Kiindulópont

   A címben célul kitűzött vizsgálódás – természetesen részleges és szubjektivizmus által korlátozott – elvégzése őszinteséget feltételez. Igyekszem tehát nyíltan, konkrétan beszélni.  Képzeljétek el, lelkiismeretes református orvosok konferenciát tartanak az erdélyi reformátusok egészségi állapotáról. (Ez is megérne egy misét!) Hogyha a hivatalos kiértékelésben, beszámolóban csupán ilyen kijelentéseket találnánk (bár ezek mind igazak lehetnek a maguk helyén): „büszke vagyok arra, amit végeztünk”, „legyünk hálásak, hogy sokfele hangzik a felszabadító ige”, „a keresztyén ember felelőssége az örömhír továbbadása”, „a Krisztus testének együtt vagyunk tagjai”, akkor joggal állapítanánk meg: semmitmondó általánosságok ezek. (Az idézetek egy egyházi újságból származnak.) Komolyabb a helyzet, semhogy ennyivel leírható/elintézhető lenne.

Mi most egyházunk lelki állapotát próbáljuk kielemezni.

    Egy alaptétel leszögezésével kezdem: a hogyan viszonyuljunk reformátusként a minket körülvevő világhoz hitvédelmi kérdését megelőzi a kik vagyunk, mit hiszünk hitvalló kérdése.

   Mindenekelőtt tehát az ún. református öntudatra kell rákérdeznünk. Kik vagyunk, kinek mondjuk magunkat? (Jn. 1, 22) Mi tesz minket reformátusokká? A hagyomány, egyházunk, szüleink iránti tisztelet/lojalitás („annak kereszteltek”), magyarságtudattal vegyes vallásosság („Református magyar vagyok, mindörökké az maradok”), valami büszkén vállalt, talán mélyebb lelki tartalom nélküli függetlenség a hit dolgaiban, a külsődleges puritanizmus hófehér falai és fekete palástja, a protestálás dacos attitűdje (a katonaságnál kérdezte egyik tiszt: „ba, voi ce tot protestati”)? Rokonszenves dolgok ezek, s ha legalább részben megmutatkoznának híveink életvitelében, máris jobban állna egyházunk szénája. Mégis a lényeg – véleményem szerint - több ennél. 

1. Belső meggyőződésről, a mi esetünkben gondolkozást, világnézetet, magatartást meghatározó hitről szól, amit a szó legteljesebb értelmében magunkénak tartunk, amivel azonosulunk, amit minden körülmények között vállalunk, amiért akár a legnagyobb áldozatot is képesek vagyunk meghozni. Van-e ilyen „kétségkívüli”, rendíthetetlen református hitelv? Mi az, ami mellett a végsőkig kitartunk, amihez ragaszkodunk: mi és egyháztagjaink? Tudom, hogy eleve rossz a kérdés, ismerem a „bibliailag” helyes választ, de most nem hitvallási tételeket akarok ismételgetni, hanem azok fényében rákérdezni: a református hitvalló a való világban hogyan jár el, miként reagál, minek alapján dönt, cselekszik.
2. Lényegi belső vonás továbbá egyháztagjainknak egymással való kapcsolata, az egymással való szolidaritás, a gyülekezeti közösség iránti elkötelezettség. Itt vigyáznunk kell arra, hogy a szeretet a legfontosabb kijelentéssel – aminél szebbet, többet, jobbat valóban nem lehet mondani – kenetteljesen ne zárjunk le egy olyan fejezetet, ahol elég sok gonddal, bajjal, patologikus állapottal kell szembenéznünk.
3. Feltétlenül ide tartozik a vallott és megélt erkölcsi értékrend. Van-e református hitünknek életformát, életvitelt, életvezetést szabályzó hatása, Krisztus egyházaként keresztyén erényeket mutatunk-e fel? Egy mo-i újságíró cikkében olvastam: „az erkölcsi minőség és tartás ott kezdődik, hogy az ember magától többet követel meg, mint másoktól.” (Bánházi György)
4. A lényeget érinti az is, hogy mennyit vállalunk/áldozunk egyházunk ügyéért, úgymond a lelki családért. Igen, anyagiakban is. Igen, mi lelkészek is. Az áldozatkészség az öntudatosság egyik fokmérője. (Valami/valaki két ok miatt lehet drága számomra: mert sokat kaptam tőle, vagy mert sokat adtam érte.) A formula pofonegyszerű: minden annyit ér számunkra, amennyit készek vagyunk áldozni érte.
5. És végül: öröm-e, jó dolog-e nekünk reformátusnak lenni, ill. – ennek alapján -  mennyire fontos református hitünk képviselete, értékeink megőrzése, továbbadása családban, baráti körben.  Ennél a pontnál akár a missziós lelkületről is beszélhetnék.

