez való helyes, értsd: ha kell hízelkedésig, sőt talpnyalásig elmenő magatartásként jelenik meg, és nem az evangéliumhoz mért habitusként.

A segédlelkészt a principálisa tartja többé-kevésbé kordában, ritka esetben válik annak lelki vezetőjévé (lásd a kérdőív-kiértékeléseket), és emberünk nem mindig a szolgálat, a lelkigondozói tapintat, bölcs gyülekezeti döntések területén szerez tapasztalatot, hanem azt tanulja meg, hogy kik vannak egyik, kik a másik táborban, meg hogyan lehet a lelkészi státust kihasználva ügyeskedni.  

A lelkész szabadfoglalkozású egyén. Ezért fokozottan veszélyeztetett. Önhatalmúlag dönt lényeges kérdésekben. Hányan nőnek fel ehhez a szerephez? (Orvosnak, tanárnak nincs annyi esélye tévedni. Ráadásul hibái evidensebbek) Ki szólhat bele a lelkész szolgálatába, munkájába?  Szép reményű lelkészek kerülnek ki a teológiáról, és örökölt, vindikált vagy kivívott  hatalommal fogak neki az egyházközség saját képükre és hasonlatosságukra történő átalakításához. Aztán megtörténhet, hogy valahol elcsúsznak. Milyen esélye van a lelkésznek, hogy hamis ívet vett pályáján valaki a korrekció szükségességére figyelmeztesse? Vagy ténylegesen segítse? (Nem jobban állnak-e katolikus testvéreink, akiknek gyóntató atyáik vannak. Válhat az is formalizmussá. Nálunk az esperes adminisztrációs tényező az egyházban.) Ki figyelmezteti az evangélium szabályára, amellyel szemben immunissá lett!! Tudjuk, nem könnyű segíteni. Saját gyermekeinkkel szemben is tehetetlenek vagyunk olykor …

Valahol (mindenhol?) baj van, ezt mindenki tudja, látja. A semper-lista legterebélyesebb vitái fegyelmi esetek körül alakultak ki. Csak példaként utalnék a dési egyházmegyében tevékenykedett/tevékenykedő kollega ügyére. A bajok jelentkezése során többen elbeszélgetnek vele: elsősorban lelkészbarátai. A munkáját annak idején sokra értékelő, példakánt emlegető felettesek nem. Legalábbis nem érdemben. Ők már a fegyelmit tervezgették. Meg is lépték, véleményem szerint nem a legszerencsésebben. Fontos a hogyan is. Ebben az esetben is kimaradt a mostanában sokat hangoztatott lelkigondozói szakasz. A nem atyáskodó, de atyai intés, tanácsadás. És mi történik, ha az is hatástalan marad? Ha valaki annyira konok, keményszívű, károlisan fogalmazva: megátalkodott?  Vajon nem hatásosabb, bölcsebb az ügyet – legalábbis első szinten – a gyülekezetre bízni? Hiszen, ha a legszűkebb munkaterületemen minősítik munkámat méltatlannak, akkor csakugyan nincs erkölcsi alapom ugyanazt ugyanúgy tovább csinálni (maradni)? Vagy ilyen módon kiszolgáltatjuk a lelkészeket, családjaikat?   Nincsenek még felnőve gyülekezeteink ehhez? Kiskorúak?

Én inkább a gyülekezeteket féltem a lelkipásztoroktól. Ha joga van válni a lelkipásztornak, adjuk meg ezt a jogot a gyülekezetnek is.

Tudunk-e a jelenleg fennálló rendnél jobbat? A gyakorlat azt mutatja, egyelőre nem, vagy nincs meg a közakarat valami jobbnak a bevezetésére.

Egyáltalán érdemes-e ezt a rendszert még finomítani, vagy gyökeres változásra van szükség? Szerintem ez utóbbi.

Lehet-e még kollegák lelkiismeretére apellálni? A közösség – lelki értelemben – fegyelmező erejére? A válaszom: aligha.

Van-e magasabb egyházi érdek, aminek a személyeseket alávetnénk? Elméletben igen, gyakorlatban nemigen.

 Végül néhány eléggé át nem gondolt, hevenyészett gyakorlati javaslattal élnék.

Nem volna lehetetlen:

• a vizitációs bizottság évente – a hivatalos, jegyzőkönyves látogatáson kívül – meglátogatna minden lelkészt, elbeszélgetne vele, családjával, a presbitériummal.
• ahol nyilvánvaló gondok vannak, oda gyakrabban is ellátogatnának
• ahonnan írásos panasz érkezik, oda kimenne egy nemcsak lelkészekből álló „békéltető tanács, presbitérium”, amely megpróbálná tisztázni a helyzetet, nem hivatalos eljárás keretében (ezzel élét venné a „fegyelmi” nagyon negatív csengésének).
• a panasz fenntartása esetén az egyházmegyei fegyelmi bizottság – a békéltető tanáccsal konzultálva – megvizsgálná az ügyet, és ha indokoltnak tartaná a fegyelmezési folyamat beindítását, akkor az – lelkipásztorokról lévén szó - két szinten tárgyaltatna: egyházmegyei lelkészi közösség, fegyelmi bizottság
• mindkettő határozata eljutna egyházközségi közgyűlés elé, amely az első fokú döntést hozná meg.
• fellebbezni a zsinat tagjai közül delegált egyházkerületi fegyelmi bizottsághoz lehetne