A Szentírásnak azt a tanítását/tézisét, hogy mi most (még) tükör által, homályosan látunk, ill. rész szerint van bennünk az ismeret (I. Kor. 13) – azaz Isten dolgaival kapcsolatos tudásunk, ismeretünk töredékes - , a mai előadás is alátámasztja, mégpedig önnön hiányosságaival. Ami a következendőkben elhangzik, az csak megszólaltatja (megpendíti) a témát, éppen ezért óhatatlanul kiegészítésre szorul: elsősorban Isten kegyelme által.

Jézus Krisztus éppen egyik hálaadó fohászában mondja ki: „elrejtetted ezeket a bölcsek és az értelmesek elől, és a kisdedeknek megjelentetted”. (Mt. 11, 25) Akár egy kisgyermek szája által is oktathat minket a mi Urunk. (Történet az imádkozó pásztorfiúcskáról.)

Néhány teológiai, bibliai alaptétel leszögezésével induljunk tovább:

1. Isten minket arra teremtett, hogy - a H.K. ( 6. kérdés) szavaival - : „őt dicsérjük és magasztaljuk”.
2. Istennek az az akarata velünk, hogy mindenben hálákat adjunk ( Thessz. 5, 18).
3. A hálaadás nem szűnik meg az örök életben sem (pl. Jel. 7, 12 ).

Kicsit bővebben a bibliai tanításról:

   Szó szerint a hálaadásról az I. Móz. 29, 35 – ben olvasunk először, ahol Lea hálát ad Istennek 4. fia, Júda születésekor (első gyermekei világra jöttekor is emlegeti az Úr kegyelmét, de – feltételezhetjük -  itt jut el a tiszta, semmivel sem elegyített hálaadásig).

A II. Krónika 20, 26 - ból megtudjuk, hogy volt egy hely Júdában, amelyet hálaadás völgyének neveztek (Jósafát király).

A Zsoltárok könyvében fordul elő legtöbbször a hála, hálaadás szó,  pl. a jól ismert 107. zsoltárban, amelynek refrénje ez: „Adjatok hálát …. Ebben a bibliai könyvben 100. fejezet elnevezésében is „hálaadó zsoltár”.

Az evangéliumokban Jézussal kapcsolatban többször olvassuk, hogy hálát ad Istennek. A Fiú szeretetének és engedelmességének része ez is. Lukács tesz említést a meggyógyult samaritánus bélpoklos háládatosságáról – a lelki gyógyulás jele: a Főpapnak mutatja meg magát - (ua. a hálás emberek százalékban kifejezett arányáról),

ugyancsak Lukács jegyzi fel Jézus egyik példázatának leírásában a farizeus hamis hangzású/szándékú hálaadó imádságát (amely csak szóhasználatában az, lelkületében nem): „halát adok, hogy nem vagyok olyan, mint amaz.”

Az apostoli levelekben is gyakran találkozunk a hálaadásra vonatkozó vallomással vagy felhívással. Például az Ef. 5, 20: „Hálákat adván mindenkor mindenért a mi Urunk Jézus Krisztusnak nevében az Istennek és Atyának.”

Megjegyzés: a Bibliában az ún. nagy imádságok igazából hálaadó imádságok: Mózes dicsérő éneke, Debóra és Bálák diadaléneke, Salamon imája. A Miatyánk első kérése - szenteltessék meg a te neved - is tulajdonképpen a hálaadásra tekint: segíts minket úgy élni, hogy nevedre általunk is dicséret és hála térjen.

A hála az értelmező kéziszótár meghatározása szerint: a köszönetnek és a lekötelezettségnek jótevőnk iránti érzése. (Ez a definíció is utal arra: az igazi hála nem ismer semmiféle kényszerítést, önként, szinte visszatarthatatlanul fakad fel az ember szívéből. Nem kötelesség, elkötelezettség. Sorrend: nem azért nyerünk kegyelmet, mert a hála gyümölcsit teremjük, hanem mert kegyelmet nyertünk, hálás életet folytatunk.)