Diagnózis kérdőjelekkel

1. A belső meggyőződés vizsgálatánál reformátusságunk hitbeli alapelveiről kell beszélnünk. A kérdést úgymond kontextuális úton, más egyházak tanításához való viszonyulás összefüggésében közelítem meg. Nemcsak társadalmi, hanem egyházi létünkben is meghatározóak a környezet kínálta minták. Nos, el kell ismernünk, hogy a legtöbb velünk egy akolban élő keresztyén felekezetnek sokkal markánsabb ismérvei, ha úgy tetszik közösségi szimbólumai   A végletekig leegyszerűsítve: adventisták – a szombat üdvözítő ünneplése, baptisták – a keresztség tudatos átélése jelentőségének hangsúlyozása,  pünkösdi mozgalmak – a Lélek látható munkájának  kiemelt fontossága, katolikusok – ceremóniák, szigorúbb egyházi előírások, ortodoxok – gazdag hagyományok, a kultusz központi szerepe. Mi, reformátusok mindezeket természetesen elutasítjuk: de mi az, amit vallunk, ami mellett körmünk szakadtáig kitartunk? Persze, tudom, említhetnénk itt a sola - kat, a  kálvinizmus öt pontját, a Heidelbergi Kátét, bennfentesebb körökben a II. Helvét Hitvallást, de ezeket nem tekintjük egyértelműen és egybehangzóan a hitigazságok szükséges és elégséges kifejezéseinek, nem is igen ismerik híveink, s ha igen, csak deklaratív - és nem normatív - szerepet töltenek be az egyén életében. Ezen felül a fent említett hitvallások, hitformulák elvont teológiai tanításokként kerültek be (már amennyire) a köztudatba, érvényesülésük nem könnyen válik evidenssé (önmagunk és) mások előtt. Ezért ezt a „hitet” könnyű álszenteskedve megjátszani, semmitmondó és semmire sem kötelező általánosításokba foglalni, vagy – ha a szükség úgy kívánja – református státuszunk sérelme nélkül félvállról venni. Van nekünk egyfajta „református véleményünk” önmagunkról, a világról, Istenről, megváltásról, de mi is kritikus fenntartással viszonyulunk hozzá. Pl. egy felmérés szerint a magyarországi reformátusok töredéke hisz az üdvösségben (reményeim szerint nálunk jobb-e a helyzet). Megfigyelhetjük azt is, hogy a ti mit hisztek? kérdésre gyakran tagadó mondattal válaszolnak a reformátusok: nálunk nincsenek szigorú szabályok, ceremóniák, mi nem böjtölünk, stb.. Ez is egy formája az önmeghatározásnak. Érdekes azonban, hogy bár önmagában negatív üzenet, ha valamelyik felekezet, egyházi közösség tiltásokat fogalmaz meg, ennek mégis nagyon erős vallásos identitást formáló hatása van, éppen a másoktól való elhatárolódás miatt. Csakugyan, mit tilt a mi egyházunk konkrétan (mert úgy elvileg tiltja a bűnt)?  Olyan nagyon semmit. Nekünk mindent szabad, de – amint tudjuk - nem minden használ (I. Kor. 10, 23).  Tagadhatatlan, a református (reformációbeli) megújulás egyik nagy lelki vívmánya, hogy a hit dolgában a hangsúly a külső kényszerről a belső megérintettségre, elhatározásra tevődött. Mi történik azonban, ha meggyengül az elhivatottság-tudat, ha megcsappan a buzgóság? A kezdeti lelkesedést követően az első keresztyén gyülekezetekben is megjelentek az előírások, rendelkezések. Kálvin az Institutio negyedik könyvének kezdő soraiban írja: „elménk hiábavalósága miatt olyan külső segítőeszközökre szorulunk, melyek a hitet bennünk felkeltik, növelik, s célja felé haladásában segítik.” Vannak-e világos, széles konszenzuson alapuló, közérthetően és határozottan megfogalmazott ekkléziológiai szabályaink? Van-e tekintélye az egyháznak, hogy érvényesítse azokat?  Van-e készség egyházunk tagjaiban – magunkat is beleértve – hogy engedelmeskedjünk azoknak?        Ha a teljes őszinteség feltétele alatt válaszolnának híveink arra kérdésre, hogy úgy általában mennyire fontos nekik a hit és az egyház (most ne menjük bele abba, hogy a két fogalom - természetesen - nem azonos, de mi végtére is az egyházban megélt hitet vizsgáljuk), akkor a válaszokból nem biztos, hogy össze tudnánk rakni  a HK mondanivalóját. Észre kell vennünk: a lelki elsekélyesedés, az érdektelenség kóros jelei mutatkoznak egyházunkban.  A korszellem is generálja ezt az állapotot. Végül még ehhez a ponthoz: megkockáztatom kimondani, lehet, hogy néhányan köveket ragadnak emiatt: egy értelmi hanyatlás, hitbeli, erkölcsi romlás, növekvő igénytelenség is megfigyelhető reformátusságunk körében. Amit nem használ az ember, az visszafejlődik. (Álljon itt egy példa a sok ezer közül: egy idős férfit temettem a Mezőségen, édesapja gondnok volt, ő maga napjait a kocsmában töltötte.) Szép, költői szavakkal is körül lehetne írni ezt, csodálatos értelmezést lehet az egésznek adni a református múlt és szellemiség erőforrásait emlegetve, a helyzet attól még így néz ki.
2. Gyülekezeteink közösségi arculata. Sietek leszögezni: természetesen, nincsenek ideális, de vannak erősödő, és vannak gyengülő közösségek. Azt tapasztalni, hogy gyülekezeteink nemcsak lélekszámban, hanem lélekben is kisebbek lesznek. A kicsiség gyakran kicsinyességhez vezet. Nyilván, vannak szép példái egymás támogatásának, összefogásnak, vannak példamutató gyülekezetek, de az utóbbi 25 évben egészében véve nem ebbe az irányba haladtunk. A növekvő gazdasági egyenetlenségek egészségtelen versengéshez, irigységhez, stb. vezettek, a szabadság megteremtette a szabadosság légkörét, a tiszteletlenség, a terméketlen okoskodás lehetőségeit. Azt tapasztaljuk, hogy egyházi közösségeinkben nem az építő szándékú kreativitás, szolgálatkészség nyer teret, hanem a megosztó indulatok. Ezt a folyamatot mi, lelkészek sem kezeltük eléggé bölcsen. Gyakran úgy vettünk részt a vitákban, hogy a vita részesei lettünk, ahelyett, hogy részrehajlás nélkül, teljes méltósággal próbáltuk volna a békéltetés szolgálatát végezni, ha egyáltalán volt rá esélyünk. Külön tehertétele egyházunknak a hírhedt magyar összeférhetetlenség. Lásd: politika, gyülekezeti villongások, stb. (Nyilván, vannak erősségeink is.) A Marsról érkezve, a református egyházban érzékelhető közhangulat alapján nem biztos, hogy ezt az egyházat választanám.
3. Tegyük az evangélium echográfja alá erkölcsi kiállásunkat, református magatartásunkat! A világ szemében ez nyom a legtöbbet a latban. (Egy katolikus néni példáját említeném meg, aki a Székelyföldről költözött be a jövevényeket nehezen fogadó református faluba. Minden istentiszteleten jelen volt, ő adományozott a legtöbbet, igazi biblikus bölcsesség jellemezte … és bámulatos tekintélyt vívott ki magának.) Mutatunk-e fel többletet? Szerintetek a református ember – úgy általában – megbízhatóbb, becsületesebb, karakánabb, segítőkészebb? Ravasz László írja: „mindez” – vagyis a református mivolt –„szellemibb, szabadabb, bensőbb, egyénibb, szigorúbb, egyszóval lelkibb és gyökeresebb keresztyénség, krisztusibb keresztyénség az, amit mi kálvinizmusnak nevezünk.” (Legyen világosság, 526. oldal) Nagyon szeretek én is hallani a református felsőbbrendűségről, meg nem alkuvó fellépésről, de látni is szeretném azt!  Az általam befogott visszajelzések azt mutatják: nem sok református ember mérlegel etikai kérdésekben a hite alapján. (Kedves történetet hallottam a szomszéd kollegától: úrvacsoraosztáskor az egyik idős cigány bácsi bizony alaposan belekortyolt a kehelybe, s amikor ezt istentisztelet után szóba hozta, ezt a választ kapta: tiszteletes úr, én ezt a drága Jézus Krisztusért tettem. Mit teszünk mi a „drága Jézus Krisztusért”? Mitől tart vissza, mire indít el az ő szent neve?)   Biztos, gondok vannak a lelkészi példamutatással is (híveink az egyházat – nem teljesen indokolatlanul – velünk azonosítják), a közösségi erkölcsi mércével, a mindenféle kompromisszumra hajló környezetünkkel. A hitünk jó, csak nem jól alkalmazzuk. Mélyül az ellentmondás a vallott és a gyakorolt moralitás között. (Egy elméleti példa: ha valamelyik lelkész arra biztatná a híveit, hogy ne vegyék komolyan a Krisztus tanításait, mindenki fel lenne háborodva, ha viszont úgy él, hogy de facto semmibe veszi azokat, az senkit nem zavar. Ilyen a világ.)
4. Mennyit vállalunk? Voltak korok, amikor „hitvalló eleink” az életüket is adták hitükért, mert igaznak tartották, drágának érezték, az üdvösség feltételének vallották. Ám ha nem is kellett mártíromságot vállalniuk, mindenképpen adakoztak, fáradoztak a közösségért, hitvallásukat szent ügynek tekintették. Manapság kivesztek a szent dolgok, a legtöbb embert saját kényelme, érdeke foglalkoztatja a leginkább, lehet, mellékesen még tesz egy-egy keresztyéni gesztust…  „A gyáva ember csak magával törődik, a bátor nemzeteket hord kebelén.”(Széchenyi) Közösségi létünk meggyengülésének az egyik fő oka éppen a fent említett „mellékessé válás”. Persze, ezt a „mellékességet” másként látjuk mi, lelkészek, nekünk az egyház ügye másért, a megélhetésért is fontos.  Természetesen vannak, akik … ma is sokat áldoznak, szívvel-lélekkel szolgálnak.
5. Még egy analízis elvégzése van hátra: a lelki komfortérzésé (jobb szó híján), avagy jó-e reformátusnak lenni. Boldoggá tesz-e ez a tudat, életemnek egy kitűntetett adottsága-e ez? Biztos lehet hallani szép nyilatkozatokat arról, hogy valakinek mit jelentett és jelent a református egyház (én egy presbiter konferencián hallottam egy főgondnok szájából: hálás, hogy reformátusnak született, és nemcsak ünnepeken érzi ezt át, hanem felvállalja ennek az egyháznak a nyomorúságait is). De nem ez a jellemző. Ritkán beszélnek a híveink arról, hogy mit kaptak az egyháztól. Hogy „tiszteletes úr, én rendesen kifizetem a kepét, a nagyapám öntette a harangot, 10 napot közmunkáztam a templomjavításkor”, ez még el-elhangzik, és jó, ha van ilyen emlék, történet, de nemigen hallunk az egyházunkban megtapasztalt örömökről, áldásokról. Akkor nincs is miről beszélni másoknak. A misszió nem küldözgetés, hanem hívogatás. Oda, ahol jó lenni, ahol érdemes igét hallgatni, felemelő az egymással való közösséget megélni. Az ilyen értelemben vett református misszió egy kiveszőben levő funkciója egyháztestünknek.