Biblikusabban így fogalmazhatunk: a hála az Istenben és ajándékaiban való tudatos/ított és kifejezésre is jutatott öröm. Kaptam valamit, és azért boldog és hálás vagyok. Mondhatni: a hála emberi létünk sui generise, természetes vonása, alaphelyzetünkhöz, teremtettségünkhöz tartozik. Mert: „mid van ugyanis, amit ne kaptál volna?” (I. Kor. 4, 7) „Ha pedig úgy kaptad,” … miért nem vagy hálás? Persze, tudjuk, hogy az ember nem mindig hálás. Helyesebb így fogalmazni: az ember sokszor háládatlan. Én úgy gondolom, sokkal több személyes történetünk van a háládatlanságról, mint a háláról. Minden bizonnyal, Isten is így van velünk. Alább fogunk hallani a hála akadályairól.

Hogyan fejezhetjük ki hálánkat Isten iránt? A helyes választ ismerjük: „ egész életünkkel (kell azt) megmutassuk” (H.K./ 86). Legszemélyesebben, legközvetlenebb formában mégis imádságainkban jut kifejezésre.

Nem újkeletű dolog az imádság egyes formáinak megkülönböztetése, ún. műfaji besorolása.  Így van – hogy párat megemlítsek - bűnbánó, kérő, közbenjáró, dicsőítő, hálaadó imádság. (Legelgondolkoztatóbb számomra egy felsorolásban az „elkésett imádság” volt.)

Milyenek az imádságaink? Imádságaink jó részét a kérés, a bűnvallás, esetleg a közbenjáró könyörgés teszi ki.  Nem végeztem közvélemény- kutatást, de meggyőződéssel állítom: kevés őszintén hálás emberrel találkoztam. Az igazi hála nyilván nem szavak ismételgetésében áll, hanem Krisztus szerinti  életszemléletben, magatartásban, Benne és Általa való örömben.

El kell mondanom: nagyon ritkán imádkozom úgy, hogy imádságomban csak hála legyen. Szinte soha. Pedig a hálaadásban Isten mennyei világába tárul fel előttünk, abba kapcsolódunk be. A hálaadás az üdvösség előízét adja. Említettük: a mennyben sem szűnik meg. A bűnbánat - igen, mindenféle kérés - igen, a hálaadás - nem.

Lehet, külön időt, alkalmat kellene szentelni a hálaadó imádságra. Amikor csak arra összpontosítunk. Amire figyelsz, azzal telsz be! Életünkben meglátni, megérezni Isten kegyelmének munkáját - és nem az ún. pozitív gondolkodásról beszélek -  hanem Isten valóságos, megtapasztalt, és mégis gyakran számba se vett szeretetéről, áldásairól. Arról, amiről így olvasunk az Írásban: Krisztusban minden a tiétek!(I. Kor. 3, 21)

Hát lehet a mindenért nem hálát adni?

Mégis, konkrétan miért tartozom hálával Istennek. A Szentírás, jelképesen szólván, visszakérdez: van-e egyáltalán valami, amiért nem adhatok hálát. „Mindenekben hálákat adjatok”, idéztük már. Internetes levelezőlistán kaptam a következő írást:

„Tulajdonképpen hálás lehetek … a férjemért, aki panaszkodik a vacsorára, mert így az estét velem tölti, és nem máshol ... Az adókért, amelyeket ki kell fizessek, mert azt jelenti, hogy alkalmazott vagyok és van munkahelyem... A ruhákért, amelyek egy kicsit szűkek, mert van elég ennivalóm... Az árnyékomért, mert kint lehetek a napfényben... Hogy nyírhatom a füvet, pucolhatom az ablakot, javíthatom a csatornát, mert azt jelenti, hogy van házam... A parkoló helyért a parkoló legmesszibb pontján, mert ez azt jelenti, hogy tudok járni és még autóm is van... A nagy fűtésszámláért, mert ez azt jelenti, hogy melegben voltam... Hogy a templomban mögöttem ülő hölgy hamisan énekel, mert azt jelenti, hogy hallok... A rengeteg takarítani-, mosni- meg vasalnivalóért, mert azt jelenti, hogy van családom. Az esti fáradtságért és izomlázért, mert azt jelenti, hogy tudtam keményen dolgozni... Hogy meghallom hajnalban az óra csengetését, mert azt jelenti, hogy élek... És végül a sok hülye e-mailért, amit kapok, mert azt jelenti, hogy van sok barátom, akik szeretnek engem és gondolnak rám.”