Okok, magyarázatok

1. Nincs szükség rendkívüli éleslátásra ahhoz, hogy észrevegyük: a lelki dolgok – az utóbbi időkben fokozódó mértékben - háttérbe szorultak, legalábbis az eleddig hagyományosan vallásos réteg soraiban. Más – kézzelfoghatóbb - értékek kerültek az első helyekre. Ha ezüstöd és aranyad nincsen (Ap. csel. 3, 6), akkor nem érdekel nagyon a véleményed. Híveink rájöttek: egyház nélkül is – talán néhány életfordulót leszámítva – kitűnően boldogulnak. (Ugyanakkor, érdekes módon, az ellentétes mozgás/rtendencia is érzékelhető a kívülállók részéről: egyfajta intellektuális érdeklődés a keresztyén gyökerek, a biblikus hit iránt.) A napokban olvastam a szellemes mondást (kissé átköltöttem): a kapitalizmus a leghatásosabb egyházkritika. És azt látjuk, hogy már a lelki igényekre is van – természetesen nem evangéliumi – válasza. A vallási pluralizmus illetve relativizmus is káros hatással van református öntudatunkra (székelyföldi konfesszió: minden vallás jó vallás, kivéve a kárvallást). A konfirmáció elkötelező, hitmegerősítő momentuma – ezt tapasztaljuk - formálissá lett. Önállóvá nyilvánított egyháztagjaink önállóan eldöntik, hogy lefagyasztják az egyházzal való kapcsolatot. Igehirdetéseinknek csekély a hatása híveink mentális és mentalitásbeli hozzáállására. A tömegeket mások irányítják más érték-trendek mentén.
2. Oldott kéveként hullnak szét közösségeink, atomizálódik nemcsak a társadalom, hanem az egyház is. Ún. hagyományos, példaként mutogatott gyülekezetekben alig van lelki élet, kevés az a hely, ahol felfutásról számolhatunk be. Exponenciálisan csökkent a közösségi elvárások szabályzó hatása. Ma már nem jelent sokat, ha megszólnak az emberek, lassan meg sem szólítják egymást. Kit érdekel, hogy a fiatalok együtt élnek, hogy tizenévesek a szombat éjszakákat szórakozóhelyeken töltik, és az 52 Úrnapja egyikére sem jutnak el, hogy a szomszéd néni nem tudja megvenni a gyógyszerét? A tradicionalizmus fürdővízével együtt a felelősség nevű gyereket is kiöntöttük. „Nem az én ügyem.” A legjobb gyülekezeti kezdeményezések is megosztják a közösséget, mert gondolkodásunk is klikkesedett (egy klikk, és megvan az ellenségkép), mindenütt valami hátsó – főként anyagi – érdeket szimatolunk (sok rossz tapasztalat is erősíti ezt a gyanút). Nem mondok új dolgot: előítéletek, sérelmek frontvonalai szabdalják szét gyülekezeteinket, s képtelenek vagyunk azokat felszámolni.
3. A morális, spirituális értékek degradálódtak környezetünk szabadabb elvűvé válása, egyházunk hitelvesztése miatt. Becsület, igazmondás, tiszta életvitel nem feltétlenül tiszteletet parancsoló erények, másfelől ezeket a virtusokat nem feltétlenül az egyház tagjai képviselik. Papi méltóságunkat is alaposan megtépázták az új idők szelei. Régebb kiköveteltük magunknak: mi is emberek vagyunk. Most lelkészi méltóságunk visszaszerzéséért folytatunk keserves harcot… Ismerhetitek a következő történetet. A lelkész kiírja a templomi hirdetőtáblára: A mi gyülekezetünk - figyel az igére, - a szeretet útját járja, - támogatja a kicsinyeket, - mindig kiáll az igazság mellett, - nem tűri a hamisságot, stb. … a felsorolás végére valaki odafirkantja:  - és vasárnaponként 11 és 12 óra között működik.  Vagyis: hitünk, etikánk csak a templomi használat idején érvényes. A templomajtót rácsukjuk keresztyén erkölcsünkre is.  Az értékválság következménye: döbbenetesen üres szlogenek befolyásolják sokszor fiataljainkat, de a felnőtteket is.
4. A semmi sem éri meg, hogy tönkre tedd magad érte jelszó mellett tényleg esztelenség olyasmit vállalni, amiből nem származik hasznod, vagy nem járul hozzá legalább egy kis önmutogatáshoz, tekintélyépítéshez. „Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból”, tanítja ezzel szemben az ige (Fil. 2, 3). Az elődeinket még motiválta, ösztönözte az elődök áldozata, minket már kevésbé. Talán nyersen hangzik: az egyedül Isten dicsőségére (soli Deo gloria) eszménye nem sok reformátust mozgat meg.  Az organizmusból organizáció, a közösségből olyan intézmény lett, amit híveink nem éreznek már magukénak. Ami nem az enyém, arra időből, pénzből sem áldozom. (Pl. Kinek jut eszébe önkéntes adományokkal támogatni a polgármesteri hivatal amúgy közhasznú tevékenységet folytató működését? Lefizeted az adót, és azzal letudtad.) Hála Istennek, egyházunkban nem kevés kivétel is akad.
5. Élménytársadalomban élünk: az a jó, amit jónak érzek. Ez a gondolkodásmód döntéseimben is befolyásol: ami esetleg nehézséget okoz, azzal nem akarok vesződni, legyen szó családról, gyülekezetről. Az egyházhoz (akár a polgármesteri hivatalhoz) akkor fordulok, amikor szükségem van rá. Ismerem jogaimat és kötelességeimet, többet ki várna el tőlem? Mi az, hogy odaszánás? Bizonyságtételem is kárt szenved ily módon. A legkényelmesebb missziói hozzáállás: mindenki tetszése szerint. Gyermekem is majd eldönti, hogy mit szól az egész református ajánlat-csomaghoz. Mindenképpen fontosabb elvinni úszni, lovagolni, néptáncolni, mert ezek az életre készítik fel. Egyházunkban nem érezni az élet illatát.(?)

Hatás

   Ha hiányzik egy egészséges, „tűzben kipróbált” (I. Pt. 1,7) református öntudat… a „világra”, környezetünkre gyakorolt hatásunk is erőtlenné válik. Hallatszik a reformátusok hangja? Látszik a reformátusok példája? Világít a reformátusok jelenléte? Peresze, néha – hála istennek – igennel válaszolhatunk erre a kérdésre.  Üresedő templomaink nem jelentenek jó reklámot … marakodó közösségeink nem vonzóak … A küldetésünk az lenne: só, világosság, hegyen épített város legyünk (Mt.5). Illyés Gyula (A reformáció genfi emlékműve előtt) kérdése máig gyötör:

Mit adott, melyre fölgerjedt szerelmes

dühével törtetek, a cél, ahogy

elértétek?

Ment-e a világ, megy-e előbbre egyházunk által? Tudom, él bennünk egyfajta elitista büszkeség: Károli Gáspár bibliafordítása, a reformáció haladó eszméi, református nagyjaink, az oktatásban elért sikerek, stb., és vannak ma is dicséretre méltó megnyilvánulások… Képesek vagyunk-e olyan átütő erővel jelen lenni a „világban”, olyan irányt jelző, meghatározó tényezővé válni, akikkel számolni kell: nézd meg a reformátusokat!

Visszahatás

   Ha hiányzik az erős, egységes, hitelesen vállalt református identitás-tudat, akkor bizonytalanná, esetlegessé válik a különböző – olykor idegen – tanításokhoz/irányzatokhoz való viszonyulásunk. Akinek nincs határozott álláspontja, azzal nehéz, vagy éppenséggel nagyon könnyű egyeztetni. Mostanában a református egyház térvesztése, egyáltalán erőtlenségünk fő okának a létszámbeli apadást jelöljük meg. Ez csak részben igaz. A kölcsönhatások kereszttüzében való sikeres megállás nem feltétlenül létszám kérdése. Ahol ketten-hárman, olvassuk az igében. Krisztus valóságos velünk-léte felülír minden többséget. A kihívás inkább az: vallási szempontból is sokszínű világunkba mit viszünk be, milyen értékeket képviselünk, milyen üzenetet fogalmazunk meg?