Ez a lista bővíthető a világ fiai számára ismeretlen/még elrejtett ráadásokkal.

Tulajdonképpen hálás lehetek:

• mert természetben a teremtés csodáját szemlélhetem,  Isten minden elképzelést túlszárnyaló hatalmán ámulhatok
• mert bennem és körülöttem is szüntelenül az élet csodája tárul fel előttem, mint Isten különleges ajándéka és terve
• mert tudhatom, hogy nem vagyok kiszolgáltatva akármiféle erőnek, hatalomnak, hanem Isten atyai gondviselése, szeretete vesz körül, ezért gondjaimat is őrá bízhatom 
• mert Krisztus által a megváltás, a bűnbocsánat privilégiumát élvezem, akárki kárhoztasson is, én tagadhatatlanul Isten gyermeke vagyok
• mert a Vele való közösség szépsége, békessége kiárad emberi kapcsolataimra, családomra, baráti, ismerősi körömre
• mert életem eseményeiben, népem történelmében is Isten megtartó munkáját szemlélhetem
• mert munkám, fáradozásom, szolgálatom „nem hiábavaló az Úrban”
• mert minden jónak, minden sikernek, minden elégtételnek, amiben részem van e földi élet során, Krisztusban tiszta szívvel örülhetek („melyeket Isten teremtett a hálaadással való élvezésre”, I. Tim. 4, 3 b)
• mert a mindennapok küzdelmei között alkalmam adódik az ünneplésre is, amikor lélekben felüdülhetek, az Úr nevét dicsérhetem
• mert reménységgel tekinthetek az „örökkévaló ünnepre”
• mert könnyeim hullásában, sírásomban is megvigasztaltatom
• mert kísértéseimben, kereszthordozásomban, betegségemben, szenvedéseimben, nyomasztó terheim viselésében Hozzá fordulhatunk, és nála igazi megnyugvást találok.

„Ami jó, azért nem kunszt hálát adni. De tudok-e köszönetet mondani

olyanokért, mint egy közeli barát hirtelen halála és édesanyám egyre gyöngülő egészsége? És az én kimagasló  vérnyomásom? Tudom-e ezeket úgy látni, hogy "teher alatt nő a pálma", hogy a korlátok nemcsak korlátoznak, hanem a haladás irányát is jelzik?

Ha igen, akkor - az őszinte bánat és az erős fogadás után - még a bű-

neimért is hálát adhatok, mert ahogy hajdani kedves ferences szerzetestanárom,

Teodóz atya mondogatta: bűneinkkel aszal minket alázatosságra az Isten.

Hát akkor: hála legyen.” (Kipke Tamás)

Végül néhány szó a hálaadás akadályairól.

Kulcsszavakban: hitetlenségünk, közömbösségünk, csalódásaink, konok vágyaink, panaszkodásaink, elégedetlenségünk.  Egy új házat akarok építeni, jó autót vásárolni, doktorátust szerezni, parlamentbe kerülni, körbeutazni a világot, aztán ha nem sikerül a tervem, megkeseredett, boldogtalan ember leszek. És ne is halljak hálaadásról!

Nem arról beszélek, hogy nem lehet mindezekre törekedni, de nem minden áron, nem tűzön - vízen keresztül. Ha az Úr megsegít … Ha pedig ezekben nem, bizonyára millió más dolog van, amiben megmutatja jóságát. Olvastam valahol: „a modern hívő életében magasra van állítva a hálaküszöb.”

Az örökös elégedetlenség, mondják, társadalmunk mozgatórugója. Így fejlődtünk idáig. Meddig is? Mindig többet akart az ember (Bábel tornya) Ez a gondolkodásmód egymással való kapcsolatunkat is leterheli, megmérgezi. Gyermekeinkkel, hitvestársunkkal ritkán vagyunk elégedettek. Hát akkor nem is tudunk hálát adni! (Van egy cigány család Bándról, akik gyakran eljárnak hozzánk kéregetni. Soha, de soha nem távoznak elégedetten és hálásan. Nos, lehet, hogy én vagyok szűkmarkú, de ha iskolástáskát keresek elő nekik, cipőt, kis szalonnát, kenyeret, és még mindig az éneklő, siránkozó rimánkodást hallom: egy kis pénzt is kellene adjon … akkor tényleg kijövök a sodromból, és ők is a „milyen türelmetlen mindenki a szegény emberrel” érzésével távoznak.)