    Gyakran hallani pl. református hívektől, akik gyermekeiket a katolikus vallású házastárs egyházában keresztelik meg: tudja, tiszteletes úr, a katolikus erősebb vallás. Nem is ezen a furcsa jelzőn töprengenék most el, hanem inkább azon a kérdésen, hogy akkor mi miben vagyunk gyengébbek. Törvényeinkben, a hirdetett evangéliumban, jellemünkben, hozzáállásunkban? Tény az, hogy a sokat kárhoztatott katolikus egyház jobban összetartja híveit. A fizikából vett kifejezéssel élve, erősebbek a kötési energiák. Egy a lényegre mutató fogalomra találtunk rá ezzel: kötési energia. Mennyiben kötődnek híveink egyházunkhoz? (A religio szóban is benne van a kötés/kötődés jelentése.) Természetesen, nem a katolikus egyházzal kell nekünk bajt vívni, hanem a közöttünk levő lelki tunyasággal. „Vallási kérdésben soha nem volt vita köztünk”, mondja egyik vegyes házasságban élő atyafi. „Igaz” – teszi hozzá, „nem is igen került ilyesmi szóba”. Legalább őszinte! Miért közömbös, sokadrangú dolog híveink számára a református mivolt? Miért ez a megfáradás, indifferencia? Miért motiváltabb, indoktrináltabb a katolikus fél? Persze, vannak ellenkező előjelű példák is. 

((A reverzálist én személyesen a lelki kényszerítés tisztességtelen eszközének tartom … machiavellista  módszernek … az egyház létszámának gyarapítása érdekében.  A polgári törvények régóta hatályon kívül helyezték (1868), katolikus kollegáink egyrésze mégis ravasz módon gyakorolja. Nyilván, találkozni nagyon korrekt katolikus hozzáállással is.

Mikszáth Fenyegetés című anekdotájában így írt a reverzálisról: "Még 1894 előtt úgy volt, hogy a katolikus plébánosok reverzális nélkül is összeadták a vegyes párokat, de a kánon szerint csak akkor, ha máskülönben az egyháznak világos haszna volt belőle (evidens utilitas) vagy a katolikus fél fenyegetőzött valamivel (urgens nécessitas), amivel az egyháznak árthat."))

Nem a katolikus kollégákat kell nekünk megváltoztatni, hanem híveinket. Nem a versengés/rivalizálás lelkületét propagálom – hiszen egymásnak testvérei vagyunk –, hanem a református értékek fel nem adását. Ezeknek egyáltalán birtokában vannak-e híveink? Közös dolgainkat is említenünk/hangsúlyoznunk kell: nem az évszázados ellenségeskedésre gondolok – amit már-már „békévé old az emlékezés” -, hanem keresztyén hitünkre, nemzeti mivoltunkra, kisebbségi sorsunkra. Mégis úgy látom, hogy felénk többnyire nem a kisebbik testvér elfogadása, hanem a nagyobbik testvér bekebelező szándékával közelednek, önmagukat meg nem tagadva. Lásd az utóbbi évek csíksomlyói búcsúit! Holott köztudomásúlag nagyon sok protestáns is részt vett azokon, mindazáltal szinte valamennyi túlzóan Mária –központú volt. Az utóbbi évek mottói: Most segíts meg, Mária! (2010), Mária által, Jézushoz (2011), Máriával, Jézus anyjával! (2012), Boldog vagy, mert hittél (Lk. 1, 45 - 2013), Boldog a méh, amely Téged hordott (2014).

Pedig végső soron együtt kellene haladni: kinek-kinek krisztusi hite legjavát adnia, nem kritizálva egymást előítéletek alapján, elismerve egymás értékeit. Amikor az utolsó keresztyént is eltemetik Európában, amikor kínaiak, arabok s tudom is kik fogják átvenni/elfoglalni templomainkat, akkor rájövünk (fájdalmasan ellentmondásos mondat ez!): jobban kellett volna vigyázni egymásra, megbecsülni a sajátos és a közös lelki kincseinket.

   Még szomorúbb az ortodoxokkal szembeni önfeladás, mert itt a nyelv, a nemzeti mivolt is áldozatul esik. Nem a kapcsolatok ellen szólok, mert együtt élünk, szórványvidéken szinte természetes a „fele más” helyzet    (egyfajta rékábita következetességgel lehetne csak ellenszegülni az általános demográfiai tömegvonzás törvényének – v.ö. Jer. 35!), de megkeserítő, hogy minden ellenállás nélkül mennek híveink, mintha semmijük sem lenne, amiről lemondanak, mintha semmi sem fájna, amit elveszítenek.  Megfigyeltem, ha egy-egy más vallású testvér református lesz, akkor vívódik önmagával, felsorolja érveit, mert valamiről lemond, mert valamit elhagy. Fiataljaink – ez az én tapasztalatom – dilemmázás nélkül teszik meg ezt a lépést, sőt, szinte mintha azt szégyellnék, hogy egyáltalán reformátusok voltak.  Nem öröm, nem elégtétel, nem kiváltság reformátusnak lenni?  Egy szívesen levetett ócska ruha ez a vallás, amitől könnyen meg lehet válni? A sola -k nem voltak elég hangosak, nem jutottak el a szívekig? Szoktam mondogatni, egy egészséges lelkületű református ember – bocsánat a kifejezésért –, nem térhet vissza a tömjénfüstös „szluzsbák”  világába. Vagy a református egyház lelke beteg? Amint már említettem: nekünk nem is az ortodox, stb. „veszélyre” kellene felkészíteni konfirmandusainkat, fiataljainkat, híveinket – kétségtelen: erről ia határozottabban kell beszélni, - hanem annyira megszerettetni vallásunkat, annyira odakapcsolni őket Krisztushoz és az egyházhoz, hogy ahhoz őszinte szívvel ragaszkodjanak.

A becsüld magad! kifejezés értelmezési mélységei itt tárulnak fel. Jobban tisztelnének, ha jobban tisztelnénk magunkat. Komolyabban vennék hitünket, ha számunkra is komoly dolog lenne az.

   Neoprotestánsok – nem annyira aktívak, mint régebb, bár helyenként fel-felerősödik offenzívájuk. A második, harmadik generációnál jelentkeznek már az elvilágiasodás jelei. Nem kárörömmel állapítom ezt meg. Válás, alkoholizmus, gyülekezeti viták, stb. ütik fel a fejüket közöttük is. De míg náluk elvétve mutatkoznak ezek, addig mi nyakig benne vagyunk. Kicsit zsenáns a református etika vitathatatlan erősségeiről beszélni az adventista prédikátornak, amikor híveim magas hányada gyakorló alkoholista. Igaza volt az egyik hetednapos kollegának: ebben a dologban több bízatott reád, én ui. csak meg kell őrizzem őket ettől az ördögi csapdától, te ki kell hozzad belőle. (A református teológiai riposzt kézenfekvő, csak a praxis nem jön össze.)

Sokakat a kiábrándulás, a sérelem visz el, másokat az odafigyelés, a mézes-mázas szavak szednek le a lábukról, van, aki jó, meghitt közösséget keres, vagy a hit látható bizonyosságát, feelingjét.

   Nemzeti hangok. Identitás- és szolgálati-válságunk egyik következménye az, hogy egyházunkban – mintegy pótcselekvésként - nemzetet védünk. Ne értsetek félre, amiképpen Pálnak kedves volt a zsidóké, úgy nekem is szívügyem a magyar nép sorsa, jövője, megmaradása, de ezt nem cserélhetem fel az evangéliummal. Az evangélium nemzetmentése nem egyenlő a nemzetmentés evangéliumával. Érzékelitek a különbséget.  Sokszor azért erősödik fel annyira ez a hang, mert nincs más mondanivalónk. És mégha őszintén hirdeti valaki! Egy székelyföldi nem-lelkész ismerősöm kérdezte provokatívan tőlem: tudod, mi a legjobb biznisz manapság? A magyarkodás. El sem tudod képzelni, mennyien meggazdagodtak belőle.  Vajon a vallásos színezető népmentő üzenet korrekt-e az evangélium szempontjából?  Szálasi – ez egyenesen félelmetes -: hitét haláláig gyakorló ember volt. A szerb katonák nemegyszer egyházi áldással indultak népirtani. Mindannyian nemzetet mentettek. Veszélyes úgymond Istent állítani szolgálatunkba, ahelyett, hogy mi állnánk az ő szolgálatába. A kettő, természetesen, nem zárja ki egymást. Ha krisztusi emberként szilárdan állok hitemben, akkor magyarságomat Istentől kapott megkülönböztető sajátosságnak, sőt: elhivatottságnak tekintem, és nem fordítva. Keresztyén református hitemet nem keverem össze az ősi szittya hiedelmekkel, Krisztusban mennyei Atyámat hívom segítségül, nem a magyarok öreg Istenét. Egy hitében, öntudatában megerősödött református egyház a magyarság, közelebbről erdélyi kisebbségünk számára is nyereség lenne.