Lelki életünkben is ilyen az elégedetlenség. Magunkkal tényleg nem lehetünk elégedettek, de Isten kegyelmével! „Elég néked az én kegyelmem”. Azért jött Jézus, hogy juhai bővelkedjenek! (Jn. 10, 10)  Mi azt énekeljük, hogy szűkölködünk. Nos, kin múlik? 

Tudunk-e Isten végtelenül gazdag, dicsőséges kegyelmére tekinteni? Pontosan: szemlélet-, perspektíva-váltásra van szükség.  Lehetetlen, tanítja a Káté (64), hogy akik igaz hit által Krisztusba oltattak, háládatosság gyümölcsét ne teremjék. Nos, sokszor ezt a lehetetlent kíséreljük élni: panaszkodó, kesergő, hálátlan gyermekei vagyunk az Úrnak.

Hallottatok olyant valaki szájából: hála Istennek, hogy nem sikerült? Pedig sokszor jó, hogy nem sikerült. Utólag, persze, könnyebb ezt belátni.

Loyolai Ignác: „Az ember arra van teremtve, hogy Istent, a mi Urunkat dicsérje, tisztelje és szolgáljon neki, (és ezáltal lelkét üdvözítse) …úgyannyira, hogy a magunk részéről ne akarjuk inkább az egészséget, mint a betegséget, a gazdagságot, mint a szegénységet, a tiszteletet, mint a gyalázatot, a hosszú életet, mint a rövidet, és következetesen így minden másban: egyedül azt kívánva ás választva, ami jobban elvezet bennünket a célba, amire teremtve vagyunk.”

Jellemző ránk a csőlátás: csak a problémákat, csak a felhőt látjuk. A hálaadás a napra tekint. „Bármily sötét a felhő, fölötte süt a nap.” Isten néha kerülőutakon vezet a cél felé.

Ha egy kis csónakkal viharba kerülünk, felborulunk, és felvesz egy hajó, nevetséges lenne amiatt panaszkodni, hogy most bezzeg eredeti terveinkhez képest ellenkező irányba vitetünk, hanem örülünk annak, hogy megmenekültünk … Isten minket felvett kegyelme hajójára… megmenekültünk … Nem látszik rajtunk a megmenekültek nyugalma, békessége, nem hallik szánkból a megváltottak hálája. „Hála hű kegyelmedért, hála nagy irgalmadért …”

   (Mezőségi úton egyetlen adót fog be autórádióm: a görögkelti egyház egyik 24 órán át sugárzott körzeti adását. Gyakran hallgatok ortodox liturgiát: … valóban sok benne a dicsőítés, a doxológia. A mi liturgiánkban kevesebb.  Hát életünkben?)

A HÁLAADÁS IMÁJA

Mindenért, amit adtál,

hálát adok Neked, Istenem!

Mindenért, amit elvettél

hálát adok Neked, Istenem!

Mindenért, amit segítségeddel megtehettem,

hálát adok Neked, Istenem!

Mindenért, amit megakadályoztál,

hálát adok Neked, Istenem!

Minden örömért, amivel boldoggá tettél,

hálát adok Neked, Istenem!

Minden szenvedésért, amivel formáltál,

hálát adok Neked, Istenem!

Minden békés óráért, amivel széppé tetted életemet,

hálát adok Neked, Istenem!

Minden problémáért, amitől megszabadítottál,

hálát adok Neked, Istenem!

Minden jó tulajdonságomért, amivel szolgálhattalak,

hálát adok Neked, Istenem!

Minden gyengeségemért, amivel alázatra tanítottál,

hálát adok Neked, Istenem!

Minden erényért, amit nekem ajándékoztál,

hálát adok Neked, Istenem!

Minden bocsánatért, amiből irgalmadat

megismerhettem,

hálát adok Neked, Istenem!

Minden szép emberi kapcsolatért, amivel gazdagítottál,

hálát adok Neked, Istenem!

Minden emberért, akit tőlem elszakítottál,

hálát adok Neked, Istenem!

A halálom időpontjáért és módjáért, amit nekem

választottál,

hálát adok Neked, Istenem!

A helyért, amelyet nekem országodban készítettél,

hálát adok Neked, Istenem!