Javaslatok a gyógyuláshoz

1. Komolyan venni a problémákat. Nem tanácsos eltussolni azokat kegyes szövegekkel, közhelyekkel (Az Úristen 100%-ban elvégzi, de mi milyen mértékben engedelmeskedünk?) Sokat emlegetjük az Isten kegyelmét ott, ahol az emberi mulasztásokról kellene beszélni. Reális tisztánlátással kell helyzetünket, állapotunkat felmérnünk. „Ami nincs hitből, bűn az.” (Róm. 14, 23)
2. A bajokat látva a legrosszabb megoldás, ha semmit nem teszünk. A napok gonoszak (Ef. 5, 16). A halogatás ellenünk dolgozik. Meg kell fogalmaznunk az átfogó „válságkezelő” célkitűzéseket, amik – ha kis lépésekkel is - tovább vezetnek: pl. az egyház tekintélyének megszilárdítása, a hitbeli, erkölcsi nevelés tudatosabb végzése, a gyülekezeti közhangulat javítása, a békéltetés szolgálatának gyakorlása. Prédikációban, konfirmációi előkészítőben sokkal kategorikusabban, egyöntetűbben kell beszélni református keresztyén hitünkről, küldetésünkről. Szüntelen keresnünk kell ebben (is) az Isten akaratát.
3. El kell kezdenünk a lelki tisztítókúrát! Be kell látnunk: megújulásra van szükség. Újítsd meg, Uram, népedet, de rajtam kezdjed!  El kell döntenünk: legalább az ujjunkkal akarjuk-e emelni az egyház batyuját, hajlandók vagyunk-e akár a legkisebb konkrét többlet-áldozatot meghozni, második mérföldet megtenni?  Lehet, családunkat kell jobban bevonni a gyülekezeti életbe, lehet, többet kell imádkoznunk híveinkért, több időt szentelni az egyháztagokra, kollegákra, lelki feltöltődésre, lehet, saját erkölcsi hitvallásunkat kell újraértelmeznünk…
4. Fel kell kutatni az egyéni és közösségi erőforrásokat, a talán fel nem tárt értékeinket. Krisztusban minden a tiétek (I. Kor. 3, 22) - nem kis ígéret. Nagy összefogásra van szükség („minden magyar református felelős minden magyar reformátusért”), a bizalom megerősítésére, önmagunk és soraink összeszedésére, annak meglátására: mennyei Atyánk elhívása alapján lelki anyánkért – az anyaszentegyházért – többet (s talán másként) kell vállalnunk. Minél több egyháztagot meg kell nyerni a Krisztusnak (H.K./86), az ő ügyének. Szervezés kérdése is: Jézus is kiküldte a 70 tanítványt. Stratégiai lépés volt ez. Vannak bevethető, szolgálatkész emberek. Anyagi plusz források is. (Pl. a kocsmák elnyelte összegből sok kérdést gond nélkül megoldhatnánk.) Lélektől lélekig kell elindulni. A mindenkit kérek felszólítás – saját magunkon tapasztaljuk – senkit nem szólít meg. Neveden hívtalak, írja a próféta.
5. Meg kell erősödnünk küldetésünkben! Magunkat és híveinket szüntelen erre a felelősségre kell emlékeztetnünk. Igen, olykor szabályokkal, előírásokkal, amik ösztönözzenek. (Az orvos munkájában szükség van intuícióra, de nem jó az ötletszerűség.) Tudatosítanunk kell a sikereket, az örömet is. A gonoszt jóval győzd meg! (Róm. 12, 21) Győzzük-e jóval? Van-e mindig valami jó válaszunk, gesztusunk, még a rosszra is? Ki kell egyenesíteni református népünk gerincét, visszaadni önbizalmát. Higgyél Istenben, Krisztusban, Szentlélekben, de higgyed az egyházat is!

Zárszó

   Ha most egy kicsit együtt tudtunk gondolkodni, tusakodni – talán félre téve előre gyártott elképzeléseinket, üresjáratú egyházi kliséinket -, akkor reményeink szerint ez az alkalom is hozzásegített ahhoz, hogy világosabban lássuk helyzetünket/ feladatainkat, és újabb impulzusokat kapjunk szolgálatunk betöltéséhez. Nem kell nekünk újat kezdeni (a mások munkájába álltunk bele - Jn. 4, 38), de mindig újszerűen, készen a megújulásra.  Kegyelemből, annak elkötelező erejével.

Bill Hybels, a chicago-i Willow Creek gyül. lp. gondolatai

„A helyi gyülekezet a világ reménysége, a jövője pedig elsősorban vezetőinek kezében nyugszik.” „Nincs a gyülekezethez fogható, ha helyesen működik…A benne rejlő lehetőségek határtalanok: megvigasztalja a bánkódót… hidakat épít a keresők felé… az igazságot kínálja azoknak, aki összezavarodtak, a szükségben lévőkről gondoskodik… Nincs a földön még egy ilyen szervezet. Semmi se léphet a nyomába.” „Újra lángra kell gyújtani Krisztus követőit, hogy a tőlük telhető legjobbat nyújtsák Istennek. És egy öszvér csökönyösségével kell ragaszkodni ahhoz, hogy az evangéliumot hirdessék, az elveszettet megkeressék, a hívőket felkészítsék, a szegények felé szolgáljanak, a magányosokat bevonják a közösségbe…”